Szepes Erika 

Radnóti Miklós "a metrum tajtékos taraján"

Az Újmódi pásztortól a pásztori idillig

2025.05.11.

 

Bármily meglepő, az irodalomtörténet számára – a megjelent könyvek és megnyilatkozások értelmében – nem egyszerű feladat Radnóti Miklós költészetének helyes megítélése sem. Korai költészetét a kései évek alkotásaihoz képest erőtlennek szokták minősíteni – ebben még a költőtársak némelyike is egyetért (Vas István, Pilinszky János). Tény, hogy a nagyon ifjú költő zsengéi – zsengék, zsengék, mint más nagyon ifjú költőké – tessék kellő kritikával búvárolni az életművek kezdeteit. De ha jól odafigyelünk, Radnóti zsengéiből már kihallani olyan motívumokat, amelyek később, kibontott formában megjelennek a nagy költeményekben is. A Pogány köszöntő pogánysága előre mutat egy természetben létező, szinte panteisztikus költészet felé (Játékos vers aratás után), Az áhítat zsoltárai kötetben a szerelmesek bogyók, kalászok ölelésében élik meg boldogságukat, a boldogság kedve aranyló narancs, csodás ligetek és daloló, színes madarak között új isteneknek érzik magukat, de ezeknek az isteneknek semmiféle transzcendens lényekhez nincs közük, hiszen

Földszagú rét vagy, a lihegésed egyszerű,
mint a szeretkező béresparaszté és a
földanya átkos erejét hordozza tested.(8)

A szerelem áldott-átkos gyümölcsének érzi magát és húgát (Sok autó jár itt). Ha úton van, a természet kíséri („A város felé jövök a hegyről, nagy tele holddal a fejem fölött”, Este, asszony, gyerekkel a hátán); „Minden alszik itt, két virág is szotyogva / egymásra hajlik, esőről álmodik lassan /s rotyogva nő” ( Szél se fúj itt már); „Csókák aludtak a szuszogó fán” ( Gyerekkor). Nem véletlen a kötetcím: Újmódi pásztorok éneke (1931) és nem véletlenül hívja segítségül igaznak hitt társait a bajban: „Pásztorok, jöjjetek le mind a hegyekből és / párnának kifésült, gyönge gyapjakat / hozzatok néki a feje alá!” (Beteg a kedves) És nemcsak az általános humanizmus, „az egyik ember annyi, mint a másik, bár a bőre barna vagy fehér” elve vezette el először a fiatal néger költőhöz, John Love, testvérem-hez (1932): „Örvény vagy most, hogy megölték / benned a verset s barna szemeden féreg ül”, majd a négerig, „aki a városba ment”, hanem az ősi természeti lét keresése, „ahol együtt született s nőtt a legény s a lány is, / megeste őket a langyos trópusi eső, /kerítő ünnepeken egymásra fújta kedvük a jószagú szél!” (Ének a négerről, aki a városba ment)

A pogány életérzés nemcsak a természetben keresett és fellelt örömből fakad, hanem minden kanonizált vallástól való elfordulásból is:

Szőke, pogány lány a szeretőm, engem
hisz egyedül és ha papot lát
rettenve suttog: csak fű van és fa;
nap, hold, csillagok és állatok vannak
a tarka mezőkön.”
       (Pirul a naptól már az őszi bogyó)

Másutt:
Később lomha állatok jöttek bólintva
a tájra és hátukon pirult
a hős nyár: én karom kinyitottam
lobogón és messze röpültem!
   (Táj)

Ezekben a korai hangulatokban ott rejlik már a későbbi bukolika, melynek csírái már láthatók az állatok viadalát megörökítő Mint a biká-ban, melynek vége – szinte felfoghatatlanul! – előre látó:

Így küzdök én is és így esem el majd
s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj.

