KUTATÁS

Molnár Andrea

A fény és az árnyék különös játéka

Napoléon és a frankofón zsidóság viszonyának ellentmondásos jellegéről en bref

 

2021.12.29

Az 1789. július 14-én, a diadalmas quatorze juillet napján, elementáris erővel kirobbanó történelmi eseménysorozat nem csupán a Bastille-t zúzta porrá, de megroppantotta a feudalizmus felépítményét is, meglengetve egyidejüleg a „liberté, égalité, fraternité“ zászlaját a döbbent európai monarchák szemei előtt. Ebből a forradalmi tűzfolyamból, melyet nagy vonalakban a "ci-devant aristo"-kkal, vagyis az egykori uralkodói elittel szembeni kemény kéz politikája, a royalista nemzetközi koalíció elleni védekezés kényszere, a jakobinus diktatúra agresszivitása, a girondista Direktórium ténykedése, a markáns egyházellenesség jellemzett, az események egy adott pontján, egészen konkrétan 1802. augusztusában, az amiens-i békekötést követően egy olyan személy került a hatalom csúcsára, /1799-től örökös konzulként, majd 1804-1814-15 között császárként/, aki jelen értekezés tulajdonképpeni apropóját adja.

Napulione Buonaparte, ahogy eredetileg Ajaccio-ban, 1769. augusztusában anyakönyvezték, a hadvezetés máig emlegetett hatalmas ikonja, katonai zsenijét a hálás francia nemzet már a maga korában Nagy Alexandroszéhoz hasonlította. Azt, hogy ez nem volt gyerekes túlzás, maga a nagy rivális, Wellington herceg igazolja, aki a neki szegezett kérdésre, hogy tudniillik ki az, akit korának legnagyobb tábornokaként tart számon, gondolkodás nélkül válaszolt: "Most, a múltban és a jövőben is, Napoleon."[1] A waterloo-i csatatéren történtek ismeretében állítása nem is tűnik annyira túlzónak. A leghíresebb korzikai tehetsége persze nem torpant meg a katonai-harcászati területen, hiszen nevéhez fűződik a Code Civil 1804-es törvénybe iktatása, mely jogi dokumentum később számos európai és kontinensen kívüli állam belső jogrendjébe is beépült, s amely egyebek mellett egyértelművé teszi: minden polgár egyenlőnek születik, a civil intézmények függetlenek a klérustól, s a magántulajdon sérthetetlen. A császár nevéhez fűződik a VII. Piusz pápával kötött konkordátum, mellyel keretet alkotott az állam és az egyház későbbi szétválasztása számára, s szintén személyéhez köthető a legendás Becsületrend megalapítása. Ő teremtette meg a korszerű francia pénzintézeti rendszer alapjait a Banque de France létrehozása révén, ő volt az életre hívója az egész országot behálózó prefektúrák közigazgatási rendszerének, a Cours de Compte, azaz a számvevőszék, illetve a Conseil d'Etat, vagyis az Államtanács intézményének, az egyetemi oktatás addig nem ismert, új formáinak, s ő vetette meg a katonai elitképzés fundamentumát is.[2]

Városszépítő tervei nyomán – egyebek mellett a Szajna rakpartjainak kiépítése révén – a francia fővárost a vén Európa semmihez nem hasonlítható ékességévé emelte, s akkor még nem szóltunk a Raymond-Chalgrin építész páros által megálmodott impozáns építményről, az Arc de Triumph-ról, azaz a Diadalívről, mely ma is a Grande Armée, a francia nemzeti haderő nagyságát – s nem kevésbé a császár zsenijét – hivatott hírdetni.[3] Az elmondottak kétségkívül csupán szerény összefoglalását jelentik annak a szerteágazó alkotókedvnek, amely Napóleont jellemezte, s amely affinitás bizonyos értelemben ars poeticájában is felbukkan: "az a szó, hogy lehetetlen, nem szerepel a szótáramban."[4]

