Lányi Beatrix
TOTALITARIZMUS ÉS ANTISZEMITIZMUS
- Hannah Arendt, Jean-Paul Sartre és Joseph Gabel művei alapján -
2020.01.26.
Tartalomjegyzék
1. Az antiszemitizmus meghatározása
2. A baloldali antiszemitizmus
3. A gonosz újra-megjelenése a filozófiában
Felhasznált irodalom
1. Az antiszemitizmus meghatározása
Ennek megismerésére, megfejtésére tesz kísérletet 1946-ban - közvetlenül a holocaust után - Sartre is. E művében is kifejezésre juttatja humanista nézeteit és az emberi szabadságról vallott "hitelveit".
Sartre így kezdi a Vádirat az antiszemitizmus ellen című művét: "Ha valaki országának, vagy saját magának bajait egészen vagy részben annak a körülménynek tulajdonítja, hogy a közösségben zsidó elemek is vannak; ha a dolgok állapotán úgy vél segíteni, hogy a zsidókat megfosztja bizonyos jogaiktól, kirekeszti bizonyos gazdasági és társadalmi funkcióiból, kitiltja őket arról a területről, vagy mindannyiukat kiírtja; az ilyen emberről az mondják, hogy antiszemita felfogású. Ez a szó: felfogás, meggondolkodtat..." (Sartre 1954, 5. o)
Majd így folytatja: "Hajlandó vagyok elismerni, hogy lehet valakinek véleménye a kormány szőlőtermesztési politikájáról, vagyis a megokolások alapján eldöntheti, hogy helyesli-e vagy ellenzi az algériai borok szabad behozatalát: ebben az esetben ugyanis anyagi dolgok megszervezésének elbírálásáról van szó. De tagadom, hogy véleménynek lehessen nevezni egy doktrínát, amely kifejezetten bizonyos személyekre irányul. A zsidó, aki az antiszemitának céltáblája, nem sematikus lény, akit kizárólag a működése határoz meg a közigazgatási jogban, vagy helyzete és cselekedetei, a Code Napoleon szerint. A zsidó személy, zsidóknak gyermeke, felismerhető a külsejéről, a hajának színéről, esetleg a ruházatáról és - tartozik a gondolatoknak abba a kategóriájába, melyeket a szabad véleményalkotás joga véd." (Sartre 1954, 7. o)
Sartre az antiszemitizmus okait vizsgálva következő megállapításra jut: "Egy fiatal asszony azt mondja nekem: Elviselhetetlen kellemetlenségeim voltak szűcsökkel, megloptak, elégették a rájuk bízott szőrméket. Nos, látja, mindegyikük zsidó volt.{…} De miért választotta inkább a zsidók elleni, mint a szűcsök elleni gyűlöletet? Miért a zsidókat vagy a szűcsöket inkább, mint egy bizonyos zsidót, egy bizonyos szűcsöt? Ennek oka, hogy megvolt benne az antiszemitizmus előfeltétele." (Sartre 1954, 8. o)
Sartre (1954) szerint korántsem a tapasztalatból fakad a zsidóról alkotott vélemény, éppen ellenkezőleg, az előzetes elképzelés megvilágításában látják a tapasztaltakat. Véleménye szerint, ha nem léteznének zsidók, az antiszemiták bizonyára felfedeznék őket. Nem külső tényező váltja ki az antiszemitából az antiszemitizmust. Az antiszemitizmus szabad és totális választása egy bizonyos egyéniség-típusnak, egyfajta globális beállítódás, amelyet valaki nemcsak a zsidókkal szemben ölt magára, hanem általában az emberekkel, a történelemmel és a társadalommal szemben egyaránt. Tehát szenvedély és ugyanakkor világszemlélet is.
