Roth Endre  

A kalmár és az uzsorás

Korunk 1979. 11.

2022.06.01.

A velencei kalmár sokszor volt éles, irodalmon kívüli viták tárgya. Nem csoda, hiszen Shakespeare színműve oly kérdéskörbe vág, amely századunkban ismét — mint annyiszor a történelem során — kölcsönös elzárkózások, előítéletek és gyilkos dühök kiváltójaként került a közélet homlokterébe. A fasiszták zsidó-ellenes műként értelmezték és játszatták, a zsidógyűlölet propagandaeszközét látták benne. Antifasiszta beállításban is játszották azonban olykor mint az esztelen zsidógyűlölet elleni manifesztumot. Gyakran mellőzés a sorsa e darabnak, melyet a színházak — a (politikailag, nem művészileg) kényes kérdést megkerülendő — óvakodnak előadni. Valójában a darab nem antiszemita fogantatású, de nem is avval ellenkező előjelű felfogás kifejezője. Az antiszemitizmuson és a filoszemita állásponton egyaránt felülemelkedik, éppen ebben rejlik humánus értéke és egyben művészi hitelessége.

Talán nem érdektelen megjegyeznünk: a Shakespeare korabeli Angliában nem valtak zsidók, társadalmi méretű zsidókérdés sem létezett tehát. Shakespeare zseniális problémaérzékenységére vall, hogy egyáltalán felteszi magának és közönségének a kérdést, méghozzá — mint látni fogjuk — társadalmilag-történetileg helyesen, emberileg-művészileg hitelesen. A Shakespeare tájékozatlanságát, műveletlenségét hirdető felfogásokkal szemben azt is bizonyítja ez a darab, hogy a költő, ha részleteiben nem is, de alapvonalaiban jól ismerte az európai középkor és újkor társadalomtörténetét, jól érzékelte annak fejlődési csomópontjait.

S bizonyára nem véletlenül játszódik a darab ugyanott, ahol Othello tragédiája is ered. A fajgyűlölet két céltáblája, a mór generális és a zsidó uzsorás történetének helyszíne egyaránt a fényben-aranyban dús Velence, a korai polgáriasodás egyik legismertebb színtere, ahol a korváltás ellentmondásai is korán és élesen jelentkeztek.

A velencei kalmár alaphelyzetét Antonio, a kalmár és Shylock, az uzsorás ellentéte, kölcsönös gyűlölete, összecsapása adja. Mindkettő Velence üzleti életének jelentékeny alakja. A kalmár és az uzsorás: mindkettő részese a kapitalizmus kifejlődését előkészítő eredeti tőkefelhalmozás folyamatának. A kereskedő áruval, az uzsorás pénzével kereskedik; a kereskedelmi haszon semmivel sem "emberségesebb", mint a kölcsönpénzen szerzett haszon. Az uzsorás pénzeli a kereskedő vállalkozását; a középkori, középkor végi uzsorásból lesz a majdani bankár , az eredeti uzsoratőkéből a kapitalizmusban központi szerepet játszó banktőke, amely nélkül már elképzelhetően a kereskedelmi tőke. Valójában a kamatszedés és a kereskedelmi profit egyaránt a tőke elválaszthatatlan funkcióihoz tartozik, s a kifejlett kapitalizmus körülményei között senki sem tartja erkölcsileg rosszabbnak az egyiket a másiknál. A bankár és a nagykereskedő — egyik sem pénzsóvárabb, nem fukarabb, nem emberségesebb és nem embertelenebb a másiknál. Csakhogy az egyházi dogma és a középkori mentalitás roszszallta a kamatprofitot, és akceptálta a kereskedelmi hasznot; elítélte s megvetette az uzsorást, de nem tudott meglenni nélküle; a lenézett, megvetett nép fiát szorította erre a számára nélkülözhetetlen funkcióra, annak a népnek a képviselőjét, amely nem lévén egyenrangú, nem érvényesülhetett a szabad versenyben, nem választhatott társadalmi megbecsülést, tiszteletet — s pláne szeretetet — biztosító pályát. Történelmi tény, hogy az uzsoratöke jórészt zsidó kézben volt a kapitalizálódó Európában; távolról sem kizárólagosan zsidó kézben, persze: közismertek, Európa-szerte, a nagy, nem zsidó bankárcsaládok, amelyek vagyonukat nem kis részben az uzsorakamatra alapozták, vagy abból eredeztették, és amelyek oly nagy szerepet játszottak a kapitalizmus kialakulásában, az eredeti tőkefelhalmozásban. És távolról sem volt minden zsidó uzsorás sem a középkorban, sem a reneszánsz idején. A zsidó uzsorás mégis jellegzetes figura volt, így Shylock alakja történelmileg hiteles.

