KUTATÁS

Molnár Andrea

Szkepticizmus versus istenfélelem

Gondolatok a Kohelet zárófejezete kapcsán

2021.09.02

 

„Mindenkinek szüksége van az áldásra
friss ifjúságának lendületessége idején,
a pusztuló kor gyengeségében,
az élet viharaiban, a halál sötétségében,
s az ítélet napján egyaránt
.”

Ellicott, Charles: Commentary on the whole Bible.
A verse by verse explanation.
Wipf and Stock Edition. Eugene, 2016. 23. o.

 

 

A bölcseletirodalmi művek közé sorolt, s a hagyomány által Salamon királynak tulajdonított írás, „A Prédikátor könyve”, a Szukkot ünnepköréhez szorosan kötődő textus, melynek visszatérő sorai, miszerint „minden hiábavalóság” sok szempontból Jób-történetének borongós hangulatát idézik fel. A tucatnyi fejezetből álló mű, melyet Carolyn G. Sharp úgy jellemez, mint a különféle „modern és posztmodern olvasatok tesztelésének kiváló terepét[1] egy vonatkozó kommentár szerint „úgy is olvasható, mint az élet nem megismételhető voltának leírása, a rendezett és kiszámítható életciklusok narratívája.”[2] Az egész szövegen végig vonuló és többnyire nyitva hagyott kérdések sokasága azt a képzetet kelti, hogy a szerző az olvasóra hagyja: maga keressen választ az egyes igeversekben felbukkanó életszituációk vonatkozásában, miközben a héber nyelv jellegénél fogva amúgy is páratlanul gazdag értelmezési lehetőséget enged az írásmagyarázat számára. A következőkben a vizsgált szövegszakasz vonatkozásában néhány kevésbé ismert angolszász bibliatudós kommentárjait igyekszem bemutatni, kiegészítve azokat Salamon ben Jichak rabbi (Rasi) egyes reflexióival.

A Prédikátor szavait lezáró kaput különlegessége, hogy az emberi életpályát egészében rajzolja meg az ifjúság éveitől kezdve egészen – mintegy kilépve az idő korlátai közül – az „igaz Bíró” előtti megjelenés pillanatáig, az első és az utolsó versszakban egyaránt kiemelt helyen szereplő „ítélet” szó révén mintegy keretbe foglalva az egész mondanivalót. A bevezető versben – az egészen addig meghatározó mélabús hangulat ellensúlyaként – az újdonság erejével hat az örvendezésre való felszólítás, s az életigenlést még inkább kiemeli az „ifjúság” kifejezés repetíciója, s a vigasságra vonatkozó újabb szófordulat („vidámítson meg téged”).

Rashi e szakasz kapcsán Ahkavia ben Mahalalel[3] mélabús figyelmeztetését osztja meg: „Ne felejtsd el Teremtődet, akinek számot adsz, s Aki elszámoltat téged, és emlékezz a gödörre, a sírodra, … s emlékezzél kutadra, amely az Ő forrásából folyik.”[4] A Teremtő személyéről, nagyságáról, hatalmáról való megemlékezés Ézsaiás prófétai szavainak visszatérő motívuma,[5] de a zsoltárok és a példabeszédek is felidézik az Alkotó személyét,[6] Akiről Rambam a Perek Sira[7] kapcsán megjegyzi: „még a vesék is elmerengenek éjszakánként, hogy tudják ki is az ő Teremtőjük.”[8] John Wesley az ifjúkort az „itt és most” idejével azonosítja, vagyis azzal a létállapottal, amikor „az ember még ereje teljében, s alkalmasan az Istennek tetsző életvitelre, önmaga teremti meg előre a körülményeket a majdani „nem szeretem” időkre, hogy az élemedett kor eljövetelével is bizalommal tekinthessen a jövőre.”[9] A „szív útjaiban” és a „szem látásaiban” való járásra vonatkozó tanács a Mislé Slomóban is többször felbukkan a belső emberi lényeg és a tekintet erkölcsi rossztól való megőrzésére intve,[10] melynek csúcspontja a 23. fejezet 26. verse: ”Adjad, fiam a te szívedet nekem és a te szemeid az én utaimat megőrizzék.”

