Friedmann Sándor:
Emlékezzünk, hogy felejteni tudjunk
2020.10.05.
Gyere haza fiam!–üzent az Alzheimerrel kínlódó apa tékozló fiának – minden el van felejtve…
Nem véletlen a megbocsájtást és az elfeledést jelentő szavak hangzásbeli szomszédsága. Az amnézia és az amnesztia fogalmak gyakori felcserélése, értelmezésük akaratlan összecserélése gyakran fordul elő, mint azt a fenti üzenetből is látjuk. A két fogalom egy irányban kompatíbilis, vagyis a felejtés tartalmazza a megbocsájtás fogalmát, de ez fordítva nem igaz. A kitörölt, kiürült memória visszatérő és kollektív betegség Gabriel Garcia Marquez Száz év magány című regényében. A könyvben Macondo falu lakói hiába küzdenek mindenféle írott emlékeztető jelekkel és más eszközökkel a végleges felejtés ellen.
A felejtés elleni küzdelem, az emlékezetkiesés okozta szenvedés nem korlátozódik csak szerencsétlen kevesekre, részbeni vagy teljes mértékű felejtés elkerülhetetlenül hozzátartozik minden emberhez, főként korai gyermekkorban és később az öregség során.
A közhiedelemmel ellentétben a legtöbb esemény, ami az emberrel megesik, hamarosan feledésbe merül. Nem igazán tudjuk felmérni, hogy mennyit felejtünk, pontosan azért, mert elfelejtjük a dolgokat és ezáltal a felejtés mennyisége felmérhetetlen lesz.
A fentiek dacára a felejtés gyakran lehet hasznosabb, mint káros. Gyakran lehet üdvözítőbb a felejtő számára, mint tragikus. A dolgokat elfelejteni ugyanolyan természetes, mint emlékezetben tartani valamit, mert sem egyén sem közösség nem képes mindenre emlékezni. A teljes körű (totális) emlékezet lehetetlenné tenné, hogy dolgok és emberek között különbséget tegyünk, vagy éppen fordítva: általánosítsunk. Élhetetlen mindentudók lennénk, mint Borges Funes, az emlékező-je,[1] akinél a minden múltbeli mozzanatra történő elkülönítetlen és válogatás nélküli emlékezés a végén halálosnak bizonyul.
Az egyéni emlékezés vagy felejtés leginkább akaratlanul történik, noha bizonyos esetekben (a bűnelkövető a felejtésben, a tanú az emlékezésben érdekelt) igyekszünk akaratunkkal a folyamatot befolyásolni.
A csoportos felejtés másrészt szándékos és irányított, vagyis megfontolt lehet. Itt érhetjük tetten a felejtés művészetét – szándékosan használom a művészet fogalmát bármiféle negatív jelentésű fogalom helyett, tehát a felejtés művészetét az amnézia, vagy a választás lehetőségét a kényszerűség, az erőszak helyett. Művészi tökélyre fejlesztett ravasz és célirányos ítélkezési mechanizmus szükséges ahhoz, hogy eldöntsük, mit akarunk megtartani, mit hagyunk a múltban feloldódni, mit hagyunk egyben, mit szedünk darabjaira, és mit memorizálunk, vagy éppenséggel mi az, amit feledésre ítélünk. A tökélyre fejlesztett felejtés-mechanizmusra minden társadalomnak szüksége van. A közösségi komfortérzethez feltétlen szükséges a megemlíthetetlen, gusztustalan vagy csak egyszerűen kényelmetlenné vált dolgok elfelejtése vagy felülírása. Gondoljunk itt az egyházi vagy pápai kiátkozásra, ennek (nem teljesen pontos) megfelelőjére a zsidó kultúrában, a Cheremre, vagyis a közösségből való kitagadásra (főleg a bevett szokásoktól eltérő tanítások vagy értelmezések miatt) vagy a modern idők jellegzetes központi felejtés-parancsára a forradalmak, a rezsimváltások esetén az előző éra kultuszának, emlékműveinek ledöntésére, ill. lecserélésére.[2]
Természetesen nemcsak világnézeti vagy hatalmi feledtetés létezik. A kultúrának, a kultúrtörténetnek is megvannak a maguk felejtésre ítélt, a saját korukban még revelált gondolatai. Pusztán a mögöttes információhiány gyakran feleslegessé, értelmetlenné tesz egy emlékművet.
Egy klasszikus formájú megjelenítés a 20. század végén, 21. század elején, már nem hordozza azokat az allegorikus tartalmakat, amiket a felállításkor a befogadók kultúrája ismert.
