Schreiter Zsuzsa

Kóbor Tamás: Kiss József életrajz

Kóbor Tamás 1931

2024.10.23.

Feleki Sándor

Nyílt levél dr. Feleki Sándorhoz

Kedves Uram !

Fekete kávé mellett, szivarfüst jellegében az ellágyulás egy gyenge pillanatában ön felkért, hogy mint Kiss József bizalmas embere, írjam meg ön helyett az életrajzát az «Egyenlőség» számára.

Én elég gyönge voltam felszólítására ígérettel válaszolni, és bocsásson meg, hogy ez ígéretet — teljesítem is. Előre látom, nem lesz köszönet benne. Ön nem kapja meg azt amit tőlem várt, az olvasó pedig nem kapja meg azt, amire jogos igényt formálhat: egy objektív, világos (pleinair festésű) képet, egzakt adatokat, amelyekre bátran megesküdhessék.

Kiss József

 

 

Mindezeknek teljesítésére én nem vagyok képes. De higgye el, kérem, hogy más sem. Mert a hiba nincs bennem, hanem a tárgyban. Kiss József élete rendkívül érdekes, de nem biográfiának való. Hiányzik abból minden rendszer, nincs benne compositió. A mi századunk nagy férfiai mintha már gyermekkorukban tudatában lettek volna jövendő nagyságuknak, olyképpen rendezték be életük folyását, hogy az életrajz minden rubrikája ki legyen tölthető.

 

Azon voltak, hogy születésük gondosan be legyen vezetve az anyakönyvbe, hogy az iskoláktól pontosan kiállított bizonyítványokat kapjanak és hogy első fölléptükkor épen abban a korban legyenek, amelyben legillőbb először föllépni. Csodás, midőn sikerült nekik a küzdelem éveit körülbelül huszonöt éves korukig abszolválni és azontúl érdemeik és kiküzdött dicsőségük pályáján folytonosan előre, egy gondtalan, nyugalmas, becsült és biztos egzisztencia réve felé haladni. Kiss József a biográfusra való tekintet nélkül töltötte életét. Nincsen se születési, se iskolai bizonyítványa. Huszonöt éves korában még névtelen hős és negyvennyolc éves korában még nincsen nyugalmas kikötőben. Aztán kétségbe ejti a biográfust azzal, hogy olyan életet élt, mely egyáltalán nem neki való. Aki ismeri ezt a gyönge, kicsi alakot, azokkal az álmodozó, nagy szemekkel és finom nőies kézzel, mely, mintha csak perzsa szőnyegek tapogatásához volna berendezve, nehezen tudja magának elképzelni, hogy ez a gyönge test tulajdonképen vihar tépte gálya, hogy ez a szem komoly veszélyekkel nézett szembe és hogy ez a parányi kéz görcsösen kapaszkodott egy szál deszkába, hogy az ár el ne sodorja. Neki tulajdonképen az Andrássy úton kellett volna születnie és a Ferencz József intézetben végeznie iskoláit, hogy az élete olyan legyen, mintha csak rászabták volna, így azonban csak rejtély azoknak is, akik ismerik a nyitját.

 

1882-ben mikor először tűnt, fel hírének és szerencséjének csillaga, azt kérdezte tőlem egy fiatal hölgy:

— Tulajdonképen hány éves Kiss József?

— Harminckilenc éves — feleltem.

— Ne mondja, olyan öreg már ? — szörnyűködött szép ismerősöm.

Persze, egy fényes fekete szakállú, csak az imént feltűnt jeles «fiatal» költőnek harminckilenc év egy kissé sok.

A múlt héten pedig ugyanezzel a kérdéssel fordult, hozzám egy fiatal ügyvéd barátom:

— Negyvenhét éves — feleltem.

— Ne mondja, ilyen fiatal még?

Persze, az ilyen ősz szakállú, és már mióta(!) nagy költőnek ismert férfiúról senki sem hinné, hogy még csak negyvenhét éves. És a biográfus kész adatok regisztrálása és világos életkép visszaadása helyett problémával kénytelen foglalkozni.

 

Felelnie kellene arra a kérdésre, honnan van az, hogy egy ember a küzdelem és mellőztetés keserves húsz esztendeje után a költői pályáról, melynek töviseitől még vérzik a lába, azt tudja mondani:

 

Ha álom is, legyen —

Dicső, szép álomnak,

Boldog aki soká,

És ilyet álmodhat !

