Magamfajta idős - legalább is idősödő - hírlapírónak, akinek voltak - vagy vannak is még? - úgynevezett "irodalmi hajlandóságai" is, valójában nem igen szabad/na/. Önéletrajzzal az olvasók elé állni. Hiszen egy ilyen vallomás szükségképpen magában foglal olyan tényeket, ha úgy tetszik, közhelyeket is háborúról és forradalmakról, amiket az a fiatal is ismer, aki nem élte át azokat. Én azonban nem hivatkozhatom - a különösen nem, mint közismertekre - olyan irodalmi művekre, amelyekben feldolgozhatom azokat. Ezért hát meg kell elégedniük azzal, hogy egy szerény - hogy azt mondjam, teljesen köznapi - élet bizonyos vonásait vázoljam fel itt. Utalásokkal a Történelemre, amelynek medrében /és útvesztőiben/ zajlott, és jelzéseire annak az életmunkának, amelynek nemhogy "jelentősége", de még tényei, adatai is jórészt el vannak zárva tőlem.

Nem tehetek azonban mást, mint hogy mégis csak az Olvasóra bízom ezt - mégis csak? - konfessziót.

  1986. december.

---

Egy debreceni szabómester tizenkét gyermeke közül apám a tizenegyedik volt, édesanyám pedig Liptószentmiklósról származik, az Alsó Tátrából. Amikor születtem, már mindkét nagyapám meghalt, de nem emlékszem nagyanyáimra sem, mert még csecsemő voltam, amikor eltávoztak. Apai nagyanyámról azonban több kép maradt, - legalábbis legutóbbi költözésemig - ami sorsának legalább szegélyeit mutatta. Hajdúszoboszlóról származott, és a nagyon méltóságteljes külsejű falusi zsidólány - különben szintén szabómester leánya - ifjú korában szerelmes volt egy Könyves - Tóth Kálmán nevű református papba, /később püspökbe/ aki szintén nem lehetett közömbös nagyanyám iránt.

Lehet, hogy ezért adták gyorsan férjhez a szép leánykát Adler Adolf debreceni szabóhoz, aki éppen segédként dolgozott szoboszlai dédapámnál. /Róla nem láttam képet sem Apámnál, sem testvéreinél./ Tizennyolc éves volt, amikor megszülte első fiát, Hugót, aki már medikus korában "Antal"-ra változtatta a nevét, később pedig ezredes-orvos lett, egy valódi bárónő feleséggel. /Öregember volt már, amikor - a Pozsonyi úti "Palatinus"-házak egyikében - gyakran látogattam./ Második fia, Ákos, vállalati igazgató lett, a Lipótvárosi Kaszinó tagja.

A legfiatalabb fiú, Endre Újpest tiszteletbeli főügyésze. De egyik leánya - őt jól ismertem - egy ezredes-orvos özvegyeként élt, két leányával, Miskolcon, egy másik Adler-lány - akit nem ismerhettem - egy losonci gimnáziumi tanárhoz ment feleségül.

A két fia 1919-ben lelkes kommunisták volt Budapesten, később, Losoncon: a pártnak elkötelezett orvos, illetve, ügyvéd. 1940-ben mindketten kimentek Amerikába, miután a magyar hatóságok előzőleg börtönbe csukták őket.

Voltak még apai nagybátyáim, akikkel találkoztam. Olivérrel, aki Görögországban élt, s akire csak nagyon halványan emlékszem, mert négy esztendős voltam, amikor egyszer láttam, és Oszkár, aki a magyar Nemzeti Bank megbízottja volt Brüsszelben, s aki a németek bevonulása után ott öngyilkos lett. Ezt a furcsa elegáns agglegényt többször is láttam. S jól emlékszem a sokáig Ungvárt élt, sánta nagynénémre, a zongoratanárnő Terézre. Pesthidegkúti házacskájából vitték el, mint "nem budapesti" nőt, Liszt Ferenc és Beregi Oszkár e rajongóját.

Ugyanakkor Adler Adolfné több fia és leánya kisgyermekkorban halt meg, de nagyanyámon nem látszott meg, sem gyermekei élete, sem haláluk. Idős korában is feszes tartású, díszes ruhájú asszony volt. Azon a képen, ami egyenruhás Hugó fia mellett, Karlsbadban ábrázolta őt 1913-ban, nyugodtan hihettük volna az ezredes úr feleségének…

- Idős lány volt anyám,
hogy elment végre férjhez.
Zsírt a háború végén
- de lehet, hogy csak krumplit-
szerzett apám a háznak.

Minden ügyek postása…
Bár ázott a hadakban,
de szárazon hajózott
a Mefter-főintéző. 

Csak kicsit nézte a gyorsíróhölgyet,
Ki Antialkohol Egyletben
is tag és nesztelenül
kirándul.

A Ház a Podmaniczky Streeten,
a tetején ciráda,
s felhők fuvarlevéllel.
/Bár igaz, hogy vihar sem./

 Majd fogta magát apám, és
Losoncra /Lucsenecre/
vezetett a vas-útja.
Hogy visszajött, már várta,
hogy született fia.

 Nem rengett a Baross-tér,
Megmaradtak a felhők,
és maradt örökösnek
a szárazon hajózás.

 Az épület, amelyről a versben is szó van és ahol születtem, a Podmaniczky- /ma Rudas László/ utca és a Jókai /hajdan: Gyár-/ utca sarkán állt, közel ahhoz a házhoz, amelyről Vas István költő - különben: születésem évében - kezdő "berzsenyista" - szól Nehéz szerelem című művében. /Különben abban a házban született - mint az 1946-ban kiderítettem - "Leslie Howard" angol filmszínész is, ám nem ezen a néven./

 

1992-ben még - mint ez ugyancsak jóval később derült ki - a Podmaniczky utcai házban lakott egy Vasnál valamivel idősebb, ugyancsak "berzsenyista", bizonyos Bálint György, hogy aztán majd az Ügynök- /Kresz Géza-/ utcába költözzön szüleivel. Különben éppen szembe azzal a házzal, ahová - tizenhárom éves koromban, amikor a frissen nősült B.Gy. már a Rakovszky-/ ma: Szent István parkba költözött - vonultunk mi is kisebb, szerény lakásba.

A Podmaniczky utcában lakott, a negyedik emeleten, ahol mi is, de nem a sarokban, hanem a "fenséges" lépcső mellett Mahlup néni, a háztulajdonos. Névtábláján az állt, hogy "magánzó", de a meghalt férje kormányfőtanácsos volt, és egyike azon keveseknek, akik nyaralóhelyén, Ischlben kereshették fel I. Ferenc Józsefet. E fenséges környezetből hozta a házmestert, Vakán Lajost is, aki tiroli ember volt, olyan ősz oldalszakállal, amit maga a császár - király is hordott. A földszint hátsó részében lévő házmesterlakásban hatalmas oltár volt a világháborúban elesett fia, ifjabb Vakán Lajos szakaszvezető tiszteletére. Mahlup néni szobájának falát rokokó hajzatú asszonyságok és férfiak árnyképei ékítették, és én bármikor bemehettem ebbe a szobába, sőt nyugodtan vehettem az asztalon nyitva lévő, nagy dobozból csokoládét is. /De még azelőtt, hogy elköltöztünk a "Podmaniczky"-ból, elköltözött onnan - a magas égbe, ahogy kívántam? - Mahlup néni is./

A Podmaniczky utcában három szobánk volt, és egy "hall" is, ahogy később nevezték az ablaktalan szobákat. /Bár ennek volt ablaka, de a "gang"-ra nézett./ A három szoba közül a baloldali volt szüleim hálószobája, a jobboldali, kis szoba pedig - ahonnan a Jókai- /Gyár/ utcára lehetett lenézni - az enyém. A "hall"-ban volt Édesanyám kombino-varró műhelye, B. Ilonka, egy fiatal, szőke lány ült ott, és varrt./ A vevők a hálószobába vonultak, próbálni./ Közvetlenül a Kresz Géza utcába való költözésünk előtt hirtelen meghalt B. Ilonka. Öccse, egy a "Kölcsey"-be, felső osztályba járó, ugyancsak szőke fiú, B. Elemér akkor már hozzánk járt hetenként egyszer, kétszer számtanra oktatni engem. /Később a Kresz Géza utcában is megfordult, de tizennégy éves korom után nem láttam. Ahogy halálról is csak egy fekete zászló tudósított az Akadémia Münnich Ferenc utcai iroda-épületén/

-Nevét Műszaki Könyvbolt,
 Tudós Évkönyv idézte.
 /Tervezés, díjak, számok,
  hídak, híd-szerkezet./
 Sok éve vágyom látni,
de hát - tudjuk - az évek.
Meg azt is; nyárra tél…

A Podmaniczky-utcából a Szent István-térre jártam elemibe. Volt úgy, hogy a "cselédlány" kísért el oda, de rendszerint a mamám. Több barátot szereztem a Szent István-téren, a legkitartóbban K. Dezsőhöz - egy nyaranta Trencsén-Teplicen szorgoskodó orvos fiához - kapcsolódtam, aki egy évig "elkísért" a Berzsenyi Dániel reálgimnáziumba is. Aztán - merthogy a Fogaskerekű indító-állómásával szembe költöztek - máshová íratták. Mindez nem lazított barátságunkon, és az "árja" közgazdasági egyetemi hallgató Dezső meglátogatott Nagykőrösön is, mint "muszos"t. Amikor 1945 január végén megjöttem Pestre, rögtön megkerestem őt, akinek közben meghalt az édesapja és a mamájával - merthogy budai lakásukat bomba pusztította el - az egykori "Gyár" - vagyis Jókai - utcában lakott, egy ősi házban, ahol az utca nevét jelző, régi gyár működött. Újból barátságot fogadtunk, de mire - másodszori Debrecenbe menetelem után - visszaérkeztem szülővárosomba, K. Dezső már eltűnt onnan. Egy ideig még tartottam a kapcsolatot édesanyjával, de aztán - miután Dezsőtől /akiről az a hír járta, hogy időközben valahová Dél-Amerikába költözött/ nem jött levél - elvesztettem édesanyját is, aki a Jókai utcából újra valahová Buda környékére költözött…

A Szent István téri elemihez, bár nem dicsekedhettem jó bizonyítvánnyal, és ügyetlen is voltam - jó emlékek fűznek. Még a minden napot kezdő Papp-Váry Elemérné-sorok - Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, - Hiszek Magyarország feltámadásában - sem keltettek bennem valamiféle lázadást a tanító nénik és urak, vagy akár a vegyes összetételű osztály ellen.

Bár zsidó hittanórára jártam, nem vettem észre különbséget az osztály nem-zsidó és zsidó tagjai között. Ha az ember kinézett az ablakon, a héber betűkkel való ismerkedés közben is a Bazilikát látta.

 De nem volt különbség - számomra - a polgári és proli szülők között sem. Különben jó pajtásaim voltak - K. Dezső és a mérnök papával bíró, anyja-vesztett H. Richárd Péter mellett - az R. fiúk, akik hárman voltak. Egyikük eggyel feljebb, másikuk eggyel lejjebb, harmadikuk velünk járt. A szüleik házmesterek voltak valahol a Wekerle Sándor - nem is tudom, mi most a neve - utcában. Ha a Szabadság-téren megjelentem a három R. fiúval, a többiek - fiúk és lányok - még engem is az "erős srácok" közé soroltak.

Amikor elvégeztem a négy elemit, a mamám a Kölcsey Gimnáziumba akart beíratni, ami a Podmaniczky utca egyik felső sarkán volt. De aztán találkozott régi ismerősével - még az Antialkoholista Egyesületből - R. Mihály András akkor kezdő újságíró mamájával, akinek ez az illusztris fia a Markó-utcai Berzsenyi-ben végzett, a kisebbik pedig még odajárt, a hetedikbe.

Nem tudom már, hogyan intézte el nem különösebben ügyes mamám a bejutást a Markó utcai reálgimnáziumba. De felvettek és végül mind a nyolc osztályt ott végeztem. Nem voltam jó tanuló, és a felső osztályokat - 1940-ben érettségiztem - már a "zsidótörvények" árnyékában végeztem. A nálam érzékenyebb - és, mondom, "őskeresztény" - K. Dezsővel tovább való, meg nem szűnt barátságomnak köszönhetem, hogy alig múltam még 14 éves, amikor ráébredtem - igen, ezt a szót kell használnom - az országos nyomorra.

A Kis-Svábhegyen sétálgattunk barátommal, arról ábrándozva, hogy egyszerűen elhagyjuk a különben sem kellemes iskolapadot, a sokban szorongató szülői házat - én elsősorban már említettem nagybátyáimra gondoltam - és elmegyünk, "népapostol"-nak, a magyar faluba. /K. Dezső bácsi származású fiatal mamája kifejezetten támogatta, - persze, csak szóban - ezt az ötletünket./ Az én szüleim - akikkel pedig nem is közöltem nyíltan ezt az elképzelésemet - ijedten tiltakoztak mocorgásaim ellen, és beírattak a Toldi Miklós cserkészcsapatba.

Ez V. kerületi, főleg zsidó és zsidó származású fiúk jó hírű és a maga nemében szép eredményeket elért csapat volt./ Tudomásom szerint ma az Egyesült Államokban, Ausztráliában, de még Dél-Amerikában is működik. Az ötödik reálgimnázium után - 15 éves volt ekkor - a Duna melletti Ácsott táboroztunk. Velem volt ekkor Féja Géza akkor kijött Viharsarokja, amit a könyveket nálam sokkal könnyedébben vásárló K. Dezsőtől kaptam kölcsön. /Ő nem volt cserkész./

Nem akarom valamiféle hősnek beállítani e kamasz-fiút, aki tele volt hisztérikus félelmekkel, bár merészségei is ezekből így jellemző idegfeszültségekből táplálkoztak. De mert a könyvből hangosan felolvasott mondatok nem tetszett a fiúk egy részének - és különösen nem a "tisztek"-nek, még a táborozás hivatalos vége előtt, magányosan hagytam el Ácsot. /Ezt otthon csak dadogva tudtam - illetőleg, nem is tudtam - megmagyarázni. Mindenesetre, az édesanyám - néhány kombinét csomagolva be miskolci nagynéném és vele élő unokanővérem számára - leküldött Miskolcra, ahol /Stefike buzgó támogatásával/ bebocsátást nyertem a szerelem - szerelem? - előszobájába, vagy inkább küszöbére…

Ha nem is tudtam akkor, hogy ott élt egy ideig a szemben lévő házban, Ácsról, illetve Miskolcról való visszaérkezésem idején már ismertem Bálint György nevét. Szüleim ugyan az Újságra fizettek elő, az Esti Kurir című délutáni lapot pedig a Vilmos császár - /ma: Bajcsy-Zsilinszky-/ úton, a kiadóhivatal "hirdetési ablaká"-ban olvashattam el - ha, persze, nem is tettem ezt mindennap - a Pesti Napló-ért fizetni kellett. Illetve, kellett volna, ha K-éknál nem jutok hozzá a Bálint György írásait is közlő laphoz. De nemcsak náluk, hanem H. Richárdéknál is, ahol néha az egész heti P.N-t nézhettem át, Bálint György írásaira mindenkor odafigyelve!

Ebben az időben találkoztam a "három-millió koldus" kifejezéssel is, ami mélyen megfogott. És bár a hittanórák és a templomjárás - a "Berzsenyi"-ből péntekenként a Csáky utcai zsinagógába kellett mennünk - ugyan meglehetősen leperegtek rólam 12 éves korom után, a zsidóság eszméje éppen úgy tetszett, mint az az éppen nem az iskolától kapott "ihlet", hogy a magyar szegénységen segíteni kell. 1937 karácsonya táján fedeztem fel a Belvárosban megnyílt - 1944-ben felrobbantott - Lőcsey-féle "antibolsevista könyvesbolt"-ot ahol eleinte csak a Németországból érkezett, "zsidófaló" röpiratokat tanulmányoztam, elszörnyedve. Ott azonban kezembe kerültek különböző nyilas és félnyilas lapocskák is, amelyek egy részében szó esett a magyar paraszt-nyomorról is. Ezek az írások - bármennyire is elvetettem e lapok antiszemitizmusát, - elgondolkodtattak.

Távol voltam zsidó osztálytársaim egy részének érdekeitől is.

Az "első zsidótörvény", majd a különösen a második - 1939-ben - megakasztotta ezt a túl korai, de eszmélésem irányára jellemző fejlődést. Azt, hogy egyszerre érezzem magam magyarnak és zsidónak. /De úgy, hogy első mivoltomban mélyen törődni kell a nyomorúságban és tudatlanságban tartottak felszabadításával, a második pedig távol kell tartanom magamat a jómódú zsidóságot szolgáló külsőségektől./ Megriadtam a "zsidótörvények"-től és rájöttem arra is, hogy miközben több rokonom és barátom kivándorol, nekem ez "nem megy".