A második versben továbbra is megmarad a felszólító hangnem azzal a különbséggel, hogy itt a könnyedséget komoly – a szív és a test megtisztítására vonatkozó – felkiáltás váltja fel, melyet a „vesd el” ige ismétlése tesz még inkább nyomatékossá. A Példabeszédek könyvének egyik passzusával egybevethető sor[11] a „haragot” a szív indulataként jeleníti meg, míg a „gonoszt” a testi természet jellegzetességeként írja le, miközben az ifjúság állapotát az új nap kezdetét jelző hajnalhoz hasonlítja. Albert Barnes, a XIX. században élt amerikai teológus ezt a természeti képet a Jób könyve harmadik fejezetének 9. versével kapcsolja össze,[12] jóllehet a hasonlóság csupán viszonylagos. A Jób-történetben lévő szakasz ugyanis nem a hajnal reményteljes várását jeleníti meg, hanem egy negatív hangvételű átokszövegként fogalmazódik meg, s ami a két verset ténylegesen egybevethetővé teszi az a Kohelet jellegzetes „hiábavalóság” dilemmája.

A sokolvasatú „hevel” szót a Prédikátor egyszerre vonatkoztatja az ifjúságra, mint életkorra és az annak metaforájaként alkalmazott napszakra, párhuzamba állítva ily módon az emberi létet és a természet örök rendjét.  Rasinak az adott passzusra vonatkozó fény-sötétség felfogása szerint „a hajnal fénye bevilágítja az ifjú ember sima homlokát, de az idős orcájának bőre már ráncos, s azon a fény nem ragyog.”[13]

A sorrendben harmadik igeszakasz egyfajta prológusként szolgál a 4-9. versek mondandójához, mely értelmezhető egyrészt a „nem szeretem időkre”[14] jellemző eseménysorozat leírásaként, más megközelítésben pedig a földi létből távozó ember után megmaradt társak megrendült, riadt reakcióinak bemutatásaként, ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül e sorok apokaliptikus jellege sem, mely „az Úr napjára” utaló prófétai írások sajátja.[15] A bevezető szöveg első soraa Teremtő személyéről való megemlékezésre szólít fel igen erőteljesen, mely a Tanakh visszatérő motívuma[16], egyszersmind az emlékezés hagyományának forrása a zsidó kultúrában. A felszólítás sajátossága, hogy az emlékezet serkentgetését az ifjúkor idejéhez fűzi, Matthew Henry, XVII. századi angol Biblia-tudós olvasatában azért, hogy „az ember a földi élet legkorábbi szakaszától fogva tanulja meg kerülni a rosszat”, [17] s hogy így alkalmassá váljon annak a későbbi állapotnak az elkerülésére, melyről Jeremiás beszél: ”szégyenkezem…pirulok, mert viselem ifjúságom gyalázatát.[18] Rasi a nem kívánt időszakot úgy jellemzi, mint „az öregkor és a gyengeség napjainak[19] összességét, mely életperiódus során egy hasonló értelmezés szerint: „a test fizikailag megviselt, betegségekkel terhelt, megfáradt, amikor sokkal kevesebb haszna van az embernek, amikor a régi barátok száma megfogyatkozik, amikor már nehezen szenvednek el bennünket, s úgy érezzük minden, ami volt hiábavalóság.”[20]

Az 4-9. igeversek komor életkép-sorozatot örökítenek meg, a félelem, az elerőtlenedés az elmúlás szorongató érzését helyezve a középpontba: a nappal világosságát felváltó éjszaka, s a derült égbolt elé vonuló felhőzet a Seol sötétségére éppúgy utalhatnak, mint Sofoniás isteni ítéletet sugalmazó komor szavaira.[21]

A háznép remegő meggörnyedése és számuk megkisebbedése a gyász tragikumára emlékeztet, egyúttal Habakuk súlyos traumát sejtető beszédére is,[22] míg a munkával járó zajok, a madárdal és az emberi énekszó elhalkulása egy szeretett személy elvesztését ugyanúgy elénk tárja, mint Ézsaiás népek sokaságát érintő panaszos kiáltását.[23] Az elmúlástól, a tragikus sorsfordulattól való sokarcú félelem mellett a 7. versben képletesen szólva a természet áll őrt: egy virágzó fa, egy megfáradt bogár, s egy összetört haszonnövény, miközben az élete végéhez érkezett ember öröklétbe költözését – miként az „Úr napjának” eljövetelét – hangos sírás kíséri.[24] A földi életben gazdagságot adó ezüst és arany tárgyak szétmállása, az életet adó víz elapadása, s a kerék összetörése, mint szimbólum konkrét élethelyzetre utal: a porból való ember visszatérésére a formáltatása előtti ősállapotba. E hosszú felsorolást egyetlen szó kapcsolja egybe, az „amíg”/addig a napig/ kifejezés, mely felkiáltójelként áll a felvezető 4. versben, hogy azután nyomatékként újra feltűnjön a 8. szakaszban: e negatív életélmények elkerülése érdekében ifjúkorban szükséges megvetni a kellő szellemi-erkölcsi alapokat.