 

És miután megadták neki azt a helyet, mely őt megilleti, miután az elismerést és dicsőséget megméretlenül osztogatják neki, így fakad ki:

Ó átok rád, dicsőség szomja,

Mely lelkemet hínárba fonta,

Hogy piros vérem hullásának,

Jutalma legyen késő bánat!

Ne várjon tőlem feleletet e kérdésekre. Kontár, a ki a problémát nem látja és kontár, a ki megoldását csak meg is kísérti! Be kellene hatolni a lélek legmélyébe és bolygatnia kellene azokat a nagy hazugságokat, melyek korunkban készpénz gyanánt közkézen forognak. Az utókor tisztán fog látni a kulisszák mögött is, de a jelenkornak jobb, ha nem lát. Szándékomban sem volt kortársaimnak ezt a rossz szolgálatot megtenni, de rá kellett mutatnom e kérdésre, hogy valamikor vaksággal ne vádoljanak bennünket és hogy eleget tegyek annak az őszi esős hangulatnak, melyben e sorok írásához fogtam. Most csak meséljünk, kedves doktor úr, és méltassunk!

 

A már mondottakból kitűnik, hogy Kiss József 1843-ban született, — még pedig Mező-Csáton. Az örvendetes esemény dátuma teljes hitelességgel meg nem állapítható. Tény az, hogy felesége november 30-ára szokott elkészülni a születése napjára szánt hímzésével. Szülei csak afféle szegény zsidó emberek voltak, mint az akkori zsidó gyerekek szülei mind. Megtartották híven a szombatot, mérték a bort meg a pálinkát és a gyerekeikből csupán rabbinusokat neveltek. Olyan világ volt az, melyben a bakter a zsidókat az orrukról ismerte meg s ezek mégsem rejtegették az orrukat. De a mező-csáti Kiss István korcsmája messze földre híres volt, még pedig nem a savanyú boráról. —

 

Menjünk be az okos asszonyhoz! mondogatták a környék urai. Ez az. Savanyú bort másutt is mérnek, de okos asszony csak a mező-csáti alvégen tudja az embert szóval tartani, hogy a bor izéről meg is feledkezzék. Nem szoktam senkinek sem elhinni, hogy az ő menyasszonya a világ legszebb leánya, meg hogy az édesanyja a világon a legderekabb asszony. De Kiss Józsefnek elhiszem föltétlenül, pedig e banális szuperlatívusszal sohasem fejezte ki. Amit erről az asszonyról hallottam, az ő egyszerűségéről (szegény masamód leány, korcsmárosnéról nem nagy virtus), az ő szelídségéről, béketűréséről, műveltségéről és idealizmusáról (ami azonban már nagyúri dámánál is virtus számba megy) mind glóriával veszi körül e korán kiszenvedett asszony emlékét. És ha tekintetbe veszem azt a biztos világos pillantást, melyet fia lelkébe vetett, az ő fennkölt szellemének hódolok a költő geniusában, olybá veszem, hogy ez az asszony korán halt meg azért, hogy az ő poétikus lelkét teljesen átszármaztassa fiára. Mártírium volt az ő anyasága. Lassú, biztosan élő betegség gyötörte, de ágyba csak a végső roham döntötte. A halál tudatával lelkében töltögette a parasztok poharait és tartogatta össze azt a kis gazdaságot, melyet műveltek. És volt egy mindennapos vendégük is, aki nem fogyasztotta a borukat, csak annak az árát, — az orvos. Kedves emberek ezek az orvosok, ha hívatlanul jönnek, de jaj annak a háznak, ahol kénytelenségből hívják, marasztalják.

 

A korcsma virágzott, de felvitte dolgát a patikának is. A testi sanyarúság e korszakában cseperedett fel József. Arról a titkos tragédiáról, mely az anyalélekben véghez ment, csak keveset sejtett. Édesanyja tartotta őt fehér cipóval, képes könyvekkel és szép mesékkel; tiszta, üde légkörrel vette körül a lelkét és az anyaszív repesett örömében, látván, hogyan reagál a gyermeklélek mind e szépségre és idealizmusra. Ez volt tulajdonképpeni költővé avattatása. Arról a másik emberről, aki ápolta a fiúban a szép iránti hajlamot, csak annyit, tudok, mint amennyit önök is tudnak az »Egy református lelkész emlékezete« czímű elégiából:

A könyvesszoba rejtélyében

Csodás igéző volt a lég,

Pálmák hajlongtak, cédrus lengett,

S a mirha úgy illatozók.

