Benedek István Gábor ^z'cl

Miskolc, Zsidó utca ’46 (részlet)

2022.11.11.

Olvass bele 2013. január 7. hétfő

Régen éreztem ilyen fáradtságot. Hajnalban keltem, hogy elérjem az első vonatot Miskolcra. A dobaji állomáson rengetegen szorongtak már: gyári munkások, türelmetlen piaci feketézők, iskolások. Fontos vasútvonal volt ez, legalábbis a háború előtt, de most naponta csak két szerelvény járt oda-vissza; innen a zsúfoltság.

Tegnap kora reggeltől a községházán ücsörögtem, legfőképpen az anyakönyvvezetés két kopott irodájában. Hiteles okmánymásolatokat kértem és kaptam, vízszintes stemplikkel és körpecsétekkel, továbbá cifra aláírásokkal. Az adórészlegen igazolásokat írtak apai nagyszüleim kifosztott házáról, üzletéről, nagymama külön piaci standjáról, de főleg arról, hogy nincs adóhátralékuk, ellenben a háború során tőlük mindent elvittek. Nem azt írták, hogy a főszolgabíró ellenőrei, később a nyilasok és a szomszédok kifosztották őket; hogy az apámat a m. kir. állam munkaszolgálatba hívta, és ott megölték; hogy az anyámat és az apai nagyszüleimet gettóba vezényelték, majd a szikszói összeterelés után Auschwitzba vagonírozták őket; engem pedig Miskolcról, egy másik behívó paranccsal, a kolozsvári erdélyi vasútépítő századba irányítottak. Hanem azt tudatták, hogy a "háború alatt mindent elvittek". Általános alanyt használtak.

Formailag rendben levőnek találtam a papírokat, de délután még elmentem két szomszédhoz. Esküdöztek, hogy imádták, becsülték a szüleimet, a nagyszüleimet; egyetlen párnagombot nem vittek el tőlük, és talán ez az ő esetükben igaz is volt, így elfogadtam egyikük invitálását, és ott aludtam éjszaka, hogy a hajnali miskolci vonatot rendben elérjem.

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy dunántúli anyai nagyszüleim is hasonló sorsra jutottak: az ok "a háború" – ugye. Ez így csakugyan egyszerű…

Korán érkeztem Miskolcra, a pályaudvarról pedig rögtön bementem a rendőrkapitányságra. Barna Imre századost kerestem. Nem ért rá, csak délelőtt 10-kor fogadhatott. Akkoriban még ez így ment, elképzelhetetlenül szabadon, demokratikusan. Barna zsidó ember volt; rögtön elmondtam neki, ki és miért tanácsolta: keressem meg teljes bizalommal. Régen, a háború előtt, fogtechnikus volt; a családom nem ismerte, és ő sem ismert senkit közülünk.

Tudatában voltam annak, hogy hitsorsosaink közül eddig ilyen magas állami, bizalmi, kivált rendőrségi posztra soha senki nem kerülhetett. Horthy alatt semmiképpen, ezért megfelelő tisztelettel adtam elő kérésemet.

– Szegény apám, mielőtt megölték volna – mondtam –, fénykorában vasúti tolvaj volt. Ne ijedjen meg, nem fosztogató, nem paklikocsi rabló, hanem tisztes zsebmetsző. Ügyesen végigjárt egy-egy szerelvényt, s amit a felakasztott kabátokból, az őrizet nélkül hagyott retikülökből, kosarakból tudott, azt elemelte. Kívülről ismerte a MÁV minden járatának indulási idejét, az átszállások, tehát a csatlakozások, továbbá az ellenvonatok adatait. És ugyanezt felmondta Európa számos viszonylatáról, sőt a tehervonatokról is. A legkisebb tévedést is kizárta. A tudás a menekülés istene – mondta újra és újra. Hogy mi vitte rá erre a mesterségre, nem tudom – magyaráztam Barnának. – Lehet, hogy örökölte; nincs semmi mispohológiai [genealógiai] fogódzóm. Szenvedélye volt ez a különös szakma. Vonzotta a veszély, az izgalom, a kihívás és a siker utáni vágy. Ezerszer megígérte szegény anyámnak, hogy jó útra tér, abbahagyja, de még ha olykor-olykor lecsukták is, folytatta.

