Először néhány mondatot a rabbi-ról. A rabbi egy héber szó, jelentése: mesterem, tanítóm, uram. A rabbi őseredeti értelmében annak az embernek a tiszteletteljes megszólítása volt, aki tudása, bölcsessége vagy példaadó viselkedése révén érdemelte ki e titulust. A szó, a rabbi szó, fiatalabb hivatalánál, hiszen ahogyan Weisz Pál néhai hódmezővásárhelyi rabbi, majd debreceni főrabbi, később pedig Méir Weisz néven a jeruzsálemi Héber Egyetem tudós professzora írta: "Rabbi volt már akkor is, amikor rabbi még nem volt."

Ugyanis az a hivatás, az a képesség melyet e szó jelöl, az ún. Nagy Gyülekezet Férfiaitól[1] (Ansé kneszet hágdolá) származik az ante V. századból, míg a rabbi "funkciói" csak a post I. században körvonalazódtak. A XIX. századtól, a zsidóság emancipációját követően azonban gyökeresen megváltozott a rabbi szerepe a közösségén belül. A zsidóság egy része vallási felekezetként definiálta önmagát és be kívánt tagozódni a többségi társadalomba, élni kívánt az emancipáció lehetőségével, a felkínált jogokkal. Több-kevesebb sikerrel beilleszkedett a világi államgépezetbe, nem vitte már peres és egyéb ügyeit a rabbi, illetve a rabbinikus bíróság elé és világi iskolában taníttatta már gyermekeit. Gyakorlatilag a rabbinak megmaradt a zsinagóga, a maga korlátozott lehetőségeivel a hitélet ápolására, de tulajdonképpeni "ősi" feladata nem változott, ahogyan Hevesi Simon, a Dohány utcai zsinagóga volt főrabbija írta: "kihatással lenni az életre."

Kohlbach Bertalan

Előadásunk egyik tárgya: Kohlbach Bertalan, rabbi (is) volt. Rabbi volt, bár ténylegesen a rabbi-hivatalt csak néhány évig töltött be, de Hevesi Simon előbb említett mondásának tökéletesen megfelelt, "kihatással" volt az életre, korának közismert személyisége és a zsidó néprajz egyik avatott úttörője, művelője volt. Most, őróla néhány szót. A Kohlbach család 1729-ben telepedett le a felvidéki Liptószentmiklóson (ma: Liptovsky Mikulas - Szlovákia), ahol Kohlbach Bertalan /Bernát/ megszületett 1866-ban. Anyai nagyapja: a híres és jámbor[2] liptószentmiklósi rabbi Ber Nicolau volt. Apai nagyatyja: Mendel Kolbach[3] molnár és lisztkereskedő volt a tolna megyei Hőgyészen. Apja: Kohlbach Sámuel 1870-ben bekövetkezett haláláig a komárom megyei Ács zsidó hitközségének rabbija volt. Anyja: Ber Jentel/Jetti, férje halála után hazaköltözött anyjához: Ber Nicolau özvegyéhez Liptószentmiklósra, kit Kohlbach gyakran felidéz néprajzi dolgozataiban.

Kohlbach Bertalan tanulmányait 1879-ben kezdte a budapesti Országos Rabbiképző Intézet úgynevezett alsó tanfolyamán.[4] Az 1884/1885 tanévben a breslaui (ma: Wroclaw - Lengyelország) Jüdisch-Theologisches Seminar hallgatója volt az akkori szokásoknak megfelelően. 1885 őszétől a Rabbiképző úgynevezett felső tanfolyamának-, és a Budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem Bölcseleti Karának volt a hallgatója. 1888-ban doktori vizsgát tett az egyetemen, disszertációját Jehuda ibn Balam-ról, a XI. századi nyelvészről és költőről írta.[5] 1890-ben avatták rabbivá és még az évben a Temesvár-Gyárváros (ma: Timisoara-Fabrica - Románia) zsidó hitközsége[6] megválasztotta rabbijának.

