Porzó (Ágai) Adolf  

BUDAPEST EZER ÉV MÚLVA
1843-1907

RAJZOK ÉS EMLÉKEK A MAGYAR FŐVÁROS UTOLSÓ 65 ESZTENDEJÉBŐL

KÉPEIT RAJZOLTÁK; BÉR DEZSŐ, GARAI ÁKOS, HOMICSKO ATHANÁZ és MUHLBECK KÁROLY. A fényképek ERDÉLYI m. kir. udvari fényképíró műhelyéből kerültek. A régi Pestet feltüntető képek a fővárosi múzeum gyűjteményeiből valók. A fototypiak a polgármester urak fogadó szobáit ékesítő eredeti festmények után készültek

BUDAPEST, 1909.

2022.03.21.

 

VISSZASZEREZNI a múltat, eléje vágni a jövendőnek: sok jeles írónak izgatta képzeletét. Az elsőnek számos a művelője minden nemzet irodalmában. Dráma s regény megrázó jelenetekben idézi föl a lehanyatlott évszázadok uralkodóit és hőseit s azt a kort, melyben szerepeltek. A Flammarion nagy óhajtására gondolok. Ha e pillanatban valamely távol csillagon, ahová a mi földünk sugarai csak ezer év után érnek el, jól fölfegyverkezett szemmel tekinthetnék alá vagy fölfelé — ami egy, mert hiszen a végtelen térben nincsen se fönt, se alant — megláthatnám Árpád hadát az Etelközben vagy a Latorcza völgyében, amint megindul nyugatnak, meghódítani és elfoglalni ezt az országot. De különben is: okirat és hagyomány módot nyújt a lehanyatlott korszakok eseményeinek valamelyes föltüntetésére. De a jövőt is csak a múlt eseményeiből alkotják meg a tudósok és látók, s közülök egyik-másik megérte azt az elégtételt, hogy jövendőmondását igazolta az elhaladt idő.

A franczia Jules Verne tengeralatti hajója valóra vált s a föld körül megejtett nyolczvannapos utazás ma már csaknem felényi napokba kerül. A franczia Laboulaye — hogy csak egy példára, tán a legkisebbre hivatkozzam — könyvével megszerezte az amerikai nagy városok részére a meleg vízvezetéket. (Amiben, mint könyvemnek egyik fejezetében búsan fölemlítem, Budapestnek is lehetne része, ha kimeríthetetlen gazdagságú hévizeit csövek rendszerébe foglalnók.) Az amerikai Belamy társadalompolitikai és közgazdasági jövendőmondó regényének több része immáron alakot kezd ölteni az Egyesült Államokban. A német Kurt Lasswitz a rögzített légi városnak nagy dísztermében egy művészt léptet föl, aki orgonán előadott illat-symphoniájával zajos tapsokra lelkesíti a közönséget — s épp, hogy ezeket a sorokat írogatom, a «Kölnische Zeitung» egy ilyen illatművész előadásáról közöl tudósítást. S a magyar Jókai az ő hyalichorjával nem a rádiumot előzte meg?

E példákon felbuzdulva, az 1873-ra virradó Sylvester éjszakáján, néhány pohár puncsnak segítségével persze, én is megálmodtam, Budapest milyen is lesz 2873-ban. S eleve vallom be, hogy bizony engem is megczáfolt a jövő, még pedig már 30 s néhány év múltán. S nem is azzal, hogy profécziám bevált, mert ezzel okom volna dicsekedni, hanem azzal, hogy százszorosan múlta felül, amit vérmességemben az én szeretett városomnak előlegeztem.

De mivel idők jártával meglohadt fantáziámból nem tudnék már olyan látomást kicsiholni, hogy büszkén nevezhetném bolondnak magam is: régi álmomat közlöm, amelyből a szíves olvasó megértheti, mit reméltünk mi akkor s hová fejlődtünk máig.

Megszédültem attól a sok tervtől, mellyel Budapestet Európa legelső városai közé akarják föltervezni — a sok ismeretlen utczától, palotától, hídtól, tértől, parktól és templomtól. Csakhogy én nem állok a mézes madzagnak és nem hiszek festett városok írott malasztjában, és addig nem is akarok lakni az efféle Potemkinopolisban, valameddig a ház­tulajdonos nem kerget föl minden évnegyedben forintról- forintra, emeletről emeletre.