– Én nem szólhatok semmit – adtam elő történetem folytatását a zsidó századosnak –, mert végül is ebből éltünk. Szegény papának voltak jó tulajdonságai is. Nem ivott, minden "keresetét" hazaadta; szüleitől, apósától, gazdag testvérétől nem fogadott el egyetlen fillért sem, legföljebb akkor, ha egy-egy "ülése" a kelleténél tovább tartott. De később ezt a kvázi kölcsönt is maradéktalanul visszaadta. Vagy legalábbis megpróbálta.

Szerettem és csodáltam apámat. Mama mindennap imádkozott, hogy engem elkerüljön a végzet, s nehogy kedvet kapjak használni a netán örökölt képességet. Apai nagyszüleim Dobajon laktak, mi apámékkal Miskolcon. Emlékszem, egy ízben, amikor papát lefogták, mama engem elvitt Dobajra, hogy ne nehezítsem az életét. Dobaj valaha város volt, akkorra már csak romos erődítménnyel, de néhány jobb épülete még jelezte a Dessewffyk egykori rangját, hatalmát. Sok zsidó telepedett meg itt: borkereskedők, fuvarosok, hordókészítő kádárok, mindenesetre vallásos, kósert tartó, örökösen a zsinagógába vágyó emberek. A rabbi kis jesivát [vallási iskola] tartott fenn; a távolról jött gyerekek a jobb házakban kaphattak kosztot, kvártélyt. Engem is ide írattak.

Még pesti gyerekek is akadtak köztük; én például tőlük tanultam meg kártyázni. Mit mondjak, nem a talmud olvasása lett a kedvelt elfoglaltságom! De az talán megjegyzendő, hogy a talmud tanulásához illő igyekezettel láttam hozzá elsajátítani e tudomány alfáját és ómegáját. Mert hogy ez tudomány volt, ahhoz percnyi kétségem nem fért.

Annyira tetszett nekem a pesti gyerekektől elsajátított ismeret, hogy éjszakánként királyokról, ászokról, jolly jokerekről álmodtam, s napközben alig vártam, hogy üres óráimban asztalhoz ülhessek játszani a barátaimmal. Úgy terveztem, én leszek a póker Akibája [az i.sz. I. században élt neves Talmud-magyarázó]. Számoltam, kombináltam, látnoki erővel sejtettem meg a társaim kezében lévő lapokat, s gyorssá tettem a kezemet, az ujjaimat, hogy a lehető legkönnyebben oszthassak, emelhessek.

Iskolatársaim felismerték kivételes képességemet. De az az igazság, hogy csak a póker érdekelt. Megtanultam ugyan az ultit, a tarokkot, a zsírozást, a kockázást, az angolszász játékok szabályait, de csak azért, hogy az én kedvencemet, a kártyák kártyáját még jobban játszhassam. Szüleimnek nem szóltam szenvedélyemről. Amikor apám megtalált néhány kártyalapot a zsebemben, hímeztem-hámoztam, hazudtam, de ő csak nézett komolyan, elmélyülten, aztán ezt mondta:

– Csinálj bármit az életben, de amit csinálsz, azt nagyon tudatosan tedd. És hozzáértéssel, szakértelemmel. Annak nincs értelme, hogy a sorban a tizenötödiknek állj. Legyél az első, a legjobb, a legirigyeltebb. Amikor látod, hogy gyengülsz, hanyatlasz, állj félre. De amíg van reményed, küzdj, törekedj, ne hagyd magad!

Rögtön tudtam, hogy magáról beszél. A sitt nem érdekelte, sőt: a rácsok mögül minden esetben erősebben, elszántabban jött haza. Úgy érezte, élete csúcsán hívták be a munkaszolgálatra. És amikor én kaptam meg a SAS-behívómat, még csak el sem kezdhettem a magam pályáját. Pedig a háború éppen az én területemen hozott kiemelkedő konjunktúrát. Az emberek sokasága kezdett, vagy kezdett újra kártyázni, mindenki gyorsan, könnyen akart pénzt keresni; a klubokban, a magánlakásokon, a kávéházakban-kocsmákban, sőt a parkokban, de még az állomásokon is alkalmi csoportok álltak össze, és filléres-pengős alapon verték a blattot. Amikor a frontokon az élet ára semmi lett, az ördög bibliájának forgatása, a szerencse meghódítása újszerű életformává, hitté, filozófiává emelkedett.