Ezt a ’világszemléletet’ Sartre szerint bár az egyén önmagában alakítja ki, de csak a közösségben, az emberek tömegében érvényesülhet, mert: "Ez a mondat: Gyűlölöm a zsidót, azok közé tartozik, amelyeket csoportosan mondanak; ezzel a mondattal az ember tradícióhoz és közösséghez köti hozzá magát..." (Sartre 1954, 17-18. o)
Amennyiben meg szeretnénk határozni az antiszemitát, akkor őt olyan emberként lehet definiálni, aki fél. Persze nem a zsidóktól, hanem önmagától, a lelkiismeretétől, a szabadságától, az ösztöneitől, a felelősségeitől, a magánytól, a változástól, a társadalomtól és a világtól, vagyis mindentől, a zsidók kivételével. Gyáva ember, aki nem akarja bevallani magának a gyávaságát. Gyilkos, aki visszafojtja és cenzúrázza ölési hajlamait, de megfékezni nem tudja. Az antiszemita az az ember, aki "kérlelhetetlen szikla, dühöngő vihar, pusztító villám akar lenni: minden, csak nem az ember." (Sartre 1954)
A fenti kérdésre tehát itt a Sartre-i válasz, de ki is az antiszemita célpontja? Természetesen a zsidó egyén! Ki hát a zsidó egyén? Sartre szerint: zsidó az az ember, akit a többi ember zsidónak tart.
Az egyéni definíció után Sartre a zsidó létet is meghatározza: Ez talán egyik értelme a zsidó Kafka "A per" című regényének. Mint a regény hőse, úgy a zsidó is egy végtelenül hosszú perben áll. Nem ismeri a bíráit, és ügyvédeit is alig, nem tudja, mivel vádolják, de tisztában van vele, hogy bűnösnek tartják. Az ítéletet mindig felfüggesztik egy kis időre, és ő igyekszik azt kihasználni, hogy ezer módon bebiztosítsa magát, azonban minden vaktában megkísérelt elővigyázatossága csak még súlyosbítja a bűnösségét. Még ha külsőleg fényesnek látszik is a helyzete, ez a véget nem érő per összemorzsolja belülről, és néha - mint a regényben is, mikor azt állítják, hogy elvesztette a pert, - "az emberek megragadják, elhurcolják és leölik a külváros egy sötét zugában" (Sartre 1954, 73. o).
Tehát zsidónak lenni annyit tesz, mint kivetetten és elhagyatottan élni zsidó helyzetben és ugyanakkor saját személyében felelni az egész nép sorsáért és természetéért.
De vajon mi indukálja az antiszemitizmust? Sartre szerint nem a zsidó karaktere váltja ki az antiszemitizmust, hanem éppen ellenkezőleg, az antiszemita teremti meg a zsidót. Az elsődleges jelenség tehát az antiszemitizmus, amely visszafejlődött társadalmi képződmény és prelogikus világfelfogás.
Sartre gondolatai alapján a következőket állapíthatjuk meg: A zsidóellenesség mítikus világképpé válásában látja Sartre az antiszemitizmus specifikumát. Szerinte az antiszemita mítosz manicheus világképen alapul, amelyben a Zsidó a Jóval örök harcban álló Gonosz megtestesítője. Az antiszemitizmus mítikus jellege teszi lehetővé, hogy az antiszemita zsidókról alkotott képében ellentmondásmentesen megfér a zsidó tőkés és a zsidó szocialista, a zsidó imperialista és a zsidó kommunista. A manicheus antiszemitizmus zsidója ugyanis nem az eleven, érdekei szerint ésszerűen cselekvő zsidó, hanem a ’gonosz szelleme’, maga a ’rosszakarat’, akit egy metafizikai princípium hajt a rosszra. Őtőle ered a gonosz ezen a földön, minden, ami a társadalomban rossz (krízisek, háborúk, éhínségek, felfordulások és forradalmak) közvetlenül vagy közvetve neki tulajdonítható.
