Felix Salten   

Klementine látogatóban

Róza Géza fordítása

2024.09.10.

Alexander Marbacher bejött a feleségével a városba. Szép számmal voltak itt olyanok, kik nagyra becsülték szenvedélyes verseit, kik színes-tüzes regényeit mind elolvasták s csak akkor mentek színházba, ha Marbacher drámáit játszották. Itt azt is tudták, hogy megházasodott. De feleségét még nem látták.

Az asszony magas volt, dús idomú s feszes bársonyruhákban járt. A haja fekete volt és merev, mint a drót. Fényes, fekete szemei ragyogtak, de valami sokat kilesni belőlük nem igen lehetett. És Klementine volt a neve. Alexander Marbacher nem sokat mutatott mellette, mert sovány és sápadt volt, az arcza keskeny és hosszúkás, a kimosott lenhez hasonló szőkés, ritka szakállal. A fogazata megromlott, de szemei jók voltak és ártatlanok. Klementine metszőfogai porczellánfehérek és feltünően nagyok. Egy kicsit selypít. De ez tetszett a férjének.

Látogatóba mentek. Legelőször Löffelmann festőhöz. Mert ez még diákkorából egyik legjobb barátja volt Marbachernek. S Marbacher megfestette Löffelmann arczképét, amelynek sok évvel ezelőtt egy kiállításon óriási sikere volt. Tulajdonképpen evvel a képpel kezdődött Marbacher hírneve, dicsősége. Löffelmann, aki már akkor ismert festő volt, ezt mondta barátjának: »Meg akarom mutatni az arczodat az embereknek.« S mikor aztán sokat emlegették Marbachernek, a költőnek arczképét, a könyveit is akarták olvasni.

És most tették az első látogatást a festőnél. De nem találták odahaza. Löffelmanné fogadta őket. »Ah! milyen kár! férjem nincs itthon... ejnye, igazán kár... nagyon fogja sajnálni.«

»Hol van?« kérdezte Klementine.

»Elutazott Görögországba«, felelte Löffelmanné boldogan, »tanulmányútra.«

Klementine félbeszakította: »Egyedül?«

Löffelmanné rábólintott. »Korinthoszban találkozik még két barátjával s aztán együtt mennek lóháton az ország belsejébe... tudja, ott Görögországban...«

»Férjem soh'se menne utazni én nélkülem« mondta Klementine. »Tanulmányútra, én nélkülem! Nem, ezt nem tenné soha!«

Marbacher mosolygott. Löffelmanné egészen elvörösödött, de nem felelt. Később még ezt mondta Klementine: »Óh, nagyon jól tudom én, hogy férjeink milyen benső, jó barátok. Hisz a férjem arczképével szerezte akkor az ön férje a hírnevét.«

Löffelmanné újra elvörösödött. »Igen, igen, a kép így jutott hírre.«

Klementine hozzátette: »Férjem gyakran segít névhez fiatal festőket, akik megkérik, hogy üljön nekik. De egyiknek a képe se ütött be úgy, mint ez.« S evvel vége volt a látogatásnak s elmentek.

Elmentek Eduard Moosbergerhez, aki új költeményeit akarta néhány barátjának felolvasni. Mikor Moosberger felütötte a kéziratot, felesége odament Klementinehez s elhívta: »Jöjjön addig a szobámba...«

Klementine követte. »Hát mi ne hallgassuk meg a felolvasást?« kérdezte.

Moosbergerné a fejét rázta: »Ah nem, az urak jobb szeretnek magukban lenni!«

Klementine meglepetést színlelt: »Férje egyedül szokott olvasni?« Mire Auguste asszony ezt felelte: »Mindig. Feszélyezi, ha jelen vagyok.« De Klementine büszkén így szólt: »Férjem egy sort se olvas, ha nem vagyok mellette.« Auguste asszony ránézett s így szólt: »Én olyan jól meg tudom érteni, hogy férjem zsenirozza magát előttem, ha mások itt vannak - vagy zsenirozza magát mások előtt, ha én ott vagyok. S aztán - lehet, hogy az urak nem is mondanák ki olyan nyíltan a véleményüket, ha én ott volnék.«

Klementine körüljártatta fényes szemgolyóját s ezt mondta: »Férjem csak egy ítéletet akar - az enyémet.«

