Nemes Nóra

Budapest első gyorsétterme
- a legendás Ilkovics -
története

2020.04.14.  We love Budapest

 

Gundelék és Gerbeaud-ék történetét sokan ismerik, de van még jó pár ikonikus vendéglátóhely Budapest történetében, ami a maga idejében ismertebb volt, mint ma a Szimpla Kert vagy az Onyx. Új sorozatunkban a régi vendéglők, kávézók, kiskocsmák történetét mutatjuk be.

Ha azt mondjuk, első budapesti gyorsétterem, a legtöbbünknek a McDonald's vagy a Burger King valamelyik egyége jut eszébe a késő 80-as évekből. Pedig az első fővárosi gyorsétterem - még ha nem is hamburgert árult - 1925-ben nyílt, a Nyugati pályaudvar mellett.

Megálmodója, tulajdonosa és névadója a Zemplén megyei zsidó családból származó Ilkovics Jakab Izidor (1889-1849) volt, aki ugyan szakmája szerint mozigépész volt, ám nagyapja és apja is vendéglátóhelyeket üzemeltetett. (A család története kétszáz évre nyúlik vissza, mikor 1870-ban II. Józseftől "regále" jogot kaptak vendégfogadó üzemeltetéséhez.)

Izidor viszont műszaki tehetségét is felhasználta, amikor a változó igényeket felismerve egy új étteremtípust honosított meg Budapesten. A Kis-Ilkovics afféle kávézó-fagylaltozó cukrászda volt a Szent István körút Duna-part felőli első sarkán, a Nagy-Ilkovics az akkori Berlini (mai Nyugati) téren működő vendéglő-népbüfé volt. Az első világháború után a főváros már korábban felduzzadt lakossága újabb, szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkező, ám meleg ételre azért vágyó emberekkel bővült. Az ő pénztárcájuknak a hagyományos éttermek túl drágák voltak, helyettük főként füstös, ételszagú kiskocsmákban vehettek maguknak egy-egy tál változatos minőségű ételt. 1925-ben, a Teréz körút 62. szám alatt családja segítségével nyitott, Ilkovics nevű éttermében.

A régi Nyugati (Berlini) tér a Banán szigettel, a Westend-házakkal és a jobb sarokban az Ilkoviccsal 1930-ban
Fotó: Fortepan

Ilkovics azonnan felismerte, hogy a Nyugati pályaudvar közelsége hatalmas lehetőségeket rejt magában. Az I. világháború utáni Budapesten amúgy is változóban voltak a szokások, a korábban főleg jellemző kávéházak és éttermek mellett igény lett arra, hogy a kispénzű emberek olcsón, gyorsan étkezhessenek. A fővárosban, főleg az újonnan, munkások számára épült városrészekben már a századfordulón megjelentek azok az olcsó, piszkos, talponálló kocsmák, ahol kispénzű melósok és iparosok ebédelhettek, az Ilkovics azonban ezeknél jóval modernebb volt - főleg Izidor mozigépészmúltjának köszönhetően.

Az alapító szakított a kor üzleti modelljével, több lábon állt, és szinte teljesen önellátó volt. Tudta, hogy ha kispénzű embereken akar meggazdagodni, akkor nagy mennyiségre kell játszania - és ez ment is neki. A tulajdonos a nyitás után azonnal terjeszkedni kezdett, a Jókai utcai fronton hagyományos vendéglátóhelyet és talponállót alakított ki, de 1927-ben likőr- és konzervüzemet is létesített, mosodával együtt - ezeket az egységeket is az Ilkovics szolgálatába állította, sőt még a zsír- és csonthulladékról is tudta, hova tegye: saját szappangyárában használta fel őket.
A konyhán használt alapanyagok nagy részét veje 2000 holdas birtokáról szerezte be, így nem volt kiszolgáltatva a beszállítóknak. A bort is a maga módján intézte - a kész ital helyett a szőlőt vásárolta fel, aztán bérelt pincékben készítette saját borát, később pedig pálinkáját.