Távolba Jephta lánya zengett

És sirt a táj hattyúdalán

Folyt, folyt a szó az ősz pap ajkán,

a szívemben képzelt kép után.

 

Körülbelül tizenöt éves volt, midőn atyja 5 sajni forinton parasztszekeret fogadott, melyen elmentek Miskolcra. Ott három pengő forint és 15 krajcárért vasúti menetjegyet váltott számára Debrecenig.

»S a mint a vasúti kalauz becsapta mögöttem a coupé ajtaját, azzal bezárult mögöttem a gyermek és ifjúkor, és megnyílt a küzdelemnek arénája, hol minden talpalatnyi meghódított tért szívem vérével öntöztem, mind e mai napig.« A debreceni Collegiumban tarka volt az élet, pezsgett a fiatal vér, de a szegény fiúnak a lelke soká visszasírt a rimavölgyi kis faluba az édesanyja után. Az a búcsúcsók, mellyel elhagyta szülejét, búcsú volt mindörökre... »Egy vágyam van ezen a földön, gyermekem, hogy téged még egyszer láthassalak ; de egész életem lemondás volt, erről is le kell mondanom. Hogy hagyhatnád ott az iskolát én miattam? — A te időd drága, te rád nagy, szép jövendő vár, neked dolgoznod kell magadért, anyádért, testvéreidért«. Másnap, midőn a fiú haza akart sietni édesanyjához, már jött a fekete pecsétes levél ... A doktor elmaradt a háztól és a patika fölemésztette a korcsmát.

 

Itt szúrhatnék helyet annak a bizonyos passzusnak, mely úgy kezdődik, hogy: »Már zsenge ifjúkorában írogatott verseket« ... és volna is alapja, mert tényleg a debreceni collegiumban annyira a múzsa kultuszának élt, hogy sorra bukott fizikából, matematikából. De és Istenem, ki nem faragott rímeket zsenge ifjúkorában? — Hercules idejében a gyerekek mind kígyókat fojtogattak, a mi korunkban pedig, a szellem, a magasabb harmónia és a papirossárkányok századában verseket faragunk mindnyájan, míg az élet meg nem tesz krumplikapálóknak. Csak olyan kordivat ez és semmi más, a poéta csak akkor nyilvánul valóban az, emberben, amikor érett ésszel folytatja a gyerekjátékot. Kiss József Debrecenben nyilván ellenkező véleményen volt és ellenkező véleményen volt az ő Ádám Endre barátja és első csodálója is, mert ő egyre jövendő nagyságáról álmodozott és a napi lótás-futás, leckeadás, másolás, sovány ebédek után este sütetlen kamrácskájába térve, nagy sanyarúságában is csak a jövő zálogát látta, mert hiszen Petőfi is így élt és Arany János sem volt gazdagabb. A szegénység az első szálló a Parnasszus felé. A második pedig a kóborlás. Szabadság után vágyódik a fiatal lélek, a nagy, a széles világba, a hol tiszta a levegő és nincsen carcer.

 

1861 tavaszán búcsút mondott a debreceni collegiumnak és könnyű szívvel, üres tarisznyával nekivágott a széles világnak. Körülbelül hét esztendeig tartott a nomád élet. Bebarangolta a nagy alföldet, megtelepedett nagyon sok helyütt, sehol azzal a szándékkal, hogy ott maradjon. Kitombolta magát. Járt faluról falura és mindenütt szívesen fogadták. Nagyon vidám fiú volt és busásan fizette meg a vendégszeretetet régi adomákkal, pattogó jó kedvvel. Közben-közben nagy szolgálatokat tett a hazának a pedagógia terén is. Pásztón tanító volt, Szolnokon, Nagyváradon, Egerben s még néhány helyütt házi nevelő, Borosjenőn pláne nevelő intézetet is alapított fényes eredménnyel, de főfoglalkozása mégis csak a légvárépítés meg a semmittevés volt, a mi alatt azonban a versírogatás és könyvolvasás is értendő. Ha ő ezalatt az idő alatt megszerzé vala a doktori titulust, bizony jobban tette volna. De megfizethetetlenek az ifjúkor hóbortosságai a későbbi józan embernek. Hiába, az volt legboldogabb kora és legderültebb emlék egész életéből. Sohasem vádolta az okos, józan Kiss József a tizenhatéves kényelmű Kiss Józsefet.