A vers 1933-ban keletkezett, és sorai, bár nem szabályos hexameterek, de a daktilikus lüktetés sok helyen érzik bennük: a két utolsó sorvég már a bukolikus hexameter ritmusát is felveszi. A vers bekerült az 1935-ös Új hold kötetbe, amely cím lendületet adott a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma működéséhez. A Kortárs útlevelére című versét ennek a kollégiumnak, s benne barátainak ajánlotta 1934-ben; a vers indulata már a nyílt ellenállás és lázadás felémutat. Ebben a körben indult el az antik humanizmus népszerűsítésének terve és igénye, a Horatius Noster, a kétnyelvű Horatius, majd a Pásztori Magyar Vergilius kétnyelvű kötete – ez utóbbiba már Radnóti is fordított Vergiliusból.

A következő év a Járkálj csak, halálraítélt! (1936), a mindenkire vonatkozó vészjelző előérzetet zseniálisan megfogalmazó kötet születése, melynek kezdő verse, az Istenhegyi kert még idillel kezdődik, de a versközép felcsattan: „S fiatal férfi, te! Rád milyen halál vár?”

Még 1935-ös a kemény Írás közben, mely „ a forduló világ és az ordas emberek” ellen már így támad: „Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így, / ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít e forduló világ s az ordas emberek” (kiem. Sz.E.) A Járkálj csak, halálra ítélt vers az erkölcsi tisztaságot parancsolja, talán elsősorban az írástudónak: „Ó, költő tisztán élj te most, / mint a széljárta havasok / lakói és oly bűntelen”, de kategorikus imperatívuszba foglalja a tisztaság megőrzésének (még Petőfitől is örökölt) allegóriáit: „S oly keményen is, mint a sok / sebtől vérző, nagy farkasok.”

A Hajnaltól éjfélig (Istenhegyi jegyzetek) között már van sírfelirat, jambusokban, majd a kötet következő darabjában – szintén jambusokban - :    

Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
mind tudtam én. De mondd, a mű, - az megmarad?

1938-ban a vers címe Béke, borzalom lett, az élmény a fenyegető csönd előérzete:

Mikor kiléptem a kapun, tíz óra volt,
fénylő keréken pék suhant és énekelt,
gép dongott fenn, a nap sütött, tíz óra volt,
halott néném jutott eszembe s már repült
felettem mind, akit szerettem s nem él,
sötéten száll egész seregnyi néma holt
s egy árnyék dőlt el hirtelen a házfalon.
Csend lett, a délelőtt megállt, tíz óra volt,
az uccán béke lengett s valami borzalom.

A halálfélelem válik a legfőbb motívummá, s a félelem attól, hogy a kultúra – a Horatius Noster és a Pásztori Magyar Vergilius ellenére – jelentőségét veszíti: „Mit ér a szó két háború között, / s mit érek én, a ritka és nehéz / szavak tudósa, hogyha ostobán / bombát szorongat minden kerge kéz!” (Őrizz és védj) A félelem és a halál már túlnyomóan jambusokat dobol (Himnusz a békéről).

E ponton érkezik el a költő – Vergilius IX. eclogája fordításának hatására – saját eclogáinak írásához, beteljesítvén azt a kezdeti zsenge költeményeiből is kimutatott igényt, hogy a békét, a természeti létet – a pásztori életet – megváltozott körülmények között megénekelje.

Excursus: az ecloga

Egy kis visszatekintés az ecloga műfaj keletkezésére. A névhasználat helytelen -   a görög szó csak ennyit jelent: válogatott (t.i. versek). A műfaj neve az idillből indult, (ennek eredeti görög formája eidüllion, azazképecske), a leíró költészet egy képecskéje, tehát az ekloga (ez az eredeti görög írásmód) a válogatott idilleket jelenti. Ez az idill Theokritosz i.e. 4. századi költő leleménye, aki szülővárosából, Szürakuzából költözött először Kosz szigetére, majd onnan, egy Alexandroszt, azaz Nagy Sándort dicsőítő ódája jutalmául követhette az uralkodót az általa alapított egyiptomi városba, Alexandriába. Nagy Sándor minden meghódított területen létesített egy várost a saját nevére, de az igazi, a világtörténelem első metropolisza az egyiptomi Alexandria lett. Rendelkezett a metropoliszok minden erényével (egyetem, színház, könyvtár, kórház és más kulturális létesítmények) és hátrányával, azaz a városba költözéssel az ember eltávolodott a természettől, ahová egyre inkább visszavágyott (nosztalgiát érzett utána: nosztosz=hazatérés, algosz=fájdalom szavak összevonásából keletkezett szó). Theokritosz a nagyvárosi Alexandriában „találta fel” azt a költészetet, amely visszavezeti az embert a természethez: eidüllionokat, idilleket írt, amelyekben pásztorok költői versenyeket rendeznek, a fák-bokrok között élik szerelmi életüket, űznek csábító-vonzó szerelmi mágiát, - azaz a városi életből „hazatérnek” az ember természetes állapotába, ahol béke és nyugalom van. A Radnóti által fordított Vergilius ecloga, a IX. is egy ilyen vágyott idillt álmodik vissza a polgárháború dúlta Rómába, Caesar diktátorsága alatt. Ezt a békevágyat, a jelen világ viszonyaiból való kimenekülést ültette át Radnóti nemcsak magyarra, a Vergilius-fordítással, de saját eclogáival is. Más ókori fordításai is ebből a békevágyból születtek: így Tibullus elégiája, a Detestatio belli, azaz a háború gyűlölete, és már a munkaszolgálat alatt született két Anakreón-fordítása.

