KUTATÁS

Molnár Andrea 

A Vél'd'Hiv’-razzia és ami mögötte van

"De az Úr velem van,
mint hatalmas hős,
azért elesnek az én kergetőim
és nem bírnak velem…"
 
Jeremiás könyve 20:11

2024.01.09

A soá az európai hexagon, azaz Franciaország területén többnyire megfelelt annak a tüposznak, mely a Harmadik Birodalom megszálló csapatai által megnyomorított más nemzetek történetéből már jól ismert: üldözés, kifosztás, deportálás, megsemmisítés tizedelte a galuthoz tartozó, addig virágzó közösséget. Tegyük hozzá, hogy – fájdalmas módon nem egyedüli precedensként a kontinenes nemzetei között – az államhatalmi, adminisztratív és rendőri szervek hathatós támogatásával. Az ország kormányzati jellegű kettészakadásán túlmenően két tényező mégis említésre kívánkozik, mely a holocaust történelem e morzsáját minden tragédiájával együtt egyedivé teszi: egyfelől a jól szervezett, markáns, a maga nemében páratlan ellenállás, mely a francia zsidóság soraiban néhány meghatározó személy, illetve csoport révén kibontakozott, másrészt pedig az államgépezetnek az ország területén nagy számban menedéket kereső zsidó személyek felkutatásában mutatott már-már eszelős buzgalma. Ez utóbbi egyik drasztikus megnyilvánulása a "Vél’d’Hiv razziaként" ismertté vált eseménysor.

Az elnevezés alapvetően 1942. két szennyesfekete júliusi napjához1 kapcsolódik, amikor is a gólesz tagjai ellen a honi rendőri erők a legnagyobb tömeges letartóztatás-sorozatot vitték végbe francia földön. A megfélemlítő drasztikussággal őrizetbe került mintegy 13.000 embert – egyharmadában gyermekeket – összegyűjtésüket követően a Vélodrome d'Hiver nevű helyen szállásolták el átmenetileg, mely ekkor vált egy máig nem feledett szóösszetétel komor részévé. A jobb napokat látott építmény – egy 1909-ben Gaston Lambert által tervezett, majd 1959-ben földig rombolt és holocaust-emlékkerté alakított külkerületi stadion – adott helyet siralmas higiénés körülmények között a meggyötört embercsoportnak, hogy azután a halálvonatokkal a megsemmisítő táborok egyikébe szállítsák őket.

Az akció nem ötletszerű fellépésként, hanem a náci "végső megoldás"-gépezet szisztematikus tervének egy fejezeteként valósult meg, mint a három nyugat-európai fővárosban2 egyidejüleg meginduló embervadászat része, a német vezetés által kezdeményezett ún. tavaszi szél művelet kereteibe illeszkedve.3

A Vél’d’Hiv-hez kötődő fellépés nem volt előzmény nélküli, alapját maga a francia jogalkotás vetette meg egy 1940-ben elfogadott törvénycsomag révén, miközben a politikai hátteret a Reich és a Harmadik Köztársaság között ugyanazon év június 22-én létrejött fegyverszüneti megállapodás szolgáltatta. Ez utóbbi értelmében Pétain marsal hatalmat kapott a Franciaország déli mezsgyéjén élők, s az ott zajló bármely történés felett4, miközben az északi országrész a német megszálló erők erőszakmonopóliumának terepévé változott. A Führer küldötte és a francia nemzeti rendőrség főtitkára, René Bousquet5 között ekkor lezajlott első egyeztetést követően kilencezer francia rendőr és csendőr állt készen a zsidó származásúak módszeres felkutatására az ún. szabad zónában. A megállapodás értelmében a francia állampolgársággal rendelkezők átmeneti időre mentességet élvezhettek, így a letartóztatások során külföldi vagy hontalan zsidókra, illetve az 1940. július 22-ei törvény6 alapján állampolgárságuktól megfosztott, vagy menekült státusszal rendelkező személyekre fókuszáltak. Ezt szolgálta két – tulajdonképpen a törvényt magyarázó-konkretizáló – speciális kormányrendelet kiadása is, mely alapvetően a külföldiek ellenőrzése és megfigyelése számára alkotta meg a jogi kereteket.

