Shmuel Ettinger

A modern zsidó történelem fő irányai
II.

 

2021.05.28

 

4/ Jogállás az abszolutista államokban és a francia forradalom idején

A központosítás nyomása a partikularizmussal szemben

Az európai társadalom középkori szervezete alapvetően korporatív lévén, minden társadalmi csoport és korporáció világosan meghatározott politikai és társadalmi státusszal bírt. Bár a csoportok egymás mellett léteztek, jogaik néha konfliktusba kerültek. Az ilyen összeütközéseket általában vagy az ország szokásaival vagy pedig erővel oldották fel. Az iszlám országokban a helyzet hasonló volt, különösen a török uralom konszolidálódását követően. Ilyen feltételek mellett a zsidókat e korporációk egyikének tekintették, amely a társadalomban marginális szerepet játszik és hátrányos megkülönböztetéstől szenved. Nem volt alapvető ellentmondás a " törvénye szerint élés " megalapított jogával bíró csoport elkülönült létezése és az általános politikai rend között.

A XVI.-XVII.- századtól az európai országokban a centralista és abszolutista irányzatok megerősödése ebben a helyzetben messzire ható változásokat eredményeztek. Az abszolutista uralkodók égtek a vágytól, hogy kivétel nélkül ledöntsék a közöttük és alattvalóik között álló korporációs korlátokat, és egységes jogi és igazgatási eljárásokat vezessenek be. A XVII.- XVIII.- század jogászai, különösképpen a német államokban, elkezdtek érvelni a korporációk létezése ellen általában és az autonóm zsidó közösségek ellen különösen. Az új körülmények között, a zsidók elkülönült korporációként való puszta létezése a politikai fejlődés fő irányának ellentmondó alapvető rendellenességgé vált. Ezek a változások különösen észrevehetők a német államokban. A közjog és az államigazgatás problémái különösen sürgetőkké váltak a Szent Római Birodalom elavult kerete és az egyes államok, és azokat alkotó politikai testületek aspirációi, valamint a Rendek merev konzervativizmusa és a városi polgárság, illetőleg az egyre erősödő, abszolút hatalomra törekvő uralkodók közötti fokozódó összetűzések miatt. Ez a fejlemény rajta hagyta a névjegyét a nyugat- és közép-európai zsidók jogállásán, egészen az emancipáció szakaszáig és jelentős tényezőül szolgált a zsidó öntudat és a modern idők szervezeti mintáinak megformálásában.

Az új folyamatok különösképpen fontosak kivétel nélkül, mivel a történelmi fejlődés irányára mutatnak rá. Gyakorlatilag azonban nem befolyásolták a zsidók többségét egészen a XIX.- századig, mert - mint azt korábban megjegyeztük - a zsidók többsége a Lengyel-Litván királyságban és az Ottomán Birodalomban koncentrálódott, ahol az új politikai folyamatok még nem nyilvánultak meg.

 

A zsidók jogállása a felbomló Lengyelországban és a meggyengült Törökországban

Elméletileg a lengyel zsidók jogi státuszában a XV.- századtól, az országnak a XVIII.- század második felében való felosztásáig szinte semmi változás nem történt. Gyakorlatilag azonban mélyreható változások mentek végbe ebben a periódusban. A Lengyelország politikai rendszerét jellemző fejlemények egyike, a monarchia csökkenő befolyása és az egyre növekvő hatalmú nemesség volt, amely szemmel láthatólag uralta és következésképpen az anarchia állapotába juttatta az országot/ a korszak híres mondása szerint: "Lengyelország az anarchián alapszik."/. Gyakorlatilag ezért a lengyelországi zsidók státuszát inkább a nemesek és a polgárok külön csoportjainak magatartása, semmint az egyes királyok által újra megerősített kiváltságok határozták meg.

Ilyen körülmények között, a központi kormányzat aláásása és a nemesek társadalmi felelősségének gyengülése hátrányosan érintette a XVIII.- századi zsidókat. A zsidókat általában a földtulajdonosok, különösképpen a legkiválóbb nemesek és főurak védték, akiknek a zsidóktól behajtott fizetések fontos jövedelmi forrást képeztek. Egy nemes- ember, és különösen egy előkelő főúr védnöksége védelmezte a zsidók létezését és megélhetését, és megoltalmazta őket más, a velük szemben főleg ellenséges osztályok /a papság, a városi középosztály és a parasztok/ nyomásával szemben. A zsidó azonban, ugyanakkor a földbirtokos kegyelmére szorult és teljesen akaratától vagy szeszélyétől függött. A zsidók földesúri zaklatása - akik verembe vetették őket, vagy elragadták gyermekeiket, hogy kikereszteljék őket, - mindennapos volt a XVIII.- században. Ha ílymódon cselekedtek a "saját" zsidóikkal szemben, akkor a magatartásuk a rivális nemesek által védett zsidókkal szemben természetesen még kegyetlenebb volt.

A nem földbirtokokon, vagy magántulajdonú városokban, hanem nagyobb királyi tulajdonú városokban élő zsidók elkeseredett harcot vívtak a polgárokkal, különösen az ipari céhekkel, ugyanis a különböző ágazatok a zsidó iparosai veszélyeztették az előbbiek kizárólagos státuszát. A viszonyok tovább romlottak, amikor a zsidó mesteremberek, a magántulajdonú városokban a manufaktúra termékeiket a piacokon vagy a nagyobb városokban tartott vásárnapokon megvételre kínálgatni kezdték. Az abban az időben a kézművesek körében a magánügyfél számára való munkától a piacokon eladandó árukészletre való előkészületre történő átmenet az iparos céhekből kizárt zsidók előnyére vált.

De ugyanakkor ez arra vezette a keresztény iparosokat, hogy a hagyomány által szentesített felforgató elvnek tekintsék őket. A városlakók másfelől, nem hagyhatták figyelmen kívül az új és hatékonyabb gazdasági technikákat, és a kisebb városokban néha attól tartottak, hogy a zsidók távozása romba döntheti gazdaságukat. Ezért különféle megállapodásokat kötöttek velük, még a keresztény és a zsidó lakosok közötti együttműködésre is akadt példa, alkalomadtán pedig még zsidó mestereket is felvettek a városi céhekbe.

A papság volt a zsidók lengyelországi üldözésének hajtóereje Korábban sosem birtokolt illetékességi jogokat követeltek a zsidók felett. Néha sikerrel kényszerítették a zsidókat, hogy az egyházi szertartásokon is részt vegyenek. A papság minden lehetséges alkalommal a városi csőcseléket és a diákságot zsidóellenes zavargásokra uszította vérvádak voltak ez uszítás kipróbált és bevált eszközei.

Giovann Vincenzo Antonio Ganganelli

A XVII.- század második felében és a XVIII.- század túlnyomó részében számos zsidóellenes rágalom kínzásokban és kegyetlen kivégzésekben jutott tetőpontjára. Ezek a vádak az 1740-es és 1750-es évek kelet-Lengyelországában egyre gyakoribbakká váltak, és minden évnek megvolt a maga, a csőcselék vallásos fanatizmusát felkeltő vérvádja. Ez a helyzet arra kényszerítette a "Négy Rend Tanácsát", hogy különleges küldöttet menesszen Rómába, arra "kérve Pápa Őszentségét és más keresztény bölcseket, hogy vallási döntvényben rendeljék el, hogy az ország uralkodói, papjai és bírái ne hallgassanak a józan ész által elvetendő hazugság és rágalom hangjaira, és mindazon az Izraelt gyűlölők megvesztegette tanúkra, akik e hamisságot beszélik." Az érsekek egyike Ganganelli irt a vérvádakról cáfolatot, amelyet 1760-ban XIII Klement pápa is jóváhagyott. A Pápa beavatkozása megakasztotta a vérvádhullámot, de nem vetett véget a klérus zsidó-ellenes tevékenységének.

Bár a parasztok Lengyelország legelnyomottabb osztálya volt, az ország keleti felében lakóknak - még a XVIII. században uralkodó anarchia viszonyai közepette is - sikerült politikai kifejezést találniuk a Hajdamák-mozgalomban. A Hajdamákok kozákokból és parasztokból álló bandái kirabolták az országutak kereskedőit és néha még a városokat és a kisebb településeket is megtámadták. A Hmelnyickij- mozgalom örököseinek tekintették magukat / lásd V. rész /. 1720-tól kezdve alig múlt el év, amelyben e bandák ne jelentek volna meg, 1734-ben és 1750-ben a Hajdamákoknak még sikerült néhány kisebb várost kelet-Lengyelországban elfoglalni, zsidókat és lengyeleket meggyilkolni és kirabolni.

A legsúlyosabb zavargások az 1768-asok voltak, amikor a nemességen belül egymással versengő / konföderációknak nevezett / csoportok közötti összecsapások elérték tetőpontjukat. Zseleznjak vezetése alatt álló bandák meghódították kelet-Lengyelországot, egyikük megtámadta Uman fontos erődjét, amelyben számos, a környékről való nemes és zsidó talált menedéket. A kozák vezér, Gonta, akit az erőd elfoglalásával megbíztak, az embereihez csatlakozó fosztogatókkal együtt, tömegmészárlást hajtott végre a városban. Az áldozatok száma - egyes források szerint - elérte a 20 ezret, közöttük zsidók ezrei. Ugyanabban az évben más városokban is meggyilkoltak zsidókat és lengyeleket.

A lengyel államban a politikai stabilitás hiánya ellenére / vagy talán éppen azért /, a zsidókat a lengyel társadalom egyik elismert osztályának tekintették. Idegenségük nem volt gyanúsabb mint - a nemességet nem idevéve - a többi, politikai jogokkal nem rendelkező osztályé. A nemesség soraiban, különösen a felső rétegben, sokan a zsidókat valahogyan kevésbé vetették meg a jobbágyoknál. Hasonlóképpen lehetséges, hogy magatartásuk az Orosz Ortodox Egyházzal, a kelet-lengyel parasztok többsége által követett"rabszolga-vallással" szemben sokkal negatívabb volt, mint a judaizmussal szemben. Különösen 1764 után, amikor ez a " rabszolgavallás" fel merte emelni a fejét, hogy / Oroszország hallhatólagos politikai tudomásulvételével és az új uralkodó egyetértésével, aki engedelmeskedett parancsainak / egyenlő jogokat követeljen.

Bárhogyan is legyen tény, hogy a német államokban működő szigorú korlátozások - a lakhatási jogok megkurtítása, a második generációhoz fűződő jogok megtagadása, a foglalkozások szigorú ellenőrzése - Lengyelországban csaknem ismeretlenek voltak, és még azokon a helyeken is, ahol léteztek bizonyos korlátozások, a politikai rendszer lazasága lehetővé tette azok megkerülését. A főurak önkényes szeszélye és a politikai anarchiában megtestesülő veszélyek bizonyos tekintetben kevésbé ártottak a zsidóknak az abszolutista rezsimek által hozott szigorú adminisztratív rendelkezéseknél. Lengyelország felosztása ezért nagyon megrázta a zsidókat, mivel ők most ki lettek téve mindazon nyomásnak, amelyeket már a centralizált államokban bevezettek.

A helyzet az Ottomán birodalomban hasonló volt. A XVII.- század második felében a zsidók státusza rosszabbra fordult. Továbbra is tartották fontos pozícióikat a gazdasági életben, de a szultánok uralmának gyengülése azt jelentette, hogy az utóbbi nem garantálhatott hatékony védelmet. A zsidók - a többi alattvalóhoz hasonlóan, vagy még annál is inkább- ki voltak szolgáltatva a miniszterek és a helyi hivatalnokok önkényes akaratának és kegyének. A XVIII.- században e helyzet rosszabbodott. A nagy birodalom gyors romlása sötét fejezet a keleti zsidók történetében. Számos helyen vagyonukat, sőt személyüket is büntetlenül támadhatták. A janicsárok / a török hadsereg engedetlen egysége /elfoglalták a török fővárost, és elkezdték maguk kinevezni és elmozdítani a szultánokat, felégették Konstantinápoly zsidó negyedét, hogy a tűzoltás ürügyén megrabolják lakosait. Rablóbandák zavartalanul kóboroltak a vidéki városokban és az utakon. A vallási fanatizmus is fokozódott, és különböző, az öltözködésre, lakóhelyre stb.. vonatkozó korlátozásokkal sújtották a zsidókat.