A zsidók gyűlölete - Sartre vélekedése szerint - az antiszemiták kisebbrendűségi érzéseit fedi; a zsidók megvetése az önmegvetéstől való szorongásból ered. Az a csoport, amely képes megőrizni a csak őrá vonatkozó jellegzetességeket egy nem hagyományteremtő közegben, kiváltja a többségi társadalom dühét, és ha e csoport mentalitása érinthetetlennek, vagy értékeiben hozzáférhetetlennek bizonyul, akkor a környezete előbb-utóbb kedvét fogja lelni e csoport tagjainak egyéni sebezhetőségében, legyőzhetőségében. Sartre szerint a zsidóság éppen, hogy karakterisztikus pozitív tulajdonságaival vált ki kontrollálhatatlan indulatokat. Az antiszemitizmus, és általában a fajüldözés a valamikori kannibalizmus és emberáldozati jelleg jegyeit viseli magán, vagyis az elsajátíthatatlan vagy érthetetlen elpusztításának vágyát.
Amíg Sartre az antiszemitizmust az individuum, a szubjektum oldaláról vizsgálja, addig Gabel, ennek történelmi, gazdasági, szociológiai okait kutatja.
Joseph Gabel egy nagyon érdekes történelmi szükségszerűséget fogalmaz meg "A jobboldali és baloldali zsidóellenesség" című művében. Az antiszemitizmus akkor erősödik fel a legjobban, ha gazdasági, politikai válság lép fel. Szükség van "bűnbak" keresésére, hogy az éppen jelentkező válságra magyarázatot találjanak. Egyrészt megbukott a kommunizmus utópiája, amely a legszegényebbek felemelkedését jelentette volna, másrészt megbukott a "jóléti kapitalizmus" is, mint egy gazdasági elképzelés utópiája. Elveszett a jövő, nincsenek új elképzelések egy jobb, illetve bármiféle kilátást nyújtó jövőre. A jelen van és létezik, amely tele van negatívumokkal, szorongással, elveszett a történelem fejlődésébe vetett hit (Gabel 1995). ’Befejeződött a történelem.’ Ez az egyik oka az antiszemitizmus felerősödésének.
Az antiszemitizmusba azonban belépett egy az előzőektől független, új momentum, megalakult Izrael állama. A zsidó állam megalakítása miatt az antiszemitizmusnak is változnia kellett. Az antiszemitizmus, amely a zsidók alacsonyabb rendűségét, alkalmatlanságát az ellenállásra, fogalmazta meg újra és újra tarthatatlanná, mondhatni nevetségessé vált. Az antiszemitizmus nem szűnt meg, hanem egyszerre több formában jelentkezik. Jelentkezik a hagyományos másságot elítélő, kigúnyoló és a bűnbak kereső formában, hiszen ez a fajta antiszemitizmus mindig független volt a valóságtól, illetve ahogy Sartre is mondta "megteremtette a zsidót" de mindenképpen új elemként kell említeni az anticionizmust, amely Izraelt rasszizmussal vádolja (Gabel 1995). Nem vitatható el a zsidók és arabok folyamatosan tartó háborúja, de nevetséges lenne ezt rasszizmusra visszavezetni, hiszen ebben a háborúban nem faji felsőbbrendűségről van szó. A dolog tragikus fordulata abban van, hogy ha bárhol ahol az antiszemitizmus felüti a fejét, a zsidók nem hivatkozhatnak a rasszizmusra, hiszen őket is ebbe a kategóriába sorolják. A ’visszatérési’ törvény miatt is sokan rasszizmussal vádolják Izraelt. A felelet a vádra - a holocaust és az újra jelentkező antiszemitizmus miatt - csak az lehet, hogy ez is egyfajta válasz az antiszemitizmusra, a zsidók válasza. Nem szabad elfelejteni azt a tényt, hogy a náci propaganda elől menekülő zsidókat a különböző államok vagy teljes mértékben elutasították, vagy csak bizonyos mennyiségű embert fogadtak be, vagy tudtak befogadni. Ez is szükségessé tette Izrael államának létrejöttét.
