ettinger-zs-modern-tort1

Shmuel Ettinger

A modern zsidó történelem fő irányai
I.

2021.05.28

1/ Bevezetés

A zsidók jogállása az újkorban kevéssé hasonlít a középkori helyzethez. A középkor társadalmi, kulturális és gazdasági feltételei a zsidók számára, mind a saját mind pedig a környező keresztény és muszlim népek szempontjából, különleges jogállást engedtek meg: a zsidók a vallási közösség és zárt társadalmi korporáció státuszát élvezték. Az újkorban azonban a körülmények megváltoztak. Ezek magukban foglalták a központosított államok megjelenését, amelyek alattvalóik felett teljes ellenőrzést igényeltek a középkori típusú korporációk közvetítése nélkül, az ezekben az országokban a helyi dialektusokat és partikuláris törekvéseket elnyomó modern kultúrák és nyelvek kikristályosodását, és a többfelé ágazó gazdasági hálózatokat, amelyek - a maguk nyomában - forradalmi változásokat idéztek elő az élő szokásokban és a társadalmi rendben. A jogegyenlőség, az egyénnek az egyenlő lehetőségekhez való joga és a képviseleti kormányzat alapelvei, amelyek lehetővé tették a köznek a fontos politikai és társadalmi döntésekben és a köz- és állami oktatás tömeghálózatában való részvételét, szintén a gyökeres társadalmi változás irányában hatottak.

Gyakorlatilag e tényezők bármelyike véget vethetett volna az elkülönült zsidó létezésnek.

A zsidók száma az új kor hajnalán csekély (a 17. század közepén kevesebb, mint egy millió) volt. A figyelemreméltó tehetségük, hogy az új fejleményekhez, az élet- módhoz és környezetük nyelvéhez alkalmazkodjanak, sokuknak vágya, hogy megszabadulhassanak a judaizmushoz fűződő kötelékek miatti szenvedéstől, sőt a "zsidó" név viselésétől is, az erős vágy, amellyel a gazdasági vállalkozók és értelmiségiek közül az új eszméket üdvözölték, a nagy remények, amelyeket az egymás utáni változásokhoz fűztek, integrációra és asszimilációra bátorították őket. Az asszimilálódásra képtelenek pedig, arra ítéltettek, hogy - új szamaritánusokként vagy karaitákként - egy gazdag és dicsőséges múltú történelmi csoport kövületévé- maradványává váljanak.

A történelmi fejlődés a valóságban ettől teljesen eltérő utat járt be. A zsidók száma nem csökkent, hanem rendkívül gyors ütemben megsokszorozódott, és a második világháború küszöbén csaknem 17 milliót tett ki. Nagy számban telepedtek le Európa és az Egyesült Államok fontosabb központjaiban kivételes intellektuális, társadalmi és gazdasági kvalitású közösségeket alakítva. Sőt, leszármazottaik - tevőleges szerepet játszva e kor politikai és ideológiai küzdelmeiben - jelentős befolyást gyakoroltak a modern világ kulturális és társadalmi életére. Aki a zsidókkal, a judaizmussal és a "zsidókérdéssel" foglakozó, európai nyelveken kinyomtatott több ezernyi kiadványt, könyvet, röpiratot és cikket alaposan átolvassa, aligha állíthatja, hogy a zsidók nem játszottak központi szerepet az európai élet modern korszakában.

Az idők során társadalmi szervezetek és politikai pártokat alapításába kezdtek. A szocialista irányzatok is megjelentek, körülbelül ugyanakkor, amikor egy harcias és határozott cionista mozgalom nekilátott, hogy erőfeszítéseit a zsidó államiság újjászületése irányába szervezze meg. A holokauszt az 1940-es évek elején, és Izrael állam megalakulása az évtized végén, vitathatatlan bizonyítja, hogy a zsidók közösségi és nemzeti kivételessége - a saját és a környező nem-zsidó sokaság többsége szemében - sohasem szűnt meg jelentősnek lenni.

Nem meglepő, hogy sokan, zsidók és nem-zsidók, barátok és ellenségek, az újkorban is tovább foglakoztak a zsidók álhatatosságának, túlélésének és újjászületésének rejtelmével. Azt kérdezték, hogy hogyan lehetséges, hogy amíg nagyobb csoportok és egyformán erős kultúrák és civilizációk - a perzsa, a muszlim, a görög és a római-bizánci kultúrában - eltűntek vagy feloldódtak, addig a zsidók zsidók maradtak. Bármi lehet is a zsidók biológiai eredete (nem kétséges, hogy különböző törzsű népek csatlakoztak hozzájuk különböző korokban) a saját tudatuk és az őket körülvevő környezet szerint "Ábrahám, Izsák és Jákob fiai" maradtak. Ez az állhatatosság nemcsak kíváncsiságot és csodálatot, de féltékenységet és gyűlöletet is keltett. Amikor II. Frigyes udvari emberét arról kérdezte uralkodója, hogy honnan tudja, hogy létezik isteni gondviselés a világban, állítólag így válaszolt: a zsidók túlélésének mindent felülmúló bizonyítékából.

Számos tudós számára azonban a zsidók szívós túlélése egyébként átfogó történelmi elméleteik ideológiai gátját képezte, és ezt a jelenséget, történelmi jelentőséget nélkülözőként ("élő kövület"- ahogyan Toynbee állapítja meg) utasították vissza. Ez a nézet nyilvánvalóan azon a feltevésen alapszik, hogy ha a tények nem felelnek meg az elméleteknek, akkor hanyagoljuk el a tényeket! Merev dogmatikusok, mint Sztálin és örökösei - akik saját nemzetkoncepciót fogalmaztak meg - skolasztikus kauzalisztikával arra a következtetésre jutottak, hogy a legősibb történelmi nemzet puszta létezését tagadják éppen akkor, amikor az különleges erőt mutatott fel az önújjászületésre.

A zsidó létezés jelentőséget elismerő tudósok magyarázatai, különböző kategóriákba oszthatók. Egyesek - néha tisztán keresztény előítéletből - az Egyház és a keresztény dogma javasolta teológiai magyarázatok modern kiterjesztését ajánlják. E jól ismert elképzelés szerint, a zsidók fennmaradása az evangéliumok és a kereszténység igazsága élő bizonyítéka. Más szavakkal, Jézus eljöveteléig, a zsidók egy jelentéssel bíró történelmi tapasztalat részesei, amelynek keretén belül Jézus megjelenését várták. Miután elutasították őt, a szolgaság és a lealacsonyodás életét élik, létezésük egyetlen oka, hogy bizonyítsák a kereszténység nem emberi találmány. E nézet szerint a Jézus utáni zsidó lét történelmi jelentőséget nélkülöz, mivel a zsidókat a történelem maga mögött hagyta.

Amikor ez az ideológiai magyarázat kezdte elveszíteni befolyását a 17-18. századi értelmiségre, egy új megközelítés jelent meg, amely a zsidó túlélést nem vallási-dogmatikai alapon, hanem gazdasági aspektusból igyekszik megmagyarázni. Ezen elmélet szerint a naturális és zárt mezőgazdaságon alapuló feudális társadalomban a zsidók voltak a kereskedelem és az árucsere közvetítői. Ez a gazdasági és társadalmi tény kölcsönzött számukra kivételességet és kohéziós erőt. Ennélfogva állíthatta 1843-ban a fiatal Marx, hogy a zsidók nem a történelem ellenére, hanem annak révén maradhattak fenn. Szerinte a zsidók szimbolizálták a kapitalizmust és újították meg minden nap.

Sombart, német közgazdász és szociológus, olyan messzire ment, hogy úgy vélte, hogy a judaizmus, (nem véve figyelembe, hogy e vallás alapvető elvei és szabályai olyan korszakban fogalmazódtak meg, amikor a zsidók gazdaként saját földjükön éltek) tiszta lényegében a kereskedők vallása, és szoros hasonlóság van törvényei és a "kapitalizmus szelleme" között. E szakértők egyike sem kérdezett rá, hogy ebben az esetben miért nem tűntek el a zsidók a világból a városok megjelenésével és a tőkés osztály felemelkedésével Európában. Végül is a zsidókat körülvevő társadalmi világ akkor kezdett hasonlítani ahhoz, ami - érvelésük szerint - a zsidó kivételesség alapját képezte. Valójában a zsidók az európai gazdasági élet jelentős tényezőjévé váltak, és sajátos jellemvonásokkal bíró csoportként maradtak fenn kapitalizmus kialakulása és uralkodóvá válása után is a legtöbb európai országban. Nem kevésbé megalapozatlan az az állítás sem, hogy a zsidókat a nem-zsidók gyűlölete tartotta életben, azoké, akik nem mutattak hajlandóságot a befogadásukra (nem mintha a zsidók befogadása évszázadok óta nem lett volna a keresztény és muszlim nemzetek kifejezett célja).

