LEGENDÁK

Krajcsir Piroska   

A Musza-Dagh igaz története

2024.05.15.

 

Franz Werfel, a prágai születésű, zsidó származású író 1933-ban fejezte be A Musza Dagh negyven napja című regényét. A terjeszkedő fasizmus árnyékában alkotta meg a számára világhírt hozó regényeposzt a Dzsebel Muszára vonult örmények történetéről. A műben az örmény népirtás egyetlen epizódját emelte epikus magaslatokba, s az örmény hősiességnek állított örök emléket. Üldözött zsidók utódaként közelről érintette a törökök tömeges örménygyilkolása az első világháború idején. Az örmények keresztények voltak, s a mohamedán törökök vallási színezetet is adtak a népirtásnak, amely a nácik által később végrehajtott holokauszt előképe lett.

A megcsonkított és kiéheztetett menekültek, a szőnyeggyári munkásgyerekek szívettépő látványa adta a végső elhatározást, hogy az örmény nép felfoghatatlan sorsát el kell ragadni a mindent elnyelő múlt birodalmából.

Werfelt a század első évtizedétől foglalkoztatták az erkölcs és a történelmi igazság problémái, ezek a kérdések tükröződnek 1914­-1920 között írt drámáiban is.

Az író a húszas évek végén került kapcsolatba az örmény népirtás túlélőivel, s figyelme e kis, elnyomott, tragikus sorsú nép történelme felé fordult. "Ennek a műnek a vázlata 1929 márciusában készült az író damaszkuszi tartózkodása idején írja könyve előhangjában Werfel. A megcsonkított és kiéheztetett menekültek, a szőnyeggyári munkásgyerekek szívettépő látványa adta a végső elhatározást, hogy az örmény nép felfoghatatlan sorsát el kell ragadni a mindent elnyelő múlt birodalmából." Ezt követően három éven keresztül tanulmányozta a bécsi mekhitaristák kolostorkönyvtárában az örmények történelmét és az örmény kultúrát, olvasta az első világháború dokumentumanyagát, hogy közelebb jusson az örmények lelkéhez", s megértse tetteik lelki mozgatórugóit.

Ezekből az élményekből és információkból született a XX. század talán legmonumentálisabb, az 1915-ös örmény népirtás egyik fejezetét felölelő, erkölcsi kérdéseket is reflektorfénybe állító történelmi regénye. A könyv főhőse a Párizsban nevelkedett, örmény Bagradjan, aki a rendkívüli történelmi helyzetben vállalta, hogy népe szellemi vezetője lesz. Hat örmény falu népét felvitte a Mózes-hegyre (Musza Dagh), akikkel az ellenük küldött török katonasággal szemben hősiesen védelmezték állásaikat. A negyven nap alatt Bagradjan eggyé válik az örmény közösséggel, melyet francia származású felesége mindvégig kívülről szemlél. Mielőtt a törökök végső csapást mérnének rájuk, francia cirkálók jönnek segítségükre, s evakuálják a néhány ezernyi örményt. Bagradjan nem tart velük, úgy érzi, bevégezte küldetését. A gyilkos török golyó fia sírjánál teríti le; a Musza Daghon hal meg, fia keresztjével a mellén.

Az olvasóban a regény hangsúlyozott dokumentumjellege okán számos kérdés merül fel: valóban ott és úgy történt-e minden, ahogyan azt Werfel megírta, s valóban élt-e, s ha élt, olyan volt-e Gábriel Bagradjan, mint a Werfel regény tragikus hőse?

Franz Werfel (1890-1945)

A szkéné és a szereplők

Az Amanosz­-hegység legdélibb tömbje, a Musza Dagh (Dzsebel Musza, örményül: Musza Ler) a Földközi -tenger keleti partján emelkedik, az Orontesz folyó mentén. Magassága 1355 méter, tetejét egy 3-3,5 km széles, háromszögletű fennsík alkotja, ez az ún. Damladzsik (Tamladzsik).

 

A hegytetőről pompás kilátás nyílik egyrészt a tenger, másrészt az Orontesz-völgy irányába. A hegy délkeleti és délnyugati oldala szinte függőlegesen tör a magasba, és emelkedik a szuedijai síkság és a tenger fölé. Északon a hegyoldal kevésbé meredek szögben, több pihenővel ereszkedik lefelé. A hegyhátat dús erdő borítja, a déli, sziklásabb részek kivételével. Tölgy és libanoni cédrus, pínia, borostyán nő itt gazdagon. Az éghajlat kellemes, a nyári középhőmérséklet 26­28 fok.