Radnóti eclogái

Radnóti nyolc eclogát írt, amelyeknek szereplői változnak: a pásztori beszélgetések más-más kortárs vagy fiktív beszélgetőtársak között folynak. Az eredeti versmérték, a hexameter is változik, a témákkal együtt. Az Első ecloga (1938) máris háborúról tudósít: elsőként a spanyol polgárháborúról, amelyben a nagy költőt, Garcia Lorcát megölték. A Második ecloga (1941) elemelkedik a földtől: egy repülőpilóta szemével néz le a megbolydult világra és hallgatja meg a költő kétségbeesett kiáltását. A Harmadik ecloga (1941) nem élő partnert szólít meg, hanem az antik idill-műfaj ihletőjét: „Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők…/ csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat, / sem nemesívű urna nem őrzi, de egy-két / versünk hogyha marad…”

A Negyedik ecloga környékén Radnótit többször behívták munkaszolgálatra, több helyen is járt. Különös módon, ebben az időben a feszültség, a bizonytalanság nemcsak a félelemnek adott hangot, hanem szépségeknek is, újfajta, megtalált ritmusoknak is. Az 1942-es Bájoló az általam verselőzőnek nevezett jelenség egyik legszebb példája: a költő ötszótagos sorokat ír, de az öt szótag – antik versben jártas fül számára – átcsúszik az ismert-híres adóniszi kólonba:

Rebbenő szemmel      5
ülök a fényben,           5
rózsafa ugrik              - U U - -
át a sövényen,             - U U - -
ugrik a fény is,            - U U - -
gyűlik a felleg,            - U U - -

                  …

és ez a ritmus folytatódik az álomszép versvégig:

jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szivünket.

Van egy egyetlen szótaggal módosított hexameteres verse: elhagyja a sor utolsó szótagját, amitől, a teljes hexameterhez szokott érzékelésünkben hiányérzet támad. Ez a hiányérzet észrevétlenül kúszik be a versbe, de észrevétlenségével is nyugtalanságot kelt: fokozza azt a nyugtalanságot, amit a vers sugall az utolsó két sorig, ahol már ki is mondja a természetből kiolvasható általános fenyegetést (Éjszaka, 1942).

Ez az év hozza meg a Száll a tavasz című költeményt, ami alcíme szerint Előhang az Eclogákhoz. Csodaszép természeti képek az első szakaszban, tisztahexameterekben, igazi idill. Csakhogy. Csakhogy a szakasz közepén feltűnik a mindent a maga hatalmával megszépítő tavasz, „Száll a tavasz kibomolt hajjal”, de ez a tavasz a második szakaszban már nem az idillt teríti a tájra, hanem a vészt, a rabságot. Csak ebből a második szakaszból idézek:

Száll a tavasz, kibomolt hajjal, de a régi szabadság
angyala nem száll már vele, alszik a mélyben, a sárga
sárba fagyottan, alélt gyökerek közt fekszik aléltan,
nem lát fényt odalent, sem a cserjén pöndörödő kis
zöld levelek hadait nem látja, hiába! nem ébred.
Rab. S a rabok feketén gyürüző vad bánata csobban
álmaiban…

