LEGENDÁK

Eörsi István  

Búcsú egy naiv embertől

16. szám (1986/1.), Évfolyam 1, Szám 17 » Ürügyeim

2022.08.25.

Parazitának nevezzük azt a személyt, aki szűkebb környezetének vagy egy nagyobb közösségnek a költségére él; a javaknak csupán fogyasztásában vállal részt, termelésében még közvetve sem. Ezt az emberfajtát – bár speciális képviselői minden létező társadalmi rendszerben a gazdasági és politikai hatalom birtokosai közé tartoznak – közmegvetés sújtja. Ebből kijut még a nyomorékoknak és betegeknek is, noha a társadalom többnyire szemforgató módon, emberbaráti gesztusokkal próbálja álcázni való érzelmeit.

Mégis, minden időkben akadt két olyan parazitatípus, mely szellemi és erkölcsi közmegbecsülést vívott ki magának. A bölcs és a szent eszményeire gondolok, melyeknek legmagasabb rendű megtestesülése mindmáig Szókratész és Jézus alakja. A bölcsek és a szentek nem dolgoznak, hacsak nem tekintjük munkának, hogy a piactereken vagy az országutakon tanaikat magyarázzák a köréjük sereglőknek vagy hozzájuk csapódóknak; vagy hogy hordóban heverészve, illetve madarakat beszélni tanítva olyan magatartást örökítenek meg példásan szemléletes módon, mely fittyet hány az uralkodó normáknak. Tartós hatást azonban ezek az emberek is csak mások munkájának segítségével gyakorolhatnak. Platónnak vagy hatezer oldalt kellett kitermelnie ahhoz, hogy Szókratész elfoglalhassa a maga előkelő helyét az emberiség értékrendjében; és Krisztus is eltűnt volna, a többi megfeszített, lefejezett és megkövezett prófétával együtt, ha az evangélisták és Pál apostol buzgalma nem emeli a nemzeti hitszónokok, üdvprédikátorok és mártírok népes táborából az emberiség általuk kiagyalt fogalmának szédítő csúcsára.

A bölcs és a szent: két népi típus. Szegényesen élnek, lemondanak a földi hívságokról – beleértve többnyire a mosdóvizet is –, hatalmi szóval nem hajlíthatók meg, gyakran elárulják, megalázzák, kivégzik őket, de mindez csöppet sem hat nézeteik alakulására. Diogenész, aki azt felelte a világ urának, Nagy Sándornak – persze ezt sem tőle tudjuk, hanem a hangyaszorgalmú Plutarkhosztól –, hogy "ne fogd el előlem a napot", holott kívánhatott volna kincset, élvezetet, hatalmat, akármit, olyan tökéletesen fogalmazta meg ezt a plebejus szabadságfogalmat, mint századunkban talán csak Chaplin. Ennek fő műve, Charlie figurája szintén naplopó, a munkát teljes joggal szerencsétlenségként éli át, pénz és erőszak nem rontja meg, és az ismeretlenbe vezető országút szabadságát éppúgy a karrierszempontok fölé helyezi, mint Diogenész a napsütést.


Krassó Miklós

Abban a szerencsében volt részem, hogy barátja lehettem egy nagyszabású parazitának, akiben bűvöletesen keveredtek a bölcs és a szent vonásai. Krassó Miklóst húszéves korában ismertem meg – én tizenkilenc voltam –, őrmesteri egyenruhában megjelent Lukács esztétikai szemináriumán, és magához ragadta a szót. A hegeli nagylogika teljes kategóriakészlete ott röpdösött a szobában, az Aufheben, természetesen mindhárom jelentésében, a mértékviszonyok csomóvonala, aztán persze a jelenség és a lényeg, a forma és a tartalom dialektikája, és egyáltalán, a dialektika, mely a tézis-antitézis-szintézis hármasában rokonságot mutat a három és az egy azonosságának keresztény gondolatával, mint ahogy a szellemnek az akcidentális létezésben végbemenő kálváriája és visszavétele az Abszolút Szellem által szintén keresztény gyökerekre vezethető vissza, Hegel protestantizmusa és forradalmi módszertana, az azonosság és nem-azonosság azonossága – szálltak tehát a szavak, enyhe nyálpermettel elkeveredve, és én ámultan füleltem. 1950-et írtunk, én Hegeltől még csak a Lukács-művekben található idézeteket olvastam, ennek az őrmesternek azonban a fejében volt a Nagy és a Kis Logika, ráadásul a Szellem Fenomenológiája is. Sovány, zsidós arc, csúnyának vélhettem volna; kapkodó, sokfelé ágazó beszéd, mely reménytelen küzdelmet folytatott az időbeliség rémével; hogyan lehet a szimultán gondolatokat egymás után kifejezni, amikor egy ötlet kifejtése közben három új születik? Állandóan hátralékban érezte magát, azért egyik témáról sokszor mondat közben a másikra szökkent, és az átállás szüneteit – hogy senki se ragadhassa magához a szót – sebes "hát szóval, hát szóval"-okkal töltötte ki.



