Verő Tamás

Maimonidész nevelésfilozófiája

2022.07.16.

1. A zsidó pedagógiai gondolkodás Maimonidész előtt

Nehéz lenne túlhangsúlyozni az oktatásnak tulajdonított fontosságot a klasszikus zsidó bölcseletben. Az e tárgyra vonatkozó források oly számosak, hogy a téma önmagában is képezhetné egy doktori disszertáció tárgyát.[1] Dolgozatom bevezetéseként az előzményekre csak annyiban szükséges kitérni, hogy világos legyen, Maimonidész mélységes elkötelezettsége az intellektualitás és a tanulás iránt nem innováció volt a részéről, hanem természetesen következett a zsidó hagyományban elfogadott általános attitűdből. Az alábbi fejezetben elsősorban olyan ismert szövegekből igyekszem válogatni, amelyek nem idegenek a neológ hagyományt követő zsinagógák tanítói és hívei számára, hiszen célom többek között az, hogy az oktatásban bárki által felhasználható anyagokat – és azok értelmezését – tegyem közzé. Példáim nem törekednek a teljességre, mindössze a tanulás értékének kiemelt helyét bizonyító illusztrációknak szánom őket.

1.1. A tanulás értéke a Tórában

Számos tórai szöveg hangsúlyozza az oktatás fontosságát.[2] Nem meglepő, hogy a Smá Jiszráélben, minden vallásos zsidó szöveg közül talán a legismertebben, szintén kiemelt szerepet kap a gyermekek tanításának parancsolata.

"Szeresd az Örökkévalót, Istenedet, egész szíveddel és teljes lelkeddel, minden erőddel! Ezeket a dolgokat, amelyeket ma parancsolok neked, őrizd meg szívedben, ismételgesd azokat gyermekeidnek, és beszélj azokról, akár otthon, akár úton vagy, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek jelzésként a szemeid között. Írd azokat házad ajtófélfáira és kapuidra!" (Dvárim 6:4-9)

Az Örökkévaló feltétlen szolgálatának parancsa – az egész zsidó vallás lényege – szervesen kapcsolódik az oktatáshoz, azt sugallva, hogy az Örökkévaló iránti elkötelezettség nem adható tovább, csak a személyes példamutatással ("őrizd meg szívedben") és a folyamatos, az élet minden területén megnyilvánuló tanítással ("ismételgesd azokat gyermekeidnek, és beszélj azokról").

A szöveg pedagógiai hipotézise a következő: mind a személyes elkötelezettség, mind az elkötelezettségre történő nevelés olyan kognitív, emocionális és praktikus folyamat kell, hogy legyen, amelyben a gondolatok, az érzelmek és a cselekedetek között interreláció létezik. Ennek a folyamatnak az alapját képezi többek között az állandó verbális kommunikáció, az ismétlés alapú memorizálás, valamint az elméleti tanulás összekapcsolása a gyakorlati, "külső" jelzésekkel, illetve tevékenységekkel.

1.2. A tanulás értéke a talmudi irodalomban[3]

A talmudi irodalomnak mind az ágádikus, mind a hálákhikus részei bővelkednek a tanulás értékének hangsúlyozásában. Mivel dolgozatomnak nem a talmudi irodalom a tárgya, elegendő egy-egy példával illusztrálni állításomat.[4]

Mind a Misna, mind a Gemárá különböző szövegvariánsokban hangsúlyozza a Tóra tanulás fontosságát. A Misna egy helyütt[5] például azon dolgok közé sorolja a Tóra-tanulást, amelyeknek nincs megszabott mértéke, majd leszögezi azt is: hogy "a Tóra tanulás minden parancsolattal felér".[6] A Jeruzsálemi Talmudban[7] ezt a misnát a következőképpen értelmezik:

"Rabbi Bekhárjá és a Kfár Tchumini Rabbi Chijá szavai. Egyikük azt mondta: A világ összes dolga [értsd: kincse – V.T.[8]] sem ér fel a Tóra egyetlen szavával. A másik azt mondta: még a Tóra egyetlen parancsolata sem ér fel a Tóra egyetlen szavával."

A két vélemény közül az első azt a kevésbé meglepő állítást teszi, hogy a világban fellelhető anyagi javak kevesebbet érnek, mint a Tóra bölcsességének szellemi kincsei. Ugyanakkor e vélemény képviselője nem részletezi, hogy milyen szempontból hasonlítja össze a különböző értékeket, például nem világos, hogy csak az eljövendő világban várható jutalom szempontjából gondolja így, vagy pedig úgy véli, hogy már az ezen a világon is élvezhető "gazdagság" szempontjából is többet ér egy kevés bölcsesség is, mint az anyagi gazdagság.

A másik vélemény képviselője jóval radikálisabb kijelentést tesz: szerinte a Tóra-tanulás intellektuális követelményeket támasztó parancsolata értékesebb a gyakorlati tevékenységeket előíró parancsoknál.[9] Könnyen elképzelhető, hogy e bölcs szerint a Tóra gyakorlati parancsolatai is az evilági javak kategóriájába tartoznak, még ha a legértékesebbek is azok közül. Ezek szerint minden, ami evilági, anyagi hasznot hoz, az csak ideiglenes és feltételes érték, és amit az ember igazán magáénak mondhat, az csak a megszerzett tudás. A parancsolatok célja az evilági jólét (megbecsülés, rang, esetleg az élet minden területén megmutatkozó okosság megszerzése), míg a Tóra-tanulás célja a lélek és a szellem közelítése Istenhez.