Az egyik dokumentum "nemkívánatos külföldinek" nevezi azokat, akiknek tartózkodási engedélye valamilyen okból a továbbiakban nem tekinthető érvényben lévőnek, pédául azért, mert "annak tulajdonosa nem rendelkezik cégszerűen aláírt munkaszerződéssel". A szabályzó alkategóriát jelöl meg a hontalan személyek számára, mely alatt döntően a nácizmus elől menekülő zsidók értendők, miközben a "vegyes" házasságokat és a honosítási eljárásokat szigorú ellenőrzésnek veti alá, megkönnyítve egyúttal a vagyonelkobzás folyamatát. A rendelkezés javaslatot fogalmaz meg e nemkívánatos személyek "speciális központokba" irányítása és folyamatos megfigyelése tárgyában is.

Kezdetben úgy tűnt, hogy az "aljas rendelet"7 csupán a Franco-rezsim elől menekülő spanyol köztársaságpártiakat érinti, a teljes német győzelemmel járó franciaországi hadjáratot8 követően azonban sokkal szélesebb körben került alkalmazásra. 1940. május 14-én Pierre Héring tábornok, Párizs katonai kormányzója parancsba adta, hogy helyezzenek el plakátokat a főváros minden fontos csomópontján a következő szöveggel: "minden német földön élt vagy született, akár … meghatározatlan nemzetiségű, de német származású személy (vagyis főként a német állampolgárságuktól megfosztott zsidók), aki Szajna megye lakója köteles egy napon, május 16-án megjelenni a megadott helyen, a férfiak a Buffalo stadionban9, a nők másnap a Vélodrome d’Hiver-ben10.

Ez utóbbi eseményt jelöli a francia soának emléket állító szakirodalom a Véld’hiv-razzia "főpróbájának". Elsbeth Weichmann11 vélekedése szerint "sokan saját akaratukból jöttek, és jóhiszeműen úgy hitték, hogy a náciktól, az igazi ellenségtől való szabadulásuk következik".

A mezítelen és rút igazság viszont ezzel szemben az, hogy valamennyiüket internálták, majd jelentős hányadukat a megsemmisítő táborok egyikébe küldték tovább.

Egy RF 1224 számot viselő, Edgar Faure12 által 1946. február 5-én a nürnbergi törvényszéknek továbbított feljegyzés perdöntő bizonyíték a Vichy-gépezet viszonyulásáról a francia földön tartózkodó zsidósággal szemben az 1940-es évek első harmadától. Az 1942 júniusában kelt, tájékoztató jellegű dokumentum, melynek sokatmondó tárgya a "Alapinstrukciók a zsidók elleni nagyszabású párizsi akcióhoz", szerzője Dannecker SS Hauptsturanführer,13 címzettje pedig Lischka SS Obersturmbannführer14. E gyászos iromány egy olyan átfogó jelentés, mely az említett művelet gyakorlati végrehajtását a francia nemzeti rendőrség feladataként határozza meg azzal, hogy "a zsidóság felkutatása valamennyi párizsi kerületet érinti majd, s lehetőség szerint az összegyüjtöttek száma el fogja érni a Párizsban tartozkodó összes zsidó személy lélekszámát". Ezen túl az összefoglaló azt is jelzi, hogy "a helyi rendőri vezetők, azaz a kerületi rendőrkapitányság első emberei aláírásukkal kötelezték magukat arra, hogy a maguk területéről megfelelő mennyiségű zsidót internálnak az előre egyeztetett napon. Ennek köszönhetően az akció végrehajtása minden kétséget kizáróan végbe fog menni. A zsidóság evakuálásáért és a kijelölt táborokba való elszállításáért a párizsi W.V.D15 vállalja a felelősséget. Megállapodás jött létre a zsidóság ügyében felelős rendőri szervvel16, melynek értelmében az akció során előállított személyek mindegyike a francia Rendőrbiztosság17 őrizetébe kerül."