Érdekes, hogy Shakespeare több nemesi-nagyúri, mint polgári-kereskedői vonással ruházza fel velencei kalmárát. Antonio gazdag kereskedő, a város elitjéhez tartozik. A polgárság képviselője, de oly időben, amikor az még a rendi társadalmon belül, maga is rendként, kiváltságokat élvezve fejlődött. Önzetlensége, barátai iránti bőkezűsége, őszinte segítőkészsége révén a gazdag athéni nagyúrhoz, Timonhoz hasonlít. Nagyvonalúsága, kockázatvállalása barátja boldogulásáért csak tiszteletet és megbecsülést ébreszthet iránta. Mindez nyilvánvalóan nem polgári erény, főleg nem a feltörekvő polgárság sajátja. Antonio könnyelmű is mindezek mellett, könnyelmű, mint egy arisztokrata, aki nem kínlódva kuporgatta össze vagyonát, hanem egyszerűen örökölte azt. Könnyelműsége a modernebb tőkés Shylock szemében nem erény, hanem bűn, sőt hiba, amiért lakolnia kell.

Antonio tehát színes, vonzó egyéniség, előkelő társadalmi helyzete lelki nemességgel párosul. De nemcsak avval: súlyos faji előítélettel is. Megveti és gyűlöli a zsidót; leköpte é s megrúgta, mielőtt személyes konfliktusba, egyáltalán személyes viszonyba került volna vele. Lenézi, amiért az kamatra ad kölcsönpénzt, s az a tény, hogy maga is rászorul ilyen kölcsönre, egyáltalán nem csökkenti megvetését; ne m ismeri fel, hogy a kamatra szerzett kölcsönpénz szükségszerű tartozéka a tőkés üzleti életnek; egyébként ő ne m is üzleti vállalkozásba kívánja fektetni a kölcsönkért összeget, hanem barátja, Bassanio tervezett házasságának a megalapozására szánja.

Miért utálja a kalmár az uzsorást?

Nem érdektelen megfigyelnünk, hogy nem vallási okokból. Sem Antonio, sem Shylock részéről ne m történik semmiféle utalás arra, hogy kettejük konfliktusában a vallási különbözőségnek bármilyen szerepe volna. Nincs hitvita, szó sincs arról, hogy valamelyik fél a maga vallásának felsőbbrendűségét, a másikénak hamisságát vagy értéktelenségét említené. Egyáltalán nincs szó hitről a darabban, s e tekintetben A velencei kalmár tökéletesen egyezik a shakespeare-i életmű összes többi darabjával: a költő vallási közömbösségét, teljesen és következetesen laikus életszemléletét bizonyíja. Mint mindig, Shakespeare itt is valóságos emberi-társadalmi összefüggéseket tár fel.

Antonio kíméletlensége, nyilvánvaló rosszindulata a zsidóval szemben:

Kutya vagy — mondanám most is örömmel
S megrúgnálak, leköpnélek megint (21.*)