Az örményeket még a Kr. e. I. században telepítette II. Tigran király a Földközi-tenger partjára, miután meghódította Kilikiát és Palesztina egy részét is. A letelepedett örmények főként föld- és kertműveléssel foglalkoztak, a mediterrán éghajlat kedvezett a selyemhernyó­tenyésztésnek és a méhészetnek is. A falvakban ügyes fafaragók, csipkeverők, selyemszövők is éltek; termékeikkel Kilikia és Antiokhia vidékéig kereskedtek.

Ez a terület az első világháború előtt az aleppói vilajet antiokhiai járásához tartozott, s a hegy körül hat örmény falu népe élt: Kebuszije, Vagef, Khederbek, Joghunoluk, Hadzsi Habibli és Bithiasz összesen mintegy hatezer lakosa. A Musza Dagh körül élő örmények keresztény szigetet alkottak az őket körülvevő muzulmán tengerben. Igaz, az örménylakta keszapi járás nem volt messze légvonalban, földrajzilag mégis el voltak szigetelve hittestvéreiktől.

A Mózes-hegy körül élő örmények szelíd és békés alattvalóknak bizonyultak mindaddig, amíg életük nem forgott veszélyben. Az oszmán elnyomás századaiban kemény küzdelmeket vívtak azért, hogy részleges függetlenségüket megőrizzék. A 20. század első évtizedéig sikeresen verték vissza a teljes leigázásukra irányuló támadásokat, és a török szultáni rezsim túlkapásait is ki tudták védeni.


Abdul Hamidi

Az 1895-ös Abdul Hamidi pogromok idején a Musza Dagh falvaiba is betörtek a martalóc hordák, de mégsem voltak tömeges mészárlások, mert az itt élő örmények fegyveres ellenállása megtörte a támadásokat. Ez az ellenállás bizonyos mértékű függetlenséget biztosított számukra. Az 1909-es adanai (Kilikia) mészárlások hullámai a szuedijai régióba is átcsaptak. Ám Hadzsi Habibli mellett a török katonaság támadását az örmények visszaverték, és szétszórták a kiküldött reguláris hadtestet.

A Musza Dagh a tenger felől. (Fotó: Georg Pfarlnak)

A népirtás kezdete


Talaat pasa

Az első világháború kitörése után a Törökország területén élő örményektől begyűjtötték a fegyvert, a katonaköteles korú férfiakat behívták munkaszolgálatra, a civil lakosságra hadiadót vetettek ki. Így kezdődött az a folyamat, amelyet a történelem az 1915-ös törökországi örmény genocídiumnak (népirtásnak) nevez, s amelynek másfélmillió örmény  gyakorlatilag az egész Nyugat-Örményországban élő örmény népesség áldozatul esett. Talaat pasának, az ifjútörök kormány belügyminiszterének titkos rendeletére az örmény lakosság egészét a szíriai sivatagba szándékoztak áttelepíteni. A deportáció csak politikai fedőneve volt az ifjútörökök által eltervezett népirtó akciónak, amely az "örménykérdést" az örmények totális megsemmisítésével kívánta megoldani.

1915 márciusában kezdődtek az erőszakos kitoloncolások. Július 13-án a szuedijei régióban élő örményeket felszólították, hogy készüljenek fel a kitelepítésre. Keszap falu főterén jelent meg először a deportációs felhívás. Néhány nappal később Joghunolukban már a hat örmény falu vezetői tanácskoztak arról, hogyan tudnák elkerülni a biztos halált.

Gazdag polgárok és papok egy csoportja amellett kardoskodott, hogy nem lesz deportálás, vagy ha igen, úgy hinni kell a falragaszoknak: a török kormány garantálja a száműzöttek testi épségét, a célhelyen az elhagyotthoz hasonló életkörülmények várják az időszakosan kitelepítetteket, és visszatérésük után minden ingó és ingatlan vagyonukat visszakapják majd, amint ezt a kormány szavatolja. Erről győzködte a lakosságot Nokhudjan, Bitiasz falu elöljárója, Szamszon aga, valamint Matevosz és Markosz papok. Antiokhia kajmakámja, Maruf július 30-án kihirdette az egész régió kiürítését.

