Angyal István  

emlékirata

2024.11.06.

(Fő utca, 1956. november 17–25.)

Részlet

Kezdődött a második támadás. November 4-én. A rettenetes vasárnap.

Az első robbanásokra talpon voltunk. Az őrök költötték azokat, akik esetleg nem ébredtek fel, de talpon volt az egész utca, a polgári lakosság is. Vaszil halálsápadtan szaladt hozzám, hogy bújjunk pincébe, mert jön a bombázás.

Telefonhoz ültem. Felhívtam a parlamentet. Senki nem vette fel a kagylót. Sorban hívtam fel az ismerősöket a város különböző részein, hogy megtudjam, általános-e a támadás. A város minden részéről ugyanezt jelentették, mindenütt harc volt.

Mivel a parlamenthez többé nem fordulhattunk, és a Corvinistáktól teljesen elvágott bennünket az Üllői út, melyen minden négyzetcentiméternyi területet belőttek a tankok és harckocsik, kedden, 6-án pedig szétlőtték – vagy központilag kikapcsolták – a telefon-, rádió- és villanyvezetékeket, magunkra maradtunk, megszűnt kapcsolatunk a város többi részével és a világgal.

Ettől kezdve a környező házak lakói főztek üstökben nekünk és a lakosságnak. Először az udvarokon és a garage-ban, majd amikor megkezdődött – kedden – az egész napig tartó aknázás, lenn a pincében, a mosókonyhában. Az utolsó napig így volt ez; sőt még egy nappal azután is, hogy reggel – 8-án – a védekezést beszüntettük, és feladtuk az utcát. Amikor láttuk, hogy komolyra fordul a dolog, a Péterfy-klinikáról kértünk egy orvost ápolónőkkel, hogy legyen állandó elsősegélynyújtás. Kecskés dr., a baleseti sebészet fiatal orvosa jött ki, két ápolónővel, a végsőkig kitartottak velünk, és ő is csak 8-án, amikor feladtuk az utcát, jött vissza a kórházba. A kórházból egyébként járt nálunk Somos Kati doktornő is, egyszer a "Szöszit" megvizsgálni, akinek homloküreg-gyulladása volt, és ápolónők, medikusok sokan.

Reggel 8 órára négy halottunk volt. Az első, mint már mondtam, a Ferenc téren esett el, és abból az ablakból lőtték ki, amelyikből előző éjszaka jeleket adtak. A lakást átkutattuk, de nem leltünk az orvlövészre. Itt a Ferenc téren – a női rendőrszálláson – egyébként is nagy riadalom lett a támadásra. Egy csomó rendőrnő elinalt, az idősebbje és a nagyon fiatalok is úgy eltűntek, mint a kámfor. Csak a 23-i ifjúság volt itt töretlen és egységes, és fegyverben maradt.

Itt is megszerveztük az élelemellátást, és kértük a lakókat, hogy segítsenek. Mivel só nem volt, a Berzenczey utca 13.-ban lakó üzletvezetőnővel kinyittattuk a Ferenc tér és Tompa utca sarkán levő közértet, hogy sót vásároljunk. Só azonban nem volt. Teát vettünk. Saját zsebemből fizettem érte 120 forintot, 4 forinttal többet, mint ami járt. Egyébként ezzel az üzlettel történt, hogy egyik éjjel megkísérelték kirabolni, és italt vittek el, de amikor odaértünk, megfutamítottuk a tolvajokat.

Mivel állandóan féltem attól, hogy inni fognak és lerészegednek az emberek, s ebből, fegyver lévén a kézben, tragédiák származhatnak – át akartam vitetni a közértből az Üllői úti klinikára az összes palackozott italt. Miután hosszas és éles vita után a lakosság kollektíven vállalta, hogy italvásárlás, ivás nem lesz, az üzletet lezárattuk, sót pedig úgy kértünk lakásról lakásra járva. A lakók szívesen adták oda feleslegeiket, és így kb. 8-10 kg sót gyűjtöttünk össze, amivel a harcok alatt főztünk. Cigarettát a Pesti Barnabás utcából előző este hoztak a diákok 20 ezer darabot. Mi cserébe egy láda citromot küldtünk nekik, amit a Vöröskereszttől, a Péterfy-klinikáról még november 2-án kaptunk. Élelem elegendő volt. Bajáról szintén 2-án egy autó libát küldött az egyik tsz, marhahúst szintén, lisztet, burgonyát pedig két autófuvarral. Ezt fegyvereseink a BM-garage szerelőaknáján helyezték el, és 8-án kiosztották a lakosságnak.

