Kiss Endre

A hetvenes évek Canettijéről

2020.04.09.

 

Az osztrák irodalom, kultúra a meglepetések világa, itt mindig van kit felfedezni. Ha az utóbbi évtizedek folyamataira gondolunk, e kijelentés nem kíván bizonyítást. Kafka, Musil, Broch, Horváth és annyi társuk után Elias Canetti is jó ismerősünkké vált. Elsősorban nagyszabású polihisztorikus regénye, az egyszerre áttetszően tiszta és szédítően bonyolult, egyszerre mindennapi evidenciákban mozgó és mindenkit sokkoló Die Blendung révén /magyarul Káprázat címmel olvashatjuk/. A hatvanas évektől fokozódó mértékben diszkutálták Masse und Macht c. harmincas években megkezdett monografikus igényű és dimenziójú sziciálpszichológiai esszéjét is, anélkül azonban, hogy e mű igazában helyére került volna az európai kulturális tudatban, ill. öntudatban, anélkül, hogy a rövidrezáró aktualizáló-adaptáló kísérletek szellemképén átragyoghattak volna a mű legmaradandóbb vonásai.

 

A hetvenes évek Canettijét esszéisztikája és rendkívül fontos, nagy dokumentumértékű visszaemlékezéseinek két vaskos kötete jelenti elsősorban. Időközben Nobel-díj is koszorúzta Canetti életművét, mégpedig olyan indokolással, amelyet a legteljesebb mértékben osztanunk lehet és kell. Nobel-díj - e két szó, egymás mellett, őrzi még mágikus-misztikus auráját. Még akkor is, ha napjainkban úgy áll a helyzet, hogy nem a díj minősíti azt, aki megkapta, hanem a nyertes minősíti, mintegy visszahatólag, a jutalom valós értékét, ő díjazza a díjat. S mert Canettinek ítélték oda, pillanatnyilag régi fényében ragyoghat. Csak remélhetjük, hogy a díj megteremti Canetti körül a jó értelmű publicitásnak azt az éltető közegét, ami e mű, időben és logikájában egymástól távoli csúcsainak együttes feldolgozásához elengedhetetlen.

           

A hetvenes évek nagy esszéi az életműbeli összegezés, sőt végérvényesség igényével fogalmazódtak meg. E végérvényesség nemcsak a Canetti-életművön belüli lezártságra, végleges tisztázási igényre vonatkozik, hanem általában az egyes kérdések, jelenségek végleges megítélésének szándékára is. Ezekben az esszékben jórészt új, aktuálisan hozzáférhetővé tett anyagokra támaszkodik. Esszéi ezekből a már nyilvánosan megvalósult szellemi objektivációkból táplálkoznak, ezeket fogadják el kiindulópontnak, hogy azután elemeikből sajátos gondolkodásmódjának eljárásaival új valóságot hozzanak létre. Kulcsfontosságú Hitler-portréját így Speer visszapillantó önéletrajzának tényeire támaszkodva rajzolta meg, amely – kell-e egyáltalán mondanunk – olyan látószögből ábrázolta a „német nép vezéré”-t, ami a maga idejében talán kizárólag csak fiatal bizalmasa előtt tárulhatott fel. Ugyancsak új szövegkiadások állnak Tolsztoj- és Kraus - portréja mögött, arról nem is beszélve, az atomrobbanás után Hiroshimában megfogalmazott napló szinte egyszerű idézésre szorul csak, s máris egy fantasztikus emberi határhelyzet megrendítő /s nem is csak mindig a bomba hatása miatt megrázó/ tanulságait olvashatjuk.