Gabel az antiszemitizmussal kapcsolatban bevezeti a "hamis tudat" fogalmát (A hegeli-marxi hagyományban a hamis tudat kifejezést használják a kapitalista elidegenedés ideológiai státusára).A hamis tudat kifejezés annyiban alkalmazható a rasszizmusra, hogy nem a valóságot veszi alapul, hanem annak egy valóságidegen dimenzióját. Amennyiben példaként említjük a Harmadik Birodalom fajgyűlölő politikáját, akkor megértjük, hogy mennyire valóságidegen volt Hitler és a náci Németország politikája. A német zsidóság erre az időre már asszimilálódott, hazafias érzelmű volt, a német kultúrát vallotta magáénak, hozzájárult a német kultúrához, stb. A Harmadik Birodalom antiszemitizmusa teljes mértékben észellenes, politikailag hamis tudat volt. (Izrael arab ellenes intézkedéseit nem a rasszizmus, hanem az államérdek motiválja, de Németország nem hivatkozhat erre, a németbarát, Németországot otthonának tartó zsidósággal szemben)
A jelenkori antiszemitizmusért egyrészt a kapitalizmus politikai–gazdasági válságát tesszük felelőssé, viszont nem szabad elfeledkezni ugyanakkor a baloldali antiszemitizmusról sem, amely Sztálin uralmának végén bontakozott ki. A baloldali antiszemitizmus kialakulása mondhatni szükségszerűen adódik abból, hogy a 1929-es nagy gazdasági világválság után a kapitalizmus megerősödött, a zsidóság a kapitalista társadalmakban polgárjogot kapott, és biztonságérzetre tett szert. Ezzel együtt azonban kialakult a baloldali antiszemitizmus is, ami csaknem párhuzamos a tőkés rend elleni tiltakozással, amit a mi esetünkben a zsidó nagytőkések képviselnek.
Másrészt Gabel a rasszizmust az elidegenedés fogalmával hozza szoros kapcsolatba, amely szoros összefüggésben van a hamis tudattal. Másképpen, az elidegenedés, vagy eldologiasodott világ jellemzője a természet és a kultúra közötti határ eltűnése. A központi eszme Németországban alakult ki a XX. század elején, és ez vált a rasszizmus alapjává. A szelekció, vagyis a gyengék kiküszöbölése, a fejlődés egyetlen hajtóereje (Gabel 1995).
Az ideológia eldologiasít - állítja Chatelet -, mert a dolgok állapotának fenntartására törekszik (Henri Lefebre- Francois G. Chatelet: Ideologie et verité), ami annyit jelent, hogy részben igazolja a fennálló társadalmi rendet, részben pedig ellenáll minden változásnak. A rasszizmusban mind a kettő fellelhető (etnikai megkülönböztetés, ennek igazolása, és megváltoztathatatlansága).
2. A baloldali antiszemitizmus
A baloldali antiszemitizmus meglehetősen ellentmondásos (Gabel 1995). Egyrészt a szocializmus ideológiája nem teszi lehetővé az antiszemitizmust, másrészt viszont a totalitárius hatalom egyik ismert jelensége a rasszizmus. Harmadrészt a zsidóság nem fér bele a szocialista ideológiába, miután a zsidókat a burzsoáziával azonosítják. Marxnál a kapitalizmus és a pénz szimbólumai a zsidók, ezért a szocializmusba sem férnek bele igazán.
Sztálin antiszemitizmusa is elégé kétértelmű. Egyrészt nagyon sok zsidót megöletett, másrészt létrehozott a Szovjetunión belül egy szovjet-köztársaságot, ahova a zsidókat telepítette.
Az 1930-as években Sztálin nagy nép-áttelepítésiakcióinak részeként rendelettel jelölte ki a Zsidó Autonóm Területet (lásd zászlóját az 1. ábrán). Ennek fővárosa lett a mai Birobidzsan település elődje. Nem sokkal ezt követően kapta új nevét a Biro és a Bidzsan folyókról. Ide ’száműzték’ az oroszországi zsidókat miután Sztálin tartott a zsidó értelmiség szervezkedésétől és ezzel próbálta kivonni őket az orosz politikai és gazdasági életből. 1921-ben 2.000.000 zsidót telepítettek ide (http://en.wikipedia.org/wiki/Jewish_ Autonomous_Oblast).
1. ábra A Zsidó Autonóm Terület zászlója
A Zsidó Autonóm Terület a mai napig létezik, bár a zsidók nagy része kivándorolt Izraelbe, vagy az Egyesült Államokba, amikor megnyíltak a határok.