Kinek jutna eszébe manapság a Széchenyit négy oldalról körbevevő két úr és két hölgy alakjáról Minervára, Neptunusra, Ceresre és Vulcanusra gondolni? Vagy, hogy egy napjainkra rezonáló alkotásról is beszéljek, a debreceni gyógyszergyár és a budapesti Kékgolyó utcai klinika előtt felállított emlékmű kígyóölő alakjába ki látná bele Wallenberget? Pedig eredetileg őt, az ő harcát ábrázolta a gonosszal.[3] De tempora mutantur. David Lowenthal említi: A felejtés művészete előszavában azt a new-yorki esetet, mikor is az 1922-ben felállított klasszicizáló szoborcsoportot, Mac Monnies A Polgári Érték legyőzi a Kísértő Vágy szirénalakját című alkotást először 1941-ben szavazták ki helyéről, a Városháza parkjából, majd 1987-ben Qeensből is el akarták tüntetni. Azért, mert a "Polgári Érték" egy férfi alakjában jelenik meg az alkotáson, míg a "Kísértő Vágy szirénje" mi lehet más, mint egy meztelen nő (szirén). Az emlékmű azt a pillanatot ábrázolja, amint a legyőzött Szirén a férfiként ábrázolt győző, a "Polgári Érték" lábait átkulcsolva könyörög az életéért.
Az allegorikus jelentés elfelejtődött, és maradt a feministák szégyene: egy római sisakos meztelen férfi, amint földre teper egy ruhátlan nőt, s mindezt egy közparkban álló szobor alakjaként teszi, mintha nem értük volna (majdnem) el a nemek egyenlőségét, mintha az utóbbi évek több ezer szexista perében nem a nemükkel visszaélő férfiak ellen ítélt volna a bíróság. (Már amikor és ahol.)
A nyelvhasználat során is tapasztaljuk a fogalmak, a jelentések feledését. A nyelv változik, eredeti jelentések elfelejtődnek, újak jönnek. Egy múltbéli alkotásnál vagy hagyjuk feledésbe merülni az eredeti jelentést, vagy értelmező szótárt mellékelünk a szöveghez, még ha a saját nyelvünkről is van szó. Íme, egy példa:
Hogy véletlen most Cupido,
Meglőtt az mordály áruló,
Maga hittel lőn köztünk szó,
Hogy frigyünk lenne állandó."[4]
Bár ebben a munkában az emlékezésről, majd az emlékművekről lesz szó, mivel az emlékezés és a felejtés kéz a kézben járnak, egyik sem lehet meg a másik nélkül. Ha a felejtésről beszélünk, az emlékezést is gondoljuk, értelmezzük. Valószínű, hogy ebben az emlékezés-felejtés gondolatkörben munkám több kérdést fog felvetni, mint ahány választ ad, több nyitott, befejezetlen, megválaszolatlan gondolat fog felmerülni, mint amennyi axiómaként elfogadható megállapítás.
Adottak-e a történelemben olyan pillanatok, amikor a felejtés különösen üdvös lenne? Ha a szervezett felejtés olyannyira elterjedt lenne, mint azt annyian gondolják forrásaim szerzői közül, mondhatjuk-e ezek alapján, hogy a társadalmak tudatosan felejtenek? Vajon az emlékezés és a felejtés közötti hangsúlyváltás mutat-e valamilyen ismétlődő, visszatérő jellegzetességet, s ha igen ez a periodikusság vajon naponkénti, szezonális, évenkénti, generációs vagy dinasztikus? Vajon vannak-e a felejtésnek is megbízott intézményei, alkalmazottai, mint ahogy az emlékezésnek? Vajon vannak-e hivatalos emlék-kitörlők a megbízott krónikások vagy írnokok mintájára? Mi lesz a sorsuk a nyugat-európai Winston Smith-eknek,[5] a kelet-európai Köves Gyuriknak,[6] akik visszautasítják – mert képtelenek teljesíteni – a felejtés felülről jövő parancsát? Mi történik valójában akkor, amikor az uralkodó nézet megparancsolja az elkülönülő, elkülönített kisebbségnek, hogy felejtsen?
Hadrianus a Bar-Kochba lázadás leverése után nemcsak Júdát (Jeruzsálemet, a nagyobb városokat és a lakosokat) semmisítette meg, de még a jövőbe is beleszólt, úgy, hogy beleavatkozott a jövő emlékezetébe. Megtiltotta az ország nevének, Júdának a használatát, és egy korábban élt szomszéd és ellenséges nép nevéről, a Filiszteusokról nevezte el a területet Palesztinának. Jeruzsálem nevét is megváltoztatta. A császár családi nevét kapta a város, Aelia Capitolina lett. Júda népének emlékeit (mert nem országhoz, földhöz, hazához kötődtek) ezzel nem tudta megsemmisíteni, azonban a világ emlékeit (történelmi tudatát) a helyszínnel kapcsolatban sikerült megkeverni, az (általa) adott, erőszakolt irányba terelni. (Lásd a mai megtévesztő helyzetet a Palesztina névhasználattal kapcsolatban.)[7]
A 16. században az angol protestantizmus sem kímélte a katolikus egyházi csodákkal és szentekkel kapcsolatos művészi alkotásokat. Hogy még az emlékük se maradjon fenn, királyi rendelet írta elő az összes templomablak, oltárkép és szobor megsemmisítését, amelyek a katolikus szentek, csodatételek történeteit ábrázolták. (Az analfabéta köznép az ablakok rajzaiból és a faragványok meséiből ismerte a bibliai történeteket)
A történelmi emlékezés, vagyis a tudat átírásának egy minket közelebbről érintő példája a 18. századi eredetű és a Micu-Kleinék által a köztudatba (öntudatba) ültetett dáko-román kontinuitáselmélet gyors elterjedése és egész Európával való elfogadtatása.