Ezen a napon a támadás hevessége ellenére teljesen kiépítettük a védelmet. Igyekeztünk ezt úgy elvégezni, hogy emberáldozatunk ne legyen. Egyébként is csak a védekezés volt a célunk, kitörésről, a terület elhagyásáról egyetlen szó nem esett, hiszen zömében IX. kerületiek voltunk, saját házainkat, lakásainkat, hozzátartozóinkat védtük. Nem háborút viseltünk, hanem barikádharcot folytattunk, és kezdet kezdetétől hangsúlyoztuk a civil lakosság előtt is, hogy külső segítségre nem számíthatunk, és minden külső beavatkozásnak ellene vagyunk. Így az ENSZ-karhatalom beavatkozása ellen is – ezen a napon még volt rádiónk, és ez közvetítette az ENSZ ülését. Határozottan helyeseltük azonban Hammarskjöldnek, az ENSZ főtitkárának magyarországi látogatását, hogy saját szemével győződjön meg az eseményekről. Ezt ma is helyeslem. Az igazságnak nincs szüksége semmiféle diplomáciára, sem elhallgatásra, sem elkendőzésre. Igenis tudja meg a világ, hogy ez a forradalom népi-nemzeti és elsősorban szocialista forradalom volt, s ezt csak megnyergelni kívánták reakciós ellenforradalmi erők.

A védelmet az Üllői út–Mester utca–Ferenc körút–Thaly Kálmán utca által határolt területen építettük ki, de kiesett belőle a Kilián laktanya, amely előttem ismeretlen okból már november 6-án feladta a harcot, miután – mint ezt már írtam – 4-e előtt felbomlasztotta az általános szabadságolás. November 6-án innen igen sok fiatal katona jött át hozzánk fegyveresen, magukkal hozva lőszereiket is; kb. 20-25 láda géppisztolytöltényt és gépfegyvereket, nehézgéppuskákat.

A védelmet az alábbiak szerint szerveztük meg:

A lakosság segítségével áttörtük a pincéket összekötő vészkijáratokat, s a házak között olyan nyílásokat törtünk a szerkezeti tartók között, a kitöltő falazaton, hogy ott át lehessen járni, egyik házból a másikba, a Mester utcától az Üllői útig. A sarkokon az idomított kockakövekből barikádot emeltünk, annak tetejére hamuval, törmelékkel teletömött zsákokat raktunk. A zsákokat a tésztagyár zsákraktárából hoztuk, melyet a lakosság jelenlétében nyitottunk ki a legnagyobb tűzharc közben. Az utak bejáratait gépkocsival állták el. A gépkocsikat a BM-garage sofőrjei vitték ki az utcák torlaszaihoz. Ezt azért tettük, hogy a tankok ne tudjanak messziről tűz alá venni bennünket. Tervünket nem hajthattuk teljesen végre, mert olyan ágyúzás indult meg az autókra, hogy a harmadik autót már induláskor szétlőtték a Tűzoltó utca és Márton utca sarkán. Ekkor a Viola utcából, ahol számtalan üres, zárt hordó, ecetes- vagy valamilyen italt tároló hordó volt felhalmozva, hordókat hoztunk. Telegurítottuk az utcákat hordókkal, hogy megtévesszük a tankokat – hadd higgyék, hogy lőporos hordók vagy aknák ezek – és ne merjenek bejönni az utcába. Azokba az utcákba, ahol ezek a hordók álltak, még 8-án sem mert bejönni egyetlen tank sem, csak miután a harcosok, a forradalmárok, a lakosság közösen, vissza nem gurította a hordókat a raktárba.

A sarkokon jól védett erkélyeken, tetőkön, kéményseprőjárdákon helyeztük el lőállásainkat, ezeket bevenni az utolsó percig nem tudták. Csak gyalogsági támogatással lehetett volna bevenni őket, vagy úgy, ha ágyúzással, aknázással vagy bombázással földig rombolják a városrészt. Sokszor gondoltam, hogy úgy védekezünk, mint Sztálingrád munkásai a németek ellen, és ugyanúgy csak halálunk árán lehet elfoglalni egy-egy házat itt. Halomra lőtték a tankok a házakat, de elfoglalniuk egyet sem sikerült.

Mivel minden utcát távolról belőttek tankágyúval és nehézgéppuskával, az élelmet, lőszert, benzinesüvegeket egyik sarokról a másikra úgynevezett kötélpostán továbbítottuk. A lakosság összeszedte, odaadta nekünk a ruhaszárító köteleket, fregolizsinórt, vagy ő maga is segített: a kötelet átdobtuk egyik sarokról a másikra, s a tűz alatt tartott úttest fölött nyugodtan átsétált a reggeli, a lőszer, a kötszer.

Ha erős tűz alatt volt az utca, Rajczi, akinek csodálatos ötletei voltak a tankok félrevezetésére, felmászott az ellenkező irányban valamelyik erkélyre, egy villanyzsinórra tükröt kötött, s a tank kitekintőnyílására tükrözött. A torony azonnal a tükör irányába fordult, mi átszaladtunk az úttesten, a tankágyú Rajczinak is csak hűlt helyét találta, legfeljebb a tükröt lőtték szét, amit közben az ablakhoz kötött. Ő már két emelettel lejjebb volt akkorra.

