KUTATÁS

Lichtmann Tamás

Az önéletrajz mint fikció

 

2022.05.10.

Alfred Döblin német író a Történelmi regény és mi (Der historische Roman und wir) című esszéjében a következőt aforisztikus definíció: "A történelmi regény elsősorban regény és másodsorban nem történelem." E mondatot parafrázisaként mondhatjuk, hogy az önéletrajz elsősorban regény és másodsorban nem történetírás.


Alfred Döblin

A címben megfogalmazott gondolatot néhány fejezetben kívánunk részletesebben bemutatni:

 

1. példa: Arthur Koestler[1]

Arthur Koestler

Arthur Koestler író volt. A szó eredeti értelmében. Azaz, annyiban volt író, amennyiben az író az, aki a tudóstól vagy a filozófustól abban tér el, hogy feltett szándéka a valóság újra-teremtése. Persze Koestler az "íróságán" kívül sok minden volt: mérnök, filozófus, zsurnaliszta Bécsben, haditudósító a spanyol polgárháborúban (ahol kémkedésért halálra is ítélték, és majdnem kivégezték) évekig élt kibuclakóként Palesztínában, egyedüli helyszíni tudósítója volt a Zeppelin léghajó sarkköri útjának, kalandor polgár, kommunista, cionista, nagyszerű író, számtalan nő meghódítója (köztük olyan hírességet is, mint Simone de Beauvoir) bírálta Freud és Jung foglalkozott parapszichológiával, asztronómiával, kvantumfizikával, matematikával, a kazárkérdéssel (A 13. törzs), a Sztálini kommunizmust leleplező, minden bizonnyal leghíresebb regényével (Sötétség délben, Napfogyatkozás) Georg Orwellt is megihlette (1984). Mellesleg legalább hét nyelven beszélt (németül, magyarul, angolul, franciául, oroszul, ivritül, jiddisül, vélhetően spanyolul is). "Éppen ezért, amikor Koestler zsidóságát exponáljuk, bevalljuk, nem kevés hátsó szándékkal a zsidó kifejezés kelet-európai karrierjének rehabilitációja felé kacsintva -, nem akarunk különbséget tenni Koestler írói mivolta és származása között. Vállalva akár az összes ódiumát is ennek." – írja könyvében Staller Tamás 2007-ben[2]

George Orwell

George Orwell (Animal Farm, 1984), akiről tudnivaló, hogy Koestler Darkness at Noon című (1941) regénye (Sötétség délben – Napfogyatkozás) nagy hatással volt a zsarnokságról és diktatúráról született talán leghíresebb pesszimista politikai utópia (1984) szerzőjére. Orwell ezt írja esszéjében: "A jelen század angol irodalmában feltűnő, hogy mennyire meghatározóvá vált a külföldiek dominanciája. Példának okáért, Conrad, Henry James, Shaw, Joyce, Yeats, Pound, Eliot… Anglia mindazt fölvonultatja, ami a politikai íráshoz vagy a pamflethez olyannyira szükséges… Azt hiszem, hogy a fasizmus óta a politikai harcok következtében jött létre az irodalomnak ez a különös osztálya.

A jelentősebb regények, az önéletrajzok, a riportok, szociológiai tanulmányok, valamint a színtiszta pamfletek, közös indíttatásukból adódóan eggyé válva hoztak létre egy érzelmi atmoszférát. A legkiválóbbak ebben az íróiskolában: Silone, Malraux, Selvemini, Borkenau, Victor Serge, Koestler. Köztük némelyek fantáziadúsak, némelyek nem, amiben viszont hasonlítanak, az, hogy megkísérlik a kortárs történelmet nem-hivatalos történelemként megírni, ignorálva mind a tankönyveket, mind pedig az újságokban megjelent hazugságokat…"[3]

 

Ezekben a gondolatokban két, szempontunkból nagyon fontos állítás fogalmazódik meg: az egyik, hogy az író (szépíró) abban különbözik más tudománnyal és gondolkodással foglalkozó, gondolatait verbálisan kifejező alkotótól, hogy újrateremtse a valóságot. Vagyis olyan narratívát alkalmaz, önéletrajzaiban, naplóiban, visszaemlékezéseiben úgy kelti életre saját emlékeit, hogy egyúttal egy új valóságot is teremt, amely természetesen érintkezik saját múltbéli élményeivel, de sokban el is tér a valós átéléseitől.