A muszlim "Nyugaton" - az Ottomán Birodalom részét képező észak-afrikai országokban - is rosszabbra fordult a helyzet. Maradtak még zsidók, akik ezekben az országokban a rendszer kegyét élvezték és a kereskedelmi ügyekben fontos pozíciót töltöttek be, de időről-időre még ők is zsarolás áldozatai váltak. A zsidók helyzete különösen az interregnális korszakokban volt félelmetes, nevezetesen a különböző trónkövetelők közötti háborúkban a zsidók a csőcselék kényének voltak kiszolgáltatva. A legalacsonyabb rangú muszlim is felhatalmazottnak tekintette magát, hogy a muszlim bíróság védelmét nem bíró zsidókra támadjon.

 

Az abszolutizmus ellentmondásos viszonyulása

A zsidók Lengyel- és Törökországban - amint azt megjegyeztük - részei voltak a politikai keretnek és szenvedéseik - elsősorban - a rezsim gyengeségéből és az anarchiából származtak, addig az abszolutista államokban növekedett a feszültség a zsidó társadalom korporatív szerkezete és a rendszer céljai és törekvései között. E kormányzatoknak - a korábbi periódussal ellentétben - már nem állt érdekében a belső zsidó autonómia bátorítása és ösztönzése, inkább annak korlátozására törekedtek. A XVIII.- században bizonyos területeken korlátozták a belső zsidó jogszolgáltatást, így például a kiközösítést megtiltották. Németországban, sőt Lengyelországban is, a kormányzati tisztségviselők feljegyzéseikben azt állították, hogy a közösségi intézmény már nem szolgálja a zsidók egészét, inkább a gazdagok és hatalmasok uralmának és kizsákmányolásának eszköze, így a köztisztviselőknek zsidó ügyekkel való megbízása a zsidók javát szolgálná. Másfelől az abszolutista államok még nem készültek fel arra, hogy a zsidók elkülönült csoportját az államon belül nélkülözzék. Szükségük volt a reájuk kivetett külön adókra, a hátrányos megkülönböztetésükből / beleértve a lakóhelyi, a mozgás- és a házasságkorlátozásokat/ származó jövedelmekre, éppúgy, mint gazdasági kapcsolataikra, és az általuk teljesíteni képes szolgáltatásokra. Az uralkodók egyben a zsidók különleges státuszát eszközként használták a kormányzásban részvételt követelő városi polgársággal szemben: az abszolutista rezsim néha a zsidó korporációt csalétekként használta más testületekkel szemben.

Ennélfogva egy hallgatólagos ellentmondás rejlett az abszolutista uralkodók zsidókkal szembeni magatartásában. A vallási és az erkölcsi szférában egy további ellentmondást is találunk. A XVII.-XVIII.- századi abszolutista államok egyrészt megőrizték a keresztény Európában kialakult hagyományos felfogást, amely a zsidót ártalmas és ennélfogva gyanúval kezelt idegennek tekintette, akit minden területen korlátoztak, és akinek a keresztényekkel való érintkezését akadályozták. Másfelől a tapasztalaton és még inkább a politikai és gazdasági elméleteken alapuló uralkodó nézet szerint, az állampolgári státuszt nem szabad a vallási hovatartozástól függővé tenni, mint ahogy különféle előnyök is származtak a kereskedelemben és iparban tevékeny népből.

Így azt találjuk, hogy bizonyos uralkodók a zsidókkal nemcsak a saját hasznuk, de társadalmi okok miatt is kapcsolatokat létesítettek, ám azonnal visszakoztak és vezekeltek, ha a papság a pokol tűzével fenyegette őket. A zsidók ennélfogva az uralkodók önkényétől függtek, és így a biztonságuk megrendült.

Egy másik jellemvonása a centralizált rendszereknek a zsidók javát is szolgálta, ám egyben hátrányosan is befolyásolta életüket. Egyfelől a megnövekedett központosító irányzatok és a javított igazgatási módszerek fokozták a népesség egésze, közte a zsidóság biztonságát és kényelmét. Másfelől a hivatalnokok ezt a lehetőséget arra használták fel, hogy a zsidókra szigorúbb és hatékonyabb felügyeletet kényszerítsenek a különböző zsidóellenes korlátozások végrehajtásában.

 

A zsidók feletti felügyelet a német államokban

Az abszolutista állam által a gazdasági és társadalmi életben a zsidóknak juttatott státusznak egyedülálló példája megtalálható a II. Frigyes által 1750-ben a porosz zsidók számára megalkotott statútumokban. A lakhatási jogoknak zsidó apáról csak az egyik fiúra való átszállását engedte meg, megtiltotta, hogy polgári foglalkozásokat űznek, kizárta őket az arany- és ezüstolvasztásból, a barmok eladásából / kivéve a saját szükségletükre /, megtiltotta, hogy gyapjúval kereskedjenek, pálinkát vagy más likőrt főzzenek, s - a kósert leszámítva - borokkal, valamint bőrökkel és dohánnyal kereskedjenek, vagy azokat feldolgozzák. Másfelől azonban lehetővé tette, hogy drágakövekkel, fémekkel, luxusruhákkal, lovakkal, prémekkel, viasszal és mézzel, és olyan Lengyelországból importált javakkal, mint tea, kávé, csokoládé, tubák, stb. foglalkozzanak.

Röviden: megengedték számukra, hogy felhasználják külkereskedelmi kapcsolataikat, amellyel más kereskedők nem rendelkeztek és olyan új javakkal kereskedjenek, amelyekhez hagyományos módon nem lehetett hozzájutni. A türelem kritériuma az előnynek az a foka, amely az államkincstárra valószínűleg származtatott: minél gazdagabb volt a zsidó annál hasznosabb. Nem minden zsidót "toleráltak" meg egyformán és nem meglepő, hogy a fizetséget, amelyet a zsidóból az élethez való jogért kipréselték így ismerték: Toleranz.

I. Leopold császár

A katolikus Habsburg birodalomban a zsidóellenes vallási hagyomány nyomai, a klérus és a városi osztályok hatóságokra gyakorolt befolyása nyilvánvalóbb volt. E tény világos bizonyítéka a zsidóknak kétszeri kiűzése Ausztriából a XVII.- század végén, és a XVIII.- században, egy olyan intézkedés, amelyről más európai államok már régóta lemondtak. A bécsi zsidókat 1670-ben űzték ki, ebben I. Leopold császárnak a "Krisztus ellenségeivel" szemben táplált gyűlölete volt a döntő tényező. Ezzel szemben Mária Terézia királynő a prágai zsidókar1744-5-ben, e város zsidóinak a francia és a porosz hódítás idején való hűtlenségéről szóló

Mária Terézia királynő

híresztelések alapján űzte ki. E vádak valójában hamisaknak bizonyultak, ám egy bűnbakra volt szükség, hogy Ausztria katonai kudarcaiért a felelősséget másra háríthassák. Még Prága városa is beavatkozott az áldozatok érdekében, mondván, hogy kiűzésük hátrányosan befolyásolhatja a város gazdaságát. A döntést 1748-ban csak azután változtatták meg, hogy Anglia, Hollandia és más országok diplomáciai képviselői az udvari zsidók és zsidó bankárok befolyására közbeavatkoztak. A kiutasítási rendeletek mellett, a Habsburgok uralta államok / Bécs és Alsó-Ausztria, Magyarország, Cseh- és Morva-ország / fenntartották a zsidóikkal szembeni a számukat, lakhatási jogukat és mozgásszabadságukat korlátozó szigorú politikájukat.>

Lengyelország felosztásával 1772-ben,1793-ban és 1795-ben, többszázezer további zsidó került Ausztria, Poroszország és Oroszország uralma alá. Ez megsemmisítette minden korábbi feltételeiket. A zsidók számára, akik már megszokták régi intézményeiket, ez a változás a feltételek rosszabbodását jelentette, ugyanakkor az új uralkodóknál a felosztás következményei fokozták a zsidókkal szembeni magatartásuk ellentmondásosságát és rendellenességét. Oroszország, amely több száz éve elvileg megtiltotta, hogy ott akár egyetlen zsidó is megtelepedjék, most a világ legnagyobb zsidó népességével találta magát. Kezdetben megpróbálta megtartani azt a helyzetet, amely Lengyelországban a felosztást megelőzően létezett. Óvatossági intézkedésként, Poroszország megtiltotta az annektált területek / a Nagy Poznani Hercegség /zsidóinak, hogy az állam más részeire költözzenek. Ausztria királynője több ízben is próbálkozott a "koldusok" kiűzésével, hogy Galícia zsidó népességét csökkentse.

 

A felvilágosult abszolutisták: A "zsidók integrálása"

Az uralkodók új, "felvilágosult despotaként" ismert típusának megjelenése további változásokat eredményezett bizonyos országokban. A "felvilágosult abszolutizmus" politikai koncepciója az állam javát mindenek fölé helyezte, és az abszolút uralkodókat az állam első szolgájának tekintette. De azt is fenntartotta, hogy a közjó és az alattvalók érdeke egy és ugyanaz. A "felvilágosult" uralkodók ezért törekedtek arra, hogy a zsidókat közelebb hozzák az államhoz és integrálják őket az államon belül. Bizonyos politikusok és filozófusok tanácsára - úgy vélték, hogy ez a zsidóknak az oktatás útján történő átalakításával, az új és hasznos foglalkozásokhoz való átirányításával, és "emberi jogoknak" a számukra való adományozásával, azaz a személyállapotú ügyekben való súlyos hátrányos megkülönböztetés megszűntetésével, érhető el. Tény, hogy az 1780-as években a "fejadó"-t a legtöbb országban eltörölték, és számos engedményt tettek a lakóhely, a mozgás és a foglalkozás megválasztásával kapcsolatban. A zsidó közösségek természetes módon féltek az újításoktól, azt gondolták, hogy ezek csak az autonómiájuk korlátozásának új formáit jelenthetik és bevetették minden erejüket a régi rend fenntartása érdekében.

II. József

II. József által 1782 elején, a Bécs zsidóiról hozott türelmi rendelete szerint: "Uralkodásunk kezdete óta az egyik legfontosabb célkitűzésünknek tekintettük, hogy minden államunkban nemzetiségére vagy vallására való tekintet nélkül elfogadott és tolerált alattvalónknak részesednie kell a közjóban, amelyet táplálni igyekszünk, élveznie a jog szerinti szabadságot,hogy akadálytalanul hozzájusson megélhetéséhez és növelhesse - minden tisztességes módon - az általános ipart."