Moosbergerné udvariasan ráhagyta: »Na persze.« Magában pedig ezt gondolta: »Milyen vigyázatlanság ilyet elmondani nekem; hátha búsulni találnék miatta!«

A következő nap doktor Eberweinhez mentek. Ferdinand Eberweinhez, a novellaíróhoz, akinek olyan gyengéd és eredeti ötletei voltak s akinek aczélkemény, művészien kidolgozott stílusát annyira csodálták. Az asszony fogadta őket: »Kérem, bocsássanak meg, - mondta zavartan - férjem dolgozik s ilyenkor senkinek se szabad hozzá bemenni. De várjanak, már háromnegyed tizenkettő. Pont tizenkettőkor abbahagyja. Olyan pontos...«

Klementine úgy tett, mintha csodát hallana: »Mit? Tizenkettőkor abbahagyja?« A félénk asszony megmagyarázta a dolgot. »Igen, mindennap nyolcztól tizenkettőig dolgozik. Olyan pontos.«

»Férjem akkor dolgozik, tudja, mikor érzi az inspirácziót,« jelentette ki Klementine. »Néha naphosszat, néha meg egész éjjel. Tulajdonképpen mindig dolgozik.«

»Ah!« rebegte a félénk kis asszony.

Klementine ekkor visszagondolt egy másik csodára: »Ugy-e, azt mondta az elébb, hogy nem szabad bemennie a férjéhez, mikor ír?»

A kicsi asszony megijedt: »Senkinek se szabad hozzá bemenni. Zavartalan nyugalom kell neki.«

Klementine egész egyszerűen nem akarta ezt megérteni. »Ha más nem is, de ön csak bemehet hozzá?«

A kicsi asszony a fejét rázta: »Isten ments!«

»Ezt nem értem,« mondta Klementine nyugodtan. »Az én férjem azt akarja, hogy mikor dolgozik, mindig mellette legyek a szobában. Közellétem animálja. Ha nehezebb helyhez ér, odahajol a fejem fölé s inspirálja a hajam illata. Én nélkülem nem is tudna már dolgozni.«

A kicsi asszony föltekintett Klementinere, mint egy látomásra, s egészen kijött a sodrából.

Ferdinand Eberweintől pedig elmentek Franz Salvator Klemmhez, aki zenész volt s megzenésítette Alexander Marbacher néhány dalát. Franz Salvator Klemm közel járt az ötvenhez s az anyjával lakott, egy finom, jóságos arczú öreg asszonynyal, akinek selyemruhája elhaló levendulától illatozott. Az öreg asszony és öregedő fia lelkesülten fogadták Klementinet. Mikor azonban később egyedül maradt az anyával, mert férje és Franz Salvator a szomszédszobában czigarettáztak, Klementine ezt mondta: »Azelőtt az én férjem is az anyjával lakott. De akkor sohase tudott rendesen dolgozni.« Az öreg asszony szeliden mosolygott: »No, akkor még fiatalabb volt s nem volt olyan szorgalmas, mint most.« »Ah nem!« felelte Klementine okosan - »most se dolgoznék, ha visszamenne az anyjához. Tessék elhinni, nagyságos asszonyom, rendszerint a szülők értik meg legnehezebben gyermekeiket. Hiába, mély űr van a régi és az új nemzedék közt.« Az öreg asszony nagyon figyelmesen nézett az arczába s elkomolyodott: »Lehet, hogy igaza van,« mondta udvariasan, »de azért úgy általánosságban még se lehet ezt állítani.« Klementine elmélyedett: »Persze, általánosságban nem... ej no, de mit is akartam mondani... igen... hogy egy anya tulajdonképpen mégis csak más, mint egy szerető asszony - az van a dologban. Egy anya közelléte mégis csak inkább zsibbasztó. A szeretett nő tudja csak, érzékiségének atmoszférájával, amúgy igazában fölszítani a férfi alkotóképességét.« Mikor aztán a férfiak visszajöttek, Franz Salvator meglátta ezeknek a beszédeknek a nyomát anyja arczán, leolvasta róla, hogy valami nincs rendben, s éles tekintettel fürkészte Klementinet. Mire röviden és lelkesedés nélkül bucsuztak el tőlük.