éles ellentétben áll nemes erkölcsi tulajdonságaival, bár ő maga természetesen nincs tudatában ennek az ellentétnek; becsülete, sőt jósága, barátai iránti emberi jóindulata szerinte kitűnően összeegyeztethető a zsidógyűlölettel. Furcsa kettősség ez: Antonio saját emberi tartását kétféle mértékkel méri. Emberiessége a magafajta társai felé irányul; embertelensége a "mások" felé. A " magafajta " itt azonban nem a huszadik századi rasszizmus értelmében vett fajt célozza, hanem Antonio saját társadalmi csoportját, pontosabban rendjét. A renden belül érvényes a nemesi erkölcskódex, azon kívül nem. A zsidó uzsorás gazdag vagyona azonban nem elégséges ahhoz, hogy — a még rendi társadalomban — a kiváltságosok, az egymás között egyenlők közé emelkedhessék. Átmeneti korszakban vagyunk: a pénz már hatalom, de még nem a legfőbb hatalom, a származás egyelőre még fontosabb, mint a pénz. A zsidó pénzével kíván érvényesülni, vagyonszerzéssel próbálja áttörni születésének korlátait. S minél nagyobb a vagyona, annál jobba n gyűlölik mint a születés kiváltságait fenyegető versenytársat.

Egyébként Shylock maga is megfigyeli és szóvá teszi Antonio — s a vele egyívásúak — moráljának kettősségét. A dózse előtt, ügyének tárgyalásakor, midőn irgalmat, emberiességet követelnek tőle, ezeket mondja:

Birtokotokban sok rabszolga van
S élnek mint öszvérek, kutyák,
nehéz Rabéletet, mert megvettétek őket.
No, engedjétek őket szabadon,
Hadd üljenek nászt gyermekeitekkel!
Miért izzadnak teher alatt? Agyuk
Legyen oly lágy, mint a tiétek; ínyük
Oly válogatós. Azt mondjátok erre:
A mi rabjaink; ezt felelem én is. (74.)

Shylocknak kétségtelenül igaza van: ellenfele és bírái rendjükön belül vallják s gyakorolják az emberiességet; a rabszolgatartás, a nem szabad emberek sanyargatása nem ütközik sem törvénykönyvük, sem erkölcskódexük előírásaiba. (Tudjuk, persze, hogy a korabeli Velence társadalmi berendezése nem a rabszolgatartáson alapult. Azt is tudjuk azonban, hogy a korai kapitalizmusban, a gyarmatbirodalmak hajnalán — s néhol igen sokáig — a rabszolgaság nagyon is valóságos jelenség volt. Shakespeare tiltakozása a rabszolgatartás ellen — mert e sorok kétségtelenül azt tartalmazzák — ugyanakkor átvitt jelentésű is: ne m csupán a szó szerinti rabszolgarendszer ellen, hanem minden fajta jogfosztottság és elnyomás ellen irányul, főleg a feudális rendszerhez tartozó személyi függőség ellen, az általános emberiesség jegyében.)

Antonio, mint mondtam, nem tudatosítja magában saját erkölcsisége ellentmondásosságát. Nem restelli, hanem természetesnek tartja zsidógyűlöletét, ahogy bármelyik osztályabeli lelkiismeretfurdalás nélkül tart rabszolgát vagy jobbágyot, s közben tisztességes embernek véli magát, ha betartja az osztályon, illetve renden belül kötelező viselkedési-viszonyulási normákat.

Ám van Antoniónak egy olyan mondata, amely — úgy tetszik — megvilágíthatja ezt az ellentmondást. A híres, sokat idézett szövegrészre gondolok:

A világ nekem nem több, mint világ,
Színpad, melyen eljátsszuk szerepünket... (9.)

A világ — színpad, az élet — színielőadás, amelyben minden ember szerepet játszik: olyan gondolat ez, amely többször fordul elő Shakespeare munkáiban. Gondolatainak egyik vissza-visszatérő alaptémája ez, amely különböző darabjaiba n más és más összefüggésben, többféleképpen árnyalt jelentéssel merül fel. A velencei kalmár szövegéhez, cselekményéhez azonban nem fűződik látható szállal ez a két sor; a költő nem bontja itt ki a gondolatot, és semmi sincs a szövegben, sem előtte, sem utána, ami közvetlenül magyarázhatná, igazolhatná e két sor jelenlétét. A darab elején mondj a ezt Antonio (I. 1.), még a konfliktus expozíciója előtt. Ha azonban nem közvetlen, hanem közvetett összefüggést keresünk, némi fényre bukkanhatunk.