Grandiózus terméketlensége részben agyműködésének ebből a szimultaneitásából fakadt. A szürrealisták találékonyságával társította össze a legkülönfélébb szellemi táplálékokat. Ötletei többnyire zseniálisak voltak, de erőszakosak is: egymást lökdösték, taszigálták, egyik könyöke a másik lágyabb részeiben, sehogy sem akartak kerek egésszé összeállni. Márpedig Hegel, Marx és Lukács tanítványa világátfogó műnél nem adhatta alább. Minthogy a mércét a legmagasabbra tette, úgy vélte, nekifutás előtt fel kell készülnie a feladatra, így alakította ki műfaját, a jegyzetet. Minden lehetséges állapotban jegyzetelt, józanul, részegen, később kábítószeres állapotban, ülve, állva, séta közben, társalogva, félálomban, sőt feltételezésem szerint olykor szeretkezés közben is. Ha nem volt üres papírja, újságokra írt, ha pedig csak egy tiszta lapja volt, előbb teleírta mindkét oldalát, majd visszalapozott az elsőre, hogy újra teleírja. A hetvenes évek elején egy hajnalig tartó londoni társalgásunk során narkós mámorban hét réteget írt egymásra. Ahogy jegyzetelési tébolya elharapódzott, úgy szorították ki a cédulák és újságok a saját életéből. Londoni lakásaiban bokáig papír borította a padlót, kis ösvények vezettek az ágyig és az ajtókig, később három szobából kettőbe be se lehetett nyitni a céduláktól, a konyhában zsákokban állt a már kiselejtezett és mégis kidobhatatlannak bizonyuló papír – semmit sem bírt eldobni, mert nem tudta, hogy életének melyik forgácsa válik egy nem várt pillanatban nélkülözhetetlenné. Megpróbáltam rábeszélni, hogy írjon monográfiát valamiről – erélyesen tiltakozott. "Ötvenéves koráig Marx legjobb művei is csak jegyzetek voltak és töredékek." Negyvenhat éves volt, amikor ezt a mondatot kimondta. "Még négy év haladékot kérsz?" – Ebbe az utcába nem akart besétálni, de én kötöttem az ebet a karóhoz: "Marx jegyzeteket írt, de te már csak a jegyzetek jegyzeteinek a jegyzeteit." Miért mondtam ezt neki? Hiszen tudtam, hogy ő is tudja.


Mintha valaki az ellenreformáció korában a pápa vagy a spanyol király udvarában Luther tanait magyarázta volna – Krassó már 1956 előtt, nemzedékünkből egyedül, elolvasta az összes szocialista teoretikust és ideológust, Bernsteintől és Rosa Luxemburgtól Plehanovon, Trockijon, Preobrazsenszkijen és Buharinon át Kardeljig, és napokon, de főleg éjszakákon át fejtegette a számunkra rejtett összefüggéseket. Miféle párhuzamosságok mutatkoznak Kautsky második és Plehanov első korszaka között (vagy megfordítva), miként hamisítja meg Bernstein Marxot és a dialmat Bernsteint, hogyan jósolta meg 1904-ben Trockij és 1918-ban Rosa a lenini centralizáció sztálini következményeit. Tőle hallottam először a sztálini haláltáborok elképesztő méreteiről, "és ha a hegeli világszellem már nem Napóleonban, hanem egy Sztálinban ölt testet, akkor öööö hát szóval akkor a külsővé válás formái elvadulnak, és határai is eltolódnak, mondjuk hát szóval, hát szóval Észak-Szibériáig, és akkor egy olyan író, mint Gorkij odáig züllik, hogy azt állítja (itt egy Gorkij-cikk címe és megírásának időpontja következik), azt állítja, hogy a szovjet hatalom humanizmusának legékesebb bizonyítéka, miszerint még a szocializmus ádáz ellenségei is részt vehetnek munkájukkal a szocializmus építésében, vagyis hát, vagyis hát a szovjet humanizmus bizonyítéka Gorkij szerint Vorkuta" – és már lendületben volt, feltartóztathatatlanul tört ide-oda szökdécselő célja felé, idézetek röpködtek, dátumok, összefüggések, Ady és József Attila összes versével megspékelve. Félelmetes memóriája volt, amit egyszer elolvasott vagy meghallgatott, az a fejében maradt. Egyszer séta közben elmondtam neki egy szatirikus versemet, másnap délelőtt becsöngetett, feldúltan, amiért elfelejtett egy szót, még az ajtóban elhadarta a verset, de egy ponton megakadt, fel kellett frissítenem az emlékezetét.