Az esetlegesen egy asztalhoz ülő szerencsevadászok nem kérdeztek egymástól vallást, származást, meggyőződést, világnézetet, csak azt tudakolták: van-e pénzed? Ez az én esetemben különösen döntő feltétel volt, kivált 1944. március 19-ét követően. Mert a németek bejövetele után, április 4-én, már, mindenkinek jól látható módon fel kellett varrnia a sárga csillagot.

Természetesen féltem attól, hogy valaki beköp, felad egy csendőrnél, egy nácinál, de a hazárdőrök védőangyala derekasan viselkedett; egyetlenegyszer sem jelentettek fel a kártyaasztalnál.

Amit nyertem, azt azonnal anyámnak adtam, sőt, a zsugán szerzett élelmiszer-jegyeket is. Ő a pénz egy részét a nagyszülőknek küldte, s olykor – valakivel – apámnak is, aki egy darabig Gyomán, aztán Lajosmizsén volt muszos [munkaszolgálatos], mígnem kivitték Ukrajnába, és a csomagküldésnek vége szakadt.

A nagyszülőket, néhány nap eltéréssel, 1944 júniusában terelték gettóba, előbb a dunántúli banaiakat, aztán a dobajiakat. Anyámnak valamivel később kellett elhagynia a miskolci lakást, míg az én behívóparancsom augusztus 1-jére szólt Nagykátára. Erről a hírhedt gyűjtőhelyről azonnal Erdélybe vittek, egy vasútépítő századba, síneket fektetni, kőzúzalékot talicskázni, megrongálódott utakat, árkokat javítani. Olyan keményen dolgoztattak, hogy azt hittem: már soha többé nem tudok kártyát venni a kezembe. Pedig azt gondoltam: a háború után nekem ebből kell megélnem. De mikor lesz a háborúnak vége? Fogalmam sem volt, ugyan honnan is lehetett volna, hogy milyen lesz az ország a győzelem, netán a vereség után?

Barna Imre türelmesen hallgatta a családi – és az én életemről szóló személyes – beszámolómat, szemében alighanem kissé szabványosnak tűnt fel a sorsunk. Hiszen akkoriban sok százezer ember élt és halt azonos módon; meg aztán ő maga is végigjárta a megpróbáltatások útját. Például együtt volt munkaszolgálatos az én miskolci házigazdámmal, aki egyelőre – bérlőként – befogadott az otthonába. Barna biztosított együttérzéséről, jóllehet még csak ez után közöltem vele, hogy szeretnék valami fontosat kérni tőle.

– Bizalommal fordulok önhöz – kezdtem. – Ma reggel jöttem vissza Dobajról, nagyszüleim hajdani házából. Az utolsó szögig kirabolták őket. Házukból még a hajópadlót is elvitték. A mi régi miskolci lakásunkkal, a Péntek utcában, még rosszabb a helyzet. Anyámat, ugyanúgy, mint mindenkit, a gettóból Auschwitzba vitték, helyünkre pedig egy nyilas pártszolgálatos költözött. Ez a nyilas aztán egy sokgyerekes rokonának játszotta át a bérleti jogot. A tolvajoknak annyi idejük azért maradt, hogy minden holminkat elhordják, elvigyék. Summa summarum: a szüleimtől egyetlen emléktárgyam, egyetlen árva fotóm sem maradt.

Úgy tűnt föl nekem, a százados jó ember volt. Behívatta egyik tisztviselőjét, és megkérte, hozza be nekem édesapám bűnügyi aktáját.

– Itt, Miskolcon, csaknem hiánytalanul megmaradtak a Horthy-idők iratai – magyarázta. – Talán az ön édesapja nacionáléjára is rátalálunk.

Pár perc múlva a rendőrtisztviselő átadta Hirschler-Haraszti Miksa-Mihály, az én drága jó apám meglehetősen vastag dossziéját. Remegtem az izgalomtól. De csalódtam, mert az átkötött lapok közül csak egy ikerportrét kaptam meg. A papa egyik letartóztatásakor készült két fényképét.

– Kikereshetném magának az ujjlenyomatát is, de a rendtartás szerint ezt kiadni szigorúan tilos. A fényképekről viszont van másolatunk. Ezt a felvételt vigye haza, és kereteztesse be.

