Scheiber Sándor, a Rbbiképző egykori tudós professzora és főigazgatója mondotta Ábrahámsohn Manónak, a Dohány utcai zsinagóga főkántorának temetésén 1960. december 6-án: "...a legkorábbi emlék úgy jellemzi a magyar kántort a török hódoltság idejéből, hogy páámajn noim, gyönyörűséges hang/csengő hang."
Nos, ilyen hangja volt Joszele Rosenblattnak is! De mennyire volt ő magyar kántor, illetve hogyan kötődik a magyar-zsidó kántorművészethez?

Tudjuk, hogy Rosenblatt Oroszországban született, Amerikában kapta szárnyra a világhír és Izrael földjében alussza örök álmát.

Rosenblatt Magyarországon, a történelmi Magyarországon – pestiesen szólva – itt, e földön lett valaki. Innét indult kántori karrierje, itt lett kántorrá (Munkácson), itt teljesedik aki hangja (Pozsonyban), de Amerikában is egy magyar-zsidó zsinagóga (New York-Ohév cedek) főkántoraként lesz közismertté. 1933. július 10-én az Egyenlőség nevű zsidó hetilapban egy nekrológ jelent meg Rosenblattról, "Josszele, a világ legnagyobb kántora" címmel: "Josszele Rosenblatt, az élete és művészete delén elhunyt amerikai csodakántorban a művészet összetalálkozott az istenfélő, jámbor, szentségretörő lélekkel. A kettőnek ez a szerencsés egyesülése okozhatta, hogy Istennek olyan kivételes erejű szolgája, a községnek, sőt az egész zsidóságnak oly fenkölt (!) szószólójává válhatott."

Rosenblatt 14 évesen

Joszele, eredetileg Joszéf Rosenblatt, avagy angolosan: Joseph Rosenblatt, hiszen a világ úgy ismerte mint amerikai kántort, pedig rövid életének csak mintegy 1/3 részét töltötte az akkor közismert jiddis szóhasználattal goldene medinének nevezett országban. Az a név, mely lemezein szerepel, így, jiddisül, becézve: Joszele (a kicsi Joszéf) Rosenblatt. (Valóban pici volt, hiszen 155 cm magasra nőtt, 85 kilója mellett e szakállas, 10 nyelven éneklő házán.)

Joszele Rosenblatt az akkori cári birodalomban, közelebbről Ukrajnában született 1882. május 2-án (5642. ijjár 13) egy Bjelaja Cerkov nevű városkában, Kijevtől kb. 70 km-re, délnyugatra, egy régi rabbi- és kántordinasztia leszármazottjaként.

Gyermekkoráról így beszél egy 1918-ban, Amerikában adott interjújában: "Egy évvel földi megérkezésemet követően, apám éppen a kórussal próbált, amikor egy hang túlkiabálta a 14, fortissimóval éneklő kórustagot is. A hálószoba ajtaját kinyitva megpillantotta a bölcsőben teli tüdőből visítozó Rosenblatt bébit. Ott és akkor apám megjövendölte, hogy ez a kicsi valamikor egy nagy zsinagóga kántora lesz még. Felnőtt koromban anyám mindig mesélte, hogy mikor négy éves voltam, felvettem apám kápedlijét, táliszát és őt utánoztam. Elővettem egy villát a konyhaszekrényből, hozzákoccintottam fogamhoz, majd a fülemhez tartottam, akárcsak apám a hangvillát. Utána olyan hangerővel kezdtem bele a Löhó dajdi-ba, hogy minden szomszéd összefutott az ablakunk előtt. Attól kezdve én is apám kórusának tagja lehettem" – mondotta annak idején Rosenblatt.