Szerepet játszunk valamennyien, tehát a számunkra előírt szöveget mondjuk, s úgy viselkedünk, ahogy szerepünk szerint viselkednünk kell; nem önmagunkat valósítjuk meg életünkben, hanem szerepünkhöz alkalmazkodunk. Nem egyszerűen emberként élünk tehát, saját indítékaink, hajlamaink és képességeink, hanem a társadalom által ránk osztott szerep szerint; ez a szerep pedig a társadalmi rendszerben elfoglalt helyünk (státusunk) függvénye. A szerepjátszási kényszer — másutt evvel Shakespeare bővebben foglalkozik — az elidegenedési folyamat része és megnyilvánulása; azoknak a társadalmi berendezkedéseknek a velejárója, amelyekben az autentikus emberi értékeket torzító hatások érik.

Nos: Antonio előítéletei társadalmi státusához és szerepéhez tartoznak.

Amennyiben Antonio ne m csupán adott személy, hanem osztályának, rendjének tagja és képviselője is, csoportja (annak helyzetéből, érdekeiből, történelmi korlátaiból fakadó előítéleteit is hordoznia és kifejeznie kell. Hiába nemes lelkű Antonio a barátaival szemben; a "mások"-hoz tartozóval szemben a "mi" képviselőjének szerepét kell játszania. S teszi ezt anélkül, hogy e kényszerítő "kell" tudatában lenne; mint jó színész, beleéli magát a szerepébe. Más kérdés, hogy van, aki jobban, van, aki kevésbé azonosul szerepével. Sem a szerep, sem a státus, amelyhez tartozik, nem fátum ; bizonyos körülmények és adott határok között ki lehet törni belőle.

Ha elfogadjuk, hogy Antonio antiszemitizmusa státusához és szerepéhez tartozik, ezzel nem mentettük fel erkölcsileg az embertelen magatartás vádja alól (maga, mint láttuk, meg sem próbál kilépni szerepéből!) de erkölcsisége ellentmondásosságát, úgy hiszem, kielégítően megmagyaráztuk.

Antonióról még csak ennyit: szép vonásokkal megrajzolt alakja, barátaival szembeni emberiessége jelentősen hozzájárul a drámai konfliktus elmélyítéséhez Minden egyszerűbb volna, ha minden szempontból elítélendő, semmi ember személyesítené meg az embertelen előítéletet. Shakespeare alakjai azonban sohasem egysíkúak.

Nem is tudom, mért vagyok szomorú (7.)

— ez Antonio első mondata, a darab kezdő sora. S mikor kijelenti, hogy a világ színpadán valamennyien szerepet játszunk, ezt teszi hozzá:

S én búsat játszom. (9.)

Mi lehet a dramaturgiai funkciója e kezdeti, a szövegben és a cselekményben meg nem indokolt szomorúságnak? Arra gondolhatnánk, hogy valamiféle előérzet mondatja ezt vele, hamarosan következő megpróbáltatásaira vonatkozóan. Ám efféle előérzetnek semmi alapja sincs, mivel, mint mondtam, e kijelentések a konfliktus expozíciója előtt hangzanak el, felhasználását így hát mesterséges, Shakespearehez nem méltó és tőle idegen drámai fogásnak kell tekintenünk.

Az elkövetkező konkrét konfliktust még nem sejtheti Antonio, amikor ezeket mondja, de önmagát ismeri; ha nem is tudja fogalmilag megragadni és kifejezni, érzi személyiségének belső ellentmondásait. Ezért jogosan lehet szomorú; szomorúsága a tragikum árnyalatával színezi alakját.

A velencei kalmárban nem a kalmáré, hanem Shylocké, az uzsorásé a főszerep (úgy, mint, mondjuk, a Julius Caesarban nem az államfő, hanem a forradalmár Brutus a központi alak).

Sokszor értelmezték Shylock alakját vígjátéki figurának, gonosz, ám rászedett cselszövőnek, aki méltó büntetésként válik nevetség tárgyává; figyelmesebb és élesebb szemű értelmezők pedig már régen és sokszor rámutattak alakjának mélyen tragikus vonásaira.

