Molnár Andrea

Rúth könyvének első fejezetéről "multifokális" módon

2021.09.10.

A fejezetválasztás hátterében eredetileg az a szándék állt, hogy a rabbinikus irodalomban végzett feltáró munka révén igazolást találjak a felvetésre, miszerint a könyvben (fő)szereplő júdabeli család moábita közegbe való emigrációja előképként párhuzamba állítható a galut későbbi eseményével. A szöveghagyomány általam megismert része e kérdéskört nem érinti, így látásomat a parallelitást illetően nem is támaszthatta alá. Erre való tekintettel írásomban – "a teljes irányából a rész felé" elvére építkezve – először a Megillat Rúth egésze vonatkozásában szeretnék rövid összegzést adni az első fejezetet is érintő jellemzőkről. Ennek során a történelmi és bibliatudományi megközelítés mellett irodalomelméleti és bibliaikritikai szempontokat igyekeztem figyelembe venni. Az értekezés második felében, a választott szövegrész áttekintésekor alapvetően a rabbinikus irodalom legfontosabb vonatkozásaira hagyatkozom a Tanakhban szereplő eseménysor nyomvonalát követve, megragadva egyúttal a recepciójának kérdéseit.

-----

A Ketuvim részét képező, a Hamés Megillot[1] egyikeként ismert, s a Savout ünnepéhez is erősen kötődő, mindössze négy fejezetből álló könyv terjedelmét tekintve látszólag nem tartozik a Tanakh hatalmas léptékű írásai közé, mégis fontos helyet foglal el a textus egészére nézve. A Ruth Rábbá következőképpen utal e szövegszakaszra: "Ebben a könyvben nincsenek tisztasági, illetve tisztátalansági törvények, sem tilalmak, sem szabályok. Akkor meg miért íródott? Hogy okuljanak belőle, milyen nagy a jótevők jutalma!"[2] A moábita Rúth kedvező életfordulatatáról beszámoló bibliai szakasz, mint szövegtanú is ezt a látást igazolja.

A Tanakh a könyvben zajló eseményeket a bírák korába helyezi, vagyis a Jóshua elköltözése és a binjáminita Saul királlyá választása közötti mintegy háromszáz évnyi periódus valamely pontjára. Teszi mindezt anélkül, hogy – például az éppen hatalmon lévő sofét személyének megjelölésével – konkretizálná a vizsgált tempust.

A Talmudban Joshua ben Lévi rabbi úgy vélekedik, hogy a cselekmény a korszak elején játszódik, azaz Sámgár vagy Ehud fősége alatt, míg bar Jichak rabbi szerint egy nemzedékkel később, Bárák és Debóra társbiráskodásakor. Maimonidész, illetve Rási egyaránt úgy tekintenek Boáz személyére, mint Ivcánra, a megközelítőleg 20 évvel Simsón előtt működött bírára,[3] ebbe a korba illesztve Rúuh históriáját.

A történelmi közeg, melybe a cselekmény beágyazódik az izraeli történészek többsége szerint leginkább anarchikus viszonyaival tűnik ki, melyre a Széfer Sofétim is utal mintegy "önmeghatározásként" egy szöveghelyen[4] A honfoglalást követően Izrael népe a sorsvetéssel elosztott egyes térségekben megkezdte, de valójában nem fejezte be a kánaánita népek kipusztítását, amely több szempontból is determinálta jövőjük alakulását, egészen a királyság koráig. A törzsek egymással való laza szövetségére épülő rendszerben az éppen aktuális sófét vezetése alatt az izráeliták szabadságot élveztek, de annak elköltözését követően rendszerint a környező pogány népek egyike terjesztette ki föléjük zsarnoki uralmát. Az idegen hatalom elnyomása rendszerint együt járt az egyes törzsek elleni – súlyos nélkülözést, éhínséget generáló – rablóhadjárattal, kifosztással.[5]

A bibliakritika művelői többségében Ezra és Nechémia működésének idejéhez kötik Elimélek és családja történetét[6], egyszerű tanmeseként értelmezve azt, mely olvasatukban a vegyesházasságok felbontását elrendelő határozat ellen íródott a maga korában.[7] Egy másik kritikai meglátás – túlmutatva a időbehatárolás problematikáján – a könyv keletkezéstörténetét célozza meg. Eszerint a teljes szövegkorpusz két elbeszélésből tevődik össze, egy korábban létezett önálló Naomi és egy tőle független Ruth történetből, melyek egységbe foglalása a babiloni fogság utáni időben vette kezdetét, s a Krónikák könyvének véglegesítése előtt zárult le.[8] A felvetést a vonatkozó szöveghagyomány általam megismert részei nem támasztják alá.