Fél órával később Klementine újra kapott egy ilyen éles tekintetet, mert Kornbergnél, a drámaírónál, ezt mondta: »Mi falun élünk egész magányosan.« És Kornberg ezt felelte: »No persze, szép is az.» De Klementine még ezt is kijelentette: »Az én férjem a városban nem is tudna dolgozni.« Én úgy gondolom, hogy minden igazi költőnek falun kellene élnie. Mert hiába, a városban mégis inkább csak litterátorok vannak.« S ekkor Kornberg, a drámaíró, átszúrta egy tekintettel, amely olyan volt, mint egy sikoltás, de Klementine ezt nem vette észre.

Ebédre Peter Wieserhez voltak meghíva. Peter Wiesernek még nem volt sok szerencséje s nagyon szerény viszonyok között élt. De a legfinomabb s legkülönösebb elmék egyikének hírében állott. Alexander Marbacher igen nagyra tartotta. A negyedik emeleten lakott két szűk szobában. Ezért Klementine, mihelyt beléptek, így szólt: »Ah! milyen bájos itt, igazán!« S egyre-másra ismételte: »Ah! igazán, milyen bájos itt!» Mindjárt meg kellett neki engedni, hogy a másik szobát is megnézze, s bepillantott minden zugba, odament az ablakhoz, mintha még soh'se lett volna ilyen egyszerű embereknél s el volna bűvölve, hogy egyszer ilyesmit is láthat. Mikor aztán Wieserné mentegetőzött, hogy az ebéd után kell látnia, Klementine nagy komolysággal ezt kérdezte: »Nem segíthetnék talán valamiben?«, s ő maga egészen megilletődött attól a testvéries hangtól, amelyen ezt mondta. S csakugyan ki is ment vele, ott begyeskedett és pompázott a kis konyhában és ezt mondta: »Ne zsenirozza magát én előttem, kedves jó Wieserné asszony; tudom én jól, hogy szokott az lenni. Odahaza én is ki-kinézek néha a konyhába.« Az ebédnél újra meg újra fölkiáltott: »Igazán, mondhatom, jó, nagyon jó!« Közben folyton nézegette a szobát s nem győzte erősítgetni: »Igazán, nagyon bájos itt, nagyon bájos.« Mikor elment, a jó Wieserné sírva fakadt a haragtól. Wieser meg nevetett.

Este egy nagy társaságban megismerkedett Julius Graefenberggel, egy sokat magasztalt költővel, aki magánosan élt s nem igen járt emberek közé. A költő udvarolt neki, megcsodálta sötétlila bársonynyal bevont idomainak teltségét, dicsérte duzzadó egészségét s fénylő, fekete szemeit. S azt kérdezte tőle, hogy még sokáig maradnak-e a városban. »Ah nem!« mondta Klementine, »nemsokára elutazunk. Jövő héten összejövetelünk lesz Drezdában.«

»Miféle összejövetel?« kérdezte Graefenberg. Klementine ezt felelte: »Ott minden évben találkozunk Krügerrel, Konrad Mutiusszal, Otto Lamberggel... Hisz tudja, ez a művészvilág színejava... az a pár ember, aki még számít... a férjemmel együtt... A legszűkebb körben leszünk. Legalább egyszer egy évben kell, hogy magunkban lehessünk.« Julius Graefenberg fölkelt. Nem tudott semmit ezekről az összejövetelekről. Az asszony azt mondta: »Az a pár ember, aki számít«. Erről nem tudott semmit. S eltorzult arczczal ment el tőle.

Néhány nappal később, körülbelül ugyanabban az órában, mikor Alexander Marbacher elutazott a városból feleségével, Franz Salvator Klemm, Peter Wieser és Julius Graefenberg együtt ültek egy kávéházban. »Az a Marbacherné úgy jár-kel, hogy a két kezében maga előtt tartva hordja a férje dicsőségét,« mondta Franz Salvator Klemm. »Kitűzte a mellére a férje dicsőségét, mint valami melltűt«, mondta Peter Wieser. Julius Graefenberg pedig ezt mondta: »A férje dicsőségét boxolónak használja s mindenkinek az orrába boxol vele.« Szünet állt be. »Fölfoghatatlan,« vélte Graefenberg. »Mi?« kérdezte a másik kettő. »Hogy valaki finom költő lehet s nem veszi észre, hogy egy ilyen asszony jár-kel vele s minden tiszteletet behajt, ami neki magának járna, mint valami pénzbeszedő.« »Fölfoghatatlan,« mondta Peter Wieser. »Mi?« kérdezte a másik kettő. »Az, hogy nem értitek meg, hogy éppen ezért mennyire szereti azt az asszonyt.« »Éppen ezért?« Peter Wieser mosolygott. »No persze, mert az az asszony az ura önimádásának cselekvő, beszélő és szerfölött kényelmes kifejezése.«