Különös előszeretettel sétáltunk éjszakánként az azóta lebontott Kossuth-hídon, mert ő Budán lakott, a Fő utcában, a nagymamájával, én pedig Pesten, és mivel nem tudtuk eldönteni, ki kísérjen haza kicsodát, fel-le baktattunk hajnalig. Egy ízben – mintha tegnap történt volna – megállt a híd közepén és szavalni kezdett:

Szépen beszélsz! Fogalmad úgy
világít, mint ott kinn a nyers tél
s igazad van! De most aludj,
ma éheztél és nem kerestél,
egész nap új világra lestél.

"Ez az én szituációm – mondta izgatottan –, érted? Igazad van – nem kerestél – új világra lestél" – és rám nézett. "Ha valaki pénzt akar keresni, be kell illeszkednie a társadalomba. Ha viszont beilleszkedik, nem lehet igaza. És ha nincs igaza, milyen jogon les új világra?"

Krassó valóban szinte sohasem keresett, abban az időben főként csodálatos nagymamája tartotta el. De amikor ez a beszélgetés lezajlott, véletlenül volt munkahelye: a Dolgozó Ifjúság Világszövetségének fordítójaként és tolmácsaként tevékenykedett, félállásban, havi nyolcszáz forintért. Minden európai nyelvről minden európai nyelvre fordított, abban a stílusban, ahogy magyarul is beszélt, szavak után kapkodva, köpködve, de megszakítás nélkül. Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan csinálja ezt? "Nézd – válaszolta –, hát miféle szövegek ezek? Hát néhány szót minden nyelven meg lehet tanulni. És ha mondjuk hát szóval az áll a portugál szövegben, hogy éljen a világbéke, és én azt fordítom hollandra, hogy éljen a népek összefogása, ki veszi észre?"

Ebben az időben dolgozott is, egyszerre több munkán. Lefordította Shelley Cenci tragédiájának első négy felvonását, a magyar szöveget elvitte Devecseri Gáborhoz, aki biztatta, hogy fejezze be a munkát, ő majd szerez rá kiadót. Ettől annyira megrémült, hogy az ötödik felvonásba bele sem fogott. Helyette egy művecskét írt, "Kis traktátus a bürokráciával való bánni tudás különféle módozatairól" címen, írásának rengeteg példával alátámasztott fő tétele az volt, hogy a bürokratát olyan helyzetbe kell hozni, amelyben nehezebb (fárasztóbb, kockázatosabb) valamit nem elintéznie, mint elintézni. Már csak a záró fejtegetés hiányzott, ezt azonban sohasem írta meg. Talán nagy monográfiaterve, a "Hruscsovizmus avagy a reformált sztálinizmus" vonta el ettől – ennek jegyzeteit, egy teli koffert, a jugoszláv követségen helyezte el, amikor 1956 novemberében elhagyta Magyarországot.