Noha kitartottunk, és a lakosság segített és támogatott, teljesen elszakítva a világtól, rádió, telefon, villany nélkül nehezen léteztünk. Elhatároztuk, hogy összeköttetést teremtünk a világgal, és megpróbálunk kenyeret behozni.

Hiába határoztam el jómagam is, hogy az utolsó percig védekezünk, hiába írtuk ki fehér papírokra, hogy "Béke vagy halál" – "Győzelem vagy halál!" – látnom kellett, hogy lehetetlenné válik a harc ebben a formában. A pincékben éjszaka teknőkben aludtak a csecsemők, öregek fulladoztak a nedves, hideg fáspincében, s azokban a házakban, ahol erősebb volt a tűzharc, főleg az Üllői úton, az Örökimádó-templom mellett lévő tiszti szállás pincéjében sírva könyörögtek az asszonyok, hogy adjuk meg magunkat. Külön súlyosbította a helyzetet, hogy gázos lövedékekkel is lőttek közénk, ingerlő gázokkal, ami ellen csak tejünk volt védekezésre.

Így határoztuk el, hogy telefont keresünk éjjel valahol, és kenyeret kerítünk.

Végigjártuk, fal mellett lapulva, kerítéseken átmászva a kerületet, de telefon, villany, rádió sehol nem volt. A Gát utcai pékségbe kéredzkedtünk be, ahol megbeszéltük a pékkel, hogy sütnek nékünk. Jenei pék és egyik aki benn volt, eltette sisakunkat, kabátunkat, pisztolyunkat – (Vaszil is velem volt), és adtak két kenyeret, amibe belerejtettük a nemzetőr-igazolványunkat és a "Mindenkinek" című felhívást, amelyben azonnali tűzszünetet követeltünk, és tárgyalást Kádár Jánossal. Ezt a felhívást 5-én este írtuk a Viola utcában, az egyik lakó írógépén gépelte egy gépírónő. Írógépet megkíséreltünk a Viola utcában lévő postairodaházból is hozni, az ottani lakók jelenlétében, azonban az irodát előzőleg a Kisgazdapárt vette tulajdonba, s amikor a harc megkezdődött, a kisgazdák eltűntek, de velük együtt eltűntek az írógépek is. A többpártrendszer másik jellemzője: több szerv – több mód a nemzeti vagyon elherdálására, az egyéni "gyarapodás" biztosítására. Rettenetesen fel voltam háborodva.

Amikor kivirradt, megkíséreltünk átjutni az István Kórházba. Mivel a Márton és Telepi utcát érinteni kellett, a dolog nagyon nehezen ment. Vaszil nem akart átjönni. A Márton utcában 11 embert ért súlyos vagy halálos találat, polgári lakosokat, akik át próbáltak menni az utcán. Ennél az útnál terjedt el az a hír rólam, hogy ottvesztem, mert másnap reggelig nem sikerült visszajutnom.

A kórházban a főorvoshoz mentem, Kovács doktorhoz. Elmondtam, ki vagyok, miért jöttem ide. Odaadtam neki a felhívást, olvassa el, és ha egyetért vele, engedje meg, hogy telefonáljak. Hozzájárult azzal a kikötéssel, hogy nem lépek fegyveresen a kórház területére; fegyveremet mindig leteszem a portán. Ezzel tökéletesen egyetértettem. A kórház semlegességét megsérteni nem lehet. Elég, hogy néhány kórházba: a Rókusba, az Üllői úti és Baross utcai klinikákba – vakon és felelőtlenül belelövöldöztek a szovjet tankok. Soha az István Kórházban fegyveresen nem jártam.

A kórháznak csak egyetlen jó vonala volt, egy földkábeles vonal. Ezen keresztül hívtam fel – Vaszillal közösen – a szovjet követséget a 120–911-es telefonszámon.

Először Vaszil beszélt, oroszul, és a felhívás szövegét kezdte olvasni, szabadon fordítva a magyart oroszra. A telefon túlsó oldalán lévő személy azt mondta: "Azonnal hozok egy tolmácsot" – és öt perc múlva Nikolaj Vasziljevics őrnaggyal (így mutatkozott be) beszéltem, aki igen jól tudott magyarul. Bemutatkoztam neki, és kértem, írja le szó szerint a felhívás szövegét, és továbbítsa a városparancsnoknak. Kádár Jánosnak és Zsukov marsallnak (aki tudtommal vezette a támadást). Nikolaj Vasziljevics szó szerint lejegyezte és visszaolvasta a szöveget. Közölte, hogy azonnal intézkednek, hívjuk vissza du. 14 órakor. Közben felhívtam a francia és amerikai követségeket is, a szöveget leadtam, és kértem, hogy minden követségnek továbbítsák. Ebben a felhívásban közöltük egyébként, hogy november 7-én, az 1917-es októberi forradalom évfordulóján a forradalmárok által védett Tűzoltó utcában és környékén a nemzetiszínű és a gyászlobogók mellé a forradalom vörös zászlóját is kitűzzük, mert mi nemcsak 1848 és 1919 magyar forradalmárainak, de 1917 orosz forradalmárainak is utódai vagyunk.