Rosszkedvűen tértem haza az új hidak és utak papiros­szemléjéről s a sok ácsorgástól fáradtan nyúltam el a pamlagon.

Hajnali öt óra.

De miért ébredek én föl hajnali öt órakor? Hiszen merő álom vagyok még s szememet dörzsölve megyek le a fogadó kapujába, mely ott áll a virághalmos, ugrókutas, lombos parktéren. Kívül még csöndes minden. Ilyenkor alszanak még Budapesten. Egyszerre minden oldalról zene harsog föl és zaj, mintha száz meg száz katonabanda, távol és közel, indulna ki gyakorlatra.

Két szökéssel kívül termek.

Kellemes májusi reggel. Arczomat üde szellő legyezi, fölöttem terebélyes platánok ágai ölelkeznek. Fölnézek, alánézek ... minden üres. A zene, tempo di marcia, tovább riad, pufog, pereg.

— Mi ez? kérdem önkénytelenül.

— Ez a városi riadó, feleli egy csengő női hang tiszta magyarsággal. Uraságod, úgy látszik, idegen. A község, nem akarván haszon nélkül hevertetni pénzeit, Budapest minden templomtornyában gőz-orchestrumot, új magyarán: zenésztömböt alkalmazott, mely zenésztömbök reggeli öt órától kezdve éjfélig, óránkint új darabokat játszanak. Az, amit most hallott, a híres fóka-zengössz, ó-magyarán szimfónia, melynek szerzője Bogorof Szergej, a vladivosztoki nagy zeneszerző, kinek mellszobrát ott láthatja a XlV-ik Dalszínház csarnokában. Ebben a színházban csakis muszkául énekelnek.

Rábámultam a beszélőre. Alig húsz éves bájos lányka, bársony köntöskében, hosszú fehér ruhában. Dús barna haját frígiai sipka ékesíté. Rózsája rubin-, gyémánt- és smaragd-szirmokból állott. Ismerem és szeretem e színeket, Ezek a magyar színek.

— Voltakép kit is tisztelnek önben, nagysád? ... dadogám.

A leányka elnevette magát. Kaczagó hangja olyan volt, mint a gerlicze-madáré.

— Ah, te a múlt évezredbeli czímezéssel élsz még? Vedd szíves tudomásul, hogy a czímezés korszaka rég elmúlt nálunk. Midőn a telefon-kisasszonyokat már fenségnek kezdték czímezni s az ifjú speczerájos legény a nála vásárló szakácsnénak térden állva csókolt kezet: a közönség jobb érzése felháborodott, a sajtó mozgalmat indított a nevetséges czímezgetés ízetlen szokása ellen. S miután Fonalóczy Tegez, egyetemünk híres bacteriologusa, fölfedezte a rang- és czímnyavalya bacillusát: visszatértünk az ősi megszólításhoz.

Ezt hallanom nagyon jólesett. Csak annál élénkebben tudakoltam a szép leány kilétét.

— Én, monda, a 12.642-es számú fővárosi kalauz vagyok. S erre oly kedves-kaczéran mosolygott, hogy rögtön ráismertem benne a pesti nőre.

— A te megérkezésed, kedves jövevény, folytatá a 12.642-es, rendőrileg már be van jelentve s én vagyok melléd rendelve; Városunk tanácsa ugyanis, hogy az idegenre nézve lehetőleg kellemessé tegye a székes-fővárosban való időzést: 20.000 esküdt hajadont fogadott. Ezek tiszte a vendéget ingyen kalauzolni Budapesten. Ezzel oly kérdést oldottak meg, mely ezer év óta foglalkoztatja a város atyáit és az ország kormányait. Ez: az idegen-forgalom emelése.

Ezer év előtt! Jóságos isten! Elaludtam a millenniumot. Milyen lelkesítő lehetett ennek a fordulónak nagy ünnepe.

Hogy fölnézek, a szemem öles színlapon akad meg.

És ezt olvasom le róla:

—Ma, május 12-én 2873.