Utóbbira példa volt H. Richárd Péter, akivel együtt kitanultuk az üveges szakmát és aki mégis nélkülem ment ki a hetedik gimnázium elején Dél-Amerikába. Ekkor fordultam teljes erővel F. Géza György osztálytársam felé. F Jenő dr. többszörös vívó világ- és olimpiai bajnok egyik lábára sántított, pompás eszű fia már azelőtt is imponált nekem, hívévé azonban a hetedik gimnáziumban váltam. Ennek olyan mulatságos formái voltak, mint a "Lux: szerkeszti Fux című kézzel írott újság, amelynek "dolgozótársa" lettem. Részben első verseimmel, amelynek az imponáló osztálytárs katolicizmusát is tükrözték. E "költészet" elfordított addigi - "szociográfiai" és "politikai" - érdeklődésemtől, bizonyos fokig azonban meglendítette tanulmányi eredményeimet. Úgy, hogy 1939 nyarán, egy vidéki birtokbérleten segíthettem egy "toldysta" cserkész öccsét, hogy letehesse a pótvizsgát magyarból és latinból. És a 39-40-es tanévre még az önképzőkör diák-elnökének is megválasztottak.

A tanár-elnökök kiváló magyar-tanárunk, a harcosan baloldali Szentgyörgyi László és a nevezetes Vajthó László lettek. Hadd idézzem itt azonban azt az Egy fiatalember a 40-es évekből című cikkemet, ami 1947 novemberében jelent meg a Reggel című "hétfői lap"-ban:

"Én küszködő kispolgárok gyermeke voltam, megcsapott és megkapott  az a légkör, amellyel F-éknék találkoztam. Gyuri szőke volt, nagy, nyugodt, tiszta kék szemű, finom, kékeres halántékú, kezei pedig egészen áttetszőek voltak. Nemsokára bejött a nővére, és kijelentette, hogy elmegy egy kis fluidumot vizsgálni a spiritiszta szeánszra, a másik szobában öccse egy vadászpuskával lövöldözött a falba. Gyuri az ágyban feküdt, Tolsztoj Leó életét és az inkarnáció lényegét magyarázta nekem. egészen éjfélig maradtam nála - szüleim izgatottan fogadtak otthon, de én igazán örvendtem, mert úgy éreztem, tisztább lettem. És amikor elmentünk együtt az utolsó napjait a kis budai lakásban - egy polgári iskolai tanárnál - élő Hock Jánoshoz, az öreg pap feltápászkodott az ágyából és teával kínált bennünket. Azt mondta nékem, hogy csak hallgassam tovább, amit Gyuri mond, mert Gyuri jó és igaz szellem, "tiszta vezérlő". Harmadnapra megírtam a "cikket" és átadtam a Lux számára." -

Ugyanitt írtam még:

"Az utolsó esztendőben csak egyszer láttam Gyurit, aki ekkor már   felvette a Fráter György nevet és bécsi magyar politikai képviselet attaséja lett. Pestre jött két napra, s éppen az Eskű-téren figyelte a kisgyerekeket, amikor rábukkantam. Ekkor csak az Eskü tér kis srácairól beszélgettünk, semmi másról, se a csillagokról, se politikáról, még egykori barátainkról sem. De amikor elváltunk, mégis úgy éreztem, hogy teljesen és tökéletesen kibeszéltem magam vele. Már kezet fogtunk, amikor így szólt hozzám:

-Mi lesz a mi nemzedékünkből, Gábor? Boldog vagy boldogtalan em- berek nemzedéke?

-Azt hiszem, mindenesetre, hogy harcosoké - feleltem, Gyuri elgondolkozott, s mint ahogy szokta, a nyakkendőjét ráncigálta.

- Igen, de a boldogságért fogunk harcolni…

Ez volt, ez az önmagában talán nem túl jelentős mondat, amit utoljára hallottam tőle, az Eskü-téri könyvesbolt kirakata előtt. Aztán elváltunk…"

*

Az érettségi utáni nyarat megint Kiskunhalas környékén töltöttem, hogy újra "előkészítsem" már tavalyi tanítványaimat. Bár második lettem egy gimnázium-közi magyar tanulmányi versenyen, érettségi bizonyítványom volt olyan, hogy reményem lett volna bekerülni a Pázmány Péter Egyetemre, megbeszéltük, hogy ősztől majd egy Vilmos császár- /Bajcsy-Zsilinszky Endre-/ úti üvegesmesternél fogok dolgozni. Ám három héttel azután, hogy Halasról visszatértem, verseskötetem "jelent meg" a dunaparti "May János" nyomdánál. Pontosabban, ketten írtuk e kötetet, amelynek címe is - Fiatal fák között - társam, az akkor még a nyolcadikat végző "berzsenyista", Havas György egyik költeményének címe volt.

Havas - aki 1944-ben tragikus körülmények között elveszett -, volt kettőnk közül a többet ígérő poéta. De azért hadd mutassak be itt egy A.G.-verset e szerény kötetből, amelynek rám eső költség-részét, házitanítóskodással, Halas mellett kerestem meg. A vers címe:

 

Vidékre vágyódom
Én nem szerettem soha Budapestet,
Mindig vágyódtam a vidéki estet.
És ez a város se szeretett engem,
Éreztem mindig, nem ide teremtem.
A méhek és a madarak közé kell
Mennem, bajlódni holmi ültetvénnyel.
És este felé bámulni a nyájat,
A kiscsikót, amint vidáman vágtat.
Kiülni egy bölcs könyvvel a teraszra,
És lesve várni: hol van Éva hangja?

A kötet bevezetőjét a már általam is említett, kitünő Vajthó László tanár úr írta:

"Mindkét költő innen van a huszadik éven. Az egyik tavaly érett, a másik most készül rá. Ez a koraérettség általában sajátsága a mai fiataloknak. Ők hamarabb tették magukévá a verselés külső eszközeit, mint a mai nemzedékünk, s amellett élettapasztalatra is komolyabbak, amin nem csodálkozhatunk: nekik keményebb volt az életiskolájuk. Mindazonáltal bennük is megvan a költő elpusztíthatatlan naivsága, csak más formában. Ők is hisznek a szépség, jóság diadalában, a szívvel vállalják érte a harcot. Feláldoztatni is készek, mert határozott, elszánt lelkek. Sötét alaphangjuk ellenére is optimisták, bírják a mai időket."

 

Ez a szerény kötet is útját állta annak, hogy végül is üvegműves legyek. /A már oly fiatalon kifejezetten jó verseket író Havas György viszont egy év múlva lakatos-inas lett egy gyárban./ Ugyanakkor Apám is egyre betegebb lett, mind jobban fájt a háta. Már 1940 elején nyugdíjba ment a MFTR-től, és az év októberét és novemberét már egy hűvösvölgyi "maszek" szanatóriumban - ami egy "fizető villá"-nak tűnt, ahová nyugdíja alapján utalták be - töltötte. Utána azonban előbb a MÁV-spitálba került, majd idegkórházba, professzor Benedek Lászlóhoz. Másodnaponként jártam be Apámhoz, és nem is sok idő múlva már nem volt bizonyos, hogy éppen megismer-e engem. Édesanyám az ügynökséggel volt elfoglalva, kombinékat is varrt, meg főzött. Rendszerint velem küldte az ennivalót Apámnak. Ám egy idő múlva az orvosok - maga a professzor is - megkérték, hogy ne járjon ki annyiszor a kórházba. "Ez fölösleges" - mondották.

 

Közben versem jelent meg a Népszavában. Az üvegesmester más inast vett fel. Jelentkezett három tanítvány is, úgy hogy az üveges szakmát - ha ideiglenes jelleggel is - félretettem. 1941 legelején már több helyen jelent meg cikkem, pedig - a törvények miatt - a zsidó származású szerzőket centivel kellett kimérniök még a baloldali és liberális lapokban is. Egy idő múlva - F. Pista barátom segítségével, akivel a "Berzsenyi" alsó négy osztályba jártam és aki egy textilnagykereskedő fia volt - "beiratkoztam", mint raktári munkás a textilnagykereskedésbe. Fizetést, persze, nem kaptam - hiszen valójában nem dolgoztam - de az OTI-t, stb. legalábbis egy ideig fizette a papája.

Így valahogy - tanítványokkal, sajtómunkálkodással, textilraktári segédmunkási bejegyzéssel - telt az idő egészen 1943 október elejéig, amikor is behívtak, sárgaszalagos munkaszolgálatosnak, Hódmezővásárhelyre…

Ezek az évek azonban sokkal gazdagabbak voltak tényekben, tapasztalatokban és tanulságokban, semhogy azokat - legalább viszonylagos teljességükben - fel tudtam volna dolgozni magamban. Hiszen ezekben az évekbe "belefértek" a Benedek-klinika titokzatosságai, és végül Apám halála is. Máig sem tudtam egészen pontosan, hogy tulajdonképpen mibe is pusztult bele 1941-ben - hatvanegy éves korában, s éppen azon a napon, amikor /még hosszabb és kegyetlenebb szenvedések után/ Babits Mihály.

Belefértek ezekbe az esztendőkbe a házitanítások - meg furcsa /és tulajdonképpen szomorú/ szerelmem az egyik tanítvány nővérével - de, felbukkanások is a Sas utcában, a "Baumgarten"-könyvtárban. Ezekben az években háború dúlt, iszonyú embertelenségek estek nemcsak a nagy, hanem a kisvilágban is. Jelen voltam szinte minden fontosabb - budapesti - tüntetésen, és résztvettem - volt rá eset, hogy rendezőként is, - olyan versmondó délelőttökön és délutánokon, ahol József Attila - költemény volt a "sztár". Időnként Horváth Bélával - a Jöjj el, szabadság, jöjj el, Jászi Oszkár kezdetű vers, az Esti Kurir-ban megjelent antifasiszta cikkecskék és egy később a Vigiliába becsempészett, Radnótit és Vast támadó förmedvény szerzőjével - barangoltam a Belvárosban, gyakran pedig a Népszava költőivel ültem a Margit-híd pesti hídfőjénél lévő "Kis Ilkovics" pincéjében.

Írtam "ízletes" cikkecskéket is - Bónyi Adorján szerkesztő úr segítségével - a néhány sorért is tizenhat pengőket fizető Pesti Hírlap-nak, és harcos írásokat a Népszavának, a Magyar Nemzetnek és az Újságnak. /1969-ben megjelent Egy szál gyertya, és 1986 nyarán napvilágot látott Üdvösség mára és holnapra című köteteimben - mindkettőt a Szépirodalmi adta ki - olvasható is néhány ezekből 1940 és 43 között megjelent cikkeimből./

Például 1941 augusztus 8-án jelent meg a Népszavá-ban A piszkos anyagiak című - Elmélkedés az írók anyagi helyzetéről alcímet viselő - cikkem. Ebben arról "elmélkedem", hogy a költő és az író miért "dől be" annak a felfogásnak, miszerint ő egy "olyan kivételes lény, aki ambróziából, múzsák homlokcsókjából, a tavaszi szellő suttogásából és a kozmosz zenéjéből tarthatja fönn testét a boldogabb jövő számára?" S utalok az alig két hónapja - és csúf körülmények között - eltávozott, tehetségesnek indult szegényparaszt - költőre, Sértő Kálmánra: - "Nemrég halt meg egy költő, akit a nyomor, a költői honorárium ajándékszerűen tűnő volta /tiszteletdíjnak nevezik bér helyett: miért?/ oda sodort, hogy bebizonyíthatóan rosszul érezte magát.

S akadtak, akik néhány pengőért kihasználták azt a politikailag is értékesíthető, magával ragadó hatást, amelyet még a mai közönség számára is jelent egy költő." S a cikk végén megállapítom: "Vér és arany hódítja meg nem ritkán az írót vagy költőt is, mint annyi más embert. De az Aranyat nem szabad összetéveszteni a Kenyérrel, amelyre való törekvés nem bűn, hanem kötelesség."

Például 1942 április 12-én olvasható a Magyar Nemzetben Emlékezés "Kákay Aranyos Nro. 1"-re című írásom. "Kákay Aranyos Nro. 1" - azaz Kecskeméthy Aurél, az egykori "márciusi ifjú", aki később "Bach-huszár" lett, de ugyanakkor a Döblingben titkon működő Széchenyi István egyik fontos segítője is, különösen szemléletes példa volt arra, hogy egy olyan korban, mint amiben akkor éltünk /és vergődtünk/, mit tehetnek a különböző múltú, rangos irodalmárok: "A lexikonok adatai szerint sokoldalú, sokpártú és sokkönyvű ember volt ez a hatvanöt esztendeje halott író, de a valóságban egy hivatása, egyetlen életműve volt: a magyar politika lélektana, szempontja szintén ennyi: a magyarság érdeke. Sajtófőnöki hivatalt is vállalt a Bach-korszakban, de a magyar írókat csak így tudta megmenteni. ’Császári szerkesztő’ lett Bécsben /Sürgöny, Bécsi Híradó/, de ő írta e korszak talán legpozitívabb tartalmú politikai röpiratát: Ist noch eine Vermittelelung zwischen Oesterreich und Ungarn möglich? címmel."

És arra is igyekeztem rámutatni, hogy Széchenyi e "tevékeny döblingi vitapartnere" - már mint a Deák-párt hivatalos lapjának szerkesztője - "a sok cifra ruha és kacskaringós szónoklat mögött ellátott az, alsóbb tájakra, ahol a nép küzdött és verejtékezett az ország kenyeréért. Nemcsak a Deák-pártban, hanem az egész országgyűlésben ő volt az egyetlen, aki megvédte a lenézett és támadott Táncsics Mihályt." Idéztem is "Kákay Aranyos"-t, aki szerint "És ha Rousseau nagyobb elme volt, és pedig soha önállóságra jutott tanítványa volt is; de mint ember az utóbbi nemesebb és tisztább. "És éppen - akkor még - "Stancsics" Mihály kapcsán, akit először azért csuktak le, mert magyar nyelvkönyve első oldalán ez állt: "Magyar ország. Német király. Latin városmegye" - idézem Kákay-Kecskeméthy megjegyzését: "Raffinatio ellen raffinatio szükségeltetik."

Ezekben az években olyan ismerőseim lettek, mint - például - Földes Ferenc, akit már 1942-ben vonultattak be munkaszolgálatra, kifejezetten azért, hogy ott elpusztítsák. /A Független Magyarország szerkesztőségében találkoztam vele először, de többször voltunk együtt a Dohány utcai Kulacs vendéglőben is, Major Tamás és Kállai Gyula asztaltársaságánál./ Ám kapcsolatba kerültem ez időben - többek mellett - Katona Jenővel, a Magyar Nemzet belső munkatársával, aki a Jelenkor című kéthetenként megjelenő lapot is szerkesztette. Ám ha nem is folytatom az azokban az időkben megismert szerkesztők, költők és tudósok hosszú névsorát, hadd említsem meg legalább Kovács Imrét, akit a Váci utcában - a Cserépfalvi könyvesbolt kis, "lektori" kuckójában - ismertem meg. Őt elvitték börtönbe is, Pálóczi-Horváth György egy jelentkezése alapján.