Ismertem apámnak ezt az arcát. Vonásai itt már kissé megereszkedtek, de a szeme élénk volt, és a szája szélén kis, hamiskás mosoly ült. Ez nem egy kép volt, hanem két külön felvétel, közös másolólapra kopírozva. Az egyik profilból ábrázolta apámat, a másik szemből. A lencse számokat is rögzített, nyilván a rendőrségi azonosítás megkönnyítésére. Gondoltam, ezt az egész lapot így nagyíttatom meg a Búza téri fényképésznél, s aztán ezt fogom bekereteztetni, hogy később az ágyam fölé helyezzem.

Valamiben még kértem Barna százados segítségét. Hogy ha tud, segítsen hozzá egy jó albérlethez. Nem kívántam jelenlegi házigazdám, Barna volt munkaszolgálatos társa terhére lenni, különben is, bármelyik pillanatban hazajöhet a bajtárs deportált családjából valaki, és akkor én ne okozzak gondot. A főrendőr azzal búcsúzott tőlem: egy hét múlva nézzek be hozzá, addig megpróbál kiötölni valami jó lakásmegoldást. Éppen dél lett, amikor kijöttem a kapitányság épületéből. Boldognak éreztem magam és felszabadultnak, bizakodó lélekkel néztem a jövőbe. Minden porcikámat átjárta a határtalan öröm, hogy vége a háborúnak, nincs többé zsidótörvény, munkaszolgálat, sőt az új hatalomban egy zsidó emberből akár még rendőr százados is lehet, aki ráadásul megajándékozott az édesapám fényképével.

Feltűnt, hogy, Barna a papa különös foglalkozásához nem fűzött elítélő, elmarasztaló kommentárt. A dolgot úgy vette, ahogyan az volt: abban a társadalmi közegben apámnak csak ez a munka juthatott, és el kellett tartania a családját. Értékeltem Barna visszafogottságát, toleráns magatartását, lelki finomságát. És csak remélni mertem: adott esetben így vélekedik majd az én kártyás valómról is, ha a zsugával netán bajba keveredek, és az ügyem hozzá kerül. Mert ugyan nagyon vigyáztam, hogy játék közben tiszta maradjak, elkerüljem a konfliktusos helyzeteket, de hát az asztalt négy ember üli körül, és akkor sok minden megeshet…

Arra nem is akartam gondolni, hogy valahol munkát vállaljak; igaz, nem is értettem semmihez. Áldottam az eszemet, hogy Barna századost megkértem, ajánljon egy jó, semleges és független albérletet. Megértette, olyan lakásra vágyom, ahol senki nem kérdezi meg, hova megyek, mikor jövök; ahol senkit nem zavar, hogy nappal alszom, és éjjel, akár a teljes kijárási idő alatt is dolgozom: valahol verem a blattot.

Hogy mi lesz egy év múlva, egyszerűen nem érdekelt, hiszen eddig sem volt módom, hogy hosszú távra tervezzek. Ráadásul a kártya kicsit, vagy nem is kicsit, fatalistává tett, hiszen túl fontos szerepet tulajdonítottam a szerencsének. Így esett meg, hogy kicsit elbambultam, s ezért csak a tizenkét órás harangszóra érkeztem meg a miskolci szovjet katonai parancsnokság előtti térre. Már korábbról tudtam, hogy a helyőrség vezetője, egy bizonyos Ivan Andrejevics Tabakov tábornok úgy intézkedett, hogy az épület kapuja mellett minden délben, egészen a délután közepéig szóljon a zene. A muzsikusok – a fa- és rézfúvósok, az ütősök – kissé kopott kimenő ruhájukban sorakoztak fel, s karmesterük mókás vezényletével háborús indulókat, orosz operák nyitányait, népszerű keringőket játszottak.

Kedvtelve hallgattam ezt a bájos koncertet. Nyilvánvaló volt a számomra, hogy a győztes hadsereg kifejezetten barátkozási céllal rendezte a korzómuzsikát. A bámészkodók közül akadtak, akik párjukkal táncolni kezdtek, de tény az, hogy egy-egy szám végén szerény tapssal jutalmazták a művészeket. Később még elmentem a fotós boltjába, és megrendeltem meghalt-megölt apám rendőrségi felvételéről a nagyított másolatot, hogy majd azzal később felkeressem a képkeretezőt. Csak ezt követően ugrottam be valahová ebédelni, majd indultam haza lefeküdni. Hogy este a Bagolyhoz címzett vendéglőben, szigorúan zárt ajtók mögött, leüljek kártyázni.