Leoltották a villanyt. A többség alszik. Gyertek
a szalmazsákra, Dosztál, Vér, Nyeste, Berzsenyi,
Sipos, Györgyey, Egri, B. Rácz, Földváry, Csendes,
Gábori, Garamvölgyi! Lehet-e kezdeni?

Magas kémények mellett ül így egy raj kísértet.
Jó, hogy szellemet nem mi idézünk egyedül:
Görgey a Monte Christót mondja ott éjről-éjre,
és Czebe húsz árnyéknak a Toscából fütyül.

Magas kémények mellett ül így egy raj kísértet.
Jó, hogy szellemet nem mi idézünk egyedül:
Görgey a Monte Christót mondja ott éjről-éjre,
és Czebe húsz árnyéknak a Toscából fütyül.

Mit kívántok? Plátóról, Erazmusról beszéljek?
Einsteinről szóljon Nyeste? Plótinosz istenét
mutassam be, az Egyet? Melyik tudja betéve
Jónás könyvét? A Toldit? Mindegy, hogy ki beszél.

Mindegy! S nem baj, hogy ülve is majdnem összeestek:
kezdjük, s mindjárt erőre kapunk az esteli
agytornától. A szellem megmozdítja a testet:
Európa hány ezer év óta keresi

e titkot! Plátót mondjam? Csuklóm, térdem elvásott,
üres léggömb a gyomrom; oly jó, hogy veletek
vagyok, akik segíttek, védtek s jobban vigyáztok
reám, mint magatokra. Egy egész keveset

tudok most én is adni. S szerelmemet, mely nappal
– csepp csepp után, éreztem – kicsordult s összegyűlt
bennem. Estére tartály vagyok, amely megpattan,
ha tartalmát nem osztom most észrevétlenül

szét köztetek. S mit mondjak néktek a Lakomáról?
Könnyű a dolgom, mert hány rejtett forrás fakad
ilyenkor az emberben! Kedvem fáklyája lángol;
levetkezett kígyóbőr mélyen gégém alatt

a testem. Ez volnék én? Eldobtam minden terhet,
s nehezebb lettem. Milyen reális és tömör
az immateriális! A világ transzcendensebb,
semhogy képzeltem volna. S az érzéki gyönyör

itt vibrál a fejemben. Ki nem érti a leckét?
Boldogság, hogy így élek vagy halok köztetek.
Egyszerre lett itt kínzóbb s gyönyörűbb a mindenség.
Megérte a tanulság? Avagy nem érte meg?