KUTATÁS

Lányi Beatrix

Werner Sombart zsidósággal kapcsolatos elméletei

2020.07.15.

 

Werner Sombart (1863. január 19. – 1941. május 18.) német közgazdász szociológus. He was born in Ermsleben, Harz, as the son of a wealthy liberal politician, industrialist, and estate-owner, Anton Ludwig Sombart, and studied at the universities of Pisa , Berlin , and Rome , both law and economics . Ermsleben született, gazdag liberális politikus, nagyiparos, és ingatlan-tulajdonos fiaként. Apja Anton Ludwig Sombart.

Werner Sombart pisai, berlini és római egyetemeken tanult jogtudományt és közgazdaságtant. In 1888, he received his Ph.D. from Berlin under the direction of Gustav von Schmoller and Adolph Wagner , then the most eminent German economists. 1888-ban szerezte PhD fokozatát berlinben Gustav von Schmoller és Adolph Wagner tutorálásával, akik a kor legkiválóbb német közgazdászai voltak. One of his daughters, Clara was married to Hans Gerhard Creutzfeldt , who first described the Creutzfeldt-Jakob disease. Egyik lánya, Clara Hans Gerhard Creutzfeldt felesége volt, aki elsőként diganoztizálta és publikálta Creutzfeldt-Jakob elnevezésű betegségx.

As an economist and especially as a social activist, Sombart was then seen as radically left-wing, and so only received — after some practical work as head lawyer of the Bremen Chamber of Commerce — a junior professorship at the out-of-the-way University of Breslau . Mint közgazdász, és különösen a társadalmi aktivista, Sombart ekkor a radikálisan baloldalt képviselte. A Brémai Iparkamara vezető jogászaként dolgozott és utána kapott ifjú professzori állást a nevesnek nem mondható Breslau-i Egyetemen. Bár a Heidelberg-i és Freiburg-i Egyetemek hívták őt, mégis állományba vétele folyamatosan meghiúsult.

Sombart abban az időben vezető marxista gondolkodónak számított. Friedrich Engels úgy vallott róla, hogy ő az egyetlen német professzor, aki megértette a Tőkét (Marx egyik leghíresebb művét). Sombart önmagát is meggyőződéses marxistának nevezte (Harris 1942). Szerinte a növekvő munkásmozgalom a kapitalizmus belső ellentmondásának eredménye. A proletariátusi rendszer a "tömegek szeretetét" teremtette meg, ami a kommunista életstílussal együtt - amit szociális termelési rendszerben valósítanak meg - jellemezte elsődlegesen ezt a társadalmi mozgalmat (http://en.wikipedia.org/wiki/Werner_Sombart).

1902-ben jelent meg fő műve, a Der Moderne Kapitalismus (A modern kapitalizmus), hat kötetben. A közgazdaságtan szisztematikus története és évszázadokon keresztüli fejlődése képezi könyve It is a systematic history of economics and economic development through the centuries and very much a work of the Historical School .fő vonulatát. Bár néhány ponton a neoklasszikus közgazdasági iskola kritizálta a művet, mai napig nagy jelentőségű és hatást gyakorolt például az Annales- iskolára.

A neoklasszikus közgazdaságtan a munkaérték-elmélettel vitatkozva született meg. Három jeles képviselője: Carl Menger (1840-1921), aki osztrák volt, Leon Walras (1834-1910), aki svájci és Stanley Jevons (1835-1882), aki angolszász közgazdász volt. Szerintük a közgazdaságtan célja a csere és az ár elméletének kidolgozása. A cserében nem a termelő, hanem a vásárló a meghatározó. Így az árat nem a költség határozza meg, hanem a termék hasznossága. Új elemzési módszerük a határelemzés, marginalizmus. A marginalizmus, vagy más néven határhaszonelmélet azt jelenti, hogy a termékek csereértékét a rendelkezésre álló mennyiség függvényében határozza meg (http://en.wikipedia.org/wiki/Werner_Sombart).

Alfred Marshall (1842-1924) elemzéseivel kimutatta egy áru részpiacának egyensúlyi sajátosságait (1. ábra). Ha feltesszük, hogy a normális körülmények között, minél magasabb az ára egy adott árunak, annál többet kínálnak, s annál kevesebbet keresnek belőle, akkor a kínálatot egy szigorúan monoton növekvő, a keresletet egy szigorúan monoton csökkenő görbe ábrázolja egy olyan koordináta-rendszerben, ahol az egyik tengelyre a termék árát, a másikra a mennyiséget mérjük fel. A két görbe természetesen keresztezi egymást, s a közös metszéspontjuk határozza meg az egymással egyenlő kínálatot és keresletet, valamint a hozzájuk tartozó egyensúlyi árat.

1. ábra Marshall kereszt (Kopányi 2004)

 

Összefoglalva tehát a neoklasszikus közgazdaságtan fő jellemvonásai a következőkkel írható le (Kopányi 2004):

§  klasszikus közgazdaságtant a XIX. században váltotta fel,

§  az áralakulás kerül a figyelem középpontjába,

§  gazdasági szereplők hatékony magatartásának szabályait keresik az elméleti közgazdászok,

§  piac önszabályozó erejű,

§  Walras-törvény: túlkereslet összege mindig 0,

§  tőkepiac fontossága felértékelődik,

§  nem elég a felhalmozás, szükség van más szektorokban keletkező forrásokra is,

§  önálló mikroökonómia megalapozása ekkor kezdődik el,

§  nem tartja szükségesnek önálló makromodell megalkotását.

§  a neoklasszikus paradigma 4 alapelvből tevődik össze:

o   a rugalmas árrendszerből,

o   a stabil egyensúlyból,

o   a teljes foglalkoztatásból,

o   a passzív gazdaságpolitikából.

§  a piaci  cselekedeteket az árak szabályozzák,

§  az árak szabadon mozognak,

§  nem igényel aktív állami szerepvállalást.

 

1906-ban elfogadta Sombart a berlini Kereskedelmi Főiskola teljes professzori állását. A Breslau-i Egyetemhez képest ez visszalépés volt, azonban ezáltal közelebb kerülhetett a politika szférához. Modern Kapitalizmus című művében foglalkozik a luxus, divat és a háború témaköreivel, hiszen ezek közgazdaságtani paradigmaként jelennek meg.

1906-ba megjelent Miért nincs szocializmus a Egyesült Államokban? című műve. Ezt a művét számos kritika illette.

Sombart 1911-ben megjelent műve a Die Juden und das Wirtschaftsleben (A zsidók és a gazdasági élet) Max Weber művének kiegészítésének tekinthető. Max Weber ebben a művében összefüggést keresett a protestantizmus (főleg a kálvinizmus) és a kapitalizmus között. Sombart pedig elemezte a zsidók elkötelezettségét a kapitalizmus fejlődése tekintetében. A zsidó gyárosok és kereskedők kiléptek a céhekből, hiszen alapvető ellenszenvet éreztek a középkori kereskedelmi elvek és elméletek iránt. Ezek az elvek azonban primitívek és haladásellenesek voltak, hiszen fix bérek és árak egy méltányos rendszerben voltak megállapítva. A rendszer úgy működött, hogy a vállalatok piacrészesedése egy előre megállapodott rendszer szerint oszlott meg és azok hosszabb időn át változatlanok maradtak, ennek megfelelően a profit is mérsékelt, de garantált maradt és mindebből az következik, hogy a termelést is korlátozták.

A rendszerből kizárt zsidók, felborították a hagyományos szisztémát és azt a modern kapitalizmussal helyettesítették, ahol a versenyt nem korlátozták és a fogyasztó az egyetlen szabályokat meghatározó tényező.

