emlékezet

A.Gergely András

A humanista Bálint Györgyről – a közlésszabadság toronyőréről

 

Volt egy írástudó, kinek emberekhez, fákhoz, állatokhoz, mítoszokhoz, irodalomhoz és politikai világsodrásokhoz fűződő kapcsolata olyan volt, amit jelképesnek, klasszikusnak vagy drámainak is lehetne mondani. Ő maga mindenesetre nemcsak tucatnyi modern polgári regény fordítója, hanem másfél tucat könyv, publicisztikai válogatás, vers, esszé, szemlecikk és kritikai mű szerzője is maradt.[1] Korán kellett meghalnia, a család felvidéki (osztrák?) múltjából újlipótvárosi identitás lett, erős szociális érzékenységgel, végtelen humánummal és megalkuvást nem vagy nehezen tűrő morális tartással. Európai, kelet-európai zsidó volt, aki ezeket nem harsányan képviselte, de mindenkori emberségéből folytonosan áradt a megértő értelmezés szándéka.

 

"A fürge járókelőknek nyilván más az ízlésük. Nem szeretik a »szürkeséget« és elmélet nélkül élnek. Valószínűleg félnek az elmélettől és csak gyakorlatban bíznak, a pillanat kézzelfogható problémáiban, melyeket kézzelfogható módon oldanak meg, illetve csak áthidalnak, jól-rosszul, ideiglenesen. Mindig csak azt látják, ami az orruk előtt van, többre nem is kíváncsiak. Az összefüggések nem érdeklik őket, irtóznak a részletek egységbefoglalásától, beleszédülnek a madártávlatba. Mindent elszigetelten vizsgálnak, kiemelve, kiszakítva. »Ez az ember koldul, attól az úrtól szívességet lehet kérni, ez a nő érdekes, az a könyv unalmas, ez a spanyol agyon­lőtt egy herceget, az a spanyol csak néhány parasztot« – állapítják meg esetről-esetre és nem gondolnak rá, nem is akarnak rágondolni, hogy mindez összefügg. Minden alkalommal »józan belátásuk« szerint cselekszenek, ötletszerűen. Nincs egységes véleményük: a diktatúrát esetleg ellenzik, de a diktátorért lelkesednek, mert tehetséges ember és kellemes hangja van…" (Az elmélet dicsérete, 1937:94.)

 

Mióta az újságírók iskoláját Róla nevezték el, mintha csökkent volna jelenléte, még kevésbé érzékelhető hatása, sőt hivatkozások terén a legbizonyosabban lehet tudni hiányát, vagyis jelenkori olvasottsága is igen kétségessé vált. Kár. Egy sűrűn humanista, irigyelni valóan tájékozott, sokoldalúan művelt ember volt, aki csöppet sem zavarodott meg tisztánlátását illetően a kor harsogó eszméitől vagy divatos oktondiságaitól, sőt. Sosem szűnt meg antifasiszta és egyértelmű, morálisan tiszta és klasszikusan racionalista lenni.

 

S nem mintha számítana valaki értékének, hogy mások mire tartják, hogyan becsülik, de saját kiskamaszkori-korafelnőtt időm talán mindennél intenzívebb olvasmánya volt és maradt sokáig régi cikkeinek gyűjteménye (leginkább A toronyőr visszapillant című), melynek két kötetében cca. nyolcszáz oldalon annyi élet, múlt, eszme, problematika, őszinte vallomás és társadalomkritika lakik, ami seregnyi embernek bőven elég lehetne egy életre. Igaz, akkor még újságíró akartam lenni, s ennek megfelelően választottam ideálokat, elsők között is Bálintot, hogy azután alig-alig találjak olyan követőt, aki nemzedékekkel később és hajórakomány méretű megterheltség nélkül olyat és akkorát alkotott volna, mint Ő. Most meg keresgéltem, hátha meglelek valamely évfordulós dátumot, emlék-ürügyet (Budapesten született 1906. július 9.-én s meghalt Ukrajnában, Sztarij Nyikolszkojéban, 1943. január 21.-én, akkor már két éve folyamatosan munkaszolgálatosként)… – de egyhamar rájöttem, hogy nincs szükség ürügyre. Ürügy annyi van, hogy felejtik, s ennek nem örülök. Mert ha létezett a két háború közötti magyar közéleti és politikai és kulturális sajtóban igazi kiváltságos, tiszta, nemes, humanista és antifasiszta lélek, az éppen Ő volt.