James Burton Coffmann, a XX. századi amerikai kongregacionalista egyház egyik meghatározó alakjának tartott Szentírás-kommentátor, az előbbiekben vizsgált vers-csoportra vonatkozóan néhány igen figyelemre méltó momentumot emel ki. A mandulafa életét az emberi léttel veti egybe, mely az idő múlásával meghatározó változásokon megy át, s miként a fa virága „ragyogó friss korában rózsaszínű, majd idővel fehérré válik, ugyanúgy lesz az ember hajkoronájával is.”[25] Az „ezüst kötél” és az „arany palackocska” kapcsán Coffmann egy XIX. századi értelmezésre hivatkozik, mely az emberi gerincvelő és a zsinór között lát hasonlatosságot, s az agyra értékes „tartályként” tekint, majd hozzáteszi: „az öregkor külső jelei belső elváltozásokkal járnak együtt, s e két említett rész létfontosságú az emberi élet szempontjából: ha az egyik ’elszakad’ és a másik ’megromol’, a halál bekövetkezik."[26]

A vonatkozó Rasi-kommentár ugyancsak említést tesz a jeremiási példázatban is szereplő virágzó mandulafáról,[27] s azt a csípőcsonttal hozza összefüggésbe, melynek jellegzetessége, hogy „idős korban, amikor az egész test vékonyabbá válik, ez a csont meggyengül, mint a fa a virágzó kor múltával.”[28]

A Coffmann-kommentárral megegyezően az „ezüst kötelet” a gerincvelő metaforájaként értelmezi, amely „ugyanolyan fehér, mint az ezüst, de az öregkorral az apadó gerincvelő kiszárad, s hasonlatos lesz a zsinórhoz (kötélhez),”[29] míg az „aranypalackot” a „férfiasság helyeként” határozza meg, mely az aggkorral együtt „megtörik és nincs többé életadó képessége”.[30] Rasi azt is megjegyzi egy midrásra hivatkozva, hogy a 4-9. szakasz egészében Izraelre vonatkoztatható, mely népet az Örökkévaló „ifjúsága idején” hívta el a vele való közösségre, ahogy arról egyebek mellett Ezékiel is megemlékezik.[31]

Az eddigiekben vizsgált vers-csokor utolsó darabja (12:9) az ember földből való formáltatásának és az isteni „ruach” belehelésének eseményére való visszatekintés, mely egyúttal a biológiai életet lezáró történések lényegét is megragadja: a test visszatérését eredeti alkotóeleméhez, s a szellem hazaköltözését Ahhoz, Aki az emberbe „az életnek lehelletét” adta.[32] Erre a megrendítő eseményre tér ki több helyen is a zsoltáros[33], de Jób könyvének szerzőjét is megihlette e szomorkás életfordulat.[34] John Gill 17. századi angol teológus szerint „ez a vers megmutatja, hogy az ember valójában nem egyéb, mint egy marék Isten által megformált por, aki halálakor azonnal élettelen agyagdarabkává válik újra, s hogy e törékeny ember meg kell, hogy alázza magát büszkeségében.”[35]

Az elköltözés pillanatának leírását a következő vers teszi igazán megrázóvá, hiszen újra a „hevel” állapotot állítja a fókuszba, mely Rasi szerint „mindenre vonatkozik, ami a teremtés hat napján csak készült, s amely azóta is látható a világban.”[36] Az írásnak ezen a pontján – filmes analógiával szólva – egy „kameraváltás” történik, hiszen az átvezető jellegű 10. vers után a szöveg főhangsúlya átmenetileg a Prédikátor személyére, tevékenységére, szándékaira tevődik át. Eszerint bölcsességét, melyet az Örökkévalótól nyert[37] másoknak is igyekezett továbbadni, mégpedig szavait mindenkor józanul mérlegelve tanította népét, s a kikutatott ismereteket bölcs mondások formájában írásban is megörökítette. A Mislé sorai több helyen is megerősítik a bölcs ember előbb felsorolt ismérveit[38], ugyanakkor Ézsaiás könyve is tartalmaz erre vonatkozó utalást.[39]