Ezen elméletek közös nevezője, az a feltevés, amely szerint a zsidók azért maradtak fenn, hogy az őket körülvevő társadalmakban kielégítsenek egy bizonyos szükségletet. A zsidókat ugyanakkor a történelmi események puszta tárgyaként, mozdulatlan testként kezelték, amelyet kizárólag az őket körülvevő idegen világ befolyása és fejleményei tartanak fenn. Azonban még e, bizonyos fokig az ősi teológiai elméleteket visszhangzó nézetek számára is nyilvánvaló a zsidó lét fontossága és - talán - egyetemes jelentősége más nemzetek életében.

Kétségtelen, hogy a zsidókat magukat is - még azokat is, akik elismerik a zsidó nemzet létezését az újkorban - befolyásolták a modern európai elméletek. Válaszul, néhányan a cionista mozgalom alapító atyái közül, kénytelenek voltak a zsidó túlélésben a biológiai elemet hangsúlyozni. Áhád há'Ám, a héber esszéista és filozófus (1856-1927) azt állította, hogy a zsidó nép nem valamilyen különleges célból, hanem - mint bármely más élő test - a túlélési ösztönei eredményeképpen létezik.

Áhád há'Ám és más hozzá hasonló gondolkodók cselekedetei megcáfolták elméleteiket. Ha egy tárgy, egy tudat nélküli "túlélési ösztön" lett volna a zsidó szívósság forrása, akkor semmi szükség nem lett volna, sem nemzeti mozgalomra, sem a héber nyelv és kultúra újjászületésére, sem pedig a nemzeti eszme ellenzőivel való polémiára: az "ösztön"-nek minden esetben működnie kellett volna. Ezért úgy tűnik, hogy csak akkor érthetjük meg a zsidó nemzeten belül lejátszódó folyamatokat a modern korban, ha megvizsgáljuk a zsidókra, mint csoportra ható társadalmi és pszichológiai tényezőket.

A belső zsidó élet a középkorból az újkorba való átmenetben mély változásokon ment keresztül. Korábban a zsidók nyugatról keletre, a fejlettebbekből az elmaradottabb országokba vándoroltak, és egészen a 17. századig nagy többségük a Lengyel Királyságban és az Ottomán Birodalomban koncentrálódott. Akkor megfordult az irány, és a 18. és a 19. századi zsidók keletről elindultak nyugatra, Európa és az Egyesült Államok gazdasági és kulturális centrumai felé. A 19. század utolsó negyedétől kezdve zsidók milliói vettek részt ebben a vándorlásban. Ezen új központok felé való mozgássokkal inkább, mint bármilyen más tényező- megváltoztatta életmódot, a zsidók foglalkozásbeli szerkezetét, új társadalmi réteget hozott létre és lerombolta a szervezet régi társadalmi mintáit.

A Nyugat- és Közép-Európa országaiban a francia forradalom óta végbement politikai és jogi változások hátterével szemben, e vándorlás nagy hulláma vezetett a zsidó közösségnek, annak a korporatív közösségi szervezetnek a szétbomlásához, amely a középkor végétől kezdve egyre inkább a merevség és a megkövültség jeleit kezdte mutatni, és amely erős kontrollt gyakorolt a zsidó egyén élete felett. Az európai politikai és társadalmi gondolkodás a 18. századtól kezdve vonakodott elfogadni a középkori korporációk folytatódó létezését és különösen olyan testületekét, amelyek - mint a zsidó közösségek - "gyanúsak" voltak, és amelynek természete felfoghatatlan volt az európai elme számára. A zsidók, elszigetelt egyénekként vagy önkéntes társulások tagjaiként - most egy idegen, és többnyire ellenséges környezettel néztek szembe, miközben kérelmezőkként közeledtek feléjük magas árat ajánlva elfogadtatásukért.

Ez az időszak - a történelmi zsidó keretek gyors felbomlása ellenére - tanúja lehetett az antiszemita propaganda felerősödésének, amely azt állította, hogy a zsidók erős titkos kapcsolatokat tartanak fenn szerte a világban mindenhol abból a célból, hogy uralmuk alá vonják a keresztény nemzeteket. Ezt a propagandát az a figyelemre méltó siker nem kis mértékben erősítette, hogy a zsidók nagy számban gyorsan asszimilálódtak különböző európai országok kultúrájához, megtanulták nyelvüket és a gazdasági, társadalmi életben, társadalmi mozgalmakban, sőt még a politikában is kiemelkedő pozíciókhoz jutottak. A hosszas zsidó szenvedés és viszontagság alatt kifejlesztették szellemi kvalitásaikat és jellemvonásaikat, amelyeknek most beértek a gyümölcsei az új feltételekhez való alkalmazkodás képességében: intellektualizmusuk, a tanulás tisztelete, a tények gyors felfogása és elemző képességük.

Az évszázadokig városlakó zsidók még a csempészek és bűnözők mellett a legnagyobb tudósokat és művészeket, a társadalmi előítéleteket legyőző sikeres bankárok és kapitalisták a legszélsőségesebb forradalmárokkal találták magukat együtt, a státus quo-t mindenáron őrző konzervatívok, félve bármiféle merészségtől vagy kezdeményezéstől, együtt éltek az emancipációért küzdőkkel és a hagyományellenes hős harcosokkal. Csak e háttérrel értheti meg bárki számos európai országban ezt a különös jelenséget, a boldogtalan európai védelmében felemelt hangot, a 19. század végén a mindenható zsidó ellen. Ez a zsidókkal szemben felújított ellenségesség a jogi emancipációval egyidejűleg fejlődött ki, és számos zsidót nehéz és nyomasztó helyzetbe taszított, növekvő vágyuk az őket körülvevő társadalomba való elfogadottságra félelmet keltett a társadalmon belül, barátsággal kinyújtott kezük pedig gyakorta udvariatlan visszautasítással szembesült.

Ennek eredményeképpen a zsidóság válaszút elé került. Egyes zsidók azt gondolták, egyetlen módja, hogy meggyőzzenek más nemzeteket arról, hogy igazi németek, franciák vagy lengyelek, ha lemondanak eredetükről, történelmi hagyományaikról, nemzeti kultúrájukról és vallásukról. Számukra az asszimiláció és a kitérés az egyetlen orvossága örökletes betegségüknek, a zsidó eredetüknek. Mások megkíséreltek különbséget tenni a zsidókhoz való tartozás nemzeti elemei és vallási vagy szellemi aspektusa között. Ők azt állították, hogy a jogi emancipáció fényében nemcsak lakóhelyük országának politikai testületéhez, de annak nemzeti keretéhez is hozzátartoznak, mi- közben vallási és morális nézőpontból zsidók maradtak.

A judaizmusnak az emberiség egészéhez szóló egyetemes üzenetét, monoteizmusát és annak megfelelő morális elveit hangsúlyozták, nehogy zsidó hűségüket egy értelmetlen múlthoz való ésszerűtlen ragaszkodásnak tekintsék. Úgy vélték, hogy ez megoldást kínál az ellentmondásokba és harcokba bonyolódott európai társadalom problémájára, egy választ, amelyet a kereszténység kétezer éves uralma alatt sem tudott megadni. Más radikálisabb gondolati iskolák azt állították, hogy sem az európai társadalomhoz való igazodás, sem az azzal való perlekedés nem segít megoldani a zsidók problémáit, ami szükséges az a létező rend alapvető reformja. Közülük egyesek a társadalmi radikalizmust hirdették, és azt vallották, hogy a tisztító forradalom nyomán Európában kiemelkedő új társadalomban a faji vagy közösségi hovatartozásnak semmiféle jelentősége nem lesz, és minden egyes egyént a saját benső értékei alapján ítélnek meg. Megint mások, a radikális nacionalizmus ösvényét választva úgy vélték, hogy a létező helyzetben változást csak a zsidóknak az európai társadalomból a saját országukba való rendszeres és szervezett exodusa hozhat változást, ahol ők ugyanolyan nemzetté válnak, mint más nemzetek.

E vélemények sokfélesége is azt mutatja, hogy a zsidó nemzeti fejlődés mennyire ellentmondásokkal teli az újkorban. Egyfelől megtaláljuk a centripetális erőt, amely a zsidó egyéneket és a népen belüli különböző csoportokat a zsidó múlttal és a diaszpóra összes zsidóival való azonosuláshoz vezérlik, másfelől látjuk a centrifugális tendenciát, amely elszakítja őket tőlük és közelebb viszi őket idegen környezetükhöz. Lényegében a zsidók - az Izrael Államban lakók kivételével - két világban élnek, részei azon társadalmaknak és államoknak, amelyben élnek, és amelyekhez politikai hűség, kulturális és társadalmi alkotó erő és gazdasági tevékenység fűzi, de ezzel egyidejűleg részei a zsidó közösség egészéhez fűződő szellemi rokonság hosszú történelmi, vallási és kulturális örökségének.

Bizonyos időszakokban, különösen a XIX.- sz. második felében és a XX.- sz. elején, a centrifugális irányzatok uralkodtak. A modern antiszemitizmus elterjedése és a náci Holocaust gyökeres változáshoz vezetett: ha a judaizmustól való szándékos menekülés nem nyújtott védelmet a zsidó sors ellen, akkor mi értelme volt elhagyni egy gazdag és ősi történelmi hagyományt?