A szerzőiséggel kapcsolatban – erőteljesen hangsúlyozva a könyv állítólagos feminin jellegét – legújabban egy merész, autentikus forrásból meg nem erősíthető feltételezés is megfogalmazódott, miszerint a történet lejegyzője nő lehetett. Ezzel szemben a hagyomány,[9] s ezzel együtt a vonatkozó "outsider" szakirodalom, Ruth története megörökítőjeként egységesen Smuél prófétát tiszteli, aki közismerten fontos szerepet játszott Dávid életének főbb fordulataiban.[10]

Amennyiben irodalmi alkotásként közelítünk Ruth könyvéhez, úgy annak művészeti értéke is nyilvánvalóvá válik, hiszen nem csupán bibliatudósok vagy éppen kritikusok érdeklődését keltette fel: számos gondolkodó és irodalmár, így egyebek mellett Goethe is felfedezte e történet páratlan szépségét. A német költőfejedelem így ír erről: "... kis gyönyörűséges műalkotás a Bibliában, amit mint epikai idilli műfajba tartozó írást megőrzött a hagyományban." A könyv műfaji besorolása korántsem volt ennyire egyértelmű hosszú története során, hiszen Hermann Gunkel, a formakritikai iskola megalapítója például novellaként határozta meg, ugyanakkor Ernst Würthwein a marburgi egyetem professzora az idill kategóriába tartozónak látta a vitatott szöveget. A XX. század második felében két angolszász kutató Edward Campbell és Jack Sasson ugyancsak kísérletet tett a műfaji behatárolásra, s míg előbbi a "hebrew historical short story" címkével látta el, utóbbi – tisztán formai szempontokat véve alapul – népmeseként határozta meg azt.[11]

A textus nyelvezete – egyszerű, gördülékeny stílusú prózai mű lévén – könnyen érthető, feltűnő sajátossága a személynevek erőteljes beszédessége.[12] A Megillat Ruth több szempontból is egyediséget mutat a Tanakh teljes szövegállományával egybevetve, például egyetlen könyvként, melyben a címadó női név lőfordul.

Ugyancsak kuriózuma, hogy Dávid király családfájának gyökere, s ezzel együtt a hagyomány szerint a messiási geneológia fontos mozzanata található benne, miközben nagyon éles, hiteles képet fest a vegyesházasság realitásairól, a betérésről, az özvegyi státusról, a sógorházasság gyakorlatáról, a szegények felé való könyörület micvájának teljesítéséről.

---

A mélyebb elemzésre szánt első fejezet egy rövid, de annál erőteljesebben megrajzolt családtörténetet kezd kibontani. A Júda törzsi területén lévő Bét Lechem elhagyása – az ínségre való hivatkozással – önmagában nem egyedi eset a Tanakhban, hiszen az ősatyák közül Ávrám és Jichak egyaránt kimozdultak hasonló okból az ígéret földjéről, Egyiptomban, illetve a filiszteusok között nyerve átmeneti otthont.[13] Élimélek családjában azonban olyan megrázó események következtek be viszonylag rövid idő leforgása alatt, – a família mindhárom férfi tagja meghalt a Moávban töltött 10 év során – hogy később a bölcsek elkezdték behatóan tanulmányozni a történteket. Ennek alapján a Talmud és a Midrás is egybehangzóan amellett foglal állást, hogy apa és fiai halála nem a véletlennek tudható be, hanem konkrét vétek húzódik meg annak hátterében.[14]