 

A másik fontos állítás Orwell esszéjében található: eszerint a regények, az önéletrajzok, a riportok és a szociológiák, valamint a színtiszta pamfletek is érzelmi atmoszférát teremtenek, fantáziadúsak (vagyis többnyire eltérnek a megélt valóságtól), és legfőbb szándékuk egy nem-hivatalos történelem megírása, a hivatalos történetírás (ld. tankönyvek) és a látszólagos tényfeltárás hazugságait ignorálva.

Az önéletrajzi irodalom – és ide tartozik a napló, visszaemlékezés, levelezés, önvallomás, minden nyelvi formát öltő, belső logikát, szerkesztettséget és koncepciót tételező írott szöveg – egyszerre hitelességre törekvő múltidézés, szándéka szerint a lehető legpontosabb önkifejezése az elmúlt időkben történteknek, ugyanakkor megkonstruált emlékezet, fikciós történetmesélés, szándékos elhallgatásokkal és áthelyezett hangsúlyokkal megszépített vagy önkritikussá tett önreflexiós magyarázat és bizony gyakran magyarázkodás is, tettekről vagy elszalasztott lehetőségekről, bűnökről, vétkekről, erényekről, jóságról, gonoszságról, szeretetről, gyűlöletről, - végső soron életről és halálról.

Az önéletrajz tévedései és hamisításai csak részben tudatosak, hiszen a múltra való emlékezés már sosem lehet teljesen hiteles, sok mindent elfelejtünk, sok mindenre másképp emlékezünk és emlékezetünk hézagait gyakran kitalált epizódokkal, élményekkel töltjük, foltozzuk be. Saját életünk későbbi életszakaszaink során többször is módosulnak emlékezetünk narratívái, legtöbbször – sőt szinte törvényszerűen – másképp emlékezünk később, mint ahogy az a valóságban megtörtént. Ezért mondhatjuk, hogy az önéletírás jórészt fikció.

Ahogy Koestler első önéletrajzi regényének címében írja: "Nyílvessző a végtelenbe"[4]

Adódik a kérdés: Regény-e az önéletrajz? vagy Lehet-e önéletrajz egy regényt? Mindkettő, vagy egyik sem? Nézzünk két példát Koestler önéletrajzából:

Mottója Paul Claudel versrészlete:

"Bármerre szöktem is: a Törvény fogadott/ Engedni kell végre! Ó ajtó, engedd be/A vendéget; lázas szív, figyeld a Mestert,/Ki jobban önmagam, mint én magam vagyok."

(Ki itt a beszélő? A költő vagy a költő szövegét kiemelt helyen felidéző narrátor? Az önéletrajzíró beszél itt, vagy egy másik, aki jobban önmaga, mint ő maga? Vagyis nem az önmagát reflektáló én, aki a szöveget írja, hanem a szöveg, amely "önmagát írja" – nevezhetjük az elbeszélő "szellemének".)

És rögtön az első rész elején találkozunk egy másik hanggal, egy második mottóban, amely Tolsztoj: Kozákok című művéből való:

"És csak beszélt, beszélt magáról, észre sem véve, hogy ez másoknak korántsem oly érdekes, mint neki magának."

(Ez viszont a narratíva kifordítása, ironikus utalás arról a határról, ameddig az elbeszélő elmehet a történetmesélésben – amely korántsem azonos a valósággal. Ha csak magunkról beszélünk, az még nem önéletrajz, mert érdektelen lehet mások számára. Ami csak az elbeszélő saját története, az még nem a mű, akármennyire törekszik is a valóság megelevenítésére. Attól kezdve lesz művé a szöveg, amikor érdekessé válik mások számára, vagyis amikor a hiteles "valóság" áttranszponálódik a fikció birodalmába, miáltal a privát önemlékezetből, az emlék és a fikció eggyé válása nyomán megszületik az önéletírás.