Paul Johnson (1987), aki maga is "figyelemre méltónak" minősíti a könyvet azt nyilatkozta, hogy Sombart kihagyott belőle néhány kellemetlen "igazságot" és figyelmen kívül hagyta a judeaizmus misztikus elemeit. Weberrel ellentétben Sombart nem volt hajlandó elismerni, hogy bármilyen vallási rendszer is dominál (beleértve a judeaizmust is), az a kereskedelem virágzásának rovására megy. Zsidó üzletemberek - ugyanúgy, mint a protestánsok - akkor érték el tevékenységük maximális hatékonyságát, ha kiléptek vallásos környezetükből (Johnson 1987). A könyvet első megjelenésekor filoszemitának minősítették, néhány mai zsidó szakember egyenesen antiszemitának nevezi.

Végül 1917-ben Európa egyik legprominensebb egyetemén, a Friedrich-Wilhelms Universität-en lett professzor és Adoph Wagner lett a mentora. 1931-ig töltött be vezető posztot az egyetemen és 1940-ig tanított is. Ebban az időszakban kora vezető szociológusai közé tartozott és barátjánál Max Webernél is elfogadottabb volt.

Sombart a bölcsészettudományokhoz sorolta a szociológia tudományát, hiszen a lélektudomány (Geisteswissenschaften) témakörében végezte kutatásait. Elemzésének középpontjában a dolgok megértése (Verstehen) mintsem objektív vizsgálata (Begreifen) állt. Nézeteit azért támadták, mert ellene volt a társadalomtudományok "tudományosításának". Ez az eszmevonulat már megjelent Auguste Comte-nál, Émile Durkheim-nél és Webernél is és akkoriban rendkívül népszerű volt. Azonban Sombart személetmódja sokkal inkább hasonított Hans-Georg Gadamer hermeneutikájához, aki szintén a megértésen alapuló vizsgálódás mellett tette le voksát, ami sokkal inkább szociológiai és filozófiai vonulatot képviselt. Főbb szociológiai gondolatait a Noo-Soziologie, 1956-ban megjelent művében foglalta össze (http://en.wikipedia.org/wiki/Werner_Sombart).

A Weimari Köztársaság idejében Sombart a nacionalizmus felé fordult és nácizmushoz fűződő viszonyát máig is elemzik.

1938-ban megjelent antropológiai írása a Vom Menschen (Az emberekről) egyértelműen náciellenes írás és a nácik gátolták is annak megjelenését és terjesztését. A nácik iránti ellenérzése igen közel áll Martin Heidegger és fiatal kollégája és barátja Carl Schmitt véleményéhez. Bár az említett kortársak a Harmadik Birodalom élenjáró gondolkodói voltak. Sombart sokkal ambivalensebben viselkedett náluk. Mindig is jelentős számú zsidó hallgatója volt és többségük a háborút követően is pozitívan nyilatkozott róla, bár Sombart sohasem volt hős vagy küzdő alkat.

1934-ben publikálta a Deutscher Sozialismus (Német szocializmus) című művét, amelyben az "új lélekről" ír, amit az emberiséget irányít. A kapitalizmust és az proletarista szocializmust elavultnak vélte és a német nacionalista szocialista rendszer vette át a helyét. A német szocializmus lényege az, hogy a nemzeti jólét feljebbvaló az egyén jóléténél (Harris 1942). Vagyis mindez az élet teljes rendszerezettségét jelenti az állami szabályozásoknak megfelelő tervezett gazdasági mechanizmusok szerint. A törvénykezési rendszer a "zéró jog, csak kötelezettségek" elvén alapul. Az állami rendszer sohasem az egyént, mint önmagát értékeli, hanem azt kizárólag emberek csoportjaként, vagyis az "embert reprezentáló tömegként vizsgálja" (Harris 1942, 811. o.). A német szocializmust átitatja a Volksgeist (nemzet szellemisége), ami nem biológiai vagy rasszista alapon vett megkülönböztetést jelent, hanem metafizikai differenciációt. Vagyis a német és zsidó szellem közötti különbséget nem az jelenti, hogy valaki zsidónak született vagy a zsidóság szabályai szerint él, hanem sokkal inkább a kapitalista szellemiségben tükröződik a másság. Az angolok magukban hordozzák a zsidó szellemiséget. A németek és a nemzeti szocializmus fő feladata az, hogy lerombolja a zsidó szellemiséget.

Amennyiben Sombartot a jelen korból vizsgáljuk és elemezzük, akkor szellemi hagyatékát nagyon nehéz, annak náci vonatkozása következtében megítélni. Azonban az biztos, hogy a közgazdaság elméletben a modern kapitalizmus képének megteremtésében nagy szerepe volt, bár elméleteit sok kritika érte.

Közgazdasági érdemeit mutatja az, hogy elsőként ismerte fel a kettős könyvvitel modern kapitalizmusban betöltött szerepét. Vizsgálta még a centrum-periféria elméleteket (regionális különbségek gazdasági szempontú elemzését) is. "A középkori és modern kereskedelmi vállalkozások" című művében leírta, hogy a tőke sokrétű megközelítésének oka a dolgok perspektivikus vizsgálata. Néhányam azt vallják, hogy a tőke fogalma nem létezett a kettős könyvvitel elmélete előtt. Úgy is definiálhatjuk a tőkét, hogy az olyan vagyontömeg, ami a vagyonteremtés eszköze és ami a számlákon realizálódik" (Lane 1953, 38. o.).

Megalkotta az alkotó rombolás elméletét, ami Joseph Schumpeter innováció elméletének központi eleme. Sőt Schumpeter Sombardtól vette a kifejezést, amit ma mindeni Schupeter-i terminológiaként emleget. Az alkotó rombolás elméletében Sombart és Schumpeter támadta a tökéletes verseny koncepcióját, hiszen az túl nagy hangsúlyt helyezett az árversenyre. Szerinte a kreatív rombolás - amely során a létrejövő új következtében megszűnik a régi struktúra - olyan tényező, amely az árversenynél nagyobb mértékben befolyásolja a gazdasági folyamatokat és bizonyos mértékig monopolisztikus elemeket is magában foglal. Az új termék, szolgáltatás vagy termelési folyamat piaci bevezetése során a cég monopóliumként jelenik meg a piacon. Célja a másolás és az utánzás megakadályozása, a realizálható lehető legnagyobb nyereség elérése végett. Az extraprofit előbb vagy utóbb amúgy is erodálódik és a társadalom hasznát fogja szolgálni a bevezetett új termék, szolgáltatás vagy technológia. Sőt az innovátor cég által megszerzett extraprofit fogja a következő időszak innovációinak forrását képezni. A kreatív rombolás folyamata azt sugallja, hogy majdnem minden monopol helyzet időlegesnek tekinthető csupán, hiszen a vállalatok rendkívül sebezhetővé válnak az innovációs versenyben (Kamien et al. 1982, Lányi 2006).

Az innováció legalapvetőbb meghatározása Schumpetertől származik (Lányi 2007a). Szerinte az innováció egy új termék, új folyamat vagy új szervezési modell sikeres bevezetése a piacra (1934).

Schumpeter az innováció 5 alapesetét különböztette meg (1911, 1935):

§  új, a fogyasztók körében még nem ismert javaknak, vagy egyes javaknak új minőségben való előállítása,

§  új, az adott iparágban még ismeretlen termelési és kereskedelmi módszerek alkalmazása,

§  új piacok feltárása,

§  új termelési célú anyagok (nyersanyagok, félkész áruk) beszerzési forrásainak feltárása,

§  új piaci helyzet kialakítása (pl. új monopolhelyzet teremtése, vagy megszüntetése).