Az oroszországi pogromok miatt – mikor a meggyilkolt II. Sándor cárt követő III. Sándor cár főtanácsadója (Konsztantyin Podjedonoszcev) meghirdette a "zsidókérdés" megoldását a cári birodalmon belül, miszerint: "A zsidók egyharmada megkeresztelkedik, egyharmada elpusztul, egyharmada pedig kitarakodik az országból" – szóval ekkor a család az Osztrák-Magyar Monarchia keleti, nagy zsidó népességgel rendelkező tartományába, Bukovinába költözött. 1889-ben Csernovitzban, a tartományi székhelyen telepedtek le, melynek zsidó lakossága abban az időben meghaladta a nem zsidók lélekszámát. Rosenblatt apja itt kapott kántori állást és ebből próbált megélni egyre népesebb családjával. (Összesen tíz gyermeke született.) Mivel a megélhetés egyre nehezebben ment, ezért valami újjal próbálkozott és 1893-ban fiúgyermekeivel elindultak a Monarchián belül vándor-kántorkodni, ha úgy tetszik turnézni, városról-városra, zsinagógáról-zsinagógára. Először Krakóban léptek fel nagy sikerrel, majd 1894-ben Bécsben, de ebben az évben váratlanul meghalt az apa.

Idézet a fent említett, 1918-as interjúból: "Így a családfenntartás súlya az én vállamat nyomta, pedig még csak tizenkét éves voltam. Lévi bátyám, aki most Magyarországon népszerű kántor, együtt utazott velem koncertkörútjainkon, mi voltunk a "Bné házánim" és bárhol is jártunk, nagy feltűnést és lelkesedést váltottunk ki. Jókora összegeket kerestünk, ami lehetővé tette, hogy mind a zenét, mind a Talmudot tanulmányozzam."
1896-ban, a magyar millennium évében Budapesten is énekelnek a "Bné házánim/A kántor fiúk". 1900-ban újra Krakóban énekel, és ahogy szokás volt abban az időben, egy bálbosz meghívta sábeszre magához az ifjú vándorkántort.
Történetesen Joszele 18 éves volt, és ugye ez az a kor, mikor a Pirké óvajsz szerint "ben smajne eszré lehupó/a 18 éves fiúnak a hüpét, magyarul: a 18 éves fiú házasodjék meg" (Misna, Pirké ávot V,22). Joszele házigazdájának pedig volt egy eladósorban lévő lánya, így hát összejött a siduh és megtartották a hászenét, az esküvőt. Kaufman Taubinak hívták az arát, vagy helyesebben a kálét. Még ezen évben – mivel már nős és szakállas ember lévén, ami annak idejében elengedhetetlen feltétele volt egy hagyományhű közösségben a kántori állásnak – a munkácsi (minkecsi) kile választja meg kántorának.

Erről így beszélt: "Hamarosan üresedés lett a magyarországi Munkácson, ahol negyven házán versengett a kérdéses állásért. Engem hoztak ki győztesként, de 11 havi kántorkodás után elrabolt a pozsonyi hitközség, ahol öt évig voltam hivatalban." Itt született meg egyik fia, Smuél Rosenblatt (1902-ben), aki 1921-től (19 évesen!) a new yorki egyetemen a keleti nyelvek tanára lett a trentoni Adath Israel hitközség rabbinusi teendőinek ellátása mellett.

Visszatérvén a "papához", köztudott, hogy Munkácson a Spira rabbi-dinasztia; míg Pozsonyban a Hászám Szajfer, a Keszáv Szajfer, a Sévet Szajfer (aki abban az évben /1906/ adta vissza lelkét Teremtőjének, mikor Rosenblatt Hamburgba ment), szóval e nagy hászid, illetve erősen konzervatív rabbik "honában" nem az orgonás, kórusos modern házánut/házónusz irányzat érvényesült. 1906-tól Hamburgban, a kohlhöfeni régi zsinagógában, majd az "Israeliten Synagogen Verband"-ban, a legnagyobb hamburgi hitközségben azonban már érvényesíthette azt a tudást, melyet pozsonyi évei alatt szerzett, ugyanis Bécs közelsége lehetővé tette számára, hogy koncertekre, operába járjon és hangképzést tanuljon. Bécsben került sor első hanglemez felvételére is 1905 nyarán, fia és életrajzírója: Dr. Henry Rosenblatt szerint. (Bár ezt sokan vitatják és azt a bizonyos lemezt sem lelték meg mindmáig.) Pozsonyi oberkántor korában adták ki, – mert zenét is szerzett Rosenblatt – a "Zmiresz Jajszéf" (Joszéf dalai) című 150 (mint a tilemek/zsoltárok) zsinagógai énekszámot tartalmazó könyvét.