Vagy adott esetben a regény… Mint éppen a mi esetünkben, amikor az önéletrajz végén, az Epilógusban egyszer csak leleplezi önmagát a regényíró, aki ezekkel a szavakkal búcsúzik olvasóitól:

"Miután befejeztem ezt a könyvet, és meghalt a kezem között, kiadóim Epilógust kértek tőle, "hogy megteremtődjék a folyamatosság, mely az elkövetkező második kötethez kapcsolja"; íme tehát:

Engedelmeskedve a kétfajta késztetésnek, mely hitem szerint önéletírásra bírja az embereket – a "krónikásösztönnek" meg az "Ecce homo-indítéknak" -, türelmesen igyekeztem megrajzolni mind az alakot, mind a hátteret, kibogozni elmém gubancait azon a nagyobb rendszeren belül, amelynek része. Teljesen a tudatában vagyok annak, hogy írásom jelentős része félszegen hangzik, de hát van-e hivatásos író, aki ne válna félszeggé, ha önmagáról kell írnia? A lényeg az, hogy nem próbáltam tudatosan sem jobbnak, sem rosszabbnak mutatkozni, mint a milyennek ismerem magam – már amennyire ismerhetem magam egyáltalán.

Igen alkalmasnak látszik, hogy ezt az első kötetet azon a döntő ponton fejezzem be, ahol belépek a kommunista pártba, mint ahogy a régi filmsorozatok végződtek mindig – a hős kötélen függ a krokodiloktól nyüzsgő folyó árja fölött, utána pedig jön az ígéret: FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK. Csakhogy akkor a közönség mindig tudta, hogy a hős nem fog igazából a krokodilok közé zuhanni, én viszont közéjük zuhantam, ami - remélem - annál izgalmasabbá és egyre jobbá teszi majd ezt a mesét.

Fontaine le Port, Franciaország - Island Farm, Pennsylvania - 1951. január – 1952. február"

E rövid kis záró fejezet narratívájában az önéletírással kezdi magyarázkodását és a végén eljut a "mese" fogalmáig.

Figyelmet kíván még ezen kívül a hely és idő megjelölése: egy év alatt végig fáradhatatlanul kalandozott a "regény" (?), "önéletrajz"(?) hőse, és miközben írta az életét, aközben élte az írását, Franciaország és Pennsylvania között.

 

2. példa: Elias Canetti  

A megőrzött nyelv – Die gerettete Zunge

A hallás iskolája – Die Fackel im Ohr

Szemjáték – Das Augenspiel

Parti villámfényben - Party im Blitz

Egyetlen szövegminta a négy kötetes önéletrajzból, rögtön az első bekezdésben a következő olvasható, alcíme: Legelső emlékem

Legelső emlékem vörösben fürdik. Fiatal lány hoz ki a karján egy ajtón, előttem vörös a padló, balra lépcső visz lefelé, az is vörös. Szemközt, ugyanazon a szinten egy másik ajtó is kitárul, mosolygós férfi lép ki rajta, nyájasan elindul felém. Egészen közel jön hozzám, megáll, és azt mondja: "Mutasd a nyelved!" Kinyújtom a nyelvem, a férfi a zsebébe nyúl, bicskát vesz elő, kipattintja, és a pengét odateszi a nyelvemhez. Azt mondja: "Most pedig levágjuk." Nem merem visszahúzni a nyelvem, a férfi egyre közeledik, mindjárt megérinti a pengével. Az utolsó pillanatban leereszti a kést, azt mondja: "Ma még nem, majd holnap." Becsattintja a bicskát, és zsebre vágja.

Minden reggel kilépünk a vörös folyosóra, minden reggel kitárul a szemközti ajtó, és megjelenik a mosolygós férfi. Tudom, mit fog mondani, már várom a parancsát, hogy mutassam a nyelvem. Tudom, hogy le fogja vágni, és mindjobban rettegek. Így kezdődik a nap, és ez sokszor megismétlődik.

