emlékezet

Bárdos Edith:

Hangaszálak

A hernádnémeti zsidó hitközség tagjainak emlékezetére

2019.10.28.

Tisztelt Kocsis Péter !

Mindig szerettem volna, ha valahogy eljut ez az írás a Rabbiképző Intézetbe, Scheiber Sándor professzor emlékezete miatt. Kérem, ha arra érdemesnek tartja, helyezze el az adattárban, már csak a tárgy fényképei miatt is. Az írás a hernádnémeti zsidók emlékezetére íródott, s s a falu polgármestere ahogy megkapta e-mailben, azonnal fel is tette a falu honlapjára, remélem, ma is olvasható. /www.hernadnemeti.hu/

Sajnos nem állt módomban hozzáértő szakemberrel elolvastatni, s én csak egy leépített régész voltam, aki ma egy somogyi kis faluban tölti nyugdíjas éveit.

Tisztelettel üdvözli: Bárdos Edith Somogyaszalóból

2010.02.

 

Meg kell öregedni az embernek ahhoz, hogy rájöjjön, az életben minden mindennel összefügg. No persze, van, aki egész életében okosan él. Milyen jó lenne, ha meglenne a Jávorka - Csapody féle növényhatározó, amelynek szép színes rajzolt ábráit szívesen lapozgattam gyerekkoromban, de nincs meg.

Életem bizonyos fontos időszakaihoz érdekes módon kötődik egy-egy növény, egy virág, amelyek ma így ötvenen túl, jelképpé váltak bennem. Az egyik ilyen fontos növénynek nem tudom a nevét. Életemben egyetlen helyen találkoztam vele, sokszor mentem egy keskeny mezsgyén a nagyapám után, poroszkáltam, mert ő mindig sietett, s én meg mint gyerek, csak mögötte baktattam. Igen, ez jobb kifejezés, de ez sem az igazi. A legjobb, ha azt mondom, ugrabugráltam.

Ez a fűfajta a lila színű, buzogány formájú selymes tapintású virágjával olyan illatot árasztott, hogy beillett volna Kosztolányi zsivajgó természetébe, s ő is lehetett volna a szegények illatszerboltja, mint az olajfa. Nem, nem a szegényeké, inkább a halottaké. Pontosítsunk, nem úgy általában a halottaké, mivel sem a katolikus, sem a református temetőben nem találkoztam vele.

Csak egy bizonyos, keményre taposott keskeny csapáson, annak két oldalán, no meg a sírok között találkoztam velük. Szokásom volt letérni az útról, s beszaladni a sírhantok közé, nézegetni a kopott, itt-ott aranyozás nyomait őrző, számomra ismeretlen betűket, neveket és a sírköveken látható ábrázolásokat nézegetni, virágokat szedegetni. Szerettem megsimogatni kis lila buzogányukat, s beszívni az illatukat. Nagyapám, aki nagyon okos ember volt, biztos tudta a nevét, lehet, hogy meg is mondta, de nem maradt meg bennem.

Csak az-az illat, ami számomra a falumbeli 47 zsidót jelentette, sőt, nem is mindet, egyetlen egyet, akit személyesen nem ismerhettem, de neki arca volt, úgy nőttem fel, hogy ő is, mint egy virág, - legyen hangaszál, Appolinaire után - Ő is jelképpé vált.

Sári a neve. Nem írom múlt időben, hiszen úgy érzem, hogy él. Különben is babonás vagyok, avagy csak kálomista, vagy fatalista, Isten tudja, hogy mi vagyok, de tudom, ha a t betűt odatenném, megölném. Bennem él, mert az Édesanyám olyan szeretettel beszélt róla, a családjáról, s persze várta, hogy egyszer csak hazalátogat Sári, vagy ír neki egy levelet.