Bár egész karrierjét tönkre tette neki, mégis csak azt mondja: «Jól tette.» Jól tette. Mert valóban az a kóbor élet nevelt Kiss Józsefből költőt. Annak a folytonos érintkezésnek a néppel köszönheti azt a tősgyökeres, muzikális magyar nyelvet, melyen ír. És lehetne ő az összes fakultások tudora, így magyarul nem tanult volna meg soha.

Alphonse Karr szerint a poéták vidéken születnek és a fővárosban halnak meg.

Kiss József is elérkezettnek látta végre az időt, hogy a fővárosba avanzsáltassa magát. Meg volt hozzá a jogcím is, egy egész nyaláb vers, köztük a «Dal a szegény Árjéről», és a tudat, hogy ő író, lévén ő már több vidéki lapnak a munkatársa és ha jól tudom, valamelyik pesti újságnak a vidéki, tiszteletbeli újdonság liferánsa is. Nem számított valami fényes fogadtatásra és ebben nem is csalódott. Végig kopogtatott a szerkesztőségek ajtóin, kínálgatta szolgálatait meg a verseit, egyik se kellett.

Orczy-ház

Akkoriban az Orczy-féle házban[1] volt a zsidó tanítók börzéje, ott is mindennapos vendég volt, de ott sem boldogult. Hanem egy dologra mégis csak tett szert. Tagja lőn a titánok társaságának. A féle eget ostromló cigánytársaság volt, csupa duzzadó tehetség és csupa remény; kölcsönösen elismerték egymás nagyságát, de egyébre alig vitték. Legkevesebbre Kiss József, legtöbbre Rákosi Jenő, meg Dóczi Lajos. Ezek már hírlapírók voltak, midőn ő végre bejuthatott a Deutsch-féle nyomdába — korrektornak. Ugyanekkor adta ki legelső költeményeit bizony nem a későbbi legfinomabb velimen, hanem szürke, durva újságpapiroson, mindössze, vagy egy tucat verset «Zsidó dalok« címen. Ezekből való az «Egy szó miatt», a «Sóhaj», «Lea Eszter», «Dal a szegény Árjeről» és ezek biztosítottak neki tisztességes helyet a Kávéforrásban. Az író emberek nagyra tartották már, a közönség még nem tudott róla semmit.

 

Midőn első napon elfoglalta korrektor hivatalát, berontott hozzá egy fekete szakállú délceg úr és bömbölő hangon már messziről kiáltotta:

— Hát hol van az az új korrektor? Komócsy József volt. Az új korrektor nyugodtan fölkel. — Itt van.

— Hallja barátom, bömböli tovább a szigorú szerkesztő úr, célszerűnek tartom önt előre figyelmeztetni, hogy ha csak egyetlen egy hibát hagy meg a korrekturában, úgy elcsapatom, mintha itt sem lett volna.

— Érti?

— Értem.

— Neve ?

— Kiss József.

— Kiss József? Ön írta a «Zsidó dalokat« ?

— Igenis.

— Ó hisz az egészen más, hiszen mi kollegák vagyunk! — Gyere pajtás, gyere. — És ezzel karon ragadta és vitte magával a lakására, leültette és el sem eresztette, míg— vagy száz verset fel nem olvasott a fiatal kollegának. A legjobb barátok maradtak mind e mai napig. Ezzel benne volt az árban. Nagy ritkán mégis csak megkegyelmezett neki egyik, másik újság és kinyomatta versét — ingyen. Pedig akkoriban még csak úgy dúlt belőle a cadentia. A Deutsch-féle nyomdában nagyon megbecsülték a tehetségét, olyannyira, hogy 1872-ben rábízták a «Képes Világ» szerkesztését. Dicsően megfelelt feladatának és két év múltán a lap — kimúlt «preanumeráns vérszegénységben.» Pedig az akkori viszonyokhoz képest igen jó lap volt. Szorgalmasan dolgozott is benne és régebbi verseinek javarésze itt látott először napvilágot. Ebben az időben házasodott meg. A «Képes Világ» gyászos elhunyta után megint csak keserves kenyérkérdés előtt állott. Deutschék egy új vállalatot indítottak meg: a «Képes regénycsarnok»־ot, amolyan szenzációs regények sorozata lett volna és az elsőt és, azt hiszem, az utolsót is Kiss József írta meg. «Budapesti rejtelmek» a címe annak a két vastag kötetű regénynek, melynek szerzőjeként Szentesi Rudolf van megnevezve. Kezdődik mindjárt tömeges gyilkossággal és valami még ennél is gonoszabbal. De bátran a legjobb magyar szenzációs regénynek mondhatom, és vannak benne részletek, melyek határozottan művészi kézre vallanak. Dehát kenyérkeresetből írta és sohasem volt vele nagyra. Ugyanekkor egy másik vállalatot is indított meg, amellyel szintén nem boldogult. Pedig jelentős dolog volt ránk, zsidókra nézve és — talán ezért bukott bele. A »Zsidó évkönyv»-et értem. Ritka tartalmassággal és változatossággal dicsekvő zsidó naptár volt; közleményeket tartalmazott a zsidó íróvilág minden jelesétől. Ebben jelent meg Kiss József egyetlen novellája is, a «Jókli», egy szegény zsidó handlé temetésének története, egy budai sváb falu keretében. Markáns, népies alakokkal, egészséges humorral és nagy szomorúsággal megírt novella ez, kár, hogy szerzője ki nem ollózza a régi kalendáriumból az újsága számára.