Erről - részleteiben - legalább harminc évvel később, Cserépfalvi Imre memoárjából értesültem, azt viszont akkor is jól tudtam, hogy Kovács Imre írta a Néma forradalom című számomra is alapvető jelentőségű könyvet. Hogy időnként elviszik, tulajdonképpen éppen olyan természetes volt, mint az, hogy K.I. ott ül a Vígadó vagy a Zeneakadémia első sorában valamelyik olyan rendezvényen, amelyre én is kötelességemnek tartottam bemenni - fizetve a jegyért, ám ha lehet, ingyen. Én amikor találkozunk, e Tisztelt Személyiség mindig kérdez tőlem valamit…

Ezekben az időkben családom távolabbi, a frontvonalakon túlra hurcolt tagjai közül többről érkezett halálhír, a "közelebbiek" meg állásukat vesztették. Mégis, ezek a politikailag sem egységes idők - különösen 1941 legvégétől - számomra a reménység évei voltak. A lapok külpolitikai jegyzeteit csak felületesen néztem át - amit tudtam /legalább is biztosan éreztem/ az az volt, hogy bármikor rám csaphatnak. De ha nem is voltam illegális kommunista, még legális szociáldemokrata sem, egyszerűen úgy éreztem, hogy baloldali magyar írásgyakorló vagyok, aki az olvasók szeme előtt is kifejtheti, ha akár csak holnapig is, a maga mondanivalóját. Utaltam már arra - a "Fux" és "Lux" címszavak kapcsán - hogy a "Berzsenyi"-ben, az utolsó években voltak bizonyos elképzeléseim a kereszténységgel kapcsolatban, de 1940 végétől - bár a zsidóságot, mint hittételek gyűjteményét még kevésbé fogadtam el, mint a gimnázium hetedik és nyolcadik osztályában - ragaszkodtam hozzá, nehogy akár véletlenül is "kitérjek" e mind nehezebb vállalás elől. Így aztán "sárga karszalagos"-ként vonultam be - igaz, azt hittem, már csak néhány hétre - Hódmezővásárhelyre…

*

Ez eseményekben, munkában oly zsúfolt esztendők egyéni történetéhez tartozik - egy önálló verseskötetet és egy műfordítás- könyvecske kiadása mellett - például az is, hogy dolgoztam két zsidó lapnak is. A Magyar Zsidók Lapjában - amelynek a "zsidótörvények" előtt még Egyenlőség volt a becsületes neve - csak verseket közöltettem. Inkább csak azért, néhány percre is félreértsék a szerkesztők, akik cikkeket közöltek tőlem, helyzetemnek ezt az akkoriban oly lényeges vonatkozását. És meg kell mondani, nemhogy Szakasits Árpád, Hegedűs Gyula, vagy az Újságban hozzám oly szívélyes Makay-Petrovich György, de a kifejezetten katolikus színezetű Barankovics István vagy Katona Jenő sem tiltakoztak - percig sem - az ellen, hogy egy náluk is szereplő "szerző" a Magyar Zsidók Lapjában is írt. De közöltettem szövegeimet a Lévai Jenő - a felszabadulás után a magyar zsidóságot ért katasztrófák tudós kutatója - által szerkesztett felekezeti hetilapban, ami - másik túlzás - a Képes Családi Lapok címet viselte. /Ebben a lapban fordultam először az engem máig is érdeklő - de máig kidolgozatlan - témához, az első Nyugat- nemzedék zsidó íróinak vallomásai felé./

Végül is bizonyos, hogy - függetlenül a maga egyéni történetétől, kísérleteitől, meg attól, hogy a második világháború kitörésének percétől tényleg nem volt fontos számomra, vajon "lebukom"-e - 1942 nyarától tulajdonképpen már egy oldalon álltak a Népszava írói, például, Csathó Kálmánnal. Én magam is a szerény, de lelkes házitanítói, hírlapírói és közéleti, - igen, közéleti - tevékenységem során mind közelebb kerültem a magyar társadalom háborúellenes frontjához, anélkül, hogy akár a Ságvári Endrével való Conti utcai beszélgetések kapcsán valamiféle illegalításhoz kapcsolódtam volna. Szerény és szabálytalan munkám valahogy belefolyt abba a nagyméretű, de 1944 márciusában /ekkor már Tiszaborkútról vonultam a munkásszázaddal a magas hegyek közé/ valahogy mégis csődöt mondott nemzeti ellenállásnak, amit 42-ben és 43-ban növekvőnek éreztem és tapasztaltam. S ami nem is engedett volna az országból disszidálni, még ha Anyámnak és nekem Svájcba szóló jegyeket és ottani letelepedési engedélyt /meg lakást és munkát/ kínáltak volna.

Nem tudom, mi történt volna, ha 1940 és 43 ősze között erőszakszervezet kezére jutok. Nem garantálhatom e húsz év körüli fiatalember, e nem alapos tudású és nem kiérlelt etikájú hírlapíró helytálló bátorságát. De amit láttam, amit tapasztaltam - az egyik oldalon a szégyen és a gyász híreit, a másikon meg a növekvő felháborodásét, s az összefogást - az meggyőzőtt arról, hogy nemcsak szükséges, de érdemes is a szabad magyar sajtóért, és ezen keresztül a szabad Magyarországért harcolni. Amikor például a szovjet csapatok hatalmas győzelmet arattak Sztálingrádnál, a Képes Családi Lapokban Győzelem címmel jelent meg - a szerkesztő lapot védő óvatosságát is megtévesztő - "életkép"-em. Amikor az amerikaiak megjelentek Nápolyban, egy ál - Unamuno szonett "fordítását" közöltem Hegedűs főszerkesztő tudtával és beleegyezésével a Mai Napban. Valójában a partraszállás nyílt dicséretét. És voltak még hasonló szerény "dobásaim".

Jeleztem már, hogy - 1943 októberében - Hódmezővásásrhelyre vonultam be, munkaszolgálatra. Olyan helyzetben, amely merőben különbözött az egy évvel azelőttitől. Ezt jelezte akár az is, hogy a bevonulás előtti éjszakát a vásárhelyi szállodában töltöttük és egyik bajtársunkat, aki pedig 21 éves volt, mint mi, a szálló személyzete számára "kineveztük" Sárdi Jánosnak, a közkedvelt operaénekesnek. S a szobalánynak meg takarítónők "autogrammért" vonultak a szőke, halványképű fiúhoz, aki harmadmagával székelt az egyik szobában, és még "ajánlatot" is kapott…

Maga a "musz" sem kezdődött sokkal kedélytelenebbül, bár a többszáz pesti bevonulóból egy csoportot nemsokára Bor-ba irányítottak. /De mi akkor még azt sem tudtuk pontosan, hol van ez a magyarul - és kedélyesen - hangzó nevű helyiség./ Az V62-es századot - ahová, több régi iskolatársammal és ismerősömmel együtt kerültem - hamarosan Alsókabolba irányítottak. Ez Újvidék alatt volt, a Duna partján, ahol sáncot ástunk. A körülmények itt nem voltak olyan kellemesek, mint Hódmezővásárhelyt - fáztunk is, és nem távozhattunk el a "körlet"-ből. De két héttel karácsony előtt Nagykőrösre kerültünk, vagonokban, egy "lőtér"-re, ahol kifejezetten kedélyes volt a "musz"-élet.

Csekély munkát végeztünk, és főleg gyakran térhettünk be a városba, ahol engem például egy helybeli gyümölcskereskedő fogadott be. /Előző nyarakon Erdei Ferenc, Majláth Jolán és Márkus István laktak náluk, Nagykőrös szociográfiáját térképezve./ E családból később csak az 1943-ban 17 évi körüli "nagylány"-nyal találkoztam; a többiek elvesztek Auschwitzban. Itt látogatott meg a már említett K. Dezső, sőt egy Fülöp László nevű volt "berzsenyista" osztálytársam - akkoriban aktív zászlós - is lejött hozzám Édesanyám üzenetével. Betegeskedő anyámat 1943 karácsonyán magam kerestem fel Pesten, s az ünnepeket nemcsak vele, hanem jó ismerősemmel, a - mint később kiderült - aktív kommunista Lázár Vilmossal töltöttem, aki egy kedves barátném édesanyjának udvarolt. Ő is azt mondta: "Hamarosan vége lesz e csúnya játéknak!"

Nemsokára azonban újra vagonokban ültünk, hogy több napon át észak felé haladjunk. 1944 február eleje volt, és a mi jókedvünket - hogy hamarosan vége lesz a háborúnak - az sem tudta elvenni, hogy a vagonban fagyos hideg volt, és a "keret" is rosszindulatúan viselkedett. És amikor Rahó fölé, Tiszaborkútra érkeztünk - egy kis faluba, amelyet javarészt orthodox zsidó famunkások laktak, pontosabban: családtagjaik, mert maguk a favágók javarészt más tájakon munkaszolgálatosak voltak - még jobban megnyugodtunk. Aknákat kellett ásnunk, de a nyugalmas kis falu - ahol még a kútvíz is pezsgő gyógyvíz volt - a nagyon közeli háborúvég hangulatát /és illatát/ sugározta.

A zsidó családok kis házaiban laktunk, és a "keret" is - újra - asszimilálódott a munkás-század, meg a táj békét váró hangulatához. Pestről is érkeztek a jelképes tavasz közeledtét jelző hírek. Amikor aztán innen tovább mentünk fel a hegyek közé, a lombsátrak világába - az idő már túl volt 1944 március 19-én. Még mielőtt a hegycsúcsok közé jutottunk azonban, valahol Kőrösmező fölött megálltunk egy síkságon.

Itt találkoztunk az ugyancsak Hódmezővásárhelyre bevonult testvér-századdal, s benne diák-korom egyik testvéri barátjával, Breitner Péterrel. Nem tudhattuk, hogy e testvér-század nem is olyan sokára a szó szoros értelmében "fuccsá megy", hogy zenerajongó és értő Péter barátom is egyszerűen eltűnik… Kőrösmezőtől aztán a hegyek tetejére kerültünk - ugyancsak aknautak "ügyében" - sátorokban lakni. Majd átlépve a Tatár-hágón, elindultunk Dóra és Sztaniszlau irányában…

Néhány századtársunkat nálunk is halálos "baleset" ért, bár a mi egységünk - amely például hidak lerakásában segített somogyi utász-bakáknak - általában szerencsésnek volt mondható. 1944 májusában már tudtuk, hogy "valami baj" lehet az országban /érezni, persze, addig is éreztük/, de akkor, majd későbbi helyzetünk a hegyek ormán "természetes"-nek tartotta velünk, hogy ide nem érkezhet hír. /Mint ahogy az is nyilvánvaló volt, hogy innen nem lehet átszökni az oroszokhoz./ S amikor aztán - a Dora-Sztaniszlau-i "kirándulás" után - visszatértünk, 1944 augusztusában, Tiszaborkútra, akkor lett csak teljesen nyilvánvaló számunkra, hogy mi is történt…

Nyilvánvalóvá?!... A majdnem kiürült faluból hiányoztak a zsidó családok. A télen még oly barátságos házakban, ahol a konyhában süteményt sütöttek, és ahol az istállóban néhány barika, több helyen tehén és egy-egy ló is volt, most üresség és csend, szemét és bűz fogadott bennünket. Ezekben a házakban kellett lepihennünk, itt fűtöttünk be - főleg krumplisütés céljaira - a kemencéket. És itt hallgattunk - magunk előtt is - arról, hogy mi történt, többek között, Tiszaborkúton.

*

Nem emlékszem már, mi volt, mik voltak 1944 szeptemberében. Végig Borkuton maradtunk-e, vagy a környéken? A "keret" azonban már nem sokat törődött velünk, és szeptember végén elindultunk - a szovjet támadás elől - Huszt irányába. Itt néhány napig tanyáztunk, s feltörtünk egy lezárt - valószínűleg zsidó - patikát is. Többen Ultraseptyllel töltöttük meg oldalzsákunkat. Majd futásnak indultunk…

1944. október 6-a vagy 7-e lehetett, amikor az eszeveszett futás után megérkeztünk Beregszászba. Oldalzsákom majdnem tele volt a Huszt-on szerzett Ultraseptyllel, szívem meg a vággyal, hogy átkerüljek a szovjet csapatokhoz. Több bajtársunk már Huszt és Beregszász között eltűnt a kukoricaföldeken, meg a szőlőben, de én - G. Laci és F. Mendel bajtársaim biztatására - továbbmentem /szaladtam, kifulladásig/ az "egység"-gel.

Beregszászon pedig nagy kavarodás volt; egy kiürített - emeletes - bérház, egy tegnapi "zsidóház" udvarán aludtunk, a bútortalan helyiségekben nálunk idősebb, a városban régebben tartózkodó "muszosok"-al. Napközben meg a pályaudvaron lőszerrel és részben marmeládéval megrakott ládákat rakosgattuk.

A pályaudvaron találkoztam egy egészségügyi zászlóssal. A "találkozás" szó azonban kevés, mert az egyenruhás zászlós hangos "Gabikám!" felszólítással odajött hozzám, nyilvánosan megölelt, majd /halkabban/ megkérdezte; nem akarok-e elutazni? Dudás Kálmán délvidéki költő - civilben és egyenruhában patikárius - volt, akivel 1940 végén, vagy 42 elején találkoztam Horváth Béla társaságában, de akit nem ismertem volna meg. Nem mertem vállalni az utazást - bár többen voltak a "század"-ból, akik ruházatunk némileg kiegészítve, - egyszerűen felültek a Pest felé induló vonatra. /F. Jancsi "megúszta", ma Argentínában gabonakereskedő, de például unokafivérét, B. Jancsit nem sokkal 1944. október 15-e után elkapták Budapesten és a Dunába lőtték./

Arra már nem emlékszem, hogy az addig csak hírből ismert /úgy viszont jól ismert/ debreceni Kardosokat - László és Pál tanár urakat - már október 15-e előtt fedeztem-e fel a pályaudvar körül dolgozó és nyüzsgő "muszosok" tömegében. De már akkor találkoztam dr. Stark Jánossal, a Jelenkor - fehér karszalagot viselő - munkatársával, aki később feltűnt Debrecenben is, ahol a dr. Erős János nevet és kommunista diplomata szerepét kapta. A Rajk-per idejében - pontosabban: idejéig - londoni magyar ügyvivő volt. Több nálam idősebb - és más, szétszaggatott "egység"-ből való - "muszos"-sal ismerkedtem meg a pályaudvari munkák során. Köztük R. András egri fényképésszel, a kiváló - pesti - publicista unokaöccsével, akivel hamar összebarátkoztam.

Október 15-én, vasárnap, nem volt munka, és a városban "lógtunk." Már nem emlékszem, hány óra volt, amikor a Dénes nevű szálloda tetejére ékített, szinte állandóan szóló rádión meghallgattuk ama bizonyos "Horty-szózat"-ot. Szerencsére G. Laci és R. Andris társaságában voltam, úgy hogy szinte percek múlva a szállodával szemközt lévő közfürdőben rendeltünk - mert pénzünk nem volt, - az oldalzsákban lévő gyógyszerért kádfürdőket.

Ez a "fürdőzés" napokig tartott. Hogy mi következett a rádióban a "Horthy-proklamáció" után, azt nem tudtuk meg, csak sejthettük. A szemben lévő rádió elhallgatott, és a kádfürdő női alkalmazottja - aki a gyógyszerekért még szőlőt és kenyeret is hozott - néhány nap múlva tájékoztatott minket; a városban nincsenek katonai csapatok. Mint később megtudtuk, Dálnoki Miklós Béla innen állt át a szovjet parancsnokságra - miközben az alárendelt magyar csapatok egy része tovább harcolt, más része meg szétszéledt. A városban kísérteties csend, úgy hogy hárman néhány hozzánk csatlakozó /volt?/ munkaszolgálatossal - felfelé mentünk. Nem messze Beregszásztól, bekéredzkedtünk egy országúti házba. A gazda ruszin volt, de tudott kicsit magyarul, és beengedte a legalább hatfőnyi társaságot.

Talán két napot és éjszakát töltöttünk ennél a háznál, - levest kaptunk és krumplit - mikor /október hányadika is lehetett akkor?/ szovjet katonák közlekedtek az úton. Kiugrottunk elébük, de - mondhatom - nem borultak a nyakunkba. Éltünk a még F. Mendellel tanult kifejezéssel, a "jevrej"-jel, de azzal sem volt sikerünk. Ám mert semmiféle fegyvert nem találtak nálunk, végül is tovább engedtek.

A. Dénes körül már gyűltek a Beregszászon maradt volt "muszosok". Engem - talán, mert vezéregyéniségük névrokonom volt / pár éve láttam még Pesten, s azt hiszem, ismert nyelvész / - Andrisék beválasztottak a "vezérkar"-ba, amelyet a szálloda egyik emeleti szobájába szállásoltak el. Ide érkezett - talán másnap reggel - egy dzsip, amelyről leszállt egy kopasz szovjet őrnagy, bizonyos Illés Béla. Nem tudtuk, hogy szülővárosába érkezett az akkor már a szovjet csapatok kezére került Munkács-ról, ahol kiadta a Magyar Újságot. Ráth Károly és egy kövérkés fiatalember - Jánosi Ferenc, - volt református tábori pap - jöttek vele. Említettem Illés Bélának "hírlapíró" voltomat - Jánosi halványan emlékezett is a nevemre - és a raccsolva beszélő őrnagy rögtön meg is hívott a Magyar Újsághoz. Mondtam azonban, hogy amint lehet, Debrecenbe szeretnénk - illetve, G. Lacival és R. Andrissal, szeretnénk menni.

Talán tíz-tizenkét napig maradtunk még Beregszászon. Egy volt "zsidóház"-ban - egy kis földszintes házban - tanyáztunk. Egy, a környékről előkerült volt "muszos", egy szervezett pesti nyomdász vezette az itt "élő" közösséget. Voltunk moziban is, ahol egy szovjet háborús filmet láttunk - tolmácsolás nélkül - és utána mindannyian megkaptuk Sztálin egy magyar nyelvű hadparancsát, a generalisszimusz - akkor már az volt - mellképével, ami bizony nem emlékeztetett arra a forradalmárra, akiről rokonszenves hírek jutottak el hozzánk. Akkoriban Beregszászon élt - mint egy / nem emlékszem már, milyen / vállalat igazgatója - György Dezső író, akiről még Losoncon, kommunista unokabátyámnál tett látogatásom idején, 1937 karácsonyán hallottam. Most ő "emelt ki" engem és Andrist, és meghívott, hosszú idő után, az első "igazi ebédre" - tányérban, késsel-villával - a telepen lévő lakásába. Cipőt is akart adni, de nem volt méretemre való, úgy hogy egy pulóvert kaptam tőle.