Temesvári működése alatt a különböző felekezetek papjaival igen jó kapcsolatokat ápolt, lelkes hazafi volt, ezért beválasztották a Magyar-Társaskör vezetőségébe is. Tagja volt az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatnak (IMIT) 1894-es megalakulásától 1944-ben bekövetkezett haláláig. E Társulat célja volt a zsidóság vallásos és tudományos irodalmának és felekezeti életének a megismertetése. Évkönyvei (IMIT Évkönyvek) jelentős szellemi alkotásokat tartalmaztak, sok tudományos igényű tanulmány első megjelenésének színterei voltak. Kohlbachnak is számos publikációja jelent meg itt. Temesvári évei nem voltak gondtalanok, mert a hitéleti újítások miatt a konzervatívok részéről sok támadás érte, de ő nem akarta elveit és meggyőződését feladni, ezért 1896-ban lemondott állásáról[7] és még az évben Berlinbe költözött és beiratkozott az egyetemre. Itt klasszika filológiát, művészettörténetet és esztétikát tanult, valamint tökéletesítette német nyelvtudását. Berlinből hazatérve tanulmányait a Budapesti Tudományegyetem bölcseleti karán folytatta, ahol tanári képesítést szerzett latin és német nyelvből 1897-ben.

Tanári pályáját a kaposvári Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban kezdte, majd körmöcbányai, később a nagyváradi állami főreáliskolához helyezték. 1909-től a budapesti Szt. István gimnázium tanára volt nyugalomba vonulásáig, 1932-ig. Tanári hivatása mellett elkötelezetten munkálkodott a Magyar Zsidó Múzeum megalapításán, amelynek terve 1896-ban, a millenniumi ünnepségek egyházművészeti kiállítása alkalmából vetődött fel. A múzeum létrehozásával kettős cél valósult meg. Egyrészről a zsidó vallási emlékek összegyűjtése és bemutatása, másrészről pedig a magyar zsidóság történelmére vonatkozó anyagok megőrzése, feldolgozása és megismertetése.

Kohlbach érdeklődési területéből kiindulva, zsidó néprajzi múzeum tervére gondolt[8] és a múzeum ügyét lelkesen támogatta minden fórumon.[9] Az előkészítő munkákban és a továbbiakban nagy szerepe volt Kohlbach Bertalannak, ki 1915-1929 között a múzeum őre (mai szóhasználatal: tudományos vezető) volt.[10] 1944. február 25-én halt meg,[11] a budapesti Kozma utcai temetőben van sírja[12].

Kohlbach Bertalan legfőbb érdeme a zsidó néprajz kutatása, népszerűsítése és bevezetése a zsidó és a nem zsidó köztudatba, valamint aktív részvétele az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (IMIT) és a Magyar Zsidó Múzeum megalapításában és további tevékenységében.[13]

Kohlbach Bertalan zsidó néprajzi közleményeiből néhány szemelvény

Állatvédelem a zsidóságban[14] címmel írta Kohlbach első fontosabb néprajzi közleményét. Itt írja[15] a következőket: "A zsidóság az istenszolgálatba bevonta az állatot is, különösen akkor, amidőn maga is szabad prédája volt az elnyomásnak, miként az állat; jól esett rámutatnia, hogy Isten gondját viseli az állatnak is, nem feledkezik meg az ő népéről sem."[16] (…) "Az állatok kímélése, védelme egyik jellemző vonása a zsidóságnak, hiszen egyik legendában Mózes rátermettségét Izraél vezetésére összefüggésbe hozza pásztorkodásával."[17] A Tűz és fény c. tanulmányának[18] bevezetésében írja: "Nincsen a zsidóságban oly elem, amelynek annyi szerepe jutott volna mint a tűznek és a fénynek. A család magányában úgy, mint a vallásos gyülekezőhelyein, örömben és gyászban egyaránt kigyúlnak a fényforrások…"[19]

Kohlbach alaposan végig is járja a tűz és a fény szerepét a zsidó hagyományban, ahogyan megfogalmazza: "…segédmunkáktól most eltekintek; a szerte szétszórt darabok között én akarok végigjárni és felkutatni a mondai elemeket, amelyekben Isten maga tűz képében megjelen meghittjeinek…"[20] Ismerteti az Ábrám áldozatának darabjai között áthaladó tüzet,[21] a Mózesnek megjelenő "égő tüskebokrot",[22] az Egyiptomból kivonuló Izraélt vezető tűzoszlopot[23] és azt a tüzet, amelyben Isten megjelent a Szináj-hegyen.[24] Majd az Ábel,[25] Gideón,[26] Elijáhú[27] és Nehemia[28] áldozatát megemésztő tűzről értekezik. Szól az "égi szekérről," a merkáváról;[29] a tűzről, mint büntető eszközről[30] és a "pokol tüzéről".[31] Ismerteti a "tűzistenekhez" (Kemos, Moloch) kötődő bibliai helyeket,[32] a tűzáldozatok szerepét,[33] kitérvén a vörös szín tűzhöz köthető bűnengesztelő funkciójára.[34]