Du. 14 órakor ismét felhívtam a követséget. Nikolaj Vasziljevics közölte, hogy a tárgyalást még nem sikerült létrehozni, hívjam 17 órakor, akkor adnak választ. Addig gondolkozzunk, hol lehet a tárgyalást megtartani. Felhívtuk a jugoszláv, a svéd, a francia követséget mint semleges területeket. Arra hivatkoztak, hogy nem áll módjukban ehhez hozzájárulni kormányaik hozzájárulása nélkül. Arra gondoltunk, hogy a Péterfy-klinikát jelöljük meg. Amikor azonban 17 órakor felhívtuk ismét a követséget, Nikolaj Vasziljevics azt javasolta, hogy 19 órakor az Írószövetség épületében, a Gorkij fasorban találkozzunk. Ott lesz Kádár János is. Ez november 6-án este volt (hogy Kádár János november 6-án Budapesten volt-e, nem tudom, egy biztos, hogy mi nem találkoztunk vele, mint itt majd kitűnik). Ugyanekkor jött vissza Csongovai** a Kossuth Akadémia szovjet parancsnokától, akitől kérte, hogy engedje az asszonyokat és gyerekeket szabadon elvonulni. Olyan hangon beszéltek vele, mint egy banditával. Határozottan kijelentették, hogy vagy letesszük a fegyvert és megadjuk magunkat, vagy asszonyostul, gyerekestül ott maradunk. Csongovai egy óra gondolkodási időt kért, és visszajött.

Csongovai és Vaszil beültek egy autóba. Az autót két hatalmas lepedőből készített zászlóval jelöltük meg, ahogyan a szovjet követséggel megbeszéltük. Én gyalog kijöttem a garage-ból, az autó utánam. Abban a percben a Tűzoltó utca sarkán álló tankból és harckocsiból gépfegyvertűz az autóra. A motorház azonnal átlőve, gumik kilőve, ablak kilőve. Csongovai villámgyorsan behajtott vele a BM-garage-ba. Vaszil nem volt se eleven, se holt. Nem akart tovább jönni gyalog. Végül mégis elindult velünk. Megpróbáltunk a kórháztól autót kérni, de vállalkozó egy sem akadt, aki vezesse a kocsit. Kovács doktor pedig nem adta sofőr nélkül az autót. Elindultunk gyalog tovább. Olyan tűz alatt tartották az utat, minden fehér zászló ellenére, hogy ott élve ember át nem juthatott.

Felhívtuk a követséget, és kifejeztük felháborodásunkat a barbárságnak ilyen hallatlan példája miatt, és Steinmetz kapitány esetére hivatkoztunk. A követség sajnálatát fejezte ki, s "magunkra vessünk, amiért nem jött létre a tárgyalás". Ezzel letették a kagylót.

Elkeseredetten, tűz alatt tartott utcákon, kerítéseket megmászva jutottunk vissza. Elmondtuk, hogy semmit nem tudtunk intézni. Ennek ellenére arra gondoltunk, hogy majd csak "lekapja" a szovjet követség az Üllői úti parancsnokot e miatt az eset miatt, és közli, hogy mi forradalmárok vagyunk, ránk ne lőjenek itt, hanem tartsanak tűzszünetet. Ezért nem tántorodtunk el attól, hogy kitűzzük a vörös zászlókat november 7-én reggel a házakra. A lakosság egy része ellenezte ezt. Mi azonban hajthatatlanok voltunk, és kitűztük végig az utcán és minden sarokra, a barikádokra. Piros-fehér-zöldet, feketét és pirosat, együtt a hármat. Azt hittük, erre tűzszünet lesz. Nem. Ugyanúgy, sőt még nagyobb erővel támadtak ellenünk. November 7-én, a forradalom ünnepén a magyar szocialista forradalom ellen az orosz szocialista forradalom népének fiai! A világtörténelem legkiáltóbb ellentmondása! Kommunisták lőnek kommunistákra!

A legnagyobb tüzelés közben (minden utcából tűz alatt tartottak bennünket, s jött a hír, hogy a Corvin mozi is megadta magát, és csak Csepel és mi tartunk ki) hoztuk zsákokban, udvarokon, pincéken és kapualjakon keresztül a kenyeret a Gát utcai pékségből. Az asszonyok imádkoztak értünk, és megcsókoltak bennünket, amikor elindultunk. A pékségből az egyik pék is velünk jött segíteni, hogy lássuk: nem hagynak egyedül bennünket.