Shylock alaphelyzete a társadalmi rendszerben, kiindulási pontja a darab cselekményében: az igazságtalanul üldözött emberé; ő az embertelen diszkrimináció szenvedő alanya. A velencei társadalom eltűri őt és tevékenységét (mert tevékenységére szüksége van), ám ugyanakkor megveti, másodrangú polgárként kezeli. Sértések hosszú láncolatából álló életében halmozta fel Shylock mindazt a keserűséget, dühöt, azt a féktelen bosszúvágyat, amely Antonióval való összecsapása során, a kedvezőnek látszó lehetőség csábítására elemi erővel tör ki belőle. Úgy érzi, emberi méltósága kötelezi, hogy ő, aki egész életében alázatos volt, egyszer megpróbáljon felülkerekedni.

Patetikus szövegben fejti ki Shakespeare a faji megkülönböztetés irracionalitását és embertelenségét, az emberi nem alapvető egységébe és egyenlőségébe vetett hitét: Antonio, mondja Shylock, "lepocskondiázott" és elütött egy félmilliótól.

Nevetett, ha vesztettem; csúfolt, ha nyertem; gyalázta a népemet, megakadályozta az üzleteimet, hűtötte a barátaimat, fűtötte az ellenségeimet — és miért? Mert zsidó vagyok. Hát a zsidónak nincs szeme? a zsidónak nincs keze, szervezete, érzéke, érzelme, szenvedélye? n e m ugyanaz a táplálék táplálja, nem ugyanaz a fegyver sebzi, nem ugyanaz a baj bántja, nem ugyanaz a gyógyszer gyógyítja, nem ugyanaz a tél és nyár hűti és hevíti, mint a keresztényt? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? ha csiklandoztok, nem nevetünk-e? ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? és ha meggyaláztok, ne álljunk-e bosszút?" (51.)

Az uzsorás értékmérője a pénz. Ki-ki annyit ér számára, amennyi pénze van. Mikor Bassanio kölcsönért folyamodik hozzá és Antoniót ajánlj a kezesül, Shylock azt mondj a: "Antonio jó ember". S hozzáteszi: " . . . amikor azt mondom róla: »jó ember«, ezt úgy értem, hogy jó arra az összegre." (17.) Az emberi érték, a jóság fokmérője a vagyon. (Az arany, a pénz elidegenítő, emberi értékeket kiforgató erejének gondolata szintén a shakespeare-i életmű egyik gyakran visszatérő, sokféleképpen kidolgozott alaptémája.)

Nos, ez az uzsorás egyszer kizökken szerepéből. Kölcsönadja a kért összeget Bassaniónak, elfogadja Antoniót kezesnek, s nem kér kamatot. Csak "bánatpénzt" köt ki arra az esetre, ha tőkéjét a kijelölt napig nem kapná vissza. E "bánat-pénzre" építi bosszúját: azt foglaltatja szerződésbe, hogy joga lesz Antonio húsából, testének az ő, Shylock tetszése szerinti részéből kivágni egy fontot: törvényesen, szerződés szerint kívánj a megölni, bosszúból, ellenfelét.

Most az egyszer tehát nem keresni akar az uzsorás. Megtagadja s megtalálja önmagát; nem uzsorásként — emberként cselekszik. Mert úgy érzi, emberi méltósága követeli, hogy kihasználja az alkalmat, megtorolja sérelmeit. Roszszal akar fizetni a rosszért. Ki is mondja: "Azt az aljasságot művelem, amire ti tanítottatok, és alighanem még hozzá is teszek ahhoz, amit tanultam." (51.)

Megalázott méltósága nevében, emberként cselekszik most — de nem emberségesen. Sérelmei megváltásaként ellensége életére tör. Végletes elvakultságában az eleven ember szívét akarja testéből kimetszeni.

Ezen a ponton az elfogulatlan olvasó vagy néző lelkében az elnyomottak megalázottal való együttérzést felváltja az iszony.