Egyszer írt csak, abból legalább megtudta Édesanyám, hogy legkedvesebb barátnője, akivel, mint testvérek nőttek fel, túlélte. Várta Édesanyám, de sose jött haza szülőfalujába. Az elhagyatott, szagosbükkönnyel, s ezekkel a lila kis buzogányosokkal benőtt sírok, a dőlt, meg kidőlt sírköveknél sose láttam 1 db kavicsot, kődarabot sem.

Végül is a falubeliek közül négyen élték túl a borzalmakat, de egy sem jött haza a falujába. Jobban is tették, a helyükben én sem mentem volna haza.

Hova lett a haza? Hova lett a templomuk, a temetőjük, a házaikban kik laknak, hova lettek a boltok?

Édesanyám mesélése szerint volt vagy 17 család, s a faluban szatócsbolttól kezdve vasbolton át, hentesig, boltosig minden volt. S amire nagyon büszke vagyok, hogy az én Nagyapám volt a cipészmester, később persze a felszabadulás után suszter lett belőle. A suszterájhoz már nem virág, hanem a ragasztó szaga, meg a bőr illata kapcsolódik emlékeimben. Igen, azt hiszem Pálma ragasztó volt.

Ma is meg tudnék foltozni egy kilukadt gumicsizmát, avagy egy biciklibelsőt. Olyan sokat ültem Nagyapám mellett, s hallgattam a felnőttek beszélgetését, s néztem, ahogy Nagyapa foga között 1-2 faszöggel, kezében a dikiccsel, fleknit tesz egy elkoptatott cipősarokra. Ugyanígy tudnék, legalábbis úgy érzem, egy keretbe befűzni viaszlapot, egy forrasztó- pákaszerűséggel a drótokon végigmenni, no persze a kaptárba már nem merném betenni a lépépítéshez kész keretet, mert nem szerettem a méheket, mert nagyon tudtak csípni.

Kicsi koromban arra jók voltak, hogy nyaranként, egy- egy megfigyelt rajért kaptam 10 ft-ot Édesapámtól. Postaaltiszt volt, de a lényeg, hogy méhészkedett. Ráadásul ő egy méhpárti méhész volt, így aztán a méhekből, bár volt vagy harminc kaptár, álló is, fekvő is, köztük nagyboczonádiak is, de bizony, mi nem gazdagodtunk meg belőlük. Sőt.

A falu zsidó templomát nem láthattam, hiszen már nem állt az én gyerekkoromban. /1949-ben születtem/. Egy kisebb domb volt a helyén, átellenben Nagyapámékkal, s a gaz benőtte, legelésző libákra emlékszem. Később hentesbolt épült a helyére. A templom járólapjait viszont jól ismertem.

Gyerekkoromban a nyarakat Nagymamáméknál töltöttem, csak napközben, de volt, hogy ott is aludtam. Nagyapám fantasztikus meséket tudott kitalálni, s olyan jó volt esténként a sötét szobában hallgatni, közben egy faliszőnyeget simogattam, amit vagy a németek, vagy az oroszok hagytak ott, mert hol ezek, hol azok voltak beszállásolva, ahogy a frontvonal változott. Az egyik feltette a csizmás lábát is a díványra, másik lefekvéskor megfordította a hímzett díszpárnát a feje alatt.

Nagyapa mesélt. Néha az volt a dolgom, hogy a nyári nagy melegben mossam fel a tornácos folyosó csempéit, sárgák voltak, s bordó mérműves minták szerint illeszkedtek össze. Kiderült, hogy ezek a zsidó templom romjaiból származnak, s talán a ház téglái is, mivel meg lehetett venni, mikor lerombolták.

A saktert és egyben előimádkozót Jakubovits Dezsőnek hívták, feleségét Halpern Margitnak. Ők voltak Sári szülei. Sári fényképe benn volt a családi albumban. Édesanyám a két hosszú barna copfjával, mellette Sári, hullámos, szőke, majdnem göndör hajával, kék szemekkel, s a nevetésére emlékszem.