Ezek az ellentmondó irányok nem a modern kor termékei, de jellemzik az egész zsidó történelmet. A zsidók - a különböző történelemfilozófiai elméletek állításai ellenére - hosszú történelmük során sohasem stagnáltak, nem történelmi maradványok, és nem a múlt ereklyéi, hanem inkább élő társadalmi organizmusok, tudatosan küzdenek a létezésért és joguk van fejlődni. Nem rekedtek meg sosem, mert a történelem egyetlen időszakában sem barikádozták el magukat más nemzetek társadalmi és kulturális fejlődésétől, nem szigetelték el magukat más civilizációkkal szemben, de szembeszálltak velük, ellenálltak befolyásuknak és magukévá tették azok gazdagságát.

A héber nyelv különböző rétegei, a jogi koncepciók és a zsidók által generációkon át alkotott társadalmi minták alapos vizsgálata meg fogja erősíteni ezt a feltételezést. Mindazonáltal senki sem hangsúlyozhatja eléggé a történelmi folyamatosság és a tudatos történelmi lét tartóssága óriási erejét. Ez a tény alakította át a zsidókat egyedülálló és páratlan történelmi jelenséggé, amelyet nem találhatunk meg a racionalista elméletek hagyományos mintáiban. Dosztojevszkij, akit aligha gyanúsíthatunk a zsidók iránt nagy rokonszenvvel, és aki azzal vádolta őket, hogy "államot alkotnak az államban", a következőket írja:

"Nem elégséges az, hogy az államot az államban pusztán az üldöztetésnek és a túl- élési ösztönnek tulajdonítsuk, még a túlélési ösztön szívóssága sem tartott volna ki négyezer évig. Nem lett volna elég ereje ahhoz, hogy megőrizze magát ilyen hosszú ideig. A világ legerősebb civilizációi a négyezer év feléig sem jutottak el, elvesztették politikai erejüket és törzsi önképüket. Az alapvető ok nem a túlélési ösztön pusztán, hanem a vezérlő és motiváló eszme, valami egyetemes és mély, de lehetséges, hogy az emberiség még nem képes arra, hogy végső ítéletet mondjon róla.

Nemzetként alkotókészségben és szervezetben már kiválóságot ért el abban az időben, amikor az európai népek csak első lépéseiket tették a történelemben, és akiknek szellemi öröksége alkotta kultúrájuk sarokköveit, nem meglepő tehát, hogy a zsidók világnézetének és öntudatának alapvetően különböznie kell azon népekétől, amelyek körülveszik őket."

2/ Migráció és gazdasági tevékenység a XVII.- XVIII. - században

A vándorlási irány megváltozása

Az Európában a középkorból az újkorba való átmenetet jelző, a jövőbeli változások alapzatát lefektető folyamatok abban az időben ténylegesen nem változtatták meg a zsidók jogállását, és nem javítottak a feltételeiken. A nyomtatott sajtó feltalálása, a nagy földrajzi felfedezések,a Földközi-tengertől az Atlanti-óceánig vezető főbb kereskedelmi utak megváltozása, Észak-Európa fontosságának növekedése, éppúgy mint az európai államok politikai konszolidálódása, a reformáció és a vallásháborúk, vallási, politikai és társadalmi erjedést okoztak. Így annak a régi közmondásnak az igazsága, miszerint a "Forradalom minden bajnak oka." ismét bebizonyosodott a zsidó nép számára.

A zsidók kiűzése Nyugat-Európa országaiból a XIII.- század végén kezdődött és a XVI.- század végére csaknem befejeződött. A XVII.- században csak két területen lakott számottevő zsidó: a Lengyel-Litván királyságban és az Ottomán birodalomban. Ezen kívül éltek még zsidók Németország és Itália néhány városában is. A zsidók összlétszáma a XVII.- század közepén nem érte el az egy milliót, amely többé-kevésbé egyenlően oszlott meg szefárdiak / az Ibériai-Félszigetről származó zsidók és a keleti közösségek tagjai /és az askenáziak / Közép- és Kelet-Európa zsidói / között. A változás a zsidó szétszóratásban a XVI.- század végén kezdett láthatóvá válni, de még nyilvánvalóbbá a XVII.- században vált.

Abban az időben a marranusok / az inkvizíció által üldözött, erőszakkal kitérített zsidók /, a 30 éves háború és az 1648-9-es Hmelnyitzkij-vezette kozák lázadás menekültjei egyaránt a nyugaton kifejlődött kereskedelmi központokban telepedtek le. Csekély számuk ellenére, ők képviselték a zsidó vándorlási irány nagy változásának kezdetét. A gazdaságilag elmaradott és gyéren lakott keleti országokba vándorlás helyett, ahol a főbb gazdasági és társadalmi funkciójuk a városi letelepedés, jószágigazgatás, fogadósság és házalás lett volna, elkezdtek a kiemelkedő kapitalizmus központjai, nyugat felé költözni. Ez az irányvonal nemcsak a zsidók földrajzi szétszóratásában, de az újkor gazdasági tevékenységében is döntő változás kezdetét jelezte: előkészítette, hogy a XIX.-XX. századi Európa gazdasági, társadalmi és szellemi életében fontosságra jussanak.

A szefárd zsidóság központjai

A Nyugat első zsidó telepesei, az Ibériai-félszigetről menekültek csoportjai eljutottak az északi országokba, és előbb " Új keresztények" elnevezés leple alatt közösségeket hoztak létre Antwerpenben, Amsterdamban, Hamburgban és Londonban. Ugyanazon vándorlási mozgalom egy másik ága új zsidó központokat létesített Franciaországban, Bordeauxban és annak környékén. Néhány zsidó /XVIII.- századig "keresztényként"/ Párizsban, valamint a toszkániai Livornoban, Velencében és néhány más itáliai városban telepedett le, ahol zsidó közösségek éltek a középkor alatt is.

szefárd zsidó pár

E szefárdi zsidók, legtöbbjük társadalmi állásuk szerint iskolázott ember, Spanyolországból és Portugáliából menekültek és visszatértek a judaizmushoz. Nem jelentett nehézséget számukra, hogy új lakóhelyükön kapcsolatokat teremtsenek, beilleszkedtek a társadalmi és kulturális életbe, tevékenységi körüket kiterjesztették messze a kereskedelem és a pénzügyeken túlra is, így még politikai ügyekben is tekintélyes befolyással bírtak. Ugyanakkor továbbra is erősen foglalkoztatták őket az ibériai ügyek, tevékeny szerepet vállaltak a Spanyolországtól való függetlenségét 1640-ben ismét kinyilvánító Portugália harcában, a hollandiai háborúban, és az észak-afrikai kalózok révén a spanyolországi hajók kifosztásában is.

Az Ibériai-félsziget új keresztényei és az észak-európai, bordeaux-i, itáliai, konstantinápolyi, szaloniki, levantei és észak-afrikai városok szefardi zsidó központjai közötti szoros, a családi kapcsolaton, hagyományon és nyelven alapuló kapcsolatok fontos gazdasági és társadalmi hálózatot alkottak. Sok tekintetben ez a középkori német Hanza - szövetséghez hasonlított. A szefárdi közösségek gazdasági fontossága megnövekedése egyik alapvető oka a spanyol és portugál kormányoknak a számos tengerentúli gyarmattal való kereskedelem feletti monopóliuma volt. A gyarmatokról érkező fűszereket és nemesfémeket elsősorban Észak-Európa fejlődő piacaira szánták, de Hollandia Spanyolországgal vívott szabadságharca, a hosszas ellenségeskedés Hollandia és Spanyolország között, hasonlóképpen a spanyol-angol háború miatt, a közvetlen piaci utak elzáródtak. A kereskedelmet - egy meghatározott időre - az új keresztények által működtetett kereskedelmi társaságokra bízták, amelyek e kormányok nevében hajtottak végre kereskedelmi ügyleteket. Így az őket elűző keresztény királyság, a saját elűzöttei segítségére támaszkodott, hogy gazdaságából hasznot húzhasson, és egyben segített is nekik, hogy helyzetüket megszilárdíthasssák új európai lakóhelyükön.

Zsidók a Földközi-tengeri és a gyarmati kereskedelemben

A szefárd zsidók néhány Földközi-tengeri kulcskikötőben való megtelepedése növelte kereskedelmi befolyásukat a térségben. A XVII.- században ők terjesztették ki a holland kereskedelmet, és Livorno - a tevékenységük nyomán - vált fokozatosan az Észak-Afrikával való kereskedelem kulcskikötőjévé. Ez sértette a francia kereskedők, és a marseilles-i kalmárok érdekeit, így a közeli kikötőkből állandóan panaszos hangok hallatszottak a zsidó verseny miatt. Számos zsidó adóhivatali tisztviselőként és nagykereskedőként működött az észak-afrikai kikötőkben. Tekintélyes hatalmat gyakoroltak és az európai zsidó központokkal való kapcsolataik révén, nagy gazdasági, sőt politikai fontosságra tettek szert.

