Kiss Endre

A szombat régi és új határa

(Komoróczy Géza nagymonográfiájáról)

 

Komoróczy Géza nagymonográfiája (A zsidók története Magyarországon, I.-II. Budapest 2012. Kalligramm) magnum opus, a tudományos „termelés” kiemelkedő eseménye. Mint a kíváló tudományos összegezések mindegyikén, e művön is átüt, hogy tudatosan vagy csak öntudatlanul, de mindenképpen egy teljes élet eredményeit összegezi. Ez nem feltétlenül azon látszik meg, hogy maga a szöveg a választott szempontok nyomvonalán maradéktalanul teljes, de azon, hogy egy tudós életének más irányú, akár még más tudományhoz is tartozó darabjai is közvetítenek olyan lényeges vonatkozásokat, amelyek a fő téma valamilyen lényeges oldalának új megalapozásához elengedhetetlenek. Ezek a legárulkodóbb jelek. Egy tudós akár még egy másik tudományban is képes elmerülni, hogy ennek eredményeképpen saját szemével győződjön meg valamiről, aminek eldöntését nem bízhatja a rokonszakma szakirodalmának kész eredményeire, hiszen maga az „empíria” (költőiebben szólva: a „valóság”) is másként mutatkozik meg, ha arra más teszi fel a lényeges kérdéseket.

 

Felsorolni is fáradságos azokat a területeket, amelyeket Komoróczy bejárt, hogy a zsidóság történetének egy-egy lényeges mozzanatát szilárd alapokra helyezhesse. Kiragadott példákként említjük a klasszika filológiát, a keleti nyelveket, az asszirológiát, a régészetet, az egyetemes történelmet, a politikai történelmet, a vallástörténetet, a gazdaságtörténetet, az urbanisztikát vagy a levéltári tudományokat. Nem csoda, hogy a hatalmas kétkötetes mű fejezetei nemcsak rövidek, de tömörek és lényeglátóak is, a bibliográfia nem egy akadémiai minősítési processzus lélektani fegyverének készült, a mű egész hangvétele pedig józan és tárgyias.

 

Komoróczy értékelő értelemadás iránti idegenkedése szinte tüntető. A két hatalmas kötet összefüggésében a „Fél évszázad mérlege” címet viselő fejezet terjedelme két oldal (II. 320-321), a Jászi-féle Huszadik Század vitájáról a „Zsidókérdésről” címen 4 lapot ír (II. 342-345), Bíbó elhíresült tanulmányát ugyancsak a zsidókérdésről szűk két oldal terjedelemben érinti (II. 907-909), Dreyfus neve egyetlen futó utalás (II. 287.).

 

A probléma felfejtését azzal lehet kezdenünk, hogy az ilyen értelemadó összegezés nem is volt a nagy opus kifejezett célja. Bizonyosan munkál ebben a nagy történetírás idegenkedése a túlságosan kerek és filozófiai egyértelműségre törekvő történelemábrázolástól is. Az újkori európai intellectual history sajátos vonása általánosságban is az, hogy a nagy történészektől más történelmi összképet vár el, mint a történetfilozófusoktól, az eszmetörténészektől vagy a politikai teoretikusoktól. Az elvárás paradoxonja ez, s abban rejlik, hogy Rankét, Mommsent vagy Burckhardt-ot (magyar vonatkozásban a jóval többszörösebb arculatú Szekfűt) voltaképpen a filozófusokat megillető lényeglátás okán tisztelik, ugyanakkor azonban más típusú igazságot várnak el tőlük. Feltételezik, hogy a nagy történész pozitívabb és persze izzadságosabb kutató munka útján jut el egy ellentmondásosabb valóság feltárásához, mint a tiszta lényeglátás szakmáinak képviselői, akik számára néhány a tézissel szemben felsorakoztatható tény nem okoz válságot (bár kevesen jutnak el Fichte őszinteségéig, aki ezt a helyzetet az „Annál rosszabb a tényeknek!” felkiáltással reagálta le).

Ehhez a problémához kapcsolódik, de azzal mégsem azonos, amikor a mű végén Komoróczy bekapcsolja az 1989-utáni történelem értelmezését is. A társadalomkritikai magatartás korábban sem volt idegen tudósi attitűdjétől, problematikus oldala ennek nem is az állásfoglalás ténye, de az, hogy eközben markáns szerepváltás megy végbe, s már korántsem biztos, hogy a szerzőnek épp annyira és épp azon a módon van igaza egy, mondjuk a kilencvenes évek politikai folyamataira vonatkozó kijelentésben, mint a mű számos egymást követő konkrét részletében.