Mindezekkel együtt szeretnék megkockáztatni egy merész tényállítást: a néhai császár személyében az emberi történelem bibliai léptékkel mért közel hatezer évének egyik legellentmondásosabb figuráját tisztelhetjük, melyre a kortárs visszaemlékezések, illetve a történészi adalékok között számos utalást lelhetünk. Az imádat és a gyülőlet egyszerre volt jelen a vele kapcsolatos különféle – politikai, magánjellegű és más egyéb – emberi viszonyulásokban, jóllehet kortársainak többsége leginkább zseninek tartotta. Bukását könnyek és cinikus kárörvendés egyaránt kísérte Európa-szerte, száznapos visszatérése pedig egyszerre volt az örömmámoros diadal és a rettegő rosszindulat időszaka. Alakja köré az elmúlt közel kétszáz esztendőben szinte kultikus tisztelet épült, miközben gyalázkodó írások igyekeztek lerántani őt a rajongói által talán nem ok nélkül emelt piedesztálról. Sikertelenül.

Eric Hobsbawm brit történész olyan történelmi alakként látja őt, mint aki "kétségtelenűl elkápráztató, sokoldalú, intelligens és gazdag fantáziájú"[5], míg Charles Esdaile, liverpooli professzor – elismerve katonai géniuszát – inkább azt emeli ki, hogy "kudarcaira gyakorta keresett bűnbakot, akit akasztással, korbácsolással vagy nyilvános fenyítéssel bűntetett.[6]" Tény, hogy császárként uralkodását alapvetően a tolerancia jellemezte, mintegy a felvilágosult abszolutizmus "napkirályi" metódusát követve, ugyanakkor hatalmas ellentmondásként tárul elénk a következő párhuzam: míg élete utolsó percéig deklarálta a francia hazához és annak polgáraihoz való hűségét és ragaszkodását, a nemzet fiai közül egymilliónál többen estek el a napóleoni háborúk során, s míközben kiterjesztette a polgári egyenjogúság jogi dokumentumát, a már említett Code Civil-t az uralma alá került területek lakóira, emberek sokasága pusztult el értelmetlenül ezeken a katonai csapatmozgások sújtotta régiókban.

A császárkor francia társadalmának egy viszonylag számottevő csoportja, amelynek ősei már a Julius Caesar hódítása nyomán római provinciává váló Gallia területén jelen voltak, azaz a frankofón zsidóság, egészen sajátos tapasztalatot szerzett a császár uralkodói habitusának ezen ellentmondásos jellegéről. A forradalom első évei hatalmas változást eredményeztek a diaszpóra tagjai számára, melynek alapját a Nemzetgyűlés által 1789. augusztusában elfogadott Emberi Jogok Nyilatkozata adta, Smuel Ettinger történész olvasatában "az egyetlen olyan európai állammá téve ezzel Franciaországot, ahol az emancipáció eszményét részleteiben kidolgozták és a politikai rend alapjává tették."[7] E történelemformáló proklamáció szerint "senkit nem szabad meggyőződése miatt zaklatni, legyen az vallás akár, feltéve, hogy ezek megnyilvánulásai nem zavarják a közrendet."[8] Ennek a tézisnek a gyakorlatban való megvalósítása a lokális zsidóságra vonatkozóan korántsem volt zökkenőmentes: komoly ellenállás fogadta ugyanis az addig leginkább a "nemzet a nemzeten belül" kategóriába sorolt csoport tagjainak emancipációját, mégpedig elsősorban a klérus tagjai felől. Szenvedélyes viták tüzében végül is előbb a széles kapcsolati rendszerrel és gazdasági potenciállal rendelkező, főként Bordeaux-ban és környékén élő szefárd zsidó közösség tagjai, majd 1791-ben az Elzász-Lotharingia területét benépesítő askenázi zsidóság is teljes jogú citoyen-é [9] vált francia földön.

Napóleon uralkodói magatartásának ambivalens jellegét a zsidóságot illetően a pre-cionista jellegű vízió és a mindenkori uralkodói érdekérvényesítés dilemmájának kettőssége, illetve antagonizmusa adta. Ennek fundamentumát a zsidó ős-új haza megteremtésére buzdító, Ézsaiás szavait idéző 1808-as kiáltványa[10] (a Balfour-nyilatkozat egyfajta "előképe") és az ún. "szégyenletes törvény" ("décret infame") jogerőre emelése jelentette: előbbi az egyiptomi hadjárat során majdnem megvalósuló államalkotás inspirációjaként, míg utóbbi emberi alapjogokat erősen korlátozó regulaként.