Vajjon mit is játszanak ma? Örömömre látom, hogy: Bánk bán. Szomorújáték 5 fölvonásban. Írta Katona József.

Tehát még ezer év múlva is! ... kiáltom fel büszke örömmel. Hanem bántott olvasnom, hogy: «Ó-magyarból új-magyarra fordította Gyeökhtövy Mór, a Hugo Károly- Társaság r. tagja.» Mit kotnyeleskedik bele ez a kései utód a Katona velős nyelvébe? A színlapján a jövőheti játékrend volt olvasható. Kerestem az ismerős magyar neveket. Senki! Se Szigligeti, se Dobsa, se Rákosi, se Dóczi, se Berczik, se Herczeg ... Hja, ezer év múltán!

— Szeretnék szétnézni ebben az én szeretett városomban, mondám szép kalauzomhoz fordulva.

— Te ismered Budapestet? kérdé a lányka meglepetve.

— Ismerem ... azaz, hogy nem ismerem ... Sok, sok évvel ezelőtt jártam itt. Nagyon megváltozott azóta. Ezek a vén fák itt bizonyára csemetéi erdős Rákosnak ... Úristen, mekkora arányok! Meddig is nyúlik ez a végeláthatatlan utcza?

— Légnyomással, feleli fiatal vezetőm, öt perez alatt a túlsó oldalra érünk. Villamoson másfél óra. Ennek hívják, hajdanában Váczi-út volt a neve. Most Szentiványi-uteza — de csak a hosszúsága miatt.

— S ezek itt kicsodák? — kérdem, hogy egy rézrozsdás kettős szobor mellett haladunk el.

— Ezek Reitter és Tavaszi, akik nagy érdemeket szereztek a vízvezeték, lóvasvasút s vágóhíd körül. Nekik köszönhetjük a 26-ik dunai hidat. Amott látja Tolyáss Dániel szobrát, aki behozta a juhokkal való szántást és föltalálta a békabőrnek csiszolható kővé való szilárdítását s a cserebogár-lisztet, mely a tisztabúzát fölöslegessé tette.

— Hát ott mit építenek? Micsoda állvány az ott?

— Egy Széchenyinek állítanak ott emléket. Mint a hagyomány beszéli, ő volt az első, aki lánczhidat vetett át a Dunán. Csakhogy sohasem sikerül fölállítani a szobrát, mivel mintázata, alig hogy készen van, legott összeomlik.* Amoda meg ... Nincs kedved a Középponti-parkba sétálni?

— De nagyon! mondám.

Megindultunk. Ismeretlen utczákon haladtunk. Egyszerre a legvalódibb parádi-illat csapott meg.

— Ah, ez a Kemnitzer-utcza! kiáltám. Ismerem.

— Csakugyan, az volt a neve régentén, feleli kedves kalauzom. De lehetetlen kiűzni innen ezt a kellemetlen szagot. Ez meg a Városligeti-tó, melyen már a múlt évezred vége felé is csónakáztak s korcsolyáztak. De most a zsidó község ...

— Micsoda? Még mindig van zsidó a hazában? kérdem álmélkodva.

— A zsidó község tehát magához váltotta e tavat.

Hattyút nevel és hizlal benne, hogy a kövér hattyú-májban mutatkozó nagy keresletnek jobban felelhessen meg, mint a lúdmájjal.

— Hát a liba, a sok liba!

— Mind fogyasztó kúrára adta magát, hogy karcsú maradjon.

— S az ott miféle palota-sor?

— Azok a követségi paloták. E tekintetben példát vehetne kormányunk az idegen hatalmasságoktól. Ezek mind díszes palotákkal emelik a magyar birodalmi székváros díszét, míg a független magyar kormány ez országnak csaknem kétezredéves fönnállása óta egyebet sem tesz, mint hogy a nagy bérösszeg felajánlásával a lakókat egymásután kitolja a bérházakból és maga ül beléjök. Távolabb, amit lát, az a Pénzverő és a Nemzeti Bank.

— Végre! S a lipótvárosi templom?