Másfelől ez a dokumentum kifejezetten megállapítja, hogy a király határozottan ellenzi a zsidók számának növelését. A zsidót továbbra is csak "hasznossága fokának", azaz jómódja mértékének megfelelően "tolerálja".Ugyanakkor úgy vélte, hogy lehetséges előnyökhöz jutni a zsidókból, és integrálni őket az állami keretben. Az állam különböző részei zsidóinak kibocsájtott "Türelmi Levele" fő céljai magukban foglalták a mozgás- és lakóhelykorlátozások megszüntetését, a foglalkozásokra vonatkozó engedményeket /ipartanszabadságot, gyáralapítási jogot és a szabad pályákra való bejutás szabadságát/, a zsidó és nem-zsidó házi szolgák alkalmazásának jogát a "foglalkozásaik szükségének megfelelően", a jogot, hogy gyermekeiket rendes iskolába küldhessék, de megalapíthassák saját iskoláikat, néhány vallási kötelezettség mint pl. a kötelező szakállviselés és a keresztény ünnepek alatti kijárási tilalom eltörlését. Ezekkel az engedményekkel szemben egyben akadtak "reformációs" tendenciák is, amelyeket a zsidók csak szigorú korlátozásokként értelmezhettek, így a haszonbérletek tilalma, a köziskolák kötelező látogatása, a 25 éves házassági minimum korhatár, kötelező katonai szolgálat azok számára, akik nem fejezték be az iskolát, a héber és a jiddis használatának tilalma különböző dokumentumokban, a zsidó közösségek jogi és gazdasági hatalmának érvénytelenítésével a belső zsidó autonómia korlátozása, valamint fokozott rendőri ellenőrzés mindezen intézkedés végrehajtásának biztosítására.

Ezeket az új rendeleteket olyan forradalminak tekintették, hogy azok nemcsak a zsidók, de számos állami hivatalnok ellenállásával is találkoztak, akik II. József 1790-ben bekövetkezett halálát követően, csak néhány rendelkezését hajtották végre. József örökösei visszatértek a korábbi politikához, sőt felelevenítettek néhány korábbi korlátozást is, mindazonáltal nem tévesztették szem elől fő célját, a zsidóknak az ország életébe való integrálását.

II. Katalin

II. Katalin által bevezetett általános igazgatási módosítások változtattak először zsidók jogállásán Oroszországban.1778-ban Oroszországot tartományokra osztották fel és lakóit különböző kategóriákba sorolták: a gazdag zsidókat kereskedőként és céhtagként regisztrálták, míg a maradék "polgári" besorolást kapott. A céhekbe és az ipartestületekbe a rendes népességgel együtt való bevonása felvetette e testületek képviseleti szerveiben való részvétel problematikáját is. Így Oroszországban, Európában először a zsidóknak lehetővé tették, hogy válasszanak és beválaszthatók legyenek a céhtanácsokba és a városházába, még azon az áron is, hogy ez növelte a városi elemek és a zsidók között már korábban létező feszültséget. Ugyanakkor 1782-ben a hatóságok elhatározták, hogy a kereskedőknek és a polgároknak a városokban és nem a falvakban kell lakniuk. Így lefektették annak a később hangsúlyosabbá váló követelésnek az alapjait, hogy a zsidókat űzzék ki a falvakból - ez egyike volt a zsidókkal szembeni orosz politika központi célkitűzéseinek a XIX.- század folyamán. A zsidó kereskedők próbálkozásai, hogy Oroszország központi részében kereskedhessenek a helyi kereskedőkkel való súrlódáshoz is vezetett. Egyik következménye az a törvény 1791-ben, amely megtiltja a zsidóknak, hogy állandó jelleggel elhagyják az újonnan megszerzett tartományokat, ez hozta létre a hírhedt " Letelepedési Övezetet".

I. Sándor cár

I. Sándor trónra lépését követően, 1802-ben egy különbizottságot neveztek ki a zsidók státusza kérdésének tanulmányozására. A bizottságban két nézet fejeződött ki: az egyik szerint az asszimiláció előtt szükséges a zsidók életmódjának megváltoztatása és megreformálása, a másik szerint a jogok biztosításának kell jönnie előbb. A vita eredménye a német államokban alkotott hasonló jogalkotás által befolyásolt 1804-es rendelet, amelynek alapvető előfeltételezése, hogy a zsidók jelenlegi állapotukban káros tényezőt alkotnak, szokásaik és életmódjuk csakis helyzetük átalakításával változtathatók meg. Az 1804-es rendelet preambuluma így kezdődik:

A hozzánk és a kormányzó Szenátushoz a zsidók által lakott területek lakosainak a mezőgazdaságot és ipart érintő igazságtalanságról és különféle rendzavarásokról gyakorta beérkező panaszaik miatt szükségesnek találtuk, - a Szenátus által 1802 november 9.-én kiadatott rendeletében - egy különbizottság megalakítását, hogy megvizsgálja az összefüggő ügyeket és meghatározza azokat az eszközöket, amellyel javíthatunk a zsidók helyzetén.

A rendelet ennélfogva a lakosok védelmét célozza meg a zsidók ártalmas tevékenységével szemben, azáltal, hogy ez utóbbiak helyzetét javítja. Elrendelte, hogy a zsidók 3 - 4 éven belül hagyják el a falvakat / megakadályozva, ezzel a parasztok kizsákmányolását/ és eltiltotta őket a haszonbérlettől, fogadósságtól és az alkoholméréstől. Bárki, aki megsértette e rendeletet megbírságolták és a harmadik szabálysértés Szibériába való száműzetéssel járt. A statutum egyben körülhatárolta a zsidók által lakható területet, hozzákapcsolta a Lengyelországtól bekebelezett tartományokhoz a gyéren lakott dél-Ukrajnát és a Fekete-tenger partját, amelyeket az orosz kormány be óhajtott telepíteni. Így létesítettek "határt a határon belül", egy zsidó települési övezetet, amelyet kelet felől lezártak, hogy a zsidók ne szivároghassanak be "a fő" orosz térségekbe. A "Zsidó Letelepedési Övezet" 1917-ig fennmaradt.

A zsidókat "megreformáló" intézkedések magukban foglalták a zsidó gyermekek számára az állami iskolák megnyitását és a zsidók számára saját iskola megalapítására szóló engedélyt, azzal a kikötéssel, hogy egy meghatározott időn belül az összes dokumentum az ország nyelveinek egyikén /azaz nem héberül,és nem jiddisül/ íródik, és csak akik megtanulták ezen nyelvek egyikét, választhatók be a városházára és a rabbinikus posztokra, a zsidó farmerek ösztönzését dél-oroszországi földeknek jobbágyság nélkül való felosztásával. Gyárak alapítására kölcsönöket ígértek, és megtiltották az ipari céheknek, hogy soraikból kizárhassák a zsidó iparost.

Az 1804-es rendelet összes cikkelyeiből csak bizonyosak voltak gyakorlati értékűek, így a falvakból való kiűzés és a mezőgazdasági településeknek nyújtandó segélyek. A kiűzés 1807-ben kezdődött, a Herson körzetben való mezőgazdasági telepek létesítésével egyidejűleg. A száműzötteknek azonban csak nagyon kis százalékát fogadták be ezek a gyarmati telepek. Számos kormányzati tisztségviselő ellenezte a zsidók városokba való telepítését, azt állítva, hogy a letelepedési övezet városai már így is zsúfoltak rendszeres megélhetési forrás nélküli zsidókkal. A hatóságok akkor felfüggesztették a kiűzést és a mezőgazdasági letelepítést is, egy különleges bizottságot nevezték ki, hogy megvizsgálja a falvakban a zsidó jelenlét kérdését. A bizottság azt jelentette, hogy " mindaddig, amíg a fehérorosz és lengyel földbirtokosok folytatják a likőrök eladásán alapuló állandó igazgatási módszerek gyakorlását, és mindaddig, amíg ők bátorítják a részegséget, ez a dögvész nem tűnhet el, sőt évről-évre növekszik. Az eredmény ugyanaz marad, függetlenül attól, hogy a kocsmáros zsidó-e vagy keresztény". A bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a zsidók nem ártanak a falvaknak, sőt inkább hasznosak, árukkal látják el őket, kapcsolatot tartanak a várossal, és továbbítják a postát.

A Cár nem hagyta jóvá a bizottság jelentését, de a politikai helyzet és a nem sokkal azután kitört napóleoni háborúk elhalasztatták az 1804.-évi statutum végrehajtását. I. Sándor uralkodásának második / reakciósabb / felében felújították a zsidó-ellenes ediktumait az orosz hatóságok.

 

Alkotmányos törvényhozás és a zsidók: jogállásuk Hollandiában és Angliában

A két európai ország, amely nem zárta el a zsidókat az "emberi jogoktól", azaz nem korlátozta mozgásukat, lakhatásukat és foglalkozásaikat - Anglia és Hollandia, alkotmányos törvényhozással bíró állama volt. Mindkét ország meghatározott vallású volt, és más hitű tagjaikat - közöttük a zsidókat - pusztán megtűrték. Ez fontossággal egyedül a politikai jogokkal kapcsolatban bírt. Az alkotmányos törvényhozás zsidókhoz való viszonyulásának pozitív aspektusai - a régi abszolutista rezsimekkel szemben - különösképpen szembetűnőek, annak ellenére, hogy Hollandia és Anglia zsidó közösségei viszonylag újkeletűek voltak, és bárki- bizonyos indokoltsággal - azt is állíthatta volna, hogy a zsidók valójában idegenek.

Hollandia már 1657-ben a zsidókat hivatalosan a köztársaság alattvalóiként ismerte el, bár azok továbbra is kívül maradtak a legtöbb céhen és - a keresztény eskü miatt - nem tölthettek be közhivatalt. Angliában a honosítás folyamatát sokkal inkább elnyújtották. A XVII.- század végére bár a zsidókat mentesítették az idegen adó megfizetésétől, de nem az országban született zsidókat nem ismerték el polgároknak. Idegenként kizárták őket az ingatlan- és hajóvásárlásból, amely nagymértékben hátráltatta kereskedelmi tevékenységüket. Gazdasági tevékenységük ugyanakkor a kereskedő céhek ellenállásába ütköztek.

Már megemlítettük, hogy Angliában különféle hangok szólaltak meg a külföldről érkező zsidók honosítása érdekében. E folyamat első szakaszában az 1740-es törvény, lehetővé tette "külföldi protestánsok és mások" /beleértve a zsidókat is/ honosítását hétévi egyhelyben lakás után őfelsége bármelyik amerikai gyarmatán. Sőt a zsidóknak megengedték, hogy a honosítást kérelmező eskü szövegéből kihagyhassák "a keresztények igaz hitére" kifejezést. 1753-ban, a Parlament mindkét háza hasonló törvényt fogadott el Britannia zsidói számára, ám az ennek eredményeképpen csapott nagy lárma miatt, a kormány még ugyanabban az évben indítványozta e törvény hatályon kívül helyezését. Zsidók szabadon honosíthatókká csak azután váltak, hogy 1826-ban a keresztény esküt és a honosítási eljárásban lévő ünnepélyes szertartásokat megszűntették.

A honosítási eljárás kudarca ellenére a brit zsidók integrálásának folyamata folytatódott. Néhány korábban kivetett adót megszűntettek, és a zsidók számára megadták a lehetőséget, hogy csatlakozhassanak a kereskedő társaságokhoz, részt vehessenek a tőzsdén és a szabad pályákon. A XVIII.- század második felében az angol bíróságok elfogadták a rabbik autoritását, valamint a zsidó házassági törvényeket a végrendeletekben és a szerződésekben, a zsidó közösség létezését törvényesen elismerték. /Kezdetben a bíróságok a zsinagógákra pénzt hagyományozó végrendeleteket érvénytelenítették, de a megfelelő időben elkezdték jóváhagyni azokat./ 1830-ig azonban a zsidóknak megtiltották, hogy csatlakozzanak a városi testületekhez, és nem engedték meg nekik, hogy köz- vagy politikai hivatalt viselhessenek, bár rendelkeztek választójoggal.

 

Jogi egyenlőség az Egyesült Államokban és a forradalmi Franciaországban

A "felvilágosult" abszolutista uralkodók célja az volt, hogy a zsidókat beolvasszák az államba. Ám országaik történelmi öröksége és a hazai társadalmi osztályokkal való érdek-összeütközés eredményeképpen, az alkalmazott intézkedések határozatlanok és önellentmondóak lévén, az eredmények végső soron aligha voltak kézzel foghatóak. Ugyanakkor az abban az időben meginduló és ezen országok arculatát megváltoztató forradalmi társadalmi folyamatok valójában megteremtették a gyors integráció alapját.