A zsidók a Földközi-tenger keleti partja, Levante kikötőiben is befolyással bírtak. Az Európával folytatott kereskedelemben tevékeny közvetítő szerepet vittek, így a holland és angol kereskedelmi cégek levantei képviselőinek túlnyomó többsége zsidók közül került ki. Eleinte az angol zsidók számára nem engedélyezték, hogy részt vehessenek a Brit Levantei Társaság tevékenységében, amely azt állította, hogy kereskedelmét - a zsidó kereskedők kiterjedt keleti befolyása következtében - a zsidó bekebelezés veszélye fenyegeti. 1753-ban a tilalmat feloldották, de a társasághoz csatlakozó zsidók számára nem engedélyezték, hogy Keleten zsidó ügynököket alkalmazzanak. Gyakorlatilag az angol kereskedők Keleten a zsidók közvetítése nélkül nem működhettek. Egy a levantei kereskedelemmel kapcsolatban álló XVIII.- századi kereskedő levelében az író a következő megfigyelést tette:

"Egy kereskedő a zsidajától csak a saját bőrével együtt szabadulhat meg. .. A kereskedő nem lehet meg sem a zsidóval, sem nélküle. Nem kis könnyebbség, amit e kisajátított zsidók által van..., mivel ők Egyetemes közvetítőként szolgálnak kis és nagy dolgokban egyaránt."

a Holland Kelet- és Nyugat Indiai társaság domborműve

A zsidók szintén jelentékeny fontosságra jutottak a Holland Kelet- és Nyugat Indiai társaságok tevékenységében is.

A zsidók szerepe az amerikai kontinensen a kereskedelemben és az újonnan alapított településeken sem volt kevésbé fontos. A marranoszok egy része a közép- és dél- amerikai spanyol gyarmatok felé vette útját, miután az Inkvizíció ellenük való vizsgálódásai a XVI.-XVII.- században mindennapossá váltak. A XVI..- század 4-6.évtizedében - a Brazíliában való letelepedés holland kísérletei során - Recifében létesült zsidó közösség tagjai a holland hatóságok nevében hajtottak végre gazdasági, sőt katonai feladatokat. Amikor 1654-ben a hollandok meghátráltak a portugálok elől, e zsidó csoport - Észak-Amerika első zsidó telepeseiként - a New Amsterdam /a tíz évvel későbbi brit kolónia/ New York-beli holland gyarmatra költözött. Zsidó közösségek létesültek a Karib-tengeri brit és francia gyarmatokon is. A Britek birtokolta Jamaicában a kormányzó 1671-ben azt állította, hogy Őfelségének a zsidóknál és a hollandoknál nem lehetnek hasznosabb alattvalói, mivel." nagy raktáraik vannak és a levelezők nem találnak a zsidókon kívül másokat, akik kockáztatni mernék javaikat és embereiket azért, hogy kereskedhessenek."

A francia hatóságok támogatását élvező Bordeaux zsidói tevékeny részt vállaltak a francia gyarmati ügyekben. A bordeaux-i Gradis-család például gazdasági tevékenységben, különösen a XVII.- század végi tengeri kereskedelemben tűntette ki magát. Két fontos kereskedelmi központot alapított Santo Domingó és Martinique szigetén. A család külkereskedelmi tevékenysége azonban Kanadában volt a legkiterjedtebb. Hozzájárultak a francia uralom megszilárdulásához ezen a gyarmaton, a Franciaország és Anglia közötti háborúk idején a XVIII.- század közepén, ők szerelték fel a kalózokat, és így segítették fenntartani a kapcsolatot az ostromlott gyarmatokkal.

Észak-Amerika angol gyarmatainak zsidó telepesei is rész vettek a gyarmati kereskedelemben. Közülük is kivált Aaron Lopez a XVIII.- század második felében, különösen 1770-után, a rhode-islandi Newport lakosa, aki "több mint húsz vitorlás hajójá"-val vett részt a Nyugat-Indiákkal való cukor-, a rum-, rabszolga- és más korabeli gyarmatáruval való kereskedelemben.

Mindazonáltal a zsidók csak korlátozott számú áruval kereskedhettek. A fő áru a cukor volt, amelyet egyre inkább a brazíliai és a Nyugat-Indiai ültetvényekről szállítottak Európába. A Gradis-család - egyikeként a főbb cukorimportőröknek - Bordeaux kikötőjén át Franciaországba szállított. A cukorfinomítóknak a különböző európai országokban való elszaporodása XVIII.- században kiszorította a zsidókat ebből a kereskedelmi ágból, és azok a század második felében folytatott kísérletek, hogy cukrot vonjanak ki cukorrépából szintén csökkentették a gyarmati kereskedelemben való fontosságát. Hasonlóan alakult a helyzet a kávé-, kakaó- és a dohánykereskedelemben, ahol a kormányzati monopólium és a kereskedőcéhek uralma gyorsan az e termékekkel kereskedő zsidók visszavonulásához vezetett.

A helyzet a gyémántokat és drágaköveket illetően különbözött. A XVIII.- század elején a zsidók - szemben más árukkal, ahol a részesedésük 8%-os volt - felvásárolták a Holland Kelet-Indiai Társaság által importált gyémántok mintegy 80%-t. A londoni gyémántkereskedők nagy többsége a XVIII.- század végén a zsidók közül került ki, s bár a gyémántimport ténylegesen a Kelet-Indiai Társaság monopóliumát képezte, zsidók nagy számban vásárolták fel a tengerészek által csempészett mennyiségeket is. A brazíliai gyémántbányák felfedezése súlyosan érintette a Kelet-Indiai Társaság monopóliumát. Ez egészen a brazil gyémántok bojkottjához vezetett, ámbár a zsidók jelentékeny szerepet vittek a brazil gyémántoknak az európai piacokra való bevitelében. A gyémántkereskedelemben betöltött szerepük eredményeképpen a gyémántcsiszolásban is kitűntek. A livornói zsidók korallal is kereskedtek, és a körzetük koráll-ékszeriparáról vált híressé.

A gyarmatosító módszerekben való változás és a gyarmatigazgatásnak fokozatosan kormányzati tevékenységgé való átalakítása végülis véget vetett a zsidók tevékenységének ezeken a területeken. Ez is egyike azon okoknak, amelyek a francia forradalmat követően elhalványították a kiemelkedő európai szefárd családok gazdasági befolyását.

"Udvari zsidók" a német fejedelemségekben

A harmincéves háború számos német fejedelemséget arra ösztökélt, hogy - bár a Nyugat-Európai országokhoz képest kissé megkésve - de nekilásson bevezetni a központosított és abszolutista igazgatást. E változás egyik fő akadályát a földbirtokoktól független és a központi kormányzat szükségleteit részrehajlás nélkül kielégíteni képes hivatali apparátus hiánya képezte. Egy másik akadályát pedig a nagy kereskedelmi városok polgárságának a központosítással és a merkantilista elméleteken alapuló új gazdasági módszerekkel szemben való erőteljes ellenkezése jelentette. A német uralkodók ezért azt választották, hogy a zsidók különösképpen mint katonai és udvari szállítók köréből toboroznak támogatást, hogy segítsenek végrehajtani politikájukat, így elkerülve annak szükségét, hogy a földbirtokok jóváhagyására támaszkodjanak. Az uralkodók e zsidó ügynökeit nevezték Hofjudennek /"udvari zsidóknak"/.

Bizonyos udvari zsidók egyetlen feladata volt, hogy luxuscikkeket, elsősorban drágaköveket és ékszereket szállítsanak a fejedelmi udvarokba. A pénzverés azonban egy még fontosabb gazdasági funkció volt. A legtöbb érmét a XVII. és a XVIII.- században ezüstből öntötték, így a gazdasági tevékenység kibővülése és a forgalom kiszélesedése e fém hiányához vezetett,ezért a zsidó pénzverők egyik legfontosabb feladata magának a fémnek a beszerzése volt. Ennek következményeképpen az érmék ezüsttartalmának a csökkenését, amelyet például II. Frigyes porosz király szándékos politikai cselekedetként vitt véghez számtalan háborúja során, széles körben "zsidó csalásnak" tekintették.

Samuel Oppenheimer

A legtöbb udvari zsidó azonban - fő feladatként - a hadseregnek szállított. A haderő megerősítése az egyik kipróbált módszer volt, amellyel kisebb uralkodók megkísérelték megszilárdítani politikai pozícióikat, de még a német császár is udvari zsidókhoz fordult, hogy szállítsanak a hadsereg számára. A XVII.- század végén Samuel Oppenheimer töltötte be ezt a funkciót, zavaros időkben, amikor a törökök Bécset ostromolták és számos háborúban a franciák ellen. Az udvari zsidók, akik kapcsolatot tartottak a / a puskapor gyártására való / hamuzsír-, gabona- és ló beszerzési forrásokkal, különösen Lengyelországban, olyan feltételekkel tudták felszerelni a hadsereget, amelyekkel más szállítók nem versenyezhettek.