A sikeres innováció megvalósítása rendszerint együtt jár "új berendezések létrehozásával" (az innováció materiális megtestesülése), "új szervezetek létrehozásával" (az innováció intézményi megtestesülése) és "új vállalkozói csoportok gazdasági és társadalmi vezető szerepre emelkedésével" (Schumpeter 1911, 100–103. és 140–141. oldal; 1939, 93–96. oldal, Kovács 2004, 53. oldal, Lányi 2007b).

Glenn Hubbard (2007) az alkotó rombolással szemben a nem romboló alkotásra helyezi a hangsúlyt az innováció definiálása során. Véleménye szerint az innovációt egy "közösség" valósítja meg, mert a vállalkozók mellett megjelennek a menedzserek - akik az új termék és/vagy technológia piaci sikerének esélyeit értékelik - és a fogyasztók - akik potenciális vevői az innováció eredményének - is aktív szerepet vállalnak az innováció folyamatában (Hubbard 2007, 3. oldal).

Érdekes, hogy Sombart Japánban mindig népszerű szociológus és közgazdász volt. Egyesült Államokbeli alacsony népszerűségének oka az lehet, hogy műveit sokáig nem fordították le angolra. Ez alól csupán a "Miért nincs Amerikában szocializmus" című műve kivétel.

II. Sombart egyik művének: "Die Juden und das Wirschaftsleben" (A zsidók és a gazdasági élet) rövid ismertetése

Különös könyvnek nevezi bevezető szavaiban ezt a munkát maga a szerző. Egyszerűen, futólagosan, minden hangsúlyozás nélkül. Pedig a zsidók jelentősége közgazdasági téren nem új, nem meglepő téma. Sombart azonban úgy érezte, hogy az, mert új összefüggéseket talált, és anélkül talált, hogy keresett volna.

Smbart elolvassa Max Weber könyvét a puritanizmus és kapitalizmus viszonyáról. Megállapítja, hogy a puritanizmusnak azok a dogmái, melyek a kapitalizmus kifejlődésére hatással lehettek: tulajdonképpen a zsidó vallás eszmeköréből erednek. Tehát egy felvillanó ötlet, ennyi és nem több, amiből ez a könyv született.

A közgazdasági súlypont a XV. és XVII. század között Európa déli részeiből északnyugatra tolódott el. Ennek az eltolódásnak az időpontja összeesik a zsidók azonos irányú tovavándorlásával. A zsidók elhagyják Spanyolországot és a közgazdasági élet hanyatlik. Letelepednek Hollandiában és a közgazdasági élet fellendül. közelfekvő gondolat, hogy ezeket a változásokat a zsidók idézték elő. Sombart rövidesen bizonyítottnak is veszi, hogy a közgazdasági súlypont eltolódásának nagyjelentőségű eseményét a zsidók vándorlása okozta. Ez az okoskodás hamis. Hamis, mert megfordíthatjuk: a zsidók azért vándorolnak Európa egyik részéből a másikba, mert foglalkozásuknál fogva követik a gazdasági súlypont eltolódásának irányát.

Türelmetlen és kutató tulajdonképpen ellentétes fogalmak. Aminthogy az egész könyv bővelkedik a paradoxonokban. Természetesen nincsenek kiélezve, hanem eltompulnak, nem tudatosak, hanem önkénytelenek, nem a gyors és szellemes bizonyítás fegyverei, hanem annak hibái, nem a mondatszerkesztésben, hanem a mű szerkezetében és eszmemenetében gyökeredzik.

Az a Sombart, ki a kapitalizmus történetének megírása közben (ami tudományos programja volt) a zsidó kérdéshez jut s úgy érzi, hogy erről könyvet kell írnia. Néhány témakör, amire kitér könyvében (Feleky 1911):

§  melyek a zsidók faji tulajdonságai?

§  vannak-e egyáltalán fajok?

§  milyen volt ez a zsidó vallás?

§  milyen a zsidók jelentősége pénzügyi szempontból?

§  hogyan keletkezett az értékpapír, a bankjegy, a váltó?

A mű szerkezet laza, a fejezetek nem kapcsolódnak szorosan egymásba. Egy-egy kérdés többször napirendre kerül. Néha más formában, gyakran más megoldással. Ezt értjük az eszmemenet paradox volta alatt.

Sombart szerint ahány a földrajzi vagy politikai alakulat, szinte annyi féle zsidóság létezik. Azok a zsidók, kik a magyar honfoglalás idejében telepedtek le a mai német birodalom területén, akiknek nyelve, erkölcse, szokása német, akiket számtalan értelmi, érzelmi és érdekbeli kötelék fűz hazájukhoz a német nemzethez tartoznak éppen úgy, mint annak többi népelemei. A kérdés felmerül, hogy akkor hogyan értelmezhető az orosz zsidó. A szerző véleménye szerint Nemzetisége nincs a földhöz, amelyen él, kevés köze és még kevesebb joga. Felmerül így tehát a kérdés, hogy lehet-e ezeket a német zsidósággal egyetemesen elbírálni? Lehet-e a kettőt egyáltalában összehasonlítani? Hiszen a német zsidók már ezer esztendővel ezelőtt előbbre voltak, mint az oroszok ma (Feleky 1911).

Sombart a zsidóságnak a közgazdasági életben, sőt az államalakulásokban való jelentőséget állapítja meg. Az utóbbiban annyiban, hogy a zsidók nyújtották az uralkodóknak az anyagi eszközöket hatalmuk megteremtésére. Tehát már ekkor vagyonnal rendelkeztek, vagyis magukban hordták a kapitalizmus csíráit.

Kapitalizmus….Ezzel elérkeztünk a mű fókuszához. Sombart alaposan ismeri a kapitalizmus történetét. Könyvet is írt róla, melyet a tudományos világ elfogadott. Vizsgált művében érvelése merész, de higgadt. Forrásismerete széleskörű és kimerítő.

Kiindulópont a zsidók kereskedelmi felfogása. Itt adatokat kapunk annak bizonyítására, hogy a zsidók új szellemet vittek a kereskedelembe. Ennek eklatáns példája az árak leszorítása, az erélyes kínálat, a reklám. Ezek a jelenségek valóban összefüggenek a zsidó kereskedők fellépésével. De a zsidóság más okokból is alkalmas a kapitalizmus megteremtésére. A kínálkozó üzlet kifürkészése, az ügyesség olcsó anyag és munka szerzésére, a rábeszélő képesség, egyszóval a modern kereskedelmi szellem teremti meg a vagyont, mely a kapitalizmus kifejlődésének legjelentősebb tényezője. És a zsidók vagyonszerzését nagyon sok külső körülmény támogatja. Sombart különösen hármat emel ki:.

1.     a szétszórtság, mely a családokra is vonatkozik. Ez az üzleti összeköttetésnek és a nemzetközi forgalomnak olyan alapja, melyet más kereskedő évtizedes munkával sem tud megszerezni.

2.     az idegenség. Ebből következik, hogy nem a tradíció, hanem a célszerűség fogja megállapítani, hogy helyenként a közgazdaság melyik ágában szerepeljenek a zsidók.

3.     hiszen a zsidók csak itt szerepelhetnek. Ez a gyors vagyonszerzés lehetőségének harmadik külső körülménye. Sombart ezt polgári egyenjogosulatlanságnak nevezi, amely kizárja, hogy a zsidók hadseregbe, hivatalba, közpályára lépjenek (Feleky 1911).

A folytonos közgazdasági tevékenység eredménye az ingó vagyon, a hatalmas pénzkészlet, amely a kamatos kölcsönügylet eszméjére vezet. Így jut arra a következtetésre, hogy mások dolgozzanak helyettünk.

A kamatos kölcsönügylet jelenségei a kapitalizmus alapelveit adják!