3. A gonosz újra-megjelenése a filozófiában
Hannah Arendt megértése a totalitarizmus megértésében rejlik. Arendt azt állítja, hogy a totalitárius - fasiszta vagy kommunista - társadalmakra a válasz a széthullás, a hagyományos európai társadalom és értékrendszer széthullása, a hierarchiák, normák és elfogadott viselkedési módok lebomlása. A modernizáció, mint kiderül, valójában nem felemeli a népet, hanem sokszor inkább a tömegeket vagy a csőcseléket hozzák létre. Ezt írta meg José Ortega y Gasset (1938) "A tömegek lázadása" című művében.
Arendt elmélete szerint, a fasizmus és a kommunizmus a korábbi diktatúráknak nem a folytatása, újfajta zsarnokságot képvisel, az elidegenedés elterjedését, a modern, elidegenedett életet.
A könyv központi tétele szerint a "modern tömegember" létét meghatározza a világ elvesztése, ami öntudatának elvesztéséhez vezet, és ez által az ember manipulálhatóvá válik.
Arendt könyvét az antiszemitizmus vizsgálatával kezdi. Az antiszemitizmus jelensége, amely őt zsidó származása miatt elüldözte Németországból, a modern emberi civilizáció legszörnyűbb katasztrófája volt, és a Holocaustba torkollott. Ebben a modern társadalomban eltűntek a régi osztálykülönbségek és a társadalom tagjai alapvetően egyenlők. A kapitalista fejlődés során deklasszált csőcselék olyan társadalmi csoport, amely a zsidók természetes egyenlőségének rasszista eszméjébe kapaszkodik, hogy biztosítsa önmaga számára a népéhez való hozzátartozást. A zsidókat valami különlegesként bélyegzi meg, és a csőcselék megpróbálja erőszakkal kitaszítani őket.
Az átlagember, teljesen eltávolodik a világtól. Egyedül nem képes megküzdeni az ’elvesztett világgal’, így csatlakozik a csőcselékhez, ahol névtelenül, és felelősség nélkül tehet meg olyan dolgokat, melyeket egyedül nem vállalna. Ezért vesznek részt a (jobb és baloldali) tömeges felvonulásokon. Egyéni tapasztalata feloldódik az együttmenetelésben, együtt több tízezer másikkal, az arcnélküli tömegben, zenével és zászlókat lengetve.
A totalitárius társadalom valójában egy osztály nélküli társadalom, amelyben olyanok vezetik a népet, mint Hitler és Sztálin. A nép már nem is nép, nem egyének sokasága, hanem egy arctalan megkülönböztethetetlen tömeg. A vezetők által megkövetelt teljes konformizmus az élet minden területére kiterjed. De tovább is megy, mindent meg kell semmisíteni, mindent, ami valamilyen okból más, így a kisebbségi csoportokat is. A tömeget a vak lojalitás, a populista vezér, illetve az ő természetfeletti hatalmába vetett hit irányítja (Arendt 1992).