 

Közös vonása a Hitler-, Kraus-, ill. a Hiroshima- esszének, hogy itt a gondolkodó író rendkívüli helyzetbe kerül. Nemcsak szellemi-emberi fejlődésének meghatározó tényeit és személyeit pillanthatja meg a dokumentumok segítségével addig soha nem képzelhető közelségből, de azokat az elemeket és motívumokat is teljes hozzáférhetőségükben veheti szemügyre, amelyek nem- ismeretében, ill. amelyek rejtélyeinek megfejtése érdekében harmincas évekbeli elméleti tevékenysége egyáltalán megszületett. A Masse und Macht tömegfelfogását igen nagy mértékben a fasizmus, ill. azt közvetlenül megelőző tömeglélektani jelenségek alakították ki…

           

Canetti gondolkodását az újabb osztrák gondolkodás folytatásának, illetve, ha szerénysége, tanítványi mivoltának szíves vállalása nem fedné el némileg, kiteljesítőjének, talán utolsó kiemelkedő képviselőjének látjuk. Miben áll e specifikus, par excellence osztrák gondolkodás, a világhoz való ilyen „osztrák” közelités? Mindenekelőtt emberközpontúságában. Ezzel elsősorban nem a kétségtelenül ugyancsak meglévő humanista intenciókra gondolunk. Emberközpontúságon itt sajátos munkahipotézist értünk, mely a gondolati munka műveleteinek algoritmusát határozza meg, s az egyes emberből, kisebb-nagyobb csoportok viselkedéséből indul ki. Nevezhetnénk ezt antropomorfizálásnak is, de e fogalom már többet és többfélét is jelent. Az ember a munka folyamán szabatos tudományos módszertan elvei szerint végzett vizsgálatok tárgya lesz. Canetti az összes fellelhető mítosztól a klinikai, rendőri jegyzőkönyvekig, vagy akár a hetvenes évek már eddig is emlegetett új dokumentumaiig mindent a forrásnak kijáró tisztelettel vesz kezébe. E szempontból szogorúan empirikus.

 

A tudományos vizsgálódás tárgyává tett ember, mint egzisztencia, teremtmény, „kreatúra”, iránti kreaturális szeretetét bensőségesen megőrzi, nem engedi becsalogatni magát az „empirikus” vagy éppen tudományos adatok alapján az elméleti vagy szcientista antihumanizmus zsákutcájába. E tudományosság megőrzi tárgyáról szerzett ismereteinek egységét, amin mindenekelőtt azt értjük, hogy nem marad foglya a hagyományosan, történetileg kialakult interdiszciplináris felosztásnak. Ennek nemcsak az a kézenfekvő előnye lehet, hogy eljárása, eredményei nem esnek áldozatul a szaktudományos szimplifikálásnak, de talán még inkább az, hogy egyáltalán alkalmas lehet olyan átfogó, esetleg egészen új jelenségkomplexumok feltárására, amelynek szaktudományos keretei, épp egy-egy szaktudomány diszciplináris-intézményes kiépülésének tényleges ütem-veszteségei és -késései miatt pillanatnyilag egyáltalán nem léteznek.

Ideje összefoglalnunk azokat a meghatározásokat, amelyek az osztrák gondolkodás e vonulatára szimptomatikusan jellemzőek: 1./ az emberből való kiindulás, mint meghatározó munkahipotézis, heurisztikus elv; 2./ az ember, nagyobb csoportok stb. szabatosan tudományos metodikájú vizsgálata; 3./ az elméleti antihumanizmus előfeltételként szereplő elutasítása; 4./ sajátos a-diszciplinarítás, amely szféráját olyan területeken szervezi meg, melyek vagy eleve nem tartoznak teljes terjedelmükkel egyik történelmileg hagyományozódott diszciplína körébe sem, vagy pedig olyan új probléma-csomópontok körül alakulnak ki, amelyek e hagyományos interdiszciplinarítás segítségével aktuálisan megközelíthetetlenek.

Canetti a hetvenes években ezt teljes tudatossággal így fogalmazza meg: „E jelenség /Hitler/ hatékony megragadásához új eszközök elengedhetetlenek. Fel kell ismernünk és fel kell használnunk őket, bárhol is bukkanjunk rájuk. Egy ilyen vizsgálat módszere még nem születhetett meg. A szaktudományok szigora itt babonának bizonyul. A jelenség osztatlan /unzerteilt/ szemléletet a legfontosabb előfeltétel. A fogalom arroganciája, bárhol másutt vált is már be, ártalmas.”1

           

Amennyire világos és e gondolkodásmódra legjellemzőbb, hogy „A jelenség osztatlan szemlélete a legfontosabb előfeltétel”, éppoly sok kérdést vet fel az, amikor a „fogalmak arroganciájá”-ról emlékezik meg. Mielőtt azonban kitérnénk erre, s a nemcsak ebben a kijelentésben rejlő teóriaellenesség, teória iránti szkepszis problematikáját érintenénk, be kell mutatnunk azokat a mestereket is, akik a világhoz való közelítés, világértelmezés e sajátos osztrák módjának kidolgozásában a legjelentősebb hozzájárulásokat tették.