Nemzedékünk, melynek érdeke, hogy felejtsen, legszívesebben rendeletileg törölné el a jó memóriát. Magam is örömest pusztítanám ki első megjelent verseimet a könyvtárakból és az emberek emlékezetéből. Patetikus alkatok átstilizálják a múltjukat. Krassó 1983-ban egy londoni étteremben gondterhelten mesélte, hogy Heller Ágnes és Fehér Ferenc alighanem megneheztelt rá. Heller ugyanis nosztalgikus beszélgetést akart folytatni vele az ötvenes évek elejéről, amikor a pár megmaradt Lukács-tanítvány még összetartott, szinte testvéri szeretettel és bizalommal. "Miféle bizalomról beszélsz?" – kérdezte Krassó. "Én például a legfontosabb dolgokról egyetlen szót sem beszéltem veletek." – "Például?" – "Például a Rajk-perről. Én már 1949-ben, a per közvetítését hallgatva rájöttem arra, hogy az egész egy nagy hazugság. Mondtam is az apámnak, hogy ki kéne menekülni az országból, mert ezután még sokkal rosszabb dolgok is várhatók." Heller indignáltan megkérdezte, hogy miért nem beszélt vele erről abban az időben. "Hogy miért nem? Hogy-hogy miért nem? Mert feljelentettél volna" – válaszolta Krassó. A történetnek ezen a pontján felfüggesztette a jegyzetelést, a Guardian aznapi számának margójára firkált éppen. "Hát nem jelentett volna fel?" – kérdezte. "A legjobb lelkiismerettel feljelentett volna, és Hermann még inkább feljelentett volna, így hát ilyesmiről sosem beszéltem velük, ellenben beszéltem Hegelről, mert azt ők is olvasták." Gyöngébb memóriájú kortársaim és a fiatalabb nemzedék kedvéért meg kell itt jegyeznem, hogy a "feljelentés" szó ebben az összefüggésben nem rendőri besúgást jelentett. Ha valamely meggyőződésében megbántott ifjú kommunista – és ezek többsége igen kényes volt a hitére, ha ezt sértették, úgy érezte, személyes becsületét gyalázzák meg – nyilvános vitába bocsátkozott az eretnek nézetek képviselőivel, párt- vagy DISZ-taggyűlésen vagy akár csak magántársaságban, a következmények többnyire alig különböztek a feljelentések folyományaitól. – "Most aztán kígyót-békát kiáltanak rám" – folytatta Krassó, újfent jegyzetelve –, "de ezzel is csak azt bizonyítják, hogy igazam volt. Akire megharagszanak, arról kimutatják, hogy születése pillanatától gonosztevő. Ma persze ennek már nincs jelentősége."


Analitikus tehetsége az 56-os forradalom napjaiban mutatkozott meg a legfényesebben. Már a második napon, október 24-én kifejtette a jogi kar aulájában, ahol sokadmagunkkal éjszakáztunk; hogy meg kell alakítani a Központi Munkástanácsot. Kettős hatalmat kell létrehozni, hogy Nagy Imrét két tűz közé lehessen szorítani. "Jelenleg egyoldalú rákosista nyomás alatt áll, éreztetni kell vele a munkásosztály nyomását is. Csak így bírható rá arra, hogy szakítson a demokratikus centralizmussal, mely még mindig a bensejéből vezérli, és hát szóval, hát szóval ez csak szemérmes kifejezés a Politikai Bizottság mindenkori erős emberének diktatúrájára." Másnap szerzett egy teherautót, üzemről üzemre furikázott, hogy meggyőzze a munkásokat: életbe vágó érdekük a munkástanácsok megalakítása. Időnként falhoz akarták állítani, hol mint kommunistát, hol mint ellenforradalmárt, de ő elképzelésem szerint felemelt kézzel is folytatta meggyőző tevékenységét, noha az izgalomtól talán a szokásosnál is több nyálat permetezett szét. Október 26-án Újpesten kiadta a jelszót: "Minden hatalmat a munkástanácsoknak!", mire beválasztották az Újpesti Forradalmi Tanácsba. Napokig Újpesten tevékenykedett, és ide tért vissza a második szovjet intervenció után. Oroszlánrésze volt abban, hogy november 13-án az Egyesült Izzóban összeült a küldöttértekezlet, mely megalakította a Központi Munkástanácsot. De amikor Nagy Imrét és politikai barátait mérvadó garanciák ellenére letartóztatták és Romániába deportálták, Krassó úgy vélte: a játszma elveszett, és az értelmiségieket teszik majd meg bűnbakoknak. Minthogy a mártírszerephez nem érzett hajlandóságot, elhagyta az országot és meg sem állt Angliáig.

Koncepciója abban az időben szigorúan kommunista volt. "Előre az egypártrendszerért" – mondta még a forradalom előtt –, "jelenleg ugyanis egyetlen párt sincs nálunk, mert egyetlen párt tagjai sem befolyásolhatják a politikát, még a Központi Vezetőség sem befolyásolhatja, csak a Politikai Bizottság néhány tagja, ezek viszont szovjet utasításoktól függnek, így hát nálunk óriási demokratikus előrelépés volna az egypártrendszer. Nincs komikusabb, hát szóval nincs komikusabb, mint amikor a mi funkcionáriusainkat politikusoknak nevezik. A politikus saját felelősségére dönt igazi alternatívák között, a funkcionárius végrehajtja a sóhivatal utasításait." A forradalom során a demokratikus többpártrendszernek és az ország semlegességének híve lett. Együtt próbáltuk meggyőzni Lukács Györgyöt arról, hogy az új pártvezetésnek a Varsói Szerződés felmondását kell szorgalmaznia, ha nem akar reménytelenül elmaradni a tömegek mögött. Lukács nem nyilatkozott egyértelműen, ezért Krassó behatolt a pártközpont Akadémia utcai épületébe, és a sorsdöntő szavazás előtt sikerült kihívatnia Lukácsot, hogy még utoljára a lelkére beszéljen. A Mester nem hallgatott a Tanítványra, de ez nem csökkenti Krassó teljesítményének példátlan bravúrját.