Sári is, mint Édesanyám 1923-ban született. Ma Sári sincs, a mosolya sem, Édesanyám sincs, sőt, a családi album is elkallódott, jobbik esetben talán Öcsémék őrzik egy szekrény mélyén.

Sárinak hat testvére volt, Ignác, Jenő, Artúr, Zoli, Irénke és Mártonka. Mindannyian füstté lettek Édesapjukat már 1940 körül elvitték munkaszolgálatosnak, Édesanyjukat meg a gyermekekkel.

A zsidó templom melletti téren, pontosabban libalegelőn 1941-ben talán, dróttal elkerítettek egy részt, amolyan karámfélét, nagyobbacskát, hogy közel ötvenen elférjenek. Csendőrök őrizték őket. Édesanyám párszor kiment hozzájuk, hiszen mindez a házukkal szemben volt, s vizet vitt Sárinak.

Aztán az egyik csendőr rámordult, hogy ha ennyire szereti őket, legközelebb, ha odamegy, őt is elviszik. Aztán elhajtották őket, bevagonírozták, vannak az embernek filmbéli élményei.

Gyerekkoromban azt hittem, hogy bizonyos szavak magyar szavak, eszembe sem jutott, hogy ezek csak olyanok anyám szavajárásában, mint a templom járólapjai. Odakinn olyan sötét volt, mint a dekec, meg benne voltunk a córeszban, máskor meg samesz voltam valamilyen munkában. Eszembe sem jutott volna a chanukai menóra nyolcadik ága a szolgalánggal /sámás/.

Édesanyám hatvan éves kora körül azt mondta, addig nem szeretne meghalni addig, amíg Sárit meg nem találja. Már a nyolcvanas években próbáltam én is kerestetni, azt mondta Dr. Scheiber Sándor professzor, hogy addig jó, amíg a keresésre nem jön válasz. Addig van remény, hogy valahol él. Talán valahol Franciaországban.

1945 után egyszer írt Édesanyámnak, hogy él, a szépsége mentette meg, az egész családja meghalt, a levelet Belsenbergben adták fel. Édesanyám úgy halt meg, hogy nem látta viszont barátnőjét. A kerestetésre mai napig nem jött válasz.

Egyszer hazamentem az egyetemről, s Nagyapámmal kimentünk a szőlőbe, s meglepetésemre nem azon a csapáson, a kopott sírkövek, s az illatos kis lila buzogányos füves hepehupák, azaz hajdani sírhantok közötti keskeny mezsgyén, hanem egy kerülőt kellett tenni. A kis háromszög alakú terület el volt kerítve. A temető helyett egy dzsumbujt láttam s mellette 1-2 betonelemekből épült, sátortetős kockaház állt. A sírkövek - remélem megvannak-, ha dőlten is, s nem épültek be a házak falába, ahogy néha római kori faragványok, avagy középkori faragott kövek kerülnek elő.

Édesanyám öccsétől tudtam meg, hogy az a kis csapás, amin átjártunk a hajdani zsidó temetőn, nem hivatalos út volt. Csak úgy lerövidítették a falusi emberek az utat, a szőlőkbe menet, avagy a "háromszög" túlsó oldalán lévő református temetőt így közelítették meg. Azon a kis csapáson mindig emlékezve az ott nyugvókra, áhítattal tettük meg.

Területrendezéskor ezt a gyalogutat megszüntették, a zsidó temető melletti üres területet kimérték telkeknek, s oda építkeztek falubeliek. A zsidó temető sírjai megvannak, csak most bekerítve, s az "Élők házát" /ahogy a zsidók nevezik - Béth Háháim/ a tiszalúci út felől lehet megközelíteni.

Köszönöm Lövei Zoltán nagybátyámnak, hogy lektorálva az eredeti írásomat, s korrigálta a gyermekkori emlékezet hibás maradványait.