Sámson Wertheimer

Az udvar és a hadsereg finanszírozása még nagyobb fontosságú volt. Sámson Wertheimer, majd őt követően fia, Wolf, figyelemreméltó befolyást gyakoroltak a birodalom pénzügyi politikája felett. Tanácsot adtak adó- és jövedéki ügyekben, alapokat képeztek, támogatásokat nyújtottak és betöltötték mindazokat a funkciókat,amelyeket egy modern államban a pénzügyminiszter lát el. Ez a tevékenység megerősítette az udvari zsidók és az uralkodók közötti kapcsolatokat, így az előbbiek tovább növelték politikai befolyásukat. A Hamburgban letelepedő, a judaizmushoz visszatért Diego Texeira, Krisztina korábbi svéd királynő bankárja és képviselője volt a XVII.- század közepén. Duarte Nunes da Costa ugyanabban az időben aktívan tevékenykedett a független Portugália oldalán. Behrend Lehmann, a szász herceg udvari zsidója segítséget nyújtott ahhoz, hogy a herceget ugyanazon évszázad végén Lengyelország királyává válasszák. Az udvari zsidók, askenáziak és szefárdiak - az ilyen kapcsolatok segítségével - tudtak diplomáciai nyomást gyakorolni testvéreik védelme érdekében, mint amikor Mária Therésia 1744-5-ben elűzte Prága zsidóit, de végülis beleegyezett visszatérésükbe.

askenáz zsidók

Joseph Süß Oppenheimer

Az udvari zsidó, a "zsidó Süssként" ismertté vált Josef Süss Oppenheimer is ilyen politika kezdeményezője és végrehajtója volt. Würtemberg hercege, Karl Alexander uralkodása idején /1733-9/ - elsősorban - Süss tervelte ki és hajtotta végre az államügyek gyökeres reformját. Süss a Rendek ellenkezése ellenére egy erős hadsereg fenntartása és az állami bevételek növelése céljából / a német politika aktív tényezőjévé válva / feloszlattatta az államtanácsot és létrehozatott egy, egyedül a Hercegnek felelős minisztertanácsot. A főképpen külhoni minisztereket az ő javaslatára választották. Süss indítványozta a címek áruba bocsájtását, és a Rendektől független udvari kincstár, valamint egy, a Főszámvevő által irányított számvizsgálószék felállítását. A nép igazgatására - különösen adóbehajtási ügyekben - rendőrmódszereket vezetett be, és az iparfejlesztésre, mindenek felett pedig a puskaporgyártásra összpontosított. E módszerek kiváltották a népesség nagy részének gyűlöletét. A herceg hirtelen halála után Süsst letartóztatták, bíróság elé állították és halálra ítélték. Az ajánlatot, hogy keresztény hitre térjen, visszautasította, s bár nem élt vallásos zsidóként, a Smá Jisrael imával az ajkán halt meg.

Az udvari zsidók főként Németországban tevékenykedtek, de a XVIII.- században néhány zsidó hasonló minőségben jelent meg Franciaországban, Angliában és Oroszországban. Az udvari zsidóknak ez a létszámban csekély, de a politikai életben és a zsidó társadalomban befolyásos csoportja - hasonlóan a középkori Spanyolország zsidó "udvari embereihez" - egy fajta hídul szolgált a zsidóknak a környezetükbe való kulturális, és társadalmi integrációjában, amely folyamat a XVIII.- század végén és a XIX.- század elején a zsidóság széles körét ölelte fel.

Új gazdasági tevékenység Közép- és Nyugat-Európában

A zsidóknak a kereskedő cégek és korporációk keretein kívül maradásának ténye / amely helyzetet - annak hátrányai ellenére - e középkori korporációk keresztény jellege miatt kényszerültek elfogadni/, akkoriban megkönnyítette számukra, hogy részt vegyenek a gyapot, a selyem és a műhelyekben-gyárakban előállított porcelán új árucikkeinek elosztásában. A zsidók tevékeny szerepet játszottak a dél- és észak-franciaországi kereskedelmi vásárokon. A kelet-németországi nagy vásárok Leipzigben, Breslauban és Danzigban találkozási ponttul szolgáltak a német- és lengyelországi zsidó kereskedők számára, és így a XVIII.- században a Lengyelország és Németország közötti cserekereskedelem egyre inkább a zsidó kereskedők kezében összpontosult. Zsidó kapitalisták Németországban gyakran finanszíroztak nagyobb üzleteket, ám a zsidó pénzkölcsönzők fontossága nagy mértékben csökkent. Kiemelkedő szerepet kezdtek játszani a / különösen tengeri- / biztosításban, a tőzsdén, és a XVIII.- század második fele tanúja volt a zsidó családi bankok fejlődésének, amelyek fontossága a XIX.- században vált nyilvánvalóvá.

Még az újkor kezdetén, a céhek és a kereskedő testületek monopóliuma akadályát képezte a zsidók új termelési ágazatokba való belépésének. A különböző kormányok új merkantilista irányzatainak és a hadsereg beszerzési szükségleteinek elméletileg bátorítaniuk kellett volna a zsidók gazdasági tevékenységét, ténylegesen azonban nagymértékben /itt, szintén főleg a gyártási szférában/ hátráltatták őket, a kormányzati tisztségviselők beavatkozása és a termelés különböző formáira előirt szigorú felügyelet miatt. A zsidók ezért - a gyémántcsiszolás kivételével - nem jutottak fontosságra az iparban. Néhány itáliai városban részt vállaltak a selyemipar fejlesztésében, amelyet később Poroszországban is kifejlesztettek. Zsidók birtokoltak textilt, bőrfeldolgozó, ezüst- és aranytálakat, valamint szivarokat stb. gyártó üzemeket is.

Haszonbér, városi kereskedelem és vásárok Kelet-Európában

A Lengyel-Litván Királyságban a zsidók fő gazdasági tevékenységét még mindig a mezőgazdasági termékek eladása, a falvaknak és a nagybirtokoknak való áruszállítás képezte. Így a XVIII. - században szembeötlő különbség mutatkozott a városokkal és államokkal összeköttetésben levő nyugati és a falvakkal és nagybirtokokkal kapcsolatban álló kelet-európai zsidók gazdasági tevékenysége között. Ebből a szempontból a zsidók tevékenysége az Ottomán birodalomban a nyugatiakéhoz hasonlított.

A haszonbér /feudális nagybirtokok vagy azok ágainak néhány évre való bérbe- vétele hasznosításra általában távollevő földtulajdonostól/ a kelet-európai zsidóknak még mindig az elsődleges fontosságú megélhetését képezte. Ezek nem teljes nagybirtokok haszonbérbevételét jelentette, mint a XVI.-XVII. században, hanem kisebb ágazatokra, malmok, halastavak és mindenekelőtt szeszesitalok eladására koncentrálódott. Ez utóbbi a nagybirtokosok monopóliuma volt. Ez utóbbi az egyszerű falugazdaság - gyakorlatilag - egyetlen luxuscikkeként - a földbirtokosok fő bevételi forrásának számított. A bérlő - az esetek nagy többségében-, vendéglős is volt, és nagymértékben falusi kereskedő, aki felvásárolta a parasztok többlettermékeit és kielégítette néhány olyan külső szükségleteit, mint a só, vas és szerszámok.

A zsidók viszonya a földbirtokosokhoz általában beszerzői vagy "bizományosi" volt, és ellátták a birtokosokat vagy az intézőket a szükséges fogyasztási és luxuscikkel és felvásárolták a birtok terményeit. Lengyelországban a zsidó "bizományosok" száma a XVIII.- században különösen nagy volt, és nemcsak nagybirtokosok, de más jogállásúak,sőt intézmények is, mint például a varsói színház is alkalmazták őket. Tekintettel arra, hogy a lengyel gazdaság a XVIII.- században a földbirtokokon alapult, nem meglepő, hogy a lengyel külkereskedelem tekintélyes része zsidó kezekben koncentrálódott. A zsidók és a vidéki gazdaságok közötti kapcsolat egy további következménye, a zsidó népesség szétszóródottsága a XVIII.- század közepén: a zsidóknak mintegy 30%-a falun és nagybirtokokon élt.

Kelet-Európában - Közép-Európához hasonlóan - a zsidók főleg városokban éltek. Számukat és gazdasági feladatukat tekintve nemcsak egyenlő fontossággal bírtak a városi osztályok /akiknek többsége Lengyelországban szintén nem lengyel eredetű/ többi részével, hanem Kelet-Lengyelország sok városában csaknem ők alkották az egyedüli, városi gazdasági tevékenységgel foglalkozó réteget. Ezekben a főurak és arisztokraták tulajdonában álló városokban, a földesúrnak csak csekély jövedelme származott a lakosok adóiból. A mezőgazdasági termékek árai általában nagyon magasak álltak Nyugat-Európa piacain, így a földesúr azt követelte, hogy hűbéresei inkább földművelő tevékenységet folytassanak és hagyják a városi foglalatosságokat a helyi zsidókra. Mindössze néhány város élvezte földesura gazdasági támogatását és politikai védelmét, hogy kereskedelemmel és iparral foglalkozhassék. A földesurak számára még kényelmesebb is volt a zsidó kereskedelem támogatása, mivel a zsidók jobb külföldi kapcsolatokkal rendelkeztek, jobban fizettek és sohasem álltak elő politikai követelésekkel. Így a zsidók kereskedelmi műveletei Brodyban például a földesurak segítségével virágzott, így ez a város ennek következményeképpen a XVIII.- századi Lengyelország egyik fontos kereskedelmi központjává és az ország legnagyobb zsidó közösségévé vált. Ilyen kedvező feltételek mellett számos város Kelet-Lengyelországban túlnyomó részben zsidó városokká alakult át. A zsidó lakosok otthonai a várostér köré csoportosultak, ott ahol üzleteik és műhelyeik elhelyezkedtek, míg a keresztény lakosok a külvárosokban élték fél-földművelő életüket. Ez volt a forrása a zsidó városok és városkák, - a zsidó stetl mint a társadalmi település egy típusa - növekedésének, amely rajta hagyta a jelét a kelet-európai zsidó társadalom szervezetére egészen a náci Holocaustig.