Mi Vaszillal, hónunk alatt kenyerekkel, amelyeket "sétakenyérnek" neveztek el ezek az emberek, akik most már harmadszor vagy negyedszer láttak bennünket így, újra az István Kórházba mentünk. A Márton utca és a Telepi utca most is be volt lőve. Kerítéseken kellett átmászni. A Mihalkovics utca sarkán a közért előtt szovjet katonák álltak, a lakosság mázsaszámra hordta ki az ennivalót. Egy tiszt fényképezte a jelenetet. Ugyanez ismétlődött meg a környék többi boltjában is. Az italboltban, a cukorkaüzletekben, a húsboltban a sarkon. Nem sokáig néztük ezt a jelenetet, mert gyomrunk fordult fel tőle, hanem a hátsó kapun át bementünk a kórházba. Itt mondták el fiatal szállítómunkások, hogy előző nap a Ferencvárosi pályaudvaron szovjet katonák felnyitották a vöröskeresztes vagonokat, élelmet vittek el, majd a lakosságot is beengedték, akik tömegével hordták az élelmet, a ruhát. Közben fényképezték őket, majd amikor nagy lett a tumultus, a levegőbe lövöldöztek, és elzavartak mindenkit.

Lényegében ez történt a IX. kerületben: míg mi az Üllői út–Mester utca–Körút–Thaly Kálmán utca közötti szakaszon védtük a forradalmat, a harcok alatt megőrizve a nemzeti vagyon minden megvédhető értékét a banditizmus, a fosztogatás és a "jóindulatú kiosztások" ellen (amit a közértekkel műveltek egyes helyeken), addig a szovjet tankok fedezete mellett a szovjet katonák jóindulatát kihasználva tömegesen indult meg a fosztogatásnak egy legalizált formája, amikor a fegyverek elhallgattak. Ez fokról fokra történt, mint ahogyan fokról fokra szűnt meg a harc is, 5-6, egyes helyeken 24 vagy 48 óra alatt. Igen komoly értékek kerültek így ellenszolgáltatás nélkül a lakosság egyes harácsoló és az általános zűrzavarban megtévedt tagjai kezébe. Feltétlenül szükséges lenne azonnal kiadni egy felhívást arra vonatkozóan, hogy minden ember házanként adja vissza mindazt, ami nem személyi tulajdona, hanem másé vagy a nemzeti vagyon része. Ezzel elkerülnénk, hogy a kisközösségekben, lakóházakban, falvakban a haragosok, politikai ellenfelek később majd kihasználva azt, hogy tudnak a szomszédjuk "apró zsiványságáról", ezt politikai fegyverként megtévedt emberek ellen használják föl. Ilyen módon sok embert megkímélhetnénk saját lelkiismeretének szorongásától is, akik esetleg már régen maguktól visszaszolgáltatták volna "szerzeményeiket", ha nem félnének a megtorlástól. Ezt a munkát nagyon jól el tudnák végezni az asszonyok, akik "békeházakat", "bizottságokat" alakítottak akkor, amikor ezeknek semmi belső konkrét tartalmuk nem volt. Ez igazi békeharc lenne, az általános megbékélés része; akik bekapcsolódnak ebbe, a gyakorlati munkában aktív részesei lehetnének a forradalomnak, éreznék fontosságukat, egyéni részvételüket az általános nemzeti megmozdulásban, s nemcsak mások, de önmaguk nevelőivé válnának. Igen fontos munka volna ez, és a karhatalom erejét nem aprócska tűtolvajlások, bejelentések stb. kötnék le, hanem az ellenforradalom aktív tagjai és meghúzódó prófétái, szítói, szervezői ellen fordulhatnának. Gondolom, a felhívást erre a sajtóban röpiratokon, rádión egyszerre kellene kiadni, és nem lenne rossz összekötni irodalmi, kulturális stb. harccal.

Visszatérve az István Kórházba, ismét felhívtuk a szovjet követséget. Hangom már alig volt, a tüdőgyulladás elmúlt ugyan, de igen erős hörghurut kínozott, és beszélni is alig tudtam. Egy addig előttem ismeretlen hanggal beszéltem – nem Nikolaj Vasziljevics volt –, akit ismét kértem, hogy tegye lehetővé a tárgyalást. Ez a személy azt mondta, hogy én nyilván éhes vagyok, és beszámíthatatlan a nélkülözésektől és a harctól, ami rég elmúlt, az élet békésen megy tovább. Ugyanakkor aknázták Csepelt és a Tűzoltó utcát, a detonációk a telefonban is hallhatók voltak. Felhívtam erre a figyelmét. Ő azt felelte, hogy egyes "fasiszta banditák" még tartják magukat. A parlamenter autó szétlövése nem érdekelte, és délután 15 órakor közölte – amikor ismét sürgettem a tárgyalást –, hogy nem hajlandók tárgyalni. Vádoltam őt és a követségnek azokat a munkatársait, akik ismerve 6-án reggel óta felhívásunkat a tárgyalásra, nem tették lehetővé ezt, és vádoltam őket azért is, hogy tovább irtanak bennünket, népünket, hazánkat, nemzeti értékeinket. A telefont lecsapták. Itt kell megjegyeznem, hogy a "Mindenkinek", a "Vádolunk" és később a "Felhívás" szövegét is a IX. kerület Tűzoltó utcai fegyveres forradalmi ifjúság nevében hárman írtuk alá, Csongovai, Angyal és Petrovics, a harcolók és a lakosság jóváhagyásával, akiknek jelenlétében fogalmaztuk és akiknek felolvastuk. A végleges szöveg sok módosítással született meg. A módosítások az ifjúság, a lakosság és az aláíró megbízottak közös munkája volt. Mindhárom szöveget külföldi követségeknek is beolvastuk telefonon, és kértük, a tűzszünet ügyében tegyenek lépéseket a szovjet követségnél és a Szovjetunió ENSZ-megbízottjánál. A tűzszüneti felhívások szövegét, akárcsak a szovjet követség, szó szerint feljegyezték és visszaolvasták.