Mindez pozitív megállapítás. És most váratlanul felveti Sombart a kérdést: ne keressünk-e a külső indokok mellett belsőt is? A felelet természetesen az, hogy keressünk. Ezzel művének szoros értelemben közgazdasági része megszakad. Most pszichológiai, valláserkölcsi, faji kérdések következnek. A zsidó vallás forrásai, alapelvei, a biblia, a talmud, az antropológia - minden tárgyalás alá kerül. Természetes, hogy a kapitalizmusról is szó esik. Hiszen annak fejtegetéséből vetődött fel a többi kérdés. Sombart már teljesen elveszíti hatalmát az anyag felett.

A zsidó faji tulajdonságokat bravúrosan és elfogulatlanul ismerteti, de sokkal bővebben, mint szükséges volna. Közmondások, népdalok, sőt adomák is sorra kerülnek. Azután látjuk a zsidókat vándorolva, küzdve, hajlék nélkül, hajlékot keresve. És látjuk, amint elhullanak a gyengék, amint a faji kiválasztás egyre erősebb és szívósabb nemzedékeket teremt. Nemzedékeket, melyek hazát, otthont találnak, alkalmazkodnak a helyi viszonyokhoz, s magukban hordják azokat a tulajdonságokat, melyek Sombart szerint a közgazdasági tevékenységre predesztinálják őket.

Szinte költői lendülettel következnek a befejező sorok:

"És ez a forró vérű, nyugtalan nép, mely nem negyven, hanem négyezer évig bolyongott a sivatagban, elérkezett végre Kánaánba: az országokba, ahol meg akart pihenni. Északi országokba, ahol népekkel találkozik, népekkel, melyek évezredeken át a rögöt őrizték, míg a zsidók oázisról oázisra vándoroltak..."

"Az erdőből, amelyet irtanak, a mocsárból, amelyből rögöt teremtenek, a rögből, melyet az eke szánt - született az a gazdasági állapot, mely a kapitalizmus érkezéséig tart..."

"A végtelen sivatagból születik a kapitalizmus..."

Ilyen hangvétel a mainstream közgazdasági fejtegetésekben szokatlannak tekinthető.

 III. Sombart főbb téziseinek vizsgálata

III.1. Sombart közgazdaság elméletének rövid összefoglalása

Sombart elmélete szerint a gazdasági rendszer elemzése a társadalmi és kulturális környezettel való kölcsönhatásában nyer értelmet.

A gazdaságot párhuzamos strukturális és genetikus megközelítésmód jellemzi. A gazdasági rendszer létrejöttének és működésének két előfeltétele van. A strukturális előfeltétel, ami a rendszer fennmaradásához nélkülözhetetlen és a genetikai előfeltétel, ami a rendszer kialakulásához nélkülözhetetlen (a fennmaradáshoz nem.)

Sombart úgy definiálta a kapitalizmust, hogy az a kölcsönös gazdasági érintkezés olyan szervezete, amelyben a népesség két csoportja működik együtt a piac közvetítésével és amelyben a nyereségelv és a gazdasági racionalizmus uralkodik.

Dichotóm társadalmi szerkezet feltételez, ami a termelési eszközök tulajdonosai és a munkások közötti viszonyon alapul. Sombart szerint a szereplők együttműködnek és így valósul maga a kapitalizmus.

Sombart elméletében a kézművesség és kapitalizmus összefügg és egységes gazdasági rendszert alkotnak. Morfológiai különbség található köztük csupán, mégpedig az irányító és kivitelező munkás elkülönülése.

A gazdaság uralkodó elveit két csoportra lehet osztani, a szükségletfedezés, ahol a nyereségelv uralkodik, vagyis a pénzösszeg növelése, valamint a tradicionalizmus elve, amelyet a gazdasági racionalitás ural, azaz

o   vezetés tervszerűsége,

o   célszerűség (eszközök helyes megválasztása),

o   kiszámíthatóság (elszámolási rendszer).

Sombart kapitalista gazdasági rendszerét röviden a következőkkel lehet jellemezni:

§  gazdálkodási formája: a kapitalista vállalkozás

§  gazdasági egysége: az üzlet

§  célja: a nyereség elérése

§  eszköze: a szerződés

A kapitalista vállalkozásokat négy szempont szerint csoportosította Sombart:

I. A vállalaton belül elvégzett tevékenység tartalma szerint:

-       dologi javak előállítására szakosodott vállalatok,

-       dologi javak közvetítésére fókuszáló cégek,

-       szolgáltatások kínálatára szakosodott cégek,

-       élvezeti javak előállítására specializálódó vállalatok,

-       hitel nyújtásával/közvetítésével foglalkozó cégek,

-       kombinált vállalkozások.

II. A vállalkozói tőke képződése szerint:

-       egyedi, egyes személyek vagyonán alapuló cégek,

-       kollektív vagyonon alapuló vállalkozások.

III. a vállalkotó és a munkás viszonya alapján

IV. A vállalkozó és a nyilvános hatalom viszonya szerint

-       szabad, nyilvános hatalomtól független cégek,

-       kötött vállalkozások.

A kapitalista vállalkozás funkcióit Sombart három kategória köré csoportosította, amit a képességek tekintetében további alkategóriákra osztott:

I. Szervezői funkció, amihez a következő képességek taroznak:

-       kiválasztás képessége: teljesítőképesség szempontjából,

-       motiválás képessége: teljesítőképesség maximalizálása érdekében,

-       kombinációs képesség: a maximálisan teljesítő egész létrehozása érdekében.

II. Kereskedői funkció, amelyhez az alábbi képességek rendelhetők:

-       tárgyalókészség (tárgyalás: szellemi fegyverekkel vívott küzdelem),

-       ügynöki képesség,

-       adás-vételi készség: érték felismerése, és azt haszonnal értékesítése,

-       meggyőzés képessége (eladó ideálja),

-       belső kényszerítőeszközök használata: pl. szuggesszió.

III. Kalkulatív-gazdálkodó funkció (ami a kapitalista vállalkozó sajátossága), amit a következőkkel lehet jellemezni:

-       nyereségorientált magatartás,

-       racionális gondolkodás,

-       számítás funkciója: szerződések tartalmának pénzre való fordítása.

III.2. A zsidó nomád nép földművelő népekkel való asszimilációjának vizsgálata Sombard szemszögéből

Sombart a "Die Juden und das Wirtschaftsleben" című könyvének utolsó fejezetében, amely a zsidó nép sorsával foglalkozik, abból a tézisből indul ki és azt kívánja bizonyítani, hogy a zsidó par excellence nomád nép, ma is az, ma is a nomád nép ösztönei vezérlik.

A zsidó nép szerinte egy északi országokba felnyomult déli nép, sajátságos külön faji lenyomattal, nagy kommerciális adottsággal, amely az északi népek, különösen a germánok tudományos technikai képességével egyesülve, a kapitalisztikus kultúra egész csodálatos virágzását okozta. (403. o.) Voltaképpen azonban e kulturális hatás mellett és után is, Izrael ma is családok és törzsek szerint tagozódik, mint a pásztor törzsek, ezt a tagozódását ma sem adta fel, és főleg a nomád ösztön és hajlam irányítja gondolkodását és befolyásolja tehetségét ma is. A zsidók vérében nomádizmus és szaharizmus bujkál. A nomádizmusra való hajlam, ennek az újból való jelentkezése vezette már a zsidóságot a babilóniai exiliumba is. Ez a hipotézis a történelmi tényekkel ellenkezik. A "nomádizmus" és mindaz, ami következtetést ebből Sombart levezet, amit erre épít, helyt nem álló (Fejér 2009).