A Midras Rúth tárja fel azt a körülményt, hogy Elimélek gazdag ember volt, s azért távozott el ősei földjéről az éhinség bekövetkezésekor, mert attól tartott, hogy puszta létükben fenyegetve atyjafiai majd nagy számban fordulnak hozzá segítségért. A Rúth Rábbá szerint törzse vezető rétegéhez tartozott, így átlagos körülmények között is rendszeresen nyújtott anyagi támogatást nemzettársainak. A kommentár így ír a kivándorlást megelőző eseménysorról: "Amikor eljött az éhinség ideje azt mondta (ti. Élimelek): "Egész Izrael eljön hogy az én ajtómon kopogjon, s mindegyik hozza a maga kosarát."[15] A Zohár azt is tudni véli, hogy "Elimélech cádik volt, aki védelmére lehetett volna nemzedékének, de nem tette ezt."[16] Mindezt Rasi is megerősíti: "tehetős ember volt, nemzedékében előljáró... fukar volt a szegényekkel szemben, attól tartott, hogy nyomást gyakorolnak rá, ezért nyerte el büntetését."[17]

A Gemara csupán annyit jegyez mega történet kapcsán: "minden vétkük az volt, hogy eltávoztak az országból."[18] A Targum Ruth a júdabeli eseményekkel összefüggésben egy transzcendens jellegű észrevételt is tesz: "tíz nagy éhinség rendeltetett el a mennyben, mely a földet sújtja a világ teremtésének napjától a Messiás király eljöveteléig"[19] A szövegrész Élimeleket "nemesemberként" írja le, aki Rasi szerint az efratiták[20] különlegesen fontos "arisztokrata" csoportjához tartozott, s ezért eshetett meg, hogy "Eglon, Moáv királya feleségül adta lányát Mahlónhoz."[21] A Midrásban az is olvasható, hogy mindkét fiú felesége moábita királyi sarj volt, s ennek köszönhetően a zsidó férfiak magas tisztségeket töltöttek be a miniállamban, ráadásul a hadsereg főtisztjeiként[22].

A családot ért első tragédia Élimelek elvesztése volt, melynek körülményeiről – miként Mahlón és Kiljon későbbi halálának konkrétumairól, esetleges betegségeikről – a bibliai szöveg nem számol be. A Talmud is csupán azt a megállapítást teszi az eseményt illetően, hogy "a férj feleségének hal meg"[23], azaz a szövetségestársat érinti a legnagyobb erővel a szomorú esemény, ahogy erről Noómi lelki gyötrelmeit bemutatva a bibliai szöveg is beszámol. A Midrás hozzáfűzi az elmondottakhoz, hogy Élimeleket elköltözése előtt súlyos anyagi csapás sújtotta:"először elhullottak lovaik, szamaraik, tevéik, majd meghalt Élimelek ..."[24], mely a kiszolgáltatottság, az elhagyatottság érzetét szinte a végletekig fokozhatta Naomi életében.

Az özveggyé válást követően kialakult körülményekről a Megillat Rúth nem tudósít és a szöveghagyomány sem tartalmaz utalást, mint ahogy arról sem, hogy a fájdalmas eseményre az idegenben tartózkodás mely szakában került sor. Mndenesetre e "saga"-ban az újabb fordulatot a két fiú házassága hozta, mely frigyek kapcsán a Midrás szerint egyik férfi sem kérte ki anyja véleményét. A két ara karakterére vonatkozóan a Rúth Rábá ad némi támpontot Rúthot eleve erkölcsös személyként határozva meg, szemben Orpával, akit a később Dávid által párviadalban legyőzött Góliát ősanyjával azonosít.[25]

A kommentárirodalom nagy része úgy véli, hogy Élimelek fiai még csak kísérletet sem tettek arra, hogy jövendőbelijüket betérésre ösztönözzék. Ezzel szemben ibn Ezra azon a véleményen van, hogy ez az aktus később mindkét moábita nő esetében bekövetkezett, amikor alámerítkeztek egy mikvében, mivel azonban mindezt "férjüktől való félelmükben"[26] tették, e kikényszerített betérés érvénytelen. A Zohár szerint csak Rúth gijurja történt meg a házasság létrejöttét megelőzően, s azt is tudni véli, hogy ekkor kapott férjétől új nevet, s lett Gillitből[27] Rúth.[28] Rasi meglátása minderről az, hogy "Mahlón és Kiljon halachikus értelemben nem voltak házasok, mert (ti. Rúth és Orpa) gojok voltak és nem tértek be..."[29]