Az angyalokról írott vizsgálódásában[35] kritikát gyakorol a hagyományos és az ő idejében bevett fordítással szemben, ugyanis azt írja, hogy az Uriel[36] névnek "Isten lángja"[37] a helyes fordítása. Az örök lámpásról, a menóráról írt fejtegetésében[38] a "hétágú mécstartót" az asszír-babiloni mítoszkörbe utalja "amennyiben a hét planéta szimbóluma lehetett."[39] A chanuka[40]-mécses ismertetésénél[41] megemlíti a karácsonyfán égő gyertyákat is, és idézi kisfiát "midőn a ragyogó karácsonyfa láttára ekkép szólt volt: «G… néni, a papánál szebb; itt nem /?[42]/ egyszerre ég minden gyertya; nálunk lent minden este eggyel több, és én is gyújthatok.»[43]

A szombatról szóló részben[44] eredeti magyarázatot hoz a gyertyák meggyújtása utáni szemek eltakarására: "De miért takarja el a fényt a nő, midőn Istenre vezeti vissza az ünnepi, különösen és első sorban a szombati mécses meggyújtását? A párszik a legfőbb imát a tűz előtt mondták el;[45] hogy még a tűz imádásának a látszata ellen is demonstráljon a hagyomány, elrendelte, hogy takarja be szemét a nő, ha elmondja a gyertyagyújtás benedictióját."[46] A gyertya és mécses a családi körben fejezetben[47] írja: "A gyermekágyas és az újszülött együvé tartozik; mindkét esetben a fény a megrontás elleni óvószer. Nem varázsrontó, hanem az ünnepélyes díszt emeli a fény a fiú körülmetélési ünnepén."[48]

Sütemények a zsidó szertartásban című monográfiájában[49] először A kenyér-pár szertartását ismerteti.[50] Így kezdi fejtegetését: "A manna kettős adagjából fejlődött a zsidó család asztalán a szombat és ünnep jellegzetes «lêchem misne»-je, a hajfonat alakú sütemény."[51] A magyar zsidóság körében bárhesz néven közismert "sütemény" értelmezése kapcsán szól az asszonyok hajlevágási szokásáról is. Megállapítja: "A zsidó nő, aki esküvője előtt tényleg levágta hajfonatait, valószínűleg graeco-germán hatás alatt mint szimbólumát az odaadásnak és alárendelésnek…"[52]

Az ünnepi és alkalmi sütemények fejezetében[53] az Ünnepi sütemények[54] között megemlíti, hogy a "hosszú maccaróni alakú metélt Semini acéreth-kor"[55] összefügg az ünnepi rítussal, mivel ekkor az esőért imádkozunk és "a fonatos metélt a földi giliszta (Regenwurm) ábrázolása", amint azt Kohlbach az édesanyjától hallotta.[56] Az alkalmi sütemények[57] között megemlékezik az iskolás gyermekek által az első vizsgájuk után fogyasztott "resegrüten" nevű süteményről, mely egy mézes-diós-mazsolás-borsos (!) tészta volt, amit beleszúrt vesszőkkel, virgácsokkal együtt sütöttek meg. Magyarázatként ezt írta: "Lehetséges, hogy egy ma már kivesző pedagógiai elv szemléltetése volt e sütemény: borsos verés útján jut a gyerek a tudás édes gyümölcséhez."[58]

A kürt szava című monográfiájában[59] ismerteti A sófar alakját[60] és A sófar rendeltetését a Biblia népénél.[61] Itt írja: "Békében gyülekezésre hívja a közönséget; törvények, rendeletek, intézkedések kihirdetését a kürtszó előzte meg; miként ma is számos vidéki városkában a dobszó. Máskor meg az a rendeltetése, ami a kereszténységben a harangszóé: az ünnepeket bevezeti, az ünnepi körmenetet, processziót ünnepélyes zúgásával kíséri. Végre a vészharang szerepét is játsza a sófar."[62] Majd kimerítően ismerteti a Bibliában előforduló locusokat, melyek a sófárt megemlítik. A sófar és az egyházi átokról szóló fejtegetésének[63] végén megemlíti, hogy 1896-ban, temesvári rabbiságának idejében, a sófár megfújásának engedélyezését kérte, amint ő írta: "egy műveletlen hitfelem",[64] mert menye egy baleset folytán meghalt és mivel áldott állapotban volt, a sófár segítségével kívánta világra szólítani a gyermeket. "Én természetesen minden babonától irtózván, az engedélyt megtagadtam, hitfelemet orvoshoz utasítottam…-írta Kohlbach.[65]