Hallgattam erről, csak jóval később kérdezősködöm anyámtól. A tömérdek vörösről ráismer a karlsbadi penzióra, ahol 1907 nyarát töltötte apámmal és velem. A kétéves kisfiú mellé Bulgáriából vittek magukkal pesztonkát, aki maga is alig volt tizenöt esztendős. A lány kora reggel útnak indul, karján a gyerek, csak bolgárul beszél, a forgalmas Karlsbadban mégis jól eligazodik mindenütt, és mindig pontosan visszaérkezik a gyerekkel. Egyszer egy ismeretlen fiatalemberrel látják az utcán, senki nem tud róla semmit – alkalmi ismeretség. Néhány hét múlva kiderül, hogy a fiatalember pontosan a velünk szemközti szobában lakik, a folyosó másik oldalán. A lány éjszaka át-átsurran hozzá. Szüleim felelősnek érzik magukat érte, és sürgősen visszaküldik Bulgáriába.

Mindketten, a lány is, a fiatalember is nagyon korán mentek el hazulról, alighanem így találkoztak először, ilyesformán kezdődhetett. A bicskás fenyegetőzés megtette a hatását, a gyerek tíz esztendeig hallgatott erről.



Karl Georg Büchner

Daß man die Dichter nicht kennen darf, lesen, aber nicht kennen. Warum nicht, oder welche nicht? Sind die toten Dichter darum die stärksten? Wäre ich Büchner am See begegnet, wäre es ein anderer "Woyzeck" gewesen? 1992

Az olvasónak nem szabad ismernie az írót, olvasnia kell őt, de ismernie NEM. Miért nem, vagy másfelől melyiket nem? Következik-e ebből, hogy a halott költők a legerősebbek? Ha Büchnerrel a tengerparton találhatnánk, másképpen olvasnánk vagy néznénk-e a Woyzeck-et?

Man muss sich schützen. Man muss sich preisgeben. Wer findet die richtige Balance? 6.5.1942.

Az embernek védenie, rejtenie kell magát. Az embernek ki kell adnia magát. Vajon ki találja meg a helyes egyensúlyt?

"Die unaufhörlichen Verwandlungen der eigenen Vergangenheit"

Szüntelen szakadatlan átváltozások a saját múltunkban (és annak narratívájában).

alles aufnehmen und nichts hergeben und im Alter die Welt mit seiner Endgültigkeit überschütten. August 1933

Mindent befogadni és semmit sem kiadni és a végén öregkorunkban a világot a véglegességgel elhalmozni/elárasztani.

 

3. példa: Pap Károly  

Az Azarel című önéletrajzi ihletésű regénye ezekkel a mondatokkal kezdődik:

Atyai nagyatyám gyapjas zsidó volt. A bérlőktől s a parasztoktól vette a gyapjút, s felvitte a városokba zsidó kereskedőknek. Hévben, fagyban járta a falvakat, nem ösmert mást, csak a hajszát a kenyér után, és a "Tan szolgálatát". Egyetlen vágya volt: egyszer abbahagyni a faluzást, s a "Tan"-nak szentelni minden idejét. Valami nagy "tanítót" érzett szunnyadni magában, úgy érezte, ha egyszer néhány évig teljes erejével elmélyedhetne a Szentírásban és Magyarázataiban, "közelebb tudná hozni a megváltást."

…készülődött az útra. Ez az út nagybetűkkel volt írva előtte. Ez volt az Út, a maga jelképes mélységében. Az út, amely célhoz visz, az összes utak közül az egyedüli út, amely oda visz. A Célhoz. Mostantól naponta legalább háromszor fürdött, a langyos patakvíz egyik elrekesztett gödrében, amely a temető mögött csörgedezett. Nem a testi tisztaság vágya vitte a vízbe, hanem a szertartás szüksége: a testét elfeledni szállott belé, imákkal, amelyeket egyenest erre a célra szerkesztettek a régi írástudók. … Ez a víz nem víz volt az ő szemében. Vallásos előírások eszköze volt, mondhatnám, nem habokból, hanem héber betűkből állott. Ámde még ezenfelül jelkép is volt: a Víz. Nem a földnek nedve, amelyekben halak, békák, kavicsok, növények éltek, nem az élet neves rengeteg, ez az a víz volt, amit harmadik napon teremtett Jahve.