Július 31-én éjszaka a Musza Dagh hat örmény falvának népe a hegyre vonult. Azok, akik úgy gondolták, hogy engedelmes állampolgárai maradnak a hatalomnak, elindultak a biztos halál felé. A többség azonban kb. ötezer lélek, nagyrészt nők és gyermekek, látva a fenyegető végzetet, úgy döntött, hogy Tigran Andreaszjan és más elöljárók vezetésével az élethez legszükségesebb holmikkal, élelemmel, állataival a Musza Daghra vonul, és ott önvédelmi harcra rendezkedik be.

A Musza Dagh a szárazföld felől. jobbra Joghunoluk faluja (Fotó: Georg Pfarlnak)

A Musza Dagh negyven napja


Movszesz-Der-Kalousdian

A hegyen Der Kalousdian és Tigran Andreaszjan összegyűjtötte a védekezésre képes férfiakat, 600 embert, és Jeszai Jaghubjan vezetésével katonai hadtestet szerveztek. Összeszámolták a fegyvereket is: mindössze 350 puskájuk, 50 pisztolyuk és 200 kardjuk volt. Az önvédelmi csapatok megszervezésében és a védelem irányításában kiemelkedő stratégiai szerepet játszottak Hagob Gharaghozjan és Petrosz Tutagljan mellett Petrosz Tmlakjan, aki korábban a zejtuni védelmi harcoknál tüntette ki magát.

A menekültek első dolga volt a védelmi rendszer kiépítése: fából, bozótból, tüskés gallyakból barikádokat építettek. Kijelölték a védelmi körzeteket Kegeldzsa, Kuzcseghaz, Tamladzsik, Kaplantuzagh, ahol a fegyveres erők koncentrálódtak. Az erdővel dúsan borított hegy stratégiai szempontból jó választásnak bizonyult. Még be sem tudták fejezni a védvonal kiépítését, amikor augusztus 7-én a szuedijai Halid müdir vezetésével 200 aszker jelent meg a völgyben. Az örmények hatórás küzdelem után visszaverték a támadókat. 

A törökök erősítést kértek. Augusztus 10-én már 5000 fős, ágyúkkal felszerelt katonaság támadta meg a lázadókat. Zuhogó esőben 12 órán át tartott az ütközet. Súlyos vereséget szenvedett az ellenség, de az örményeknek is voltak veszteségeik. Hakob Gharagozjan, akit "oroszlánnak" neveztek, halálos sebet kapott, ám haldokolva is bajtársait vigasztalta: "Ne velem törődjetek, érzem, ütött az utolsó órám. Menjetek, verjétek vissza a támadókat! Ne kételkedjetek, mienk a győzelem!"


Fakhri pasa

A török kormányszervek számára presztízskérdéssé vált, hogy a titkos utasításokban megsemmisítésre ítélt, a tömeges kínhalál ellen lázadó keresztény alattvalókat térdre kényszerítsék. Augusztus 19-én Fakhri pasa vezetésével 9000 fős hadsereg érkezett a Musza Dagh lábához. A törökök két napon át meg-megújuló hullámokban támadták az örményeket, és sikerült is elfoglalniuk az egyik megerősített állást a hegyoldalban. Az éjszaka közeledtével itt lepihentek, úgy tervezték, napkelte után folytatják a támadást. Ám az örmények nem várták meg az újabb rohamot, körbezárták és leverték a török betolakodókat. Török oldalon 1000 fős veszteséget jelentettek be, s bár az örmények is temették halottaikat, a gyász óráit elviselhetővé tette a tudat, hogy a harcban jelentős mennyiségű lőszert és fegyvert zsákmányoltak az ellenségtől.

A törökök azonban nem adták fel eredeti tervüket: céljuk továbbra is az örmények totális megsemmisítése volt. Talaat titkos távirataiban megfogalmazott utasítását tartották szem előtt: ne kíméljenek se asszonyt, se csecsemőt, irtsák ki az örményeket, hogy emlékezetük se maradjon az Oszmán Birodalom területén. Fakhri pasa erősítést kért, s a hegyet nemsokára 15 000 fős reguláris katonaság zárta körül. Feltett szándékuk volt kiéheztetni és megadásra kényszeríteni a hegyen táborozó örményeket. A menekültek helyzete kétségbeejtő volt. Fogytán az élelem, a lőszer, s ki tudja, meddig képesek ellenállni az egyre növekvő katonai túlerőnek.

