Hrotkó Larissza

PIRKÉ IMAHOT

Kézimunka a feminizmus és a vallás szolgálatában

Előszó

A hagyomány és az ember kapcsolata olyan ellentmondásos, mint maga az ember. A soá utáni nemzedékek tagjaiból csak kevesen mondhatják el, hogy zökkenőmentesen „nőttek össze”  zsidó származásukkal. Az első zsidó tapasztalat mégis közel mindenkinél a családi élethez és az egyszerű emberi környezethez kötődik. Egyeseknek a sábáti kalács és annak szép fehér takarója, másoknak az ágy felett függő, zsoltáros idézetekkel hímzett falikép jelentette az első tudatos találkozást a zsidó gyökerekkel. A kézimunka egy névhez, egy nagyon közeli emberi alakhoz és egy kézhez kötődik, ami életünk kitörölhetetlen részét alkotja. A hagyomány formális elemei (a vallási szertartások és az előírások például) némelykor lemorzsolódnak. Az „Anyák hímzett fejezetei” gyermekkori emléke informális hagyományláncként köti az embert az eredete forrásához.

A hímzés egy szövegként is vizsgálható, amelynek értelmezése egy bizonyos kommunikációs folyamatot létesít a munka elkészítője (a jel kibocsátója) és a címzett (a jel felfogója) között.[1] A kommunikációs folyamatban a hímzés anyagi része közvetítő csatornaként, illetve nyelvi kódot tartalmazó formaként működik.  

A kód kibocsátója feltételezi, hogy a címzett az információt nemcsak megőrzi, de továbbítja is. A szöveg értelmezése során a címzett a közlést saját eszközkészletének (repertoárjának)[2] felhasználásával dolgozza fel, és így az eredeti információból a címzettnél egy hasonló, ám mégis megváltoztatott közlés jön létre.[3] Ez az új közlés ugyan „torzított”, de az általános kulturális perspektívában mégis hasznos, sőt szükséges. Az ilyen torzítások alapján fogalmazhatjuk meg a későbbi diskurzus szabályait. De az új eszmék is a korábbi közlések értelmezéséből fakadnak. Ezért a hagyomány kialakulásában, amely a folyamatos szabályozás mellett a folyamatos változást is feltételezi, a szövegek nemcsak textusként, hanem kon-textusként is működnek.

Jelen dolgozatomban a hímzést a zsidó vallásetnikai hagyomány részeként vizsgálom.

A hímzés történetéből

A hímzés legkorábbi nyomait Kínában Sáng dinasztia (1600-1027 i.e.) leleteként azonosították be. Akkoriban valószínűleg csak a ruhaanyagon alkalmazták, hogy ez által láthatóvá váljon a ruha viselőjének társadalmi rangja-tekintélye. Han dinasztia korában (206. i. e. – i. 220) a hímzés egy önálló művészi ággá fejlődött. Az úgynevezett „tűfestmények” – selyemre hímzett kínai képek – hamarosan már az egyiptomiak és az asszírok házait díszítették. Tőlük a görögök és a rómaiak vették át a tűművészetet, amely egész Európát meghódította.

A zsidó hímzés eredetét a T’nachban találjuk meg. Az egyik lelet a Softim (Bírák Könyve) Debóra énekének nevezett 5. fejezete 30. versében található. A hímzést jelző szó itt kétszer egymás után ismétlődik egyes és többes számban: rikma, rikmatim רקמה, רקמתימ.  

A másik lelőhely a 45. zsoltár 15. verse. Ez a szöveg is a női ruházat díszítését írja le. A keresett héber szó itt לרקמות (lirkamot), ami ebben az esetben a feldíszített ruhára vonatkozik. Nem minden bibliai kiadás „tarka hímzésnek, vagy „tarka hímzett ruhának” fordította a rikma szót, ugyanis némely helyen ezzel más dolgokat is (például a színes madártollat vagy a tarka köveket) jelöltek. A fenti értelmezés megtalálható Wilhelm Gesenius szótárában[4] is. Gesenius arra utalt, hogy a szó gyöke az arab és az etióp nyelvben is a tarka szövést, illetve hímzést jelenti. Az olasz ricamare szó is a fenti gyökből származik. Pollák Kaim is a tarka, hímzett ruhának fordítja le a T’náchból idézett kifejezéseket.[5]