Engedje, kedves doktor úr, hogy itt átugorjak néhány esztendőt egyszerűen Kiss Józsefnek »Akik engem felfedeztek« című nyílt levelére utalva. Olyan különösnek tűnik föl nekem, hogy apróra mondjam el azokat a véres küzdelmeket, melyeket a szegény poéta a mindennapi kenyérért folytatott. Régi mese ez, hogy a hangya jobban boldogul, mint a tücsök és még a mese morálja is a tücsök hátrányára üt ki. Kár, hogy a poéta szintén nem olyan légies tünemény, mint a tücsök, akinek kevés kell a konyhára és egy hosszú nyáron át legalább gondatlanul csiripelhet. A »Simon Judith» nagy sikere után a magyar közönségnek nem csekély elégtételére szolgált a tudat, hogy van egy új, nagy reményekre jogosító tehetsége és e tehetségre magára bízta, hogy a nagy reményeket beváltsa.

 

A tücsök aztán beállt hangyának. Szerencséje, hogy gyermekkorában rabbinusnak nevelték. Az ő zsidó ismereteinek köszönhette azt a megtisztelő meghívást, mely őt 1874-ben Temesvárra hívta hitközségi jegyzőnek. Ottan idillikus viszonyok uralkodtak. A községnek évek óta nem volt rabbija, mi sem természetesebb tehát, minthogy a derék, tudós községi jegyző végezte a rabbinusi teendőket is. (Az, igen tisztelt író úr valószínűleg a rabbinikus teendőknek csak admisztrationalis részét érti. Szerk.) Nagy tekintélyre tett ottan szert, komázott a főispánnal és az összes megyei notabilitásokkal és szoros barátságot kötött buziási Eisenstädterrel, a kinek 1876-ban megjelent első velinpapirosos verskötetét dedikálta. Ezzel a kötettel még nagyobb reményekkel biztatta a fiatal tehetség a fővárosi sajtót és a Petőfi társaság egy ünnepélyes választási aktussal tagjai és ezáltal az »elsőrendű« költők sorába iktatta nevét. — A »Budapesti Szemle« akkor még nem tartotta érdemesnek, hogy lebunkózza.

 

A temesvári idillikus életet csak nagy ritkán zavarta meg egy-egy felrándulás az irodalom rezidenciájába és ilyenkor a Petőfi-társaság ülésén a közönség mindig viharosan tapsolt egy alacsony emberkének, aki majd rikácsoló, majd kísérteties hangon olvasott föl egy-egy balladát. De bécsi embernek német nyelven kellett egyet fölolvasnia, hogy a taps kihatással legyen a poéta helyzetére. Hiszen mindenki ismeri a Lewinsky és Ágotha kisasszony legendáját. Ez nagyot lendített sorsán. A lapok mind nagyra voltak az »új« fölfedezéssel és Galderoninál kitették az arcképét. Midőn aztán 1882-ben megjelent a második finom velinpapirosos verskötet, Kiss József meg volt mentve a halhatatlanságnak. Verseit széltében szavalgatták. Az újságok tárcákat írtak róla és verseiről, a kritika nagymestere pedig végig skandálta az egész kötetet és a költői géniusznak nyomát nem találta a versekben, mert a jambikus versekben túlnyomó volt a trocheus és a trochaicusokban a jambikus. Legjobbaknak találta azokat, melyek tiszta spondeusban voltak megírva. Ez azonban még hagyja.