           

Szociálpszichológiájának, tömeglélektanának alapgondolatait Freuddal folytatott belső vitájában fejti ki már nagyon fiatalon; mestere Broch, sőt pártfogója, támogatója is; Kraus előadásainak hosszú évekig állandó, sohasem hiányzó, igazi minta-hallgatója, Musilt is személyesen ismeri és e gondolkodásmódnak épp a Tulajdonságok nélküli emberben is klasszikusan megnyilvánuló erényeit, Kafka legfontosabb elbeszéléseivel épp a Káprázat első nyolc fejezetének megírása után ismerkedik meg /s a Felicia Bauer-levelezés úttörő interpretációjából, amely pontosan megfelel a Canetti-esszéisztika, eredeti dokumentumokból építkező átfogó interpretációigényének, az egész Kafka-irodalomba is beírta nevét/. Közvetlen közelségből, mintegy személyesen vette át e gondolkodásmódot mestereitől, akire – minden egymástól őket elválasztó különbség ellenére – e négy alapvető jegy lényegében egyképpen jellemző volt.

           

Ideje visszatérnünk a mesterek e szemléje után a „fogalmak arroganciája”, a „teóriaellenesség” kérdéséhez. Érdekes, majdhogy groteszk tény, hogy ezt mindenekelőtt a hatvanas évek nyugati marxista felvirágzása alatt teszik szóvá kritikusan kérdő, de nem egyszer ellenérzést kifejezően hiányoló gesztussal. Nem vállalunk túlzott kockázat, ha kijelentjük, hogy épp ez a „filozófiabarát” közszellem volt döntő akadálya a modern médiumok egyszerre szellemi és üzleti meggondolásoktól vezetett támogatása elmaradásának. Különös egyértelműséggel jelentkezik ez Adorno és Canetti egy beszélgetésében.

A következő mondatokban Adorno mind az emberből való „osztrák” kiindulás, mind a történetileg hagyományozott diszciplinákhoz való viszony, mind pedig a teóriaellenesség kérdéseire kitér: „Egy olyan gondolkodónak, akinek mint nekem, teljességgel közömbös, hogy filozófusnak vagy szociológusnak nevezi önmagát, az Ön könyvét olvasván /Masse und Macht/ legelőször is az tűnik fel, és ha nyíltan beszélhetünk erről, kissé botrányízű /Skandalon!/ is, amit a kezdeményezés szubjektivításának szeretnék nevezni. Szubjektivitáson nem a gondolat szubjektivitását, a szerző szubjektivitását értem, épp ellenkezőleg: pontosan a szubjektivitás szabadsága az, hogy tehát ez a gondolat nincs előzőleg odakötve a tudomány bejáratott játékszabályaihoz, és nem tiszteli a munkamegosztás kialakított határokat, végtelenül rokonszenves nekem; hanem szubjektivitáson a szubjektumokból való kiindulást értem…”2

           

Tovább is mehetnénk: nem csupán a hatvanas-hetvenes évekbeli zsebkönyv-világhír esett áldozatul e teória-ellenségnek, hanem harmincas években gyökerező tömegpszichológiájának időtálló elméleti ereje is. Bizony nem nehéz feladat megcáfolni, vagy különösen relativizálni e mű alapvető téziseit, ha nem e sajátos osztrák „emberközpontúság” játékszabályai szerint járunk el. Arról most nem-beszélve, hogy a Masse und Machtban állandóan ide-odaingázunk patológia és normalitás között, s ahhoz, hogy fő kategóriái univerzális relevanciáját elfogadtathassa,Canettinek itt valóban el kell vonatkoztatnia a valóságos történelem legfontosabb mozzanataitól is. Könnyen demonstrálhatja ezt a következő kis példa: „… az aranyfedezet jelentősége egy jó valuta számára, az a tény, hogy egyáltalán ragaszkodunk még az aranyárfolyamhoz, azt bizonyítja, hogy a kincs egyáltalán nem veszítette el még régi /”antropológiai”- K.E./ jelentőségét.”3 Aligha kell utalnunk arra, hogy Canetti a kincs szociálpszichológiai jelentőségét kívánta érzékeltetni, s még kevésbé kell részletesebben hangsúlyoznunk, hogy aranyfedezete a különböző pénznemeknek voltaképpen egyáltalán nem a kincs még mindig érzékelhető „régi jelentősége” miatt van…