Az orosz-héber kétnyelvű, Angliában kiadott Szentírás a Debóra énekében szereplő kifejezéseket egyszer tarka ruhának, másodszor pedig mindkét oldalon hímzett ruhának fordítja.[6] Az utóbbi elárulja, hogy a fordító ismerte a zsidó kézimunkára jellemző sűrű sima öltés technikáját, amely a szövet mindkét oldalán hímzésként jelenik meg. A kínai hímzés szucszsoi fajtáját is kétoldalasnak nevezik. Ez a selyemhímzés állítólag 2500 évvel ezelőtt keletkezett, és jellegzetessége, hogy egyetlen, különböző színű szálakból összekötött fonallal és speciális rövid tűkkel készül.[7]   

A Debóra éneke még az óvatosabb becslések szerint is időszámításunk előtti 8-7. századból származott. Vagyis a zsidók abban az időben már alkalmazták a hímzést, amely elsősorban az alkalmi (például esküvői) női ruhát díszítette.

A történeti források nem említik, kik voltak az őskori hímzők. Han dinasztia legendái a hímzést női istenséggel és a császári udvar hölgyeivel hozzák kapcsolatba. Sámuel Krauss talmudi kutatásának köszönhetően tudjuk, hogy a gyapjúfonás kimondottan női kézimunka volt.[8] Erre Talmud Kiddusin traktatusa 3b-4a oldalán találunk utalást. A szöveg arról szól, hogy a leány kezei munkája (maaszé jadéa) apja tulajdona. Ketubot traktatus misnája (65b, perek 6) szerint a feleség minden talált tárgya és kézimunkája férjét illeti meg, de szégyenét és hírnévének romlását az asszony megtarthatja magának![9]

Európában a hímzés mai napig a „nőiesség” kelléke, holott ez nem mindig így volt. Angliában, amely elsőként fogadta a hímzést, először a királyi udvar ismerkedett meg vele. Ránk maradt a férfihímzők névsora, akik az udvar megbízásából dolgoztak.[10] Angliában a kézimunka lassan átkerült a laikus használatba, noha eredetileg a vallási tárgyak díszítését és megkülönböztetését szolgálta. A hímzés történetével foglalkozó Rozsika Parker angol kutatónő szerint a hímzett tárgyak és díszítések eleinte a főapátságok és királyok megbízásából készültek ajándékozás és társadalmi kitűntetés céljából. Ajándék funkcióját a hímzés máig megőrizte. A kézimunkák bőséges kínálatában böngészve meggyőződhettem, hogy a hímzés bővítette a reszponzum irodalom témakörét is.

Egy ügyes kézimunkázó hölgy napjainkban megkérdezte a rebét, illik-e a keresztöltéses hímzés egy vallásos zsidó nő lakásába. Reb Elijahu így felelt: A zsidó hagyomány tiltja az olyan tárgyak használatát a zsidó otthonban, amelyek nem Ö. való imádására utalhatnak. Ez vonatkozik ikonokra, keresztekre és egyéb hasonló tárgyakra. Vannak zsidó emberek, akik fel sem vesznek olyan ruhát, amelynek kellékein (nyakkendőn, kézelőgombon stb.) kereszt sejthető. Úgy gondolom – folytatta rabbi – hogy a keresztöltéses hímzés ajándékozása alapjában véve nem tiltott, de komolyan eltanácsolom, hogy az öltés „x” formájú legyen. Arra is kell ügyelni, hogy a hímzett kép ne ábrázoljon idegen vallási tárgyakat, mint például templomot, vagy mecsetet. Egy ilyen hímzés függetlenül a stílustól nem lenne illő – fejezte be válaszát a rabbi.

A középkori Angliában tehát a hímzés nem volt kizárólag női munka. De a hímzés európai védőszentjének mégis az assisi Szent Klárát (és nem Ferencet) választották. Létezik az úgy nevezett assisi hímzés is, amely keresztöltés egyik technikáját képezi. Ennél csak a munka hátterét hímzik ki, üresen hagyva a mintát.