Ide menekültünk a török barbárok és hóhérok elől. Az emberiesség nevében kérünk benneteket, hogy mentsétek meg életünket, becsületünket…

Musza-Dag védői

Az örmények vezetői reálisan ítélték meg helyzetet, s már korábban segítségkérő leveleket küldtek az antanthatalmaknak. Három kitűnő úszót bíztak meg a feladattal, hogy a három példányban írt levelet az öbölben veszteglő hadihajókra juttassák. A hegy tengerről jól látható két pontján hatalmas lepedőt feszítettek ki, melyen vörös kereszt mellé a "Keresztények veszélyben!" feliratot festették. Az örmények úgy tervezték, hogy ha a partok közelében feltűnne egy antanthajó, Movszesz Grkjan titkos úton közelíti meg a tengert, úszva eléri a hajót, hogy átadja a lezárt fémdobozban rejtőző, angol nyelvű levelet, melyben egyebek mellett ez állt: "Ide menekültünk a török barbárok és hóhérok elől. Az emberiesség nevében kérünk benneteket, hogy mentsétek meg életünket, becsületünket…" Leírták, hogy az örmény falvak lakói a biztos halál elől menekültek a Musza Daghra, hogy eddig több katonai támadást visszavertek, jelentős veszteségeket okozva a török katonaságnak. Nem titkolták azt sem, hogy élelem- és lőszerhiánnyal küszködnek.

Arra kérték a szövetségeseket, hogy menekítsék ki őket a hegyről; ha ez nem lehetséges, mentsék meg gyermekeik, aszszonyaik és az öregek életét, a harcosok számára pedig adjanak elegendő lőszert, hogy utolsó leheletükig harcolhassanak a túlerővel szemben. "Ne engedjétek, hogy kiéheztessenek bennünket, ne engedjetek elveszni, mentsétek meg lelkeinket, mentsétek meg becsületünket, amíg nem késő…"

Ám hiába kémlelték a tengert, egyetlen cirkáló sem mutatkozott a láthatáron. A törökök eközben többször is megadásra szólították fel a Musza Dagh lakóit. Az örmények elutasították ezt a lehetőséget, keményen védték állásaikat, s közben a menekülés egyéb módjait fontolgatták. Futárokat indítottak Aleppóba és Alexandrettába, hogy hírt adjanak az ostromállapotról. Ám onnan sem érkezett segítség. A Musza Dagh örményei elszánták magukat, hogy az utolsó leheletükig harcolnak.

1915. szeptember 5-én azonban váratlanul négykéményes cirkáló tűnt fel a tengeren: a Guichen. Az örmények zászlós jelzését látva figyelmeztető lövést adott le a part irányába a török csapatok megfélemlítésére, majd a hajóról csónakot küldött a partra, és az örmények delegációja átadhatta az ostromgyűrűbe zártak üzenetét.

Deus ex Machina

Színpadi fogás neve a "deus ex machina": a megoldhatatlannak látszó konfliktus külső beavatkozással nyer szerencsés végkifejletet, amikor egy véletlen esemény vagy egy új szereplő nem várt fellépése után minden jóra fordul.

A Guichen cirkáló feltűnése döntő fordulatot jelentett a menekültek életében. Azonban a francia cirkálót nem a véletlen sodorta a Musza Dagh partjához. CharlesTiran Tékéian neve nem él a köztudatban, pedig ő volt az, aki miután elérték Alexandretta kikötőjét szó szerint könyörgött parancsnokának, hogy a Musza Dagh felé irányítsa a cirkálót. Tékéian a híres költő, Vahan Tekejan rokona volt, francia katonai akadémiát végzett, később a Becsületrend lovagi címével tüntették ki. Közéleti érdemeiért Marseilleben teret neveztek el róla.

Szeptember 9-én a Guichen parancsnoksága tűzszünetet kezdeményezett a két fél között, s megígérte, hogy az örmények kimenekítéséhez további segítséget kér. A francia cirkáló távozása után Rifat török parancsnok azt követelte az örményektől, hogy két óra elteltével adják meg magukat. A Musza Dagh védőinek annyi idejük sem volt, hogy mérlegeljék az ajánlatot, amikor a völgyből ágyúlövések hangzottak, a török hadsereg a franciák által előírt tűzszünetet megsértve általános és döntő támadást intézett az örmények ellen. A védők csak nagy véráldozat árán tudták viszszaverni a támadást.