Jean Tulard történész professzor egy írásában[11] arról számol be, hogy maga Napóleon első ízben 1789. februárjában (9-én) az itáliai hadjárat során egy Ancone nevű városban találkozott a zsidó közösség tagjaival, akik a helyi ghetto kapujában sárga süvegben és Dávid-csillagos szalaggal a karjukon járultak elébe. Utasítása nyomán a parancsnoksága alatt szolgáló katonák eltávolították e megkülönböztető jeleket, s helyére feltűzzék a tricolort, a jelképes gesztussal mintegy beemelve őket a francia polgártásak közé. Egy másik, jellegében ettől eltérő találkozó, már inkább a legenda kategóriájába sorolható. Eszerint - immár a császárként - egy éppen elfoglalt kicsiny kelet-európai városkán haladt át, amikor az egyik épület felől jajveszékelés hangja ütötte meg a fülét. Lováról leszállva közelebb ment, majd benyitott az épületbe, mely történetesen egy zsinagóga volt. A csupán néhány félig égett gyertya által megvilágított teremben tucatnyi férfi ült és hangosan zokogott. A császár kérdésére, hogy mi az oka ennek a mély szomorúságnak az egybegyűltek egyike azt a választ adta: Tisá Beáv van, a jeruzsálemi Szentély lerombolásának gyásznapja.

Az újabb érdeklődésre, hogy mikor is történt mindez, a válasz a következő volt: 1800 éve. Az uralkodó ezt hallva felkiáltott: "az a nép, amely így tud sírni a múltján, örökké élni fog!"[12]

E két feljegyzett direkt érintkezéstől eltekintve egészen a császárrá koronázást követő időkig nem tudunk olyan eseményről, dokumentumról vagy rendeletről, mely kapcsolódási pontot jelentene a "kis korzikai", ahogy ellenségei gúnyolták, és a diaszpóra tagai között. A XIX. század első évei azonban már fundamentális változások egész sorát hozták a franciaországi zsidósággal való kapcsolatában, s ezzel együtt azok közösségi és hitéletében. A már idézett Ettinger professzor szerint az uralkodó célja az ekkor kiadott intézkedésekkel alapvetően a zsidóság tradicionális életmódjának további megreformálása, illetve teljes társadalmi beillesztése volt. Ezen indíttatásról vezérelve 1806 júliusában a különböző helyi zsidó közösségek vezetői egy 12 kérdést tartalmazó írást vehettek kézhez, mely a zsidóság matrimoniális törvényeire vonatkozott. (poligámiához való viszonyuk, a Franciaországhoz és annak népéhet fűződő lojalitásuk, az állami bíróságok által kimondott válásokra vonatkozó rabbinikus látásmód kérdései, a vegyesházasságok érvényessége, a zsidó autonóm intézmények joghatóságának kérdései, az uzsora ügyek, a determinatív zsidó foglalkozások problematikája)[13]

A széleskörű egyeztetés során ugyan egymástól nagyon eltérő vélemények fogalmazódtak meg a zsidó vezetők részéről, kezdve a felháborodás hangjaitól a csendes alávetésig, végül is sikerült egyfajta konszenzusra épülő választ a császár elé terjeszteni. Az uralkodó felhívása nyomán nem sokkal később a strasbourg-i David Sinzheim rabbi elnökletével – a történelemben utolsó alkalommal – egybegyűlt a 71 főből álló Szanhedrin, a zsidó főtanács, hogy megvitassa a közösség élete szempontjából döntő fontosságú kérdéseket. A különleges grémium ülését, melyet a császár úgy jellemzett, mint "a Mózes-hitűek vallási testületének képviseletét az államban",[14] 1808. márciusában két császári dekrétum kiadása követte. Ezek egyike létrehozta a főrabbi jogi státusát, illetve a katolikus és protestáns vallásfelekezetek analógiájára a franciaországi hitközségek hiearchikus szervezetét, az un. Konzisztóriumot. Ennek csúcsszerve a párizsi székhellyel egészen 1905-ig működő Consistoire Centrale Israelite de France lett. A szerveződés deklaráltan az egyéni és közösségi ügyek intézésére jött létre, habár Ettinger professzor szerint ténylegesen sokkal inkább azzal a céllal, hogy segítséget nyújtsanak az illetékes hatóságok számára a zsidóság sokféle tevékenységének erős hatalmi kontroljához.[15]