A reneszánsz a szimbolikus hímzett faliképek kora volt, amelyeket gyakorta tévesen gobelinnek neveznek. A hímzések témáját sokszor a T’náchból kölcsönözték. Az ősatyák, Mózes, Dávid és Salamon történeteit tűvel és színes fonalakkal is megörökítették. Viktória és Albert királyi házaspárról elnevezett Londoni Múzeumban őrzik a The Story of Abraham and Hagar című, 35, 6 x 25, 4 cm-es faliképet a 17. századból. A téma feldolgozásának módja arra enged következtetni, hogy a művész fantáziáját „az első nő” és a „feleség”, vagyis a nő és a férfi viszonya mozgatta meg. A központi férfi és női alakok körüli kisebb képek – Ádám és Éva, Sára és Hágár, angyalok és állatok – egészítik ki a fő motívumot. A reneszánsz kori ábrázolásra jellemzően a művész nem sokat törődött a téma korhű kivitelezésével. Különben hogy kerültek volna Ábrahám és Hágár környezetébe a kép hátterében látható középkori keleti város tornyai!

Számos korabeli faliképen bibliai hősnők is megjelennek, ilyen módon ezek a „proto-feminista” művek is sürgették a nők hátrányos társadalmi helyzetének javítását.

Magyarországi zsidó kézimunkáról

Magyarországon a hímzés mindig női elfoglaltságnak számított. Művészi, és ezzel együtt kiállítási tárgy rangjára a kézimunka az iparművészet önállósodásával emelkedett. A hímzés sokáig egy banális, ötlettelen és nem igazán figyelemre méltó elfoglaltságnak, esetleg kimondottan kiegészítő dekoratív tevékenységnek számított. A szakma véleménye az volt, hogy csak a férfiak képesek a teljes mű (így például egy ruha) megtervezésére és megvalósítására. A női kéz és tehetség az egyes részletek készítéséig ugyan eljuthat, de ezek mit sem adhatnak a mű teljességéhez. Ilyen hangnemben nyilatkozott a magyar hímzés múltjáról Nádai Pál az 1920. évi Iparművészeti Kiállításról készült könyvében.[11]

Nádai Pál szerint a nők csak „dekoratívan”gondolkodnak: „Pszichéjük inkább a részletekre utalja őket, mint az egyetemesre, inkább a díszítésre, mint a felépítésre, érzékenységük nagyobb, mint logikájuk.”[12]

A zsidó hímzésről vagy egyéb kézi munkáról Nádai nem ejtett szót. Pedig ez akkoriban már régen ismert volt. A pesti zsidó adófizetői összeírásban a kézimunkát már a 19. század első felében pénzkereső foglalkozásként jegyezték be. Az 1826. évi „Conscriptio”-ban két személy található, aki szakszerűen kézimunkázott.[13] Az egyik Terézia Ber volt, aki Nikolsburgból származott, de 1826-ban már 36 éve Pest lakosai közé tartozott. Úgy látszik, hogy munkája nem volt jövedelmező, mert a vagyoni helyzet értékelése alapján szegénynek minősült. Nála is szegényebb volt Eleonóra Deutsch, aki ugyancsak özvegyként élt Pesten, és kézimunkából tartotta fenn magát és gyermekeit.

A 20. század első felének legnevesebb zsidó kézimunka-készítője kétségtelenül Stern Samuné, a MINOSZ örökös díszelnöknője volt. A magyar izraelita nőegyletek országos szövetsége (MINOSZ) fennállásának 15. évfordulója emlékére készült 1937-1938 (5698.) évi Évkönyv 10. oldalán ez állt: „1937. május 5-én kihullott egy finomujjú karcsú női kézből a horgolótű. … Lehanyatlott az a kar, amely sokrétű szorgalomban eltöltött évtizedek után munkájának betetőzéséül Isten háza ékesítését választotta.”[14]

Az Almanach cikkét dr. Baracs Marcelné írta, aki költői szimbólumok segítségével mutatta be Stern Samuné horgolt munkáit. A tevékenységet ábrázoló igealakok – például „bogozta a… szálakat, vitte a… sorokat, (a munka) remekbe formálódott” – utalnak a munka hosszadalmas, sőt készítője türelmét próbára tevő monoton folyamatára. Az elkészült munkát "a pókháló finomságú szálakhoz, faragott oszlopokhoz, leheletszerű csipkékhez" hasonlította.[15] A „faragott oszlopok” hasonlata egy női szerzőtől kissé váratlan. De elfogadom, hogy a csipkehorgolás és a kőminták faragása közel áll egymáshoz, hiszen a finom kőfaragást gyakran hasonlítják csipkéhez.