Ezeket a tartalmukban és ritmusaikbanegyaránt zaklatott verseket követi időrendben a Negyedik ecloga (1943), amely a beszélgetőtársat már egyenesen a transzcendenciából választja: itt egy testetlen, személytelen Hangszól, meghatározatlan helyről, feltehetőleg a magasból, (mintha Márai Sértődöttek trilógiájának A Hang című részét sejtené meg előre). Szemrehányás az Ismeretlennek, a létéért, a megszületéséért. Nyoma nincs már az idilli hexameternek, jambusok sodorják a vitát: a Hang hiteltelen győzködését az élet szépségeiről és a költő egyre erőteljesebb tiltakozását a kapott-szerzett életéért.

Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
Szabad szerettem volna lenni mindig
s őrök kísértek végig az uton.

A Hang további – szinte álnok – vigasztalására a költő:

Rabságból ezt se látni már.
             …
Segíts, szabadság,
ó hadd leljem meg végre honnomat!
                 …
rab voltam én és magányom lassan
növekszik, mint a hold karéja nő.
Szabad leszek, a föld feloldoz,
s az összetört világ a föld felett
lassan lobog. Az írástáblák elrepedtek.

S a Hang, mintha megrendítené a végső kétségbeesés, végre biztatni kezd:

…
elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
De haragod füstje még szálljon az égig,
s az égre írj, ha minden összetört!

Az Ötödik ecloga – Töredék, Bálint György emlékére írta 1943-ban. Nem párbeszéd, mint a korábbiak, hanem megszólításos monológ, ha akarom: hexameteres verses levél a túlvilágra. Rövid, s a vége: „Mégsem tudok írni ma rólad.” – eszünkbe idézheti Arany János mérhetetlen fájdalmát a lányának, Juliskának írott vers helyett („Oly megtörött szívvel, de nem oly szabadon…Nagyon fáj, nem megy.”)

És megszületik a Nem tudhatom, a vallomásos monológ, ismét nem hexameterekben, hiszen ennek már nincs köze az idilli párbeszédekhez, hanem lazán pergetett jambusokban. Az óda a szülőföldhöz – mert mi más lenne? – a végén kollektív vallomássá oldódik, amely vallomásban a kollektív bűntudat is megszólal, de nem nacionalista színezettel, hanem a teljes emberiség történetébe beleágyazva:

Hisz bűnösök vagyunk, akár a többi nép,
s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol, s miképp,
de élnek dolgozók itt, s költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazájukra a béke ujja,
s fojtott szavukra majdan friss szóval ők felelnek.

S az utolsó sor már kérő, megszólító imává magasztosul:

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

A nagy vers már 1944-es. És 1944-s az a különös, rövid vers, - s mint ilyen, nem az idill mértékében, hanem jambusban –, amely vallomást tesz arról, mit ér a költőnek a versforma. A vers közepétől idézem:

A valóság, mint megrepedt cserép,
nem tart már formát és csak arra vár,
hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.
Mi lesz most azzal, aki míg csak él,
amíg csak élhet, formában beszél,
s arról, mi van, - ítélni így tanít.

S tanítna még. De minden szétesett.
Hát ül és néz. Mert semmit nem tehet.

A Hetedik eclogá-t már lágerből írta a költő (1944 júliusában), és formáját, megszólítását tekintve levél, mint az utána következő vers is (lásd a következőt).Valóság és álom, valóság és képzelet feszül benne végig, a helyzetleírás szörnyűségeinek és a kitörés vágyának kettőssége teremti meg a vers egyedülálló világát: „megtöretett testünket az álom, a szép szabadító / oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.” S a zárásban: „féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod / íze helyett, és nem jön az álom, az enyhetadó, mert /nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”

A Levél a hitveshezműfaja az, ami a címe: levél, már a táborból, 1944 augusztus-szeptemberre keltezve. Szerelmes levél, tele áhítattal és rajongással, a háború jelenlévő, fenyegető hangjai közepette, s a zárásban az ígéret a visszatérésre – még mindig a szerelmes férfi ígérete; de az utolsó sor, ami a költőt és az olvasót egyaránt a valóságra ébreszti: „a 2x2 józansága hull rám.” Ilyen szerelmes levelet nem írt soha senki.