Dolgozatom témája szempontjából nem szükséges megkísérelni e rabbinikus mondások pontos jelentésének rekonstruálását – ami valószínűleg amúgy is reménytelen vállalkozás lenne –, hiszen nyilvánvaló értelmük is tökéletesen alátámasztja a tételt, miszerint a Tóra-tanulás különösen kiemelt helyet foglalt el a rabbinikus kultúra értékrendjében.

Hasonló, a Tóra-tanulás értékét minden egyéb vallási értékkel szemben is hangsúlyozó szemléletet találunk egy másik talmudi helyen[10] is:

"Rábá látta, hogy Ráv Chámnuná hosszan imádkozik és azt mondta: ’Félre teszik az örök életet és a pillanatnyi szükségletekkel foglalkoznak.’ Ő [t.i. Ráv Chámnuná – V.T.] viszont úgy gondolta, hogy külön ideje van a tanulásnak és az imának.

Ráv Jirmijá és Ráv Zérá együtt tanultak, közeledett az ima ideje és Ráv Zérá sietni kezdett. Ráv Jirmijá ezt idézte az Írásból: ’Aki elfordítja fülét a Tórától, annak az imája is megvetendő.’ (Mislé 28:9)"

Az idézett szövegben két fontos vallási érték ütközésére, és az értékek hierarchiájának megfelelően a kívánatosnak tartott gyakorlatban megmutatkozó eltérésére látunk példát. Mind az ima, mind a Tóra-tanulás kiemelt helyet töltött be a Bölcsek értékrendjében, de nem minden esetben volt lehetséges mindkét értéket egyformán megvalósítani. Az értékek mérésének egyik fontos szempontja lehet, hogy mennyi időt vagyunk hajlandóak az adott érték ápolására fordítani. A fenti esetekben Ráv Chámnuná ás Ráv Zérá azt gondolták, hogy mivel az imának szabott ideje van, és mivel az ima biztosítja a kapcsolatot Istennel, ezért az imára fordított idő nem számít a Tóra-tanulástól elvett időnek. Másként fogalmazva: az említett két bölcs szerint nem konkurens, hanem egymást kiegészítő értékekről van szó, ezért a Tóra-tanulásra fordított idő nem értékesebb az imádkozással töltött időnél.

Velük szemben fogalmazta meg álláspontját Rábá és Ráv Jirmijá, akik szerint az ima elsődleges célja az evilági javak megszerzéséért való fohászkodás, ezért ez a tevékenység alacsonyabb rendű a Tóra-tanulásnál, amelynek célját az eljövendő világban megszerzett javak jelentik. Ezért az ima értelemszerűen lejjebb helyezkedik el a vallási tevékenységek gyakorlati hierarchiájában is. Noha természetesen Rábá és Ráv Jirmijá sem vitatták az imádkozás kötelező mivoltát és azt, hogy kell az imára időt szánni, de úgy vélték, hogy a Tóra-tanulás fontosabb, és ezért nem szabad attól elvenni az időt az imádkozás kedvéért. Különösen fontos ez a forrás abból a szempontból, hogy két spirituális-intellektuális tevékenység értékét veti össze, és a tanulást nemcsak a pusztán gyakorlati tevékenységekkel szemben tartja első számú prioritásnak, hanem a szellemi tevékenységek között is a legmagasabb rangra emeli.[11]

A dolgozat további fejezeteiben Maimonidész filozófiájával fogok foglalkozni, és ott világosan láthatjuk majd, hogy a kognitív tevékenység egyértelmű prioritást élvez a gyakorlattal szemben. Noha a Talmud korabeli bölcsek valószínűleg nem ugyanazt értették a kívánatos tudás alatt, mint a 12. századi filozófus, de maga az attitűd, amely az elmélet prioritását hirdette a gyakorlattal szemben nem Maimonidész újítása volt, hanem rendelkezett talmudi precedenssel.

E talmudi nézet fontos szempont lehet akkor is, amikor megkíséreljük egy modern zsidó pedagógiai értékrend felállítását. Amennyiben a zsidó oktatás célja az ideális zsidó értékrend átadása és az annak követésére való tanítás, szoktatás, akkor a zsidó iskolák, ifjúsági mozgalmak, táborok és egyéb formális illetve informális oktatási intézmények számára rendkívül fontos kell, hogy legyen a Tóra-tanulás kiemelt helyre emelése. Dolgozatomban a későbbiek során még visszatérek az aktualizálás kérdésére és lehetőségére.