Aztán elérkezett a perc, hogy R. Andrissal úgy gondoltuk: most már mehetünk Debrecenbe. /G. Laci - pedig még tegnap is együtt voltunk a Dénes-be újra ellátogató Illés Bélánál - közben eltűnt. /Fogtam hát a szovjet őrnagytól - és lapszerkesztőtől - szerzett igazolványt, és Beregszász határában felkéredzkedtünk, R. Andris barátommal és bajtársammal, egy szovjet teherkocsira. A kocsi "illetékese", a sofőr csak a szemével intett: jöhettek. Elindultunk hát Debrecen - történetünk újabb szakasza - felé.

*

A katonai teherautóval a Tisza felső partjáig érkeztünk - hogy mi volt a falu neve, nem tudom már - ahol egy házban kaptunk szállást. Némi gyógyszerért reggelre libát is sütöttek nekünk. Ezt - gondosan kettéosztva - szintén bepakoltunk a hátizsákoknál maradandóbbnak bizonyult oldalzsákjainkba. Illés Béla igazolványa megint segített és a Tiszán átvezető, alkalmi "gyorshídon" ugyancsak katonai autón keltünk át. Nem is lehettünk már igazán messze Nyíregyházától, amikor - ekkor már elmúlt dél, s a többször is megállt autó katonai konzervvel kínáltak bennünket - egy tiszt megállította a kocsit, és oroszul kiabálni kezdett a sofőrrel.

Mi, Andrissal, ott ültünk a kocsi végében. Bár a dokumentum eddig varázslatosan bevált, most egymásra néztünk. Majd a kiabálás alatt nemcsak leszálltunk a teherautóról, hanem el is indultunk. Az indulásnak ez a pillanata - bár sok év óta nem jártam arra, de még a térképen sem néztem, merre lehet az a hely - ma is pontosan bennem él. Egy tűrhető országút, körülötte bokrok. Házat nem láttunk, de azért gyorsuló léptekkel elindultunk egy irányba. A másik szovjet katona csak nézett ránk, de nem szólt, még csak nem is intett.

Talán másfél órányi - kissé izgatott - járkálás után egy elhagyott tanyai ház elé értünk. Már délután volt, november eleji szürke délután. Ruházatunk és talán egész külsőnk sem volt éppen a legszolidabb. Bár az eddig csak szerencsét hozó "propuszk" továbbra is a birtokunkban volt, nem éreztük éppen biztonságban magunkat.

Aztán bekopogtam az ablakon, amely kicsi volt és szürke, nem lehetett tudni, vannak-e vajon emberek a házban. De voltak. Egy körülbelül hatvan éves - akkor "ősöreg"-nek éreztem - parasztember jött elő, és már nem tudom, melyikünk, magyarázni kezdte a "helyzet"-et. Az igazolványt is elővettük, az öreg paraszt azonban nem nézett bele - nyilván nem is értette volna az orosz szöveget - és beinvitált minket a házba. /Láthatta, hogy nincs nálunk fegyver, és azt is érezhette, hogy ha nem is vagyunk éppen "tip-top" ruházatban, de azért mégsem vagyunk csavargók./ A házban lényegében egy nagyszoba volt, s egy öreg, legalább ötvenöt éves paraszt néni tartózkodott ott, egy fiatalasszony és két kis gyerek. Az egyik egy bölcsőben.

Hogy ne húzzam el ezt a részletet, amelynek - érdekes módon - minden szálára emlékszem, nemsokára lámpát gyújtottak /kanócosat, persze/, és néhány emberséges szó után megkínáltak sült krumplival. Mi viszont a libahúst szedtük elő, amelyből csak a fiatalasszony evett. Volt még néhány Ultraseptylünk is, ott is hagytunk azokból, amikor tovább álltunk. /Emlékszem, hideg tejet is kaptunk./ Az öregember egy kicsit kísért bennünket, és kiderült, a Nyíregyháza felé tartó útnak a részét, ahonnan a házhoz értünk, félóra alatt is el lehet érni.

Már közvetlenül Nyíregyháza előtt megint megszánt bennünket egy teherautó vezetője. Magában a városba azonban egy alacsony, ifjú szovjet rendőrnő leszállított bennünket, és egyszerűen elvette Illés Béla géppel jegyzet, s a beregszászi városparancsnok által is aláírt igazolványát; talán még el is tépte azt. De szabadon maradtunk, és néhány, találomra feltett kérdés után hamarosan egy földszintes házban találtuk magunkat, ahol megismerkedhettünk L. Imrével.

A velem egykorú, szemüveges, de éles tekintetű fiú, mint Debrecen ifjú kommunistáinak egyike a környéken bujdosott több társával, és hazakészülőben volt városába. /Hamarosan megtudtam, L. Imre Kardos Laci bácsinak is tanítványa volt, de főleg, mint matematikus szerzett dicsőséget a debreceni Zsidó gimnáziumnak./

Már nem emlékszem pontosan, hogy vajon ő is velünk volt-e, amikor megérkeztünk Debrecenbe. Az idők során többször leírtam, hogy gyalog jöttünk átvágva még gyümölcsöt mutató almás- és őszibarackos-kerteken - a városba, ahol apám és nagyapám is született. De hogy a kertekig mivel érkeztünk? Valami kocsin - igazolvány nélkül - esetleg gyalog? Ha L. Imre is velünk volt, neki lehetett számunkra is érvényes dokumentum. De tényleg velünk jött-e? Ez a fiatalember az idők során különböző, dicsőséges és keserves kalandokba került, majd Svájcban és Angliában működött. De a végén már világhírű matematikust akkor sem lehetne megkérdezni, ha fontosnak tartanám ezeket a részleteket. L. Imre vagy tíz éve meghalt…

Arra sem emlékszem, ki mutatta meg - életemben akkor jártam először Debrecenben - azt a Piac utcai házat, amelynek egyik első emeleti, bútorozatlan lakásában, matracokon, főleg pesti "muszosok" tanyáztak. Késő délután érkeztünk oda, de már ott találtam G. Lacit, volt bajtársamat, aki - nem tudtam pontosan, milyen úton - éppen egy nappal előttünk érkezett Debrecenbe. A libahús maradékát - hogy ne felejtsem, sült krumplival, mert elvitelre is kaptunk a tanyasi öreg paraszttól - hármasban elfogyasztottuk.

Másnap reggel bejött a Piac utcai szobába egy finoman őszülő, jól megtermett, birgelis férfi, és közölte vagy húszunkkal: ettől a perctől kezdve már nem ő a helyi Ideiglenes Zsidó Tanács elnöke, mert kinevezték a debreceni rendőrség kapitányává. Különben Vizsolyi Zoltánnak hívták, eredetileg olajkereskedő volt, és Debrecen környékén ténfergett munkaszolgálatban. Debreceni "korszakom"-ban - amelynek volt egy "második felvonása" is - még néhányszor találkoztam vele, s 1945 késő tavaszán úgy hallottam, hogy otthagyta a rendőrségi pozícióját, hogy a városi Izraelita Hitközség elnöke / és újra olajkereskedő? / legyen. /Később ő is eltűnt látóhatáromból./

A Piac utcán kaptunk kenyeret és tejet, majd ellátogattam a Kollégiummal szemben lévő nagy házba - "püspöki palotá"-nak is nevezték - Juhász Gézához; vajon megérkezett-e már Debrecenbe Kardos László? Juhásznak, a kiváló irodalomtörténésznek nevét, persze, ismertem már / és ami furcsább, ő is az enyémet/, rögtön meghívott bennünket ebédre R. Andrissal, mert hogy vele együtt kopogtattam, a némileg rendbe hozott öltözékben. Géza mester tudott már arról, hogy a Kardosok feltűntek, hogy élnek, de a városban még nem jelentkeztek. Estig beszélgettünk - pontosabban késő délutánig, mert a sötétedés első jelei már az estére utaltak abban az időben.

A nagy "irodalmi duma" azzal végződött, hogy Juhász Iza, a költő-tanár egyetemista leánya kiköltözött a szobájából, ahová R. Andris és én telepedtünk be. /Később, amikor már megjöttek a Kardosok és R. Andris is visszatelepült Egerbe, - ahol eleinte nem fényképész volt, hanem rendőrkapitány, - Juhászék egy ismerősénél, egy külvárosi szabómesternél kaptam szállást. Itt egy szobában laktam egy falusi fiúval, aki a lassanként újra élő Református Kollégiumnak volt a tanulója. Azért elég sokszor jártam Juhászékhoz mind 1945 január közepéig tartó első, mind az év március elejétől április közepéig való második debreceni "letelepedésem" idején. Még 1945 januárjába találkoztam ott Erdei Ferenccel, akkor már - szintén Juhász Iza szobájában lakott. Szegény Iza! Hallottam róla, hogy menyasszonya volt A. Sándor költőnek.

1945 január 24-e vagy 25-e volt, amikor először Pest felé indultam Debrecenből. Bár azóta több mint negyven év telt el /nem kis reményekkel és nagy tragédiákkal/ semmi sem fér ehhez a nem kilométerekben hosszú utazáshoz. A teherautó, amelyre én is felszállhattam, tulajdonképpen szovjet kocsi volt, szabályos katonai sofőrrel és igazolványokkal. Ugyanakkor annak az új magyar minisztériumnak a szolgálatában állt, amely a közellátás dolgait intézte, és amelynek vitéz Faraghó Gábor volt a vezetője. Faraghót - bár ott mozogtam, "hírlapírói vonalon", s nemcsak az Arany Biká-ban, hanem a debreceni Pénzügyi Palotában is, ahol az új kormány hivatalait berendezték - soha nem ismertem meg személyesen. De persze láttam többször is őt.

És részt vettem abban az interjúban, amit Vázsonyi István folytatott a Néplap számára Dálnoki Miklós Béla miniszterelnökkel és ismertem, többek mellett, Vörös János honvédelmi minisztert is, aki különben jelen volt azon a József Attila ünnepségen is, amelynek egyik "szónoka" voltam a Csokonai Színházban, úgy emlékszem, tőle tudtam meg - a Biká-ban, ahol késő délutánonként lebzseltem - hogy másnap reggel indul a teherautó a "részben felszabadult Budapestre."

Szóltam G. Lacinak, elbúcsúztam a Néplaptól és másnap kora reggel ott voltam - valahol a Piac utca alsó részén, közel az akkor még nem használható vonat állomáshoz - az autó indulásakor. A Faraghó-féle "minisztérium" több "tisztviselője" mellett volt "muszosok" áltak ott, de pontosan felszerelve többnyelvű iratokkal. Nekem és Lacinak - bár új bakancsom volt /ezt a Néplaptól kaptam/ és egy tűrhető kabát-félém is, amivel Mannheim tanár úr ajándékozott meg - nem volt "közellátási igazolványunk."

Ám az egyik utas - egy volt "muszos", T.V.-nak, a híres pesti riporternek /majd a New York kávéház tulajdonosának/ fia ismert bennünket. És az egyik "közellátási funkcionárius" - orosz és magyar nyelvű felirat hirdette ezt a róla a kabátján - szintén rábólintott személyemre. G. Laci útját pedig az biztosította, hogy mutatta: oldalzsákja tele van kolbásszal. /Nem tudom, hona szerezte./ Így hát a nyolc-tíz ember közé, akik a teherkocsi tetején utaztak, végül mi ketten is odaférhettünk. G. Laci javaslatára azonban - én világéletemben mamlaszabb voltam annál, semhogy ilyesmi eszembe juthasson - a teherautó először is a Nagytemplom felé ment, a nyomdához, ahonnan Laci egy nagy csomó Néplap-ot hozott. /A Menekültek Értesítőjét - az egész szerkesztőséggel együtt - ott felejtettük az Arany Bikában.) 

Emlékszem, e többször megakasztott és nem túl gyors száguldás után, délután érkeztünk meg Törökszentmiklósra. Hogy mi volt az a helyiség - szovjet katonai létesítmény, vagy kommunista pártiroda - ahol megszálltunk, arra már nem emlékszem. De kellett ott lenni magyarnak is, mert a Debrecenből hozott Néplapot 10 vagy 12 példányt, amit Laci valakinek odaadott - percek alatt szétkapkodták. És nem kellett nyúlni a debreceni kolbászhoz, mert hoztak szalonnát, kenyeret. Még tejet is kaptunk, erre világosan emlékszem.

Közeledve Pest - számomra mégis csak az Igazi Város - felé, fokozódott bennem még az "Anyuka-cikk" írása közben is elcsendesített érzés; mi van már nem fiatal, s egyedül maradt Édesanyámmal? Törökszentmiklóson - emlékszem - nem tudtak a debreceni lapban kinyomtatott Levélről, és tulajdonképpen kevés hírünk volt Budapestről is. Nem járt még Pesten - legalábbis annak ostroma óta - a karszalagos és oroszul is beszélő "közellátási földhivatalnok" sem. De csak ment, ment a teherautó és dél, vagy kora délután lehetett, amikor megérkeztünk a pesti Berlini - a mai Marx-térre. Leszálltunk Lacival - ő a hatodik kerületben kereste szüleit, menyasszonyát /meg is lelte őket/, én pedig az akkori ötödik, ma tizenharmadik kerület felé vettem irányt. Még előbb Laci megfelezte a kolbászt és nekem adta a Néplap-csomag nagy részét is. "Ez nekem csak emlék, - jegyezte meg - neked azonban jelen és jövő is."

Így hát, ha igazolvány nélkül is, de új bakancsban és viszonylag meleg kabátfélében, fejemen fekete süveggel, oldalzsákomban debreceni kolbásszal, szelet kenyerekkel és egy köteg Néplappal indultam a Kresz Géza utca 17. számú ház felé. Éppen nem fújt a hó, de a térség havas volt, a házak - a félelmetesen nagy házak - mocskosak, s részben romosak is. Mondom, igazolvány nélkül voltam, amikor a Kresz Géza utca felé tartottam. De bár fel-feltűntek emberek- emberi árnyak - az utcán, senki sem bántott, amikor felfelé mentem a Váci úton és befordultam a Katona József utcába, Pedig - mondhatom - gyanús lehettem. Oldalzsákomban legalább másfél kiló, száraz kolbász. És ami a leggyanúsabb miközben bandukoltam, hangosan sírtam…

*

A Kresz Géza - vagy lehet, hogy akkor még Ügynök?- utcai ház volt az egyetlen nemcsak az utcában, hanem /a Berlini tér kivételével/ az egész "felső-Lipótváros"-ban, amelyet szemmel láthatóan bombatámadás ért. A térig leeresztett ponyvákkal utaztunk, nem láttam tehát még ilyet Pesten. És a háromemeletes, szerény háznak nem a teteje hiányzott, hanem az első emeletnek éppen az a része, ahol mi laktunk. E látvány hatására felszáradtak a könnyeim, nyilván halálsápadt lettem. Rövid töprengés után bemenetem a házmesterlakásba, hogy tudakozódjam. Esküszöm, nem emlékszem rá, kik- és milyenek - voltak azok a Kresz Géza- /Ügynök?/ utcai házmesterek, pedig hát több mint hét évig éltem ott, mielőtt bevonultam Vásárhelyre.

Viszont ma is jól emlékszem egy családra, amely szintén az első emeleten élt, de szerény udvari szobában, a "gang"-on. A családfő egy kis, púpos szabó volt, akit - még bevonulásom előtt, mentők vittek el, a nálam öt-hat évvel idősebb "fiú" pedig kishivatalnok, majd segédmunkás volt, s lelkes marxista, aki szívesen társalgott velem. /Bár 1942 óta - amikor is bevonult - nem találkoztam vele, tudom, hogy él és a közgazdaságtannak egyetemi professzora, bár lehet, hogy már nyugdíjas./

Szóval, a házmester - vagy házmesternő? - felvilágosított: sem Anyám, sem a - jövendő - professzor nincsenek itt, ám úgy tudja, hogy Anyám megvan. Ezért hát - talán, mert közel laktak, és mert a férj "ősárja" volt, sőt német anyanyelvű - bekopogtam egy közeli, Sziget- ma: Radnóti Miklós- utcai földszintes lakásba. És S-ék - bár sokféle hősi "kunszt" részesei voltak azóta, hogy nem láttam őket - mind megvoltak, ha otthon csak a "tiszta árja" és "ősöreg" - akkor legalább ötvenöt esztendős - bácsi volt. Nem ismert meg, bár ő volt.

 

1946 október 22-én például dr. Kiss Árpád egyetemi magántanárt, a Köznevelési Tanács ügyvezetőjét interjúvoltam meg "a magyar kultúrpolitika csődjé"-ről:

"A legrégibb magyar nevelési tanács, a 75 esztendős Köznevelési Tanács, amely azonban centrális helyzetét nem annyira a 75 esztendőnek köszönheti, hanem annak, hogy ennek a szervnek élére a felszabadulás után Szent-Györgyi Albert állott. Miután hazánk e nagy humanista tudósa nemrég jött meg Londonból és a legújabb fejleményeket nem ismeri, felkerestük dr. Kiss Árpádot, a pedagógia egyetemi magántanárát, a Köznevelés Tanács ügyvezetőjét, hogy megkérdezzük véleményét a magyar kultúrpolitika - jobban mondva, a meg nem lévő kultúrpolitika - aktuális kérdéseiről.