A Vichy kormányzat és a náci Németország képviselői között 1942. júniusában lezajlott tárgyaláson megállapodás született arról, hogy a megszállt övezetből 40.000, a párizsi régióból 22.000 zsidó felnőttet gyűjtenek össze, 40%-60%-os megosztásban a francia állampolgárságúak "javára". 1942. július 2-án René Bousquet, a zsidókérdésekért felelős francia főbiztos részt vesz egy újabb "tervezési értekezleten", melyen a hontalan zsidók letartóztatása ellen ugyan nem emelt kifogást, de aggodalmát fejezte ki amiatt a "kínos tény miatt, hogy a francia rendőrséget tették felelőssé a tervek gyakorlati kivitelezéséért a megszállt övezetben". Bousquet igyekezete, hogy valamilyen kompromisszumot érjen el a kérdésben, végül pozitív fordulatot vett: német tárgyaló partnere áldását adta arra, hogy a francia rendőrség "csak" a külföldi zsidókat gyűjtse össze, cserében "végrehajthatja önnönmaga újrafelvegyverzését".

A francia történészek nagy része, köztük Bénédicte Vergez-Chaignon és Robert Paxton is vitatja – okkal-joggal – , hogy a Pétain-adminisztráció a francia zsidók védelmében érvelt volna e nevezetes egyeztetésen, hiszen "a zsidóságot érintő valamennyi intézkedés egyként irányult francia állampolgárságúakra és bevándorlókra". Az épp’ hogy megszülető megállapodást a Vichy-kormány minden esetre már másnap ratifikálta.

Bousquet Louis Darquier de Pellepoix kíséretében – 1942. július 4-én találkozott a párizsi Gestapo főhadiszállásán Helmut Knochen SS ezredessel valamint Danneckerrel, majd két nappal később újabb egyeztetésre került sor, ezúttal Bousquet kíséretének tagja volt Jean François, a francia nemzeti rendõrség első számú vezetője, Émile Hennequin, az önkormányzati rendőrség igazgatója, André Tulard, a prefektúra "zsidókérdésekben felelős" egyik főtisztségviselője, Garnier, a Szajna-menti prefektúra ellátási igazgatóhelyettese, Guidot, az önkormányzati rendőrség vezérkarának rendőrbiztosa, és Schweblin, a zsidóügyekkel foglalkozó rendőri egység igazgatója. Dannecker a "pourparlers"18 végén kijelentette: "A francia rendőröknek – formális skrupulusaikkal ellenére – csupán parancsokat kell teljesíteniük."

A megbeszéltek értelmében Hennequin 1942. július 13-án kibocsátott körlevele német, osztrák, lengyel, cseh, szlovák, orosz zsidó menekülteket és hontalanokat, 16-60 év közötti férfiakat, 16-55 év közötti nőket, illetve azok gyermekeit vette célba, ugyanakkor tartalmazott egy ún. részleges hatályon kívül helyezési passzust is.19 Ennek alapján került összeállításra a gyalázatos "fichier juif", azaz a "zsidó nyilvántartás", egy olyan regiszter, mely a letartóztatási procedúra fundamentumává vált.20 Az időveszteség elkerülése végett – rosszemlékű szóval – "előzetes szelekciót" hajtottak végre bizonyos gyűjtőközpontokon: a német "megrendelő" előirányzata szerint a francia rendőrségnek a Párizs szerte letartóztatott 22.000 külföldi zsidót Drancy, Compiègne, Pithiviers és Beaune-la-Rolande táboraiba kellett szállítania. A 16 éven aluli gyermekeket a hatóságok az Union Générale des Israélites de France21 gondjaira bízták, amely alapítványi létesítményekben helyezte el őket. A gyerekek válogatása is az elsődleges gyüjtőközpontokon történt.

A gyászos történet újabb szakaszába lépett, amikor egy prefektusi rendelet kötelezettségként írta elő, hogy az adott hónap 3-20. között a megszállt övezetben tartózkodó valamennyi zsidó személy jelentkezzen regisztrációra a párizsi rendőrőrsök egyikén vagy a tartományi alprefektúrán. Az adatok alapján André Tulard elkészítette a maga vaskos "zsidó aktáját", majd a francia rendőrség küldöttei és Dennecker között lezajlott újabb egyeztetést követően Hennequin aláírta a razziát elrendelő utasítását.

Ebben hangsúlyozta, hogy "miután az őrök és felügyelők ellenőrizték az elfogott zsidók személyazonosságát, nem szükséges megvitatniuk egymás között különféle észrevételeiket, a letartóztatottak egészségi állapotáról sem kell beszélgetniük, s minden zsidót a "Centre primaire"-be22 kell vinniük. A műveleteket a lehető leggyorsabban, felesleges szavak és megjegyzések nélkül kell végrehajtani."