Nem meglepő tehát, hogy zsidók ellenőrizték a városi kereskedelmet és a XVIII.- században még az ipar tekintélyes részét is Lengyelországban. A király tisztségviselői által igazgatott "királyi városokban" is, - legtöbbjükben a keresztény lakosok saját belső autonóm szervezettel bírtak - a zsidók - a többi lakossal vívott kemény háború ellenére - fontos szerepet játszottak. Zsidók, akik a külvárosokban vagy a város jogszolgáltatásán kívüli épületekben vagy negyedekben /juridikas/ telepedtek le, a városi céhekkel és testületekkel vetélkedve új, nem-hagyományos kereskedelmi módszereket fejlesztettek ki. E tevékenységeket a polgárok erkölcstelennek tekintették, egy ok, ami miatt a zsidók bevallottan ellenséggé váltak. Hogy a zsidók milyen mértékben ellenőrizték a városi kereskedelmet az abból is megállapítható, hogy az az idegen látogató, aki a zsidó újév napján érkezett Lengyelországba a XVIII.- század elején, semmilyen olyan árut nem tudott megkapni, amire szüksége lett volna.

A vásárok és az évi piacnapok képezték a kelet-európai zsidók kereskedelmét és iparát bátorító tényezőkként segítették őket, hogy a városi céhek és kereskedelmi testületek nyomását legyőzzék. Ezeken a napokon, az év során hatályban levő kizárólagos jogokat ideiglenesen felfüggesztették. A földművelési ügyeletek legtöbbjét a vásárokon kötötték, és ennek eredményeképpen néhány keleti város, mint Dubno és Berdicsev a XVIII.- században gazdasági kiválóságra emelkedtek. A vásárokon szerződéseket írtak alá, a hitelfeltételeket rendeztek, és a kis- és nagykereskedelem virágzott. A vásárok társadalmi jelentősége szintén tekintélyes volt. Emlékeztetnünk kell arra, hogy ott találkoztak a "Négy Rend" lengyel képviselői, házasságokat kötöttek és társadalmi gyűléseket tartottak.

Röviden: világos különbség mutatkozott a XVII.-XVIII.- században a zsidók keleti és nyugati gazdasági tevékenysége között. Míg keleten a zsidók továbbra is a birtokkal és falvakkal kapcsolatos tevékenységet folytatták /a kisebb és nagyobb városok fő fontossága a falvakkal folytatott adás-vételen nyugodott/, addig nyugaton a nemzetközi, és a gyarmati kereskedelem valamint az uralkodók központosító céljaival kapcsolatos tevékenység, főként pénzügyi tanácsadás, alapok képzése és pénzügyi igazgatás felé fordultak. Az előbbi a Kelet-Európában a XVI.- századtól kezdve kialakult gazdasági tevékenység hagyományos formáit örökítette tovább, míg az utóbbi a kiemelkedő kapitalista fejlődésben vállalt részt, amelynek célja az európai társadalom gazdasági és társadalmi szervezetének megváltoztatása volt.

Mindkét régióban a zsidók tevékenysége az uralkodó gazdasági és politikai céljait segítette elő, és így kihívta a maga számára többletjogokat, sőt nyugaton a kormányzatban való részvételt követelő városi elemek haragját. A városi elem megerősödése az uralkodók szemében növelte a zsidók fontosságát, elmélyítette a versenyt, az ellenségességet és a zsidó kizsákmányolás és erkölcstelenség vádjait. A zsidóság két földrajzi egysége a gazdasági tevékenységük közötti különbség ellenére, érintkezett és együttműködött egymással: Európa zsidóinak szüksége volt az iszlám országok zsidóinak segítségére a Földközi-tengeri kereskedelemben, míg az utóbbiak, cserébe az európai zsidókkal való kapcsolataikat használták fel saját céljaikra. Lengyelország zsidói felhasználták a német zsidók hitelét, míg az utóbbiak, cserébe igényt tartottak lengyel testvéreik szállításaira. A jövőbeli fejlődésbeli különbségek alapja már létrejött, az együttműködés azonban még létezett.

3/ Az európai társadalom viszonyulása a XVII.-XVIII.- században

A reformáció kettős hatása

A XVI.- század vallási reformációja szétrombolta az ökumenikus keresztény egyháznak a középkor folyamán - legalábbis- elvileg létező egységét, és ez az egyházak és vallásos szekták megsokszorozódásához vezetett. A szakadár csoportok elutasították a vallási türelem elvét, éppen ellenkezőleg erőszakosan támadták egymást, és harcot vívtak riválisaik eretnekségével és "sátáni terveik" - kel szemben. Az ellenreformáció és a XVI.- század második és a XVII.- század első felében megvívott vallásháborúk, kettős eredményt hoztak: egyrészt fokozták a vallási fanatizmust és elmélyítették a szakadást, másrészt ugyanakkor megteremtették annak tudatát, hogy a hit problémái nem oldható meg erővel. Ezzel az ellentétes vallási irányzatok között megteremtődött a politikai bázis a kompromisszumra és ezzel annak lehetősége, hogy a katolikus és protestáns államok fennmaradhassanak egymás mellett. Az uralkodó által meghatározott hitbéli kompromisszum nemcsak nem enyhítette a feszültséget, sőt lényegében súlyosbította a fejedelemségben élő vallási kisebbségek helyzetét, ám a protestáns és katolikus egyház tagjai között a zsidókkal szembeni magatartásukat illetően nem volt nyilvánvaló különbség.

A vallási türelem elterjedése és a zsidók iránti növekvő tisztelet

A vallási türelem nem a templomokból, hanem néhány marginális vallási irányzattól és olyan nagy gondolkodók elméleteiből származik, akik elkezdték megkérdőjelezni a hitbéli igazság és a politikai uralom közötti

Roger Williams prédikátor

kapcsolatot. Ezeket a nézeteket jónéhányszor kifejtették Angliában a polgárháború zűrzavaros éveiben és a Puritán forradalma idején. Egyike legszilajabb szóvivőjüknek az Észak-Amerikai Rhode Island gyarmat alapítója, Roger Williams prédikátor volt. Londonban közzétett egyik értekezésében azt állította, hogy "az igaz udvariasság és a kereszténység éppúgy virágozhat egy államban, mint egy királyságban, a különbözők engedélye és a zsidók vagy nem zsidók ellentétes lelkiismerete ellenére." Ennélfogva a következtetése, hogy "az Úr akarata és parancsa, hogy az Ő Fia, az ÚrJézus eljövetele óta, a vallásszabadság, az engedély a legtöbb pogány, zsidó, török, és keresztényellenes lelkiismeretre és istentiszteletre minden férfinak, nemzetnek és országnak megadatott."

John Locke

E felfogás alapvető elve John Locke híres "A levél a vallási türelemről" /1689/ című esszéjében is megfogalmazást nyert, amelyben többek között ezt írja: "Nincs egyáltalán nincs ilyen dolog az evangéliumokban, hogy keresztény nemzetközösség." A kora-keresztény időkben az állam és az egyház között nem volt kapcsolat. Az egyház az emberek önkéntes társulása volt, ahol saját elhatározásukból gyűltek egybe az Úr nyilvános tiszteletére. Végső következtetése: "Sem a pogány, sem a mohamedán, sem a zsidó vallása miatt nem zárható ki a polgári jogokból a nemzetközösségben."Így a vallási türelem alapvető elmélete a XVII.- század végén fogalmazódott meg. Bár ez semmi esetre sem jelentette, hogy e türelmet az államok keretein belül gyakorolták is. Legalábbis, a felvilágosult Európa köreiben a XVIII.- században elfogadták a türelemre szóló felhívást, amint azt Montesquieu "A törvények szelleméről"- ben a Zsidó beszédben kifejtette:

"Ha az Ég oly nagy szeretettel viseltetett volna irántad, hogy lehetővé tette számodra az igazság meglátását, egy egyedi kegyet gyakorolt volna veled: de az a gyermekek számára adatott, akik megkapták atyjuk örökségét, hogy gyűlöljék azokat, akiknek nincs? Ha bölcs lennél, akkor nem ítéltél volna halálra bennünket, csak azért, mert mi nem voltunk hajlandóak becsapni téged. Mi úgy véljük, hogy az Úr, akit Ti és Mi egyaránt szolgálunk, nem büntet meg bennünket azért, mert halált szenvedtünk el egy vallásban, amelyet ő korábban nekünk adott, s mert azt hisszük még továbbra is nekünk adja".