Rasi azt a megállapítást teszi e szövegrész kapcsán, hogy a Prédikátor „bölcsessége több mint, amit e könyv leír”, s mivel „megragadta szívét a keresés ügye, ezért is tudott arra (ti. az ismeretre) rátalálni”. A bölcsesség írásban való megörökítését a Tórában és a prófétai könyvekben való jártassághoz köti,[40] egyúttal azt is megemlíti, hogy „a bölcs szavak kerítést készítenek a Tóra számára, hogy távol tartsák az embert a bűntől.”[41] Henry úgy látja, hogy a Prédikátor „mivel maga is bölcs volt, s tudta, hogy nincs bölcsesség önmagában, ezért igyekezett másokat tanítani, remélve, hogy ami számára hasznos bölcselet volt, másoknak is az lesz majd.” [42]

A 13. versszak eltávolodik a Prédikátor személyétől és a tudás hordozóira vonatkozóan általánosságban közöl jellemzőket. Szavaikat egyfelől az állattartásból ismert ösztökéhez, másrészt pedig az építkezés egyik alapkellékéhez a szögekhez hasonlítja azzal, hogy bölcs beszédeik egyetlen pásztortól adattak, emberek egy adott csoportjának, a káhálnak javára, épülésére. Az ösztöke a jócselekedetre való nógatás, a buzdítás, míg a szög a stabilitás, az állandóság, a hűség szimbólumai, melyek egyes újszövetségi igehelyekre vonatkozó erős asszociációkat keltenek. Az „egyetlen pásztorra” való utalás egybehangzik a zsoltárosban szereplő kijelentéssel, mely az Örökkévalót, mint „Izrael pásztorát[43], azaz a zsidóságot védelmező, az ő népe előtt járó vezetőt mutatja be, Aki beszédét, bölcsességét is kész megosztani választottjaival. Coffmann azon a véleményen van, hogy ”e nagyon fontos versben Salamon Isten szavát ismeri el végső hatalomként. Milyen messzire jutott el ez a bölcs ember a korábbiakban leírt kételyeihez képest!”[44] Rasi úgy látja, hogy „a szegek, miként a bölcsek szavai mozdíthatatlanok, s ahogy a facsemete gyümölcsöt hoz és megsokszorozódik, ugyanúgy a bölcs szavak is termést hoznak, …minden szavuk, az élő Isten szava, mely egy pásztortól származik, az Örökkévalótól, Aki azt Mózesen keresztül adta számukra.”[45] Gill úgy tekint az ösztökére, mint amelynek segítségével a „gyülekezet pásztora felébreszti az alvó híveket, hogy érzékeljék a bűn közelségét és így ki tudjanak térni előle”, Charles Spurgeon pedig úgy hivatkozik a bölcsek beszédére, mint „amelyek által a Főpásztor vezeti a nyáját”.[46]

A 14. versben – visszatérve a fejezet elején szereplő „címzetthez” – egy ifjú embernek szóló újabb figyelmeztetés fogalmazódik meg, ez alkalommal egy atya saját fiának szánt intelmeként.

A hangsúly ebben az ember fontos alaptevékenységére kerül, a bölcs beszédeken nyugvó tudás megszerzésére, egyfelől élőszó által, másrészt az írások alapján, melyet véget nem érő folyamatként, egyúttal fárasztó munkaként tüntet fel. A Bibliában a tudás megszerzésének kérdése már a B’resit elején felbukkan[47], később az Örökkévaló mindentudása kapcsán kerül előtérbe a zsoltárok között[48], illetve a Dániel prófétának adott előrejelzés során.[49] Rasi az ezzel összefüggő fáradozás okát arra tényre vezeti vissza, hogy „a Tóra hatalmas mennyiségét a szív nem képes befogadni, mégis az ember folyamatosan próbálkozik, hogy azt sikerre vigye.”[50] A Coffann-kommentár azt a megjegyzést teszi, hogy amikor a Prédikátor könyvének szerzője az ismeretszerzés nehézségeiről írt valójában „a pogány irodalomban való elmélyedés ellen igyekezett a szavát felemelni[51], Gill értelmezése szerint pedig arra akart inteni, hogy „állandóan pogány (ti. Biblián kívüli) irodalmat olvasni nagyon fárasztó, és kevés előnye van, de a Szentírás olvasása felvidítja és frissíti az elmét, s felettébb sok haszna van.[52]