Az oktatás intézményesítése a talmudi forrásokban

A Babilóniai Talmud[12] a következő leírást adja az oktatás intézményesítéséről:

"Őrizzétek meg Josuá ben Gámlát jó emlékezetetekben, mert ha ő nem lett volna, akkor Izrael fiai elfelejtették volna a Tórát. Eleinte a gyerekeket az apjuk tanította, és ebből következően az árvák tanulatlanok maradtak. Előbb azt rendelték el, hogy Jeruzsálemben tanítókat nevezzenek ki, és hozzájuk vigyék a városon kívül élő gyerekeket, de az árvák így is tanulatlanok maradtak. Később elrendelték, hogy mindenhol legyenek tanítók és a 16-17 éves fiúkat hozzájuk küldték, de ha a tanár megharagudott egy diákra, akkor az fellázadt ellene és elszökött tőle. Végül Josuá ben Gámlá elrendelte, hogy minden helységben és városban nevezzenek ki tanárokat és a gyerekeket hat vagy hét éves koruktól küldjék hozzájuk."

Nehéz túlbecsülni a főpapként is működő Josuá ben Gámlá rendelkezésének jelentőségét a zsidó oktatástörténetben. A Második Szentély lerombolása előtt élő bölcs bevezette a kötelező és általános közoktatás elvét, amely minden fiúgyerek számára – legalábbis de iure társadalmi és anyagi helyzetre való tekintet nélkül – hozzáférhetővé tette a Tóra-tanulást és ezen keresztül a társadalmi megbecsülés megszerzését is. A zsidó iskolarendszer kiépülése természetesen időbe tellett, de Josuá ben Gámlá rendelkezése megteremtette ennek alapját. Csak az összehasonlítás kedvéért érdemes megjegyezni, hogy az európai országokban a kötelező közoktatás bevezetésére általában csak a 18. században került sor.[13]

1.4. A tanulás, mint érték a zsidó liturgiában

A mindennapi vallásos élet során az egyik leggyakrabban használt könyv a szidur, azaz az imakönyv. Azok a zsidók is olvassák és – köszönhetően a fordításoknak – értik, akik egyébként nem, vagy csak nagyon keveset foglalkoznak Tóra-tanulással. Éppen ezért érdemes figyelmet szentelni a tanulás értékét hangsúlyozó helyeknek az imakönyvben. A számos a Tórával foglalkozó imából is csak egy, a Tóra-tanulás kiemelt értékét mutató példát ragadok ki.

A zsidó liturgia fontos részét képezi a közösségi Tóra-olvasás. A Tóra felolvasása előtt mondott áldás a következő:

"Áldassál Örökkévaló Istenünk, a világ királya, aki kiválasztott bennünket minden nép közül és nekünk adta Tóráját. Áldott légy Örökkévaló, aki a Tórát adja."[14]

Elsőként érdemes megfigyelni az idősíkokkal való érdekes játékot az áldás szövegében. A Tóra-adás először múlt időben szerepel ("nekünk adta Tóráját"), utalva ezzel a zsidó nép számára "alkotmányozó" jelentőségű, egyszeri történelmi eseményre, azaz a Szináj-hegyi revelációra, ahol Izrael egész népe megtapasztalta az isteni kinyilatkoztatást. Az áldás lezárásából azonban az derül ki, hogy a Tóra-adás nem egyszeri esemény, hiszen az Örökkévalót úgy írja le az áldás szövege, mint aki folyamatosan adja Izrael népének a Tórát: "Áldott légy Örökkévaló, aki a Tórát adja." Az jelen és a múlt síkjaival való "játék" tudatos a Talmud bölcsei részéről, és mélyebb értelmét talán segít megvilágítani az áldás egy másik fontos elemének elemzése.

Az áldás szövegéből mindenképpen világos, hogy a zsidó eszmevilág egyik legfontosabb alaptételét, az Istennel kötött szövetséget, más szavakkal: a kiválasztottságot, köti össze a Tóra-adással. Ugyanakkor a szöveg pontos üzenete nem világos, hiszen két különböző állítás is levezethető belőle, attól függően, hogy az "és" kötőszót additív vagy magyarázó értelemben interpretáljuk-e. Amennyiben az "és" additív, úgy a kiválasztás és a Tóraadás két különböző esemény. Isten a Tóra-adástól függetlenül kiválasztotta a zsidó népet, majd mintegy ráadásként neki adta Tóráját. Ezen interpretáció szerint két egymástól, ha nem is független, de mindenképpen megkülönböztethető, önálló érvénnyel rendelkező eseményről beszél az áldás, és Izrael népének kiválasztása, nem esetleges, kulturális jellegű, hanem a zsidó nép valamilyen "esszenciális", és racionális fogalmakkal valószínűleg le sem írható tulajdonságát jelenti.

Ha azonban az "és" szó magyarázó értelmű olvasatát választjuk, akkor a kiválasztás és a Tóraadás egy és ugyanaz az esemény, azaz Izrael kiválasztásának jelentése az, hogy Isten a Tóra parancsolatainak megtartására és a Tóra tanulására kötelezte Izrael népét. Az utóbbi interpretáció szerint a kiválasztás jelentése nem az, hogy Isten felruházta a zsidó népet valami rendkívüli tulajdonsággal, vagy megáldotta a zsidókat egy megmásíthatatlan "értéktöbblettel", amely génjeikbe ívódott, és amelyet automatikusan továbbadnak a következő generációknak, hanem a kiválasztottság egy állandó feladat, amelyért minden nemzedéknek újból meg kell küzdenie. A Tóra tanulásában és a Tóra parancsolatainak megtartásában megnyilvánuló kiválasztásban ezek szerint követelményt kell látni, amelynek meg kell felelni, és nem pedig egy automatikusan minden zsidóban meglévő tulajdonságot.