Az öt főre apadt "emigráns csoport" a bibliai szöveg szerint mindenesetre még 10 évet töltött Elimélek elköltözése után Moáv lakósai között, melynek okát a Rúth Rábbá így jelöli meg: "ennyi ideig várt az Örökkévaló, hátha megtérnek".[30] Egy másik midrási forrás arra utal, hogy "miután beházasodtak (ti. a két fiú) a királyi udvarba, már nem mertek hazatérni attól félve, hogy a Bölcsek majd kényszerítik őket, váljanak el feleségeiktől, mivel a Tóra tíltja, hogy házasulás útján moáviták kerüljenek Izrael házába."[31]

A két fiatal házaspár életébe egy ponton szintén betört a gyász: Naomi fiainak élete hirtelen végetért, melynek közvetlen természetes, fizikai kiváltó okát illetően nincsenek utalások a vonatkozó írásos forrásokban, ugyanakkor a Targum Rúth egy döntő fontosságú megjegyzést tesz: "És mivel áthágták az Örökkévaló rendelkezését az idegen nép közül valóval kötött frigyükkel, napjaik hossza igen kurta lett, mindkettőjük számára.[32]

A történetben ezen a ponton – filmes analógiával szólva – újra  drámai szünet következik, hiszen nem tudni, hogy milyen események játszódtak le a három asszony életében a haláleseteket követő időszakban, s hogy az milyen hosszúságú volt.

Noómi életében a kedvező fordulat lehetőségét egy szülőföldjéről érkezett híradás jelentette, miszerint megszűnt az éhinség Júda területén, s így közeli realitássá vált számára a hazatérés, egyfajta "alijaként."

A Targum arról számol be, hogy egy angyal adta hírűl: "az Örökkévaló megemlékezett népéről Ivcán bíró érdeme miatt, aki imádkozott és a szent életű Boázzal azonos."[33] A Midrás a hírvivőket zsidó vándorkereskedőkkel azonosítja, akik "az Úr nevét emlegették, amit a moáviták nem szoktak; Noómi ezért hitt a beszédüknek."[34] Az örömhír hallatán az özvegy úgy döntött, hogy hátrahagyva tragikus életeseményeinek színhelyét, visszatér ősei földjére. A "repatriálás" szándékával összefüggésben Rashi így fogalmaz: "ez a  visszatérés egy igaz személy elindulása, ...egy dicsőséges elindulás..., hasonlóan ahhoz, ahogy Jakov elhagyta Beersevát."[35] A három özvegy együtt vágott neki az útnak, majd anyósuk hosszas érvelése nyomán – miszerint életkora nem engedi meg, hogy újra férjhez menjen, s gyermekeknek adjon életet, akik feleségül vehetnék a két megözvegyült fiatal nőt – Orpa visszafordult az atyai házhoz vezető úton.

A férjét és fiait egyaránt elvesztő Noómi motivációja egyértelműnek tűnik: kímélni akarta két menyét, hogy ne kelljen moábitaként, kvázi megvetett helyzetben leélniük egész életüket, hiszen Júdában aligha számíthattak a családalapítás lehetőségére. A Midrás azt feltételezi, hogy Rúthot ugyanaz sarkallhatta a Júdába való áttelepülésre, mint Hágárt, aki a fáraó lányaként lett Szárá szolgálója: annyira tetszetős volt számára az egyistenhit, hogy inkább választotta Ávrám ágyasának szerepét, mint az egyiptomi királyi ház pompáját. A Rúth Rábbá párhuzamot von Rúth története és Támár cselekedete között, aki "magánakciójával" biztosította a messiási vérvonal folytonosságát, mint ahogy döntése nyomán Rúth is része lett a messiási nemzetségáblának.[36]