 

Az értékelés kérdéséhez kapcsolódik (de ugyancsak nem azonos azzal) az, hogy A zsidók története Magyarországon a huszadik század tragikus történelmének megfelelően a Holokauszt magyarországi eseménysorát, annak előzményeit és következményeit tárgyalja a legnagyobb részletességgel. Ehhez egyébként már tekintélyes nagyságrendű magyar és nemzetközi szakirodalmat is tud mozgósítani, e kutatások jó részéhez persze éppen Komoróczy közvetlen munkájának és kezdeményezéseinek is köze van. Mindez már értékelésnek is látszhat, de mégsem közvetlenül az. Az viszont már igaz, közvetett, értékelés, hogy a nagy monográfiában 1956 után rögtön 1989 következik, mintha a három és fél évtizedes kádárizmus, mint történelmi korszak, nem is lett volna jelen a magyar zsidóság történetében, 1956 értékelése után néhány rövid nemzetközi utalás után már rögtön az SZDSZ-ben történt csalódás mozzanata tűnik fel.

 

A zsidók története Magyarországon összegezése is az erre a tárgyra vonatkozó tudományos tudás hatalmas méretű fellendülésének (mint utaltunk rá, a tudás e gyarapodásában Komoróczy érdemei alapító jelentőségűek). Alapító történésszel van tehát dolgunk, nem is annyira egy iskola-, mint inkább egy tudományos diszciplína alapítója, annak összes felismerhető jegyével: egy ideig mindent ő tud egyedül, mindent integrál, egy tudomány további fejlődésének körvonalai is gyakran az ő személyes döntéseinek következményeiként rajzolódnak ki. A monográfia eredményeinek - becsléseink szerint - többsége az elmúlt két-három évtized terméke.

 

A tudásnak ez az új volumene új megvilágításban jeleníti meg az ún. tabuk kérdését is. A tudás új szintje mára erőteljesen detabuizálta már a zsidóságról való közbeszédet, nyilvánosan diszkutálhatóvá a még eldöntendő kérdéseket. Mindez igazolja a régi igazságot, amit szinte nehéz is újra megfogalmazni, az előítélet, a tabu rendre az elemi tudáshiányokból nyer táptalajt.

 

Komoróczy kiegyensúlyozottsága a tények feldolgozásában áll, nem rejtett vagy nyílt kiegyensúlyozó szándékokban, amelyek intellektuálisan oly gyakran terhelik meg éppen a zsidósággal foglalkozó tudományos és esszé-irodalmat. Egy fajta ítélő-erő hatja át a történelem helyzeteinek végtelen variálódásában, a valóságos tények feltárása adja meg az értékelés irányait is, s ezzel ismét visszakanyarodhattunk a műben (kevés kivételtől eltekintve) szinte meglepően visszafogott értékelő ambíciókhoz.

 

Komoróczy tudományos attitűdje a tizenkilencedik század nagy történészeire emlékeztet: a tudós természetesen professzor, kiemelkedő társadalmi jelentőségű férfiú, a polgári meritokrácia csúcsa, a legmagasabb társadalmi rang viselője, amelyet konstruktív alkotó munkával egyáltalán el lehet érni. „Szent szörnyeteg” – rengeteget kap a társadalomtól, még extravaganciáját kivételes vonásait, sőt, szeszélyeit is sokszor tolerálják, miközben a másik oldalon hatalmas, majdhogynem emberfölötti teljesítményeket várnak el tőle. Egy ilyen professzor monográfiái sorozatával legalább egy könyvespolcot tölt fel, egy vagy több tanársegédje az ő rendelkezésére bocsátja teljes munkaerejét, a társadalom a tudományon kívüli kérdésekben is kikéri döntő szavát. Ő a működő szellem nyilvános demonstrációja, az Isten után az első, de mivel az Isten rendszerint távol van, nem ritkán a professzor az első (vagy aktuálisan az Isten). Az Isten megadott neki mindent, amit ember kívánhat, de hogy ne legyen semmi sem tökéletes (mondja egy régi egyetemi bölcsesség), az Úr megteremtette mellé a másik professzort is, akinek ugyanúgy megadott mindent.