- Amikor az ideiglenes magyar kormány megalakult - kezdi nyilatkozatát de. Kiss Árpád - a politikai élet vezetői belátták egy egységes magyar közszellem kialakításának szükségességét. A baj az volt, hogy a jóindulatú, de gyengekezű Teleki Géza engedte, hogy a kultúrpolitika a szó szoros értelmében elatomizálódjék és minden minisztérium, minden város, minden párt felállította a maga nevelési tanácsait. Ez demokratikus lenne, ha olyan gazdag és olyan fejlett társadalmi viszonyok közt élő államban élnénk, mint például Anglia. De a mai helyzet szerintem annak köszönhető, hogy a demokratikus önkormányzat szellemét rendkívüli módon félreértették és a magyar viszonyokra rosszul alkalmazták. Ha Szent-Györgyi Albert és a Köznevelési Tanács objektív elemei nem akadályozták volna meg, akkor például ma már keresztülment volna az úgynevezett középiskolai önkormányzat terve, amelynek értelmében egy 14 éves, minden politikai és kulturális felkészültség nélkül való gimnazista fiú vagy lány az osztályban pártot alakíthat. El lehet képzelni, mi lett volna ebből…

-Professzor úr szerint egy jó miniszter rendet tudna teremteni ebben a dzsungelban?

- Aligha. Jobban mondva egy jó diplomata, egy jó napi politikus nem

tud rendet teremteni. Ide olyan ember kell, aki addig, amíg a magyar demokrácia világnézeti iránya nem kristályosodott ki, nem jelent világnézeti izolációt, hanem vagy egyszerű tisztviselő, vagy pedig olyan ember, aki minden pártpolitikai meggondolás felett áll, akinek emberi egyénisége maga elegendő platform arra, hogy a magyar jövő kulcspozíciója, a kultuszminiszterség körül ne kavarogjanak ártalmas viharok. Ide Szent-Györgyi Albert kell, vagy pedig Kodály Zoltán… De hát ők úgysem vállalnák…

A végén - kérdésemre, mi szerint a Haladás is a melegen támogatja "népi kollégiumok ügyét", és a lap olvasói jól tudják, hogy "a hiányzó humanisták csak akkor fejlődhetnek ki, ha az eddig elnyomott munkásság és szegényparasztság gyermekeinek módot adunk a tanulásra", ugyanakkor helyes-e a "munkás- és parasztszármazású értelmiség" jelszava - a megkérdezett így válaszolt: "-Látja kérem, ez egy olyan pont, ami miatt Szent-Györgyi professzornak leesett a kalap a fejéről. A Köznevelés Tanács eléggé bebizonyította, hogy a szegénysorsú diákok tanulás lehetőségeit akarja és tudja is támogatni. Mi azonban azt hirdetjük, hogy csak gazdag szülő van és nincs gazdag gyerek, és hogy csak reakciós szülő van, de nincs reakció gyerek… A mi akaratunk azonban csak akkor fog valóra válni, ha a pártok elég nagylelkűek lesznek irányunkban, de egy ideig legalább nem visznek napi politikát a magyar nevelés ügyébe. Mi igenis politikára, vagyis a dolgok összefüggésének és a bajok ellen való, harcos védekezésnek ismeretére akarjuk nevelni a magyar fiúkat és lányokat, de éppen, hogy el ne rontsuk bennük a politika, a demokrácia élményét, kímélni kellene őket és bennünket…"

 

1947 közepén a Magyar Nemzet - és a Szabad Száj - gazdái megelégelték, hogy szerintük "túl baloldali" cikkeket írok a Haladásnak. Ekkora már dr. Geleji Dezső és a kitűnő Kunszery Gyula is kiléptek a Radikális Pártból és - egy idő múlva - mint a Balogh István vezette párt képviselői vettek részt az országgyűlés munkájában. Az a "baloldaliság" különben, amit ebben az évben - még viszonylag fiatalon - a Haladásban vállaltam, azt a természetes irányt jelentette, ami addigi munkámból, s a felszabadult ország közéletéből és közérzetéből táplálkozott. Amikor - 1947 júniusában - kitettek A mai nap részvénytársaság munkatársainak kötelékéből, megpróbáltam a Haladás belső munkatársa lenni.

Ám ez Zsolt Béla - és a lapot akkoriban már ténylegesen szerkesztő Lukács Gyula - erőfeszítései ellenére sem sikerült. /Az a "maszek" lapkiadó és terjesztő társaság, amely a lapot bérelte, a szerkesztőkön kívül egyetlen belső munkatársának biztosított helyet./ Ugyanakkor, természetesen, még többet dolgoztam a lapnak, és hamarosan - még az 1947-es év augusztusában, a választások előtt cikket írtam - Debrecen polgárai radikális polgárok címmel - arról a kísérletről is, amellyel 1944 decemberében próbálkoztak Debrecenben:

"Arra a pártra gondolunk, mely Juhász Nagy Sándornak, Károlyi volt belügyminiszterének kezdeményezésére a piac utcai Svetics-ház egyik földszinti szobácskájában gyűlésezett, s ahol a debreceni haladó értelmiség - élén dr. Kardos Lászlóval, az irodalomtörténesszel, dr. Vázsonyi István jogásszal, dr. Nánay Béla kollégiumi tanárral, dr. Sántha orvosprofesszorral, Leitner Jenő kereskedővel, dr. Kéry Lajos ügyvéddel elhatározták, hogy Debrecen polgárságát azon az úton viszik előre, mely a Könyves-Tóthok, a Zoványiak, a Kardos Albertek útja.

Amikor aztán a ReformátusKollégium épületében - amelynek különben főgondnoka volt - az összeülő Ideiglenes Nemzetgyűlés elnökévé választotta, Juhász Sándor felállott és kijelentette, hogy ő már öreg és beteg ember, akinek nem való ekkora pozicíó. Végh Dezső szobafestő a Piac utcából - régi, hűséges tagja a Juhász Nagy Sándor világi vezetése alatt álló református egyházközségnek és egyben helybeli kommunista párt elnöke - erre izgatottan gesztikulált és kiáltozott, hogy csak Juhász Nagy Sándorban bízik az ország. Az egész terem átvette Végh Dezső szavait, éljenezni kezdtek, de Juhász Nagy Sándor úgy állott ott a terem végében, mint aki nem hallja ezt az egész éljenzést, mint aki egyetlen dolgot tart fontosnak az egész világon: a Szolgálatot. És legfeljebb még egyet: A Szolgálat szabadságát.

A kísérlet azonban nem sikerült, bár ezt a pártot, a Polgári Radikális Pártot nemcsak Debrecen haladó értelmiségének szűk köre, hanem dr. Révész tiszántúli püspökkel az élen a debreceni református egyház is legnagyobb jóindulattal szemlélte. A párt egyetlen matinéján felszólalt Juhász Nagy Sándor és kijelentette, hogy a felvilágosodott és nemcsak elnevezésben, hanem tényleges tartalomban liberális protestanizmusban nem lehet más útja, mint a radikális, baloldali demokrácia. A párt azonban - s most ne keressük az okokat - elbukott, a polgári gondolat a Zichy Ladomérek és B. Szabó Istvánok, a polgárellenes arisztokraták és nagykapitalisták, és a szintén polgárellenes arisztokraták és nagykapitalisták, és a szintén polgárellenes fél és egész fasiszták jelszava lett. Az igazi polgári gondolat, a polgárság anyagi és szellemi állagát menteni akaró és egyedül menteni tudó, haladó polgári gondolat ott rekedt a Svetits-beli kis helyiségben, tervek, álmok, ábrándok temetőjében…"

/E cikk-részlethez azt tenném ma hozzá, hogy nemrég láttam a tévében az idős Zichy Ladomért, amint - egy rokoni, osztrák kastélyban nyilatkozott a riportereknek arról, hogyan segítette tovább 1944 őszén szlovákiai - vagy a határon lévő - kastélyából a kormányzat egyik emberét a szlovákiai partizánokhoz, illetve, a szovjetparancsnokság megbízottjához./

1947 legvégén bekerültem a Miniszterelnökség akkor alakult sajtóosztályára, amit dr. Rosta Endre - addig a Magyar Kommunista Párt sajtóosztályának vezetője - szervezett és vezetett.

Erről az osztályról is szólt - 1986 elején, a tévében - a szerencsére élő Rosta Endre. Aki "muszos"-ként szintén Illés Béla Magyar Újságjához, majd Új szójához került, de akivel 1944-ben nem találkoztam. Rosta Endre, aki éveket töltött börtönben a "Rajk-per" egyik, de nyilvános tárgyalás elé nem került vádlottjaként, végül mint a Kulturális Kapcsolatok Intézete elnöke ment nyugdíjba. Ma pedig - több mint hetven esztendősen, de fiatalos eréllyel - egy bonyolult műszaki kérdésekkel foglalkozó "gmk" tagja. Holott eredetileg jogász. A képernyőn a régi kommunista Rosta doktor azt is elmondotta, hogy Rajk és több társa lefogatása után Rákosi Mátyással - aki rendszeresen megbeszélte vele a sajtóra vonatkozó kérdéseket - arról tárgyalt, hogyan értesítik majd a lapokat erről az "esemény"-ről.

A mai napig fájdalmasan büszke vagyok e nagy tudású férfiú bizalmára, amiért engem is megtett sajtóelőadónak a Parlamentben. Más kérdés, hogy - függetlenül a Haladás-ban a rendszer előrehaladásával, ha úgy tetszik, kiéleződésével kapcsolatos állásfoglalásaimtól - milyen hatást tett rám nem pusztán a miniszterelnökségi "állás", hanem 1948, majd ’49 légköre a parlamentben. Bántott, természetesen, elkerülésem a Szabad Szájtól, már csak azért is, mert 1947 közepén úgy véltem, hogy az én ötleteim is - amelyekre "Rex" szívesen hallgatott - visszatartják az élclapot a "jobbramenetel"-től.

Nem vitás, hogy abban az időben kezdtem több olya nézetet elfogadni, ami addig másképpen élt bennem. Köztük többet, amit ma is helyesnek látok, ám olyanokat is, amelyek nem pusztán az új, helyes felismerések túlzásai voltak, hanem ellentétei. Különben, az új - helyes és túlzó - felismeréseknek köszönhetem, hogy Rosta Endre "lebukásá"-ig -tehát valójában a "Rajk-per"-ig - bizakodó, kifejezetten jókedvű voltam. Ami új, engem is meglepő vonása lett személyiségemnek.

Mint miniszterelnökségi előadó különben rendszeresen szerepeltem a Politika című "baloldali kisgazda" hetilapban - szerkesztői Katona József és Paál Ferenc voltak - és "előfordultam" az 1948 közepén alakult Színház és Moziban is. Nézzük itt, például, azt a "Könnyű műfaj - a magyar színpadon" című cikket, ami 1949 február 19-én jelent meg a Politiká-ban:

"Ha akadnak is még és nemcsak megrögzött nyárspolgárok, akik szinte a megszokás reflexétől hajtva bemennek, ha látnak valahol egy táblát, amelyen a Hacsek és a Sajó szomorú feje díszeleg, becsületemre mondom, nemigen találkoztam az utolsó esztendőben olyan emberrel, aki valóban vidámnak és kielégítettnek érezte volna magát, aki felszisszent volna a kéjes örömtől, hogy újabb betoldással hallhatja a húszas évek humorának különböző változatait… Ma már kimentek a divatból - és az emberek érdeklődéséből - a pipogya számvevőségi írnokok, akik egy csinos, pomádés hajú ifjú ölében fedezik fel becses nejüket, és most nem tudják, mitévők legyenek.

Tovább kiment a divatból őnagysága is, aki azért megy nőorvoshoz, hogy izé legyen, de aztán még izébb zűr lesz egészből, végül pedig kiment a divatból is, bár még mindig egész sereg kuplé és sláger zeng női divatról - a közönség teljes részvétlenségétől kisérve. Sok minden kiment hát a divatból, és ezen a tényen /vagy törvényen?/ nem lehetséges egy-két kancsal frázissal, ’okos’ betoldással, ’megfejelt’ fordulattal segíteni! A magyar vígjáték és kabaréíróknak új témák feldolgozására kell törekedniük, új területeket kell fedezniük, ha lépést akarnak tartani Moliére-rel vagy akár Kocsonya Mihály urammal."

Kell-e hozzátennem ehhez, hogy a "bírálói segítségem"-mel is létrejött "új kabaré" - ha el is hagyta a "Hacsek" meg "Sajó" elnevezéseket, - de azzal a módszerrel építette fel a maga számait, műsorait, mint a régi. Ugyanakkor nem volt, nem lehetett olyan bátor a "személyi kultusz" kibontakozásának időpontjában létrejött Vidám Színpad, mint a maga korában éppen a két, kopott kávéházi törzsvendég párbeszédében egy sor aktuális kérdésre választ kereső - és a válaszok "hivatali" és "hivatalos" megtagadását kipellengérező Hacsek és Sajó- számok. Sok minden más mellett azt sem vettem észre, hogy nemhogy valóban újszerű komédiák, de még e "régimódi" párbeszédek sem "férnek el" - és mind kevésbé - a terepen.

*

A Rajk-per tárgyalásakor a Miniszterelnökség Sajtóosztálya már éppen csak, hogy létezett. A Sajtóosztály több munkatárs az akkoriban felépült Báthory-utcai Népművelési Minisztérium sajtóosztályára került, engem az ugyancsak akkoriban létesült Lapkiadó Vállalathoz küldtek. Hogy majd ott döntenek további sorsomról. Itt megtudtam, hogy a Szabad Szájat ugyancsak államosították, a munkatársak megmaradtak, csak a felelős szerkesztőt - Királyi Dezsőt, a jeles humoristát - küldték el. Helyette ezt a tisztséget dr. Vidor Gyula régi újságíró, dr. Balogh István bizalmasa - a "páter", miniszterelnökségi államtitkár korábban miniszterelnökségi osztályfőnök - viselte. Magam miatt helyettes szerkesztő kerültem a laphoz.

 

Talán elmondható, hogy a Szabad Szájnak ez az utolsó, másfél évig - 1949 végétől 1951 márciusáig - tartó korszaka volt a legrosszabb. Dolgozott benne - ha álnév alatt is - "Rex", vagyis Király Dezső, és a többi új munkatárs és rajzoló - köztük Stella Adorján, Cserna Béla, Réber László és mások - működtek a lapnál. Ne felejtsem, Gáspár Antal - a Pesti Hírlap egykori, nagynevű "sztár"-ja - csinálta a kötelező "Tito-ellenes" karikatúrákat, amiket úgy körül rajzoltunk" - és körül vicceltünk - hogy azért ne ezek a rajzok jelentsék a lap "mondanivalójá"-t. A Szabad Száj dolgozó társa - ha nem is állandó munkatársa - lett ebben az időben Királyhegyi Pál, akivel a jó sors  hozott össze. Fintoraival - ha néha meg is ijesztett - derűt hozott egy derűtlen időbe. Már később - a Szabad Száj megszűnése után - kitelepítették egy dunántúli faluba Palikát, mert "disznó" regényeket írt és gépeltetett le. /Hiszen neki is élni kellett!/ De aztán Kossuth díjas jó barátnői - Gombaszögi Ella, Tolnay Klári és mások - kezdeményezésére K. P. visszatérhetett Pestre, ahol egy idő múlva az immár egyetlen élclapnak, a Ludas Matyinak lett dolgozótársa.