Mialatt ez a beszélgetés folyt, Alexander Marbacher és a felesége gyorsvonaton robogtak át az alkonyi tájon. Klementine ránézett a férjére fekete szemeivel s boldogan mosolygott: »Mit gondolsz, Alexander, tetszettem az embereknek?« Marbacher halkan nevetett: »Meghiszem azt«. Klementine nyugodtan ezt mondta: »Azt is bátran mondhatjuk, hogy el voltak bűvölve. Ah! hisz engem az emberek mindenhol szeretnek.« Alexander Marbacher elérzékenyült. »Klementine«, mondta, »munkáim megnyerik számomra a világ becsülését, de az emberek szeretetét te szerzed meg nekem. Munkáim szellemileg összekapcsolnak velük, az igaz, de csak te általad jönnek hozzám emberileg közelebb s ismerik meg legbelsőbb valómat. Köszönöm.« Többet nem mondhatott, mert különben sírt volna a boldogságtól.

---

 

155 éve született a Bambi írója, Felix Salten

A pesti születésű Siegmund Salzmann (Salzmann Zsigmond), aki később Felix Salten néven vált ismertté, mindössze három hétig lakott a fővárosban, mielőtt magyar édesapjával és német édesanyjával Bécsbe költözött volna, ott ugyanis az 1867-es kiegyezés után már „a zsidó jövevények” is teljes jogú állampolgárságot kaphattak. A Bambival lett világhírű, de Josefine Mutzenbacher álnéven Die Geschichte Einer Wienerischen Dirne von ihr selbst erzählt címmel egy rendkívül népszerű pornográf írást is kiadott. Magyarul Egy kis bécsi kurva emlékezései címmel jelent meg, Tandori Dezső fordításában.

Pesten született 1869. szeptember 6-án, de a családban németül beszéltek, ezért csak néhány szót ismert az „apanyelvén” abban az időben a német–zsidó–magyar eredetű családok főként a német nyelvet használták, és ha tehették, Ausztriában, Németországban, Svájcban telepedtek le. Ugyanakkor erősen kötődött Budapesthez, szívesen jött Magyarországra, és ilyenkor mindig meleg szavakkal emlékezett arra, hogy szülei milyen sokat meséltek neki például az 1848-as forradalomról, valamint Pest reformkori életéről.

A Bambi 1926-os megjelenése volt a legnagyobb fordulópont Felix Salten életében. Az Alpokban tett kirándulása ihlette a Bambi – egy életrajz az erdőből megírására.

Nem kifejezetten gyerekeknek szóló könyv, nálunk mégis gyerekirodalomként tekintenek rá.

A Bambi magyarul is megjelent 1929-ben, a Nyugat köréhez tartozó Fenyő László fordításában.

Ausztriában is egyre veszélyesebb lett az élet a nácizmus ádáz terjedése miatt: 1936-ban minden zsidó származású alkotó művei tiltólistára kerültek a Harmadik Birodalomban. Így például Salten, Thomas Mann és Erich Kästner is emigrációra. 1938-ban az Anschluss elől egész családjával Svájcba menekült, és a Bambi gyermekei című regényét egy folyóiratban kezdte el folytatásokban közölni 1939-ben.

 

Ezt a művet is veszélyesnek ítélték, és "elégették 1944. június 16-án, amikor 120 magyar és 35 külföldi zsidó szerző 22 vagonnyi, közel félmillió könyvét zúzták be a budafoki Első Magyar Cartonlemezgyárban"

1945. október 8-án halt meg Zürichben, de a haláláról egyetlen hír sem jelent meg Németországban.