E ponton érdemes visszatérni az idősíkok korábban említett egymás mellé helyezéséhez. Ésszerű magyarázatnak tűnik, hogy az áldás megszövegezői szerint az egyszeri, történelmi Tóra-adás említése nem adta vissza a Tóra-adás teljes jelentőségét. A megfogalmazással azt akarták hangsúlyozni, hogy a Tóra-adás lényegéhez tartozik annak folyamatos tanulása, és csak akkor éri el célját a Szináj-hegyi kinyilatkoztatás, ha a zsidó nép számára a jelenben megélt állandó kihívásként és kötelességként, nem pedig a múlt magától értetődő tényeként kerül elfogadásra.

A Tóra-olvasás előtt mondott áldás e két értelmezése gyakorlatilag leképezi azt a két fő interpretációs irányzatot, amely kialakult a zsidó hagyományban a Tóra-adás és a kiválasztottság összefüggésének kérdésében.

A neológ irányzat rabbijai hagyományosan általában a második értelmezést választották,[15] csakúgy, mint a zsidó filozófia racionalista irányzatának képviselői, köztük Maimonidész is.[16] Ezzel szemben a zsidó misztika bölcsei többnyire az első interpretációt választották és azt vallották, hogy a kiválasztás jelentése egy különleges, minden zsidóban meglévő, racionálisan le nem írható spirituális tulajdonság.[17]

2. A tanulás és a tudás normatív kötelessége és filozófiai értéke

E fejezetben Maimonidész filozófiájának két szorosan összefüggő, de egymástól mégis elkülöníthető témáját szeretném bemutatni. A fejezet első részében a tanulás normatív kötelességét fogom elemezni, elsősorban Misné Tóra Széfer hámádá (A tudás könyve) című könyvében található Hilkhot Talmud Tóra (A Tóra-tanulás törvényei) című rész alapján.

A fejezet második részében pedig a Misné Tóra elsősorban filozófiai szempontból fontos részei, valamint A tévelygők útmutatója releváns fejezetei alapján fogom kifejteni, hogy milyen filozófiai értékek és meggyőződések alapozzák meg a Maimonidész által kodifikált, tanuláshoz kapcsolódó normatív kötelességeket.

A tanulás normatív kötelessége

A Misné Tóra a Tóra-tanulás törvényei című része annak tisztázásával kezdődik, hogy a Tóra milyen alapvető kötelességeket állít el egy zsidóval szemben a tanulással kapcsolatban. A Misné Tóra minden részének elején, így ebben a részben is, az egyes hálákhák részletezése előtt Maimonidész felsorolja az adott témához tartozó tórai parancsokat. A maimonidészi értelmezés szerint a tanulással kapcsolatban két tórai parancs van, az egyik a Tóra tanulására és a másik a Tóra tanítóinak adandó tiszteletre vonatkozik.

A tanulás és a tanítás kötelességét Maimonidész a Széfer hámicvotban[18] (A parancsolatok könyve) egyaránt a korábbi fejezetben már említett és a Smá Jiszráélből jól ismert tórai versek egy részéből vezette le: "Tanítsátok meg ezeket a fiaitoknak, beszéljetek róluk" (Dvárim 11:19). A Tóra-tanulás törvényeinek első hálákhájában Maimonidész megállapított még egy fontos normatív alapszabályt: "aki köteles tanulni, az köteles tanítani is."[19]

2.2. A Tóra-tanulás parancsolatának jellege

A tanulás személyes kötelesség: mindenki elsősorban önmagát köteles tanítani,[20] és a tanulás, illetve önmaga taníttatásának kötelessége előbbre való még a fiak taníttatásának kötelességénél is.[21] A prioritások sorrendje a józan ész segítségével könnyen megmagyarázható, hiszen mindenki számára elsőszámú kötelessége az önmagáról való gondoskodás, mind fizikai, mind szellemi értelemben. Így logikus, hogy az embernek elsőként saját szellemi jólétéről, azaz tanulásáról kell gondoskodnia. Mivel mindenki elsősorban önmagáról gondoskodik, éppen ezért értékeljük annyira, ha valaki képes önmaga érdekei elé helyezni valaki más, például gyermeke érdekeit. Noha A Tóra-tanulás törvényeiben Maimonidész nem indokolta meg a prioritások sorrendjét, dolgozatom e fejezetének későbbi részeiből ki fog derülni, hogy nem pusztán a hétköznapi logika, hanem filozófiai, teológiai meggyőződése is irányította a prioritások megállapításában. Elöljáróban csak annyit érdemes megjegyezni, hogyha feltételezzük – mint Maimonidész tette –, hogy a Tóra-tanulásnak döntő szerepe van a lélek sorsának alakulásában a testi halál után, akkor egyértelmű, hogy mindenki első számú kötelessége a saját lelkéről való "gondoskodás", hiszen mindenki csak a saját lelke felett rendelkezik teljes "hatáskörrel", és az ember nem tud senki más lelkének "üdvösségéről" gondoskodni. Ezt a teológiai magyarázatot valószínűsíti a következő kiegészítés is:

"Ha azonban fia okosabb és értelmesebb nála…, akkor az ő taníttatása előbbre való."[22]

Amennyiben a Tóra-tanulásnak jelentős hatása van a lélek halál utáni sorsára, akkor ésszerű, hogy ezt felismerve az legyen a kötelességünk, hogy azt segítsük a tanulásban, akinek nagyobb esélye van rá, hogy a lehető legnagyobb jót, azaz a lélek öröklétét szerezze meg általa, még akkor is, ha ezzel a saját esélyeink kisebbek lesznek ugyanennek az állapotnak az elérésére. Ezzel együtt, a tehetséges gyermek taníttatása nem szerez felmentést az apa számára a saját tanulási kötelessége alól, hiszen neki is folytatnia kell saját maga tanítását.[23]

Hasonló tendenciát mutat a tanulás olyan intellektuális kötelességként való felfogása, amelynek hatálya a tanulás gyakorlati következményeitől független. Maimonidész ezt az elvet két helyen is megfogalmazta, és erősen emlékeztet ezzel az előző fejezetben tárgyalt, a talmudi bölcsek körében is látott tendenciára, miszerint a tanulás elsőbbséget élvez a gyakorlattal szemben. Az első fejezetben csak általános kijelentést tett a cselekedetek és a tanulás viszonyáról:

"Minden helyen úgy találod, hogy a tanulás előbbre való a cselekedeteknél, mert a tanulás elvezet a cselekedetekhez, de a cselekedetek nem vezetnek el a tanuláshoz."[24]

A Tóra-tanulás törvényeinek 3. fejezetében gyakorlatiasabb részletekkel kibővítve, és egyben elvi szempontból is élesebben fogalmazva fejtette ki a korábbi elvet:

"Az összes parancsolat közül egyik sem ér fel a Tóra-tanulással. Ellenkezőleg: a Tóra-tanulás ér fel minden parancsolattal, hiszen a tanulás elvezet a cselekedetekhez, és éppen ezért a tanulás előbbre való a cselekedeteknél minden helyen."[25]

Ennek az elvnek lehetséges a hétköznapi és a filozófiai logika szerint történő igazolása is. Az előbbi szerint mivel az ember csak azt a parancsolat tudja teljesíteni, amelyről tud, és a parancsolatok pontos és megfelelő formában történő teljesítésének szükségszerű előfeltétele azok részleteinek ismerete, ezért logikus, hogy az embernek előbb mindenképpen meg kell szerezni azokat az elméleti ismereteket, amelyek majd lehetővé teszik számára a pontosan kivitelezett gyakorlatot. Ez az értelmezés azt sugallhatja, hogy bár időrendben a tanulás meg kell, hogy előzze a gyakorlatot, azaz a parancsolatok megtartását, de valójában a tanulásnak csak instrumentális értéke van, hiszen a magasabb rendű célt, azaz a vallásgyakorlatot szolgálja. Bizonyára nem véletlen, hogy Misné Tóra legtöbb hagyományos értelmezője ezt az értelmezést választotta.

A szöveg filozófiai olvasata azonban ellenkező konklúziót sugall: a valós és végső értékeket a megszerzett tudás jelenti, és ezek értéke a cselekedetektől független. A tanulás azért előbbre való a vallásgyakorlatnál, mert a sorrend az értékek prioritását tükrözi.

Ez utóbbi értelmezést támasztja alá a maimonidészi hálákhá abban az esetben is, amikor a vallásos embernek választania kell egy gyakorlati parancs teljesítése és a Tóra-tanulás folytatása között:

"Ha lehetősége van teljesíteni egy parancsot vagy Tórát tanulni, és vannak ott mások, akik teljesíthetik helyette a parancsolatot, akkor ne hagyja abba a tanulmányait. Ha nincsenek ott mások, akkor teljesítse a parancsot, és térjen vissza a tanulmányaihoz."[26]

E hálákhából egyértelmű, hogy az intellektuális tevékenységgel járó tanulás értékesebb, és ezért inkább azt kell választani, mint a kevésbé értékes gyakorlati tevékenységet. Mint e fejezet folytatásából ki fog derülni, Maimonidész filozófiai tartalmú írásai olyan kontextust teremtenek, amely alapján e hálákhá filozófiai olvasata tűnik valószínűbbnek. Az élet praktikus szférájának a "gyakorlat" kategóriába való rendelését sugallja az is, hogy még az olyan kérdésekben is, mint a családalapítás, a tanulás tűnik az előbbre való célnak, amelyet a dolgok helyes időbeli sorrendjéből állapíthatunk meg.