 

Talán épp erre a világképre utal az is, amit Az állatok dícsérete (1938) kötetének előszavában fogalmaz meg lakonikus rokonszenvvel:

 

"A középkor megvetette az állatot és különféle bűnök jelképét látta benne.
Napjainkban sokan a másik végletbe esnek és azt mondják, hogy az állat tisztább és erényesebb mint az ember.
Óvakodjunk az ilyen túlzásoktól és főképpen hagyjuk békében az állatokat.
Ne bánjunk velük sem kényszermunkára ítélt fegyencek, sem elkényeztetett csecsemők módjára és ne készítsünk lelki életükről együgyű elméleteket.
Vegyük végre tudomásul: az állat nem rossz és nem jó; az állat állat.
Emberi jellemvonásokat bajos rájuk húzni. Amikor Lafontaine megírta meséit, nem akart hű állat-jellemrajzokat adni; állatai különböző emberi tulajdonságok allegóriái csupán.
A macska nem ravasz, a nyúl nem gyáva, a liba nem buta, a galamb nem szelíd, az oroszlán nem a vadon királya és a méh nem nyárspolgár.
Nyugodjunk bele, hogy egészen más síkon mozognak, mint az ember és tulajdonságaik is egészen mások.
Egy előnyük mindenesetre van az emberrel szemben: nem ismerik a nagyképűséget.
Még a viziló sem nagyképű: ő csakugyan nagy.
Minden állat őszinte és "nem ad mást, csak mi lényege".
Ez, sajnos, egyre nehezebben sikerül az emberek között.
Minden lehetőt megteszünk, hogy az állatokat kiforgassuk eredeti mivoltukból és a magunk képére formáljuk őket.
Ez az áthasonítási törekvés olyan erős, hogy végül még meg is esszük a legtöbb állatot.
Ez a kis könyv az ember és az állatok bonyolult kapcsolatáról számol be, személyes élmények alapján.
Nem tagadom, kissé elfogult vagyok az állatok javára. Mély közvetlenségük, bölcs és gyakran fájdalmas ösztönösségük szinte bűvölően hat rám.
Tulajdonképpen nekik írtam ezt a könyvet. Rendkívül érdekelne a kritikájuk; félek, hogy hiába".

 

A félelem és a hiábavaló biztos sejtése részben persze a kor adottsága is volt. Tárcanovellái, jegyzetei, publicisztikai esszéi, szociográfiai ihletésű közéleti megszólalásai, versei, lapalji jegyzetei, kritikai incselkedései, drámai értékelései, sok oldalnyi terjedelmű lázadás és morális tiltakozás – mindezeknek kiváló megtestesítője, műfajok és műnemek kreatív auktora volt. Formálisan csupán az Est-lapok munkatársa (ami messze nem mindennapos rang akkoriban), de emellett színház- és irodalomkritikus, műfordító (Dickens, Galsworthy, Sinclair Lewis, Aldous Huxley, O'Neill és Maugham, meg további fél tucat ma már ismeretlen regényíró műveit ültette át magyarra) – vehetjük egyszerűen úgy is: íróember volt. És européer érzelmei között nemcsak a latinos-németes-olaszos-franciás műveltség volt mindennapos, széles horizontú tájékozottsága, aktív közéletisége mellett, hanem baloldalisága, antifasizmusa, harcossága és következetessége, tisztánlátása és morális támadhatatlansága legalább annyira. Tamás Gáspár Miklós írja egy pamfletjében: "Azt írja a Népszabadság, hogy Bálint György ’független baloldali’ volt. Ez nem igaz. Bálint György fegyelmezett, párthű, vonalas kommunista volt. [...] Igen ám, de a harmincas években, amikor Bálint György írt [...] a kommunisták mély illegalitásban voltak, a hatalomtól beláthatatlan távolságban – s ez a (szociális) messzeség sajátos távlatot adott gondolkodó legjobbjaiknak, akik a cenzúrával és a börtönnel küszködve próbáltak értelmet adni életüknek".