Shylock a bírósággal kívánja érvényesíttetni szerződését, ám az eljárás során alulmarad, túljárnak az eszén. Erre még visszatérünk. Most a lényeget kívánom hangsúlyozni: a kibontakozás nyilvánvalóan Shylockellenes. De ezzel Shakespeare a legcsekélyebb mértékben sem igazolja az antiszemitizmust, mint ahogy filoszemita magatartást sem tanúsít. Visszautasítja az embertelenséget, elítéli a kegyetlenséget. Alapeszméje, amely — mutatis mutandis — a királydrámák egész sorozatában is roppant hangsúlyosan jut kifejezésre, az, hogy a véres bosszú, amely a rosszért tetézett rosszal fizet (emlékezzünk, hogyan mondta Shylock: "alighanem még hozzá is teszek ahhoz, amit tanultam"), nem old meg semmit, csupán újabb szörnytettek sorát nyitja meg, az elembertelenedést, nem a társadalmi-emberi haladást szolgálja. A rémes bosszú viszont bosszút követel, az ismét bosszút szül — s így tovább a végtelenségig. Az embertelenség újabb embertelenséggel nem ellensúlyozható és nem leküzdhető — ez A velencei kalmár máig is érvényes, politikailag és erkölcsileg egyaránt aktuális alapeszméje.

Még egyszer: eredetileg Shylock az igaztalanul sértett, érdemtelenül megalázott, jogosan felháborodott fél. De sértett önérzete, megtiprott emberi méltósága gonosszá teszi; a gonoszság pedig — ha érthető, lélektanilag magyarázható is, adott esetben — erkölcsileg semmiképpen sem elfogadható. Ezt Shakespeare a cselekmény még egy szálával hangsúlyozza.

Shylock sérelmeinek hosszú sorát egy különösen súlyos csapás tetézi: leánya árulása. Jessica egy keresztény ifjúba , Lorenzóba szerelmes. Atyja áldására nem számíthat, nem is próbálja azt elnyerni. Hogy feleségül mehessen Lorenzóhoz, kész annak hitére áttérni; megszökik apja házából, Shylock aranyaival is bőven felszerelve magát.

Jessica alakja bővebb elemzést érdemelne. Júliával, Desdemonával rokonítja a szerelem szabadságának elvére épülő tette: atyja akarata nem gátolhatja őszinte szerelme beteljesülését. Szerelméért, szerelmeséért hatalmas kockázatot vállal — s végül elnyeri jutalmát. Ám Jessica tettét az is motiválja, hogy atyjával mindenképpen szakítani akar:

Hogy atyám lánya vagyok, szégyelem,
Pedig vérének gyermeke vagyok,
De nem lelkének gyermeke. (33.)

A szövegbeli bővebb kifejtés híján ez bizony kétértelmű nyilatkozat. Érthető úgy, hogy Jessica származásától, megvetett zsidóságától kíván mindenáron szabadulni, az antiszemita előítéletekkel mintegy azonosulva; de értelmezhető úgy is, hogy apja csúf jellemétől, kíméletlenségétől viszolyog, jogosan.

Jaj, ez az én gyűlöletes bűnöm (uo.)

— mondj a Jessica az idézett sorok előtt. Döntése visszásságának, tette kétértelműségének nagyon is tudatában van.

Mi sem érthetőbb, mint az , hogy leánya árulása kétségbe ejti Shylockot, még fokozza dühét az ellenséges világgal szemben. Ám Shylock haragja végletes, embertelen formát ölt, teljesen elpusztítja apai érzelmeit. Kizárólag uzsorásként és nem érző emberként, apaként gondolkodik, mikor gyémántja, ékszerei, dukátjai elvesztését ugyanolyan súlyos csapásnak tartja , mint leánya elvesztését.

S kimondja szörnyű kívánságát:"Bár holtan feküdne a lányom a lábam előtt, az ékszerekkel a fülében! Bár ravatalon feküdne a lábam előtt, a dukátokkal a koporsójában!" (52.)

A saját leánya halálát kívánni — bármi súlyos bűnért is — igazolhatatlan, elborzasztó gonoszság. Shylockot a szenvedés monstrummá változtatta.