"Mindenképpen előbb kell Tórát tanulni, és csak utána megnősülni, hiszen ha előbb nősül, akkor ez zavarni fogja az értelmét a Tóra-tanulásban. Ha azonban az ösztöne erősebb nála, és nem tud a tanulásra koncentrálni, akkor előbb nősüljön meg, és utána tanuljon."[27]

Maimonidész azt a középkorban általánosan elterjedt nézetet vallotta, hogy ideális esetben a Tóra-tanulásnak meg kell előznie a nősülést, hiszen a házas embereknek, akiknek családjukról is gondoskodni kell, sokkal kevesebb ideje és energiája marad a tanulásra, és a mindennapi élet gondjai miatt nehezebben tudnak a tanulmányaikra koncentrálni. Ezt a gyakorlati elvet azonban nem tekintette abszolút értékűnek, hiszen a cél egyértelműen a hatékony tanulás, és ha korai nősülés segítségével lehet elérni, akkor értelemszerűen a házasságkötésnek kell időben előbb bekövetkeznie.

A Tóra-tanulás törvényeinek első fejezetének utolsó hálákhái szintén a tanulás kiemelkedően nagy értékét mutatják. Maimonidész leszögezte, hogy noha a tanároknak ideális esetben ingyen kell Tórát tanítani, de amennyiben csak pénzért lehet tanítókat felfogadni, akkor minden zsidó köteles anyagi áldozatot hozni önmaga és fiai taníttatása érdekében.[28] Azt is leszögezte továbbá, hogy a Tóra-tanulás családi, vagyoni és egészségi helyzetüktől függetlenül minden társadalmi osztály és réteg tagjaira nézve egyaránt érvényes kötelesség, amelyet minden este és reggel teljesíteni kell.[29]

A Tóra-tanulásra vonatkozóan nemcsak az igaz, hogy e kötelesség minden társadalmi rétegre egyáltalán vonatkozik, hanem az is, hogy megnyitja a társadalmi felemelkedés lehetőségét mindenki előtt, hiszen a zsidó társadalom legmegbecsültebb értéke a Tóra-tanulás. A Tóra-tanulás társadalmi értékrendben betöltött kiemelkedő szerepét Maimonidész azzal is hangsúlyozni akarta, hogy a Misné Tóra e helyén kodifikálta az életmentés esetében érvényes törvényeket, és a misnai szabállyal összhangban leszögezte:

"Egy Tóra-tudós mámzer előbbre való egy tanulatlan főpapnál."[30]

Az "előbbrevalóság" ebben az esetben nem pusztán társadalmi megbecsülést jelentett, hanem az élethez való elsőbbségi jogot is. A Tóra-tanuláson keresztül a legmegvetettebb származású személy (azaz a törvénytelen viszonyból származó mámzer) is elsőbbséget szerezhetett a legelőkelőbb származású és legmagasabb rituális pozíciót betöltő személlyel (azaz a főpappal) szemben. E hálákhá azt sugallja, hogy a Misna és Maimonidész értékrendjében egy Tórában járatos ember életének megmentése a vallás mind spirituális, mind társadalmi vetülete szempontjából a lehető legnagyobb érték volt.[31]

A Tóra-tanuláson keresztül történő társadalmi felemelkedés lehetőségére Maimonidész több példát is adott, az egyiket a Tóra-tanulás törvényei harmadik fejezetének elején, a másikat ugyanennek a fejezetnek a végén. A két példa látszólag hasonló, azonban mégis felfedezhetünk köztük egy fontos különbséget. A fejezet elején Maimonidész leszögezte, hogy a királyság és a papság öröklődő tisztségek, amelyeket – az érdemeiktől függetlenül – csak a Dávid király és Áron vérszerinti leszármazottai birtokolhatnak. Ezzel szemben a Tóra koronája mindenki számára megszerezhető:

"Íme itt van a Tóra koronája: mindenki elé helyezve áll készen, aki akarja jöhet és elveheti ahogy mondva van: ’Jákob közösségének öröksége’ (Dvárim 33:4)."[32]

Ezen a helyen Maimonidész nem beszélt a Tóra-tanulás jutalmáról, hanem csak annak értékéről. Ezzel szemben a fejezet végén azt is szükségesnek érezte, hogy a talmudi bölcsek mondására hivatkozva leszögezze:

"Aki gazdagon nem foglalkozik a Tórával, annak a vége az lesz, hogy elszegényedik. Aki szegényen is fenntartja a Tórát, az végül gazdagon fogja fenntartani."[33]

Nem kizárható, hogy a Tóra-tanulás értékének jutalom nélküli és jutalommal együtt történő említése megfelel annak a kettősségnek, amelyet a Megtérés törvényeinek utolsó fejezetében láthatunk. Maimonidész ott megkülönböztette a félelemből és a szeretetből való Istenszolgálatot. A félelemből való Istenszolgálatot úgy határozta meg, mint a jutalom reménye (vagy a büntetéstől való félelem) motiválta vallási cselekedetek összessége.