Csodát várt, s csoda útján akart Jeruzsálembe jutni velem együtt. ... Sátra elé egy táblát írt: Azarel Jeremia, Ámon fia, aki az Útra készül, valamennyi zsidó jámborságáért böjtöl, és nem található senki számára! Engem odaültetett a tábla alá, s nehogy elmászkáljak: imakendőm zsinórjait meghosszabbította, s a végét odakötözgette a maga imakendőjének zsinórjához. … Aztán látom, hogy imakendő van rajtam, s nem tudok mozdulni, mert valaki fogja a végét. Visszafordulok, ott fekszik Jeremia apó, ő fogja a markában, amely össze van csukva, és alszik. … Megijedek. Kiáltani kezdek. Valószínűleg így történhetett azon a reggelen, amikor Jeremia apó örökre elszenderült sátrában. (5-32)

 

4. példa: Franz Kafka: Napló  

Az olvasók körében Kafka a rettegés, a szorongás, a bizonytalanság, a bűntudat költője, mely érzések hátterében egyként a korabeli világhangulat és egy különleges emberi karakter együttes létszemlélete rejlik. Arra sem gondol a "hétköznapi" olvasó, hogy ez az ember, aki minden művében rejtőzködő, személytelen, semleges (neutrális, semleges narrációt létrehozó) elbeszélő, aki valójában ennek ellenére a valóságban folyamatos önéletrajzot teremt, miközben kétségkívül a tudat legmélyére rejti az "én" megszólalását. (az "Ich" helyett az "Es" mutatkozik meg, még akkor is, ha legtöbbször egyes szám első személyben beszél.

Abszrakt elemzés helyett, lássunk néhány jellegzetes példát:

Kívánkozásomnak, hogy megírjam az önéletrajzomat, mindenképpen rögvest engednék abban a pillanatban, amely megszabadítana a hivataltól. Ilyen lényeges változásnak kellene az írás kezdetekor ideiglenes célként a szemem előtt lebegnie, hogy a történések tömegén úrrá lehessek. Más felemelő változást azonban, mint ezt, amely maga is oly rettentően valószínűtlen, el nem képzelhetek. Hanem akkor nagy öröm lenne az önéletrajz megírása, mert olyan könnyen menne, mint az álmok leírása, és mégis egészen más, hatalmas, engem örökre befolyásoló eredménye lenne, amelyhez bárki más értelme és érzülete is hozzáférhetne. (65)

Ld. még – 1912. Január 3. Önéletrajzban (eredetiben: Az önéletrajzomban) elkerülhetetlen, hogy ahol igazság szerint "egyszer"-t kellene mondani, ott igen sűrűn "gyakran"-t mondanak. Mert mindig tudatában marad az ember, hogy az emlékezés a sötétből merít, amelyet az "egyszer" szó szétrepeszt, a "gyakran" szó viszont, ha nem kíméli is meg teljesen, legalább az író szemszögéből nézve megőrzi és olyan szakaszok fölé viszi őt magával, amelyek az életben talán nem is fordultak elő, de kárpótlást nyújtanak neki azokért, amelyeket emlékezetében már puszta sejtelemmel sem érint. (81)

 