Orpa indítékára vonatkozóan a szöveghagyomány vizsgált passzusai nem tesznek utalást. A Targum szerint visszafordulását megelőzően részéről is elhangzott a döntés: "visszatérünk a te néped közé és prozelitává leszünk"[37], elhatározása azonban a történtek alapján nem tűnik megalapozottnak. Rúth ezzel szemben erős hitvallást téve deklarálta hűségét, szavaiból vezetik le a Talmud bölcsei a zsidóságba való betérés lényegét: "néped az én népem, Istened az én Istenem."[38] A szövegrész nyelvileg és tartalmilag is kiemelten szép része Noómi áldása (8-9. versek), melyet menyei életére mond, s mely egyúttal tükrözi azok hozzá való viszonyulását is, legfőbb vonásként az irgalmasságot jelölve meg.

Noómi Bét Lechembe érkezésekor szinte a település egész népe összefutott, s az emberek egymásnak adták a nemvárt esemény hírét. Rasi szerint azért volt olyan nagy az érkezőket körülvevő tömeg, mert "azon a napon halt meg Boáz felesége, s az ő sírjához igyekeztek."[39] Élimelek özvegye immár lezárult életszakaszának szomorú fordulataira utalva - mellyel saját bevallása szerint az Örökkévaló sújtotta őt - azt kérte, hogy ezentúl ne eredeti nevén, hanem Máraként[40] emlegessék honfitársai.

A Rúth könyvével foglalkozó kommentárok a Tanakh szövegben is szereplő ténymegállapítással zárják az első fejezethez írt megjegyzéseiket: a két asszony éppen az aratás kezdetén érkezett Bét Lechembe. Ez a sajátos egyezés a háttéresemény és vele együtt a teljes könyv fontosságát tárja fel, mégpedig a három zarándokünnep egyikéhez kapcsolódóan. A Savoutról, mely a jó és bőséges termésért az Örökkévalónak kifejezett hála és egyúttal a Tóraadás ünnepét jelentette, már a Midrás tartalmaz egy fontos utalást az elmondottakkal összefüggésben.[41] Eszerint az ünnep második estéjén, illetve az azt megelőző szombaton a zsinagógában felolvasták a Rúth tekercset, mely szokás a gáonita korban vált általánossá. Fontosságát a kabbala azzal is magyarázza hogy a hagyomány szerint Dávid király Savoutkor született, illetve távozott az élők sorából.[42]

Noómi és menye Bét Lechembe való megérkezése a Megillat Rúth első fejezetének záró eseménye, s csak a további kaputokban tér ki a szöveg tényleges életkörülményeikre, a mások könyörületére való rászorultság meghatározó életérzésére. A hajdani bőség, mely Élimelek házanépeként megillette őket, egy meg nem határozott hosszúságú intervallumban csak távoli, fájdalmas emlékképként élt a két asszonyban. Az események jól ismert végkifejlete hoz majd pozitív sorsfordulatot a hűséges Rúth – és vele együtt bizonnyal Naomi – számára, megbecsült helyre emelve őt Júda törzsében.

Zeira rabbinak az értekezés elején említett szavai, miszerint a jót cselekedők jutalmat nyernek arra utal, hogy a Megillát Rúthban leírt történet mögött isteni akarat nyilvánulhatott meg. Eszerint az Örökkévaló Dávid király ősének rendelt egy nemzetek gyermekei közül való nőt, aki nem csupán idős anyósa felé gyakorolt irgalmasságával tűnt ki. Döntése lényegesen többről szólt, mint egy magára maradt, megtört-megkeseredett özvegyasszony egyéni sorsával történő közösségvállalásról. A zsidó nép egészével, annak létkérdéseivel, hitéletével, jövőjével való "teljes hasonulás" volt ez, melynek révén az egykori moábita királyi sarj Izrael történelmének fontos alakjává, egyenesen "imá sel málkhut-tá"[43] lett, mint aki a dávidi, s egyúttal a messiási családfa egyik, immár kitéphetetlen gyökere.