Szeptember 10-én két francia felségjelű hadihajó a Guichen és a Jeanne d‘Arc jelent meg a láthatáron. Este kihirdették, hogy a francia hajók átszállítják az örményeket Port Szaid kikötőjébe. Az ostromlottak kimenekítése szeptember 13-15. között megtörtént. A menekülés megszervezésében, a több mint 4000 örmény megmentésében nagy szerepet játszott Charles­Tiran Tékéian hadnagy.

Epilógus

A Musza Dagh-i falvak örményei 1915. szeptember 15-én megmenekültek a biztos haláltól. Port Szaidban az egyiptomi örmény kolónia segítségével időszakos menedéket találtak, ám amikor a világháború végeztével (1918) a vesztes Törökország területétől Szíriához csatolták a Musza Dagh vidékét, visszaköltöztek elhagyott házaikba. Megépítették a Damladzsikon a hősök emlékművét, s folytatták az életet ott, ahol három évvel azelőtt abbahagyták.

Boldogan fényképezkedtek az immár történelmi nevezetességű helyeken, minden év augusztusában megfőzték a rituális hariszát, a Werfel könyvében is megörökített ősi örmény húsos kását, s úgy látszott, hogy hősies helytállásukkal örökre kivívták maguknak a jogot, hogy őseik földjén élhessenek.

Ám 1938-ban a Párizsban aláírt francia-török megállapodást követően Törökországhoz csatolták a Musza Daghot, és az itt élőknek 1939. július 14-én ismét menekülniük kellett. Egy részük Szíriába, más részük 5125 Musza Dagh-i örmény, azaz 1205 család Libanonba távozott, s ott Anjar központtal megalapították az örmény kolóniát, melynek megszervezé­sében elévülhetetlen érdemeket szerzett Movses Der-Kalousdian.

A Musza Daghon maroknyi örmény maradt csupán. Vakefben Törökország legrégibb lakott városában 1998-ban felépítették az azóta is működő örmény apostoli templomot.

A második világháború befejezése után Szovjet-Örményország meghirdette a hazatelepülési lehetőséget a diszpóra örményei számára. Ebbe a repatrizációs folyamatba kapcsolódott be a Mózes-hegy örményeinek egy része is. Az ecsmiadzini járásban találták meg új hazájukat, itt telepedett le a szuedijai hat örmény falu megfogyatkozott lakossága. A helyet ma is úgy hívják: Muszaler. Évente egyszer vöröstufából készült emlékmű köré gyülekeznek a Musza Daghról elszármazott örmények, s a nagy megpróbáltatás és a csodálatos megmenekülés emlékére minden év szeptemberében 40 hatalmas fazékban főzik a hariszát.

Az igazságot írtam, sőt, többet, mint a puszta igazság. Mert a képzelet segítségével megrajzolt igazság igazabb, mint a nyers valóság

A történészek szerint a Musza Daghon töltött 40 nap valójában 53 nap volt. Werfel a kényszerű táborozás idejét 1915. augusztus 1-től szeptember 10­-ig számította. A zsidó származású, de keresztény Werfel nem a történelmet akarta meghamisítani, hanem a mitikus 40-es számmal az örmények kivonulását, legendás megmenekülését kívánta a mítoszokhoz közelíteni, így emelve biblikus magasságokba az örmények hősies önvédelmi harcát. "Az igazságot írtam, sőt, többet, mint a puszta igazság. Mert a képzelet segítségével megrajzolt igazság igazabb, mint a nyers valóság" mondta később Werfel.

A Musza Ler tetején, a Damladzsikon a mártírok sírjának hősi emlékműve az örmény hősiesség és helytállás emlékét őrzi. A múltét, melynek tényeit sem eltagadni, sem meghamisítani nem lehet.

A szerző armenológus, a jereváni Akadémiai Történettudományi Intézet korábbi munkatársa. Dzsotjánné Krajcsir Piroska (1952. február 3. – 2023. november 13)

A cikk hasonló formában megjelent 2015-ben a Rubicon folyóiratban, az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetekben, a Barátság folyóíratban

 

 

FEL