Mintegy tíz év múlva láttam viszont Zágrábban, ahol is kibéreltük egy szálloda két szomszédos szobáját. Az utcán futottunk össze, és a beszélgetés még a szokásosnál is parttalanabbul csapongott. Túl sok és túl különböző irányú élmény várt elmondásra. Én börtönéveimnek, friss halottaimnak és a szabadulásom után elém táruló gerinctöréses konszolidáció első éveinek súlyát hordoztam, ő évtizedes angol tapasztalatokat, a nyugati baloldal új divatjait, ezek kritikáját, a kábítószer-fogyasztás élményét, és töméntelen új olvasmányt, melyet már az utcán a nyakamba akart zúdítani. Felmentünk a szobájába. Minthogy két liter szeszes ital vihető be Angliába, egy liter bor és egy liter tömény, Krassó már a hazautazásra gondolva két liter 96 fokos szeszt vásárolt a patikában, az egyikből leöntött két decit, amit a vámosok megtévesztésére vörösborral pótolt, a másikat tisztán hagyta. A leöntött két decihez vásárolt még egy fél litert, amit szintén borral hígított, úti fogyasztásra. Ezt a rettenetes italt kezdtük kortyolgatni. Krassó rögtön rátért új nagy élményére. "A marijuana" – mondta –, "a marijuana nemcsak észlelésünket, érzékelésünket és szexualitásunkat fokozza fel, hanem látomásos állapotba is hoz, egyébként erről te is meggyőződhetsz, hát szóval meggyőződhetsz, ööö, ha újraolvasod Coleridge Kubla kán című versét, ilyen vízióim támadnak, csak hát másmilyenek, mert a marijuana másképp hat, mint az ópium, de a leginkább azért élvezem, mert megvalósítja a testemben politikai ideálomat, az az érzésem támad, hogy minden tagom autonóm életet él, a kezem, a lábam, az orrom, a nyelvem, a tüdőm, a faszom, teljesen önállóak, egyszersmind azonban mind alá van rendelve agyam ellenőrző és összehangoló tevékenységének, de agyam nem szól bele az egyes szervek önálló életébe, önélvezetébe, ellenkezőleg, mintha irányító tevékenysége is a részek önállóságából merítene legitimitást. Na már most politikai ideálom épp egy ilyen önigazgatásos állam, ahol minden szerv és testület magát kormányozza, de a központi irányítás is jelen van, nem mint az autonómia elfojtója, hanem ellenkezőleg, azért, hogy súrlódásmentessé tegye az autonómiák szimultán működését." így áradt belőle a szó, mígnem teljesen berúgott a 65 fokos itókától. Ez nem annyira a beszédén látszott meg, mint a mozgásán, egyre botladozóbban sétált föl-alá a szobában. Az egyik mondat közepén váratlanul elhallgatott. "Este majd folytatjuk" – mondtam, és lenyomtam az ágyára, de mihelyt feneke szilárd közegbe ütközött, befejezte a mondatot, majd felugrott és sétált tovább. Ez a jelenet háromszor ismétlődött meg, mint valami modern Anteusz, mindig új erőre kapott, mihelyt szilárd talajt érzett maga alatt. Végül kétvállra fektettem az ágyon és kirohantam a szobából.


Már Zágrábban megállapítottam, és Londonban később többször is tapasztalhattam: Krassó semmit sem változott. A Lukács-tanítványok helyett a New Left Review fiatal ideológusainak magyarázta elméleteit, őket árasztotta el ötletekkel, intellektuális bukfencekkel, napi vitaanyaggal. Továbbra sem írt, legfeljebb interjúkat adott. Egyszer magnóra vették egy előadását Trockijról, és megkérdezése nélkül leközölték a New Left Review-ban – kétségbeesése nem ismert határt. Könyörögve kért, már Zágrábban, hogy magyarázzam el Lukácsnak: a szöveget korrektúrában látta először, így hát a létfontosságú javításoknak csak elenyésző töredékére keríthetett sort. Csak úgy ontotta az adatokat és problémákat, amelyek nélkül a nevével fémjelzett közlemény vázlatos rögtönzés csupán. Később az előadást Sartre is kiadta, Ernst Kandel válaszával, a Tempes Modernes-ben. Krassó örült ennek, de a saját közleményét illető kritikáját éppúgy nem vonta vissza, mint ahogy a korrekciókat sem végezte el. Műfaja továbbra is a jegyzet és a beszéd maradt, úgy tudom, ezért egy ideig fizetést is húzott, mint a New Left Review szerkesztőségi tagja, de főként az őt kedvelő nők és barátok tartották el, majd munkanélküliként az angol állam. Élt valahogy, mint a szentek, a bölcsek, az ég madarai. Eltűnődöm: nagyobb jogcíme lett volna életre és lakásra, ha előadását annak rendje és módja szerint könyvvé kerekíti? Ha minden évben megír egy monográfiát? Az utókornak édes mindegy, és alapjában véve a kortársaknak is, hogy ezer könyvből kilencszázkilencvenkilenc elkészül-e. Elképzelhető, hogy mi, fölényes barátai, csődöt mondunk buzgalmunkkal és műveinkkel, ő viszont beteljesítette, amire vállalkozott.