 

A Szabad Szájjal egy időben dolgozgattam a közben szintén "államosított" Magyar Nemzet-be, amelynek egy ideig a régi ismerős, dr. Mihályfi Ernő volt a főszerkesztője. Amikor az élclap megszűnt, régi "lapom"-at már Boldizsár Iván főszerkesztette. /A felelős szerkesztő Parragi György volt, aki a Szabad Száj szerkesztősége mellett - az Andrássy - vagyis: Sztálin-úton, - a Magyar Vasárnap című hetilapot szerkesztette. Vagyis adta hozzá a patinás - majd kevésbé patinás - nevét…/

A Magyar Nemzetnél - többek mellett - színikritikákat írtam. Például Osztrovszkij Farkasok és bárányok című, a Madách Színházban előadott színművéről, amelyben a nagy művésznő - akkor már jó barátnőm - Dayka /akkor még "y"-nal írta nevét/ Margit játszott. Megállapítottam, hogy az a Murzaveckája, akit ő személyesített meg, "egyszerre félelmetes és szánandó alak", a régi orosz nemesi világ igazi tükre. Dajkáról különben írtam egy szerény kis könyvet is, ami éppen azon a napon jelent meg, amikor Margitka meghalt. Bár ebben is közreadtam több beszélgetésünket, hadd idézzem itt inkább azt a Színház című folyóirat 1967 májusi számában megjelent portrét, ahol lényegében az ő - hosszú diskurzusainkból kivont - szavai állanak. Többek mellett az Osztrovszkij hősnőről:

"Minden színésznek sok személyes lelke van. A ’szkizofrén’ kifejezés szerény, meg talán rideg is ennek érzékeltetésére. Nem igaz, például, hogy minden szerepem a színpadon kívül is otthont kapott bennem, hogy rám nyomta bélyegét. Például Murzaveckájával sikerem volt, de ettől ő még nem lett állandó társam az utcán, a presszóban, otthon. Nem azért, mert rossz ember, hiszen hány kegyetlen, gonosz valaki kaphatott állandó otthont az ember lelkében!... De ez az Osztrovszkij-hősnő semmi esetre sem tartozik alapélményeim közé. És ha valóban jól játszottam el őt, akkor valahonnan máshonnan - élő embertől, vagy akár írók által kitalált, de bennem alapélményt idéző figurától - kölcsönöztem vonásait. A legklasszikusabb szöveg sem olyan kotta, amely egészen pontosan vezetheti a dallamot. Az ember máshonnan is merít, nemcsak a színpadi szövegből! Ha e szöveg valóban érdekes, akkor az mögöttes vonulatokat is sejtett, és ezeket dalolja el a színház. Ha érdektelen a szöveg, akkor szemfülesen kell pótolni, tudatosan meríteni a sokszemélyes lélekből. Az ellenszenves alakok színpadi megformálásával pedig úgy vagyunk, hogy ezt talán még könnyebb is hitelesen megcsinálni, mint a számunkra rokonszenveseket. Ha valakivel egyetértünk ugyanis, abban kicsit önmagunkat látjuk, tehát kevésbé éles ele szemben a kritikánk. Ha ellenben valaki nem tetszik, vagy valami nem tetszik benne, azt élesen tudjuk: miért nem tetszik…"

1952. március 15-én ott voltam a Parlamentben, ahol - többek mellett - Dajka /ekkortól kezdte így jegyezni a nevét/ Margitot tüntették ki Kossuth-díjjal. Rákosi Mátyás, - aki hatvanadik születésnapját akkoriban ünnepelte - jelen volt, és mondott néhány kedves szót Dajkának, akinek közelében álltam. Margitka szemmel láthatóan megborzongott, de én is - aki pedig minden igyekezetemmel azon voltam, hogy csak annyit lássak és tapasztaljak a dolgokból, amennyit megengedtek - megremegtem. Láttam már Rákosit május elsején a Hősök-terén, láttam őt a Miniszterelnökségen, s láttam az utcákat, az országot elöntő plakátokon - és megpróbáltam valahogy bízni is benne. Ott, a Kossuth-díjasokat ünneplők között azonban - anélkül, hogy igazán végig mertem, végig tudtam volna gondolni, csupán csak azt, hogy miképpen viseli a "bölcs", a "tévedhetetlen" vezető helyét - bizony megborzongtam…

Nem sokkal ezután felmondtak nekem a Magyar Nemzetnél, és a semmibe süllyedtem. Eladtam szerény könyvtáram egy részét, majd Mihályfi Ernő - akkor népművelési miniszterhelyettes - egy idő múlva elhelyezett az Állami Hirdető Vállalatnál alakult kiállítás-rendező csoportnál, mint külső munkatársat. Többek mellett a Szovjetunióról rendeztek - rendeztünk - kiállításokat, s ebben az ügyben elég sokat utaztam is. E minőségben értem meg aztán Sztálin halálát. Éppen Pesten voltam, és öreg barátommal, Bródy Bandi bácsival - Bródy Sándor legidősebb fiával - ültünk a Sztálin úti Rozmaring /azelőtt: Rosemary/ presszóban, amikor beszólt az újságos. Aztán - hamarosan - jött az első Nagy Imre-kormány.

 

1944 novemberétől, Debrecentől 1952 tavaszáig sokat és sokfélét írtam, bizonnyal túl sokfélét is. Ekkortól egészen 1956 tavaszáig azonban csak nagyon keveset, és azt is főleg a rádió külföldre menő rovatába. Dolgoztam a Hírdetőnek, nyárvégeken a Mezőgazdasági Kiállításon, mint "sajtós" működtem közre, s közben állandóan féltem és reménykedtem is. Bár voltak kapcsolataim - például - mezőgazdasági újságírókkal; abból is az irodalmias közegből, amelybe még a felszabadulás előtt kerültem, az idők során kiestem. /Többen - tegnapi - irodalmi és a sajtó-kapcsolataim közül meghaltak, többen elvándoroltak, és voltak, akik ezekben az időkben - ártatlanul - ültek börtönben, vagy Kistarcsán, az internálótáborban, volt jó hangulatom, ugyanakkor nem tudtam, nyilván nem is mertem volna - szembenézni saját, valódi helyzetemmel.

A XX. kongresszus - a Szovjetunió Kommunista Pártjának e kongresszusa - után azonban kezdtem körülnézni magamban és a világban. Akkorra már kijöttek az ártatlanul lecsukottak. És mert hagytam magam megtéveszteni, hogy akit nálunk lecsuknak, vagy internálnak, az bűnös - és mert, ha kínlódva is, de mégis csak belenyugodtam ebbe - még rémesebb hangulatokba estem, mint amikor elvesztettem újságírói munkámat.

Ekkoriban kerültem - N. Iván, volt Hirdető-vállalati főnököm segítségével, akit a XX. kongresszus után a Lapkiadó Vállalat igazgatójává neveztek ki - a Művelt Nép című hetilaphoz, mint korrektor. Nem állásba, csak szerződésbe. Viszont írhattam e kulturális lapnak glosszákat is.

Úgy gondolom, nem kell itt magyaráznom az 1956-os eseményeket. amikor 1957 májusában újra megindult - dr. Mihályfi Ernő főszerkesztésében - a Magyar Nemzet, újra ott találtam magam e lap belső munkatársai között. Többek mellett a "Mindenki színháza" című emlékezést írtam 1958 elején a lapba:

"Fürcsi fekete, éles arcú, lázas tekintetű ifjú volt. A papája egy vidéki szeszgyárat igazgatott, ő azonban Pesten élt, kihajtott gallért hordott, és ősztől tavaszig viharkabátot. Tehát forradalmár volt Fürcsi.

Ehhez a - magatartáshoz? hivatáshoz? mesterséges? - hozzátartozott, hogy állást nem vállalt Fürcsi, viszont igen sok időt töltött a Kis Ilkovics-nak nevezett cukrászda pincehelyiségében, ahol a Guriguri-nak /"az uri világ ruhafogasá-nak/ becézett, gömbölyű kis ruhatárosnő sanda tekintettel méregette, merthogy Fürcsi nem vetette le soha a viharkabátot. Mint kisleány a kedvenc babájához, hű harcos a zászlajához, úgy ragaszkodorr a viharkabáthoz, amelyet egyesek szerint piszokkal kent be időnként a szobalány. Merthogy szobalány is tartozott a lakáshoz, amit Fürcsi számára fizetett a szeszes papa.

Soha olyan fekete hajat, soha olyan fekete szemet! Emlékszem dr. N. E. volt miniszternek - valóságos belső titkos tanácsosnak - kellett /ezer pengőt kapott érte/ közbenjárnia, mert Fürcsi bement a Ritz-be,  éppen amikor a Corvin-láncosok bankettoztak, és a "Forradalom!" szót kiáltotta bele, kétszer is, az ünnepi kanál- és villacsörgésbe.

Egyszer a Rakovszky-parkban /ma Szent István parknak hívják/ pillantottam meg Fürcsit, amint egy homokdomb tetején a Mindenki Színházáról tartott előadást. Körülötte gyerekek, cselédlányok, egy-két suhanc. Fekete szemétől és hangjától /az is annak tűnt, feketének/ megigézve, egy petárdát kerestem - nincs-e valahol a közelben? - hogy sürgősen felrobbantsam a Nemzeti Színházat. Fürcsi szerint ugyanis minden színházépületet - a Nemzetit legelébb! - fel kell robbantani, hogy a nép korlátokat és előítéletek nélkül játszhasson az utcákon és tereken, hogy megszülessék a Mindenki Színháza.

Petárdát nem találtam, de amíg kerestem, Fürcsit elvitte a rendőr. Most már a volt miniszter sem segíthetett - ekkoriban már ő sem állt jól - és Fürcsit izgatás miatt Kistarcsára vitték. Közben nekem is be kellett vonulnom Hódmezővásárhelyre, munkaszolgálatra. Később Delatyn és Dora között vonultam, egyre nehezebben, bér egyre könnyebb hátizsákkal… -

E részben valóban igaz, részben "felfújt" történet folytatása az, hogy "Fürcsi" - aki a 44-es esztendőt is Budapesten töltötte, bonyolult /és raffinált/ bújkálások között - az 1944. október 15-re boruló éjszakán a parkban felbukkanóknak azt magyarázta: "Eljött a perc a Nemzeti Színház lerombolására és a Mindenki Színháza megalapozására." Jött egy rendőr is, "de aztán meglátta Fürcsit és szinte elmenekült. "Utána azonban - s ez egy volt, "muszos" társa bizonyította, aki 1944. október 15-én Beregszászon vonatra szállt, Budapestre jött és a Szálasi-Beregfy program után szintén a Rakovszky-parkban kóválygott - "Fürcsi" egyszerűen "köddé vált". Volt társam F. Jancsi 1945 végén, elment az országból és "ma gabonakereskedő Argentinában." Fürcsiről viszont felvetem a kérdést, vajon nem rögeszme vert-e benne fészket, amikor róla szóltak, aki talán "nem is volt, s akit én találtam ki." Meg hogy "a Mindenki Színházáért különben sem kell agitálni, hiszen megvan. Csak éppen egyesek fantáziáinak, mások meg életnek nevezik."

F. Jancsinak - aki valóban volt, és aki fel mert utazni, karszalagját eldobva, Beregszászról Pestre - természetesen semmi köze sem volt a parkhoz; tudomásom szerint soha nem is találkozott Fürcsivel. Aki különben tényleg élt, és nemcsak akkor, hanem ma is. Amikor azonban ezt a tárcafélét összehoztam, éppen internálva volt, mert 1956 októberében felment azokhoz, akik lakásából kiebrudalták és - többször is - internáltatták. Hadd tegyem hozzá, hogy a Fürcsit internáló férfi egy idő múlva börtönbe került, fontos hivatalában történt visszaélése miatt. Lakását azonban nem kapta vissza a kiszabadult Fürcsi, aki - a maga módján - napjainkig "forradalmár" maradt. Nagyon sokáig egy kis szobácskában lakott egy nagy munkásszálláson, Angyalföldön. Az utolsó években azonban külön lakást kapott a kertészfoglalkozást vállaló, s onnan nyugdíjba vonult "Fürcsi"…

Ami viszont engem illet a Magyar Nemzetnél belső barátságba kerültem az ott - egy ideig - újságíróként működött, kitűnő költővel, a nemrég elhunyt Ladányi Mihállyal. Miután Édesanyám - hosszú betegség után - meghalt, a Fürst Sándor utcai "kis szobá"-t /eredetileg "cselédszobá"-nak nevezték/ felajánlottam a költőnek. Aki, miközben vidéken is megfordult és /úgy emlékszem/ meg is nősült, lényegében három esztendeig volt - megvallom, bejelentetlen - lakója a szobácskának. Sok versét szülte itt az akkor még nagyon fiatal, de már igazán tehetséges költő. Még Brechtet is fordítgatott - segítségemmel - e szobácskában, ahová csak egy rekamié fért el, és az sem könnyen. Igaz, hogy éjjel - amikor én már aludtam, vagy aludni készültem benn, a szobában - L. M. áttette fordítói működése színterét a konyhába. Önálló verset azonban a rekamién fekve írt, s mindjárt olyan tisztán, mintha azt valamilyen ünnepi íróasztalon cselekedte volna. Ha nem volt megelégedve akár csak egyetlen szóval, nem javította ki a kéziratot, hanem újraírta… Milyen kár, hogy amikor Miska - mert végleges/nek tünő/ szálláshelyhez jutott - elment, a szobácskában felhalmozott kéziratokat a takarítónő egyszerűen kidobta!...

Aztán - nem is olyan sokára - elkerültem A Magyar Nemzettől. Igaz, ott bonyolult lett a helyzetem - nem a főszerkesztő miatt. És mialatt Karlovy Vary-ban voltam /először és utoljára/ filmekről tudósítani, a Nemzet egyik szerkesztőjét kinevezték az Esti Hírlap főszerkesztőjévé. Aki - szituációmat látva - egyszerűen áthelyeztetett a déli laphoz. Ahol már a kora reggeli felkelés is komolyan terhemre volt. Aztán hamarosan beteg lett és meg is halt a főszerkesztő, s én csak félállásban - reggelenként "rádiórovat"-ot telefonálva - maradhattam a lapnál. Aztán megszűnt ez is, de különböző "tárcák"-at még a 60-as évek végéig "gyártottam" a déli lapnak. Például régi barátom, Benedek Tibor színész fájdalmas - öngyilkos - halála után a Zacsek verset mond címűt: /"Zacsek" tulajdonképpen "hacsek" volt, de mert a Vidám Színpadon, ahol Tibor játszott, nem Vadnay László írta azt az ütődött-ravasz figurát, akit Benedek személyesített meg, így nevezték el./

"Benedek Tibor - írtam itt, utalva a színésznek egy nem színpadon folyó, állandó, kedves játékára - nem utánzott senkit, ő Zacsek úr ajkán formálta ki - Zacsek mozdulataitól kísérve - a magyar versirodalom számos remekét. Például a "Sírni, sírni, sírni!" bosszúsággal tölti el a "pesti okos"-t, akit a magánéletben is alakított. Bosszúsággal, hiszen minek annyit sírni, mikor annyi sírnivaló volna, hogy ha az ember odafigyelne, sose lenne vége. De minek figyeljünk oda, amikor úgyis majdnem minden a józan /a megbúvó, a kényelmet kereső/ ész ellen esküdött össze, és könny és malaszt ezen nemigen segít. És kaján gyanúval is, hogy miért beszél annyit a sírásról ez az Ady, milyen bonyolult üzlet van mögötte, hiszen az élet egyszerű üzleteiben az emberek nem vallják be, hogy szörnyű testamentumot akarnak írni és sírni, sírni, sírni?"

Mi lehet e mögött?

És Benedek Tibor, amikor - utcán, eszpresszóban, lakáson - megmutatta, hogy mi van a "Sírni, sírni, sírni" mögött a Zacsek úr értelmezésében, megvilágította azt is, hogy mit jelent "Hacsek" "mi van mögötte?" keresése? És ugyanakkor verset is mondott, izgalmasan és bravúrosan, mint ahogy izgalmasan és bravúrosan hegedült - ahogy Királyhegyi Pál mesélte - a Fritz Kreislert "utánzó" Charlie Chaplin. "Egy az egyhez" nem tudott /vagy csak nem akart?/ verset mondani Tibor, de amikor "zacsekosítva" szvalt Adyt, Somlyó Zoltánt, József Attilát, az bizony szavalat is volt, igazándi. Például a "Harminchat fokos lázban égek mindig" kezdetű József Attila-vers egyik nagy - "zacsekes" - fogása volt, hogy a "te nem ápolsz" szavak után szünet következett, és e szünet után, nem versmondó hangon, fejcsóválva és bosszankodva, - tehát úgy, ahogy Zacsek úr mondaná a feleségének: "Már megint kelkáposzta az ebéd, anyám?!" - hozta az "anyám" szót. Egyszer azonban - már beteg lehetett akkor mindenesetre a szokottnál is girhesebb, cérnaszerűbb - elfeledkezett erről a ki nem mondott szavak előzményét igénylő, pesti hangsúlyról. Úgy mondta - sikoltva és feloldásra várón - hogy "Anyám", ahogyan a költő mondhatta magában, mielőtt papírra vetette a "Kései sírató"-t.

Három nap múlva együtt ebédeltünk. Nem volt se versmondás, se a már megszokott odafordulás más, számára nem bemutatott vendégekhez. Sültekről és borokról beszélgettünk, sőt - emlékszem - kávéfajtákról is. Másnap délután ért el a hír: Tibor felakasztotta magát…-

Hozzá kell tennem, ehhez, hogy a Szent István-körúti Berlin étteremben elfogyasztott ebéd után szokás szerint csavarogtunk, ha úgy tetszik, kóvályogtunk egy ideig a körúton. Meg kellett volna éreznem, persze, hogy ez a kószálás nem volt olyan szabad és friss, mint a régebbiek. Amikor is kora délután rendszerint kettesben, késő esténként azonban nagyobb társasággal, nagyokat "dumálva" vonultunk - nem törődve sem a hideggel, sem más bajokkal - a pesti utcán.