           

A teóriaellenesség, a teória iránti szkepszis gyökereinek feltárásakor nem feledkezhetünk meg arról, hogy az említett, specifikusan osztráknak nevezett gondolkodás filozófiaellenessége /amennyiben filozófián a konkrét szellemi tér-idő összefüggéseken belül elsősorban a kanti-, majd a hegeli-marxi kezdemények szerves továbbélését, továbbépülését értjük/ tipologikus-történeti jellegű. Korábbi tanulmányainkban igyekeztünk érzékeltetni, hogy az univerzalista „általános világrend”-képzet újra meg újra, felülről, hatalmi szóval történő restaurálása éppen azért volt szükséges, mert az ausztria gondolkodók is nagy kedvet éreztek arra, hogy kövessék a hegeli /s bizonyos mértékben már a kanti/ filozófiai megújulást. A teóriaellenesség genezisének vizsgálatakor azonban maradjunk a hegelianizmusnál. Attól kezdve, hogy cenzurálisan tiltották ki Hegelt a Habsburg-birodalom területéről /ahol soha nem megy le a nap/ Canetti teória iránti szkepsziséig hosszú út vezet. Az eredetileg kényszerű, ám idővel egyre természetesebbé váló „teóriátlanság” állapotában a valósághoz valóban csak a pozitív empirizmus lehetett az az egyetlen tudományos kivezető út.

 

Egy-egy filozófiai művelődés belső összefüggéseinek ereje felmérhetetlen. Ennek ismeretében gyakorlatilag irreális elvárás lenne az osztrák gondolati művelődés egészétől, hogy utólag írja át saját történelmét, strukturálja át eredményeit úgy, mintha a hegeli forradalom a maga idejében teljes dinamizmusában szabadon kibontakozhatott volna. Canetti teóriaellenségében /amennyiben ezt az előbbi értelemben gondoljuk/ tehát nem elsősorban személyes, őt személyében minősítő elutasításról van szó. De tartozik még ide két rendkívül fontos további motívum is. Az egyik az, hogy a harmincas években gyökerező Canettinek a hetvenes évek dokumentumain edzett, „kikeményített” kulcsfogalmi /ilyen például a „túlélés”/ nagy extenzív anyagon végigvezetett empirikus alappal rendelkeznek. Ezt a filozófiai szemléletmódnak is, ha e tárgyban munkálkodik, tekintetbe kell vennie. Hiszen a teória szerintünk sem a „fogalmak arroganciáját” jelenti, hanem a hegeli meghatározás szerinti nászt, a fogalom szerelmes egyesülését a valóságos folyamatokkal.

S ha fogalmaink a valóságos mozzanatokat kívánják közvetíteni, Canettinél megfelelő kiindulópontokat találhatunk ehhez. S végül meghúzódik e teóriaellenesség mögött egy olyan mozzanat is, amely szintén figyelmet érdemel. Igen élesen azt a szintén hetvenes évekbeli Büchner-esszében /voltaképpen a Büchner-díj átvételekor mondott beszédében/ fogalmazza meg. Woyzeck sorsának mindhárom végzetes alakja, a hadnagy, az orvos és a tamburmajor, jótevőként jelentkezik Woyzeck életében, mindhárom töretlen önreprezentációra törnek, önmaguk „kikiáltója”-ként cáfolhatatlan teóriákat képviselnek. Canetti szerint Woyzeck filozófiája „félelemből, szenvedésből és szemléletből” konkrétan rakódik össze, s áldozatul esik a másik három „absztrakt” filozófiájának, ahol is a „teória” szó szerint megöli az embert. E bravuros Büchner-elemzésen lehet vitatkozni.