"Ne mondja azt senki: azért teljesítem a Tóra parancsolatait és azért foglalkozom a bölcsességével, hogy érdemes legyek mindazokra az áldásokra, amelyek benne állnak, és hogy érdemes legyek az eljövendő világra, és azért tartózkodom a Tóra előírásainak megszegésétől, hogy elkerüljem a benne foglalt átkokat […], nem helyes ezen a módón szolgálni az Örökkévalót. Aki így szolgálja, az félelemből szolgál, és ez nem a próféták és a bölcsek szintje."[34]

A szeretetből történő Istenszolgálatot Maimonidész a következőképpen definiálta:

"Aki szeretetből szolgálja [t.i. Istent – V.T.], az nem valamilyen evilági dologért foglalkozik a Tórával, a parancsolatokkal és járja a bölcsesség ösvényeit. Nem a rossztól való félelmében cselekszik és nem azért, hogy majd valami jót kapjon, hanem azért teszi az igazságot, mert az az igazság, és a végül a jó is eljön[35] miatta."[36]

Maimonidész realista hozzáállást tanúsítva elismerte mindkét vallásos magatartásforma legitimitását, és ugyan a félelemtől vezérelt istenszolgálatnak is tulajdonított pedagógiai értéket, de a szeretetből történő Istenszolgálatot egyértelműen magasabb rendűnek tartotta:

"Ezen a módón [t.i. félelemből – V.T.] csak a tanulatlanok, a nők és gyerekek szolgálják Istent, akiket arra tanítanak, hogy félelemből szolgáljanak, amíg nem lesz annyi tudásuk, hogy képessé váljanak a szeretet vezérelte szolgálatra."[37]

Hasonlóképpen a Megtérés törvényeiben szereplő distinkcióhoz, Maimonidész a Tóra-tanulás törvényeinek harmadik fejezetében is megkülönbözteti az önmagáért való Tóra-tanulást – amelynek célja kizárólag a tudás megszerzése és ezen keresztül a legmagasabb szintű Istenszolgálat – és a nem önmagáért való Tóra-tanulást, amely a jutalom reményében történik. A Talmudot idézve megállapítja:

"Az ember mindenképpen foglalkozzon a Tórával, még akkor is, ha nem magáért a Tóra-tanulásért teszi, mert a nem önmagáért való tanulás vezet el az önmagáért való tanuláshoz."[38]

A Tóra-tanulásra, amely Maimonidész szerint az Istenszolgálat legnemesebb megnyilvánulása, természetesen szintén igaz az elv, amelyet Maimonidész az Istenszolgálat egészére vonatkozóan állapított meg: a jutalom reményétől (vagy a büntetéstől való félelemtől) motivált cselekedeteknek elsősorban pedagógiai értéke van, hiszen ezek vezethetnek el a magasabb rendű motivációk vezérelte cselekedetekhez és a magasabb szintű megértéshez. A valós értékkel bíró cselekedetek azonban azok, amelyeket helyes motivációtól vezetve hajtanak végre, azaz azért, mert a cselekvő a jót azért akarja tenni, mert az jó.

2.3. Tóra-tanulás a különböző életkorokban

Mivel a Tóra-tanulás a Tóra parancsolatai közül a legfontosabb, nem meglepő, hogy Maimonidész a kötelesség életkori érvényét is pontosan meg kívánta határozni. A tanulás kötelessége attól az életkortól kezdve vonatkozik egy zsidó személyre, hogy elég értelmessé válik hozzá (igaz, ekkor e kötelesség még abban a formában jelenik meg, hogy az apa kötelessé válik elkezdeni tanítani a fiát), és az apa – a gyermek értelmi képességeitől függően – körülbelül 6-7 éves korától kezdve köteles fiát iskolába járatni.[39] A tanulás kötelezettségének kezdete tehát szubjektív, a gyerek értelmétől függ, eleinte maga az apa köteles gyermekét okítani, és az intézményesített oktatás kötelező érvénye csak későbbi életkorban kezdődik. A tanulás kötelessége az ember életében soha nem veszti érvényét, hiszen:

"Meddig köteles az ember tanulni? Halála napjáig, ahogy írva van: ’Ne távolodjon el szívedtől, életed minden napjában’ (Dvárim 4:9). Amikor pedig nem a tanulással foglalatoskodik, akkor felejt."[40]

2.4. A tanulás viszonya az egyéb tevékenységekhez

Maimonidész számára a Tóra-tanulás minden más kötelességnél előbbre való volt, és azt az álláspontot képviselte, hogy az ember fő foglalatossága a tanulásnak kell lennie: ez alá kell rendelni a pénzkereső foglalkozást is. A középkor zsidó társadalmának felfogásáról sokat elárul Maimonidésznek az az előírása, hogy az ember napi három órát szenteljen a pénzkereső foglalkozásának és kilencet a Tóra-tanulásnak.[41] Noha a kor zsidó társadalmának szociális és anyagi helyzete ismeretében valószínűleg csak nagyon kevesen engedhették meg maguknak, hogy megfeleljenek e követelménynek, mégis következtethetünk arra, hogy ezt tekintették az ideálnak. Egy adott társadalom értékeinek megismerése szempontjából azt is nagyon fontos tudnunk, hogy melyek voltak a gyakorlati okokból megvalósíthatatlan értékek, amelyek a hozzájuk kapcsolódó nehézségek ellenére is megmaradtak legmagasabb rendűnek.