 

Bálint György valóban életet adott nemcsak a szónak, értelmet a megszólalásnak, mélységet a vitának és elfogadó gesztust az ellenfélnek, de éppen a Toronyőr-ben szinte oldalanként vannak ilyen sugallatok: "Szépen élni mostanában nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Szépen meghalni néha még lehet" x – mondja belátóan. Vagy: "Legyetek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel!"…; meg "Az egyes műveket egyes írók írják – az irodalmat a kor írja". S hogy mit ad a kor, oldalanként többször reflektál rá: "Proust regénye, bár sznobok rajongnak érte, mégis remekmű"… Ez talán fennköltnek hangzik, de még igaz is. Bálint – mint szatirikus hajlamú és meggyőződéses emberpárti – nemcsak tíz oldalanként egyszer belebotlik egy meginterjúvolható koldusba, mosónőbe, fűtőbe, cselédbe, kishivatalnokba, akit nem csupán megszán, de humánusan és óvón, segítően és szeretettel mutat be, ellenoldalát pedig kímélő jelzőkkel, de a gyalázat méltó megtestesítőjeként személyesíti meg, mégpedig úgy, mint aki a lehetséges folyamatokkal épeszűen számolt is, majd leszámolt is: "Besötétedett, hűvösen lebben a szél. Most kellene menekülni, ki tudja, lehet-e még, mire megint világos lesz. Maradok" – fogalmazza meg, s marad, szól, megindít, értelmez, méltat, értékel tizenöt évnyi publicisztikai jelenében.

Legismertebb kulcsmondata, melyért már kamaszkoromban "Bálint György akartam lenni", s melynek az európai felvilágosodás német és francia klasszikusai óta igen kevés párja akad: "Felháborodom, tehát vagyok". Ennek önbecsülésre és öntudatosságra fókuszált tartalma is lehetne érték, de a közéleti, igazságtalanságok elleni morális többlete az igazi nóvuma. S nemcsak felháborodik valamin, de világos és árnyaltan tiszta szavakkal festi le, min, miért, hogyan s kiknek nevében háborodik föl, vagyis tiltakozik. Verseiben (Strófák, 1928), prózai szövegeiben (Az idő rabságában, 1935; Az állatok dicsérete, 1940) ezek a szükségállapotok szintúgy morális tónusúak, egy drámai mű vagy egy megfélemedett éhező kutya láttán éppúgy megilletődően, de szabadságot és méltóságot követelő magabízással fogalmazza meg látásmódját, ahogy a halála után megjelent A szavak felkelése (1954) is tükrözi ezt. Mert a szavak felkelése ugyancsak az ember méltóságának függvénye, az elnyomatás és kizsákmányolás elleni megindulás alapja. A toronyőr visszapillant (1961) már az utókor életmű-összegzése is egyúttal, a visszapillantás mindemellett őrzi a korszakra rálátás és a kortalan gyalázatba bepillantás éles kritikai tónusát is.

 

Bálint az élénk figyelem, a morális fegyelem, az igényes és világos, stilárisan is megemelt fogalmazás követője, példája. Amit Róla még tudni kellhet, a világhálón ma már könnyen elérhető. Sőt, munkái közül nem egyet a Magyar Elektronikus Könyvtár is egészben kínál. Ezért bőségesebb magyarázat, részletezőbb portré-rajzolás sem lenne itt indokolt. Oktrojálni nem kell, Ő maga sem tenné.