Egy barátnőm egyszer valahol Londonon kívül együtt vendégeskedett Krassóval. Későn tértek nyugovóra, ki-ki a maga szobájában. Egyszer csak nyílott az ajtaja, Krassó sétált be hozzá és valami fejtegetésbe kezdett Rosa Luxemburgról. Beszélt és beszélt, miközben ő meztelenül feküdt a takaró alatt. Aztán döbbenten észlelte, hogy Krassó beszéd közben szórakozottan vetkőzni kezd. Azután anyaszült meztelenül bebújt mellé a takaró alá, és még akkor is beszélt. "Hihetetlen volt" – mondta a barátnőm –, "nem gondoltam volna, hogy ilyen jó férfi. És aztán, amikor befejezte, még kissé lihegve folytatta előadását Rosáról." Barátnőm állítása szerint Krassó eljárásában nyoma sem volt a ravaszságnak. A beszéd hevében egyszerűen elfelejtette, hogy nincs viszonya az előtte fekvő meztelen nővel, akinek látványától, meg feltehetően a saját szavaitól is, izgalomba jött.

Krassó a romantikus szerelmesek kivesző fajtájához tartozott. 1968 augusztusának végén egy Dubcek-párti tüntetésen halálosan beleszeretett az akkor 17 éves Maybe. A lány szülei igen előkelő palesztin menekültek voltak, a család szétszórtan élt különféle arab államokban. A szerelem elé legyőzhetetlen akadályok tornyosultak. Külön repülőgépen megérkezett Londonba a klán, és magával cipelte Mayt, ha jól tudom, Irakba. Előzőleg megígérték neki, hogy két év múlva visszatérhet Krassóhoz, ha még mindig akarja. Két év azonban, tudjuk jól, végtelenség a szerelmeseknek. Krassó először a zsidó titkosszolgálatot kereste fel. "Mi ideszöktetjük a lányt" – mondta az illetékes ügynök –, "csakhogy ez esetben előbb-utóbb holtan találnák mindkettőjüket valamiféle csatornában. Forduljon inkább a PFSZ-hez." Krassó meg akarta fogadni ezt a tanácsot, de ehhez előbb el kellett végeznie egy tanfolyamot, hogy felvehesse a mohamedán hitet. A kurzus végén hitoktatója biztosította arról, hogy még sosem volt ilyen tehetséges tanítványa. "Ez azért van" – magyarázta neki Krassó –, "mert nekem mindegy, hogy ateista zsidó vagy ateista mohamedán vagyok-e."

May azonban nem várta meg a PFSZ embereit, hanem megszökött hazulról, átsurrant két határon és Párizsba repült. A boldogság megkezdődött, bár házasságukig illegalitásban kellett élvezniük. Én egy nappal azelőtt ebédeltem velük, hogy az ifjú pár Gretna Greenbe utazott – itt lehet a legifjabb korban, a legkevesebb papírral és a legolcsóbban házasságot kötni. Angolul társalogtunk, ami csak kezdetben volt furcsa, mert Krassó ugyanúgy beszélt angolul, mint magyarul. May rajongva meresztette arcára gyönyörű szemét, miközben keze az asztalterítő alatt motozott, még lázasabb beszédre ingerelve a vőlegényt. Ez tízfontos csekkel fizetett, a visszajáró hat fontból egyet az ámuló pincér elé tolt. "Megvan az útiköltségünk Gretna Greenig" – hadarta diadalmasan –, "ezt többször nem csinálhatom meg, mert pillanatokon belül letiltják a bankszámlámat, most már mínusz hatvan font van rajta."