A kalmár és az uzsorás viszonyát — a lehető legpolgáribb módon — szerződés közvetíti, szoros jogi formába öntött szerződés. Véres fejleménnyel fenyegető összecsapásuk a polgári rend szerint természetszerűleg a bíróságra vezet.

Ellenfelek, bírák, vádlók és védők egy dologban feltétlenül egyetértenek: jogilag a szerződés sérthetetlen, feltétlenül érvényesítendő. Shakespeare szemében a polgáriasodó Velence a modern jogállam példaképe. A jog nem tűri az önkényt; a jognak mindenáron érvényt kell szerezni; az igazságos jogszolgáltatás semmilyen indokra való tekintettel sem ismerhet kivételt. Ezt vallja Shylock:

A font húst, amelyet belőle kérek,
Drágán vettem meg: enyém, akarom.
Ha nem adjátok, pfuj törvényetekre!
Akkor nem ér Velence joga semmit. (74.)

Tudja Antonio is. Azt mondja: maga a dózse sem

... gátolhatja a törvény folyását,
Ha megsérül a teljes jog, melyet
Az idegen itt Velencében élvez,
Megsértheti államunk igaz hírét... (64.)

Végül, mikor Bassanio a bíróság előtt azt kéri:

... most az egyszer
Hajoljon meg a jog hatalmatoknak:
Nagy igazságért egy kis jogtalanság
Csak az ördög zsákmányát üti el (78.)

így érvel Portia, ügyvédi jelmezében:
Az nem lehet. Nincs oly velencei
Hatalom, mely megmásítsa a törvényt:
Ezt a kivételt számontartanák
S e joggyakorlatból sok tévedés
Fakadna az államban. Nem lehet. (uo.)

Ahol olyan, hatóság által elismert jogi formába öntött szerződést lehet kötni, amely az egyik felet feljogosítja arra, hogy a másik fél testéből egy font húst kivágjon — az még az emberi személyt semmibe vevő, a véres erőszakot szentesítő feudalizmus rendszere. De ahol a szerződést — tartalmától függetlenül — a hatóságnak feltétlenül érvényesítenie kell, ahol még a dózse — az államfő — sem engedheti meg magának, hogy a törvényt megszegje, a törvény alól kivételt statuáljon, ahol a hatalomnak még "nagy igazságért sem szabad kis jogtalanságot" elkövetnie: az mára modern állam, a polgári társadalmi rend. A kivétel példáját szaporítja; bármilyen "kis jogtalanság", ha megtűrik, nagyobbaknak, s végül az önkénynek nyit utat. A jogrend feltétlen érvényesítésének a követelménye minden újkori humanizmusnak és demokratizmusnak szerves alkotóeleme.

A kalmár és az uzsorás perét tehát a jogrend szerint, nem annak megsértésével kell megoldani.

Portia, Bassanio szerelmese, majd asszonya, aki ügyvédként, álruhában vesz részt a bírósági tárgyaláson, még az érdembeli tárgyalás előtt újra jogon kívüli érvhez folyamodik: irgalomra biztatja az uzsorást.

Az irgalom lényege nem a kényszer,

----------------------------------------------

Megáldja azt, ki adja, s azt, ki kapja.
A nagyokban is ez a legnagyobb;
Koronánál szebb dísze a királynak ... (77.)

Az irgalom az uralkodó feudális ideológia fogalma. Mai nyelven a tolerancia az, amit Portia szép szavakkal magasztal. A vallási és politikai türelmetlenség elvetése, a morusi, erasmusi fogantatású toleranciaelv a reneszánszmentalitás másik fontos jellemzője, az előítéletek ellen irányuló fegyver. Portia monológja mintegy elméleti előkészítése annak a jogtudori erőfeszítésnek, amely a véres megoldást mindenképpen elkerülni hivatott.