Rosenblatt-25evesen

Hamburgi főkántorsága idejében, pedig 25. születésnapjára 25 recitatívót írt "Tfilajsz Jajszéf" (Joszéf imái) címmel, amelyet szintén megjelentettek. De írt még könyvet "Sivász ajfné hákidus" (A kidus hét módja) címmel is 1909-ben, sőt, Rosenblattot idézve: "Akkoriban írtam egy imát Ferenc József király 80. születésnapjára, (1910) amiért saját kezűleg aláírt levelet kaptam tőle."
Itt, Hamburgban kötött ismeretséget és barátságot Enrico Carusoval, akitől énekelni is tanult, főleg stílusgyakorlatokat. Ekkor már Európában elismert kántor volt, töb lemezfelvétellel (a hamburgi Odeon cégnél készültek), és "mellesleg" hat gyermekkel a háta mögött.

Harminc évesen azonban úgy döntött, hogy elmegy Amerikába és ott fog énekelni a továbbiakban, de amint a nyilatkozatában mondotta: "A hamburgi hitközség nem akart elengedni. Miután eldöntöttem, hogy szeretném szabad földön hittestvéreim előtt is hallatni hangomat, egy napon megléptem. A gőzhajón azonban elkaptak és úgy hurcoltak vissza, mint valami bűnözőt. Nemsokára újabb kísérletet tettem a szabadulásra. Ez alkalommal sikerült és New Yorkban értem partot."

1912-ben a new yorki legnagyobb magyar-zsidó ortodox zsinagóga és közösség kántora lesz, melynek az 1848-ban, a magyar forradalom évében Baracskán született Klein Fülöp a főrabbija, aki az Agudász Jiszróel elnöke volt sokáig, de a Mizráhi mozgalmat (ortodox cionista szervezetek) is támogatta. Ez a kile abban az évben építtette az Ohév cedek nagyzsinagógáját és az avatás szombatján itt énekelt Rosenblatt. Olyan sikere volt, hogy nyomban megválasztották főkántoruknak. Az első világháború alatt, 1917-ben előadókörútra indult Amerikában a háború sebesültjeinek megsegítésére.

A turné egyik epizódjáról így beszélt: "Az egyik ilyen koncerten, ez év március 17-én Chicagoban, a koncertterem 4.000 hallgatója között ott volt Campanini úr is. Sosem hittem volna, hogy ez a koncert hozza meg számomra oly gyorsan a rivaldafényt. Amikor Campanini úr meghallott, amint az "Omár rabbi Eleozor"-t a saját dallamommal énekelem oly lelkes lett éneklésem hallatán, hogy azonnal 1.000 dolláros fellépti díjat ajánlott operatársulatánál. Az "Omár rabbi Eleozor" teljes koloratúrámat kiaknázza és tényleg rendkívül nehéz darab."

Chaplin és Rosenblatt

Igazán nagy híre azonban Rosenblattnak Amerikában – jellemzően a sajtó jóvoltából – akkor lett, mikor az általa imént említett fellépése nyomán felkérik Eliezer szerepére Halévy: A zsidó nő című operájába. A chicagoi Operaházban kellene énekelnie e szerepet 1.000 dolláros gázsiért. Ő azonban visszautasította a nagyvonalú ajánlatot, mert mint mondotta: "...a zenés játék, valamint az éneklő nők társasága nem egyeztethető össze a kántori státusszal." A szerep, az ajánlat elutasításának gyorsan híre ment és sokat cikkezetek róla a korabeli sajtóorgánumok.

Rosenblatt másképpen is ragaszkodott az ősi zsidó konvenciókhoz, mindig sapkában énekelt, sőt mikor a new yorki Operaházban vendégszerepelt, akkor a plakátok úgy hirdették, hogy péntek este a művész nem lép fel a szombat szentsége miatt. Csak ortodox zsinagógákban volt hajlandó énekelni, ennek ellenére híre, hírneve – többek között a fentebb említett cikkek hatására is – túlterjedt a zsidó körökön, és amikor egyetlen fellépésért 5.000 dollárt kapott, akkor a "Evening Telegram" című újság a címlapon közölte: "Zsidó kántor 15.000 dollárt kap három liturgiai fellépésért".