Az, hogy ez a feltételezés nem áll távol a realitástól, semmi nem igazolja jobban, mint a második, valóban "szégyenletes" dekrétum, mely elrendelte egyebek mellett a zsidóság által nyújtott kölcsönök állami felügyeletét, külön engedélyhez kötötte kereskedelmi tevékenységüket, megtiltotta Franciaország észak-keleti régiójában való letelepedésüket és megszüntette a hadkötelezettség alóli ún. megváltás addig működő jogintézményét.[16] Nehezen vitatható, hogy az uralkodó ezzel a rendelkezéssel különálló zsidó törvényt alkotott, egyaránt sértve az emancipáció és a jogegyenlőség elvét. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a napóleoni zsidó politikának ez a fordulata a császár bukása után katasztrófális hatással járt több, a francia anyaországon kívüli területen, egyebek mellett az itáliai régióban, ahol a zsidóságot megfosztották minden korábbi törvényadta, s a Code Civil által biztosított jogától és visszakényszerítették őket a császárkor idején felszámolt gettókba.

A zsidó-emancipáció folyamata, mely az egyetemes emberi jogok 1789-es deklarálásával vette kezdetét, majd az 1791-es márciusi törvény révén lépett újabb szakaszába, ténylegesen a Code Civil születése utáni időben jutott el a theloszáig, mely kikövezte az utat a franciaországi zsidóság többségi társadalomba való beépülése számára. Ez cáfolhatatlan, dokumentált tény. Az is relitás ugyanakkor, hogy a "szégyenletes törvénnyel" olyan precedens jött létre, mely messzeható negatív következményekkel járt az európai zsidóság egészére, mintegy olajat öntve az antiszemitizmus soha ki nem húnyó parazsára. Ez utóbbi állításomat alátámasztja az Elzász-Lotharingia szerte a császárkorban újra és újra felbukkanó "civil kezdeményezésű" helyi pogromok ténye, mely főként zsinagógák elleni támadások, üzletrombolások formájában jutott érvényre, mintegy tüposzként a majdani "Krystalnacht" eseményeihez.

Megjegyzendő, hogy nem csupán a császár zsidóságot érintő döntései voltak ellentmondásosak, de a diaszpóra felöli reakciók sem nevezhetők egységesnek. A zsidóság egy része ugyanis – elsősorban a hagyományokhoz, a Tórához, a vallási parancsolatokhoz erősebben kötődő askenáziak – egyenesen antiszemitizmussal vádolták az uralkodót emancipációs jogaik, s a zsidó közösségi autonómia megsértése miatt. A felvilágosodás tanai által mélyebben érintett, s a többségi társadalomba való intenzívebb beilleszkedés lehetőségét örömmel fogadó, főként szefárd réteg ugyanakkor jótevőként, régtől várt Messiásuk egyfajta előfutáraként tekintett a császárra. Még az a semmilyen forrásból nem igazolt történelmi "fake news" is napvilágot látott akkoriban, miszerint Napóleon zsidó felmenőkkel rendelkezik, s ezért igyekszik könnyíteni népe sorsán.[17]