Hannah Arendt a ’csőcselék’ eredetét Rosa Luxemburg (1870-1919) német szocialista agitátor és nemzetgazdász imperializmus-elméletével magyarázza: a csőcselék a kapitalizmus terméke, amely egyre több embert tesz szerepnélkülivé. A kapitalista elit a saját céljai érdekében kihasználja a deklasszáltak és munkanélküliek csőcselékét, hogy új piacokra tegyenek szert a kolonializmus és háborús expanzió által. Ott azonban ahol - Németországhoz hasonlóan - hiányzik a kolóniákból a ’csőcselék’ exportjának motorja, ott a tömeg oly mértékben elhatalmasodik, hogy az alvilági alakok, akiket vezetőikké választottak, arra kényszerítik az embereket, hogy velük, mint egyenlő az egyenlővel érintkezzenek. A csőcselék tömegmozgalmának nincs más célja, mint hogy érvényesüljön. A terrorban, végül pedig a tömegpusztító táborokban látják a legfelsőbb célt, mert ezzel minduntalan igazolást nyer a tömegek teljes egységesítése, az egyén, mint öntudatos szubjektum megsemmisítése, fizikai vagy erkölcsi likvidálása. A nácik rémtettei azért voltak lehetségesek, mert az egyén lemondott arról, hogy önálló erkölcsi ítéletet hozzon. Ezt Hannah Arendt 1961-ben is megállapította, amikor Jeruzsálemben Adolf Eichmann (egykori SS őrnagy az európai zsidók meggyilkolásának egyik szervezője és 1961-ben került bíróság elé), az európai zsidók ellen elkövetett több milliószoros gyilkosság egyik szervezője ellen folyó pert figyelte. Hannah Arendt szerint Eichmann nem ’aljas indokból’ ölt, hanem meggondolatlanságból. Hannah Arendt Eichmann alakjával kapcsolatban fejlesztette ki gondolatait a gonosz banalitásáról. Arendt szerint a gonoszban nincs erkölcsi ítélet, mert nincs erkölcsi gondolkodása. A totális uralom elemzésével Arendt eljut a fenomenológiai-egzisztencialista gondolat meglepően konkrét és politikai felhasználásához, amelyhez a Heideggernél végzett tanulmányok óta hű maradt. Ahol tanára ködösen beszél a modern ember létbe való belefeledkezéséről, ott Arendt részletes szociális-történeti vizsgálódással mutatja be, hogy milyen a modern ember világnélkülisége. Ezt a gondolatot már egy másik művében fejti ki, a Vita activa, avagy a cselekvő életről (1958) címűben, ahol megpróbálja meghatározni a történelmi folyamatok mélyében rejlő okokat, amelyek a modern tömegtársadalom világnélküliségéhez és ezzel a totalitarizmushoz vezetnek.
Hannah Arendt ebben a művében megpróbálta a gonoszt definiálni, a holocaust és a Gulág tényével szembesülve. A gonosz régi metafizikai és morálfilozófiai rejtélyét kezdte firtatni. Őt nem elégítették ki a politikai, történelmi, pszichológiai magyarázatok. Mindezek a magyarázatok kauzálisak. Segítségükkel többet lehet tudni a holocaust okairól és körülményeiről, feltételeiről és következményeiről. Persze Hannah Arendt is részletesen beszél mindezekről ebben a művében. De a magyarázat még nem elég a megértéshez. A megértéshez el kell jutnunk a jelenség lényegéig. A nácizmus gonosz dolgokat művelt, a nácik uralta világban gonosz dolgok történtek, a gonosz dolgok forrása a gonosz. Azzal, hogy a gonosz metafizikai eredetű kérdését megint középpontba állította, Arendt nemcsak azt kérdezte, hogy hogyan lesz egy személyből náci, vagy hogyan lesz a frusztrált kispolgárból náci, vagy hogyan vezet az irredenta nacionalizmus vagy az antiszemitizmus vagy az imperializmus a nácizmushoz, hanem úgy tette fel a kérdést: hogy lehetnek minderre emberek képesek? Hogyan tud egyetlen ember egy egész népet vakon egy esztelen tömeggyilkosságba magával ragadni? Mi lakozik bennünk, emberekben? Mi lakozik bennünk, modern emberekben? Az utóbbi különösen fontos gondolat. Arendt számára a gonosz kérdése morális és egzisztenciális, de ugyanakkor történelmi is. Modern gonoszról is beszél, nemcsak a gonoszról általában.
Arendt legalább háromféleképpen határozta meg a gonoszt. A radikális gonosz kifejezés Kantra utal. Kantnál (1998) a gonosz radikalitása az ember egoista természetéből következik és a gonosz így végső soron a maximák sorrendjének megfordításában nyilvánul meg. Ugyanis a morál maximájának kellene az első helyen állnia, és az egyéb maximáknak - mint amilyen az önérdek vagy a kellemesség maximái - alá kellene rendelődnie az előbbinek. Az emberben rejlő gonosz hajlam következtében a kellemes vagy az önérdek maximái megelőzik a morál maximáját. Kant elmélkedik arról, hogy van-e ördögi vagy démonikus, de nem hitt igazán létezésükben.