A zsidók Palesztinában semmi esetre sem voltak már nomádok. Sőt nem voltak azok már Egyiptomban sem, ahonnan Mózes vezette ki őket négyszáz évi rabszolgaság után. Egyébként melyik nép az, amely valamilyen korszakában nem a nomád élettel kezdte? Nomád élettel kezdődött az északi népek karrierje is. Minden nép kultúrtörténete, ha máskor nem, történelemelőtti szakában nomád életből indult ki.

Éppen azok a népek maradtak és maradhattak meg a történelemelőtti korszak primitív kultúrállapotában, amelyek soha, vagy belátható időkön belül helyet nem változtattak. Sombartot a "bolygó zsidó" legendája, egy költői kép szuggerálja tudományos nézete kialakításánál. E költői inspiráció könyve e részénél sűrűn jelentkezik a komoly, tudományos egzaktság rovására. A bolygó zsidó metaforáját (mely középkori eredetű) Sombart tudományos megállapítás alapjául teszi és nomád ösztönnek tulajdonítja a zsidóság középkori helyváltoztatásait is. Szemet huny a történelmi tények fölött, amelyek a zsidóságot ezekre a középkori helyváltoztatásokra kényszerítették.

A középkor bolygó zsidója nem nomád ösztönből bolyongott, hanem mert - okkal vagy ok nélkül - törvényhozási alapon, vagy népi ítélettel, kiüldözték országokból, városokból, vidékekről. Spanyolországból például a zsidóságot nem nomád ösztöne űzte ki, hanem Ferdinánd és Izabella törvénye. A zsidók mindenütt súlyos áldozatokat ajánlottak fel és hoztak, hogy maradhassanak (például Spanyolországban is), kiűzetésüket azonban megakadályozni nem tudták. Súlyos anyagi áldozatokat hoztak még azután is, mikor egy-egy országból vagy városból őket kiűzték, hogy oda visszatérhessenek. Mindenütt megmaradhatott volna a zsidóság anyagi áldozat nélkül is a középkorban, ha vallását a keresztény vallással felcseréli. A kiválasztottsági monománia, a Talmud lenyűgöző szuggesztiója volt a zsidóság végzete. Az elkülönődés, mely a keveredést tiltotta, a gazdanéppel való összeolvadást meggátolta és a zsidóság népi idegenségét konzerválta. Mindezeknek a körülményeknek a nomád ösztönhöz semmi közük sincs.

A babilóniai exilium története is a Sombart-féle nomádizmus hipotézise ellen bizonyít. Hiszen, amikor Cirus megengedte Ezrának és Nehémiának, hogy népüket Palesztinába visszavezessék, csak 43, 000 ember jelentkezett ez útra, a túlnyomó többség Babiloniában maradt. Ugyanolyan okból, mint a zsidóságot, nomádizmussal lehet vádolni az angol puritánokat, akik Angliából elüldöztetvén, Amerikába vándoroltak, ott telepedtek le, s minthogy onnan senki sem űzte őket tovább, utódaik ma is ott élnek mint igazi amerikaiak. Az embereket, az emberek csoportjait, egész népeket legritkábban az ösztön bírja helyváltoztatásra, hanem inkább elemi szükség, néha egy eszme, belátás és sokszor történelmi esemény.

Sombart könyve e részénél egyébként sem szerencsés a visszafelé való következtetéseiben. Ahogy a zsidók középkori helyváltoztatásai inspirálják a nomádizmus hipotézisére, amelyhez azután keresi az ókorból is a megfelelő támasztékot, az adatokat, úgy következtet arra, is, hogy a zsidók Palesztinában sem műveltek soha földet, a földművelő nép ott kétségtelenül csak az eredeti kánaáni bennszülött nép volt, akiket a zsidók jobbágyaikká tettek és azután főleg akként használtak ki, hogy pénzt kölcsönöztek e földművelő nép számára.

Mózes öt könyvének idevonatkozó egyetlen adata nélkül Sombart mindezt abból következteti, mert a babilóniai exiliumból való visszatérés után bizonyítható egy olyan felfogás, mely szerint a Babilóniában maradt zsidóság képezte a zsidóság arisztokráciáját, míg a palesztinai népesség, főleg a júdeabeli kisebb mértékben volt héber-vérűnek tekinthető. Ennek a magyarázata azonban nem az, hogy ennélfogva a babilóniai exiliumba való hurcolásakor a zsidóság már nem is kényszernek engedett, hanem a nomád ösztönének, amikor a legnagyobb tömegében Babilóniába vándorolt ingóságaival együtt. Nem is az következik, hogy aki (Palesztinában) visszamaradt ez alkalommal, az a föld népe, éspedig az eredeti kánaáni bennszülött földművelő nép volt és lehetett és hogy ennek folytán Palesztinában soha zsidó földművelő nép nem volt, illetve a zsidó nép földműveléssel nem foglalkozott.

Megdől ez az egész következtetéssor akkor, ha rámutatunk arra, miért tekintették a babilóniai exiliumból való visszatérés után is tisztább zsidó vérűnek a babilóniai zsidókat, mint a palesztinait. A magyarázata egyszerű. Ezra és Nehémia mindössze körülbelül 43. 000 embert vezetett vissza csupán Palesztinába. A zsidóság túlnyomó többsége Babilóniában maradt. E kis hazatért csapat számának jelentéktelenségénél fogva természetszerűen rá volt utalva arra, hogy a Palesztinába az 50 éves babilóniai távollét alatt benyomult és a visszatéréskor ott talált idegenekkel keveredjék. Viszont a Babilóniában maradt zsidóság elkülönülését és a belső, szigorú tenyészetet kezdettől fogva végig fenntartotta. Kézen fekszik, hogy a zsidóság - úgy a babilóniai, mint a diaszpórában élő zsidóság - csakhamar leszegezte ezt a tényt és levonta a következtetést, hogy a legkevésbé tisztavérű zsidóság éppen a palesztinai, az, amelyik abból a 43.000-ből szaporodott, akiket a babilóniai száműzetésből vezettek vissza Palesztinába.

A Sombart-féle hipotetikus nomád ösztön ellen bizonyít az emberiség történelmében páratlanul álló nosztalgia, amit a zsidóság Cion iránt érezni sehol és soha meg nem szűnt. Továbbá az egész messianisztikus zsidóhit, amelynek tengelyében az áll, hogy a zsidó nemzet Palesztinában és Jeruzsálemben újból feléled.

Sokkal inkább megáll az a feltevés, hogy a zsidó diaszpórának már az ókorban materiális alapja az volt, hogy az ország befogadóképességét a zsidó nép szaporodása csakhamar túlhaladta. Sombart a tények logikájától is függetleníti magát, amidőn a zsidó nomád ösztön hipotézisét teszi fel fejtegetésének koronájául csak azért, hogy ezzel a priori alátámassza azt az állítását, hogy a zsidó nép soha, sehol sem foglalkozott földműveléssel (bár előzőleg elismeri, hogy Babilóniában igen), még Palesztinában sem, hanem ott is a földművelést az őslakosság, a kánaániták űzték és a zsidóság ott is főként abból élt, hogy pénzkölcsönöket nyújtott ingó vagy ingatlan zálog ellenében és kamatot vett olajban, búzában, pénzben (Fejér 2009).

Ha azonban ez így volt, miért tiltotta a Biblia a kölcsönzést kamat mellett zsidó részére? Kétségtelen, hogy a zsidók között alakult ki egy-kettőre a tőkétlen és a tőkés osztály, és csakhamar kiaknázták a tőkések mindazon lehetőségeket, amit a tőkék kölcsönnyújtásával elérni lehetett. A kölcsönnyújtás uzsorakamatok mellett és például a házbéruzsora sem volt speciális zsidó találmány vagy foglalkozás. Történelmi feljegyzéseink vannak arról, hogy a római patríciusok - köztük a legszigorúbb erkölcsbíró Kátó is - a legnagyobb mértékben uzsoráskodott pénzével és Mecénáson kívül egy csomó patrícius nyúzta meg emeletes bérházaiban a nincstelen proletárokat házbéruzsora alakjában.