Baracs Marcelné szerint a kézimunka nemcsak díszit, de jó lelki hatást is gyakorol szemlélőjére, hiszen "az égszínű bélésű patyolat csipkék megnyugtató derűt" árasztanak. Majd korának szellemében hozzáteszi: "a függönyök és csipkék hirdetik az emberi akaraterő, a hithű kitartás és az asszonyi alázat hármas egységét. Be kell ismernem, hogy a női alázat és a kézimunka szerves egységének gondolata a férfiakat diszkriminálja, és megfosztja attól az örömtől, hogy egy függönyt horgoljanak alázatosan a tóraszekrény számára. Még ha volna is hozzá tehetségük, amiben teljesen biztos vagyok!” 

Az említett Évkönyv 10-11. oldalán megtalálható Stern Samuné posztumusz rövid írása A női kézimunkáról. A fenti költői soroktól eltérően ez a cikk a munka dinamizmusáról és a horgolásról, mint az érvényesülés lehetőségéről szól. Stern Samu m. kir. udvari tanácsos, a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája és a Pesti Izraelita Hitközség elnöke révén Stern Samuné társadalmi pozíciója magas volt, de személyes érvényesülését fehér csipketerítőinek, valamint a Dohány utcai zsinagógában megőrzött parochet-nak[16] és tóraköpenynek köszönhette.      

A hímzések leírásának végén visszatérek ahhoz a faliképhez, amellyel ez a történet kezdődött. A zsinagógai takarókra emlékeztető kép valóban létezik. A kivitelezésének technikája a zsidó hímzésre jellemző sűrű sima öltés. Ezzel szemben a sváb hagyományt őrző Vecsésen például többnyire keresztöltéses kézimunkát láttam.

A zsidó faliképünk alsó felirata: "Im eskach Jerusalam, tiskach jamini" (2Ha elfelejtelek Jeruzsálem, száradjon le a jobbom!"). Jerusalaim helyett a feliraton "Jerusalam" látható. Talán így mondták ki a város nevét a hímző környezetében, vagy nem ismerte a név írását. A felső felirat: "Zahor et jom haSabat lekadso" – "Emlékezz meg Sábátról, hogy megszenteld azt!" Ezt a feliratot valaki naponta nézhette lefekvéskor és ébredéskor, hogy el ne felejtse, honnan jött és hova megy. 

Kézimunka a zsinagógai liturgikus térben

A zsinagóga liturgikus terének kialakítására szolgáló hímzés valójában egy külön értekezés témáját képezi, mert egyrészt nem minden ilyen munka kizárólag női kéztől származik, másrészt a zsinagógai takarók most már többnyire gépi munkával készülnek. Ezen a helyen a korai 20. század két különleges munkáját mutatjuk be.

A gyönyörű parochet készítésében, amelyet Löw Immánuel a Szegedi Új Zsinagóga részére tervezett, bizonyára több ember vett részt. Ám nem csak a kivitelezés, hanem a kommunikáció szempontjából is figyelemre méltó ez a parochet. A vallási kommunikáció csatornáján a közlés továbbítása ugyanis nem a jelek, hanem a szimbólumok segítségével történik.[17] A parochet formája a szöveget (a közlést), a kivitelezés a szimbólumot (a közlés kódját) hozza létre, tekintettel a tárgy vallási rendeltetésére.

A szimbólum több kulturális réteg információját foglal magában, beleértve az „ősi” kultúra emlékét is.[18] A jelen kontextusában a szimbólum saját magára és az előző kultúrákra hívja fel a vizsgáló figyelmét, ezért a hagyomány elválaszthatatlan részét képezi. Ugyanakkor éppen azért, mert mindig egy másik kontextusban jelenik meg, a szimbólum a hagyomány változását is előidézi.  