Miután a szovjet követség a tárgyalás lehetőségét is elvetette, Csongovai délután 15-kor visszament a Tűzoltó utcába, hogy itt rendben legyen minden, én pedig azért maradtam ott késő estig, hogy további kísérleteket tegyek a tűzszünet követelésére és a tárgyalásra.

Csongovai azzal indult vissza, hogy amennyiben a lakosság, az asszonyok már nem tudják lelkileg tovább tartani magukat, akkor otthagyva a fegyvereket – kivéve az oldalfegyvert – a lőállásokban igyekszünk észrevétlenül hazamenni, ha erre lesz mód. Ezzel elkerüljük mind a megadást, mind a fegyverletételt.

A közhangulat nem a harcok területén volt rossz. Ott jó volt a hangulat. Forradalmi, harcos kedv uralkodott, jóformán teljesen velünk együtt derültek és szomorkodtak az emberek. Együtt ettünk, aludtunk, főztünk, építettünk barikádot, hordtuk a benzinespalackot, sebesülteket. Sokan a lakók közül őrséget álltak, sőt a leállásokba is eljöttek. De ahol a legteljesebb bizonytalanságban kósza híreket sem hallva, rádió, villany, telefon nélkül pincében várták passzívan, hogy vége legyen a harcnak, és felmehessenek a lakásokba, ahol zárva voltak a kapuk éjjel-nappal, jó barát és ellenség előtt egyaránt, ott rossz volt a hangulat, ott egyformán ellenség volt minden harcos; szovjet katona és ifjú forradalmár egyaránt. Ott nem tettek különbséget rablóbandák és forradalmárok, ellenforradalmárok és szovjet katonák között. Arról a rétegről beszélek, mely minden társadalomban kívül tartja magát az eseményeken, mely nem szereti a változással járó kényelmetlenségeket, mely csöndesen, négy fal között utálja – halkan – Farkas Mihályt is, Horthy Miklóst is, Gerő Ernőt is, Joszif Visszarionovicsot is, minden volt politikust egyformán, mindenkit, aki ígért, és nem váltotta be ígéreteit, aki a nép munkáján élősködött, és bizonytalanná tette a dolgozó ember életét, nyugalmát, létfeltételeit, leszüretelte munkája gyümölcseit. […]

Mindenesetre Csongovaival abban maradtunk, hogy a lakosság és a forradalmárok közös állásfoglalásától tegye függővé a harc befejezésének formáját – én pedig tovább kísérletezek a tűzszünet megteremtésével, a tárgyalással.

Eredményre azonban nem jutottam. Valahányszor beszélni kezdtem a követséggel, lecsapták a telefont. A parlamenttel még mindig nem lehetett beszélni. Megpróbáltam este visszamenni, de lehetetlen volt. A Hámán Kató utat végig tankok állták el, ott éjjel, sötétben átjutni lehetetlen volt. A kórház kapujában tank állt. Az 1. sz. és 2. sz. kapuban is. Ott aludtam az egyik vezető orvos szobájában, aki átadta az ágyát, tisztálkodó-szereit, borotváját. Ismét egyhetes szakállam volt. Az orvosok magatartása velem szemben és irányunkban olyan volt, hogy igazságunkban és a forradalom győzelmében egyetlen percig sem kételkedhettem. Nagyon jellemző és fontos esetet kell itt elmondanom. Az egyik orvos, végighallgatva a beszélgetést a szovjet követséggel, a következőt mondta: "Én régen önökkel együtt harcolnék kinn az utcán, de nem akarom, hogy azt mondják: ellenforradalmárok vannak önök között, vagy hogy akár csak a gyanúja is felmerüljön ennek. Én ugyan nem vagyok ellenforradalmár, soha nem is voltam, de mint főhadnagy szolgáltam a Horthy-hadseregben." Nem ismertem ezt az orvost, nevét nem tudom. Ha olvassa majd ezeket a sorokat, biztosan jelentkezik, ott dolgozik az István Kórházban. De nagyon sokszor gondolok rá, amikor ezeket a sorokat írom, és az emberi tisztaságba vetett hitem kiapadhatatlan forrása most is ez az őszinte, csodálatos megnyilatkozás. Mert ilyen volt a mi forradalmunk, ilyen pillanatokat szült, úgy formált napról napra minket, magunkat is újjá, jobbá, legyőzhetetlenné. Házakat lehet rommá lőni, embereket megölni, meggyalázni és a lelkeket tankokkal átgyúrni, a szellemet börtönbe zárni nem lehet. Petőfit nem lehet kitörölni a történelemből, Marxot sem, Lenint sem, József Attilát sem. […]