A fejezet 15. szakasza a könyvben felvetett dilemmák sokaságára adott válaszként, lakonikus tömörséggel fogalmazódik meg: az ember számára a legfontosabb dolog a földi létben az istenfélelem és az Örökkévalónak való engedelmesség, melyre a Példabeszédek[53], illetve Zsoltárok[54] könyvében  is számos utalás fedezhető fel. Rasi mindehhez hozzáfűzi, hogy az ember ”tegyen meg mindent azért, hogy szíve a menny felé irányuljon”, hiszen „az ember létének célja valójában éppen a parancsolatok megőrzése.”[55] Wesley a vers kapcsán az istenfélelem belső tartalmát igyekszik meghatározni, melyben szerinte „összefonódik az Isten iránti tisztelet, a szeretet és a bizalom, a szív odaadása és a Neki való tetszeni akarás”,[56] Barnes viszont azt teszi hangsúlyossá, hogy „amit e könyv újra és újra tanít, ebben a versben nyer valódi értelmet…[57]

A fejezetzáró 16. vers az első szakaszhoz hasonlóan az isteni ítélet képét festi meg: minden dolgáról, amit az ember cselekszik a földi létben, számot fog adni Alkotójának színe előtt a rendelt időben, legyen az akár rossz, akár jó.

E két dolog foglalkoztatja szenvedései közepette Jóbot[58], míg az ítélet, az igaz bírói szerep feletti elmélkedés a zsoltárok,[59] valamint a prófétai könyvek jellegzetessége.[60] Rasi kommentárja a nem akaratlagosan elkövetett rossz cselekedeteket emeli ki, mint amelyekért ugyanúgy elszámolással tartozik az ember az Örökkévaló előtt, mint a szándékos vétkekért,[61] Wesley pedig „a látható és kifelé mutatott lépések” mellett „a belső titkos gondolatokra” is kiterjeszti az isteni bírói jogkört.[62] A Kohelet előbbiekben vizsgált zárófejezetét Matthew Henry olyannak látja, mint „egy szónok kiválóan felépített beszédének hatásos végső következtetését, mellyel igyekszik maradandó és jó benyomást kelteni a hallgatóságában”.[63] A könyv egésze vonatkozásában pedig alighanem egyetérthetünk David Aaron rabbi szavaival, aki így vélekedik: „ragyogó könyv, mely leírja Salamon király szellemi utazását, amikor megpróbálja megtalálni az élet célját és értelmét…, egy gyönyörű és mély utazás ez a király szívébe és elméjébe.”[64]

 


Felhasznált irodalom:

Barnes, Albert: Ecclesiastes - Notes on the Holy Bible. Kindle Edition. Seattle, 2016.

Coffmann, James Burton: Ecclesiastes, Song of Solomon, Lamentations. Abilene Christian University Press, Abilene, Texas, 1974.

Ellicott, Charles: Commentary on the whole Bible. A verse by verse explanation. Wipf and Stock Edition. Eugene, 2016.

Gill, John: Book of wisdom. James J. MacCabbee Company. Maitland, 2009.

Henry, Matthew: Commentary on the Whole Bible. Hendrickson Publishers Marketing LLC. Peabody, 2009.

Károli Gáspár: Szentírás. Patmos Records. Budapest, 2018.

Sharp, Carolyn G.: Ironic Representation, Authorital Voice and Meaining in Qohelet. Koninklijke Brill NV. Leiden, 2004.

Spurgeon, Charles H.: Commentaries on the Bible: A Trusted Commentary. Kindle Edition. Seattle, 2018.

Wesley, John: Ecclesiastes. in: The Ultimate Commentaries on Ecclesiastes: a Collective Wisdom on the Bible. Kindle Edition. Seattle, 2016.

Wilson, Lindsay: Artful Ambiguity in Ecclesiastes 1,1-11- A WisdomTechnique. in: Qohelet in de Context of Wisdom. Leuven University Press. 1988.