Azért említem meg itt Fodor Józsefet, mert már később - évekkel halála után - kis könyvet szerkesztettem róla a Szépirodalmi Könyvkiadó-nak, az Arcok és vallomások című sorozat számára. De hát szerkesztettem én könyveket másokról - például /még közvetlenül halála előtt jelent meg/ Major Tamásról is. Fodorhoz azonban koraifjúságomban komoly kapcsolat is fűzött; bevallom, még verseimet is mutattam neki, többeket ő helyezett el, sőt beleszólt Dávid és Góliát című - 1942-ben, "saját kiadásban" megjelent - verses - és műfordítás kötetecském összeállításába is. Ez a kapcsolat - mondhatom - végig maradt és szó sem volt még "arc"-ról, amikor - 1968-ban vallomást tettem - az Esti Hírlap április 22-i számában - az akkor hetven esztendős, fiatalosan mozgó, lélekben valóban fiatal költőről:

"Mostanában néha feltűnik a Hungária kávéházban, vagy az Európa eszpresszóban. Ül egy negyedórácskát, ismerőseivel beszélget, átnézi a lapokat. Közben azonban az ajtót nézi, derűs nyugtalansággal, mint aki nagyon kedves barát érkezését várja. De hogy nem jön, hát ő megy elébe. Ez a barát maga a város, maga a tavasz, maga az élet. "

A cikkecskében később jegyzem meg:

"Amikor - majd harminc esztendeje már - megismertem, ugyanúgy  nézett ki, mint ma, hetvenéves korában. Illendőség szerint nekünk akkor is bácsi lett volna, de legfeljebb csak bátyámnak /és semmi esetre sem "bácsi"-nak/ lehetett tekinteni azt a férfit, aki kamaszokkal tegeződik, velük szenvedélyesen vitatkozik, és társaságukban a hűvösvölgyi erdőbe kirándul, somot szedni. -

Mostanában nem egyszer azon tűnödöm, milyen is volna megint egyszer kószálgatni Budapesten?!... Mert bizony már régen nem tettem ki a lábamat nemhogy az éjszakai, de még az esti városba sem. Pedig hajdanában - és ebből a szempontból egyáltalán nem számított sem állástalanságom, sem más bajaim hordaléka - főleg ekkor éreztem magam elememben. Benedek Tibor, Ladomerszky Margit, Angyal László, Szendrő József, Ladányi Mihly - és még sorolhatnám a régebben vagy újabban eltávozottakat, akikkel a nap valamelyik szakában /az is lehet, hogy hajnalban/ együtt voltam ebben az időben.

De hozzánk - e sűrű és változó "bandához" - tartozott például a szintén nemrég elment Hermann István filozófus és akadémikus is. /Filozófus volt már akkor is, de - egyelőre még - középiskolai tanár egy budai leánygimnáziumban./ És mulattunk is, ha ugyan mulatságosnak lehet nevezni - pedig lehet is, szabad is - azt, hogy kávé vagy tea mellett vitatkoztunk különböző kérdésekről a Luxor-ban, de akár azt is, ha "szakmai szempontból ellenőriztük" valamely táncos barátunk - esetleg valamelyik barátunk barátja - műsorát. /Ilyenkor esetleg még dzsinfiszt is fogyasztottunk, jéggel./ Gyakran az esti utcán csavarogtunk, akár januárban is, úgy folytatva a már esetleg hetekkel ezelőtt megpendített témát. Peripatetikus vitaklubban, sétáló akadémiánk azonban szétfoszlott az időben. Miként a körúti kiskávéház is, amely törzs- és gyűjtőhelyünk volt. /A helyiség maga megvolna, sőt az elnevezés is, de hát hol vannak az egykori művészek, a költő- és akadémikus-jelöltek? S hol az a tegnapi este Pesten?.../

A Luxor-nak azonban nemcsak értelmiségi "törzstagjai" voltak. Itt van, itt például egyik legállandóbb - a tegyük hozzá, még a "sétálva akademizálók"-hoz is hozzácsapodó - Luxor-vendég: Izsó.

De hát ki is volt hát Izsó - igazi nevén: Imre-bácsi, aki ott üldögélt szinte egész nap a kávéházban? És aki kopasz fejével, állandó szivarjával kísértetiesen hasonlított az agg Churchillre. Habár nem valószínű, hogy az egykori angol profi miniszterelnök és amatőr festőművész valaha is olyan szagos- magyarul mondva: büdös- "Csongor" - szivart szívott volna, mint őt. Ahogy - bár a miniszterelnöknek is voltak "zűrös ügyei" - nem foglalkozott azért kristályvíz-hamisítással a húszas évek Bécsében. Izsó Imre viszont bőven.

De hát hogyan lehet kristályvízet hamisítani? Úgy, hogy szerezni kell, ügyesen, sok ezer vignettát "Szent Lukács pezsgővíz" - felirattal. Ez a márka akkoriban rendkívül keresett volt Bécsben, azaz hogy Wien-ben, különösen a "Wiener Garten"-nek nevezett külvárosi kerteskocsmák tulajdonosai körében. És ha - nem kímélve a "kenőpénz"-t - olyan üvegeket is kerít az ember, amelyekbe a Szent Lukácsról elnevezett, pesti gyógy-pezsgővízet - vagy pezsgő gyógyvízet - tárolják, akkor hitzingi, vagy sankt-pölteni vízet tölt ezekbe. "Azok is finomak, - magyarázta a Luxor e sokáig legállandóbb törzsvendége - de hiányzik belőlük valamelyik kén, vagy mittudomén." És a bécsi korcsmárosok "bedőltek"! Ez nagy üzelt volt, bár - sajnos - csak szezon-üzlet.

Állítólag nem is kocsmáros, hanem vendég jött rá a kéntelenségre. Igaz, az illető fürdőorvos volt. Imre bácsi - akkor még Imre, sőt Emerich úr - Bécsben valahogy elsimította a dolgot, viszont Pesten már várták a Szent Lukács fürdő és pezsgővíz - palackozó markos munkatársai. Kénytelen volt hát Bécsben maradni, bár ott már nem sokat ugrálhatott; nem alkalmazták sem főpincérnek, sem bankdirektornak. Így hát S. Jenő barátjával - aki különben unokaöccse volt Strassnoff Ignácnak, az ugyancsak óbudai származású, századeleji szélhámos-fejedelemnek - mindenféle kisebb "linkségek"-ben voltak benne. Amiért 1930 vagy 31 őszén le is tartóztatták őket. Két hónapig ültek a bécsi börtönben - "nem volt rossz koszt, bár bort nem adtak hozzá"? mesélte Imre bácsi - és onnan szabadulva, végül mégis visszajöttek Pestre.

Az már külön fejezet, de akár külön regény is, hogy mit csinált - és mit nem csinált - Imrénk hazánk fővárosába. Cz. Laci, a Luxor főpincére még "pikkoló" korából ismerte, például az Andrássy-úti Opera kávéházból. Nem az esti forgalomból, persze, hanem abból a délutáni kavargásból, amikor is "nagy és vad" kártyázások dúltak a kávéház különtermében. Imre bácsi nem kártyázott, állandóan ott sündörgött a "blattolók" körül. Rendelkezésükre állt, hideg ásványvizet vagy forró kávét rendelt nekik, és időnként rákiabáltak, mert "pechinger" volt a játékukban. Nem egyszer azonban "szerencsét hozott". És ez - legelsősorban is Imre bácsinak - vagy akkor még Imrének - hozott szerencsét…

Kilencvenéves volt már a Churchill-külsejű bácsi, amikor - mint már nem egy Balzac utcai cselédszobácska, hanem egy budai szeretetotthon lakóját - utolsó útjára kísértük a temetőben. Hadd valljam meg, hogy másodmagammal ballagtam a kiskocsira tett koporsó után, amelyben a volt kristályvíz hamisító feküdt, oly ártatlanul, mint egy darab föld, vagy fa, vagy kő.

Különben a később beért költők és a jövendő akadémikusok - no, meg Imre bácsi - mellett Kassák Lajos is járt, ha nem is naponta, a Luxor-ba. De Bokros-Birmann Dezső, a nagy szobrász is, szerény méretű, de hódolatos "udvará"-val. És még több - bár hozzájuk azért nem hasonlítható - kulturális kitűnőség. Lehetséges, hogy ma is van Luxor - vannak Luxor-ok - az országban, ahol Kassák - vagy Bokros - értékű jelenség árnyékában későbbi Ladányi Mihályok és Hermann Istvánok nőnek. Nagyon kérem olvasóimat, értesítsenek, hadd menjek, hadd csoszogjak el oda, időnként - és titokban - egy kávét bekortyolni!

*

1970-től mostanáig megint a Magyar Nemzetnél működöm, mint belső munkatárs, majd főmunkatárs. Tollam alól születtek a pénteki lapszámokban a Folyóiratszemlék, ám néhány esztendeje nemcsak magam "szemlézem" a folyóiratokat, hiszen egyrészt nagyon megnőtt a számuk, másrészt egy sor lap közgazdasági, technikai anyagát még annyira sem értem, mint azokat a tanulmányokat, amelyeket csak gyáván idézek. Merthogy vagy túl bonyolultan fejeznek ki egyszerű - legalábbis tegnap még ilyennek tűnő - igazságokat, vagy olyan feltételeket tartalmaznak, amelyekbe bizony "nem vagyok beavatva."

De azért a hetvenes években, meg a nyolcvanas évek elején más írásokat is közöltem, többek mellett, a Magyar Nemzetben. Például - vezércikk formájában méghozzá - a gőzfürdőkről. Amelyeket ifjabb éveimben egyszerűen elkerültem, s egy ideje - egy súlyos operációm óta - beléjük sem járhatok. De amikor az említett cikket írtam, 1983 márciusában, még buzgón kerestem fel e "csodahelyek"-et, és fedeztem fel - majd negyven év után - hogy az "egykori" Lukács-uszoda mellett is van egy thermál. Elmentem hát oda, de - bizonyos értelemben - csalódás ért. - A helybeli ifjú kabinos ugyan tárgyilagosan kinyitott számomra egy kabint, be is csukta utánam, de amikor kijelentettem - merthogy először voltam ott, és éppen ezért jó lett volna egy kis "társalgás" is - hogy nagyon kanyargós ez a kabinsor és nehéz letalálni a gőzbe, a fiatalember udvariasan, de hidegen csak annyit mondott, "Mindenütt nyilak vannak a falon, azt nézze." És már el is fordult. - Ez legyen a legnagyobb bajod! - mondhatnák erre az olvasók, legalábbis, ha mind úgy beszélnének "pestiül", mint ama régi kabinosok, akik annak idején bevezették az uszodai élet titkaiba. Pedig igenis bajom ez, és - gondolom - nemcsak nekem.

Ez a nem kevéssé vulgáris /de átélt/ példácska talán nemcsak azt bizonyítja, hogy nem jó dolog megöregedni - és éppen nem azt, hogy "ezek a mai fiatalok!" … Merem remélni, hogy főképpen azt, miszerint vágyaink- vagy ahogy "tudományosan" mondják: "elvárásaink" - gyakran ellentétesek a tényleges helyzettel. Éppen nem döbbenetes felismerés e sorok majd negyven éve irogató szerzője számára, hogy már régen nem kamasz ő, még ha ügyetlen is. De fürdőben, boltban, vendéglőben mégis annak érzi magát, és ha nem is dédelgetést, de egy kis "apukai", vagy legalább némi "iskolatársi" figyelmet igényel. -

A cikket a következő szavakkal végzem:

"Hozzám például atyaian kedvesek voltak egy uszoda kabinosai, és éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt erre. Emiatt aztán - bár megéltem sok jót és rosszat, és sok mindent túl is éltem. mondhatnám, önmagam túlélésének veszélyes időszakait is - bánatos vagyok, miért a rendszerint ifjú /és nagy hajú/ kabinosok csak bilétáról ’tárgyalnak’ velem,. meg arról, hogy menjek a fal mentén, és majd letalálok a gőzbe. Egy kis biztatást is szeretnék hallani tőlük…"-

Ebben az időben jelent meg - ugyancsak a Magyar Nemzetben - egy vallomásom Károlyi Mihályról.

"Megkopott, de súlyos tudati kárpitokat kell ’átdíszletelnie’ a történé-szeknek, ha közel akarja hozni Károlyit - és amit Károlyi jelent - például a mai negyvenévesekhez. Magam majd negyven évvel ezelőtt huszonnégy éves voltam, és igen büszke, amiért Zsolt Béla Flóris - cukrászdabeli asztalánál többször együtt ülhettem Károlyi Mihállyal. Már 1936-ban, tizennégy éves voltam akkor, tudtam róla. Az egykori Parlamenti Múzeumban Antibolsevista Kiállítást rendeztek, és mi a gimnáziumi osztállyal ’tanulmányi kirándulás’-t tettünk oda. Ahogyan - valamivel később - többek mellett a ’sárga ház’-ba is, a Lipótmezőre.

És mert a kiállításon annyira gyalázták őt, miközben émelyítően dicsértek olyan díszmagyaros urakat és díszpártás hölgyeket, akiket a Társaság, a Képes Krónika című képes újságok címlapjairól, de a különben kedvelt Színházi Élet hasábjairól is kellően utaltam már - ha másért nem, ezért is szívembe zártam a ’földosztó hazaáruló’-t. Bennfentesnek éreztem magam, amiért most ott ül velem szemben a nyurga, kopasz férfiú - a nyurga, kopasz Történelem - és még szólhatok is vele.

El voltam bűvölve, amikor Zsolt megjegyzésére "Néked kellett volna elnöknek lenned, elnök úr" - Károlyi elmosolyodott és fura hangján, tárgyilagosan ecsetelte: miért nem volna az jó. De miközben megejtett - hogy is mondjam? - fölényes szerénysége, végül már csak kicsit csodálkoztam, amikor a Rajk-per után Károlyi künn maradt Franciaországban. Máig sem tudom - merem tudni? - pontosan, hogy főleg nemzedéki, vagy főleg egyéni bűnöm, amiért annyi időre elfejtettem magamban a föld- és fényosztó, grófellenes grófot. Akit személyesen is ismertem, habár nem ismertem igazán…" -

Már valamivel előbb írtam - a néhány vers között, amit a legalább harminc esztendei szünet után "elkövettem" - tíz "Károlyi-szonett"-et. Ezekből egyet - a VIII-as számút itt is bemutatnám:

 

A Rajk-perrel magamban sem pereltem,
az én vádlóm és vádlottam az Ész volt.
Hogy mért támad fel bennem, ami régholt,
énkívületben vagy énbévületben?

A Haladás-t - hiába! - elfeledtem,
s az Elnök úr - hiába! - bonyolult volt.
"Engem korholt, majd történelmet kormolt…"
/És elmerültem újra tengeremben./

Majd felmerültem onnan és a légben
bógniztam, úgy hogy erről szólni nem köll,
/Bár nem azért, hogy magamat kiméljem/  

Fontosabb a tanúlság: minden feldől,
ha el is dőlnek céljaink a mélyben…
Ó, Elnök Úr, még konzultáljunk erről.

Bár szerény munkásságom - amelyben, ugyebár a költészet "elhanyagolható tényező" /el is hanyagoltam/ - természetesen nemcsak a Magyar Nemzet-re /meg egy időben az Esti Hírlapra/ terjedt ki, de hetilapokra és folyóiratokra is. Hosszú évek óta rendszeresen dolgozom, mint "rádió-publicista" /és különböző könyvek kritikusa is/ a hangok világában. Itt most mégis csupán a Nemzetből idéznék. Néhány cikkből, amelyek nem sokkal a sorok írása előtt születtek.

Például 1986. július 5-én jelent meg - nem is tudom, hányadik - cikkem Bálint Györgyről, abból az alaklomból, hogy a publicista ezen a napon lett volna nyolcvanöt esztendős:

"Bálint György nem csupán publicista volt, s különösen nem az egyetlen közíró, akinek tolla megeleveníti azokat a hazai 30-as éveket, amikor vad tragédiák születtek a tájon, de nagyszerű kezdemények is. A korszak összetettségét - még ha ez a fiatal újságíró /és író/ oly gazdagon ábrázolta is a társadalmi viszonyok bonyolultságát és a kivezető utakat - nem tudhatja egyetlen, bármily éles tekintetű írástudó megjeleníteni. Bálint György példás emberi és szakmai nagyszerűségének éppen nem használt, hogy - miután a kor publicisztikájáról sokáig hallgattunk - egy időben szinte egyedül őt állítottuk a színtérre. Meg kellett, meg kell ismerkednünk különböző szövetségeseinek, de ellenfeleinek munkásságával is, hogy jobban értsük például azokat a mondatokat, amiket a második világháború "előpremier"-jén vetett papírra: ’1939 szeptemberének első napjaiban sokféle érzés töltötte be Európa lakósait. Nagyjából ugyanezek az érzések lehetek ezek, amelyek huszonöt évvel és egy hónappal előbb, 1914 augusztusában töltötték el a földrész tömegeit.’