Ugyanakkor Maimonidész számára az is fontos volt, hogy az embernek ne a Tóra-tanulás legyen az egyetlen foglalatossága, hanem mellette űzzön a társadalom javát szolgáló, polgári foglalkozást is.

"Izrael nagyjai között voltak favágók és vízhordók, […] de ennek ellenére Tórát tanultak, minden éjjel és nappal."[42]

A Tóra-tanulás törvényeinek harmadik fejezetében Maimonidész visszatért e témához, részletesen és teljes egyértelműséggel meghatározva álláspontját:

"Akinek az jutna az eszébe, hogy csak a Tóra-tanulással foglalkozzon, ne végezzen munkát és a közösségi adományokból[43] éljen, az megszentségtelenítette Isten nevét, megvetette a Tórát, kioltotta a törvény fényét, rosszat okozott magának és elvette az eljövendő világban való részét, mivel tilos hasznot húzni a Tórából ezen a világon."[44]

Ennek az elvnek a leszögezését követően Maimonidész tovább részletezte annak fontosságát, hogy a legnagyobb bölcsek is foglalkozzanak a Tóra-tanulás mellett pénzkereső tevékenységgel is, és ne a közösség adományaiból éljenek. Maimonidész e véleményével már saját korában is sok vitára adott okot. Azóta ezek a viták nemhogy elcsendesültek volna, hanem napjainkban Izrael Államban újult erőkkel zajlanak.[45]

2.5. A Tóra-tanulás "ára"

Maimonidész nemcsak a tanulás szépségét hangsúlyozta, hanem arra is részletesen kitért, hogy a teljes odaadással történő tanulás milyen áldozatokat követel a tudóstól. Noha Maimonidészt általában mérsékelt, a középutat dicsőítő gondolkodónak tartják, a Tóra-tanulás nehézségeinek részletezésekor inkább az aszkézisre buzdító, a világi javakról való lemondást sürgető radikálisnak tűnik:[46]

"Aki eldöntötte, hogy illő módón teljesíteni akarja e parancsolatot [t.i. a Tóra-tanulást – V.T.] és érdemessé akar válni a Tóra koronájára, az ne hagyja, hogy más dolgok eltereljék a figyelmét, és ne gondolja, hogy majd a gazdagsággal és a társadalmi megbecsüléssel együtt szerzi meg a Tóra-tudást. Ilyen a Tóra útja: sóba mártott kenyeret egyél, a földön aludj, sanyarú életet élj és csak a Tórán fáradozz!"[47]

Ebből a hálákhából teljesen világossá válik az értékek hierarchiája, hiszen Maimonidész a világi sikert – napjaink szavával élve: a karriert – és a gazdagságot egyértelműen a tanulás alá rendeli.[48] Ugyanennek a fejezetnek egy másik hálákhájában Maimonidész még élesebben fogalmazott a Tóra-tanuláshoz szükséges materiális áldozatokkal kapcsolatban:

"A Tóra szavai nem maradnak meg annál, aki hanyagul bánik velük, és annál sem, aki kényeskedve tanulja őket evés és ivás közepette, hanem csak annál, aki hajlandó elpusztítani magát értük és állandóan gyötri a testét, és nem hagyja, hogy szemei lecsukódjanak és pilláira álom szálljon."[49]

2.6. A Tóra-tanulás és a nők

A Tóra-tanulás törvényeinek maimonidészi felfogásában a modern kor számára egyik legnehezebben feldolgozható rész a nők tanítására vonatkozik. Noha a talmudi bölcsek között vita van arról a kérdésről, hogy az apák kötelesek-e a lányaikat Tórára taníttatni[50], Maimonidész egyértelműen Rabbi Eliézer álláspontjára helyezkedik, aki kifejezetten tiltja a lányok taníttatását.[51] Úgy vélem, hogy a maimonidészi hagyománynak ezzel a részével napjainkban nem tehetünk mást, mint hogy figyelmen kívül hagyjuk. Mint mindenki, Maimonidész is saját korának gyermeke volt és így a maga kulturális, társadalmi kontextusában érthető az álláspontja. Mivel tudjuk, hogy Maimonidész nem tartotta magát tévedhetetlennek és egész életében javítgatta mind a Misna kommentárját, mind pedig a Misné Tórát, ezért nehéz elképzelni, hogy ha ma élne, akkor ne változtatna e hálákhán.

E fejezet első részéből világossá vált, hogy a Maimonidész által létrehozott hálákhikus rendszerre épülő életformában a Tóra-tanulás központi szerepet töltött be. A Tóra tanulásának tulajdonított kiemelkedő fontosságot bizonyítja az az alaposság és részletesség is, amellyel a maimonidészi jogrendszer meghatározza a tanulásra vonatkozó egyes hálákhikus előírásokat, illetve a hétköznapi élet egyéb értékei között a tanulásnak tulajdonított különösképpen hangsúlyos helyet és szerepet. A fejezet további részeiben a tanulás filozófiai értékével foglalkozó maimonidészi írásokat fogom elemezni, és célom annak megmutatása, hogy legalábbis a Tóra-tanulás kérdésében Maimonidész jogi és filozófiai írásai szorosan összefüggenek és egymást kiegészítik.