A Nyugati tér az Ilkoviccsal  Fotó: Mihalik István/Fortepan

Bár a szendvics- és italautomaták nem voltak ismeretlenek a főváros lakosságának, a századfordulón és az I. világháború előtt elterjedt modern gépek közül sok került ki a használatból a gazdasági válság éveiben, Ilkovics úr mégis megpróbálkozott a saját maga készítette automatával. Gépészmúltját máshol is kamatoztatta - saját tervezésű hűtő- és fűtőgépei voltak, így a sör tényleg mindig hideg, a tea pedig forró volt. Korát megelőzve épített szagelszívó berendezést a kiszolgáló helyiségekbe, így a vendégeknek nem kellett konyhabűzzel átitatva távozniuk. Sőt, a látványra is adott, az első traktusban nagy üvegfalak mögött készült a palacsinta, így tulajdonképpen nála volt Budapesten először látványkonyha.

Ilkovics az alkalmazottaival is jól bánt, tudta, hogy ennyi ember kiszolgálásánál nagyon sok múlik a pincérein. Igyekezett az ő munkájukat is megkönnyíteni, például ételliftekkel. Olyan embereket alkalmazott, akik első pillantásra tudták, hogy az érkező vendégeket megfelelő helyre ültessék, hiszen a pályaudvar közelségének köszönhetően rengeteg különböző ember fordult meg itt naponta. A tulajdonos folyamatosan fejlesztette az üzletét, és rendszeresen beszélgetett az alkalmazottaival arról, hogyan lehetne még jobban, még gyorsabban kiszolgálni a vendégsereget. A jó ötleteket általában kisebb összegekkel is honorálta.

Az Ilkovicsban reggel hatkor indult az élet - az éjszakai műszakra beállított cukrászüzem friss termékeivel a korán kelők igényeit elégítették ki, később a söntés, majd az étterem nyitott meg, de reggel 8-ra az egész üzlet készen várta a napi rohamot.

Az Ilkovics pincérei  Fotó: Nagy József/Fortepan

A roham pedig nem volt kicsi - egy átlagos hétköznap 4-5000 embert szolgált ki, a hétvégén ennek a felét. Pörgősebb napokon 100 kiló körüli sertéshúst és ugyanennyi babot készítettel el a konyhán, de krumpliból például napi átlag 600 kg fogyott, ebből 4 mázsa sült krumpliként végezte. Italból sem csekély mennyiség fogyott: a söntésben napi 100-150 liter pálinkát adtak el, sörből is lecsusszant 6-7 hektoliter. Az árak nagyon barátiak voltak: egy nagy adag bableves 12 fillér volt, a gulyásleves pont a duplája. A főzelék feltéttel 20 fillér volt, akárcsak a rántott szelet rósejbnivel, a sütemények pedig 8 fillértől indultak. Azt is hozzá kell tennünk ugyanakkor, hogy az Ilkovicsba finoman szólva sem Párizsból hordták az alapanyagot - a bécsi szelet tehéntőgyből, a lazac fogasból, a hering tavi pontyból készült.

Konyhai személyzet az Ilkovicsban   Fotó: Nagy József/Fortepan

Ilkovicsnak nemcsak üzleti érzéke volt, a rossz időket is megérezte. Zsidó származású volt, így 1937-ben az üzletet egy strómanra bízta. A háború után megpróbálta újranyitni az üzletet, de végül rábízta öccsére, Miksára, és Izraelbe emigrált - ott is halt meg 1949-ben. Ugyanennek az évnek a márciusában államosították az Ilkovicsot - a papírok szerint ekkor 152 alkalmazottjuk volt, ennél több embernek ebben a szférában csak a Gundel adott munkát. A komplexumot átnevezték Népbüfének, Ilkovics Miksát pedig kitelepítették.