A kölcsönzés, az uzsora nem volt tehát az ókorban egészen kizárólagos monopolisztikus foglalkozása a zsidóságnak, űzte azt olyan nép is, mint a római, űzte nomád ösztön imputálása nélkül e tipikus földművelő nép késői generációiban. A zsidóságnál azonban ez a pénzkölcsönzés és az uzsora végül majdnem minden egyéb foglalkozást helyettesítő, kirekesztő népi foglalkozássá vált. De nem egy ellenállhatatlan ösztönből kifolyólag, hanem kizárólag és egyedül azokból a szuggesztiókból és abból az elkülönülésből kifolyólag, amely a zsidó vallás tanaiban, hagyományaiban, végül a Talmudban kumulálódott és sugárzott onnan a zsidó népi lélekbe. Az elkülönülés és az, hogy a zsidóságnak nemzeti önállósága és államának pusztulása után a rabbinizmus a Talmud kultuszát tűzte ki életcélul, amely mellett minden egyéb csupán kenyérkereset és mellékfoglalkozás volt és lehetett, terelte a zsidóságot a legkönnyebb foglalkozáshoz, ami munka nélkül is jövedelemhez juttat, a pénzkölcsönzéshez, az uzsorához.

Sombart szerint minden kivándorlás, amelyből a végén a diaszpóra kialakult, önkéntes mozgolódása és kivonulása volt a zsidóságnak és az idegenbe mindig azok mentek, akikben az ősi nomád vér még a legerősebben követelte a magáét. Ezzel szemben történelmi tény, hogy a zsidóság minden nagyobb helyváltoztatási mozgalma valamely történelmi eseményhez fűződik. Más kauzalitását keresni indokolatlan. Ha ilyen történelmi események ezeket a helyváltoztatásokat kétségtelenül meg nem magyaráznák, ha a vándorlások e történelmi tények hiányában megmagyarázhatatlanok volnának, volna érthető ezek alapjául nomád ösztön létezését feltenni.

Hadrian egyenesen eltiltotta a zsidóságnak Palesztinában való tartózkodását. Bar-Kochba lázadásának leverése után egyetlen zsidónak sem volt a szentföldön maradása. Azután a mohamedánok lepték el az országot. Végül a kereszteshadjáratok után a keresztény kultusz is erőszakosan távoltartotta a zsidóságot ez ősi földjétől. Ezek mind olyan történelmi kétségtelen tények, amelyek indokolják, hogy a zsidóság a harmadik templom elpusztulása után miért folytatta életét a diaszpórában. Ezek mellett a kétségtelen történelmi tények mellett fölösleges és teljesen indokolhatatlan a diaszpóra kialakulását a zsidóság állítólagos nomád ösztönével összefüggésbe hozni és tartani.

Soha egyetlen helyet, ahol megtelepedett, a zsidóság számottevő tömegben, kényszerítő ok nélkül el nem hagyott. Hogy a zsidóság főleg a városokban telepedett le, annak se lehet semmi köze a hipotetikus nomád ösztönhöz még akkor sem, ha - amiként ezt Sombart teszi - az erdővel és a szántófölddel szemben a városokat kőrengetegnek, kőpusztaságnak tünteti fel. Ez az allegória a sombarti érvelést e részben tisztára a poézis világába utalja. Sombart nem ismeri a Talmudnak azokat az utalásait és szuggesztióit, amelyek egészen szabatosan és részletesen irányítják a Talmud zsidóságát a városok felé. Ott űzhetők a könnyebb foglalkozások, élhetnek a zsidók nagyobb számlehetőségüknél fogva gettó-életet és folytathatnák a Talmud által megkívánt elkülönülési formák szerint vallásgyakorlatot.

A földművelés foglalkozásától való averzió vagy elszokottság, vagy akár e foglalkozásnak megvetése, vagy lekicsinylése és mint ennek következményeként a városi élet és a város kultiválása nomád ösztönből nem származtatható, illetőleg e körülményekből visszafelé se lehet nomád ösztönre következtetni.

A városi élet még a mai legmodernebb formájában sem azonosítható a nomád élettel, még akkor sem, ha a városi lakó negyedévenként változtatja lakását és költözködik a város egyik végéből a másik végébe. Nem is beszélve arról, hogy a középkor századaiban a városi élet a zsidóságra a gettó egészen szűkre szabott, és helyi korlátok közé zárt területét jelentette, ahol a zsidó lakosság szaporodásával a terület nagyobbítása sem volt lehetséges és éppen ezért azt eredményezte, hogy a házak a gettó szűk utcáiban torlódtak egymásra, emelet-emeletre rakódott és még így is a legzsúfoltabb tömegben volt kénytelen a szűk területen a zsidó lakosság szorongani. A középkori századok gettói tehát a városokon belül nem adtak lehetőséget a Sombart-féle nomád ösztön kielégítésének. Sombart nézetének az az alapja, hogy a nomád ösztön és élet egyetlen vonulatának a földművelést mint népi foglalkozást tekinti. Minthogy ez a zsidóságnak nagyon hamar megszűnt népi foglalkozása lenni vagy maradni, különösen a templom pusztulása után ebből a negatívumból építi ki, rekonstruálja még a történelemelőtti időre is visszaható hatállyal Sombart a zsidó nomád ösztön hipotézisét.

Meg kell jegyezni azonban, hogy okfejtésénél teljesen figyelmen kívül hagyta úgy a történelmi tényeket, mint a zsidó vallás döntő, a zsidó életsorsra mindennél döntőbb befolyású motívumait.


III.3. Sombart "genetikus" faji szemlélete a zsidóság asszimilációja ellen

Sombart felfogása szerint vannak embercsoportok, amelyek véralkat szerint különböznek. Ezeket, mint ősfajokat, mint voltaképpeni fajokat lehet megjelölni. Az ősfajok, illetve tulajdonképpeni fajok hoznak keveredés útján is életképes utódokat, de ezek mind csak alfajai maradnak az ősemberi speciesnek és mindig az ősfajra ütő vonásokat - testi és lelki sajátságoknak egész tömegét - mutatják. Az ősfajok 250-500.000 évvel ezelőtt alakultak ki véglegesen, a szerint, hogy a végül külön fajokká fejlődött embercsoportok e félmillió évvel ezelőtt milyen életviszonyok között éltek. A félmillió év előtti rassz- és típusalakulat végleges testi és lelki jegyeket nyomott az egyes embertípusokra és ezek - bár keveredés által életképes utódokat hoznak létre, de fajukban nem változtathatók. Sombart e faji szemléletét "genetikus szemléletnek" nevezi.

Ilyen biológiai hipotézis mellett érthető Sombart álláspontja, mely szerint az asszimiláció nem változtathatja meg, még kevésbé szüntetheti meg a zsidó fajt és e faj sajátságait. Ezért van Sombart az asszimiláció ellen.

Hipotézisének alapja a vér különbözősége. Csak az agy, a szellemi képesség centruma számít. Ez pedig, amilyen mértéktelen kapacitású lehet a vérszegényebb, a legtörékenyebb fizikum mellett, ugyanoly intenzitással, ugyanoly mérvben médiuma a befolyásolhatásnak, az áthasonulásnak. Az erkölcs, belátás és logika pedig nem a vér, hanem a szellemi képességek funkciói közé tartoznak.

Teljesen ki van zárva, hogy a keveredés ne hozzon létre újabb fajtát előbb, vagy utóbb. Ellene szól ennek a sombarti alkalmazott hipotézisnek (tagadásnak) a természet egész világa. A keveredés, az egyfajtájúaknak egymásba oltása új változatokat, a sajátságok, a tulajdonságok, a képességek módosulását idézi elő.