A zsidó közösségen belüli eltérő látásmód létrejöttében a vallási-kulturális jellegű kötődések mellett társadalmi-gazdasági motivumok is helyet kaptak, hiszen a szefárdok közül több módos család került – egyebek mellett például hadiszállítóként –  a császári hatalom vonzáskörébe, s vált annak lekötelezettjévé, s ebből eredően hívévé. A lényegesen nehezebb megélhetési körülmények között élő askenáziak elől gazdasági-társadalmi helyzetük és a halachikus elvárásoknak való megfelelés vágya az érvényesülésnek ezt az útját, s ezzel együtt a császár személyéhez, politikai attitűdjéhez való pozitív hozzáállásukat eleve elzárta. A napóleoni uralkodói gondolkodásmód zsidóságot érintő ellentmondásos jellegére, Patrice Gueniffey, francia történész igyekszik magyarázattal szolgálni, azt állítva, hogy "a császár minden intézkedését a francia nemzeti érdeknek rendelte alá."[18] A felvetésre való reflexió joga e kérdésben a leginkább autentikus személyé, akinek alább idézett szavai alighanem egész képpé illesztik össze a "fény-árnyék játékának" nevezett napóleoni zsidó-politika eddig ismertetett mozaikjait.

1816. januárjának egyik borongós reggelén Szent Ilona szigetének egy különös lakója magához hivatta a romló egészségi állapota felett örködő ír származású orvosát, Barry Edward O'Meara-t és a következő gondolatokat osztotta meg vele:

 

"Elsődleges vágyam volt, hogy szabaddá tegyem a zsidókat és teljes jogú állampolgárokká. A szabadság, egyenlőség, testvériség jogosítványait akartam biztosítani számukra, melynek a katolikusok és a protestánsok is örvendtek. Az volt a szándékom, hogy fivérként tekintsenek rájuk, mint ahogy mi valamennyien a judaizmus részei vagyunk. Külön érték a szememben, hogy Franciaország számára oly nagy gazdagságot adtak, hiszen szép számban vannak ott a zsidóságból, egész tömeget alkotva abban az országban, ahol sokkal jobb dolguk van, mint bármely más nép között. Ha nem következnek be az 1814-es események[19], Európa zsidóságának túlnyomó része francia földön élt volna, ahol a szabadság, egyenlőség és testvériség várta volna őket, s ahol szolgálhatták volna az országot, mint bármely más citoyen."[20]

E szavak egy félbehagyott életművet sejtetnek, a zsidóságot illetően legalább is mindenképpen. Egy olyan karizmatikus emberét, akinek a személye immár két évszázada osztja meg a történész társadalmat, s a francia földön élő zsidó közösséget egyaránt, s akinek földi maradványait mégis ezrek kísérték 1840-ben az Invalidusok Dómjáig, hogy eleget tegyenek végakaratának: "azt akarom, hogy hamvaim a Szajna partján nyugodjanak, a fanciák között, kiket oly annyira szerettem."[21] A zsidó közösség egyes tagjai az emlékezés sajátos módját választották, hogy tisztelegjenek az egykori uralkodó előtt: többen a "elek tov"[22] családnévvel váltották fel atyáiktól örökölt eredeti héber nevüket.[23]

Tették mindezt egy olyan személy kapcsán, aki Albert Sorel történész szerint valójában 1800. augusztusában a Conseil d'Etat ülésén tett kijelentésével lopta be magát a frankofon zsidóság jó részének szívébe, miszerint "ha én irányíthatnám a zsidó népet, újra felépíteném számukra Salamon Templomát."[24]

 


Felhasznált irodalom:

Archives parlementaires de 1787 à 1860. Librairie administrative de Paul Dupont, Paris. 1867.

Ayoun, Richard: Les Juifs de France : de l'émancipation à l'intégration, 1787-1812.  L'Harmattan, Paris. 1997.

Berman, Leon: LHistoire des juifs de France des origines à nos jours. Kadimah, Paris. 1937.

Biver, Marie-Louise: Le Paris de Napoléon. Edition d’Histoire et d’Art, Paris. 1963.

Bonaparte, Napoléon: Memoires. Complété par Lous Antoine Fauvelet de Bourienne. Varlaz, Paris. 2014.

Chandler G., David: The Napoleonic Wars: A Personal Book Assessment. in: Journal of the Society for Army Historical Research. Vol. 81. No. 327.(Atumn 2003)

Esdaile, Charles J.: The wars of Napoleon. Routledge, London. 2019.