Azonban ha az ember a holocaustot akarja megérteni, akkor éppen az ördögi maxima gondolatához kell fordulnia. Ha a tízparancsolat kategorikus imperatívusz a megtiltja a gyilkosságot, akkor a radikális gonosz nem azt mondja, hogy a parancs követendő, feltéve, ha az ember érdeke nem kívánja, hogy gyilkoljon, vagy ha nem arra vágyik, hogy öljön, hanem megparancsolja, hogy gyilkoljon. A totális rendszerek ideológiái efféle maximákat fogadtak el, és tömegesen követték is ezeket. Így ebben a kantinál élesebb, azaz ördögi értelemben valóban azt lehetne mondani, hogy a radikális gonosz, a gonosz maxima elfogadásán alapul, hogy a gonosz a jó megfordítása, a jó ellentétének megparancsolása és nem egyszerűen a jó hiánya, hanem létezik, van, ördögi.
Még egy hasonlattal él Arendt. A gonoszt, elsősorban a náci gonoszságot a fungushoz (gomba) hasonlítja, vagy a járványhoz. Ez a metafora valóban számot vet a gonosz modernségével. Miután sok esetben, bár nem Eichmann esetében, kollektív bűnökről van szó, felvetődik a felelősség kérdése. Balzac Vautrinje úgy fogalmazott a "Goriot apó"-ban, hogy a kollektív bűnökért senki sem felelős. Egyesek megfordították a mondatot, és úgy fogalmaztak, hogy a kollektív bűnökért mindenki felelős.
Valószínűleg egyik megfogalmazás sem teljesen helytálló. Talán leginkább úgy fogadhatjuk el, hogy mindenki az általa elkövetett bűnök arányában felelős. De a gonosz, mint járvány vagy fungus metaforája esetében nem a felelősség arányának a kérdése a legfontosabb, hanem az, hogy olyan emberek is részt vesznek rettenetes bűnök elkövetésében, akik különben tisztességes emberek lettek volna, vagy azok is voltak, akiket valóban egy járvány kapott el vagy sodort magával. De nem mindenkit kap el egy járvány ugyanazon okokból s ugyanúgy, és nem ugyanolyan erővel (Arendt 1992).
A radikális gonosz előbb említett gondolatát Arendt feladja az Eichmann-per kapcsán. Nemcsak a fungusra vagy a járványra, mint a nácizmus metaforáira gondolok, hanem arra a már az ötvenes években kialakult elméletére is, hogy a gonosz, elsősorban a modern gonosz lényege az, hogy feleslegessé teszi az embereket, "hogy egyetlen egyed mindenhatósága embereket feleslegessé tehet" (Arendt 1992). Az emberi felesleg produkálása, a modern gonosz egyik jellemzője.
A totalitarizmus gyökerei című mű kapcsán még egy gondolatot kell kiemelni, mégpedig a gonosz banalitására vonatkozó elméletet.
Ez Jeruzsálemben kezdődött, Eichmannal a vádlottak padján, aki, ahogy Arendt írja, "az elkövető felületességével döbbentett meg" (Arendt 2000). "Az egyetlen megfigyelhető jellemvonása valami egészen negatív volt: nem ostobaság volt ez, hanem gondolattalanság." Itt találta meg Arendt e könyv kulcsszavát, mikor úgy fogalmaz, hogy Eichmann "sosem fogta fel, hogy mit csinált", hogy "a gondolkodásra való képtelenség jellemezte". A gonosz banalitása kifejezés csak egyetlen egyszer szerepel a könyvben, az itt idézett mondatban, amelyben Arendt Eichmann saját védelmére felhozott utolsó mondandójára reagál: "Úgy nézett ki, mintha az utolsó pillanatokban összefoglalná azt a leckét, amire az emberi romlottság tanított bennünket, a gonosz félelmetes, szót és gondolatot semmibe vevő banalitásáról" (Arendt 2000).