Rosenblatt a későbbiekben sokszor énekelt koncerteken, énekelt jiddis dalokat, de olasz áriákat is. Elismert volt, sikeres volt, egy 1920-as jiddis nyelvű plakáton egyenesen így hirdették meg Rosenblatt egyik fellépését: "Di greszte szenzácije in der iszt szájd! / A nagy szenzáció az East Side-on!"

1922-ben azonban, mivel a pénzügyekhez nem értett, 100.000 dollár kölcsönért vállalt kezességet, sőt még házát is elzálogosította egy új ortodox zsidó hetilap, a "The Light of Israel/Izrael lángja" megindulásához. Az újság azonban csődbe ment és Rosenblatt egyik pillanatról a másikra elszegényedett.

Yossele Rosenblatt, mint saját maga a Jazzénekes című filmben 1927-ben

Lemondott főkántori állásáról és koncertturnékra szerződött, melyek jövedelmezőbbek voltak a kántorkodásnál. 1927-ben – pedig még ekkor is volt törlesztenivalója (összesen 190.000 dolláros adósságot halmozott fel) – felkérték, hogy énekelje el az Al Jolson főszereplésével készülő "Jazz Singer/Jazzénekes" című filmben a Kol nidré-t, táleszban, kitliben, úgy ahogyan jan kiperkor a zsinagógában is szokta. A Warner Brothers filmvállalat 100.000 dollárt ajánlott fel neki e szerepért. Ő azonban vallási meggyőződésből ezt nem vállalta.

1928-ban a brooklyni Ansé szefárd gyülekezet kántora lesz, majd egy európai turné után egy dél-amerikai turné. 1929-30 között ismét az Ohév cedek zsinagóga főkántori tisztjét látja el, azután újból "szabadúszó" énekes/kántor.

1933-ban meghívják az akkori nevén Palesztinába, hogy a Fox filmvállalat produkciójában készülő "Hálom ámi/Népem álma" című cionista, jiddis nyelvű filmben szerepeljen, énekeljen. Erec Jiszráel (Izrael földje) felé utaztában, a New Yorkból induló Vulcania gőzhajón Rosenblatt útitársai lettek a Patai József (az akkori Mult és Jövő című folyóirat főszerkesztője, az ismert író és szerkesztő) vezetésével a Szentföldre zarándokoló cionista magyar-zsidó küldöttség 140 tagja is.
E hajón volt Dr. Schönfeld József, a Zsidó Szemle (Magyar Cionista Szövetség lapja) főszerkesztője is, aki "Palesztinai utam" címmel egy cikksorozatban számolt be útiélményeiről újságjában. Ebben leírja találkozásait, élményeit Rosenblattal kapcsolatosan, így a magyar olvasók első kézből értesültek Rosenblatt életének utolsó utazásáról és hónapjairól, bár ezt akkor még senki nem tudhatta.

Schönfeld így ír: Az egyik asztalnál Jossele Rosenblatt, a világhírű amerikai főkántor ül, az amerikaiak válogatott társaságával. Vacsora után az új utasok tiszteletére Jossele a sir hamaloszt énekli el. Saját gyönyörű kompozíciója. (...) Rosenblatt felé húzodom, aki néhány ''chaszidjával'' (rajongójával), – kizárólag amerikaiak – meghitt ünnepi hangulatban ül együtt és amint messziről kiveszem, tanítja őket egy héber dalra.
Jossele Rosenblatt, akinek nevét a gramofonlemezek révén bizonyára mindenki ismeri, Amerika leghíresebb és legnépszerűbb kántora. Igen alacsony termetű ember, ezért nevezte el a nép a maga kedvencét, becézve Josselenak, kicsinyítve.
Egyébként igen joviális, barátságos, szeretetreméltó férfiú, aki az egész úton lelkesen és szinte áhitattal foglalkozik a maga szűkebb környezetével és esténként igyekszik híveit a legújabb zsidó szerzeményeire megtanítani. Most is egy andalítóan bájos héber melódia vonz oda a társasághoz. Egyszer-kétszer hallgatom a dalt, azon veszem magam észre, hogy én is ott állok Jossele körül a körben és már fújom az éneket, amelynek szövege:

A régi szöveget Jossele látta el melódiával, amely oly fülbemászó és annyira igazán zsidó, hogy nem csodálkoztam később, amikor ugyanazt a pár szóból és néhány akkordból álló dalt órákon át énekelte a társaság és Jossele fáradhatatlanul dirigált és mindig talált valami nüanszbeli kifogásolni valót, amely után mindenkor ő maga egyedül énekelte el újra még újra a dalt, hogy egészen tökéletesen hangozzék a tanítványok ajkain.
Itt ragadtam meg az alkalmat, hogy Josseleval hosszasabban eldiskuráljak. Hogy lelkes cionista, azt nem kellett mondania, hiszen minden este nagyszabású koncertet is rendezett, amelynek bevétele egészben a Keren Kayemeth javára ment. Egyébként is minden este folyt gyűjtés a Keren Kayemeth javára. Fiúk és lányok nagy kosarakat díszítettek fel a zsidó színekkel és az egész hajón végig mindenkit igyekeztek a Keren Kayemeth részére adakozásra bírni. És sehol nagyobb örömmel és lelkesebben nem láttam embereket cionista célra adakozni, mint éppen ezen a hajón.
Jossele Palesztínába több heti tartózkodásra jött. Pészách első napján Tel Avivban, az utolsó napján Jeruzsálemben fog énekelni, illetve előimádkozni a nagytemplomban, ugyancsak részben a Keren Kayemeth javára.
Budapestre is készül, amint velem közölte és szeretne itt még május havában egy templomi hangversenyt rendezni. Megígértem Josselenak, hogy készséggel állok majd rendelkezésére.
Közben újabb és újabb choszedok érkeznek Jossele "udvarába" és a beszélgetés abbanmarad. Jossele int a kezével, és újra megkezdődik a "Jávó ádir vöjigálénu", a megváltás himnuszának gyakorlása és betanítása – már az újonnan érkezettekre való tekintettel is.
Jossele még elárulja, hogy holnap ő fogja a szombati istentiszteletet végezni, amit végtelen örömmel hall az egész társaság. Hírnökök viszik szét az örömhírt a hajó minden zugába és bizonyos, hogy holnap zsúfolt ház fogja hallgatni Josselet.
Másnap a reggeli után tökéletes szombati pihenő a fedélzeten. Néhány magyar utitársam sürget, hogy jó lesz már lemenni a templomba, mert később nem tudunk magunknak helyet szorítani. Magam is feltétlenül meg akartam hallgatni Josselet és ezért nyomban lementünk a "templomba", amely ezúttal a társalgó, feketéző és zeneszalonokból volt átalakítva, mert ez a három terem sem tudta befogadni a Jossele művészetét élvezni akaró hatalmas publikumot, amelyben nemzsidók is jelentékeny számban voltak. A teremben, illetve termekben, amelyek a templom céljaira szolgáltak, szinte elviselhetetlen a hőség. A hajón tudvalevőleg minden terem igen alacsonyra van szabva, ezért kevésbbé szellős és ami a kántor szempontjából fontos, igen rossz akusztikája van egy ilyen teremnek.
Mégis a második teremből, ahonnan beljebb nem juthattunk, nagy élvezettel hallgatjuk Jossele imáját. Éppen a Tóra kivétele van soron. Jossele a Berich sömé demoró ólmó-t énekli.
Hangja a másik teremből a közönség hatalmas tömegén keresztül úgy hatol hozzánk a másik terembe, mintha valahonan messze távolból hangzana. De annál szebben és annál megrázóbban hat. Valami különleges stílus az ő énekművészete.
Szereti a híveket magával ragadni, hogy kórus helyett énekeljenek vele. És a közönség csakhamar reagál. Szinte szuggesztív erővel kényszeríti a híveket, hogy vegyék át a melódiát és kísérjék kórusban az énekét:
"Ánó ávdó dökudsó berich hu" – Én vagyok az Uristennek a szolgája, – énekli Jossele és az ima minden új mondatát azzal variálja, hogy mint refrént ismétli és énekli az Ánó ávdó-t, addig, amíg a közönség megtanulja az éneket, és egy intésre mindannyiszor vele éneklik a refrént, amely az egész gyülekezet hitvallomását képezi: "Mi vagyunk az Uristen szolgái." Ennél a közös éneknél áhitatosabb és hangulatosabb istentiszteletet nem hallottam... – írta Schönfeld József a Zsidó Szemlében,1933-ban.