Az ilyen típusú esszékben való azon kifejezett megállapításoknál,hogy a zsidók toleranciát érdemelnek, a héber és a zsidó irodalom kiemelkedő fontossága sokkal hatásosabb volt a Európa szellemi életében a XVII.- században. Az európai egyetemeken megnövekedett a tanult keresztény hebraisták száma és a héber, valamint a zsidó tanulmányok számára külön tanszékeket alapítottak. A Biblia fontosabb forrássá vált a politikai gondolkodás számára, és az ősi Izrael társadalmát és államát a felvilágosult politikai társadalom példájának tekintették. Olyan nagy tudósok. mint Lightfoot és Selden, gyakran tanulmányozták a Misnát és a zsidó bölcsek tanításait jogi és teológiai kérdésekben. A középkori zsidó filozófiát és gondolkodást a racionalista teológia területén fontos eredményként üdvözölve, számos kortárs gondolkodó tanulmányozta.

Bár igaz, hogy a judaizmus tanulmányozása gyakran csak a polémiához szolgált segítségül és a legfontosabb hebraisták zsidó ellenes vallási vitákban vettek részt. A zsidók áttérítése érdekében érveltek, mindazonáltal-e foglalkozás és tanulmányozás következtében - a judaizmus és a zsidók presztizse a felvilágosult körökben megnövekedett. Még azok is, mint például a német Johann Christoph Wagenseil, akik a zsidók megtéréséről álmodtak, védelmezték őket a támadás és rágalmazás ellen. Az orientalista Johann Eisenmengernek az 1700-ban megjelent antiszemita könyve a Das entdeckte Judentums / A leleplezett zsidóság /, amely a jövő nemzedékek antiszemitái számára idézetek forrásául szolgált, nem terjedt el széles körben a maga idejében, és a hatóságok a szerzőt magát is letartóztatták.

Merkantilista elmélet és a zsidó apologetika

Az új politikai és gazdasági gondolkodás elterjedése szintén hozzájárult a zsidókkal szembeni európai magatartás megváltozásához."Az állam java" széles körben elfogadott elvvé vált, és az embereket nem vallási kötődésük, hanem az állam javára való hasznosságuk alapján ítélték meg. A népesség növekedése és az állam jólétének növelését célzó kereskedelmi tevékenység a merkantilista elmélet által elfogadott alapvető célok között szerepeltek a XVII.- század végén és a XVIII.- század elején.

Sir William Petty

Johann Joachim Becher

A közgazdászoknak, akik ezt a módszert hirdették, elvileg támogatniuk kellett volna a zsidóknak a társadalomba való integrációját. Valójában azonban a merkantilista elmélet néhány fontosabb hirdetői közül Angliában és Németországban, mint Sir William Petty vagy Johann Joachim Becher, a zsidók ellenségei közül valók voltak,azt állítva, hogy azok több kárt okoznak, mint amennyi előnnyel járnak. Míg a korszak néhány közgazdásza szentelt figyelmet a zsidók tevékenységének.

A zsidó apologéták voltak a zsidók jogainak hasznossági alapon való főbb proponensei Simone Luzzato rabbi, 1638-ban olaszul közzé tett egy értekezést az "Esszé a velencei zsidókról"- címmel, amelyben felsorolta azokat az összes előnyöket, amelyeket az ő és más államok nyerhetnek a zsidók jelenlétéből: "Ahol zsidók élnek, a kereskedelem, és az üzlet virágzik." A gazdaság új ágait fejlesztették ki, de nem vásároltak ingatlant és nem törekedtek hatalomra. Ezek voltak a központi érvek Menasse ben Israel-nek a Cromwellhez intézett "Alázatos beszédek"-ben, hogy engedélyezze a zsidók visszatérését Angliába. A zsidók szétszóratása nem tette őket "alávaló néppé, hanem olyan cserjévé, amelyet az egész világban el lehet ültetni a legízletesebb gyümölcs és haszon fájaként."

Sir Josiah Child

A zsidó apologéták írásainak visszhangja megbecsülhető Sir Josiah Child, az Angol Kelet-Indiai Társaság vezetője megjegyzéseiből, aki egy 1693-ban közzétett értekezésében javasolta, hogy az Angliában letelepedő zsidókat honosítsák. Hollandia is így cselekedett és tekintélyes gazdasági sikert ért el. A hatás még nyilvánvalóbb a deista filozófus, John Tolland kiáltványából, az "Okok a zsidók naturalizálásáról Nagy-Britanniában és Írországban." Kifejezetten Luzzattóra támaszkodva felsorolta kivétel nélkül azokat az előnyöket, amelyeket a zsidók az országnak hozhatnak. Hasonló gondolat húzódik végig Montesquieu-nek e tárgyról szóló írásaiban, aki hangsúlyozza a zsidóknak a középkori európai kereskedelemben való fontosságát: a keresztény teológusok megtiltották a kamatra való kölcsönzést és a kereskedelmet, s így hozzájárultak, hogy azok átkerüljenek a zsidókhoz.

A királyok gyakran elűzték a zsidókat és kisajátították vagyonukat, a zsidók ezért találták ki a váltólevélt, hogy átvihessék pénzüket az egyik országból a másikba. Ezen a módon a gazdag kereskedők vagyona elkobozhatatlanná vált. A kereskedelmet - e módszer- képessé teszi az erőszak megkerülésére és arra, hogy fenntartsa az alapját bárhol. Attól kezdve szükségessé vált, hogy az uralkodók óvatosabban kormányozzanak. Egy olyan helyzetbe kerültek, hogy az érdekeik követelte meg, hogy emberségesek és erényesek legyenek. Montesquieu hatásos könyve - anélkül, hogy kifejezetten kijelentette volna - olvasóiban azt a benyomást keltette, hogy a zsidók az európai országok gazdasági fejlődésében rendkívül pozitív szerepet töltenek be.

Az európai felvilágosodás és a zsidók

A deisták és filozófiai racionalisták negatív álláspontja

Nem meglepő tehát, hogy ezen elméletek hirdetői hittek a XVIII.- században, hogy minden erőfeszítést meg kell tenni, hogy a zsidókat és az egész világot megszabadítsák a judaizmusnak nevezett katasztrófától. Amint azt Kant "A Fakultások Vitájában"- ban /1798/ megjegyezte, hogy " A judaizmus kiküszöbölése csak a tiszta, erkölcsi vallás eszközével, a / judaizmus/ régi jogi regulái elhagyásával érhető el."

A "zsidók megjavítása" mint az integráció módszere

A XVIII.- század művelt osztályának egy lényeges része, mindazonáltal hitt abban, hogy meg lehet találni a zsidók megjavításának módját, hogy - még a vallásuk és hitük megváltoztatása nélkül is - abszorbeálhatók és integrálhatók az európai társadalmakba. Érvelésük szerint a zsidóknak számos hiányossága van, és végtelenül alacsonyabbrendűek a keresztényeknél. Mégis az európaiak kötelessége, hogy segítsenek megreformálni őket, mivel a középkori keresztény uralkodók törvényei és az Egyház üldöztetései vezettek a zsidók elszigetelődéséhez, a kereskedelemmel és a pénzkölcsönzéssel való foglalkozásukhoz, amelyek morális romlásuk okaivá váltak. A javasolt tervek messzeható

Christian W. Dohm

változtatásokat irányoztak elő a zsidók gazdasági foglalkoztatottságában, életmódjában és közösségi szervezetében. C.W. Dohm könyvében "A zsidók polgári reformjáról" /1781/, azt javasolta, hogy egyenlő jogokat és a foglalkozások megválasztásában teljes szabadságot adományozzanak,- bár elsősorban az iparban való foglalkoztatásra kell bátorítani őket. Továbbá javasolta a vallásgyakorlás szabadságát, a zsinagógák megnyitását, és a külön zsidó negyedek /gettók/ felszámolását, az iskolákba való bebocsáttatást és engedélyt az ipari és művészeti foglalkozásokhoz. Ugyanakkor hirdette, hogy tiltsák be a héber nyelv használatát a kereskedelmi könyvelésben, hogy fokozzák a kölcsönös bizalmat és elejét vegyék a csalásoknak. Egyben indítványozta a zsidó iskolák feletti felügyelet biztosítását, hogy ne szivárogjanak be a másként-gondolkodókkal szembeni társadalomellenes attitűdök /és, hogy/ a tiszta és szent vallási igazságok és a racionalizmus erkölcsi elmélete /ápolható legyen/, különösképpen az állampolgároknak az állammal és az állammal szembeni kötelezettségeik elismerésére vonatkozó tisztelete irányában.

Dohm egyben óvva intett, hogy zsidókat állami szolgálatra képezzenek és azt javasolta, hogy ha egy zsidó képzettségben azonos egy kereszténnyel, akkor a keresztényt kell előnyben részesíteni. A kiindulópontja természetesen, az az elképzelés, hogy a zsidók hajlamosak arra, hogy tisztességtelenek legyenek, kapzsiságban szenvednek, a vallási hagyományaik gyűlölettel tölti el őket a keresztényekkel és az állammal szemben. Új oktatási módszer szükséges, hatékony kormányzati felügyelet alatt, hogy "felkészítse az eljövendő nemzedékeket, legalább, egy mérsékeltebb magatartásra azokkal szemben, akiknek más nézeteik vallanak."