Arendt könyvében nem a szörnyűséget nevezte banálisnak, azzal a gondolattal, hogy a gonosz banális, hiszen éppen azt tekinti a legnagyobb szörnyűségnek, hogy a gonosz banális. Nem a szenvedést nevezi banálisnak, hanem az elkövetőt.
Arendt úgy gondolja, hogy a banálisan elkövetett gonosz növeli a borzalmat, a bűntudat elmaradásában, a mellébeszélésben jelenik meg a gonosz banalitása. A gonosz, akkor, amikor már nincs módja gonoszat tenni, banális, ha képtelen arra, hogy bűneit belássa, megbánja.
Arendt egy antimanicheus gondolatmenetbe helyezkedik bele: nem lehet a világot két metafizikus erő, Isten és a Sátán küzdelme örök harci terepének tekinteni. Nincs Antikrisztus. Nem szabad a gonoszt felértékelni, nem szabad nagyságot, sem pedig mélységet tulajdonítani neki. Innen ered a gombahasonlat. A gonosz felületes, a felületen terjedő. Ezért nem lehet a gonosz démonikus sem, nem lehet igazi nagysága. Vannak nagy bűnök és nagy bűnösök, de a nagy bűnök elkövetője ettől még sem nem mély, és nem fenséges. Azonban ettől még lehet démonikus is, lehet vonzereje. A gonosz maximák választásának és követésének sajnos van vonzereje, mert többek között módot ad tudattalan pusztító vágyak kiélésére és hatalmi fantáziák tettre váltására.
Igaz, hogy a gonosz hatalmával együtt elveszti démonikus vonzerejét, de ez még nem jelenti azt, hogy nem volt ilyen ereje, amíg a hatalomban volt. A legfontosabb tézis, mellyel Arendt alátámasztja a gonosz banalitásának gondolatát - mint azt már korábban említettem - az, hogy a gonosz nem gondolkozik. Nem buta, de nem gondolkozik.
Arendt rendkívüli ereje és képessége kellett ahhoz, hogy makacs következetességgel visszavezesse a gonosz kérdését a filozófiába.
Ide kapcsolódóan, de mégis más perspektívából közelítjük meg az antiszemitizmus témakörét az "Antiszemitizmus mint metafizika" című cikk kapcsán. Dr. Kiss Endre (1993) elválasztja egymástól a vallásos motiváltságú antiszemitizmust (túlvilági), a modern antiszemitizmustól (evilági). A túlvilági antiszemitizmus a hagyományosan vallási keretben megjelenő antiszemitizmus, a másik felfogás az evilági antiszemitizmus egy olyan korszak terméke, amelyet poszt-religiózusnak nevezünk, amikor a vallás a társadalom rétegeiben már eltűnik, azaz az evilági antiszemitizmus a modernség velejárója. Az evilági antiszemitizmus lehetővé teszi a jobb és baloldali antiszemitizmus elkülönítését, valamint felszínre hoz egy politikai-társadalmi megközelítést. Az antiszemitizmus metafizikai szintre emelése, olyan magyarázatot ad a kérdésre amely a "törvény státuszával rendelkezik", és magyarázatot ad különféle politikai, történelmi, társadalmi. krízisekre, kudarcokra.
Arendt, Hannah (1992) A totalitarizmus gyökerei, Európa kiadó, Budapest (elsősorban az Antiszemitizmus-fejezet)
Arendt, Hannah (2000) Eichmann Jeruzsálemben, Osiris Könyvtár, Budapest
Gabel, Joseph (1995) Jobboldali és baloldali zsidóellenesség, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest,1995
Kant, Immanuel (1998) A gyakorlati ész kritikája, Ictus kiadó, Szeged
Kiss, Endre (1993) Az antiszemitizmus mint metafizika, Magyar Nemzet, január 21.
Ortega y Gasset, José (1938) A tömegek lázadása, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, letöltve, http://mtdaportal.extra.hu/books_kulf/ortega_y_gasset_jose_a_ tomegek_lazadasa.pdf, letöltés ideje: 2011. június 2.
Sartre, Jean-Paul (1954) Elmélkedések a zsidókérdésről, Göncöl, kiadó, Budapest