Néhány évi boldog együttélés után May beleszeretett egy Izraelben élő kommunista zsidó újságíróba. Krassó alig bírta túlélni a szakítást, még jóval később is, amikor May már két tel-avivi gyermeknek adott életet, vakmerő, ábrándos terveket koholt a visszahódítására. Közben bánatos-donquijotei lénye csak úgy vonzotta az ifjú nőket – és ő, mint valami igazi trubadúr, fejét az elérhető keblekre hajtva fájdalmas dalokat pengetett az elérhetetlenekről.

Fájdalma két csodát is érlelt. Ezeket – szigorúan materialista világfelfogásom fenntartásával – kommentár nélkül rögzítem. May már elköltözött tőle, de megígérte, hogy még egy beszélgetésre módot ad neki, mielőtt végleg elutazna új férjéhez Izraelbe. Hónapok múlva egy éjszaka felsírt Krassónál a telefon. "Holnap utazom" – mondta az imádott hang. May London másik végében lakott, Krassó gyalog botorkált a lucskos hideg sötétben, folyton elesett, beütötte az orrát, véresen és mocskosan csöngetett be az asszonyhoz reggel hat óra tájban. Ez döbbenten nyitott ajtót. "Mit keresel itt?" – "Hát hívtál, hogy ma elutazol." – "Igaz, hogy ma elutazom, de nem hívtalak." – "De hát szólt a telefon és én megismerem a hangod." – "Mondom, nem hívtalak, nem akartam veled többet beszélni." – "Micsoda disznóság, hogy nem hívtál, hiszen megígérted." Iszonyú jelenet zajlott le köztük, aztán May elindult a repülőtérre, Krassó hazavergődött (nem tudja, miképp), lefeküdt, és többé nem volt kedve felkelni. Amíg enni- és innivalót talált otthon, addig evett és ivott, de eszébe se jutott, hogy lemenjen vásárolni. Négy hétig feküdt, egyre önkívületesebb állapotban. Olykor hallotta, hogy csengetnek, de eleinte kedve, később ereje nem volt ajtót nyitni. "Nagyon érdekes élmény volt, egész életem egyszerre volt jelen, megszűnt az időbeliség. Tudtam, hogy meg fogok halni, de gondoltam, még rengeteg időm van, két vagy három nap, ezalatt ismét megtörténik velem minden lényeges, hát szóval ugyanannyit élek, mint már éltem, vagyis hát egy fél évszázadot. Én nem tudom, miért féltek ezek a magyar költők, Babits meg Kosztolányi, késői életművük nagy része rettegés a haláltól. »Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni« hát szóval ez egy nagy marhaság, mert meghalni egyáltalán nem borzalmas, nekem például a legboldogabb időszakaim közé tartozik az a pár hét." A csoda tovább folytatódott, Krassó egyik famulusa Berlinben azt álmodta, hogy mestere bajban van. Azonnal átrepült Londonba, feltörte a lakást. Krassónak addig elhalt a jobbkarja, amin feküdt – ugrattam is később: végre örökös ürügyet talált ahhoz, hogy ne írjon –, és szervezete annyi folyadékot vesztett, hogy alig lehetett megmenteni.


Bámulatos következetességű élet: haldokolva is azt élvezi, a sokadik hatványon, ami életének leglényege volt: az egyidejűséget, a különféle élmények egyszerre-átélhetőségének örömét. A felületes szemlélő csak azt regisztrálhatta, hogy potenciális zseniből zűrzavaros csodabogárrá fejlődött vissza. És valóban: varázsos személyisége egyre több komikus, sőt látszólag szánalmas vonást vett fel magába. Részben a kábítószer hatására meggyöngült tanainak kohéziója, egyre több "hát szóval, hát szóval"-lal tarkította rögtönzéseit. Én azonban, bár olykor röhögtem rajta, mindig bámultam és sokszor irigyeltem is őt. Legbenső lényege gyémántkemény volt, nem fogott rajta sem a történelmi időnek, sem személyes idejének rontó hatása. Szabad ember volt, eszébe se jutott, hogy alkalmazkodjon vagy igazodjon, pénz és karrier nem érdekelte, és nem érdekelték a különféle hivatalos és baráti hierarchiák, divatok. Agya az évtizedek során vesztett gondolattermelő erejéből, de élvezési képességéből egy jottányit sem. Igen hű ember volt, elsősorban önmagához, ami a legritkábban fordul elő. De hű maradt a marxizmusnak valamiféle speciális forradalmi változatához is. A bürokratikus-bonapartista diktatúrából kimenekülve nem látott okot arra, hogy sok emigránstársához hasonlóan megkedvelje a kapitalizmust. A földalattikon megkérdezte a munkanélküliektől, akik gomblyukukban munkát követelő jelvényeket viseltek, hogy miért ragaszkodnak saját kizsákmányolt szituációjukhoz, vagyis hát, vagyis hát ahhoz, hogy a kapitalisták tovább élősködjenek rajtuk. A munkások elhessegették, egyik-másik el is akarta látni a baját, mint ’56-ban, amikor a munkástanácsokért agitált. Szocialista átalakulást kívánt Londonban, ami vicces álláspontnak tetszik, és ugyanezt kívánta a szovjet uralmi övezetben is, ami más okból tűnik képtelenségnek. Én azonban, mivel szintén nem akarom beérni a jelenleg kínálkozó alternatívákkal, mint ahogy lakást keresve sem szeretnék patkányszaros bunkerek közt választani, mindig is vonzódtam Szent Krassónak ehhez a kompromisszummentes Legyenjéhez, amelyet az különböztet meg a jámbor óhajokkal ékes utópiáktól, hogy a jelenleg megvalósíthatatlant nem tünteti fel megvalósíthatónak, hanem követelményként posztulálja.