Ettinger, Smuel: A zsidó nép története. Osiris. Budapest, 2002.

Gueniffey, Patrice: Bonaparte. 1769-1802. Harvard University Press. Cambridge, 2015.

Hobsbawm, Eric: The Age of Revolution 1789-1848. Vintage Books, New York. 1996.

Lentz, Thierry: Nouvelle histoire du premier Empire: La France et l’Europe de Napoléon. Fayard, Paris. 2007.

Ressi, Michel: L’Histoire de France en 1000 citations. Édition Eyrolles, Paris. 2011.

Sagnac, Philippe: Les juifs et Napoléon.(1806-1808.) in: Revue Histoire Moderne et Contemporaine: Année 1900. Tome 2, No. 6.

Sorel, Albert: L’Europe et la révolution francaise. Plon, Paris. 1903.

Tudore, Patrick: La gloire et la cendre. L'ultime victoire de l'Empereur. La table ronde, Paris. 2008.

Tulard, Jean: Napoléon ou le mythe du sauveur. Fayard, Paris. 2021.


[1] Chandler G., David: The Napoleonic Wars: A Personal Book Assessment. in: Journal oft he Society for Army Historical Research. Vol. 81. No. 327.(Atumn 2003) 264-277. o.

[2] Tudoret, Patrick: La gloire et la cendre. L'ultime victoire de l'Empereur, Paris, La table ronde, 2008. Paris. 33. o.

[3] Biver, Marie-Louise: Le Paris de Napoléon. Edition d’Histoire et d’Art. Paris, 1963. 57. o.

[4] Ressi, Michel: L’Histoire de France en 1000 citations. Édition Eyrolles. Paris, 2011 296. o.

[5] Hobsbawm, Eric: The Age of Revolution 1789-1848. Vintage Books. New York, 1996. 123. o.

[6] Esdaile, Charles J.: The wars of Napoleon. Routledge, London, 2019. 47. o.

[7] Ettinger, Smuel: A zsidó nép története. Osiris. Budapest, 2002. 46. o.

[8] Lentz, Thierry: Nouvelle histoire du premier Empire: La France et l’Europe de Napoléon. Fayard, Paris, 2007 252. o.

[9] polgártársá (fr.)

[10] Lentz, Thierry: Nouvelle histoire… 259. o.

[11] Tulard, Jean: Napoléon ou le mythe du sauveur Fayard, Paris. 2021. 40. o.

[12] Sagnac, Philippe: Les juifs et Napoléon (1806-1808.) in: Revue Histoire Moderne et Contemporaine: Année 1900. Tome 2, No. 6. 595-626.o.

[13] Sagnac, Ph.: Les juifs et …

[14] Archives parlementaires de 1787 à 1860, collectif, éd. Librairie administrative de Paul Dupont, Paris. 1867. 756. o.

[15] Ettinger, S.: A zsidó nép… 86. o.

[16] L' Grand Rabbin Berman, Leon: Histoire des juifs de France des origines à nos jours. Kadimah, Paris. 1937. 13 .o.

[17] Grand Rabbin Berman, Leon: LHistoire des juifs… 21. o.

[18] Gueniffey, Patrice: Bonaparte. 1769-1802. Harvard University Press, Cambridge. 2015. 34. o.

[19] Minden bizonnyal a "népek csatájaként" ismert lipcsei ütközetre gondolt, ahol az elszenvedett vereséget követően április 6-án lemondott a fia javára és Elba szigetére vonult vissza.

[20] Lentz, Thierry: Nouvelle histoire du Premier Empire: La France et l’Europe de Napoléon (1804-1814). Fayard, Paris. 2007. 257. o.

[21] Bonaparte, Napoléon: Memoires. Complété par Lous Antoine Fauvelet de Bourienne. Varlaz, Paris. 2014. 203. o.

[22] jó rész, azaz "buona parte"

[23] Ayoun, Richard: Les Juifs de France : de l'émancipation à l'intégration, 1787-1812.  L'Harmattan, Paris. 1997. 319. o.

[24] Sorel, Albert: L’Europe et la révolution francaise. Plon, Paris. 1903. 101. o.

 

FEL