Az égő tüskebokor című tanulmányában[66] Kohlbach visszatér egy korábbi írására, amely a tűz szerepét írta le a zsidóságnál.[67] Ezen írásában több korabeli szerzőt és bibliai helyeket idézve bizonyítja, hogy a zsidóság - több néphez hasonlóan - úgy vélte: "a tövisbokor gallyaiban tűz lappang, amely onnét olykor kicsap anélkül, hogy a bokor maga megégne."[68] A Mózes által látott "«symbolikus» tünemény leírója a keményfájú, száraz, tüskés bokrot a tűz fészkének tartotta. Ágaiban, gallyaiban – ókori felfogás szerint – ott volt a tűz, a szikra. Az őskori ember primitiv ismeretköre láttatta Mózessel a lobogó, de el nem égő tövises fát."[69] Majd tanulmányának végén megjegyzi: "Nem szegényebb a zsidóság őskulturája, mint a többi kulturnépé; megtaláljuk benne az ősművelődés legkülönbözőbb megnyilvánulásainak és formáinak nyomait, csak el kell merülnünk a Bibliába."[70]

A zsidó ház folkloreja című írásában[71] a családi eseményeket ismerteti nagy vonalakban, ahogyan írja cikkének végén: "Elvezettem Önöket tisztelt olvasóim, a zsidó otthonba, vázlatosan feltártam Önök előtt egyes formák, szertartások eredetét, hogy ne idegenül álljanak velünk szemben, ha hallanak róluk, ha résztvesznek bennük, hanem lássák a zsidó otthonban ma is, ezentúl is a zsidó psyche, a zsidó vallási és érzelmi életnek szent hajlékát."[72]

1930-ban jelent meg következő néprajzi vonatkozású tanulmánya[73] az IMIT Évkönyvben, amelyet így kezd: "S föléledt az Évkönyv! S folytatom a munkát, amelyet Bacher[74] és Bánóczi[75] égisze alatt[76] végeztem; leszállok a zsidó néprajz mélységeibe és felhozom onnét ama sok gyöngyöt és füzér alakjában kínálom hittestvéreimnek elsősorban, hadd ismerjék meg vallásunk formáit, szertartásait és ne álljanak tanácstalanul, sajnos, gyakran figymálva, mosolyogva, ha keresztény felebarátjuk tudakolja szimbólumaink és szertartásaink értelmét. Ha olykor közre is játszik a babona, – hiszen nem a próféták szintjén áll a zsidó népélet, nem a XIX. és XX. század alkotása – a zsidó életnek takargatni valója nincsen; fejlődésen ment keresztül és a legkülönbözőbb népekkel érintkezvén őskorától kezdve, primitiv képzetekkel jártak primitiv formák is."[77]

Tanulmányának első részében[78] a zsinagógával foglalkozik, történelmét, előírásait, szokásait ismerteti. Alakjáról ekként ír: "A zsinagóga alakját sokáig a milieu írta elő: a zsidót befogadó társadalom szűkkeblűsége és zsidógyűlölete, a hitközség anyagi helyzete és végre a beépítendő telek alakja és fekvése."[79] A zsinagógák tájolásáról a következőket jegyzi meg: "A Talmud Dániel könyvére hivatkozik, amely szerint az emeleti lakás ablakai Jeruzsálem felé nyíltak (Dán. 6., 11.). Magam ennél régibb utalást találok Salamon király avatóbeszédében: «Ha háborúba indul néped … és imádkozik az Úrhoz ama város irányában … és ama ház felé fordulva, amelyet neved dicsőségére építettem, hallgasd meg az égben imájukat….» (Királyok I. k. 8,44-45.)[80]