Sombart tagadásával szöges ellentétben van az egész civilizáció, amely vad népeket csodálatos gyorsasággal varázsolt át végtelen fejlődésre képes kultúrnépekké. A térítés, a tanítás Sombart hipotézise mellett mind illúzió volna. A tudomány mai álláspontja szerint túlhaladott állítás, hogy millió évekkel ezelőtt az egyes fajok örökké determinálódtak. A történelem előtti idők e végtelen távlatának a szemléletében is koncedálja Sombart a fejlődést, mert hiszen a fejlődés végső alapjait is e végtelen távlatba helyezi. A történelem előtti időkben azonban az egyes embercsoportok az idők mérhetetlenjén keresztül sem jutottak ahhoz, hogy más életviszonyok között alakult embercsoportokkal érintkezzenek. Azt lehet mondani tehát, hogy éppen a történelem előtti időkben a keveredés nem szerepelt a fejlődés tényezői között (Fejér 2009).

A testi sajátságok az életviszonyok millió éven keresztül gyakorolt hatása alatt kialakulhattak és differenciálódhattak az egyes embercsoportoknál. De a szellemiség, az ember szellemének, a szellem képességeinek fejlődési és továbbfejlődési lehetőségei soha végleg le nem záródhattak sem a történelem előtti korok végtelen messzeségében, sem azóta. Az embert nem a szín, a fejalkata, végtagjainak hossza, proporciója teszi emberré. Az emberi agyvelő, amely minden embernél fejlődőképes, függetlenül az embercsoporttól, a kvázi fajtól, a hipotetikus fajtól rendelkezik a fejlődés összes lehetőségével, legyen néger, sárga, vagy fehér. Ahol az életmód ma is az, mint a történelemelőtti korszakban volt, ott természetesen az az életmód arra az embercsoportra rányomta azt a bélyeget, amelyet a mai emberiség már csak az ember őstörténelméből ismer. A történelem előtti korszak ez embermaradványaitól eltekintve, az emberiség többi része kétségtelenül azonos fejlődési feltételekkel bír és a fejlődés, a keveredés természeti törvényei egyformán jutnak érvényesülésre.

Különben sem fontos a típus, vagy a típus változata. Bár könyve korábbi során, ahol Sombart még a zsidó csodálatos alkalmazkodóképességét, a mimikrit hangsúlyozza ki, odáig megy el, hogy ezt az alkalmazkodó képességét testiekben is tulajdonítja a zsidóságnak és hivatkozik arra, hogy az amerikai zsidó tökéletesen felvette a valódi jenki típust és attól Amerikában nem különböztethető meg.

Kétségtelen, hogy a keveredés révén a zsidó típus minden "gazdanépnél" előbb-utóbb teljesen a gazdanép típusába szívódnék fel. De még ha nem így volna, akkor sem ez a lényeges. Elvégre a keveredés az egyének gesztusa és az egyének funkciója is.

Sombart szerint a szellemi és erkölcsi változat, az a szellemi és erkölcsi összhang, ami a zsidóval való keveredés esetén sem lehet problematikus. Fejér (2009) csak azt tartja lényegesnek, hogy a zsidó felvegye a keresztény vallást és ezzel teljesen emancipálja magát és utódait a zsidó vallásban petrifikált faji és világnézeti szuggesztióktól. Chamberlain (1944) szerint az embernek nem kell eredeti hettita orral bírni ahhoz hogy zsidó legyen. Inkább jelez ez a szó mindenekelőtt egy bizonyos érzési és gondolkodási módot. Egy ember gyorsan lehet zsidó anélkül, hogy izraelita legyen. Csak szorgalmasan kell zsidókkal érintkezni, zsidó lapokat olvasni és hozzászokni a zsidó életfelfogáshoz, irodalomhoz és művészethez. ["A zsidók nagyra vannak azzal, hogy ők mindenkinél különbek, sőt minden más embert megvetnek; (következésképpen fitymálják a minden emberben közös megismerési tehetséget is). (Spinóza: Tractatus Theologico-Politicus I. fejezet, Filozófiai írók tára, XVIII. kötet, 82. oldal.)] - zsidónak nevezni. Egy tisztán humanizálódott zsidó már nem zsidó, mert az, aki a zsidóság ideáját megtagadja, abból a nemzetiségből, az arra vonatkozó komplexumokból és képzetek összefüggőségéből, ami egy hitet tesz, kilépettnek tekinthető. "Nem zsidó az, aki kifelé az, ellenben az, aki belül rejtve az". (Sombart 1911, 807. o.)

Számtalan példa van rá, hogy a zsidóval való vegyesházasság, a keresztség felvételével kapcsolatosan az utódok erkölcsi felfogását és keresztény világnézetét nem veszélyezteti. A származás ténye ezt nem bontja meg.

Sombart különösen Jean Finot-val vitatkozik, bár Finot tanainak szuggesztivitását elismeri. Finot, mint a legtöbb modern, fajtudománnyal foglalkozó biológus, a fajok létezését végeredményben hipotetikus előítéletnek minősíti. Finot is túloz akkor, amikor a miliőnek olyan hatást tulajdonít, amely már az első generációnál átalakítja az embert a környezet típusába illeszkedőnek és a típushoz tartozónak. Viszont Sombart elfeledkezik arról, hogy végeredményben az ő faji elmélete sem egyéb, mint a Finot-féle miliő-elmélet, csak azzal a különbséggel, hogy ő a "miliő" "fajalakító hatását" és a hatás fajalakító eredményeit a történelemelőtti időkbe helyezi.


III.4.  Sombart a zsidóság áttéréséről

Sombart szerint végtelen sokat veszítene kultúránk varázsából, hogyha azt a zsidó jegyek (Merkmale) nélkül képzeljük el. Viszont azzal érvel, hogy az akkori idők oldalról nézve az országok elzsidósodása sem kívánatos. Ezért maguknak a nyugati (éspedig nevezetesen a német) zsidók érdekében állónak véli, hogy Keletről már több zsidó ne csatlakozzék hozzájuk egy darabig, [Sombart e sorait 1912 körül írta. Különös problémája volt akkor a világ zsidókérdésének az a (5-7 millió zsidó, aki Oroszországban élt. Ezekre mondta az orosz kormányzó, Pobjedonoscev a végzetes ítéletet: egyharmaduk ki fog vándorolni, egyharmada éhen pusztul, egyharmadát agyon fogják verni.] és hogy azok a zsidók, akik már közöttünk vannak, helyileg és hivatásilag arányosan osztódjanak meg. Sombart ellensége az asszimilációnak, és dicshimnuszt zeng a "National-Jude" egyenes karakteréről. Ezzel szemben az asszimiláns zsidót alamuszinak, megalkuvónak és erkölcsileg kisebb értékűnek tartja. Megállapításai optikai csalódásból erednek és arra a hiányos szemléletre vezethetők vissza, amellyel az asszimiláció folyamatát nem vizsgálta teljeskörűen.

Az asszimiláció folyamatának értékelésében felfogása és szempontjai azonosak a "National-Jude" cionista szempontjaival. Elég, ha két mondatát idézzük: "korrekt jellemnek maradni, valamit derekasan végezni végül is fontosabb, mint karriert csinálni, ha ez utóbbi cél eléréséhez önmagát és népét (sein Volkstum) meg kell tagadnia". "Ha minden konfliktust elkerülni óhajt (a zsidó), ha ő, vagy legalább gyermekei kényelmesebb élethez akarnak jutni, mint megkeresztelt zsidók, elérhetik; de hát valóban oly törekvésre méltó a kényelmes élet, hogy azért minden morális meggondolás félretehető?"