Ld. még – December 23

November 5. … Írni akarok, homlokom állandó remegésével. Ülök a szobámban, a lakásbeli lárma főhadiszállásán. Hallom minden ajtó csapódását, lármájuk következtében csak a közöttük szaladgálók léptei kímélnek meg, hallom még azt is, ahogy becsapják a tűzhelyajtókat a konyhában. Apám feltépi szobám ajtaját, és uszályként vonszolódó hálóköntösben átvonul rajta, a szomszéd szobában a hamut kaparják ki a kályhából, Valli az előszobán át, a bizonytalanba szólva, akár egy párizsi sikátorba belekiáltva, megkérdi, hogy apa kalapja meg van-e tisztítva, egy szisszenés, amely ismerősnek tűnik, felemeli egy válaszoló hang kiáltását. A lakásajtó kilincse megzörren, mint egy hurutos torok, maga az ajtó ezután kurta női énekhanggal nyílik ki, és tompa férfidöndüléssel csukódik be, ez hangzik a legkíméletlenebbül. Apa elment, most kezdődik a finomabb, szétszórtabb, reménytelenebb zaj, élén két kanárimadár hangjával. Már korábban is gondoltam rá, a kanárimadarakról azonban újra eszembe jut, vajon nem kellene-e résnyire kinyitnom az ajtót, kígyó módjára a szomszéd szobába kúsznom, és így a földön könyörögnöm húgaimnak és kisasszonyuknak egy kis csendért. (49)

November 14. … Elalvás előtt. Úgy látszik, ugyanolyan rossz agglegénynek lenni, mint öreg emberként a méltóságot nehezen megőrizve, bebocsáttatást kérni, ha egy estét mások társaságában akar tölteni az ember, fél kézben az ebédet hazavinni, senkit nyugodt bizalommal, lustán látogatóba várhatni, csupán bajlódás és bosszúság árán valakit megajándékozhatni, a kapuban elbúcsúzni, soha feleségestül a lépcsőn fel nem kapaszkodhatni, betegnek lenni s vigaszul az ablakból nyíló kilátással beérni, ha fel tud ülni az ember a párkányra, a szobában csak olyan ajtókat tudhatni, amelyek idegen lakásokba nyílnak, a rokonok idegenségét érezni, mert velük csupán házasság révén maradhat barátságban az ember, előtt a szülők házassága révén, aztán, ha annak elmúlt a hatása, a sajátja révén, idegen gyerekeket bámulni és nem ismételhetni folyton: nekem nincsen, mert családja nem nő az emberek, elűzhetetlenül öregnek éreznie magát, külsőre és viselkedésre ifjúkori emlékeink valamelyik agglegényéhez igazodni. Mindez igaz, csak közben azt a hibát követi el könnyen az ember, hogy úgy kiteregeti maga előtt az eljövendő fájdalmakat, hogy a pillantás messze túlsiklik rajtuk, és nem tér vissza többé, holott a valóságban ma vagy később az ember maga is ott fog állni a testével és a valódi fejével, tehát homlokkal is, hogy jókorát csapjon rá. (58)

Héberül Amsel a nevem, mint anyám anyai nagyapjáé, akire mint nagyon jámbor és tudós, hosszú, fehér szakállú férfira emlékszik anyám, aki hatéves volt, amikor ez a nagyapja meghalt. Emlékszik, miként kellett megfognia a holttest lábujjait és közben bocsánatot kérnie a nagyapjával szemben elkövetett lehetséges vétkeiért. Emlékszik a nagyapa egész falakat megtöltő sok könyvére is. Mindennap megfürdött a folyóban, télen is, olyankor a fürdéshez léket vágott a jégbe. Anyám anyja korán meghalt tífuszban. Ettől a haláltól fogva búskomor lett a nagymama, nem volt hajlandó enni, senkivel sem beszélni, egyszer, egy évvel a leánya halála után, elment sétálni, és nem tért vissza, holttestét az Elbából húzták ki. Anya nagyapjánál is tudósabb férfi volt a dédapja, egyforma tekintélye volt keresztények és zsidók körében, egy tűzvény alkalmával jámborsága jóvoltából az a csoda történt, hogy a tűz az ő házát átugrotta és megkímélte, míg körülötte minden ház leégett. Négy fia volt, az egyik áttért a keresztény hitre, és orvos lett. Anyám nagyapján kívül mindnyájan korán meghaltak. Ennek volt egy fia, anyám az őrült Náthán bécsiként ismerte, és egy leánya, anyám anyja. (73)