A 16 év alatti zsidó gyermekek későbbi felkutatásáért elsősorban a Vichy kormányzatot és végrehajtó erőit terheli a felelősség, melynek hátterében annak kényszere állt, hogy a német megbízottak által előírányzott 22.000 hontalan zsidó letartóztatása maradéktalanul végrehajtásra kerüljön. Bár kétség kívül a francia rendőri erők végezték a gyermekek összegyűjtését, a parancs végső soron a Vichy-kabinettől, egyenesen Pierre Lavaltól érkezett, aki utasítását mindvégig "humanitárius intézkedésként" tüntette fel, úgymond "a családok szétválasztásának elkerülése" érdekében. Valós célja ezzel szemben sokkal inkább az volt, hogy a már internálásra került szülőktől elszakadt gyermekek ne maradhassanak Franciaországban, melyet igazol az a vehemencia is, mellyel a gyermekek keresztény családoknál való elhelyezését és örökbefogadását szorgalmazó Marc Boegner lelkész javaslatát ab ovo elvetette. Irónikus módon ezt a hozzáállást maga Dannecker igazolja egy 1942 júliusában Eichmannnak írt jelentésében, mely szerint Lavalnak csak a szabad zónában élő zsidó gyerekekre van gondja, a megszállt terület helyzete ebből a szempontból "számára teljességgel érdektelen." A helyzet "rendezése" végett Laval 1942. augusztusában egy kvéker közösséggel is kapcsolatba lépett, hogy az 5-8.000 főre becsült gyermekcsoport Egyesült Államokba történő kivándorlása végett lobbi tevékenységre bírja őket. A "megmentési terv" azonban 1942. november 11-én egyszer és mindenkorra csődöt mondott: ezen a borús napon német katonai egységek szállták meg nagy erőkkel a francia szabad zónát.

1942. július 13-án a "préfet de police" 173-42. számú körlevele elrendelte 27.427 Franciaországban tartózkodó zsidó letartóztatását, melyre némi fáziskéséssel kerülhetett csak sor, mivel a német hatóságok tartva a civil lakosság reakciójától igyekeztek elkerülni, hogy éppen a másnapi nemzeti ünnepen hajtsák végre az összegyűjtést. Az első razzia során, július 16-án az esti órákban pontosan 13.152 zsidót vettek őrizetbe, köztük 4.115 gyermeket, 5.919 nőt és 3.118 férfit, hogy azután "szelektálásra" a gyűjtőközpontokba szállítsák őket. Egy bizonyos számú – az ellenálllási mozgalom által figyelmeztetett – személynek sikerült elkerülnie az őrizetbe vételt, s egyes beszámolók szerint bizonyos visszaélések, illetve figyelmetlenségek a procedúra során ugyancsak lehetőséget teremtettek néhány személy megmenekedése számára.

 

Habár szinte lehetetlen rekonstruláni ezeknek az akcióknak a lebonyolítását, egyes visszaemlékezések mégis durva bánásmódról számolnak be, sőt egy memoár azt is megállapítja az esemény kapcsán, hogy "a leginkább elkötelezett antiszemiták is felrótták Vichy-nek a rendőrség rosszindulatát." Letartóztatásukat követően a zsidók egy részét busszal a Párizstól északkeletre fekvő Drancy táborba vitték, másik részüket pedig a Vélodrome d'Hiver-ben helyezték el, melyek közül utóbbi az 1940-es rajtaütés-sorozatot követően ideiglenes börtönné "lépett elő". 13.000 ember zsúfolódott össze a meglehetősen lepusztult állapotú épületben öt napon át, élelem nélkül, egyetlen vízivásra alkalmas csap társaságában, "fojtogató hőségben, iszonyatos szagban és pokoli zajban". Azon kevés bátor embert, akik megkísérelték a szökést, azonnal agyonlőtték, mintegy száz fogoly öngyilkosságot követett el, a megmaradtakat pedig Drancy, Beaune-la-Rolande vagy Pithiviers táborainak valamelyike fogadta be. Miután Eichmann 1942. július 20-án szabad kezet adott a munkaképes zsidóság mellett az őrizetbe vett gyermekek és idősek kitoloncolásához is, az ebben az elfogási körben érintett valamennyi személyt Auschwitzba deportáltak, a felnőtteket és a 12 éven felülieket augusztus 5-én, a legfiatalabbakat pedig augusztus közepe táján. A háború lezárultát követően alig száz felnőtt tért vissza korábbi lakóhelyére. Franciaországnak a soában való felelősségét első ízben Jacques Chirac ismerte el 1995-ben.