— Bizony az csak rom. Sohasem volt kiépítve egészen. Ezt meg azért hagyták meg ősi állapotában, hogy a főpapok áldozatkészségét hirdesse késő századoknak. Akadt ugyan zsidó, aki, mert szemét szúrja, ki akarta építtetni a saját költségén. De mert éltek a gyanúpörrel, hogy granáriummá alakíttatja át, amire architektúrájánál fogva alkalmatos; — vagy zsidó ünnepekre zsinagóga gyanánt bérelte volna ki húsz millióra felszaporodott hitfeleinek számára, akik most építik a négyszázadik zsinagógát: inkább meghagyták romnak. Úgy vesszük észre azonban, hogy amióta felkapott nálunk a budhismus, számban épp úgy hanyatlanak, mint a keresztyén felekezetek.

Ezalatt a Metropol-parkba értünk. Ott virágzik a hajdani Rákos homokján. Hatalmas alkotás. Egy terjedelmes palota, a «Városi nyaraló» kisebbik termében czigányok húzzák. De aligha a régiek ivadékai, mert pápaszem ül az orrán vala­mennyinek és kottából muzsikálnak. Mint a magyar ökör húsát s a balatoni fogast Bécsből: a czigányt Parisból hozatják, mert Magyarországon már nincs zenélő czigány. Akik itthon maradtak, részint a diplomata pályára léptek, részint tégla- és kazángyártással foglalkoznak, mint őseik, akik vályogvetők és üstfoltozók valának. Egy külön tribus a rablógyilkosság iparát űzi, de mind kevesebb szerencsével. S attól tartanak, hogy a jövő században 2993-ban szigorú telepítési törvénnyel fogják őket a talajhoz rögzíteni.

— A parkot köröskörül ragyogó ékszer-, szövet- és bútorcsarnokok övezik. A nagy portale tárva-nyitva, noha belül senkit sem veszünk észre, mert a gazda és segédek aludtak még.

bolti őr

—    Hát a bolt-őrök hol vannak? kérdem megütözve.

—    Bolt-őrök? Minek? E csarnokok mindegyike oly gépezettel van ellátva, mely azt, aki a tulajdonos távollétén lép át a küszöbön, láthatatlan fogókkal ragadja meg, úgyhogy kiabálni kénytelen, mire az egyetlen szolga, ki a 10000 bolt őrzésére untig elég, gőz-csizmáival két percz ott terem.

— S a világítás hogyan történik? Sehol sem látok lámpást.

— Gázlámpás? Az ég szerelméért, honnan jösz, oh idegen? Az egész várost egy központi villanynap világítja meg, mely ezer lábnyi magasban áll egy vas oszlopon a város felett.

— Hm! A város, úgy látszik, nagy és népes.

— Vácz, Hatvan, Monor, Solymár és Szent-Endre külvárosokkal öt millió hatszázezer lakost számlál.

Hallgattam. Mit is szólhattam volna erre? Agyon voltam zúzva, káprázat fogott el. Gyomrom zaklatása azonban ismét a valóba terelt vissza.

Fényes házba léptünk, egy szobácskába nyitottunk s a következő perczben láthatatlan gépezet szelíden emelt fel a tizenötödik emeletbe.

— Mentül magasabban van a lakás, annál drágább, — magyarázza nekem az én szép kalauzom. Regenten, úgy tudom, ez megfordítva volt. De hát nem fárad most senki sem a lépcsőmászással, mint ez a gép is bizonyítja.

Mialatt nesztelenül följebb szálltunk, vidám zene szólt.

Ez kétségkívül jeladás volt arra nézve, hogy idegen érkezik.

Midőn kiléptünk, csomóba verődve láttam együtt a vendéglátó családot: apát, anyát, két fiút s négy leányt, kik a régi, kedves «Isten hozta nálunk!» üdvözlettel fogadtak. Azonnal a reggeliző terembe vezettek. Oly dolgokat etettek meg velem, miket sohasem láttam, sohasem hallottam. S én ettem, mint eszik az ember, ha ezer év óta nem evett. Arra a kérdésemre, hogy a hölgyek miért vannak utazó toiletteben, azt a választ vettem, hogy ebéd után kéjvonattal Iszlandba utaznak, ahol nagy virágjában áll most a jáczint-kultúra. A legidősebb leány vőlegénye híres kertész ott, aki, kedvezni óhajtván a menyasszonya családjának, a gejzer hévizeinek megcsapolásával a tokaji szőlő mívelését honosítá meg Rejkjavikben.