 

Internetes források

https://www.isralight.org/library/rda/kohelet/

www.radnotizoltanblog.hu

https://www.sefaria.org/Rashi_on_Ecclesiastes.12.1?lang=en

Discovery Bible


[1] Sharp, Carolyn G.: Ironic representation, authorital voice and  meaining in Qohelet. Koninklijke Brill NV. Leiden, 2004. 37. o.

[2][2] Wilson, Lindsay: Artful ambiguity in Ecclesiastes 1,1-11- A wisdom technique. in: Qohelet in de context of wisdom. Leuven University Press. 1988. 358. o.

[3]A Talmud keletkezéstörténetének egyik szakaszában tevékenykedő zsidó bölcsek, az ún. tannák nemzedékének egyik tagja.

[4] Rasi a Préd 12:1-ről.

[5] Ézs 17:7, 27:11, 43:1,51:13

[6] 149:2, Péld 17:5

[7] Tórai és rabbinikus szövegeken alapuló dalok és énekek összessége, melyet az égitestek és a földi testek, növények és különféle állatok énekelnek az Örökkévalónak.

[8] Pirus al haJov 38:36

[9] Wesley, John: Ecclesiastes. in: The ultimate commentaries on Ecclesiastes: a collective wisdom on the Bible. Kindle Edition. Seattle, 2016. 23. o.

[10] Péld 4:21,  6:17, 20:13,  23:26, 4:23,  :3,  14:30,  22:11

[11] Péld 4:24

[12] Barnes, Albert: Ecclesiastes - Notes on the Holy Bible. Kindle Edition. Seattle, 2016. 89.o.

[13] Rasi a Préd 12:2-ről

[14] Préd 12:3

[15] Ézs 34, Jer 46, Joel 1, Ám 5, Sof 1

[16] 1 Móz 40:14, 5 Móz 7:18, Józs 1:13, 1 Krón 16:12, Neh 4:4

[17] Henry, Matthew: Commentary on the Whole Bible. Hendrickson Publishers Marketing LLC. Peabody, 2009. 123. o.

[18] Jer 31:19

[19] Rasi a Préd 12:3-ról

[20] Henry, M.: Commentary on… 134. o.

[21] Sof 1:15

[22] Hab 3:16

[23] Ézs 16:9b

[24] Sof 1:14

[25] Coffmann, James Burton: Ecclesiastes, Song of Solomon, Lamentations. Abilene Christian University Press, Abilene, Texas, 1974. 78. o.

[26] Coffmann, J. B.: Ecclesiastes, Song of… 96. o.

[27] Jer 1:11

[28] Rasi a Préd 12:7-ről.

[29] Rasi a Préd 12:8-ról

[30] Rasi a Préd 12:8-ról

[31] Ez 16:60

[32] 1 Móz 2:7b

[33] Zsolt 90:3, 146:4

[34] Jób 30:23, 34:15

[35] Gill, John: Book of wisdom. James J. MacCabbee Company. Maitland, 2009. 106. o.

[36] Rasi a Préd 12:10-ről

[37] 1 Kir 4:29

[38] Péld 4:11, 8:33,10:31

[39] Ézs 50:4

[40] Rasi a Préd 12:11-ről

[41] Rasi a Préd 12:11-ről

[42] Henry, M.: Commentary on… 143. o.

[43] Zsolt 80:2

[44] Coffmann, J. B.: Ecclesiastes, Song of… 114. o.

[45] Rasi a Préd 12: 13-ról

[46] Spurgeon, Charles H.: Commentaries on the Bible:A trusted commentary. Kindle Edition. Seattle, 2018. 136. o.

[47] 1 Móz 2:9, 2:17

[48] Zsolt 139:6

[49] Dán 12:4

[50] Rasi a Préd 12:14-ről

[51] Coffmann, J. B.: Ecclesiastes, Song of… 143. o.

[52] Gill, J.: Book of… 147. o.

[53] Péld 1:7,3:7, 8:13

[54] Zsolt 5:8,119:120, 147:11

[55] Rasi a Préd 12:14-ről

[56] Wesley, J.: Ecclesiastes… 76. o.

[57] Barnes, A.: Ecclesiastes…101. o.

[58] Jób 2:10, 30:26

[59] Zsolt 9:8, 37:28,

[60] Ez 5:15b, Joel 3:14, Mik 4:3

[61] Rashi a Préd 12:15-ről

[62] Wesley, J.: Ecclesiastes… 65. o.

[63] Henry, M.: Commentary on… 23. o.

 

 

FEL