Reggel, hónom alatt a "sétakenyérrel" elindultam vissza a Tűzoltó utcába. Viszonylagos csend volt itt, csak fentről, a mi környékünkről kelepeltek a géppuskák, és a Gellérthegyről aknázták Csepelt. Ekkor már égett az ÁFOR olajtartálya, ha jól emlékszem. De itt a Hámán Kató úton, félénken ugyan, a falak mellett osonva, egyesek szatyorral, bugyrokkal igyekeztek céljuk felé. A tankok komoran álltak, az ágyúcsövek a Tűzoltó utca, a Balázs Béla utca és a Mester utca felé néztek, de mögöttük el lehetett menni, ha bátorsága volt az embernek. Átsétáltam az úttesten, betértem a földszintes városi házak közé, ahol már ismertek, átmentem a Mihalkovics utcán, s felmentem egy percre az Ernő utcai medikus-diákotthonba megmondani, hogy élünk még. Itt mindig nagy szeretettel fogadtak minket a diákok, kivéve egy idősebb "honfitársat", aki állítólag a spanyol szabadságharcban is részt vett, de még október 23. eszméivel sem azonosította magát, és igen "félénk" volt… Alaposan elrontotta a 12 évi hajbókolás. Innen a Gát utcai pékekhez mentem, megtudni, hogy van-e kenyér. Volt. Öt zsákra való. A Telepi utcát és Márton utcát most is belőtték, de átjutottam. A kenyérért elmentünk a szokott útvonalon, elhoztuk. A fiúk egy része holtnak hitt, hogy nem jöttem vissza este, másik része rettenetesen lekapott, hogy miért maradok el egyedül… Ekkor már fokozatosan elhagyták a lőállásokat – Csongovai elmondta, hogy az asszonyok szedik el a mieinktől a fegyvert, és könyörögnek, hogy fejezzük be –, ki-ki hazafelé tartott, osztották a fiúk – fegyverrel fenntartva a rendet – a megmaradt élelmet, gurították a hordókat a helyükre. A tankok még mindig nem mertek bejönni, csak néha-néha engedtek egy sortüzet az utcára, hogy ne higgyük, hogy könnyen szabadulunk. Azonban a pincében, átjárókon úgy közlekedtek a mieink és öltöztek át egy-egy óra alatt békés polgároknak, hogy senki sem választotta volna külön őket a lakosság többi részétől. […]

A lakosság figyelmeztetett, hogy tűnjünk el, mert szedik össze a fegyvereseket, főleg a parancsnokokat, és elviszik őket. És nem tudni, hova. Amikor ezeket a sorokat írom, teljesen jogosnak tartom a lakosság aggodalmát, bizonytalanságát. Szükséges lenne minden kósza hír, suttogás eloszlatására hivatalosan közölni, hogy itt és itt ezek és ezek vannak fogva tartva, ügyük kivizsgálás alatt van stb. Mindeddig, míg ez nem történik meg, s amíg forradalmárokat bűnözőkkel vegyesen tartanak fogva, a bizalom nem áll helyre a hivatalos szervek és a nép között. Ez a bizalmatlanság egészséges, a nép kritikus állásfoglalása fejeződik ki benne, s mindaddig élni fog, amíg a kormány szava a nép szava nem lesz. Ez nem jelenti azt, hogy a tömegek uszályában kell járni (ezt a frázist úgy elkoptatta Rákosi, hogy fenntartással kell használjam itt) De az egész forradalom alatt a helyzet éppen fordított volt: a kormányok, a parlament, a politikusok kullogtak az események után. Míg a parlament tárgyalt és vitázott és gondolkozott a következő lépésen, a nép az utcán cselekedett, csinálta a forradalmat. A gyakorlatban kivívta a győzelmet apró és sorsdöntő ügyekben. A parlament csak konstatálni tudta a történteket, de nem irányítani a forradalmat. Ez egy módon lett volna lehetséges, ha Kádár János kijön a harcba, a nép közé. Így vált volna igazi, tiszta vezérévé a harcnak, és a rengeteg vért, erőt megtakarítottuk volna.