A papa szivarral kínált meg s lakásán áthaladva, dolgozó szobájába nyitottunk, hol művésziesen faragott ébenfa-állványon ezüstös föliratokkal díszlő harmincz vagy negyven porczellán-szelencze volt egymás mellé állítva.

— Gyógyszerész vagy vegyész ön? kérdem házigazdámat.

— Oh nem, felelé; de én a kegyelet embere vagyok. Míg mások pinczébe vagy padlásra rakják az ősöket, én magam köré gyűjtöm őket.

— Hogy is tetszett mondani? Olyan ostoba képpel álltam ott, hogy csak az ezer évvel később született magyarnak finom modora nem engedé, hogy a szemem közé nevessen.

— Áldom a jeles dr. Krematinszkyt, felelé, aki hatszáz év előtt végre kivívta, hogy a temetkezések szűnjenek meg. A sírkertek nem fosztják meg többé a földmívelést ezer meg ezer holdtól, megmentik a talajt a gyilkoló kigőzölgéstől, a levegőt és vizet a mérges miazmáktól, nem engedvén meg, hogy a földben porladjanak el lassú oxydátióval a holttestek. Hatszáz év óta a holttestet vegyileg bontják szét, a megmaradt bonthatatlan részeket pedig tehetség és tetszés szerint réz, ezüst, arany vagy porczellán-edénybe rejtjük; ezeket aztán légmentesen zárjuk el, az illető nevét, korát s a halál napját kívül felírjuk s ily módon a legkisebb szekrényt is családi sírbolttá lehet avatni.

A vér a fejembe tolult. Az a gondolat, hogy e perczben tán és sem vagyok egyéb maroknyi hamunál vagy bonthatatlan vegyi csapadéknál: kezdte megzavarni elmémet Kirohantam. Az utczára értem anélkül, hogy tudnám mikép. Az én kedves kalauzom a nyomomban s gyöngéden tartóztat.

Kívül kábító jelenet folyt. Budapest fölébredt. Az emberek futottak, rohantak, lovagoltak, vágtattak, repültek, mint milliónyi ázalékféreg egy csöpp mocsárvízben. Gőz-omnibuszok, villany-tevék, társas léghajók, saskondor-paripák löveltek föl-alá, czikáztak ide s tova a földön s a magasban. Rengeteg árboczokon előfizetési felhívásokat és olcsó kabáto­kat lobogtatott a szél. Hat fehér szarvassal vontatott hintóban a hírneves dr. Lapis Mercurius száguldottá be Budapest utczáit és mögötte egy magasztaló gőzgép üvölté dicsőségét az ő «saját készítményű, magánkezelésre is alkalmatos piruláinak».

A márványból épített Lelenczházba, melyen a «Fele- baráti Szeretet» géniusának szobra egy névtelen kis buda­pestit dúczolgatott, ezernél több ilyen babát vittek be a boldogságtól sugárzó hajadon anyák, akiket az állam a kis honpolgár megszületéseért 100 Mátyás-arannyal jutalmaz meg fejenkint. A «Lelenczház» nevét csak kegyeletből tar­tották meg abból az időből, midőn az anyát szégyenbe dönté az u. n. törvénytelen gyermek, míg nemzője vígan fütyörészve sétált odább.

Különösen jól esett látnom egy csapat magas tengerész fiút, akik az ő kedveseiket a szemben levő «Megyeri Színház» délutáni előadására vitték.

Megyek tovább, tovább s egyszerre csak beleütközöm egy vízhordó gőz-csacsiba s ez elgázolt. Azonnal ott termett a gyaloghintó, hogy az idegenek kórházába vigyen. Olyan édesen pihentem a párnák között.

Egy puha kéz simítá meg homlokomat.

— A fiú van itt kéziratért. Tán föl is kelhetnél már?

— Mit? Hát a gőz-csacsi, a csinos kalauz, a Megyeri Színház, a ... a ...

 

— Igen ám — a sylvesteripuncs ...

 

* Engel szobrának csakugyan kétszer dőlt össze a mintázata. P.