A szertartási tárgyak között Kohlbach megemlíti, hogy volt az "igen régi községekben egy falóca, amelyben különösen êrev jóm kippúrkor lefolyik a malkûth-procedura, amennyiben a bűnbánó vagy vezeklő hívőre a Szentírás (Móz. V.k. 25,3.) előírta és a Makkot talmudi tractatus szabályozta 39 ütést szíjjal rámérik."[81] Tanulmánya második részében[82] a zsinagógai szertartásokat ismerteti. Itt említi meg a napjainkra már kiveszett szokást: a zsinagóga ajtajának háromszori megkoppantását annak kulcsával, amelynek párhuzamait látja a démonok és a meghaltak lekeinek kiűzésében, amit a görögök és a rómaiak is gyakoroltak.[83] E részben ismerteti a fehér szín szerepét az öltözködésben,[84] a fej betakarásának szertartását,[85] a kohaniták[86] és a nem kohanita zsidók lábbeli levételét,[87] az éruv[88] szertartását,[89] a szukkoti[90] csokrot,[91] a hosáná rábbái[92] fűzfacsokrot,[93] valamint a sávuotkor[94] szokásos virágdíszítéseket.[95]

A bűnbocsánat napja. (Jóm hakkippúrim)[96] című közleményében viszonylag kevés néprajzi adatot említ, itt inkább az etikumra helyezi a hangsúlyt, miként azt a cikk befejező sorai is mutatják: "Több ezer éves igazságtalanság, barbárság nem tudta letéríteni az üldözött, letiport, megrugdosott, leköpött, kiközösített zsidóságot az emberiesség (humanitás) útjáról, mert a tudat küszöbe alatt is hat a jóm hakkippúrim eszméje."[97] Írása első részében[98] Westermarck nézeteit[99] ismerteti a böjtről. Összegzésül megjegyzi: "Abban megállapodhatunk, hogy a bőjt mai formájában a vezeklés kelléke és szimbólikusan a reális állatáldozat pótlása."[100] A második részben[101] ismerteti az engesztelés szertartását a pusztai- és a jeruzsálemi Szentélyben. Itt írja a következőket: "A néphit szerint a jóm kippúrt követő reggel megjelenik a Sátán az Úr színe előtt: Tegnap, hogy adták a megtérőt, megbánót, zsúfolásig megteltek a templomok és ma már félig üresek «Zu Gott’s Namen!» Isten igazolására! Szólt nekünk apátlan kis árváknak nagyanyánk: siessetek a reggeli imához! Hadd szégyenüljön meg a Sátán és ismerje el Isten irgalmasságának (!ymij}r'h; td"mi) jogusultságát.[102] A harmadik részben[103] megemlíti az ünnep előtti megmerítkezést a mikvében,[104] a fehér vászonköntöst,[105] a bőrtalp nélküli lábbeli viselését[106] és az arcra borulás előírását.[107] Írásának negyedik részében[108] jom kipur erkölcsiségével foglalkozik. "Etikuma a jóm kippúrnak az alázatosság. Ha az élet válaszfalat emel is az emberek közé, az igaz megtéréssel jár az emberi szolidaritás vállalása."[109]

1937-ben írta Hegyek, dombok és szirtek a Szentírásban című cikkét az IMIT-Évkönyvébe.[110] Ekként kezdi: "Hegymászónak vallom magamat. Gyermekéveim óta szeretem a hegyeket; a Kárpátok tövében jártam elemi iskolába és valahányszor Liptószentmiklóson töltöttem nagy vakációmat, legszívesebben fölmentem az ún. szmrecsányi erdőbe; ott készültem vizsgáimra, werthereskedtem, imádkoztam és verseltem; ott szőtte álmát a fiatal szeminarista, miképpen nyeri meg a megreformált, eszményi zsidóságnak leendő hitközségét; ebben az erdőben írta és betanulta a prédikációt, amelynek megtartásával megtisztelte az őseihez, rabbi Szináj Lamdon- és rabbi Ber mi-Miklóshoz hűséges liptószentmiklósi hitközség. Ma is vonzanak engem a gleccserek és hófedte hegyormok, a Magas-Tátra úgy, mint a tiroli dolomitok. A 3030 m magasságban épült Britannia-Hütte előtti kőpadon ülve eltűnődöm: A Bibliában is szerepel a havas, a hegység: Libanon, Karmel, Hóreb, Móriah, a Gilboa, Cijón hegye stb. Talán érdemes volna egyszer erről írni, nem tisztán a földrajz szemszögéből…"[111] Kohlbach ígéretéhez híven valóban végigvezeti az olvasót a Biblia elejétől a végéig a hegyeken, dombokon és szirteken.