A törvényhozók, az egyenjogúsítás, azaz a zsidók jogi egyenlősége alapelvét, anélkül fogadták el, hogy belementek volna jogi státuszuk részleteibe, gyökereibe és fejlődésébe. Az amerikai és francia forradalmak által elismert vallási türelem és az állam és az egyház szétválasztása elveiből származó általános politikai előfeltevésre alapoztak Az Egyesült Államokban ezeket az elveket a zsidók külön említése nélkül fogadták el. Az Egyesült Államok alapvetően különbözött európai alakmásaitól abban, hogy nem osztotta azok középkori történelmi örökségét, és létezése első szakaszában politikai vezetését a felvilágosodás eszméitől átitatott emberekre ruházta. Az amerikai gyarmatok zsidó közössége egyébként szűk kisebbséget alkotott. A Virginiában a "Vallásszabadság megalapításáról" alkotott, 1786-os törvény szerint: "Senkit sem kényszeríthetnek arra, hogy látogasson vagy támogasson vallási istentiszteleteket, helyeket vagy bármiféle papi rendet. Senkit sem kényszeríthetnek, korlátozhatnak, zaklathatnak vagy terhelhetnek meg egészségében vagy vagyonában, és nem mérhetnek reá másképpen szenvedést vallási vélemény vagy hit miatt, de mindenki szabadon megvallhatja és érvelve fenntarthatja a vallási ügyekről kialakított véleményét, és nem bölcs sem csökkenteni, sem kiterjeszteni, sem befolyásolni a minőségeiket."

Az Alkotmány 6. Cikklye pedig kimondja, hogy "Semmiféle vallási vizsgálatot nem írhatnak elő bármilyen hivatal vagy közmegbízottságra való kinevezéshez az Egyesült Államokban." Ez a megközelítés kielégítette a zsidók jogi egyenlőségének védelmét, bár számos államban hosszú küzdelmet folytattak ezen alapelvek gyakorlati végrehajtásáért.

A forradalmi Franciaország volt az egyetlen európai állam, amelyben akkor az egyenlősítő megközelítés kikristályosodott és a politikai rend elfogadott alapjává vált. 1789 augusztus végén az Országos Nemzetgyűlés, az "Emberi Jogok Nyilatkozatában" biztosította, hogy " senkit sem zaklathatnak hitéért, beleértve vallásos hitéért feltéve, hogy annak megnyilvánulása nem sérti a jog által megalapított közrendet." Mindazonáltal a Nemzetgyűlés ezt a felfogását a zsidók jogállására vonatkozóan nem vitte logikusan végig." Az ezen a cikkelyen alapuló, a forradalom szellemét és céljait tükröző elvont alapelvet, ellensúlyozta / különösen az elzász-lotharingiai / népesség szélesebb rétegeinek érdeke, hagyománya és felfogása. Elszászban a "pénzkölcsönző és vérszívó" zsidókkal szemben mélyen gyökerező gyűlölet és a vallási klérus részéről pedig zsidó-ellenes érzelem uralkodott. Amikor a Nemzetgyűlés 1789 decemberében visszatért a zsidóemancipáció kérdésére, az "aktív állampolgárság" /azaz teljes politikai jogok/ szükségszerű előfeltételeinek megvitatásakor, a zsidó egyenlőséggel szemben erős ellenállást fejtettek ki, és végül nem hoztak határozatot. A széleskörű társadalmi kapcsolatokkal és tekintélyes gazdasági státusszal bíró bordeaux-i szefárdi zsidóknak,"aktív állampolgári jogokat" adományoztak, ám az Elszász-Lorraine-i zsidók számára a folyamat elhúzódóbb volt. Csak 1791 végén hozta meg a Nemzetgyűlés az általános törvényt a zsidók felszabadításáról.

A forradalmi hadsereg vitte tovább a szabadság és az egyenlőség evangéliumát az általa elfoglalt országokba, amelyet elfoglalt. Mindazonáltal különbséget kell tennünk azon országok között, amelyekben a megszálló hatóságok kényszerítették ki a változást a zsidókhoz való viszonyulásban, azon országoktól, amelyekben a forradalmi eszméket a társadalom magába fogadta és az őshonos népesség indította el saját kezdeményezéséből e változásokat./ Amikor a franciák kiűzték a pápát Rómából 1798-ban, a különleges, zsidókra vonatkozó törvényeket hatálytalanították. Ugyanez történt az Alpokontúli Köztársaságban is, az Alpoktól délre. De ugyanabban az évben itáliai területek egy része visszakerült Ausztriához a campoformidó-i egyezmény értelmében, és a zsidókat ismét megfosztották jogaiktól.

 Végül az elfoglalt itáliai területeket a Francia Birodalom Itáliai Királyság néven annektálta, a francia törvényhozás kényszerű bevezetésével. A napóleoni korszakot követően a korábbi helyzetet állították helyre. A franciák alapította Helvétiai Köztársaságban /Svájc/ a törvényhozó gyűlések elutasították a javaslatot, hogy a zsidóknak egyenlő jogokat biztosítsanak. Ugyanakkor a batáviai /Holland/ Nemzetgyűlés megadta az egyenlőséget mindazon zsidók számára, akik" élni kívánnak vele", a legtöbb holland zsidónak az egyenjogúsításhoz /amely magában foglalta a belső autonómia elvesztését/ való óvatos hozzáállása miatt. 1808-ban a  /Napóleon által a tilsiti békeszerződéssel alapított/ Westfáliai Királyság egyenlő jogokat adományozott a zsidóknak, de Napóleon bukása után, ez az állam szétesett és a francia hatásra elfogadott törvényt visszavonták. Az államok egyike, Poroszország az egyenjogúsítás elvéhez belső megfontolások útján jutott el. Az 1806-1807-es katonai vereségeket zavargások követték, és ez készítette elő a talajt, számos, liberális indíttatású politikai módosításokra, beleértve a zsidóknak adományozandó polgári jogokat. Az 1812 márciusában közzétett, e jogokat létesítendő rendelet, a zsidókat az állam " földműveseinek és polgárainak" tekintette. Az összes polgári kötelmekre /beleértve a katonai szolgálatot/ kötelezték őket. Házassági törvényeiket az állami bíróság jogszolgáltatása alá helyezték, bár a törvényhozás elismerte a zsidó jog szerint megkötött házasságok érvényességét. Az egyenlőség alapelvét - a közszolgálat kivételével - minden területen megtartották.

 

Az egyenjogúsító alapelvtől való eltérés: Napóleon és a zsidók

Napóleon

Az egyenjogúsító megközelítés, amint azt már korábban megjegyeztük - elsősorban általános politikai elveken alapult. Az első összecsapás a politika színterén ezen elvek végrehajtása és az ellenséges erők között röviddel a Napóleon által alapított Francia Birodalom megalakítása után következett be. A császár a zsidókat inkább nemzetnek, semmint vallásnak tekintette. Mindazonáltal nem szándékozott elűzni őket, inkább a "megreformálásukban" és az államrendszerbe való következetes integrálásukban volt érdekelve. A probléma a maga súlyosságában akkor jelentkezett, amikor Elszász-Loraine ismét felvetette a zsidókkal szembeni adósság kérdését. Az ügy eljutott az Államtanácsig, ahol azt javasolták, hogy különleges törvényeket, a jogi egyenlőségnek ellentmondó intézkedéseket vezessenek be a zsidókkal szemben. A Tanács többsége elutasította e javaslatot, de egy évi időszakra elengedte a zsidókkal szembeni összes adósságot, és összehívta a zsidó előkelőségek gyűlését, hogy megvitassák a zsidóknak az államhoz való viszonyát.

A zsidó előkelőségek gyűlését 1806 júliusára hívták össze és tizenkét kérdést terjesztettek be neki, amelyek a zsidó házassági törvényekre / a judaizmusnak a poligámiára, az állami bíróságok által kimondott válások és a vegyes házasságok érvényességére vonatkozó attitűdjére/, a zsidóknak Franciaországhoz és a francia néphez fűződő viszonyára, a zsidó autonóm intézmények joghatóságára, az uzsora és a zsidó foglalkozások problémájára vonatkoztak. A Gyűlés tagjaiból kinevezett bizottság fogalmazta meg a válaszokat, amelyben igyekeztek megbékíteni a hatóságokat. E válaszok alapján, 1807 februárjában összehívták a rabbikból és vezető világi személyiségekből álló "Nagy Szanhedrin"-t, azzal a feladattal, hogy vallásilag szentesítse a Zsidó Előkelőségek válaszait, és a Szanhedrin kilenc határozatot fogadott el ebben a szellemben. A feladata - Napóleon szerint - hogy képviselje " a mózesi vallás szervezetét " az államban.

1808 márciusában két rendeletet hirdettek ki abból a célból, hogy meghatározzák a zsidók jogállását az országban. Az első létrehozta Franciaországban a közösségek hierarchikus szervezetét: minden egyéni és közösségi zsidó ügyet egyházi tanács kezében koncentráltak Párizsban, azzal a céllal, hogy segítse a hatóságokat minden egyes zsidó ügy ellenőrzésében. A második rendelet /amelyet a későbbiekben a zsidók csak következetesen "Gyalázatos dekrétum"-nak tituláltak/ ellenőrzést kényszerített a zsidó kölcsönökre, a zsidóknak a kereskedelemben való részvételét külön engedélyhez kötötte, és megtiltotta a zsidóknak, hogy más területekről észak-kelet Franciaországban letelepedjenek és betiltotta a katonai szolgálat helyettesítéséről szóló rendelkezést /ezt később lehetővé tették más besorozottaknak/. "A Gyalázatos Rendelet"-ben foglalt, az egyenjogúsítás alapelvének súlyos megsértése nem merül ki pusztán a zsidókra rótt korlátozásokban, de a zsidókról alkotott külön törvény puszta létezésében.

Abban a rendszerben, amelyben Napóleon a "mózesi vallásnak" a francia állam keretén belül juttatott, világos volt az állam elsőbbsége a vallással szemben. Az egyházi tanácsok szervezeti kódexe szerint, a rabbikat arra kényszerítették, hogy úgy lássák, hogy az izraelitáknak /ahogyan a zsidókat hívták azok, akik nem akarták megsérteni őket /a katonai szolgálatot szent feladatnak kell tekinteniük, és nekik informálniuk kell őket, hogy abban az időszakban, amelyben a katonai szolgálatnak szentelik magukat, a Tóra mentesíti őket azon vallási parancsok alól, amelyek nem egyeztethetők vele össze. A széles hatáskör, amelyet a közösségeknek engedtek - egy bizonyos fokig - ellentmondott az egyenlőség alapelvének. De a zsidó szervezetnek nem volt szabad felhasználnia ezeket a jogköröket céljai elérésére, azok csak az állami hatóság szükségleteiért léteztek.

Napóleon tevékenysége - más abszolút uralkodóhoz hasonlóan - azt célozta, hogy rávegye a zsidókat az államba való integrálódásra, vagy a "Gyalázatos Rendelet" utolsó paragrafusa szerint:

"E rendelet utasításait tíz éven át abban a reményben hajtják végre, hogy az időszak végére, zsidókra vonatkozó különböző intézkedések hatása következményeképpen, nem marad semmi különbség a zsidók és birodalmunk többi polgára között. De ha mindezek ellenére e reményünk meg kell hiúsulnia, a végrehajtást bármilyen szükségesnek látszó időre meghosszabbítjuk."