Az À la recherche…kettős emléket keres: a címet sugalló Proust-művet és az elveszített emlékeket („Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!”). Az elveszített sorsot Európára tágítja a költő („az eltűnt / drága barátok; verseket írtak a rég elesettek, / szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje”). Az elveszített idill – az elveszített Éden ( az antik aranykor, a saturnusi idill kora és a bibliai Éden mítoszai között igen sok a hasonlóság) megindítja az idill ritmusát: hexametert vizionál a költő a múlt idők homályán. „Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó, zöld / jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és / éltek a holtak, és otthon voltak a foglyok.” (kiem. Sz.E.)És a mélységesen bölcs, a világtól eltávolodó végkövetkeztetés: „mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már…”

A Nyolcadik eclogá-ban – nem véletlenül említettem a bibliai Éden és a görög aranykor-mítosz idillje közti hasonlóságot – a görög idill mértékében bibliai társat szólít beszélgetésre a költő: aversidőben már élete végén járó stalán egykor valóban élt bibliai prófétát, Náhumot, aki a bűnös város, Ninive ellen prédikált, mert „a bűn szaporább, mint annak előtte.” A költő is összegzi tapasztalatait:

Gyors nemzetek öldösik egymást
s mint Ninivé, úgy meztelenül le az emberi lélek.
az ember az állatok alja!
Falhoz verdesik itt is, amott is a pötty csecsemőket,
fáklya a templom tornya, kemence a ház, a lakója
megsül benne, a gyártelepek felszállnak a füstben.

Ők ketten – megértik egymást. Mindketten úgy érzik, hiába volt minden, az egész életük is. „Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek / s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar…” De a Próféta vándorbotot ad a költő kezébe, és vég nélküli vándorlásra hívja. Célja az ÍgéretFöldje, mint Joseph Roth regényében – a Megsemmisülés Színhelye.

Az idill: vágy és ellenpont. Radnóti és az antikvitás üzenete

A magyar műfordításirodalom, – benne a versfordítás, amelynek hatalmas és megvalósult eredményeiben a világ élvonalában áll a magyar – tanúsítja, hogy a műfordítás tudomány és művészet egyszerre. Tudomány, mert meg kell érteni a fordítani szándékozott szöveget, és művészet, mert meg kell kísérelni a fogadó nyelven – esetünkben a magyaron – az átadó nyelv esztétikumát: művészi hatását, annak eszközeit, a megszólalás eredeti versformáját, költői képeit, hangtani jellemzőit, és főként megtalálni azt az esztétikai minőséget, amely leginkább jellemző a műre (szép, patetikus, groteszk, ironikus, katartikus stb.). De – hogy üzenet is a műfordítás, ezzel a kérdéssel csak mostanában kerültem szembe, amikor hosszú évek után ismét kezembe kerültek Radnóti Miklós Anakreón-fordításai. Hogy az ember figyelmét, problémákra való érzékenységét a körülmények befolyásolják, az köztudott. Ez vonatkozott az említett Anakreón-fordításokra is: külön kis könyvet írtam Anakreónról (Anakreón-variációk: vágyott életminőség avagy sorsközösség, Orpheusz Könyvek, 2002), amelynek témaadója Géher István Anakreóni dalok (1996) című verseskötete volt, melyben elsősorban az érdekelt: miért fordult az angol irodalom legjelesebb hazai kutatója, egyetemi professzora ógörög példaképhez, hogy mai életére választ találjon. Ezt a választ, a kötet áttekinthető szerkezetét követve, könnyen meg lehetett találni: a külvilág lezüllése ( elvtelenség, árulás, hatalomvágy, önzés) elől egyre belsőbb terekbe menekül; belső köreinek egyike a katedra, a tanárlét, majd a magát egyre magányosabbnak érző tudós, a korábbi barátok, társak eltávolodása miatt, megnyugvást és választ az egyéni életben talál: gyermekei viszik tovább az általa (és az alteregó Anakreón által) kiforralt nézeteket, folytatják a vele együtt megkezdett utat.