Az IMIT 1938-as Évkönyvében jelent meg a tfilinről, tálitról[112] és a mezuzáról írt tanulmánya,[113] amelyet németül (a tálitról szóló rész kivételével) már 1910-ben publikált[114] és az IMIT 1910. február 15-én tartott ülésén rögtönzött előadást is tartott e tárgyakról, de az ott ért támadások miatt még nem publikálta magyar nyelven.[115] Tanulmányának első fejezetében[116] a tfilinről ír, amelyet a tetoválás pótlásaként fog fel Kohlbach és akként indokolja, hogy az ősi időkben a zsidóságnál is a megrontás elllen, valamint "az istenséggel való egyességnek és szövetségnek volt a jegye"[117] az Örökkévaló nevének a karra és a homlokra való tetoválása. E tetoválás csak a családfőket, az elsőszülötteket illette, kik az Istennek szóló áldozatok bemutatását végezték. Az egyiptomi kivonulás után azonban az áldozatok bemutatását, a papi szolgálatot átvette Lévi törzse[118] a családfőktől, az elsőszülöttektől. Lévi törzsén belül is Áron nemzettsége[119] lett az, kik az áldozatokat bemutatták, ezért az Isten nevének karra és homlokra való tetoválásának kötelezettsége is rájuk szállt, mégpedig a főpapra, mint a papok vezetőjére. Isten előtt tehát a főpap lett "Izrael szószólója, képviselője; benne egyesült mindama kiváltság, amely azelőtt az elsőszülöttet megillette. (Mózes II. k. 24. fej. 5. v. ..."[120] Viszont a főpapnak és az Áron nemzettségéből származóknak, a kohanitáknak testileg is hibátlannak kellett lenniük, így egy "levehető tetoválást" készítettek, egy aranylemezt, amelyen ott volt az Örökkévaló neve, és azt fel lehetett kötni és le lehetett venni. A Szentély pusztulása után azonban a főpapi funkció megszűnt, minden zsidó férfi "pappá lett" saját családja számára és "megörökölte" e jegyet, amelyet ezután egy bőrre véstek vagy domborítottak és szíjakkal láttak el, hogy fel- illetve levehető legyen.

A tanulmány második fejezetében[121] a tálit lényegéről így ír: "A tetoválás legrégibb formája a forradásos, heges bevágás (…) a testről átment a forradásos dísz a ruhára mint rojt és szakrális lett…"[122] A harmadik részben[123] a mezuzáról ekként vélekedik: "A gyermek életét biztosítja ez az amulett, a tetoválás átvitele a házra.[124] Kohlbach tehát e három vallási "kegytárgyat" az ősi tetoválás maradványaként, annak továbbéléseként fogja fel.

Utolsó néprajzi vonatkozású írása, amelyet a Népszerű Zsidó Könyvtár című könyvsorozat részére írt, a Zsidó néprajz[125] címet viseli. Ebben a tanulmányában nem kizárólag a néprajz eszközeit használja, hanem mintegy önigazolást keresve, szenvedélyesen cáfolja a faji ideológia létjogosultságát, a zsidóságot ért sztereotip vádaskodásokat. A folklorista Kohlbach egy jellemző mondata a Libanon című folyóiratból, amely e munka egy részének a kivonatát adja: "A zsidó folklore van olyan fontos, mint a zsidó história, talán még fontosabb, mert testünkről, lelkünkről számol be önönmagunknak és válaszol embertársainknak…"[126] Két utolsó megjelent írása[127] a Zsidó néprajz című tanulmányából egy alfejezet rövidebb változata, új adatokat már nem hoz.

Kohlbach Bertalan munkálkodását a zsidó néprajz terén ő foglalja össze halála előtt egy évvel a legtalálóbban: "A zsidó néprajzi ősrengetegben néhány járható ösvényt feltártam. A nagy anyag részletes feldolgozásra vár, de az idő mostoha, (…) a sok üldözés ritkítja sorainkat, volna kutató, de nincs hol közölje észleleteit, kellene egy külön zsidó "Ethnographia" folyóirat. Sapientia sat……"[128]

Kohlbach Bertalan fontosabb néprajzi publikációi

/magyarul/