A kultúrnépek országaiban sehol senkinek származását bűnéül fel nem róják. Ha a befogadó haza hű fiává fejlődött az adoptált nép, - teljesen közömbös, valamint a haza és polgárai közötti viszonyt nem zavarhatja az állampolgár származási helye vagy elődeinek eredete. Elképzelhetetlen, hogy az állampolgár kénytelen volna származási helyét, eredeti fajtáját letagadni, mert különben, ha származása nyilvánosságra kerül, állampolgári értékében csökkenne. Az asszimiláció során azonban mégis a beolvadó népfaj, - a természetes folyamat eredményeként, - eljuthat odáig (és a befogadó haza iránti kötelessége ez eredményt meg is kívánja), hogy bár származását, ha arról még tud, megtagadnia nem kell, - származásának puszta tényén és tudatán kívül: érzelmi, politikai és reménybeli kapcsolata azzal a származási hellyel és azzal a fajtával, ahonnan és amelyből az új hazába származott, már nincs.

Miért volna Sombart álláspontja csak egyedül a zsidó asszimilációra alkalmazható? Ha pedig másra is áll, ez esetben a heterogén összetételű - majdnem minden nyugati - nemzet állama népi anyagának összetétele folytán, morális szempontból ingó alapokon épült fel és ingó alapokon nyugszik. Hogy a zsidó nép asszimilációjánál többnek kell történni, mint az egyéb beolvadó nemzetiségek, fajták és népek asszimilációjánál, az a zsidó vallás tényéből következik. Mert kétségtelen tény, - aminek elleplezése képmutatás - hogy a megszűnt zsidó állam törvényei vallási törvények fikciója alatt a zsidó nép nemzeti aspirációit hirdetik nemzedékről-nemzedékre és a zsidó vallás fenntartása több nyílt és szenvedélyes hitvallás a befogadó állam, a befogadó nemzet és nép törvényeivel szemben (Fejér 2009).

Sombart szerint az a zsidó tehát, amidőn az emancipációt elfogadta, a befogadó nép jogait illetéktelenül magának követeli, az állampolgári esküt letette, nem a jelleme ellen vét, ha régi nemzete törvényeit elveti. Ellenkezőleg: jellembeli fogyatékosságból származik, külső képmutatáshoz és belső hűtlenséghez vezet vallás alakjában kitartani olyan törvények mellett, amelyek az állampolgár lelkületét és érzését az új haza "géniuszával" szemben elidegenítik, jobb esetben közömbösítik. Sombart szemszöge, amelyből a zsidó áttérést nézi, a cionista zsidóságé, amely - bár maga is már asszimiláns - az asszimilációt az egyenjogúsított zsidóság bűnéül, nem pedig kötelességéül rója fel. Holott az asszimiláció az emancipációnak jogi és erkölcsi következménye. Az asszimilációban, ha az korrekt és fenntartás nélküli, nincs megállás félúton a befejezés előtt.

Az áttérés tehát nem jellemtelenség, hanem jogi és morális folyománya az asszimilációnak. Fejér (2009) azzel érvel, hogy Sombart téved az asszimiláció morális és jogi megítélésénél, legalább olyan mértékben téved az áttérés lélektani megértésénél. Az a zsidó, aki a keresztséget felveszi, asszimilációjában már eljutott a keresztény világszemlélet határállomásaihoz és a krisztusi világkép erkölcsi hatása alá került. Keresztény világszemlélet mellett zsidó valláson maradni nagyobb és kínosabb lelki konfliktusra vezet (önantiszemitizmus), mint megszabadulni régmúlt történelem anakronisztikus szuggesztióitól.

Hogy a keresztséget felvett zsidó a zsidóság fiziológiai jegyeit magában azután is, és esetleg még utódaiban is megőrzi, vajmi kevéssé meggyőző érv az áttérés, a keresztség felvétele ellen. Tudománytalan álláspont az, amely a zsidóságot főleg fiziológiai jellegzetességekkel azonosítja. A zsidókérdés problémája nem a biológiai, vagy fiziológiai momentumokban rejlik, hanem a zsidó vallásban. A zsidó vallási kultuszban, amely a zsidót a befogadó állam törvényeivel szemben ellenséges vagy közömbös idegenné teszi és világnézetét a befogadó keresztény nép világnézete ellen páncéllal vértezi fel, a világnézeti különbség egymagában is akadálya az asszimilációnak. Amikor  Sombart az asszimilációval szemben védelmébe veszi a zsidó vallást, ellentmondásba kerül. A zsidó vallás és az általa konzervált zsidó sajátosságok nem hasonlíthatók más beolvadó nép hagyományos tradícióihoz, jellegzetességeihez, sajátságaihoz. A zsidó vallás ugyanis törvény, sőt törvényrendszer, és monumentális irodalmi felépítménnyel - a Talmuddal - konzervált ideológia. Olyan ideológia, mely morális, jogi és nemzeti, sőt politikai tekintetben is ellenkezik a befogadó nép vallási, erkölcsi, nemzeti és politikai ideológiájával.


IV. Felhasznált irodalmak

Chamberlain Houston S. (1944) A zsidók megjelenése a nyugati történelemben, I. rész, Magyar Zsidókérdést Kutató Intézet Könyvei, Budapest

Feleky L. (1911) Sombart új könyve, Nyugat, 14. szám, 162–165. oldal

Fejér Lajos (2009) Zsidóság, Veritas Kiadó, Budapest

Harris, Abram L. (1942), "Sombart and German (National) Socialism", Journal of Political Economy, 50 (6), 805–835 oldal 

Hubbard G. (2007) Nondestructive Creation, Startegy+Business, 47., 1-5. oldal

Johnson Paul (1978) A history of the jews, Harper Perennial, New York

Kamien M. I., Schwarz N. L. (1982) Market structure and innovation, Cambridge University Press, New York

Kopányi Mihály (2004) Mikroökonómia, Akadámiai Kiadó, Budapest

Kovács Gy. (2004) Innováció, technológiai változás, társadalom: újabb elméleti perspektívák, Szociológiai Szemle, 3. szám, 52-78. oldal

Lane F. C., Riemersma J. C.(esd.) (1953). Enetrprise and secular change: Readings in economic history, George Allen and Unwin, New York, In: Carruthers B. G., Espeland W. N (1991) Accounting for Rationality: Double-Entry Bookkeeping and the Rhetoric of Economic Rationality, The American Journal of Sociology, Vol. 97, No. 1., pp. 31-69.

Lányi Beatrix (2007a) Innovation as the key of the pharmaceutical companies’ competitive advantage, Gazdálkodás, 51. évf., 19. különszáma,.243-248. oldal

Lányi Beatrix (2007b) A vállalati együttműködés hatása az innováció sikerességére - különös tekintettel a hazai gyógyszeriparra -, Doktori értekezés, Pécs

Lányi Beatrix (2006) Az innovációs modellek sajátosságai a gyógyszeriparban, Magyar Marketing Szövetség – Marketing Oktatók Klubjának XII. Országos Konferenciája, (CD-n jelent meg) Budapest, augusztus 24-25.

Schumpeter J. A. (1935): The Analysis of Economic Change. The Review of Economic Statistics, No. 17, 2–10. oldal

Schumpeter, J. A. (1934), The Theory of Economic Development, Cambridge: Harvard University Press.

Schumpeter, J.A. (1911 eredeti kiadás): Theory of Economic Development/Theorie der Wirtschaftlichen Entwicklung, Duncker&Humblot, Berlin, 1987-es kiadás

Sombart W (1911) Die Juden und das Wirtschaftsleben, Die Juden und das Wirtschaftsleben (1911)

http://en.wikipedia.org/wiki/Werner_Sombart

 

 

FEL