Most a három temető ott van békességben egymás közelében, a katolikus és a református temető lassan összenőtt, s hála Istennek közös ravatalozó van a két felekezet temetője között. Békességben megférnek egy más mellett a halottak a földben.

Nem tudom, vajon van-e egy db kavics is a bekerített zsidó temető sírhantjain. Már nem is fogom megtudni, mert a saját eltávozattaimhoz sem tudok hazamenni, hogy egy szál virágot tegyek a sírjukhoz.

Gyerekkori barátnőm a katolikus temetőbe rendszeresen hazajár Miskolcról, s átsétál a református halottak közé, s tesz egy-egy szál virágot Szüleim sírjára.

Halottak napján kérésemre egy gyertyát gyújtott nekik, mert olyan szép Erdélyben, mikor a Világítás Napján felekezetre való tekintet nélkül szinte lángolva világítanak a temetők, ahogy hajdanában az éjszakai Balt Orinet átment a tájon. A gyertyák az emlékezés lángjai.

Bocsássanak meg a hernádnémeti reformátusok, hogy református létemre ezt kértem.

A hernádnémeti zsidó hitközség régen elhalt, és eltemetett, de az elszálltak is nyugodjanak békében. Nekem meséltek róluk, s bennem élnek.

Jó lenne tudni, él e Sári, vagy meghalt e?

Vannak e leszármazottai?

Ha élne, felkeresném, /ma már nem tudnám, csak gondolatban/ hogy Édesanyám üdvözletét átadjam, avagy ha már Ő sincs, vinni egy kavicsot a sírjára.

Így hagyományozódik a múlt, a történelem, ezt jelenti, a meséld el fiaidnak elve, az én értelmezésemben.

A lelkiismeret-furdalás íratja ezeket velem, hogy nem tudtam Édesanyám kérését teljesíteni, nem tudtam 1980-as évek óta megkerestetni a barátnőjét, s Ő azt mondta, addig nem akar meghalni, amíg Sárit nem látja. Elment anélkül, hogy Sárit látta volna újra.

Pár éve Buzsák határában jártunk. A falu szélén egy kis akácos mellett az út szélén néhány, talán tíz, sírkövet vettünk észre. Hiányosak, kopottak, feliratok alig látszanak, némelyiknek csak a talpazata, egy-kettő kidőlve. Érdekes módon, itt némelyik kőkereten, vagy sírkő tövében volt néhány simára kopott nagyobbacska kavics. Tehát a földben nyugvó buzsáki zsidók hozzátartozói még hazalátogatnak néha. Kérdés, hogy a kövek, kavicsok megvédik e az emberekkel szemben a földben lévőket, vagy csak Ráchel sírját védték meg a vadállatoktól?

Vajon ma megvan e még ez a kis darab "élők háza"?

Ez évben a Chanuka , a fény ünnepe december 21.-re esik.

"Milyen nagy csoda történt ott".

Az emberiség nem tanult a holocaustból, sok holocaust volt és van, azóta is. Az igazi csoda az lenne, ha nem irtanának ki több kurdot, palesztint, a Balkánon is, Irakban is emberek százezrei irtattak ki. S másképp is ki lehet irtani egy népet. A globalizáció veszélyes játék.

A magyarországi kisfalvak kimúlására is gondoljunk, gyerekeink, unokáink perspektíváira ebben a "Szép új világban" /Aldous Huxley : Brave New World/ helyette inkább mondhatjuk "Grave New World" /külföldi lapból idézve, a szellemes átfogalmazás nem az enyém, csak idézem./

Tanulnunk kéne a Chanuka népétől, össze kéne fogni, de felénk más idők járnak, a bárányok ideje elmúlt, a farkasok ideje van.

Béke poraira minden kiirtottnak, nemzetiségtől függetlenül. Advent ideje van, jön a Chanuka ünnepe, jön a Karácsony, 2008-ban is, most csaknem egyidőben.

Várunk a békességre.