 


Jegyzetek:

1.Július 16-17.

2.Párizs, Brüsszel, Amszterdam

3.A francia vezetés majd csak 1942. június elején határoz a zsidóság felkutatását célzó művelet helyi verziójának megvalósításáról, kapcsolódva a Hollandiában és Belgiumban párhuzamosan zajló akcióhoz. A Himler vezette Reichssicherheitshauptamt, azaz a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) "előirányzata" szerint 110.000 munkaképes, 16-50 év közötti zsidó személyt kellett deportálni Franciaországból keletre az 1942-es év folyamán.

4. Miután a képviselőház – teljes bizalmat szavazva Pétain-ek – feloszlatta önmagát, július 10-én deklarálta a "maréchal" és az "új francia állam" teljhatalmát. A sorozatos francia katonai fiaskók okát a köztársasági rendszerben és az egyházellenességben megtaláló Pétain az újfajta nemzeti közösség formálását a római katolikus egyház kiemelt szerepében, illetve a kívülállónak ítélt csoportok eliminálásában látta. Utóbbiak közé sorolta a protestánsokat, a közátrsaságpártiakat, illetve mindenekelőtt a zsidóságot.

5.Meggyőződéses antiszemita, 1942. április 18-tól 1943. december 31-ig, Pierre Laval hatodik kormánya alatt a rendőrség főtitkára, a Vichy-rezsim zsidó-politikájának legerőteljesebb kiszolgálója, az 1942. júliusi Veld’Hiv’ főszervezője, a német megszállókkal igen aktívan együttműködő kollaboráns főtisztviselő. 1989-ben a Serge Klarsfeld vezette Fédération Nationale de Déportés et Internés Résistants et Patriots (Franciaországi Zsidó Deportáltak Ellenálló és Patrióta Internáltak Országos Szövetsége) feljelentést tett Busquet ellen emberiség elleni bűncselekmények miatt. 1991-ben vádat emeltek ellene, de a nyomozás még nem fejeződött be, amikor 1993. június 8-án az állítólag zavart tudatállapotú Christian Didier párizsi lakásában agyonlőtte.

6.Az állampolgársági jog törvényi reformja keretében elfogadott rendszabály, mely az 1927 óta megszerzett honosításokat vizsgálta felül, annak érdekében, hogy felülvizsgálható és szükség esetén megvonható legyen a már korábban megszerzett státusz.

7. "décret scélérat" (fr.)

8. 1940. május 10-június 25.

9. Az egybegyűjtöttek között volt Walter Benjamin, Lion Feuchtwanger és Heinrich Mann is.

10. A nők egyike Lilo Petersen volt, az 1940-es évek razzia-sorozatáról szóló "Les oubliées" című könyv szerzője.

11.Zsidó származású német politikus, férjével Franciarszágon keresztül az Egyesült Államokba emigrált, majd 1949-es hazatérését követően az SPD tagjaként politizált, emellett a fogyasztóvédelem, a nők egyenjogúsága és a kultúrpolitika területén is ismertté vált.

12.Francia államférfi, de Gaulle és Pompidou elnöksége alatt a Miniszterek Tanácsának, majd később a Nemzetgyülésnek is elnöke, a nürnbergi per idején a francia főügyész első helyettese.

13.Theodor Dannecker, Eichmann egyik – ügyvéd végzettségű – legfőbb segítője a zsidóság deportálásában. A berlini Birodalmi Biztonsági Főhivatalból vezényelték Franciaországba, mint "zsidóllenes politikai szakértőt" (Judenberater), a "végső megoldás" francia földön történő megvalósításának felügyelőjeként. 1945-ben amerikai katonai fogságba esett, a börtönben öngyilkos lett.

14.Kurt Paul Werner Lischka, a Gestapo főnöke, a Biztonsági Rendőrség (Sipo)és a Biztonsági Szolgálat (SD) parancsnoka Párizsban Franciaország német megszállása idején.