Napóleonnak a zsidókkal szembeni új politikáját kétséggel fogadták Franciaország határain kívül. A Varsói Hercegségben /amelyet a tilsiti békeegyezmény szerint közép-Lengyelországból alakítottak ki/, a zsidók számára biztosítandó egyenlő jogok megadását 1808-ban,-a "Gyalázatos Rendelet" alapján - elhalasztották tíz évre. Ugyanakkor Westfália zsidóit egyenjogúsították.

Napóleon bukása bizonyos itáliai államokban különösen erős reakciók hozott magával: zsidókat megfosztották minden jogaiktól és visszatértek a gettókhoz, Németország "szabad városaiban" - Frankfurtban a zsidók visszatértek a gettóba, és Lübeckből totálisan kiűzték őket. A Német Szövetség, amely a zsidókérdést a bécsi kongresszuson vitatta meg 1815-ben, nem döntött a Napóleon hódításai előtti helyzethez való visszatérésről, inkább előnyben részesítette annak megvitatását, hogy "hogyan érhető el Németországban - már amennyire az általános  /valamennyi államra kiterjedő/ egyezmény alapján lehetséges - a zsidó vallást vallók polgári megjavítása és különösképpen hogyan adjuk nekik és hogyan őrizzük meg számukra, a Szövetség államain belül, a polgári jogok élvezetének lehetőségét, az összes polgári kötelem elfogadásáért cserébe. De "jelenleg mi biztosítottuk e vallás tagjai számára, ugyanazokat a jogokat, amelyeket a Federáció különböző államai biztosítottak a számukra." A vita során akadtak olyanok, akik azt javasolták, hogy hagyják meg azokat a jogokat, amelyeket azok a különböző államokon "belül" kaptak, azaz azokat a jogokat, amelyeket nem az államok maguk, hanem a Napóleoni Franciaország adott. De az államok többsége nem volt hajlandó megőrizni ezeket a törvényeket, amelyeket reájuk kényszerítettek, a kongresszus ezért úgy határozott, hogy "az államok" - Poroszország kivételével - érvénytelenítik a zsidó egyenjogúsítást szerte Németországban.

A gazdasági, szociális és politikai változások Európában a XVII.-XVIII.- században lassan befolyásolták a zsidók jogállását. E korszakban a középkori felfogással azonosulók keményen küzdöttek, és végül sikerült nekik uralni a zsidókérdést. A néhány, bekövetkezett változás - közvetve vagy közvetlenül - különösképpen a központosított országokban, lényegében is súlyosbították e nézőpont következményeit. Az egyenjogúsító megközelítés - hirdetve a zsidók teljes egyenlőségét, visszautasítva a középkori attitűdöt - csak a XVIII.- század végére vált a különböző országokban uralkodóvá.

A zsidókérdés megközelítésének fejlődését az abban résztvevő rendszer különleges jellege és céljai befolyásolták. Az abszolutista uralkodók többnyire a régi, ellenséges megközelítés alapján cselekedtek, egyben befolyásolta őket a vágy, hogy az államban felszámolják a korporációkat, és a merkantilizmus elmélete, amely azt hirdette, hogy a lehető legnagyobb gazdasági hasznot nyerjék a népesség kibővítéséből és ellenőrizzék azok tevékenységét. A "felvilágosult" abszolutista monarchák - kiegészítették vagy néha felcserélték- ezeket a célokat a zsidók "integrálásának" és "megreformálásának" óhajával. Az alkotmányos kormányzatok nem korlátozták az egyéni szabadságot vagy a gazdasági tevékenységet, de a politikai jogok kérdésével nem tudtak mit kezdeni. A Lengyel-Litván Királyságban és az Ottomán Birodalomban egy teljesen különböző fejlődéssel találkozunk: a központi kormányzat szétesése volt az, ami befolyásolta a zsidók helyzetét. Lengyelország felosztása megváltoztatta a zsidóknak a határokon belüli helyzetét, sőt arra kényszerítette a hasznot húzó királyságokat, hogy más magatartást tanúsítsanak a zsidókkal szemben. A teljes jogi egyenlőségbe való átmenet a XVIII.- század végén és a XIX.- század elején következett be, amikor az amerikai és a francia forradalmak a zsidók jogállása meghatározása alapjaként új politikai alapelveket vezettek be.

---

 

5/ A kelet-európai zsidóság belső harca

A társadalmi konfliktusok elmélyülése

A kozák lázadások, a Hmelnyickij-mészárlások / 1648-9 /a lengyelek, oroszok és a svédek húszéves háborúját kísérő üldöztetés különböző formái a XVII.- század közepén megrendítették a lengyelországi-litván nagy zsidó központok alapjait. A lengyelországi zsidók által élvezett viszonylagos nyugalom /a kor szatirikus verse szerinti  "zsidó paradicsom"/ nyom nélkül tűnt el. A zaklatás és a vérvádak időszaka kezdődött meg, amely egészen Lengyelországnak, mint független államnak a létezéséig, 1795-ig tartott. Mindazonáltal a zsidó közösség tovább növekedett, és tovább versengett a belső megélhetési forrásokért. A zsidó közösségeken belüli, a korábbi periódusban létező társadalmi feszültségek most súlyosbodtak és valóságos társadalmi ellenségeskedéssé, a gazdag és tudós uralkodó osztály, valamint a szegény és az alsó osztályok széles rétegei közötti összeütközéssé alakultak át.

 

Az autonóm zsidó közösségi intézmények gyengülő befolyása Lengyelországban

Mindezen fejlemények elkerülhetetlen eredménye a közösségi szervezet helyzetének károsodása. A lengyel központi kormányzat gyengülése és a politikai anarchia az országban korlátozta a magasabb zsidó intézmények képességét, hogy - a tartományi tanácsok és a Négy Rend Tanácsa - rákényszeríthessék hatalmukat az egész zsidó népességre és az egyéni zsidó közösségekre. Arra kényszerültek, hogy nagymennyiségű pénzösszegeket fizessenek különféle vesztegetésekre, hogy megakadályozzák a vérvádakat, hogy védelmet vásároljanak és megvegyék a tisztek vagy hivatalnokok együttműködését. Emiatt szükséges volt, hogy súlyosabb terheket rójanak a helyi közösségre. Ezen intézkedések ellenére az egyes közösség gyakran maradt magára, és arra kényszerült, hogy az önvédelemre további alapokat képezzen.

Másfelől a lengyel hatóságok, különösen a pénzügyminiszter és megbízottai egyre inkább beavatkoztak a zsidó ügyekbe, egyre fokozottabban felügyelték a gyűléseket és az adóbegyűjtést. A zsidó vezetők arra kényszerültek, hogy tevékenységük és jövedelmük nagy részét eltitkolják, és ez bátorította a korrupciót a vezetők között és súlyosbították a külső elemek gyanúját. A közösségek és a tanácsok súlyos adósságterhei a különböző zsidó szervezetek közötti viták és sérelmek hátteréül szolgáltak.

Mindezek okából a kormányzat egyre inkább elvesztette a zsidó intézményekben, mint tekintélyes, szilárd jövedelemforrásban és a zsidó ügyek vitelére szolgáló intézményben való érdekeltségét. Amikor a kormányzati rossz gazdálkodás bírálata és a testületi hatóságok felerősödtek a XVIII.- század második felében a lengyel Szejm 1764 júniusában úgy határozott, hogy felszámolja az összes tanácsot, és a zsidókra két zlotys fejadót vet ki, amelyet a hatóságok szedtek be minden egyes közösségtől. Ez a csaknem 200 éven át fennmaradó központi és tartományi zsidó önkormányzati intézmények hivatalos elismertségének a végét jelezte.

A zsidó tanácsok jogállásának megszűntetése nem vezetett az egyes zsidók és a központi hatóság közötti közvetlen kapcsolathoz, sőt maga a rendszer sem törekedett a zsidó életnek ilyen mélyreható átalakítására. Az csak magasabb jövedelemben reménykedett /ez a remény az új program első néhány évében teljesült be/ és a zsidó intézmények adósságai miatt is megfelelt a kormánynak az elismert zsidó képviselet megőrzése. Nem meglepő tehát, ha a központi és a tartományi tanácsok - még a formális megszűntetésüket követően is - bár kevésbé, mint korábban - de érvényesítették joghatóságukat.

 

Belső harc a Lengyel-Litván közösségekben

Következésképpen, a XVII.- századtól kezdve, egyre növekvő számú lázadó kereste a - zsidó vezetőkkel szemben - a nemesek védelmét. A XVIII.- század közepe felé, számos rendelet közösíti ki "Izraelnek a földbirtokosokat adómentesség elérése céljából megkörnyékező fiait" A közösségek, különösen a nagy közösségek és a körülöttük fekvő kis városok között számos vita folyt, amelyekben mindegyik a másikra akarta áthárítani az adóteher nagyobb részét.

Egyre nagyobb számban fordultak nem-zsidó bíróságokhoz, nemcsak egyéni ügyekben, de közösségek közötti vitákban is. 1721-ben az összes litvániai közösség fellebbezett a kincstári bírósághoz az öt a litvániai tanácsot uraló fő közösség ellen, azt állítva, hogy az utóbbi jogellenesen szedett be tőlük adókat, és az adóterhet egyenlőtlenül osztotta el közülük.

A társadalmi feszültség az egyes közösségeken belül nyilvánvaló volt. A prominens családok egymással versenyeztek a vezetésért, a befolyásért, a kinevezésekért és a megtiszteltetésekért. A havér / bajtárs / vagy a morénu /tanítónk/ vágyott címét, amelyet a tanulásban való kitüntetésként adtak, gyakran érdemtelenül adományozták. Néha olyan embereket is kineveztek a rabbinátusra, akik nem rendelkeztek a szükséges tanulmányokkal vagy tapasztalatokkal, csak hatalmas rokonok és támogatók segítségével, vagy azért, mert a megszorult közösségnek pénzt vagy kölcsönt ajánlottak fel.

Gyakran alakult ki zavarba ejtő helyzet, amelyben egy kiváló rabbi - a vagyonos tagoktól való függés miatt csekély hatást gyakorolt közösségére, addig kevésbé értékes rabbik vaskézzel kormányozták a közösséget. Ez nem volt teljességgel új jelenség, a különbség a korrupciós esetek osztódással való szaporodásában és a zsidó népesség különböző rétegei közötti növekvő feszültségben állt. Sőt, ez a fejlemény a közösségi cselekvési képessége csökkenéséhez vezetett, különösen a gazdasági etikában, és tanácstalannak bizonyult, például az egyének hazakah /megalapozott birtokláshoz való jog/ birtoklási jogának védelmében és a gazdasági verseny megakadályozásában. Az egység és a kölcsönös felelősség érzése meggyengült. A XVIII.- század második felében a közösségi szervezet ellen általában véve példátlan bírálat irányult. E hangulat egészen kivételes példája az a panasz, amelyet a litvániai Shavle város néhány lakosa nyújtott be a birtokügyekkel megbízott hivatalnoknak:

"Mi Shavle város zsidó lakosai könnybelábadt szemmel jelentjük ki, hogy nincsen szükségünk sem rabbira, sem vezetőkre, mivel ők zsarolnak minket, összeesküsznek ellenünk, hogy végleg elpusztítsanak bennünket, és mivel egymáshoz családi kapcsolatok fűzik őket, megfosztanak bennünket utolsó garasunktól is, csakhogy gazdagabbá legyenek...."