Rosenblattal egyetemben a magyar cionisták is szerencsésen megérkeztek a Szentföldre, Izrael földjére, az akkori Palesztinába, ahol a híres kántor zsinagógákban énekelt, koncerteket adott és összebarátkozott többek között Kook jeruzsálemi áskenáz főrabbival és Bialikkal, a közismert íróval, költővel, irodalmárral.

Bialiknak annyira megtetszett Rosenblattnak a CXXVI. zsoltárra, a "Sír hámáálajsz bösúv Hásém esz sivász Cijajn..." – ra írt melódiája, hogy egyenesen azt ajánlotta: legyen ez a megszületendő állam nemzeti imádsága, himnusza. A film forgatása során, melynek céljából Rosenblatt Erecbe jött, tehát a "Hálom ámi/Népem álma" címú film egy külső helyszínén, a Holt-tengernél és a Jordán folyónál történt felvételek után visszatért Jeruzsálembe, ahol még aznap, 1933. június 19-én (5693. sziván 25) visszaadta lelkét teremtőjének. Szívroham végzett vele 51 éves korában. Az ortodox szokások szerinti másnapi temetésén, az akkori Palesztinában addig még soha nem látott tömeg, húszezer ember kísérte utolsó útjára.

Rosenblattot Kook főrabbi búcsúztatta, tartotta a gyászbeszédet, megemlítve benne azt is, hogy a legutolsó szombatot éppen Rosenblatt búcsúztatta a jeruzsálemi Hurva zsinagógánál, mely szertartáson ő is részt vett, és most ő kénytelen búcsúztatni e nagyszerű énekesét az imáknak.

Rosenblatt nyolc gyermeket, az életében készült 180 hangfelvételt, és azt az egyáltalán nem elhanyagolható tényt hagyta hátra, hogy a zsidó kántorzenét, a házánutot/házónuszt hangfelvételei révén "behozta" a világ zenei köztudatába.

Kortársai szerint Rosenblatt volt az ideális kántor megtestesítője, aki tiszteletreméltó, szakállas sajmer micvajsz ember volt. Ő volt a bel canto egyik legnagyobb virtuóza, kiművelt, iskolázott hangja két és fél oktávnyi hangterjedelemmel bírt, amely átölelte mind a bariton, mind a tenor hangfekvést, sőt még a falsettóa is híres volt. Éneke tiszta, jól érthető, mely magában hordozta a közép-kelet európai áskenáz hagyományokat, az improvizációt, sőt gyakran hászid dallamokat is. Briliáns koloratúrája különleges lágysággal párosult, miközben ura tudott maradni hangjának. Van néhány szerzeménye, mely kevésbé melódikus, míg mások a szerző hangterjedelmét kívánják meg az előadótól, ezért más kántorok ritkán adják elő.

 
Visszatérvén az Egyenlőség című zsidó hetilap már említett nekrológjához, az ekként fejeződik be: "Keleten tűnt fel, ott felkapta a hír szárnya, aztán nyugatra jött át. (...) A Szentföldön csendült fel utoljára zsoltáros éneke és ott tért meg az örökkévalóságba maga is, a zsidóság felejthetetlen nagy énekese, egy zaklatott szenvedő zsidó korszak magasztos lelkű szószólója..."

Annak idején a slajsim elteltével a new yorki Carnegie Hall-ban 200 kántor részvételével tartottak ázkórét, gyászünnepséget, a nagynevű kántor emlékére.