És foglalkoztam már többször Radnótival is, akkor az eclogákkal és azok antik mintáival – a vergiliusi költeményekről volt szó;ez esetben is az ókor segített a magyar költőnek mondandója kifejtésében. Időközben megkaptam Trencsényi-Waldapfel Imre családjától Radnóti és Trencsényi-Waldapfel levelezőlapjait, amelyeket a munkaszolgálatból írtak egymásnak 1942 és 1944 között. Ezeken a nyílt levelező lapokon – tudvalévő, hogy csak ezeket továbbították – családjuk, önmaguk állapotáról történt rövid beszámolókon kívül, meglepetésszerűen, Anakreón-fordítások is voltak: a költő kérte tudós barátja véleményét a tervezett műfordításokról; összesen két versről volt szó. Trencsényi-Waldapfel néhány apró javítást tanácsolt, a költő ezeket megfogadta, és mia javított formában ismerjük a két Anakreón-verset.

De mit találtam ebben különösnek? Azt, hogy miért éppen ez a két vers került a tábori levelezőlapokra. Ehhez a felismeréshez kellett a 2024-es emlékév érzékenyítő ereje: az egyik Anakreón-vers arról szól, hogy gyűlöli azokat, akik dús lakomák közben háborúról beszélgetnek, a másik arról szól, hogy közeledik a Halál, s ha egyszer valaki lemerül a Hadészba (az Alvilágba), az onnan nem jön fel többé. Nem szorul magyarázatra: a költő így üzente meg barátjának és a versen keresztül a világnak, hogy gyűlöli a háborút és fél a haláltól. Egyértelmű üzenetek ezek, nem véletlenül esett Radnóti választása e két rövid opuszra a száznál több Anakreón-versből. De ha végignézzük Radnóti korábbi műfordításait, ezek között természetesen van olyan, amit megrendelésre készített, de van olyan is, ami saját legmélyebb indulatából fakadt, ugyanezen háborús idők alatt, ugyanezen témákból.

Ha sorra vesszük korábbi fordításait, talán az első, ókori költemény, amit lefordított, éppen a professzor kérésére,a Pásztori Magyar Vergiliuskétnyelvű kötet számára készített ecloga volt 1938-ban: Vergilius IX. eclogájában két pásztor, Moeris és Lycidas beszélget; az első tele panasszal, melyre Radnóti ilyen sorokkal találta meg a fordítást: „ hirtelen itt terem egy jövevény s azt mondja e földön: / ’Mind az enyém, takarodjatok innen régi lakósok!’ ” Erre felel nyugtatóan Lycidas, de vigasztalása erőtlenül hangzik: „ verseivel néktek megvédte Menalcas e földet” – de Moeris visszavágására már nincs felelet:„ …a versek / oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái ropognak.”

Azért mégis írnak a költők, mindig, háborúban is, az ókortól kezdvemáig. Az „inter arma silent Musae” – hiába Cicero a forrása (Pro Milone) – hamis szállóige. Weöres Sándor háborús ciklusának pl. Inter arma a címe, és ebben foglalta össze legkeményebb háború ellenes verseit. Az ókorban is írtak a háborúk ellen – láttuk Anakreón és Vergilius verseit. De írt a szelíd elégiák költője, Albius Tibullus is egy olyan verset, aminek az utókor – az antikvitásban nem adtak címeket – a Detestatio belli, azaz A háború elutasítása címet adta. És magyarra fordította – Radnóti Miklós:

Ó, ki találta fel a rettentő fegyvereket rég?
Mily fene vasból vert, marcona vad lehetett!
Akkor kezdte a harcot a békés emberiség itt,
akkor lelt rövidebb útra a szörnyü halál!
Vagy tán bűntelen az, s félelmetes állatok ellen
élesitette vasát, mely ime harcra segít?
Minden a sárarany átka, sosem volt háboru addig,
míg kopogó fapohár járta a víg lakomán.
. . .