A "Löw-parochet" olyan, mint egy építészeti remekmű, és ez nem véletlen. Ugyanis a takaró ugyanazt a gondolatot közvetítette, mint az új zsinagóga épülete, amelyben az építők elsősorban egy monumentális szakrális teret kívántak létrehozni. A függöny anyaga – az aranyozott kétoldalas sima hímzést beleértve – súlyával is építőanyagot utánoz.

A másik munka egy leheletkönnyű női kézimunka, amelyen a készítő neve és az elkészítés éve is látható: Bokor Jánosné Olga 5663. A munka anyaga fehér vászon, amely mögött egy világos barna selyem bélés látható. A liturgiai használatát a kőtáblák szimbolikus ábrázolása igazolja. A tábla szövegét a hímző ötletesen a csipkeszerű sorokkal kivitelezte. Elképzelhető, hogy a hímző a héber betűk formai megjelenésének esztétikai hatását rögzítette ilyen módon.

Záró sorok

A zsidó nők aktív részvételét a zsinagógai liturgiában az újkori rabbinikus hagyomány kb. 12. század óta erősen korlátozta. A nők kapcsolata a valláshoz az évek során változott, és új formákban jelent meg, például a női könyörgésekben (Techines) és a női kézimunkában. A női kézimunka az otthoni "szakrális tér" kialakulását is lehetővé tette, ami a zsidó vallásosságnak egészen bensőséges vonásokat kölcsönöz. Azt is láthatjuk, hogy a nők a kézi munka formai sokaságában szívesen fejezték ki egyéniségűket, miközben a férfi liturgiát inkább az egységes szabályok szigorú megtartása jellemzi.

Ha a zsidó kézimunkát a kommunikációs folyamat szemszögéből vizsgáljuk, akkor ezt a kommunikációt vallásosnak kell tekinteni. Még az otthoni sábáti kalácstakaró valódi címzettje is a zsidó ház mindenható Védelmezője, akitől a készítő nem vár semmi észlelhető viszonzást. A kettőjük közötti viszony nem ekvivalens, mivel kizárja a csere pszichológiáját. A kommunikáció kezdeményezője nem szabhatja meg az ajándékozás feltételeit. Ez nem egy szerződés, hanem a feltétlen odaadás aktusa.[19] A  női zsidó kézimunka mintegy láthatóvá teszi a zsidó hétköznapi és ünnepi imák szavaiban rejtett odaadás és hűség spiritualitását.

Felhasznált irodalom

Baracs Marcellné
1938 A magyar izraelita nőegyletek országos szövetsége (MINOSZ) fennállásának 15. évfordulója emlékére in: Almanach. 1937-1938 (5698) évi Évkönyv. MINOSZ, Budapest

M. Bense
1969  Einführung in die informationstheoretische Ästhetik, Hamburg

 W. Gesenius
1921 Hebräisches und Aramäisches Handwörterbuch, Verlag von F. C. W. Vogel, Leipzig

Roman Jakobson
1964 Linguistics and Poetics. Style in Language Paris

Samuel Krauss
1910 Talmudische Archäologie, Kaufmann Verlag, Leipzig

Ю.М.Лотман
1992  Феномен культуры  in: Избранные статьи Т.I Статьи по семиотике и топологии культуры – Таллин, “Александра”

Ю.М.Лотман
1993 «Договор» и «вручение себя» как архитипические модели культуры in: Избранные статьи T. 3, “Александра,” Таллин

 Nádai Pál
1920  Az iparművészet Magyarországon. Bíró Miklós kiállítása, Budapest

Rozsika Parker
1984 The Subversive Stitch, Embroidery and the Making of the Feminine, London, The Women’s Press Ltd

Pollák H.
1881  Héber-magyar szótár, Budapest (nyomtatott Pozsonyban)

 Успенский Б. А.
1996  Семиотика истории: семиотика культуры, Москва

 Magyar Zsidó Levéltár PIH I-7. 1/1826 – Összeírás [Conscription] 1826

 www.hnh.ru/culture, 2011. január 4-i cikk: Двухсторонняя китайская вышивка in: Human Native Home, Народная культура