Krassó egyébként tisztában volt azzal, hogy mindenkor azonos önmagával, és azt nyújtja, ami valódi lényege. Amikor utoljára találkoztunk, 1985 nyarán, a Statisztika-kertben elmagyarázta, miben különbözik az öccsétől. "Én az vagyok, aki vagyok, Gyuri pedig más akar lenni, mint aki." – "Lásd Schiller elméletét a szentimentális és naiv költészetről" – kottyantottam közbe. Krassó megállt, rám meredt, és arcbőre alatt izzani kezdtek a rejtett világító testek. "Te is gondoltál erre?" – kérdezte – "Nekem már régen eszembe jutott. Gyuri romantikusnak mond engem, holott ő romantikus, pontosabban szentimentális a szó schilleri értelmében, mert a szentimentális azonos vele, na már most én azonos vagyok a magam természetével, Gyuri pedig gyerekkorától az akart lenni, aki én voltam, vagyis más, mint aki ő, és ez jellemzi viszonyát a társadalomhoz is, mert hát szóval az én magatartásomat a valóság tudomásul vétele jellemzi, ami persze nem jelenti jóváhagyását és hegeli Versöhnungot, de meg-nem-békélésem a tudomásulvételből fakad, Gyuri pedig, hát szóval Gyuri nemcsak magát akarja másnak látni, mint aki, hanem a valóságot is másnak látja, mint ami, egy mássá tett természettel akar mássá váltan azonosulni." Aztán lemaradt, hogy egyenként elmesélje a társaság tagjainak, "Pisti rájött arra, amit én is régen gondolok, hogy a schilleri naiv és szentimentális tipológiája pontosan illik rám és Gyurira". Embertől emberig szaladgált a hírrel, az ilyen gondolati találkozások boldogabbá tették, mint sikeresebb kortársait egy-egy állami díj.


Három nappal A kompromisszum című darabom osnabrücki bemutatója előtt telefonon értesítettek Berlinből, hogy Krassó megégett londoni lakásában, állapota életveszélyes. Mivel a darabot magam rendeztem, és minden figyelmemre szükségem volt az utolsó napokban, csak a bemutató után telefonáltam Londonba, Czigány Lórántnak. Elképesztően célszerű önzés működött bennem, Krassó sose tett volna így, de – gondolom – tőlem nem várt volna mást. Megtudtam, hogy felrobbant a lakásában valami gázkészülék, bőrének ötven százaléka elégett, megsérült a tüdeje is, csövön át lélegzik, szeméről nem merik levenni a kötést, mert nem tudják, hogy ép maradt-e. Többnyire nincs öntudatánál, kábítószerhez szokott szervezete roppant adag nyugtatót követel, mert mihelyt ocsúdni kezd, tépdesi le a kötéseit. Az időről időre megismétlődő telefonbeszélgetések során megtudtam, hogy több műtétet hajtottak végre rajta, utoljára bőrátültetést, hiszen térdétől a csípőjéig nem volt bőre. Hatvankét napig feküdt az intenzív osztályon, és attól félek, éberségének pillanataiban nem bírta annyira élvezni ezt a halálát, mint a megelőzőt. Amikor Czigány értesült a halálhírről, azonnal berohant hozzá. Orvos nem volt jelen, így hát a gép még pumpálta belé a levegőt, mellkasa szabályosan süllyedt-emelkedett. Sértetlenül maradt arca megszépült, szinte világított – titokban talán élvezte a látszatnak és a lényegnek ezt a specifikus ellentmondását.

 

 

FEL