Tibullus versében, a háború elutasítása mellett, megjelenik ellenpólusként az a korszak, amikor a természetbe nem hatolt be erőszakosan az ember, fakupába töltötték a bort, és az egész emberiség békében élt. A természeti lét, az ember boldogsága az ősi aranykor emlékét idézi, ami az európai kultúrában gyakran fonódott össze a bibliai Éden képzetével. Nem véletlen, hogy Radnóti saját eclogáiban is vissza-visszautal az antik aranykor és az Édenkert rokonságára: a VIII. eclogában például, az eclogák eredeti mértékében – ókori latin hexameterben – a Költő beszélgetőtársa egy Próféta,aki a Bibliából lép át a megváltásra váró költészetbe. A próféta Náhum, így mutatkozik be:

Költő:
Ismerem ős dühödet, mert fennmaradott, amit írtál!
Próféta:
Fennmaradott. De a bűn szaporább, mint annak előtte,
s hogy mi a célja az Úrnak, senki se tudja ma még.
     . . .
Költő:
Gyors nemzetek öldösik egymást,
s mint Ninivé, úgy meztelenül le az emberi lélek.
Mit használtak a szózatok, és a falánk, fene sáskák
zöld felhője mit ért? hisz az ember az állatok alja.
Falhoz verdesik itt is, amott is a pötty csecsemőket,
fáklya a templom tornya, kemence a ház, alakója
megsül benne, a gyártelepek fölszállnak a füstben.
Égő néppel az utca rohan, majd búgva elájul,
s fortyan a bomba nagy ágya, kiröppen a súlyos ereszték.
. . .

Ők ketten – megértik egymást. Mindketten úgy érzik, hiába volt minden, az egész életük is. „Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek / s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar…” De a Próféta vándorbotot ad a Költő kezébe, és vég nélküli vándorlásra hívja. Célja az Ígéret Földje, mint Joseph Roth regényében, a Megsemmisülés Színhelye.

A szörnyű jelen még szörnyebb, ha a régebbi, békés(nek hitt) korokra való emlékezéssel vetjük össze. Aranykor, Éden – az emberiség mitikus emlékei. De vannak az embereknek személyes emlékei is, amelyek – minthogy a visszahozhatatlan múltból valók – szintén kezdenek mitikussá válni. Radnóti egész költészete tele van emlékezéssel: Az istenhegyi kert; a Nem tudhatom;a Bájoló; a Hetedik ecloga; a Levél a hitveshez – nem is kell sorolni. S amikor ő maga a címmel is figyelmeztet, hogy a múltját, az emlékeit keresi, - az À la recherche…- nemcsak Proustot idézi, hanem egész békés életét is.

Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?

Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

Eddig a szép emlékek, amelyeket a voltak szó ismétlésével távolít végképp a múltba, az elmúltba: A következő időszakaszban a voltak az ellenállást megkísérlőknek a lepecsételt marhavagonokban megpecsételt sorsát mutatja::

Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
s mig riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.

Újabb váltás: a volt szó a kulcs, amely végképp elválasztja egymástól az idősíkokat:

Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, -
s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.

Az újabb volt már a visszahozhatatlan emlék múltideje, de ha visszahozhatatlan is az emlék – azért eltörölhetetlen: apró képei minduntalan belekeverednek a mocskos jelenbe:

S volt ahová ... mindegy. Hova tűntek a bölcs borozások?
szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.

Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,
művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán.

Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé,
mert ami volt, annak más távlatot ad a halál már. -
Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában
és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.

(Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus 17)

Radnóti ebben a versben nemcsak Proustot idézi: ahangulatot felkeltő helyhatározó, a a hársak alatt is ismerős valahonnana régmúltból, egy általa fordított híres versből, ami a középkor legnagyobb német költőjének, Walther von der Vogelweidé-nek (1170- 1230) hihetetlenül modern érzéseket megjelenítő – majdhogynem megelőlegező! – és életre keltő műve, amelynek motívumai olykor szó szerint, olykor gondolatról gondolatra ihlették az À la recherche-t.(A művet a német költő utolsó verseként tartják számon: 1228-ban írta.)