December 23. … A naplóírónak az az előnye, hogy megnyugtató világossággal tudatosodik benne mindaz a változás, amelynek szüntelenül alá van vetve, általában természetesnek is hiszi, sejti és ismeri el, de öntudatlanul mindig akkor tagadja, amikor arról volna szó, hogy ebből a jóváhagyásból reményt vagy nyugalmat merítsen. A naplóban bizonyítékokat talál arra, hogy élt, nézelődött, és megfigyeléseket jegyzett fel még olyan állapotban is, amely ma elviselhetetlennek látszik, hogy tehát ez a jobb kéz ugyanúgy mozgott, mint ma, amikor az áttekintés lehetősége jóvoltából az egykori állapotra nézve okosabbak vagyunk ugyan, de annál inkább méltányolnunk kell egykori, merő tudatlanságában is kitartó törekvésünk rettenthetetlenségét. (67)

1912 Január 3.– Ld. fentebb

1912. Szeptember 23. – Ezt Az ítélet című elbeszélést 22-ről 23-ra virradó éjszaka egy lélegzetre írtam meg este tíz órától reggel hatig. Az ülésben megmerevedett lábamat alig tudtam előhúzni az íróasztal alól. A rettentő erőfeszítés és öröm, ahogy a történet kibontakozott előttem, ahogy a vizeimen haladtam előre. Többször hordtam a hátamon ezen az éjszakán a súlyomat. Ahogy minden kimondható, ahogy mindent, még a legidegenebb ötleteket is nagy tűz várja, amelyben elenyésznek és feltámadnak. Ahogy az ablakba lassan kékség költözött. Elhaladt egy kocsi. Két férfi átment a hídon. Két órakor néztem utoljára az órára. Mikor a cselédlány először ment át az előszobán, akkor írtam le az utolsó mondatot. Eloltottam a lámpát, és nappali világosság. Enyhe szívfájdalmak. Az éjszaka közepén elmúló fáradtság. Ahogy reszketve belépnek húgaim a szobába. Felolvasás. Előbb a kinyújtózkodás a cselédlány előtt és a közlése: "Mostanáig írtam." Az érintetlen ágy képe, mintha most hozták volna be. A megszilárdulása annak a meggyőződésnek, hogy regényírásommal az írás gyalázatos mélypontjain járok. Csak így lehet írni, csak ilyen egybefüggően, test és lélek ilyen tökéletes megnyílásával. Délelőtt ágyban. A szem még mindig tiszta. Az írással együtt sodródó sokféle érzés, például az az öröm, hogy valami szépet adhatok Max Arkadiá-jába, gondolatok Freudra természetesen, egy helyen az Arnold Beer-re, egy másik helyen Wassermannra, továbbá Werfel Óriásnő-jére és persze az én A városi világ-omra is. (109-110)

(Arnold Beer. Das Schicksal eines Juden – Max Brod regénye 1912) (A városi világ – Die städtische Welt. K. elbeszéléstöredéke, 1911)

1914. Január 5. - …Miért nem vándorolnak ki a csukcsok rettenetes országukból, mindenütt jobban élnének jelenlegi életükhöz és jelenlegi vágyaikhoz viszonyítva. De nem tehetik; hiszen minden, ami lehetséges, megtörténik; lehetséges csak az, ami megtörténik. (351)

1914. Január 8. - … Mi közös bennem és a zsidókban? Hiszen alig van valami, ami velem magammal közös volna bennem, és egészen csendben, örülve annak, hogy tudok lélegezni, félre kellene állnom egy sarokba. (351)

1915. Szeptember 28. – Miért értelmetlen a kérdezés? Panaszkodni annyit tesz: kérdéseket feltenni és várni, míg válasz jön. Az olyan kérdésekre azonban, amelyekre nem adódik válasz már elhangzásukkal (keletkezésükkel együtt), soha nem jön válasz. Nincsenek távolságok kérdező és válaszoló között. Nincsenek leküzdeni való távolságok. Ezért kérdezni és várni értelmetlenség. (459)