Dohm könyve jelentősen befolyásolta más országok felvilágosult íróit a zsidókérdés megvitatásában és a zsidók megreformálására tett javaslataikban. Ezek a javaslatok a részletekben különböztek. A francia pap Henri Gregoire abbé, aki a metz-i Tudományos és Művészeti Társaság díját kapta az " Értekezés a zsidók fizikai, morális és politikai újjászületéséről "/1789/- ért, javasolta a zsidó közösségek feloszlatását, és magántársaságokká való átalakítását, amelyek egyedül a vallásgyakorlás kérdéseivel és nem politikai vagy társadalmi ügyekkel foglalkoznának. Minden zsidó összejövetelen kormányzati képviselő elnököljön, és a vita az ország nyelvén folytassák. Gregoire abbé esküdt ellensége volt, minden helyi nyelvjárásnak, de különösen a "német zsidók által használt német-héber- rabbinikus zsargonnak, amelyet egyedül ők értettek, és amelynek a fő célja az volt, hogy növelje a tudatlanságukat és álcázza testi vágyaikat." Röviden Gregoire a legkevesebbre próbálta meg korlátozni azokat a tényezőket, amelyek a zsidókat környezetüktől megkülönböztették.1785-ben, egy lengyel szerző azt javasolta, hogy tiltsák meg a zsidóknak, hogy bármiféle dokumentumban a saját nyelvüket használhassák, és akkor az természetes módon kihal majd. Meg kell tiltani, hogy külön ruhát viseljenek, hogy alkoholt árusítsanak, és mindenekelőtt, hogy teljes reform érdekében, be kell őket sorozni katonai szolgálatra.

Vita a zsidókról való a francia forradalom idején

A francia és a batáviai /holland/ nemzetgyűlésben váltak először a különböző társadalmi csoportok zsidókkal szemben viselt régi és új magatartása súlyos politikai tényezővé a zsidók jogállása meghatározásában. Általában véve, senki sem mutatott hajlandóságot, hogy nyíltan hirdesse a zsidóknak az "emberi jogoktól, azaz mozgásszabadságtól, és a lakó- valamint a foglakozás helye megválasztásának jogától" való megfosztás gondolatát. A vita a politikai és a polgári jogok körül forgott. A francia nemzetgyűlésben a vita során / 1789 december/ a papság és a konzervatívok szerint " az a szó, hogy a zsidó szó /juif/ nem egy /vallási/ szekta neve, hanem egy nemzeté, amelynek saját törvényei vannak, amely szerint a múltban cselekedett és a jövőben is cselekszik majd. Ha a zsidókat, mint polgárokat határozzuk meg, olyan mintha azt mondanánk, hogy az angolok és a dánok francia polgárokká válhatnak, papírok és honosítás nélkül, és anélkül, hogy megszűnnének angolok és dánok lenni. "Másfelől olyan radikális képviselők, mint pl. Robespierre szerint," A zsidók rossz tulajdonságai annak a megaláztatásnak a fokából származnak, amelyet Önök mértek rájuk" és "bármely polgár, aki megfelel az Önök által megadott választhatóság feltételeinek, joga van közhivatalt betölteni."

Gregoire abbé erőteljes akciót kezdeményezett és közzétette az "Indítvány a zsidók pártfogásában"-t, de az ellenkezők számosan voltak. Megnövekedett a zsidó-ellenes támadások száma a jobboldali sajtóban, és számos rágalmazó művet jelentettek meg. Ezzel szemben a baloldali sajtó bátorította a zsidók számára egyenlő jogokat követelőket, egészen odáig menve, hogy elmarasztalták a nemzetgyűlést a tétovázásért. A jakobinus klubok és Párizs néhány kerületi tanácsa határozatot fogadott el a zsidók érdekében, és párizsi városháza még követet is küldött a nemzetgyűlésbe ebből a célból.

A batáviai nemzetgyűlésben hasonlóképpen 1796-ban egyesek azt állították, hogy "a zsidókat száműzték Kánaán földjéről, és azt remélik, hogy visszatérhetnek atyáik földjére. Ennélfogva idegenek minden más országban, és nem érdemlik meg, hogy a köztársaság lakói lehessenek, mivel teljes szívükkel a Messiás, egy hatalmas király eljövetelére vágyakoznak." A zsidók számára adandó jogok támogatói - ezzel szemben - azt válaszolták, hogy "a zsidók emberi lények, mint amilyenek mi vagyunk, akik - Batávia többi lakosához hasonlóan - részt vettek a népképviselők /azaz a Nemzetgyűlés/ megválasztásában "És ezt kérdezték tőlük: A zsidókat most saját népnek vagy nemzetnek kell-e elgondolnunk. És azt is kérdezték tőlük: Kinek adható meg a népnév? Egy állami népcsoportnak vagy egy hitbéli népnek? Úgy találták, hogy a zsidók hit által vannak, és nem hívhatják magukat nemzetnek, mivel nincs saját államuk."

Úgy tűnik, hogy a XVII.-XVIII.- században nagy az eltérés az európaiaknak a zsidókkal szembeni magatartásában. A vallási türelmet hirdetők és az állam és az egyház szétválasztására felhívók számára a zsidók a diszkrimináció élő példáját alkották. A vallást az egyéni lelkiismeret és nem a köz kérdésének tekintették, és nem fordítottak figyelmet sem a zsidók hitére, sem az európai társadalomba való integrálódásra vonatkozó hajlandóságukra vagy a képességükre. Ezzel szemben a szekuláris államelmélet hívei és a merkantilisták argumentumai - kereskedelmi ügyességük, gazdasági kezdeményezőkészségük és politikai lojalitásuk iránti csodálatból - vallási türelmet, sőt a politikai jogok megadását hirdették a zsidók számára. Az állam a népessége bővítésében és a gazdaság felvirágoztatásában érdekelve a zsidók befogadásában előnyt találhatna. A zsidó apologéták írásai hatékonyaknak bizonyultak néhány európai íróra való hatásukban.

A zsidókkal szembeni európai magtartás megváltozásának másik oka a politikai, jogi és filozófiai hagyományaik iránti megnövekedett érdeklődésben állt, amely a XVII.- századtól fontos szerepet játszott az európai szellemi életben. A kinyilatkoztatott vallások elleni lázadás, a Bibliával szembeni ellenszegülés, az Egyház hagyományát és szervezetét érintő kritika, a XVIII.- században intenzívebbé vált, ezt a hozzáállást megbecsülésből ellenségessé változtatta. Az angol és a francia deisták, valamint a radikális materialisták - az Egyházzal vívott háborújuktól elállva - a judaizmus, a kereszténység őse ellen fordultak. A judaizmus elleni támadások hasznos taktikának bizonyultak: könnyebbnek bizonyult aláásni a judaizmus alapjait és megalázni azt, mint nyilvánosan kiállni egy megalapított vallás ellen. Támadásaik során visszatértek a korábbi zsidógyűlölő generációk argumentumaihoz és nem tettek különbséget az ősi izraeliták és a kor zsidói között. Lehetséges, hogy ez a történelmi fejlődés el nem ismeréséből fakadt, amely valóban jellemezte a XVIII.- századi gondolkodást, de az is lehetséges, hogy a szemükben a zsidók lelkes ragaszkodása ősi, sötétnek és romlottnak tekintett hagyományaikhoz, önmagában is gyanús volt. Így az európai felvilágosodás filozófiája magában foglalta minden ember - beleértve a zsidónak születetteket is - tiszteletét, valamint a lelkiismeret és vélemény szabadságának - a judaizmusra vonatkozó fenntartásokkal - való elismerését.

Papok és rabbik hamis tákolmányát látták benne, és a zsidókra, magukra pedig úgy tekintettek, mint olyan csoportra, amely különálló és elkülönülő létezésére formál jogokat. Még a judaizmussal szembeni támadásokat és a vallási polémiát ellenző értelmiségiek is, úgy vélték, hogy a zsidókat a megjelenésükre, életmódjukra és a foglalkozásukra javasolt reformok - ősi babonáik elhagyására vezetik rá. És mindaz, ami ezek után fennmarad, az egyének személyes ügye. A zsidóknak csoportként való fennmaradási jogát egyedül az egyetemes misztikus üdvözülésben reménykedő messianisztikus keresztények fogadták el és azt állították, hogy Izraelnek a kereszténységhez vagy a saját országába, vagy mindkettőbe való visszatérése a kereszténység által megígért egyetemes üdvözülés előfeltétele. Mindenestre a francia forradalom időszakában, amikor az állam és az egyház szétválasztását elfogadták, a zsidók jogállására vonatkozó politikai vitában az ellenzők szerint a zsidók nemcsak vallási egység, de külön politikai nemzet is, és ennélfogva nem követelhetnek a maguk számára semmiféle politikai jogot. Támogatóik - másfelől - készek voltak befogadni őket a társadalomba, mint örökségüket - többé vagy kevésbé - visszautasító egyéneket.

FEL