Cs. Szabó László

STRADIVARI

Szántó György regénye - Genius

2020.11.18.

Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 2. szám · / · FIGYELŐ

 

Az író néha szenvedélyesen meggyűlöli hőseit s a könyv valósággal személyes rossz viszonyuknak köszöni nagyságát. Amikor pl. Balzac rájött, hogy egyik védence, akit több regényében melegen pártfogolt, alapjában véve ostoba fráter, rettentő büntetést mért rá, mindenéből kifosztotta s odavetette a társadalom megvetésének.

Azok az írók, akik egy-egy tárgyat választanak hősül, eleve lemondanak erről az érzelmi függetlenségről. A tárgyat nem lehet leleplezni, kisebbíteni, vagy megalázni, «tárgy» hősökről: Hegyről, Székesegyházról, Hegedűről azért írnak, mert monumentálisak s magukhoz emelik az írást. De a vállalkozás veszélye éppen ebben a bálványimádásban lappang. Embereket csak ábrázolva lehet megszerettetni, a nyelvet tehát megköti az ábrázolás rettentő fegyelme, a Tárgyat ellenben tagolatlan jelekkel is lehet tisztelni, sőt az Alpok irodalmi felfedezése óta a regényhőssé nőtt tárgyak egyenesen buzdítanak a stiláris kicsapongásra.

Szántó György is e vakbuzgó lelkesedők közé tartozik. Hőse, a hegedű csakugyan a legirodalmibb hangszer: mai formáját híres hegedűkészítő családok a regénybe és daljátékba kívánkozó parókás Olaszországban találták fel s későbbi mesterei közül némelyik még az ördöggel is cimborált. Szántónak csak egy viola da gambához kellett volna szegődnie, a meseszövést rejtélyes alakváltozásokon keresztül elvégezte volna maga a nagymultú hegedű. Közbevetőleg csakugyan elmondja egy Stradivari-készítmény hányódását Cremonától Berlinig, de a hegedűnek édes-kevés dolga akad a vérfagyasztó kalandokban. E rövid közjáték után a szerző sietve visszatér zenei módszeréhez.

Ez a módszer a hegedűjátékból ismert duplafogást akarja utánozni. A valóságban fejezetenkint két összefüggéstelen történet váltakozik: az egyik Stradivari életéről, a másik egy háborúelőtti félig művész, félig műkedvelő asztaltársaságról szól. A könyv négy «tételének» alaphangulata csakugyan egyforma, de a fejezetek áthidalása jóformán mindenütt hiányzik. Cremonában is, Berlinben is felbukkan egy vöröshajú nő, amott a nép játszik Commedia dell'artét, emitt egy bábúgyűjtemény, mindkettőben előfordul egy megtisztító zenész-szerelem s a hercegi család leszármazottja abban a kastélyban látja vendégül a Stradivari tulajdonosát, ahol őse, a Stradivari korábbi gazdája lakott. A véletlennek efféle apróbb összejátszásaitól még igazán írhatott volna két különálló könyvet a hegedűkészítőről s a berlini szecesszió végnapjairól.

Nem mintha a hangszerről egyikben több szó esne, mint a másikban. A szikár, méltóságteljes Stradivari és Eberhardt Gobby berlini zenetanár legfőbb ügye egyformán az erotika. Stradivarit alig lehet meglepni a műhelyében, miután félezer oldalon át bibliai korához illően három női nemzedékkel folytat viszonyt; a berlini történetben minduntalan kitörő párzási düh pedig büszkeségére válna a test titkaira rászabadított germán szókimondó irodalomnak is. Mintha az író elírígyelné hőseitől a hegedű szerelmét: állandó nemi kínokra kárhoztatja őket, hogy ezalatt elbeszéléséiből kilépve megszólaltassa zabolátlan zenekarát a zene dicséretéről.

A témához mért zeneiség helyenként csakugyan meglepő. «Kegyetlen hím lesz ő akkor, gondolja magáról a berlini hegedűtanár, töltött Browning, marcona zsoldos, alkotó zseni és kaján bordélyos.» Ha egy kis gyermek vizel: «angyalszárnyak röpködnek pelyhesen az ódon filegória körül, mint égi hóesés a tikkadt hőségben, némelyik angyalka üvegfuvolán himnuszokat fujdogál az öreg Giacomo kerek kalapjára, amelyen színes pántlikák röpködnek elrongyoltan». Aztán a szerző is közbeszól: «Hehe, lám - mondja -. Valahol messze metafizikus vonósnégyesek és apokaliptikus szimfoniák is voltak egyszer».

De a hegyek se maradnak el: «És a hegyek lilakékje vidám mitoszokat dalolt, mint rendesen.» Csavargó művészekről lévén szó: «kolostorok boltozataira rakodott az imájuk zöld penészvirágban.» Szántó zenekara a legváratlanabb helyeken közbeharsog, elég, ha a tisztiszolga felkölti gazdáját vagy a serdülő Stradivari kamasz hévvel egy mellékutcába téved. E futamok közben a történet egyik színhelyén Stradivari az Amati-család hölgyeit, másik színhelyén a nimfomániás vörös asszony a Bartolini-kávéház bohémjeit fogyasztja. Egyébként nem tudom, minek kellett a rettentő némbert úgy körülírni, hogy a jártasabb olvasó tévedésből a legnagyobb német művésznők egyikére ismerjen?

Ha Szántó nem is hatolt be a hegedűkészítő műhelyek titkaiba, még mindig hálásak lehetünk a korai nagy olasz zene tájaira tett felfedező útért. Igaz, hogy lelkesedésében már akkor megpillantja a csúcsokat, mikor a földrész még jóformán ismeretlen. Az első tétel egyik «vezérmotivumát», Vivaldi Primaveráját a muzsikus születése előtt öt évvel játsszák; Boccharini toccatája hatvankét évvel előzi meg a szerző születését s a bámulatos Nemessányi születése előtt harminchat évvel már hegedűt készít.

A regényírói szabadság korlátlan, csak éppen az elírásig nem mehet el. Pahlen, aki annakidején ágyban párnák közt halt meg, a «Patriot»-ban nyílt színen agyonlövi magát. Senkinek se jutott eszébe, hogy szemére hányja az írónak a gróf utólagos erőszakos halálát. De II. Lajos bajor királyt nem illik a Schwanseeba fullasztani, sem a lourdesi csodatételről beszéltetni másfélszáz évvel Mária megjelenése előtt. A kortársak Szántónak ebben a regényében is összefoglaló visszapillantást vetnek korukra. Lipót császár halálos ágya mellett az udvaroncok megállapítják, hogy a Habsburgok és Bourbonok zenitje egyszerre jutott delelőre. Ezentúl lefelé görbül majd a parabola íve nyugaton is, keleten is.

Ami a könyvben igazán szép: Stradivari vándorútja a vakbuzgó tiroli hegedűkészítők közé, még egyszer eszünkbe juttatja, hogy az erdélyi irodalom mennyire hozzászokott a havasi levegőhöz. Ez a fejezet sok mindenért kárpótol.

Néhány év előtt egy osztrák író hasonló zenei halottébresztésbe fogott, a kísérlet, mint tudjuk, csodálatosan sikerült. Werfel hatalmas Verdije óta a mester tetszhalott operáin kívül másodrendű elődei és kortársai is föltámadtak s egy kicsit neki köszönhetjük, hogy a biedermeyer Pest kedvenc Bellinijét gyakrabban halljuk. Nemcsak a magyar és német nyelv különböző világhelyzetén múlik, ha Szántó nemes szándékú, lelkes könyve nem nyer hasonló csatát a Vivaldikért és Corellikért.