A közösségi hatóság gyengülése általában az adóbegyűjtés módszerében is változást hozott. Az egyre nehezebben begyűjtött közvetlen adók vagy sekhumot, fontosságukból vesztettek, velük szemben a különféle árukra vagy kereskedelmi ügyletekre kivetett koropki, vagy a közvetett adók súlya megnövekedett. A közvetlen adók a XVII.- század második felétől jelentek meg, ám csak a XVIII.- században váltak a közösségek költségvetése fontos elemévé. Néhány helyen a közvetlen adózást teljesen megszűntették, Krakkóban az alábbi rendeletet adták ki 1771-ben: "Az adófizetők listájára bejegyzettek közül sokan képtelenek teljesíteni kötelezettségüket, akár kisebb vagy nagyobb összeget kifizetni egyszerre, vagy akiktől nehéz begyűjteni, vagy akik nem adnak egyáltalában, ezért bevezetik a koropkát...."Az egyenes adót behajtani képtelen közösségek, elfogadták a közvetett adózási módszert, egyes árukra, elsősorban a húsra kivetve. Az étkezési törvények /a kasrut / feletti felügyelettel a közösséget bízták meg, ezért az biztosította a közösségi jövedelem szintje megőrzésének új módszerét és az egyénnek a kóser élelem miatt az attól való függőségét.

 

A társadalmi rend és a vezetés nyilvános bírálata

Az uralkodó réteg már a XVII.- században kezdett attól félni, hogy a közösségekben kikristályosodnak az ellenzéki erők. Egyre több rendeletet adtak ki a "pletykálkodók" vagy azok ellen, akik pletykálnak és élcelődnek a városi előkelők cselekedetein", azaz azok ellen, akik bírálják a vezetést. E rendeletek óvva intettek a "városok legértékesebbjei cselekedetei és státusza elleni összeesküvéstől"és a szervezett ellenállást céloztak megakadályozni, de a rendeletek gyors szaporodása azok hatástalanságáról árulkodik.

A legátfogóbb ellenzéki csoportok a saját minjanim-t /saját zsinagógát vagy imaházat/ alapító iparos társaságok, amelyek néha még saját hitszónokot /maggid/ vagy rabbit is választottak maguknak. Így kísérelték meg felszabadítani magukat a közösség védnöksége alól. A XVIII.- században a társadalmi feszültség feltételei közepette, még ezek, az eredetileg kegyességi munka céljával alapult társaságok is ellenzéki sejtek jellegét öltötték fel. A kahal /a vezetőség/ megkísérelte, hogy megakadályozza, hogy ezek a társaságok gyakorolhassák a pénztárnokot / gabbait/ kinevező jogait, de még a felügyeletnek e formája sem érte el a kívánt eredményt. A közösségi vezetők néhány helyen még nyomatékosabb eszközöket alkalmaztak: a volhyniai Dubnóban az összes társaságot felszámoltak, és ugyanabban a tartományban, Ostrogban hat évre megtiltották az új tagok toborzását. Ezzel egyidőben a vezetőség arra törekedett, hogy megakadályozza, hogy az ellenzék a közösségi ügyekre befolyásolhassa. A már korlátozott szavazati jogot tovább korlátozták. Valójában, a közösség tagjainak elenyésző számú százaléka vett részt a döntőbírák /borerim/ megválasztásában, akik kinevezték az új kahalt. Néhány helyen kifejezett rendelkezések tiltották meg az iparosok képviselőinek a döntőbizottságokban való részvételt.

Ezért is meglepő megjegyezni a muszar /erkölcsi instrukció/ irodalom kiterjedt forgalmát a XVIII.- századi Lengyelországban, amely társadalmi kritikai elemet, tartalmazott megfenyíttetve a gazdagot és a hatalmast, rámutatva hibáira, és követelve azok kijavítását. Nemcsak számos példányt nyomtattak ki és osztottak széjjel, de azok nyilvánvalóan elnyerték kiváló közéleti vezetők, fontos rabbik és tudósok hivatalos egyetértését /Haskamah/-t is, mivel egyetlen egy nyomda sem merészelte volna kinyomtatni az ő jóváhagyásuk nélkül a könyvet. A társadalmi kritika a kelet-európai zsidók belső életének integráns részévé vált.

Ez segít megérteni azt a paradoxont, hogy 1720-as években a Négy Tartomány Tanácsa vezetői /parnassim/ egyike felhatalmazta Berakhia-Beirekh ben Eliakim Getz rabbit "erővel és a hatalommal, hogy a tanács hitszónoka legyen a Négy Tartományban és megalkossa a szabálykönyveket, valamint javítsa a közerkölcsöt valamennyi közösségben. Prédikálhatott rabbi vagy vezető jóváhagyása nélkül, tiltakozás és akadály nélkül, és bajba sodorja mindazt, aki kinyitja a száját ellene bármilyen - kicsi vagy nagy ügyben. Őt becsülni és tisztelni kell minden olyan módon, amely megfelel egy olyan rabbinak és tudósnak, mint amilyen ő /bárcsak a hozzá hasonlók virágoznának Izraelben/ és segíteni, hogy befejezhesse munkáját, amelyet írásban magánál hord az ő szent eszével és amelyhez magáénak tudhatja Németorzság, Lengyelország és Morvaország nagy bölcseinek és rabbijainak hivatalos beleegyezését / haskhamot /." Berakhia rabbi egyike volt a legélesebb kritikusainak azon rabbiknak és vezetőknek, akik elárulták a közbizalmat, és akiket élesen bírált a Bráchót talmudi traktátusról való könyvében a Zera Beirekh Shelishi-ben. / A fenti idézet annak a Haskamah-jából származik./

 

A misztikus erjedés: Jákov Frank és szektája

A még szélsőségesebb társadalmi kriticizmust is elfogadni kész lengyelországi zsidó társadalom ellentámadásra összpontosított, amikor megkísérelték aláásni hitét és vallásos nézeteit. A misztikus erjedés - különösen a szabbateánus maradványok részéről - sohasem halt ki kelet-Európában és ismét fellángolt a társadalmi feszültség és a vezetői válság hátterében, és ezért a zsidó közvélemény minden szekciója heves ellenállásába ütközött.

Jakob Joseph Frank

1750-ben Jacob Frank emelkedett a lengyelországi szabbateánusok új és tevékeny vezetőjeként. Frank Podoliában született, sokat barangolt és Szalonikiben követőjévé a szabbateánizmusnak. 1755-ben visszatért abba a tartományba, amelyben született, számos hívőt gyűjtött maga köré, megtanított nekik néhány szabbateánus elképzelést, ünnepeket szervezett a számukra, amelyek szexuális orgiákba fajultak. E csoport cselekedetei hamarosan napvilágra kerültek, és kiközösítési rendeletet adtak ki ellenük. Kamenyec püspöke a lehetőséget kihasználva támadást intézett a zsidók ellen vallási vitát követelve zsidók és frankisták között. Az utóbbiakat olyan "zsidókként határoztak meg, akik ellenzik a talmudot, hisznek Isten megtestesülésében és a Szentháromságban és tagadják Izrael megváltását Jeruzsálemben." A vitát 1757 júniusában tartották meg, és természetesen a frankistákat nyilvánították győztesnek. Ennek következményeképpen a Talmud példányait a hóhér nyilvánosan elégette. Nem sokkal azután azonban a frankistákat védelmező püspök váratlanul meghalt, a zsidók ismét üldözni kezdhették a szektát.

Frank maga Törökországba menekült, ahol lengyel királytól kapott menlevelet. Ő és támogatói akkor Lvov érsekét környékezték meg, hogy a zsidókkal új vitát kezdeményezzenek. Ezt a vitát 1759 nyarán tartották meg, és ezúttal a frankisták azt állították, hogy a zsidók rituális célokra keresztény vért használnak. Frank kifejezte szándékát, hogy keresztényre hitre tér, de engedélyt követelt, hogy megőrizhesse külön szektáját. Az egyházi hatóság visszautasította a követelését, de már túl késő lett volna, hogy megakadályozzák ő és követői megkeresztelkedését. Azt követően, hogy Frank, több száz hívével egyetemben áttért, Chestohowa erődjében börtönözték be 13 évre, nehogy gonosz befolyást gyakorolhasson reájuk. A szekta azonban titkosan működött tovább, sőt még tovább is fejlesztette tanait. Frank a kabbalista szabbateánus hagyományt ötvözte, politikai gondolkodása elemeivel: Lengyelország az Igéret Földje, és azért, hogy megvalósíthassuk céljait, katonai erőt kell alkalmazni. Állítása szerint létre akarta hozni a Nagy Zsidó Hadsereget és ki akarta használni a különböző államok közötti politikai különbségeket.

Miután az orosz seregek behatoltak Lengyelországba az első felosztás idején /1772/

Frank kiszabadult és a németországi Offenbachban telepedett le. Halála után a szekta vezetését leánya vette át. A szekta a XIX.- század elején szűnt meg.

 

Báál Sém Tov és a haszidizmus kezdete

Eliézer Baal Shém Tov

Nem kevésbé kemény, de sokkal elhúzódóbb polémia bontakozott ki az új, a lengyel zsidóság körében megjelenő, és a rabbi Israel ben Eliézer Baal Shém Tov /a Jónevű Mester/ személyéhez köthető misztikus szekta körül. Ba'al Shem Tov /1700-1760/ kétségtelenül egyszerű származásúként Podoliában született. Fiatalon zsinagógai segédként és kisegítő tanítóként működött. Többévi magányt és meditációt követően, még a hitgalut /az igazi küldetés kinyilvánítása/ előtt baal shemmé, csodatevővé vált, amulettekkel és varázslatokkal gyógyító csodatévővé vált, és még azután is folytatta ezt a tevékenységét, hogy egy szekta vezetőjévé lett. Tanainak főbb tézisei jól ismertek, annak ellenére, hogy írásos munkát - néhány levél és a tanítványok által feljegyzett sor mondás kivételével - nem hagyott maga mögött. De nem lehet kétség, hogy a fő hatalma nem tanításaiban, hanem személyisége erejében rejlett.

Solomon Maimon

Ba'al Shém Tov kapcsolatot keresett napjai aszkétikus kabalistáival és nyilvánvalóan a szabbateánus szektával is. Ebben az időszakban még a fiatalok közül is sokan hatoltak a mélyére a kabalának. Ennek eredményeként az új, misztikus, ezoterikus elméletek elszaporodtak. A szélsőséges aszkétizmus is széles körben elterjedt. Solomon Maimon, a litván fiatal, aki kantiánus filozófussá lett, jegyzi meg, hogy fiatal tudósok szélsőséges aszketikus gyakorlatokkal sietették önnön halálukat. Ba'al Sém Tov megváltoztatta az egyéni kabbalisták irányát az önsanyargatástól és az elzárkózástól a községi vezetőség felé, így megteremtve az új zsidó vezető, a cadik vagy az igaz, típusát.

A cadik ezen új koncepciója megváltoztatta a zsidó vezető arculatát. A haszid tannak megfelelően a "cadik a világ alapja", az egész világ számára teremtetett, ő ellenőrzi annak minden anyagi és szellemi gazdagságát, sőt még az Úr döntését, magát is megváltoztathatja. Feladata a közösséget vezetése másképpen küldetése elveszti teljes értelmét. Bármilyen fokú szellemi emelkedettségre jut is el, arra sosem lesz képes, hogy megváltoztassa a világrendet és az üdvözülést felgyorsítsa, mindaddig, amíg "a nemzedék értéktelensége miatt" egymaga cselekszik. Sőt mi több, ha elzárkózik az emberektől, a szellemi fejlettsége ellenkező hatású lesz, azaz a tömegeket megfenyítheti, mert nem igyekeznek felülmúlni őt. A világ nem ér fel azzal a mértékkel, amely szerint a cadik éli az életét, ezért az ő szigorú vallásosságának puszta ténye, afelé viszi a világot, hogy szigorúsággal ítéltessék meg és ne könyörülettel.