Ahhoz azonban, hogy az itt artikulálódó Canetti-féle álláspontot jobban megérthessük, emlékeztetnünk kell arra is, hogy mindháman voltaképpen tudományos vizsgálatok, kísérletek tárgyává teszik Woyzecket és maximálisan hiányzik belőlük az, amit ebben az összefüggésben az elméleti vagy tudományos antihumanizmus előfeltételként kezelt elutasításaként jellemeztünk. Azért ismertettük a Büchner-esszé állásfoglalását némileg részletesebben, mert ugyanez az álláspont talán kevésbé megfoghatóan van csak jelen egy fontos interjú-részletben: „Amit sohasem próbáltam és soha nem is tudnék megpróbálni, gondolataim dialektikus megfogalmazása. Ez nagyonis visszarettent. Nem hiszek abban, hogy csak egy módszerünk van arra, hogy a gondolkodás eredményeit kifejezzük… Nincs bizalmam az ellentétpárokban… nagyon sok olyan ellentétpár van, amelyet egyszerűen látatlanul elfogadnak… Számomra az a fontos, hogy senki ne tekinthesse az életet halálnak, vagy ne gondolhasson arra, hogy létezik e kettő között magasabb szintézis…, amire nem kevés vallási elmélet hajlik.”4

           

Konklúziónk ezek után lényegében az, hogy a hetvenes évek esszéisztikáját a Masse und Macht részlegesen átértékelt, új változatának tekinthetjük. Tudnunk kell, hogy Canetti meglepően fiatalon kezdett foglalkozni e szociálpszichológiai-tömeglélektani témával, s megadatott neki, hogy nemcsak az évek tapasztalataival gazdagodjék, de bele is láthasson azokba a dokumentumokba, amelyek ifjúkorának nagy mozgalmait az elképzelhető legnagyobb pontossággal tartalmazzák. Ifjúsága bálványának, Karl Kraus-nak ugyan honnan ismerhette volna azt az arcát, amely ma már a Sidonie Nadherny-vel folytatott levélváltásból immár mindenki számára nehézségek nélkül hozzáférhető. Nem véletlen, hogy éppen a hetvenes évekbeli Kraus-esszéjének adta a címet: „Az új Karl Kraus”.

Éppígy beszélhetnénk „új” Hitlerről, Tolsztojról, Büchnerről, s ha az említett korábbi Kafka-esszét is idesoroljuk: új Kafkáról is. Megmarad a harmincas évek ötvenes években kidolgozott fő fogalmai mellett, de ezeket már nem antropológiai meditációkba építi bele, hanem módja van azokat a konkrét történelmi anyagokon kipróbálni, megerősíteni, ill. elvetni. A Hitler-esszé pedig különösen nem más, mint egy átdolgozott, új Masse und Macht: a fasizmus és a fasizmushoz vezteő fejlemények idején általában felvetett, kikövetkeztetett teorémákat most autentikus adatokon próbálja ki.

Az eredmény egy lényeges vonásaiban kész, bármilyen hihetetlen, véglegesként elfogadható Hitler-portré, amely a valóságos történelmi folyamatokat most már nem helyettesíteni, ill. kiiktatni akarja a szociálpszichológiai momentumokkal, hanem meg tudja mutatni a szociálpszichológiai mozzanatok valódi súlyát és jelentőségét a valóságos történelemben.

 

Anmerkungen:

1 „Hitler, nach Speer”, in: Das Gewissen der Worte. Essays. München, 1978. 164.

2 „Gespräch mit Theodor W. Adorno”, in: Ld. E.Canetti, Die gespaltene      Zukunft. München, 1972. 68.

3 E. Canetti, Masse und Macht. Hamburg, 1960. 209.

4 „Gespräch mit Isachim Schickel”, in: Die gespaltene Zukunft, 123.

 

Published:

Az összegezés igénye. A hetvenes évek Canettijéről. in: Mühely, 1983/1. 29-33.

Über das österreichische Denken. Elias Canetti in den siebziger Jahren. in: Pannonia, 1984/1. 30-32.