1945-ben történt elfogását követően bebörtönözték Franciaországban, majd 1947-ben háborús bűnök elkövetése miatt kiadták Csehszlovákiának, ahol 1950. augusztus 22-én szabadlábra került. Nyugat-Németországban telepedett le, s noha egy párizsi bíróság távollétében életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, Lischka több mint 25 évet élt le teljes szabadságban, saját neve alatt dolgozott a Német Szövetségi Köztársaságban, többek között bíróként.

15.Eddig nem sikerült beazonosítani, hogy mit takar a mozaikszó.

16.A megjegyzés minden bizonnyal a Comissariat Général aux Questions Juives (Zsidókérdések Általános Főbiztossága) nevű, a Vichy-kormányzat által létrehozott intézményre utal, melynek alapfunkciója a francia földön tartózkodó zsidókkal szembeni diszkriminatív rendelkezések előkészítése és végrehajtása a németek által megszállt területen. Első vezetője Xavier Vallat, akit az 1942 májusában elkezdődő deportálásokat követően Louis Darquier Pellepoix követett a szervezet élén.

17.Comissariat de Police Francaise

18.tárgyalás, megbeszélés, egyeztetés (fr.)

19.A "kedvezményezettek" köre: azok az asszonyok, akik 1.a várandósságuk végéhez közel járnak 2.gyermeküket még szoptatják 3.gyermekük két évesnél fiatalabb 4.hadifogoly feleségek 5.özvegyek, illetve nem zsidó férj özvegyei 6. olyan zsidók, akik nem zsidókkal házasodtak össze, és bizonyítani tudják egyrészt kapcsolatuk törvényes voltát, másrészt házastársuk nem zsidó státuszát 7.az Union Générale des Israélites de France (Franciaországi Izraeliták Általános Szövetsége) ún. legitimációs kártyájának birtokosai 8.olyan zsidók, akiknek törvényes házastársa a körlevélben nem szereplő állampolgárságú 9.olyan szülők, akiknek legalább egyik gyermeke nem zsidó 10.16 év alatti gyermekek, akik közül valamelyik családtag részesül a mentességben.

20.Szomorú mementóként ma a párizsi Musée de Shoah egyik kiállítási darabja.

21.Franciaországi Izraelita Általános Szövetség (fr.)

22."primer vagy elsődleges központ" (fr.) Az előzetes szelektálás helye.


Felhasznált irodalom:

Arnaut, Robert-Valode, Philippe: Dossiers oubliés de la Seconde Guerre mondiale. Éditions First-Gründ, Paris, 2012.

Cazaux, Yves: René Bousquet face à l'acharnement. Jean Picollec. Paris, 1995.

Finger, Blanche-Karel, William: Opération « Vent Printanier »(16-17 juillet 1942): La rafle du Vel' d'hiv'. La Découvert. Paris, 1992.

Joly, Laurent: L'État contre les Juifs — Vichy, les nazis et la persécution antisémite (1940-1944), Flammarion. Paris, (Collection «Champs histoire») 2020.

Joly, Laurent: Vichy dans la "Solution finale": histoire du Commissariat général aux questions juives (1941-1944). Grasset. Paris, 2006.

Joly, Laurent: La rafle du Vel d'Hiv. Paris, juillet 1942. Grasset. Paris, 2022.

Klarsfeld, Serge: La Shoah en France. Fayard. Paris, 2001.

Lévy, Claude-Tillard, Paul: La Grande rafle du Vel d'Hiv, 16 juillet 1942, Éditions Robert Laffont. Paris, 1967.

Marrus, Michael Robert-Paxton,Robert (trad. de l'anglais): Vichy et les Juifs.Calmann-Lévy. Paris, 2015.

Rajsfus, Maurice: Jeudi noir: l'honneur perdu de la France profonde, 16 juillet 1942. L’Harmattan, Paris, 1988.

Traube, Anna: Évadée du Vél' d'Hiv'. (Collection « Témoignages de la Shoah) Le Manuscrit. Paris, 2006.

Weichmann, Elsbeth: Paris, a New Beginning. https://en.we-refugees-archive.org/archive/elsbeth-weichmann-paris-a-new-beginning/

Wesmann, Joseph: (avec la collaboration de Caroline Andrieu) Après la rafle. Michael Lafon. Neuilly-sur-Seine, 2011.

 

 

FEL