Különös fontosságot tulajdonítanak a haszidizmus felfogása szerint a devekutnak /az I-sten szeretetének vagy I-stenhez fűződő bensőséges kapcsolatnak/. A cadik az Úrhoz és az emberekhez egyaránt kapcsolódik, s így mezuza, azaz közbenső, az Úr és az emberek között közvetít. Felelősséget visel az egész közösségért, és azért "ereszkedik le" szellemi magaslatáról, hogy az embereket felemelje magával. Leereszkedve, elfogadja az egyszerűt, a mindennapit, elvegyül az emberek között a piactéren, beszédbe elegyedik velük, miközben a másik világhoz való devekut állapotában marad, azzal az egyedüli céllal, hogy az embereket magasabb szintre emelje. A haszidizmus alapvető feltételezése, hogy nincs olyan hely, ahol "ne lenne jelen az Úr", az I-steniség minden szférában jelen van, és ezért a cadiki vezetés objektív célja, hogy felszabadítsa az anyagi világ burkaiban /kelipot/rejtőző i-steni szikrákat.

Az aszketizmus ellenzéséből és visszautasításából a hangsúly az I-sten tiszteletének örömére tevődött át. Amint azt maga Ba'al Shém Tov is kifejtette: "Az az orvos a legjobb, aki az orvosságot mézédes italban adja be." Az öröm a haszid tanításokban alapvető cél. A vallási buzgóság aszketizmusa és fájdalma csak néhányakból váltja ki a szigorú igazság I-steni attributumát / amelyet a világ nem képes elviselni /, mivel a világ azért ítéltetik el, mert nem tud hozzájuk hasonlóvá válni. Nagyon valószínű, hogy ez az örömön, és az abból kiemelkedő különleges haszidikus életmódon való hangsúly segített tömegeket, különösképpen fiatalokat a haszidizmushoz vonzani.

Egy bizonyos korai szakaszban Baal Sém Tov hinni kezdett abban, hogy tanai vezérfonalul szolgálhatnak a nép számára és közelebb hozhatják a Megváltást. Nagy 1747-ben újévkor átélt titokzatos látomásában, amelyben látta a lelkét az Égbe emelkedni, és amelyet apósához, a Szentföldre írott híres levelében irt le, a Messiás megígérte, hogy akkor jön el, amikor "a Te/ Baal Sém Tov/tanításaid ismertté válnak és megmutatják magukat a világban, és a Te forrásaid megerednek", azaz a haszidikus tanítások széles körben elterjednek. Mindazonáltal nem volt bizonyos abban, hogy melyik ösvényen vezet az út e cél eléréséhez. Amikor Baal Sém Tov 1760-ban meghalt a neve ismertté vált, és követői számos helyen előfordultak, ám nem alkottak mozgalmat.

 

A haszid mozgalom kikristályosodása: A mezericsi hitszónok és tanítványai

Jakov Joseph rabbi

Bá'ál Sém Tov tanítványai többnyire kiterjedt lélek - és önvizsgálat után vonzódtak hozzá. Bár számosan közülük hitszónokok voltak / maggidim /, mégis nehéz lenne hajszálpontosan meghatározni azt a társadalmi jelleget, amely mindannyiukban közös lett volna. Tudósokat és tanulatlanokat, előkelőket és egyszerű embereket egyaránt magukban foglaltak. Kettejük emelkedtek ki a többiek közül, rajta hagyta hagyva névjegyüket a mozgalom fejlődésén. A polóniai rabbi Jakov Joseph, Báál Sém Tov hű követőjeként örökítette tovább a tradíciókat: az ő "Jakov Joseph életrajza"- /1780/ az első kiadott haszid könyv. Az alapító halálát követően azonban nem választották meg a mozgalom fejének. A feladat arra férfira hárult, aki Baal Sém Tovhoz csak röviddel azelőtt csatlakozott: Dov Bauer rabbira, /?-1772/ Mezirech és Rovnó hitszónokára / a haszidikus tradíció nagy prédikátorára/. A Maggid a mozgalom központját a távoli Podoliából Volhyniába tette át, nekilátott, hogy számos fiatalt tanítványt gyűjtsön maga köré, sőt még követeket is küldött ki, hogy terjesszék el a haszidikus tanításokat Galicia, Fehéroroszország, Litvánia és közép-Lengyelország távoli vidékein is.

Még a városokban is, ahol viszonylag kevesen támogatták, a Maggid tanulói különféle istentiszteleti helyeket tartottak fenn. Az ima a haszid tanulmányokban fontos szerepet játszott, a felsőbb szférákhoz kapcsolódó még a vallási tanulmányoknál is fontosabb, főbb láncszemnek tekintették. Ez merészen eltért a lengyelországi és litvániai korábbi nemzedékek, sőt még a XVIII.- század zsidó társadalmainak szokásos álláspontjától, amely szerint a Talmud tanulása a legmagasabb ideál. A haszidizmus továbbá kezdeményezte, hogy követői a cfáti rabbi Izsák Luria /Nusah Ari/ által elfogadott szefárdi imakönyvből imádkozzanak, amely eltért a lengyel zsidók használta askenázi változattól. Ennélfogva a kavannah / a belső odaadás /, a szertartások szenvedélyessége, a kiabálásokat és a különös mozgást is ideértve szintén fontosnak bizonyult.

Bizonyos kabalisztikus elképzelések arra indították a haszidokat, hogy az állatok rituális vágását, a normális élességű kés helyett speciálisan csiszoltakkal hajtsák végre. Ezt még Ba'al Sém Tovval is összefüggésbe hozták, aki szigorúan ellenőrizte a saját metszőjének módszereit, és megvizsgálta a késeket. Ez oda vezetett, hogy a haszidok a metszőiket saját közösségük tagjai közül választották. A közös étkezések is a központi szerepet játszottak a mozgalom rituáléjában. A Shabat és a rebbe tartotta ünnepi étkezések,/amelyeken általában a Heti Szakaszról beszélt /, a közösségi élet fontos ünnepi szertartásaivá váltak. /A Shabbat kimenetele előtt elfogyasztott/ szeuda shlisit később a rabbi tanításait, a cadikokról szóló történeteket /a puszta elmesélést szent cselekedetnek tekintették/ fennhangon ismétlő és a külön haszid melódiákat éneklő, legfontosabb eseménnyé vált.

Amikor a cadikok csökkenteni kezdték a távoli közösségekhez való utazásaikat, szokásossá vált, hogy a követők ünnepnapokra és Shabatra a rebbéhez utaznak, a rebbe háza és szokásai megteremtették önnön fontosságukat a szekta életében. Külön ceremóniák alakultak ki, és a rebbe minden szava vagy mozdulata jelentőséggel bírt a tanítványok számára.

Okunk van feltételezni, hogy a haszid mozgalomban véleménykülönbség mutatkozott azok között, akik a központosítást, a mozgalom egésze számára egyetlen vezetőt "egy nemzedék egy szóvivő"-t hirdették, és azok között, akik szerint minden cadiknak, a maga jogán vezetőnek kell lennie. Ez lehetett az egyik vitapont rabbi Jakov Joseph és a mezirechi hitszónok között. Mindenestre a Maggid egy nyilvánvalóan decentralizált irányzatot vezetett be, amely szerint minden egyes haszid közösségnek megvan a maga vezetője és a vezetést a rebbe átadta a tanítványainak. Az apáról a fiúra átszálló dinasztikus elv, a mozgalom fejlődésének csak egy kései szakaszában, teljességgel különböző feltételek között vált uralkodóvá.

A Maggidnak a haszidikus mozgalomban fontos szerepet játszó tanítványai között szerepelt a berdicsevi Lévi Isaac rabbit, aki "Izrael ügye szószolójaként" Ba'al Sém Tov nyomdokain haladt. Galiciában a haszidizmust a cadiknak a nyája iránti felelősséget hangsúlyozó zlochowi rabbi Jechiel Michaél és lizsanszki rabbi Elimelech terjesztették el. A kései tanítvány rabbi Isaac Jakov a " lublini látó" és a kozienicei Israel rabbi vezették be a haszidizmust közép-Lengyelországba.

Menahem Mendel

Fehéroroszországban és Litvániában új tanok terjesztett el a "Karlini Nagy" Aaron rabbi a Maggid életében így a haszidokat abban az időben általában karlinitáknak nevezték. Csaknem ugyanabban az időben egy másik tanítvány Menahem Mendel rabbi, aki Vityebszkben és Minszkben vezette haszid közösségeit, állt élére egy nagyobb haszid csoportnak, akik 1777-ben a Szentföld felé vették útjukat. E térség legfontosabb alakja a ljadyibeli /Lozna/ Shneur Zalman rabbi nagy talmud-tudós végül is kifejlesztette a Habadként /"a bölcsesség, a megértés és tudás" héber rövidítéséből/ ismert haszid gondolati iskoláját, amelyet könyvében a

Sneur Zalman

Likutei Amarimban vagy a Hatanyaban fejtett ki. A Habad rendszere az érzelmeknél nagyobb hangsúlyt fektetett az intellektuális és teoretikus tanításokra. A cadik közvetítő szerepét a hívő és az úr között egyedül a szellemi ügyekre kívánta korlátozni. Nem lehet kétséges, hogy Sneur Zalman rabbi tevékenysége egy olyan térségben zajlott, ahol a litvániai zsidók /amelynek egyike volt/ "racionalista" megközelítését is magában foglaló hagyományos eszmék erősen beágyazódtak és befolyásolták nézeteit.

 

A haszidizmus elleni küzdelem: A Vilnai Gaon

A haszidizmus és követői elleni harcról a mezirechi maggid haláláig semmilyen feljegyzés nem szól. Sőt a tények arról tanúskodnak, hogy a közösségi és a haszid vezetők együttműködtek az 1760-as években. Sőt azután is, hogy Lengyelországban a zsidó vezetők üldözni kezdték a haszidokat az 1770-es évek elején, a dubnói közösség feje megállapodott Jákov Joszéf rabbival és követőivel, hogy együtt cselekednek "az elfogottak kiváltásáért", azaz kiszabadítanak egy nemes által fogságba vetett zsidó bérlőt. Az együttműködésnek másol is voltak hasonló esetei különösen a hazakah / a zsidók közötti gazdaság verseny megakadályozása /védelmében.

A haszidizmus elleni támadás a litván Jeruzsálemként is ismert Vilnában, a korabeli legfontosabb lengyelországi vallási központban kezdődött. Még ott is létezett egy híres tudós és a városi hitszónok vezette kisebb haszid közösség. Amikor a csoport létezéséről tudomást szereztek 1772-ben, a haszidokat kiközösítették, vezetőiket megbüntették, sőt száműzték is a városból. A vilnai közösség levéllel fordult valamennyi közösséghez, hogy derítsék fel és közösítsék ki a haszidokat. A Brody-közösség, a legnagyobb Lengyelországban, szintén a kiközösítésről határozott, és őket további közösségek követték. A Brody-beli kiközösítés megtiltotta a haszidok külön minjanjainak létezését, a nusah ari szerinti imát, és a különlegesen csiszolt késsel történő rituális vágást, stb. E rendelet csekély hatással bírt a dél-lengyelországi haszidok helyzetére Podoliában, Volhiniában és Ukrajnában, az életüket inkább megnehezítette Litvániában és Fehéroroszországban. Néhányan közülük eltitkolták tevékenységüket vagy elhagyták otthonaikat. A vita ismét felélénkült akkor, amikor a haszidok a nyomdáikban a könyveiket a közösségi rabbik jóváhagyása nélkül nyomtatták ki.