Ó jaj, hogy eltűnt minden,   hogy hullt le, évre év!
Éltem valóban én, vagy   álmodtam itt elébb?
Amit valónak hittem   nem volt talán sehol?
Mély álom ringatott el,   csak nem tudom mikor.
Most íme fölriadtam   és oly idegen,
mit úgy ismertem én még  akár a tenyerem.
Az emberek s a táj,   amelyet úgy szerettem,
gyerekkorom kalandos   vidéke ismeretlen.
Ki akkor víg barát volt,   ma sír felé hajol,
erdőt irtottak erre,   amott bedőlt major;
s ha régi patakunk is   másképen folyna itt,
mint hontalan, csak nézném   eltűnő fodrait.
Akikre ismerősként   gondoltam még tavaly,
alig köszönnek s mindent   betölt a baj s a jaj.
Úgy foszlik semmivé most   a boldog és merész
gyerekkor, mint a tenger   vizére mért ütés
örökre már, ó jaj!

Ó jaj, hogy élnek itt most   az ifju emberek!
Bűnbánat nincs szivükben  s mind gondok közt remeg
és mind aggódik folyton:  így élni jó talán?
e bús világban, látom,   senki sem vidám.
Nincsen tánc, sem ének,   gond marta szerteszét,
keresztény ember még íly   gyászosan nem élt,
az asszonyok fejéke   régen nem ragyog,
parasztgúnyát viselnek   büszke lovagok.
Haraggal írt levélben   intett meg minket Róma,
örömünk nincs s a bánat   oly szívet szaggató ma,
hogy teljesen kifáraszt   (jól éltünk hajdanán!)
s most mintha régi kedvünk   búra váltanám.
Az égi vadmadár is   bánatos felettem,
csodálható-e hát,   hogy én is csüggedt lettem?
S mit mondtam vén bolond most   sok bajom között?
Aki gyönyörben él itt,   mennyekben lesz száműzött,
örökre már, ó jaj!

Ó jaj, mi édes volt, mind   megromolt hát mégis!
A mézben látom én ma már   lebegni az epét is.
Kívül fehér, piros, zöld   a világ s dalra vár,
de bévül úgy sötétlik,   mint a rossz halál,
s kit látszat csábitott csak,   az majd vigaszra lel,
a földi bűnt bűnhödés,   vezeklés oldja fel.
Lovagok, a vezeklés,   ez itt a dolgotok,
sisaktok jó s a páncél,   a csuklóvas forog,
megszentelt kardotok van   és pajzsotok kemény.
Adná az Úr, hogy méltó   lennék a győzelemre én!
Akkor, bár oly szegény vagyok   búsás zsold várna rám,
mert nem birtokra vágyom,   aranyra sem ma már,
az üdvök koronája   örökre szívem vágya,
egy zsoldos is elnyerheti,   markában ott a dárda.
Ha átkelhetnék én a szent   hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék   és már nem azt, hogy: jaj!
azt már sosem, hogy: jaj!

S ha átvette – mert magáénak érezte – Radnóti a középkori német költő érzéseit, fájdalmát, mégis váratlan és különös, sőt borzongató módon egy másik versében – és ő is az egyikutolsóban!, az Erőltetett menet-ben – átvette a német vers ritmusát és írásképét is. A feltehetőleg legjobb, legnagyobb Walther von der Vogelweide vers ritmusa és írásképe az ún. nibelungizált alexandrin, egy jambikus sor, 7//7 ill. 7//6 tagolással, dupla helyközű középmetszettel. Az Erőltetett menet – utolsó önálló vers a halál előtt. Radnóti mártírhalála előtti pillanatának verse, a német fegyverek és a náci katonák fenyegetése közben írt utolsó üzenete, az európai költészet egyik alappillérének, egy német versnek a felidézésével. Radnóti a német haláltáborban, a Razglednicák írása mellett – ezzel a verssel adózik az igazi, emberi német kultúrának: a pápasággal haragban álló, a szegényekért küzdő Minnesänger alakjával és költészetével üzenve az utókornak.

Radnóti titkos – vagy legalábbis burkolt – üzenetei az ókortól ( Anakreón, Vergilius, Tibullus) a középkoron át Proustig ölelik fel a világ idegen nyelvű, humanista kultúráját. Az egyéni sorson túllépő, az általános emberit becsülő és megvalósítani szándékozó emberi tartása itt emelkedik felbecsülhetetlen magasságokba.