Azt azonban zúzós kritikával és elemző bátorsággal szedné szét, ahogyan a magyar közéleti publicisztika zengedez mostanság. Ma már az is író, újságíró, közíró, aki nemhogy a Bálint "iskoláját" nem végezte el, de öt sort sem olvasott az ezer oldalból. Ugyanez a sorvezető mai lélek azonban igen harsányan szól mindennemű "ilyen zsidó" származású, Berzsenyi Gimnáziumban végzett, otthonról hozott német, majd francia és angol nyelvismeret, középiskolái során latin és olasz nyelvtudás mellett önképzőköri munkával foglalatoskodó, műfordítással és verseléssel kísérletező "féleségről", aki kereskedelmi akadémiát végez, a Nyugat-hoz jár be verseivel, a Pesti Napló közli cikkeit, de szocialista beállítódásának nem tud és nem is kíván ellenállni. A Gondolat, a Népszava, a Magyarország, a Magyar Csillag és több más orgánum publicistája valóban a "szavak felkelését" mutatta be: a fölháborodott, társadalmi képtelenségeken moderált dühvel eligazodni próbáló és méltányosságot követelő egész attitűdje nemcsak a történelem mai tornyából visszanézve értékes és illetékes, hanem saját korában sem volt kevesebb.

Viszont fölháborodni ma már első körben azon kellene, hogy nincsenek, alig maradtak, vagy láthatatlan kisebbségbe szorultak vissza azok, akik a morál nélküli bérsajtó, a felelősség nélküli közléshorizont, az elköteleződés nélküli közéletiség intézményeiben ripacskodó erkölcstelenség ellen még föl tudnak és akarnak háborodni.

 

Bálint Györgynél is volt egy pillanat, amikor a zsidótörvények okozta, egyre fokozódó megélhetési nehézségek okán megpróbált feleségével, Csillag Vera grafikusművésszel Angliába kivándorolni – de a fasizálódó Magyarországról érkező publicista nem volt kívánatos a béke szigetén.

Maradt. Ahogy maradunk mi is, a mai apró szigeteken, a bezáratott média-fórumok és szerkesztőségek ellehetetlenülését mint nyilvánosság-eseményt látva, az elvaduló közbeszéd és indulatosodó közélet tónusait hallgatva. Fölháborodni pedig torony nélkül is volna min. És – tegyük hozzá a méltányosság hangján – még börtönbe sem csuknak mondvacsinált ürüggyel, mint Bálintot 1942 áprilisában, amikor valahogy épp nem volt munkaszolgálaton…

 

Hát ezért jutott megint eszembe Bálint György és a kilátó- vagy tűztorony nélkül is, már szabad szemmel is látható füst és parázsló tűzfészkek látképe, meg a lét fölháborodásban megrekedt mibenléte. A Búcsú az értelemtől (1940) és az Emberi méltósággal (1947) kötetei még akkor is mérvadók maradnak, ha az idők rabságában a szavak felkelése ma sem lesz eredményesebb. E visszapillantás is arra tett kísérlet, hogy Bálint szavai az emberi méltóság megnyilatkozásai és az értelem értő válaszai lehessenek a mai visszapillantásokban.

 

Sok lenne a beszéd saját hangja nélkül… Lám, a Búcsú az értelemtől kötet néhány sora Georges Duhamel verskötetének visszhangjaként:

"Nem szabad meghajolniuk a zivatar fenyegetése előtt, úgy kell viselkedniük, mintha el lehetne hinni, hogy a ’legkisebb virág is örökké fog élni’. Ezek a virágok holnapra valószínűleg megsemmisülnek. Talán még eltorzult formáikat sem fogja megőrizni a virágágyak helyén kavargó sártenger. Mindegy – a kertészeknek az a hivatásuk, hogy ápolják a növényeket, mindaddig, amíg még van mit ápolni. A megtántorodást nem lehet megbocsátani. Hűséget fogadtak kannájuknak – nem ejthetik ki kezükből anélkül, hogy meg ne gyaláznák önmagukat. Amíg csak egy fűszál egyenesen áll a viharban, nekik mellette a helyük. Utolsónak kell elhagyniuk az elárasztott kertet, mint a kapitánynak a süllyedő hajót és még akkor sem szabad elismerniük a felhőszakadást, ha nem lesz többé talpalatnyi száraz hely a földön".


[1] Az utókor emlékezeti gesztusa: Mihályfi Ernő egy szakbibliográfiára hivatkozik, melyben 1135 tétel található Bálint írásaként.

FEL