 

Hosszú tudománytörténeti út vezet a tizenkilencedik századtól az új évezredbe, s ez az út mind e professzori szerep és tudás erodálódását mutatja. Természetesen e szociológián átvezető hosszú útnak ugyanúgy megvannak a maga demokratikus elemei, mint ahogy – a másik oldalon – megvannak azok a motívumai is, amelyekben a kiemelkedő teljesítménynek még a lehetőségétől is irtózó, önjáró szellemellenes társadalmi közmegegyezés jelenlétére bukkanhatunk.

 

Komoróczy fel tudta építeni e klasszikus szerep elemeinek egy későbbi változatát, amit a monográfia tudás-dimenzióiban értékelhetünk leginkább. A magyar és a zsidó társadalom a történelem mozgásának herakleitoszi médiumában élt egymás mellett. Nagy változásaik az ezekre a nagy kihívásokra adott hol párhuzamos, hol különböző válaszokból tevődtek össze (így a felvilágosodás, a romantikus történelemfilozófiák, a pozitív gondolkodás, az iparosítás és mindenekelőtt az államalapítás vagy a gazdasági és társadalmi modernizáció közös éterében). E mozgásokból, amelyek az egész magyar társadalmat jellemezték, a zsidó társadalom is kivette a részét, sőt, igazi döntései csak akkor következhettek el, amikor a magyar társadalom államjogi rendje kialakul, s ez nem történt meg 1867 előtt. Érdekes rajzolata alakul ki a tizenkilencedik század ötvenes-hatvanas éveiben a zsidó társadalom orientációinak. Azzal, hogy úgy fogadták el Ferenc Józsefet, hogy az nem jelentett közvetlen közjogi konfrontációt a magyar társadalommal, a magyar zsidóság 1867-ig tartó útkeresései közvetítést jelenthettek az osztrák és a magyar politikai körök között is.

 

Amíg az értelemadástól való érdemi elzárkózást megértjük, hiányérzetet okoz a közép-európai (elsősorban a magyar és az osztrák) zsidó-emancipáció emancipatív elemeinek félretolása. Arról van szó, amit Arthur Schnitzler hőse így érzékel. „Nürnberger élesen megvilágította azt a hazugságtól fülledt világot, melyben felnőtt emberek érettnek tétettek meg, …és azok, akik nem ütköztek bele a törvény írott betűjébe, igazaknak; amelyben szabadságszeretet, humanizmus és patriotizmus még akkor is erényekként szerepeltek, ha a gondolatszegénység henye talajából vagy a gyávaságból nőttek ki…” (Út a szabadba. Fordította. Ifjú Gaál Mózes. Génius Kiadás, é.n. 245.) Az emancipált embernek arról a mértékéről van tehát szó, amelyben a „felnőttség” még nem „érettség”, a legalitás még nem „igaz”-ság, a „szabadságszeretet, humanizmus és patriotizmus” pedig csak akkor erény, ha a kreativitás és bátorság terméke…azaz, ha minden értékben (hangsúlyozzuk: minősített „értékek”-ben) benne van az emancipáció, a nembeli értékekben való gyarapodás, eleme is…

 

Ludwig Philippson 1850-ben három nyílt levelet ír Magyarországra, ebben ezt az országot vizionálja a zsidó élet központjának: „…Magyarország izraelitái, ti most az európai izraeliták élére állhattok, ha megteremtitek a zsidó tudomány, a zsidó vallási kutatás, a zsidó szellem élet új székhelyét…Ó, bárcsak akarnátok!” (II.32.) Bár Komoróczy „különös”-nek találja, hogy éppen Magyarországtól várják a „Németországban hamvába holt liberális zsidó reform-eszmény megvalósulását”, úgy érezzük, hogy ezt a reményhordozó szerepet a magyar zsidóság több korszakban és több területen valóban el is játszotta. De hogy ez valóban így van-e vagy nem, Komoróczy monográfiája után már lehetséges lesz el is dönteni. Az ilyen jellegű összehasonlítások persze tele vannak kivételes módszertani nehézségekkel, erkölcsi problémákkal. Mégsem lehetetlen annak a „Judapest”-nek az értelmezése, amelynek magyar-zsidó élete az értetlenség és az ellenségesség közös táborába rántotta össze Ferenc Ferdinándot, Karl Lueger (Dr.) bécsi polgármestert és Octavian Goga román költőt.