1917. Szeptember 25. … Átmeneti kielégülést még nyújthatnak olyan munkák, mint az Egy falusi orvos, feltéve hogy ilyesmi sikerül még nekem (nagyon valószínűtlen). Ám boldogság csak akkor, ha a tiszta, az igaz, a változhatatlan körébe emelhetem a világot. (519)

 

(1917 után már alig ír a naplóba)

Brief an Milena Pollak in Wien (Prag, 16. November 1920, Dienstag): Natürlich kann er das alles nicht gut machen, es hält vielleicht paar Gassen lang, aber auf dem Graben z.B. fällt plötzlich alles auseinander und er steht nackt da mit Fetzen und Bruchstücken. Diese Qual nun, auf den Altstädter Ring zurückzulaufen! Und am Ende stößt er noch in der Eisengasse auf einen Volkshaufen, welcher auf Juden Jagd macht. Mißversteh mich nicht Milena, ich sage nicht daß dieser Mann verloren ist, ganz und gar nicht, aber er ist verlören wenn er auf den Graben geht, er schändet dort sich und die Welt.

Vortsetzung: (Prag, 17. und 20. November 1920. Mittwoch und Samstag):

(A levél folytatása, m. ford.): …egész délután az utcákat rovom, és fürdöm a zsidógyűlöletben. "Rasivé plemeno" (Rühes faj) – nemrégiben hallottam, hogy így nevezte valaki a zsidókat. Nem természetes-e, hogy az ember elmegy onnan, ahol így gyűlölik (nincs ehhez szükség cionizmusra vagy népi érzületre)? A hősiesség, mely a csak azért is maradásban rejlik, a svábbogáré, mely szintén nem irtható ki a fürdőszobából. – Éppen kinéztem az ablakon: lovas rendőrség, szuronyrohamra kész csendőrség, üvöltve szétszaladó sokaság és itt fent az ablakban az undok szégyen, hogy mindig védőszárnyak alatt kell élni. (667)

Megfigyelhető, hogyan változik egy kafkai fő motívum a történelmi valóság láttán az önéletrajz részévé és vezérmotívummá (Die Verwandlung, Brief an den Vater, Hochzeitsvorbereitungen auf dem Lande):

 

Levél az apához: "Elveszítettem előtted az önbizalmamat, ehelyett határtalan bűntudatom támadt. (Erre a határtalanságra emlékeztem egyszer egy mondatomban, amikor valakiről azt írtam, helyesen: Attól fél, hogy a szégyen még túléli őt." – A Per utolsó mondata.

Elutasítottad az írásaimat is, és mindent, ami azzal összefügg, idegennek éreztél. Itt valóban sikerült némileg önállóan eltávolodnom tőled, még akkor is, ha ez arra a bogárra emlékeztetett, amely a rátaposó láb elől menekülve, roncsolt testét arrébb vonszolja."

Esküvői készülődések falun: " Nincs is szükségem vidékre utazni… felöltöztetett testemet küldöm csak oda…, eközben az ágyamban fekszem. Ahogy az ágyban fekszem, az alakom egy hatalmas bogárra hasonlít."

 

 

Az "Átváltozás" amely összefoglalja Kafka minden apjához fűzött szorongását, szürreális álmait, visszatérő motívumainak sejtelmes kimondhatatlan vágyait, a nőkhöz való közeledés elfojtásait félelmeit, és mindazt, ami műveiből kisugárzik.

 

 

 


[1] Ezzel a fejezettel Staller Tamásra, az OR-ZSE Vallástudományi Doktori Iskolájának megszervezőjére és korábbi vezetőjére emlékezem.

 

[2] Staller Tamás: Menekülés az emlékezetbe, a zsidó Koestler tudásszociológiai portréja. 9 l.

[3] Idézi: Staller Tamás: Menekülés az emlékezetbe, a zsidó Koestler tudásszociológiai portréja. 11-12 l.

 

 

[4] Koestler Artúr önéletrajza három kötetből áll: "Nyílvessző a végtelenbe", "A láthatatlan írás", "A Föld söpredéke"

 

 

FEL