A könyv "Jacov Joseph életrajza", különösképpen felingerelte a haszidizmus ellenzőit, és 1781-ben Vilnában "a mi nagy és híres közösségeink egyikének és a rabbi, a mi közösségünk nagy bölcsével, a nagy jámborságú és neves gáon, rabbi Elijáhu nevében" ismét kiközösítette a "szektát". A dokumentum megtiltott minden érintkezést a haszidokkal, hogy lakást adjanak számukra bérbe és a követőket kiűzni parancsolta. A kiközösítéshez a litván közösségek kivétel nélkül csatlakoztak. A különböző körzetek közösségeinek tanácskozásaiban az elkövetkező években, megkímélték a kiközösítést, sőt még szigorítottak is rajta. A haszidizmus ellenzői a különböző helyekre, így Német- és Csehországba is megbízottakat küldtek ki, hogy a rabbikat a kiközösítés eszköze alkalmazásáról meggyőzzék.

vilnai Elijah rabbi

A XVIII.-században, a zsidó társadalom és vezetése - az őket sújtó külső és belső válság ellenére - még mindig elég erősnek mutatkozott, hogy ellent állhasson a vallási szenvedély emelkedő hullámának. E társadalom alkotó és hagyományőrző erői a vilnai Elijah rabbi, minden idők legnagyobb zsidó tudósai egyike köré csoportosultak.

Bár nem töltötte be hivatalosan a rabbi tisztjét, Vilnában - a közösség támogatta, hogy minden idejét a tanulmányainak szentelhesse - vezetőként ismerték el és iránymutatásáért számos országból folyamodtak hozzá zsidók.

A vilnai Elijáhu rabbi kommentárokat irt a Misnához és a Talmudhoz, bibliai szövegmagyarázatait a tömörség és az egyszerűség jellemezte. Még irt tanulmányokat matematikából, csillagászatból és grammatika bibliai segédtudományából. Egyben misztikusként, a szellemi feszültség állapotában élt. Könyvet irt a Kabbaláról és a volozsinyi Hajjim rabbi, leghívebb tanítványa szerint " Elijáhu próféta is felfedte magát előtte".

A Vilnai Gáon ellenezte azt a haszidikus állítást, hogy az ember az átmeneti világban a benne levő jó és rossz ösztönökkel együtt imádhatja az Urat. Úgy vélte, hogy e-a saját szigorú aszkétikus hozzáállásától idegen - megközelítés elhomályosítja a világi és a szent, a tiltott és a megengedett közötti határvonalat. Meg volt győződve arról, hogy a belső odaadás a világosan megjelölt törvényektől való eltéréssel együtt a haszidokat a Tóra megszegéséhez vezeti. Érvelésük, hogy a szent szövegek tanulmányozása, más célból, mint a saját kedvükért értéktelen, csak mértéktelen gőgösséghez vezethet, amely - úgy tűnt neki - aláássa a vallásos tanulás alapját. Úgy vélte, hogy a tanulás, amely nem a belső odaadás céljából való, a tanulmányokat öncélúvá teszi, azaz a tanulmányok teljes elhanyagolásához vezet.

A cadik, mint az Úr és az ember közötti közvetítő koncepciója bálványimádásnak tűnt előtte, különösképpen mert a haszidizmus nagy vezetőit - köztük Ba'al Shém Tovot - tudatlanoknak tekintette. Így a haszidizmus bizonyos alapvető feltevései és a tanítás ellenszenvesnek bizonyult számára. Elutasította, hogy e mozgalmat - a közösségi vezetőkhöz hasonlóan - pusztán vétkezőnek tekintse. A Gaon kijelentette, hogy " mindazok, akik ezen az ösvényen járnak, sohasem térnek vissza - így az eretnekség". Elégedetlen volt azzal az enyhe büntetéssel, amelyet a vilnai közösség szabott ki a haszid minyanra ott," a közösségi vezetőkért küldetett és dühös volt reájuk. Miért szabtak ki reájuk oly enyhe büntetést? Ha a helyükben lehettem volna, úgy jártam volna el velük, mint Elijahu Baal prófétáival."

A litvániai közösségek és a rabbik engedelmeskedtek neki. A haszid vezetők, a vityebszki Menahem Mendel és a ljadi Shneour Zalman rabbik minden kísérlete, hogy tisztázás és vita végett találkozzanak vele, hiábavalónak bizonyult. A Gáon élete vége felé valószínűleg haszidok elkezdték híresztelni, hogy megbánta, hogy szembeszállt a tanaikkal. Ez arra késztette, hogy 1796 nyarán közzé tegyen egy levelet, amelyben kijelenti: " Álláspontom mellett kitartok, ahogy a múltban is kitartottam és mindenkinek, aki Izrael neve által ismert, kötelessége, hogy elutasítsa és üldözze őket minden lehetséges módon."

A Gáon Szukkot ünnepén 1797-ben hunyt el. A haszidok ellenzői szerint, a szekta Vilnában "nagy ünnepségeket" tartott a halálát követően, ami felkeltette a haragjukat.

A vilnai közösség vezetői bejelentették az ünnep utolsó napján a város valamennyi imaházában, hogy "mindenki, aki nyomdokait követi és úgy cselekszik, ahogyan ők többé nem tekintendő Izrael fiának és teljesen idegenné válik, az legyen kiűzettetve ebből a szent közösségből."

A haszidokat kívülállóknak tekintették, akik a zsidó népnek nem alkotórészei, így szabadon feljelenthették őket a hatóságoknak. Ténylegesen is panaszt emeltek a haszidok és vezetőjük Shneour Zalman rabbi ellen, a hatóságokkal szembeni hűtlenség, a nem zsidók megvetése és Törökországba való pénz- / valójában a palesztinai zsidók javára gyűjtött alapok / csempészése miatt. Shneour Zalman rabbit letartóztatták és Szentpétervárra vitték, de hamarosan elengedték és a hatóságok utasítást kaptak, hogy ne zaklassák a karlinitákat. De a megismételt, ezúttal Avigdor Ben Hajjim pinszki rabbi feljelentésére újból letartóztatták, és egy sor kérdésre kellett válaszolnia. Egyes haszidok szintén tálaltak meséket a hatóságoknak, azt állítva, hogy a vilnai közösség összegyűjtött adójövedelem egy részét a haszidok üldözésére fordította. A hatóságok csak akkor engedték el Shneour Zalman rabbit másodszorra, amikor meggyőződtek róla, hogy nincs a vitának politikai aspektusa.

A XVIII- vége felé a kiűzetéseken és az alap nélküli vádaskodásokon túl / és valószínűleg azért, mert ezek a módszerek nem hoztak eredményt / különböző haszidellenes vitairatok láttak napvilágot a XVIII.- század végén. Israel Leibel rabbi, a litvániaibeli Novogrudok maggidja, a makovi Dávid rabbi és mások szidalmazták a haszidokat, életmódjukat és a rebbéikbe vetett hitüket. Mindazonáltal a küzdelem nem bizonyult könnyűnek, mert a haszidok - időközben - megerősödtek, zaklatni kezdték ellenfeleiket és akadályozták könyveik terjesztését.

 

A haszidizmus és a kelet-európai zsidóság autonóm intézményei

A haszidizmus nem hirdetett és szándékoltan nem vezetett be társadalmi változást. Amint azonban a kelet-európai zsidók életében jelentékeny társadalmi tényezővé fejlődött, rajta hagyta névjegyét a zsidó társadalom és annak vezetése szerkezetén. Hasonlóképpen, ez a mozgalom nem érintette a zsidó társadalom elfogadott mintáit. Még azokon a helyeken is, ahol uralkodóvá vált a hagyományos közösség változatlan maradt. A mozgalom nem változtatott a közösségen belül a társadalmi erők egyensúlyán és egyáltalán nem javított az alsóbb osztályoknak a magasabb rétegekhez való viszonyán. Mindazonáltal a haszidikus mozgalom megszilárdulása új keretek közé helyezett néhányat a vallási és társadalmi érdekekből, amelyek korábban kizárólagosan a közösségen belül koncentrálódtak.

A haszidizmus vonzási körzetében levő közösségeken belül a rabbi fontossága elhalványult, többé már nem tekintették a legfőbb szellemi hatóságnak, sokkal inkább tanítónak és vallási jogi szakértőnek, aki a legfőbb hatóságot birtokló Cadik árnyékában él. A hitszónokok / maggidim /, akik a haszidizmus terjesztésében fontos szerepet töltöttek be, szintén csaknem teljesen eltűntek a haszid társadalmon belül. Mindkettőjüket a haszid rebbe váltotta fel, aki tanítványait vallási ügyekre és haszid tanokra tanította, tanácsokkal szolgált az igazán kegyes életmódról és irányította őket üzleti és családi ügyeikben. A közösségi szerkezet, amely valaha magában foglalta a zsidó élet minden aspektusát, most tartalmának egy tekintélyes részét elveszítette, és igy az egyénnek a közösségtől való függősége meggyengült.

A rebbe beleavatkozott a közösségi hivatalok, különösképpen a rituális metsző kinevezésébe. A haszid cadik nem kapcsolódott egyetlen külön közösséghez sem, hanem kívülről működött. Ez egy újdonság volt a korábbi időszakokhoz képest, amikor minden egyes közösség féltékenyen őrizte függetlenségét és nem engedte meg, hogy külső elemek belső ügyeikbe avatkozzanak. Még a tanácsok sem kényszeríthették rá határozataikat az egyes közösségekre, de kompromisszumokra vagy vallási közvetítésre kényszerültek. A rebbe a közösségeket és az egyéneket a státuszánál vagy az isteni hatalmakkal való érintkezésének erejénél fogva, azaz átokkal vagy áldással befolyásolta a közösségeket és az egyéneket. A közösségi szervezettől való függetlensége képessé tette őt arra, hogy a helyi közösségi érdekek fölébe emelkedjék és olymódon cselekedjen, mint a múlt tanácsai- arra törekedjék, hogy védelmezze az általános zsidó érdekeket, mint pl. a hazakah, a foglyok váltságdíja, a szentföldi pénzalapok, az erőszakos elemeket és a hatóságok által kibocsájtott elnyomó rendeleteket ellenző szervezet.

Ezek a változások azt jelentették, hogy az előző uralkodó réteg sokat veszített fontosságából és befolyásából a haszidizmus által uralt területeken.A gazdagnak és a tudósnak is egyaránt el kellett fogadnia a rebbe hatalmát, az uralkodó osztály a maga idejében a haszid közösségekben is kiemelkedett, bár nem lett olyan hatalmas mint elődje. A tömegek a haszidizmus és ellenzői közötti küzdelemben, bizonyos mértékű befolyást szereztek, szót kértek a közügyekben és befolyásuk valóban növekedett. Az az álláspont, hogy a zsidó közösség "egy testület" és az a követelés, hogy legyen kapcsolat a cadik és a tömegek között, amelyek a haszidizmus sarokkövei voltak, fokozták az egyes zsidó önbizalmát és jelentősen csökkentették a XVIII.- században a lengyel zsidóságon belül még tomboló közösségen belüli harcot.

Ez a harc is rajta hagyta a névjegyét Litvánia, a haszidizmus elleni ellenzék fellegvára közösségein. A Vilnai Gáon haszidizmussal vívott háborúja nem végződött győzelemmel, de megszilárdította és megerősítette a litván zsidóságot. Egyben alkalmul szolgált az aktivitás és az oktatás új forrásainak, a nagy jesiváknak / a talmudi tanulmányok akadémiáinak /a kikristályosítására.

A fentiekből levonható következtetés, hogy a haszidizmus növekedésének nemcsak nem sikerült aláásnia a már megrendült kelet-európai zsidó autonómia alapzatait, hanem bizonyos vonatkozásokban még meg is megerősítette és meg is szilárdította azokat. A haszid közösségek és a litvániai jesivák korlátot emeltek a Haskalah-nak /a felvilágosodási mozgalom/ a régióba való beszivárgása ellen, fenntartották a hagyományos alapzatú zsidó közösségek többségének egységét és rést nyitottak a XIX.- században a keleti és nyugati zsidó közösségek között.