(Itt jegyzem meg: Portia egyike Shakespeare sokrétűen vonzó, szépséget és bájt értelemmel és furfanggal, műveltséget feddhetetlenséggel, jóságot lobogó életörömmel párosító, a reneszánsz szellemet megszemélyesítő női alakjainak.) Shylock nem ismer irgalmat, idegen tőle a tolerancia; ha az erkölcs hallgat, a jogrend működik. A megoldást — ügyvédként — Portia találja meg, s ez a megoldás, nagyon jellemzően, a szerződés pontatlanságaira épül: egy font hús jár Shylocknak, de vér nem, s húsból sem több, sem kevesebb. Ha vérét ontja Antoniónak, ha több vagy kevesebb húst vág ki testéből, túllépi szerződése biztosította jogát, bűnt követ el, és lakolnia kell érte. Így tehát a szörnytett elkövethetetlen, Portia túljárt Shylock eszén, s a törvényesség sem szenvedett csorbát.

Shakespeare nem engedi valódi tragédiává fejlődni tragikus elemekkel — mint láttuk — bőven átszőtt darabját. Ahogy a tárgyalás során fokozatosan kicsúszik lába alól az addig szilárdnak vélt talaj, a rászedett Shylock komikus figurává alakul át, a darab vígjátékjellege kerekedik fölül. Egy adott pillanatban az uzsorás életét fenyegetik, majd egész vagyonát; vagyona elvesztése is megsemmisítené. Ám mihamar kiderül, hogy mindez csak tréfa, életét megkímélik, vagyona is nagyrészt megmarad, bár súlyos árat fizet — szó szerint, pénzben — sikertelen, rémséges bosszútervéért. Sőt: Antonio elveszettnek hitt hajói is megkerülnek.

A tragédia vihar központjának közelében hajóztunk, mi nézők-olvasók, végül azonban a vígjáték nyugodt vizeire, derűs ege alá érkeztünk. Ismétlem: Shakespeare szemmel láthatólag nem akarja tragédiává duzzasztani a kalmár és az uzsorás konfliktusát. Valahogy el is ejti, magukra hagyja főalakjait. Nem tudjuk, meg, Antonio bölcsebb, előítélettől mentesebb lesz-e, Shylock megbántottságában mértéktartóbbá, emberségesebbé válik-e ezután. A darab ötödik felvonása — utójáték, amelyben a főkonfliktus már szóba sem kerül. S ez az utójáték — vígjáték egyben a javából. De még a csúcspont és kibontakozás előtt bőségesen szerepelnek a tragikus és komikus elemek mellett a mesejáték elemei: a Portia kezéért versengőknek, mintegy keleti mesében, zárt, jelszavas ládikók közül kell kiválasztaniuk az igazit. E mesejáték beleszövésével a szerző előre figyelmezteti nézőit-olvasóit: nem valódi tragédia van kibontakozóban.

S bizonyára nem véletlen, a profitot egyaránt hajszoló kalmár és uzsorás konfliktusára épülő darabban, hogy sem az arany, sem az ezüstládikó nem bizonyul az igazinak; sem Marokkó hercege, sem Aragónia hercege nem bizonyul Portiához illő férjnek. Nem főúr, Bassanio az, az egyszerű velencei polgár, aki az igazít, az ólomládikót választja, s elnyeri a szépséges, elbűvölő leány kezét:

... Víg arany te,
Midas bús tápláléka, nem akarlak,
Se téged, sápadt és silány lakáj
Az emberek közt. De te, vézna ólom,
Mely inkább fenyeget, mintsem igér:
Egyszerűséged több a szép beszédnél,
Téged választlak; bár legtöbbet érnél! (56.)

Az aranyat-ezüstöt visszautasítva, Bassanio az egyik legmélyebb, gyakran visszatérő shakespeare-i gondolatot fejtegeti: látszat és lényeg meg nem felelését, az álérték értékhamisító erejét. (55—56.) Anélkül, hogy közvetlen, cselekményszerű kapcsolatban lenne a fentiekben vázolt-elemzett konfliktussal, Bassanio monológja belső, lényegi összeköttetésben áll azzal: az emberséget lealacsonyító elő-ítéletes gyűlöletet és a gonosz bosszút egyaránt elutasítva, a darab az emberség igaz értékét hirdeti.

Árkossy István grafikája