Az egykori Ilkovics, vagyis Népbüfé 1953-ban. A felső emeletek már hiányoznak.  Fotó: Fortepan

Az üzlet híre és a kiszolgálás és az ételek minősége innentől meredeken lefelé ívelt. Rossz hírű lebuj vált belőle, besúgók, spliclik, prostituáltak, lecsúszott polgári elemek találkozóhelye lett, a rendőrség állítólag gyakran itt kezdte a nyomozást egy-egy bűnügyben, a razziák pedig heti szinten voltak napirenden. A legenda szerint az 56-os forradalom is az Ilkovics közönségének köszönhetően "durvult el", ez azonban nyilvánvalóan városi legenda, különben nem hagyták volna, hogy a hely a forradalom után is nyitva tartson. Valószínűleg annyi történt, hogy a vonuló tömeghez csatlakozva a Nyugati (akkor Marx) téren haladt át pár népbüfés törzsvendég, és ezen a szakaszon kezdték skandálni a politikai jelszavakat - a kollektív emlékezet pedig összekötötte őket.

A Népbüfé már emeletek nélkül 1956-ban.  Fotó: Pesti Srác/Fortepan

A második korszakra sokan úgy emlékeznek vissza, mint a város legdurvább lebujára: már a működése idején is legendák keringtek róla - ezek egy része igaz volt, de nagyon sok túlzás kötődik a létesítményhez.

"A kocsma ’56-os nimbuszát erősítette a közönségéhez eleve pejoratív módon viszonyuló szervek ellenség- és bűnbakképző álláspontja, így a forradalmat követő ellenforradalmi sajtópropaganda részben az Ilkovics hangos közönségét, a kocsmatöltelékeket okolta az október 23-i helyzet radikalizálódásáért."

Az egyik leggyakoribb tévhit, hogy "az 1945-től az 1956-os forradalomig terjedő időszakban Budapest egyetlen éjszaka is nyitva tartó kocsmája és ezzel a belvárosi éjszakai élet egy meghatározó tere volt." - a tanulmány sajtóforrások és levéltári dokumentumok alapján cáfolja. Ennek ellenére kár lenne mentegetni a Népbüféként működő Ilkovicsot, hiszena szakszerűséget nélkülöző, rosszhírű talponállóvá züllött, melyet a rendőrség ellenséges gócpontként tartott számon, amelynek inkriminált vendégeire időnként, egy-egy razzia keretében lecsaphatott."

1956 október 15: ebben is emlegetik az Ilkovicsot

A nagy múltú helyek nem sok esélyt kaptak: ha nem tudták politikai okokból elvenni, akkor gazdaságossági szempontból történt az államosítás. Az Ilkovicsnak is az adótartozás lett a vége - érdekesség, hogy az összeírásban 152 alkalmazott szerepel, nála többet csak Gundeléknál láthattunk.

Az Ilkovics felszámolását 1949. március 8-án kelt, 10.061/1949.II/2. számú leiratával Rónai Sándor kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter rendelte el. A Gazdasági Főtanács utasítására az állami Községi Élelmezési Nemzeti Vállalat 150 ezer forintot fizetett be a Pénzintézeti Központnak a Marx téri üzletért.

A harmincas évek remek, jó hírű gyorsétterméből hamar a rendőrségi iratokban szereplő lebujjá vált. Egy 1955 szilveszterét megelőző biztosítási akcióban az Ilkovicsot a veszélyes létesítmények között listázták, ahol gyakori volt a verekedés, az üzérkedés és a prostitúció.

Az október 15-én, néhány nappal a forradalom előtt megjelent Belkereskedelem szaklapban a lapzárta utáni hírek között hozzák ujjongva, hogy bezárt a Marx-téri krimó. Igaz, a végén túlélte az évet és még néhányat, de a pár mondatban nem is ez az érdekes, hanem a népmesei hősként felbukkanó renitens elemek neve: Kacsaorrú, Kuksi, Szadista Sári és a Falábú Jancsi. Nem lenne kerek a legendás vendéglátóhely története, ha a Falábúról nem emlékeznénk meg - a Rejtő Jenő regényekbe illő figura szerepe nem csak a krimóból ismert.

A Népbüfé végül egészen 1961-ig működött, akkor sem a politika vagy a rendőrség miatt zárták be, hanem mert átépítették a teret - az amúgy is erősen megrongálódott épületet elbontották, a helyére pedig később a Skála Metró került.

A város első önkiszolgálójának - a legendás Ilkovicsnak - pedig mára csak a legendája maradt.