 

Cikkemet - amelyhez hozzá kell még tenni, hogy bár Bálint Györgyöt 1949-től kezdve "kultíválták", de sokáig csak cikkei egy részét adták ki újra, mert olyanokról is írt kedvező kritikát, vagy szólt szeretettel írásaiban, akiket évekig megtagadtak, megtagadtunk - "berzsenyista" emlékezéssel fejezem be.

 

A hetedik gimnáziumi osztály kezdődött abban a Markó utcai iskolában - ahová annak idején Bálint György is járt. És amikor egykori tanára, nékem osztályfőnököm, Ambrózy Pál, vagyis "Tuki" tanár úr, meglátta kezemben a Pesti Naplót, amelyben éppen B. Gy. cikkét olvastam, nem tépte ki a kezemből - amire pedig joga lett volna - hanem szelíden bólintott: "Igen, Bálint Gyuri… pedig hát 1914-ben még nem is volt berzsenyista." - De előbb - 1986. május elsején - jelent meg Szerb Antal születésnapjára című cikkem a Nemzetben. /Különben éppen azon a napon, amikor Szerb Antal sógora - ifjúkorom egyik kiváló ismerőse, de mondhatnám barátnak is - Bálint Endre meghalt./

Szerb Antal születésének nyolcvanötödik fordulóján, s több mint 41 évvel azután, hogy a számára kedvező kivándorlási alkalmakat tudatosan elmulasztó magyar írót, tudóst és tanárt Balf mellett a keretlegények egyszerűen agyonverték, azokról a publicisztikai jellegű írásairól szólnánk, amiket tudományos és szépirodalmi munkái mellett alkotott.

Nem sokkal a felszabadulás után jelent meg egy kötet ilyen írásaiból ’A varázsló eltöri pálcáját’ címmel, s 1961-ben - miután Szerb Antal nevét majd másfél évtizedig nem írták, nem írtuk le - duplára bővült terjedelemben látott napvilágot ezzel a címmel egy kötet. Azóta kiderült, hogy még vannak ilyen, a vallomásos kultúrtörténet műfajába tartozó, kis remekei ."

 

E cikk befejezése:

"Szerb Antalnak életében voltak sikerei, de gazdag termésének bizonyos vonatkozásait csak jóval halála után - tulajdonképpen most - kezdjük felfedezni. Ahogy József Attilára még az átható és felfedező tekintetű Szerb Antal is halála után - tegyük azonban hozzá; rögtön Szárszó után - figyelt fel igazán. S ne feledjük: elsőnek írta le - későbbi halálraítélt - hogy József Attila ’költészete és sorsa olyan tragikus módon összefonódott, mint csak az egy Petőfi élete és műve.’ Tegyük még hozzá: a ’tragikus’ kifejezés Szerbnél nemcsak a szerencsétlenre, a fenségesre is utal…"

 

Ha már írókról, irodalmárokról szóló cikkeket szemelgetek itt, hadd idézzem végül - a Magyar Nemzet 1986. szeptember 8-i számából - a szintén 85 esztendős, pesti Fészek klubról szóló írásomat, amelyben többek mellett, Szekula Jenő íróról emlékezem meg. /Szintén nem először, bár - henye mulasztásból - 1980-ban nem szóltam a majd 90 éves koráig élt Szekula századik születésnapjáról/:

"Még valakiről kell itt szólnom, valakiről, aki már a 60-as évek végén kikopott a klubból - majd aztán az életből is - a ’Szukics’-nak is nevezett Szekula Jenőről. Ő is a Fészek ősi tagja volt, bár nem hiszem, hogy valaha is tagdíjat fizetett volna. Ez az író - aki ellentétben például Királyhegyi Pállal - nemigen szólt, de nem is kártyázott, inkább csak pipáját szívta jeles művészek társaságában, utoljára a 30-as évek elején adott ki fantasztikus elbeszéléseket. Hol lakott ’igazán’?  sokak szerint - legalábbis a 60-as évek elejéig - a Római-parton, télen is, egy elhagyott csónakházban.

Ám ez nem bizonyos, ahogy azt sem lehet tudni, miért tisztelte mindenki - még Királyhegyi is - a kopott, szótlan, füstöt eregető figurát a Fészekben. Véletlenül jelen voltam, amikor Nagy Lajos, aki 1949-ben - amikor még akadtak kávéházak Pesten és Budán, tehát nem járt a Fészek-be - berobogott a klubba, hogy némi megindultsággal átnyújtsa ’A lázadó író’ dedikált példányát Szekulának. És láttam, amint a hatvanas évek legelején Illés Béla jelenik meg a klub éttermében, hogy átadja az egy kisasztalnál magányosan ülő ’Szukics’-nak az újra megjelent ’Ég a Tiszá’"-t. És láttam a tegnapi Fészek e jellegzetes törzsvendégén, hogy bár egy-két szóval megköszöni, de valójában természetesnek tarja neves írótársai iránt a megnyilvánuló becsülését."

 

Gé Jenő hírlapíró - a szakmában mindenki "Apuci"-nak hívta - utolsó éveiben már alig tudta vonszolni magát, ám azért csak vonszolódott "hírforrás"-tól szerkesztőségig és vissza. Túl a nyolcvanadik éven, tele betegségekkel. amikor én megismertem - pedig az jó régen volt - akkor sem volt már fiatal, de büszkén mutogatott régi fotók bizonyították; volt ő valaha nemcsak ifjú, hanem deli "legény" is. Zsirardi kalapjával, lakkcipőben, s az örök virággal gomblyukában mintha egyenesen Szép Ernő Ádámcsutka című regényéből lépett volna elő. "Apuci" sem azért lett, mert végül kissé trotyakos volt, hanem mert a Pestre vidékről érkezett, félszeg fiú, nyilván önbizalma megerősítése érdekében, gyorsan átvette a fölényes "pesti lapírók" stílusát, és haláláig ilyen kifejezéseket használt: "Ez nekem fiatal", vagy "Nem vagyok pali rá", esetleg "Akarsz egy krőnt?" /Ez a krőn - a korona pesties kifordítása - maradt nála az igazi pénzegység, ha pengő, ha millpengő, ha forint járta is./ A húsz éves lányokat aggastyán korában is "Anyuci"-nak, sőt - vidorabb kedvében - "Apuci"-nak nevezte, s egyszer a Béketanács valamelyik kontyos funkcionáriusnőjét is "Idefigyeljen, szép baba" szavakkal szólította meg. Ebből botrány is lett.

Nos, e bohém lelkű, utolsó percéig gavalléroskodni kedvelő "Apuci" volt a legszorgalmasabb - és egyben legpontosabb - hírlapíró a Magyar Nemzetnél. Írni nem igen tudott, nem is törődött ezzel, hiszen mindig akadt valaki a szerkesztőségben, aki megfogalmazta az általa szerzett precíz adatok összekötőszövegét. Ha a szerkesztői túlbuzgalom néha belekontárkodott magukba a tényekbe is, és ezáltal kimaradt, vagy pláne, megváltozott adat, a különben mindig nyájas "Apuci" felrobbant. Joggal, mert ő minden egyes számjegyért külön megküzdött, azokat hivatali fiókok mélyéről, rejtett dossziékból ásta elő.

Meg kell vallani, hogy "Apuci"-t nem hevítették eszmék, ezért aztán az illúziók is megkímélték. De volt abban bizonyos fanatizmus, ahogyan a különbözőképp nehéz időkben, - beleértve a különböző előjelű "elvi offenzívák"-ak is - fáradhatatlan buzgalommal kutatta például az uborka pontos árát. Meg azt, hogy mennyi retket hoztak fel a Lehel-piacra, és mennyit ígérnek holnapra. Lakástörvények, rendeletek, úgynevezett "ígérvények", főcsőrepedések, burkolatjavítások, a gázszolgáltatás helyzete valamelyik pesti kerületben, vagy körzetben… Ilyesmik érdekelték "apuci"-t, és ő mindig a "méreg-pontos" tényeket hozta be a szerkesztőségbe.

Nem rajta múlt, ha nem mindig közölték híreit. "Friss-meleg gépfegyverek érkeztek az Éjjel-Nappal Áruházba!" Ez, persze, vicc volt, egy "Apuci"-közlemény kaján kollégák által elképzelt - elképzelhető - című 1956 októberének napjaiban. Nem volt tréfa azonban, ahogy "Apuci" tényleg nem törődött a gépfegyverekkel sem, és - volt vagy nem volt újság, - ő naponta végigjárta, végigtotyogta a várost. Mi van a piacokon, az áruházakban, a hivatalokban? Hiszen bármikor lehet újság, ezért "Apuci"-nak mindenkor napra, sőt órára készen kellett állnia.

Nem hiszem, hogy a cetliket, amikor a napvilágot nem látott híreket feljegyezte, "Apuci" íróasztalba zárta volna, miként művét a holnap tetszésére apelláló költő, vagy az utókor megértését remélő filozófus. Ám ha valaki venné a -gigászi - munkát, hogy csupán azokat a helyiérdekű, de mindig pontos híreket átnézne, amik "Apuci"-tól majd hat évtizeden át megjelentek, egy sokat mondó regény "alapanyagá"-t szedhetné össze. Hiszen, ha a gyorsvasút robogású vezércikk igazán nem mindig, a "helyiérdekű" G. Jenő - hírek mindenkor a Történelem sínpárján futottak.

***

De ha már felvázoltam - ha csupán néhány vonással is - ez "örök hírlapíró"-nak a Magyar Nemzet három és fél évtizeden, végül kissé már nehezen átsuhanó alakját, nem lehet hallgatnom dr. Mihályfi Ernőről sem, akit annak idején, mint az egy ideig Bajcsy-Zsilinszky Endrével közösen szerkesztett hétfői lap, a Független Magyarország főnökét ismertem meg. Ám aki 1945 utáni években többször irányította azt a lapot, amelyhez leginkább - vagyis hát igazából - tartozom.

Hogy Mihályfi már viszonylag ifjan is vérbeli szerkesztő volt, azt egy régi kolleganőnk jellemezte egy kis sztorival. Amikor e jeles hölgy először vitt be kéziratot még a hajdani Pesti Naplóhoz, tájékozatlanul bolyongott a szerkesztőségben. Végül egy nagyobb helységbe ért, ahol négy-öt férfiú trécselt elmerülten egymással. Volt egy feketehajú, aki felkapta a fejét, merthogy a hírlapírónőnek készülő leányka határozottan csinos volt. Egy vörös-szakállas hangosan nevetett a még a "levegőben úszó" viccpoénon. Mosolygott a fiatalos, szőke férfiú is, sőt mondott is valamit egyik társa felé fordulva - nyilván egy "ellen-poén"-t. De jobbját már kinyújtotta a belépő felé: a keze kéziratot várt. Ez volt M. E.

Lehet, hogy Mihályfi egykor szintén hordott zsirardikalapot, mint a korabeli, kezdő hírlapírók. Talán még szegfű is volt a gomblyukában. Valószínűleg ő is loholt kishírek után, pályája kezdetén. De lényében - s lényegében - szerkesztő volt ő már akkor is, amikor még nem döntött kéziratok sorsáról. És elsősorban redaktor maradt, különféle más címek és rangok birtokában is. Szerencsére, lehet vitatni életútjának egyik vagy másik "fejezetét". Ahogy lehetett vitatkozni vele, mint főnökkel is. Ám hogy ő a szerkesztő, azt valójában formátuma határozta meg. "A jó szerkesztő - írta Osvát Ernőről a Nyugat fennállásának 25-ik évfordulóján Molnár Ferenc - nem a lapot szerkeszti, hanem a munkatársait." Mihályfi Ernő is ezt tette a maga módján és műfajaiban.

Megyeri Sára Játékszerelem cím könyvében olvasom, hogy a jeles szerzőnő - már a nyolcvan felé közeledve - lángoló szerelmi levelezést folytatott egy ugyancsak koros /bár nála azért négy évvel ifjabb/ férfiúval. Az egykori "Sacy von Blondel" azt is bevallja, hogy a Párizs és London között ékes magyar nyelven folyó papír-szerelem férfihőse Ignotus Pál volt. Megyeri Sárival csak egyszer, Ignotussal többször is találkoztam, és - megvallom - őt még fiatalon sem tudtam volna beleképzelni az epekedő trubadúr szerepébe. Mégpedig ők ketten - anélkül, hogy negyven évig találkoztak volna - ontották egymásnak vallomásaikat. "Vajon Pali akarta-e tragikus özvegysége után elfelejteni az öregséget, vagy az én öregségemet akarta egy kicsit megédesíteni? - kérdezi Megyery Sári. De a mondatok, amiket a maga leveleiből és "hódolója" episztoláiból idéz, azt gyaníttatják, hogy e furcsa játék nem volt csupán csak játék. És amikor Ignotus Pál - nem sokkal halála előtt - Párizsba látogatott, elsattyogott ugyan levelezőpartnere háza előtt, ám végig rettegve, nehogy a bájos Sacy helyett egy ráncos Sári néni tipegjen elő a kapualjból…

Mihályfi Ernő mondotta hetvenedik születésnapján, hogy akinek nincs valamilyen hobbyja, annak nem is érdemes megélnie az öregséget. Neki ugyan fő hobbyja a lapszerkesztés volt - említett születésnapját is a Magyar Nemzet szerkesztőségében ünnepelte, kezében konyakos pohárral, amiből azonban csak látszólag ivott. Ám hobbyja volt, többek között a kaktusz-tenyésztés is. Hajnalonta, még hetvenötödik születésnapján is, vastag kesztyűt húzott a kezére, és indult kaktuszt vagdosni. Élete utolsó harminc évében minden hajnalban ezt tette. Nem tudom, vannak-e még kaktuszok a rózsadombi Mihályfi-házban?

*

El-elszundikált - tudjuk - még a nagy Homérosz is. Nem csoda hát, ha ez előfordul Kronosz isten távoli - és egyáltalán nem biztos, hogy törvényes - ükunokáival, a krónikásokkal is. Ifjú koromban hányszor hallottam jelesebb kortársaimtól: megint lemaradtam a hejőcsabai tűzvészről, elorozták előlem a diósgyőri kettős gyilkosságot, kikapdosták a kezemből, pedig már benne volt, az ágasegyházi trigamista ügyét!

Ott ültek a hírszolgáltatás e bátor bajnokai, fájdalmas arccal simogatták bajszukat, vagy annak helyét. Elismerték; az győzött, aki akár csak egyetlen árnyalattal többet tudott meg az éppen esedékes bűntényekről.

Azóta rá kellett jönnöm, hogy elernyed maga Kronosz isten is, és nem is ritkán. Hogy nagyokat durmol az Olümposzon, vagy hol, miközben lenn a földön bizony olyasmik esnek meg, amikre pedig oda kellene figyelnie. Nem a látványos szenzációkra gondolok, - ilyesmiről a tévé korában már nehéz "lemaradni." A mégis homályban maradt, a látszólag nem jelentős tények izgatnak, azok, amelyekről legalább egy istennek kéne tudomást venni. Ha másnak nem, hát neki, Kronosznak. kellene feljegyeznie azt a sok esetet, amelyeknek nincs közük a világeseményeket, de még a kishírekhez sem. A meg nem valósult reményeket, a felesleges szenvedéseket, amiket néha felesleges érzelmeink okoznak, vagy azt, hogy amikor nagyon is szükség volna érzelmekre, azok már kiapadtak…

És Kronosz isten horkolva alszik, amikor sürgős eligazítást kellene adnia magánügyeinkben, amelyek személyesek és földhöztapadtak, viszont annyi van belőlük, hogy együtt fontos - ha nem a legfontosabb - közügyei az emberi világnak. Nem könnyű elaltatni a gondolatot, hogy nem fordulhatunk Kronoszhoz, amikor pedig bizonyos dolgokban nem is igen van más, akihez fordulhatnánk…

…Amikor aztán a Református Kollégium épületében - amelynek különben főgondnoka volt - az összeülő Ideiglenes Nemzetgyűlés elnökévé választotta, Juhász Sándor felállott és kijelentette, hogy ő már öreg és beteg ember, akinek nem való ekkora pozíció. Végh Dezső szobafestő a Piac utcából - régi, hűséges tagja a Juhász Nagy Sándor világi vezetése alatt álló református egyházközségnek és egyben helybeli kommunista párt elnöke - erre izgatottan gesztikulált és kiáltozott, hogy csak Juhász Nagy Sándorban bízik az ország. Az egész terem átvette Végh Dezső szavait, éljenezni kezdtek, de Juhász Nagy Sándor úgy állott ott a terem végében, mint aki nem hallja ezt az egész éljenzést, mint aki egyetlen dolgot tart fontosnak az egész világon: a Szolgálatot. És legfeljebb még egyet: A Szolgálat szabadságát."