 

A legnagyobb hibája verseinek az volt, hogy egy enthusiasta criticusa összehasonlította őket Arany Jánoséival. Az egész karaván felbúgott szörnyűködésében. S tehát Kiss József azóta még oly szökdelő jambusokban, ezt a bűnét nem tudják neki sohasem megbocsátani, és még késő vénségéig fogják szemére vetni azt az enthusiasticus criticát, melyet elvégre is — nem ő irt. Pesti mecénások úgy találták, hogy az ilyen nagy költőnek még sem illik Temesváron anyakönyvet vezetni és felhozták a fővárosba — biztosító társasági hivatalnoknak Nem tudom, mennyiben költőibb ez a foglalatosság amannál, de az az előny mindenesetre járt vele, hogy ő ismét köztünk lehetett, ahol az irodalomtörténet készül. És a nála megszokott nagy intervallumokban megjelent egy-egy verse, néhány új balladája, melyeket beszorított az egymást érő harmadik, negyedik, ötödik kiadásba. Azonkívül megszületett önálló kötetnek a »Mese a varrógépről«, majd a »Jehova«, az »Ünnepnapok« és számos (bár nem sok) apróbb költeménye, melyek karácsonyra, költeményeinek második köteteként fognak piacra kerülni. Eddigi életének utolsó mozzanataként még föl kell említenem, hogy annak a biztosítótársaságnak, melynek hat esztendőn át hivatalnoka volt, hibája támadván a kréta körül, kiadták az épen akkoriban nagy népszerűségre jutott takarékossági jelszót és számos más fölösleges fizetéshúzókkal együtt kitették Kiss Józsefet is. A vezérlő férfiak valóságos Brutusok voltak kötelességérzetükben és csak vérző szívvel írták alá a koszorús és kedvenc költőjüknek szóló felmondó levelet.

 

A hangyából ismét tücsök lett. Kiss Józsi visszatért a régi mesterségéhez és múlt télen régi kedvenc eszméjének valósításához fogott: megalapította a »HÉT«־et. Azt hiszem, az »Egyenlőség« minden olvasója ismeri ezt az elegáns kis lapot, melynek egész berendezése, szelleme, Kiss Józsefnek kesztyűs kezére vall. Ezzel megemlítettem utolsó művét is:

 

Engedje el nekem, kedves doktor úr, a dicsérést. Megvallom, visszásan érint engem az ellentét, mely azok között, miket Kiss Józsefről mondanom kellene, és ־ azok között, miket róla meséltem, uralkodik. Az előbbi hynnus volna, míg az, amit eddig mondtam, talán paródia. Mert látom, hogyan őszült bele Kiss József az életébe és el kell hinnem, hogy ő ezt az életet bizony nagyon is megszenvedte, de nem tudok róla emelkedett hangon írni. Miért elvégre is csak a prózai pénzen fordult meg az egész »véres küzdelem« és egy pár ezer forinttal győzelmes véget lehetett volna vetni. És elvégre is ez az emberek túlnyomó részének a sorsa és nem lehet kívánni a társadalomtól, hogy orvosilag konstatálja minden emberen, vajon nem jobb sorsra érdemes-e? De ha végig tekintek e magukban véve nem épen óriásnak való megpróbáltatásokon, bizonyos elégikus érzést nem tudok elnyomni. Szegény korcsmáros gyerekéből szegény diák lett, szegény diákból szegény tanító, ebből korrektor, ebből szerkesztő, szerkesztőből községi titkár, községi titkárból hivatalnok, ebből proletár és a proletárból ismét lapszerkesztő. Van-e emelkedése különböző fázisokban? És az utolsó megnyugtató befejezője-e a szomorú sorozatnak? Éjszaka van és odakünn egyre szakad az eső. Hátra dőlök székemben és pihenek. És amint mereven nézek az előttem fekvő papirosra, felmerül előttem a József-körúti szerkesztőségi szoba és ugyanilyen karosszékben ülve látom a költőt, amint a papirosok egész halmazán végig küzdi magát. Versek ezek, beküldve az ország minden tájáról, és Kiss József, a lant kényes ízlésű pengetője, aki saját munkáinak nagy részére is rámondta az anathémát, végig élvezi valamennyit, hogy a közönséget tőlük megkímélje... Ez is kenyérkereset, de legalább a költőnek való.