Példák: A nép, a diákság meghirdette a tüntetést 23-án, a kormány betiltotta. Amikor már mozgott az utca, és nem volt mit tenni, engedélyezte a már élő tüntetést. A nép Nagy Imre beszédét követelte a parlament előtt, Nagy Imre nem beszélt, helyette Gerő dörögte el ellenforradalmi beszédét a rádióban. A fegyverek szóltak már, amikor Nagy Imre végre beszélt, de nem vették be a kormányba. A fegyveres harc már győzött az utcán, amikor jött a beavatkozás. Egy csomó vér elfolyt, míg megszületett a határozat, hogy a forradalom forradalom és nem ellenforradalom. A forradalom régen – és kezdettől fogva – szocialista volt, de napok teltek el, míg a párt ezt belátta. A forradalom már a gyakorlatban harcolt a Dudás-féle Nemzeti Bizottmány ellen, amikor még Nagy Imre tárgyalt velük. A forradalom már védte a pártot, amikor Kádár János helytelenül feloszlatta azt, maga ellen fordítva a párttagok egy részét. A forradalom már rendet és munkát akart, már dolgozott az utcák helyreállításán, a közbiztonság megteremtésén, mikor egy kalap alá véve a parlamenti ellenforradalommal, fölvonultatták ellene is a szovjet hadsereget, másodszor. A forradalom már Maléter ellen harcolt, amikor kinevezték honvédelmi miniszterhelyettesnek. A forradalom már a kommunista párt megerősítésére tett javaslatot, amikor a parlament a többi pártokkal alkudozott. S végül a sztrájk formájában létrejött a nemzeti egységfront, amikor a Gellérthegyről lőtték Csepelt, ellenforradalmárnak nevezve a harcoló munkásokat. […] így kullogott a kormány, így kullogtak a politikusok az események után a forradalom alatt, így kullogott a XX. kongresszus óta, sőt azt megelőzően is. Nem értették meg, hogy forradalmat nem politikusok és kormányok, hanem osztályok és népek csinálnak, és nem akármilyen osztály, hanem a munkásosztály, mely a marxizmus-leninizmus fegyverével nemcsak önmagát, de az összes osztályokat és maradványaikat megsemmisíti, és egyben fel is szabadítja. […]

Ebben az összefüggésben felmérhetetlen a jelentősége a mai forradalomnak. Döntő állomás ez a kommunizmus útján, a világméretű átalakulás történelmi folyamatában. S a nép, mely ezt kezdeményezte és végrehajtja, a "világszabadság" zászlaját viszi ma is Európában, mint 1848-ban vitte, s egy olyan korban, amelytől az emberiség léte vagy nemléte függ. Boldogító dolog ilyen nép fiának lenni. Ha még egyszer születhetnék, csak itt születnék, és csak így élnék, mint éltem. Egyszerű emberként, szegényen, de szabadon.

Elmenni Vaszil nélkül nem akartam. Hagyjam itt ezt az embert, aki átállt hozzánk, aki szovjet tiszt, mi lesz vele? Azt mondtam neki, jöjjön velem, ahol nekem lesz hely, ott neki is lesz. Húzódozott, vonakodott, és végül is ráállt a dologra. Hogy nem jött el, annak az oka egy fekete hajú asszony, akire mi ügyet sem vetettünk a harcok alatt – ez csalta el. Ez az asszony a BM-garage melletti házban, a pincében bújt meg, mint akkor kitűnt. Oroszul éppen olyan jól beszélt, mint magyarul, és Vaszilhoz tartozott. Ő erőszakolta és fenyegette Vaszilt, hogy menjen vele – a szovjet csapatokhoz. Vaszil nem tudott határozni. De amíg én a garage-ban Orbán Zolival beszéltem, Vaszil eltűnt az asszonnyal. Mint mondják, lefogott egy csomó fiút a kerületben, s keresett engem is nemcsak itt, de az István Kórházban is. Civilben volt, mint nálunk, és egy szovjet harckocsi tetején álltak az asszonnyal együtt. A fegyvereket is ők szedték össze, ahogy utóbb tudomásomra jutott. Nem láttam azóta, nem tudom teljes bizonyossággal, hogy ki volt, tetteit milyen indulatok és érzelmek sugallták – én mindenesetre szerettem őt. Hogyha csak egy kicsit merészebb ember, bátor forradalmár válik belőle, aki mint szemtanú számolhat be arról a Szovjetunióban, hogy mi volt a magyar forradalom.

 

Angyal István és Stern Júlia harmadik gyermekeként született Békés vármegyei zsidó kisiparos és kiskereskedő családba, a negyedik polgári után iskoláit származása miatt nem folytathatta. 1944-ben édesanyjával és egyik nővérével az auschwitzi megsemmisítő táborba hurcolták. Nővérét az egész tábor előtt felakasztották, mert szökni próbált, anyja is a lágerben halt meg.

István túlélte a borzalmakat és Magyarországra visszatérve kommunista meggyőződésű lett, ettől az ideológiától várva a faji és osztálykülönbségek megszüntetését, bár a kommunista pártba soha nem lépett be.