Időben egy egész közeli esemény kapcsán is felmerül az eseményekre emlékezés (történelemlátás) csoportonkénti különbözősége.
"… a 2006. évi sajnálatos események (…) kiszorították az érdeklődés homlokteréből a kulturális emlékezet alkotásait, és az emlékezés kultúráját állították előtérbe. Olyan kérdések foglalkoztattak bennünket, hogy méltányos-e védtelen rendőrök ellen fenyegetőleg föllépni, helyénvaló-e ártalmatlanná tett embereket rendőrileg rugdosni, illő-e – ez a fordulat olyannyira megtetszett a balliberális közönség szószólóinak, hogy aligha hiányozhatott megnyilvánulásaikból – körbevizelni a Parlamentet."[8]
Az emlékezés tiltása, elmismásolása vagy szőnyeg alá söprése – ahogy ezt Kelet-Európában tettük (tesszük) – nem igazán védhető álláspont, de talán az erőszakos, erőltetett emlékeztetés még rosszabb ennél, mikor is az emlékek hamisak, hazugok, és alapot adnak egy hamis közösségi emlék, egy hamis történelemszemlélet kialakulására.
A náci Németország ideológusai nemhogy el akarták volna törölni a zsidók emlékét, de valójában Prágában múzeumot szándékoztak szentelni a néhai zsidó életnek, hogy ezzel ünnepeljék a Végső Megoldást, és emléket állítsanak neki. "A nácik célja a zsidókat nem megsemmisíteni és örökre elfelejteni volt, hanem megsemmisíteni, majd úgy bemutatni egykori életüket, hogy hóhéraik és azok utódai a megsemmisített zsidók haszontalan, ártalmas létére emlékezzenek"- támasztja alá Elisabeth Domansky a fenti gondolatot.[9]
A felejtés gyakran üdvözítő lehet az egyénnek, de a művészetnek, művésznek az emlékezés kötelező tevékenysége.
Én hozom az álmot, Léthe-vizet
Bizáncban is nőtt feledés moha,
De így feledni nem tudtak soha.
És Budapest ujjong, dalol, fizet.
Én hozom az álmot, Léthe-vizet.[10]
Az emlékezet formái.
A görögök amellett érveltek, hogy a retorikai tréning csökkenti az emlékezőképességet és tehetséget, míg a római retorikusok ezzel ellentétben hitték és kifejlesztették azt a művészetet (technikát), ami a középkori és reneszánsz memoriter alapja lett. A későbbi fejlődés értelmezése miatt fontos e két különböző tradíció megismerése és megkülönböztetése.
A görög, a dialektikus (filozofikus) memória:
Platón a >Phaidroszban körbejárja a retorika és a dialektika, vagyis a rábeszélés és az okfejtés közötti kapcsolatot. Kiinduló tézise az, hogy memóriánkat csakis a filozófiában való jártasság, a dialektika művészi tökélye erősíti, amit jelen esetben Szókratész képvisel, és amire Phaidroszt próbálja rávezetni. Vagy még inkább, csakis a filozófia alapos ismeretében mozgósíthatjuk belső kapacitásunkat a meggyőzés érdekében, más szóval, csakis a filozófia segít ahhoz, hogy erkölcsös életet éljünk. Ezt a belső kapacitást nevezi Szokratesz emlékezetnek, mégpedig lelkünk szent eredete emlékezetének. Szokratesz szerint csakis a filozófus érti helyesen a világi "emlékeztetőket". Példát is ad rá: amikor ő, Szokratesz megpillant egy ilyen szép ifjút, mint amilyen Phaidrosz, ő, Szokratesz, képes kontrollálni buja vágyait, amelyek feltörnek benne, inkább nézi a fiú szépségének esztétikai oldalát. Ennek az "emlékeztetőnek" (belső figyelmeztetésnek) a helyes használata viszonzásul erkölcsi alapot szolgáltat arra, hogy emlékeztesse, tanítsa fiatal tanítványát erre az alapigazságra. Ezzel szemben és ennek ellentéteként a szofista Liász által Phaidrosznak felajánlott retorikai "továbbképzés" a hamis emlékezetet és gondolkozást jelentik, mert a retorikusok szándékai becstelenek, személyes érdekük és politikai boldogulásuk szolgálatába állítják érvelésüket. Retorikai gyakorlatok inkább kiürítik, mintsem táplálnák az emlékezetet, mert a rétor ilyenkor az "emlékek mankóira" támaszkodik, és nem az okfejtés művészetét gyakorolja, ami Szokratesz szerint feltétlenül szükséges ahhoz, hogy használni tudjuk az érveléshez szükséges képességünk isteni adományát.
Arisztotelész Az emlékezésről és a visszaemlékezésről című munkájában szintén a dialektikus emlékezetről értekezik, de Platónhoz képest azzal a különbséggel, hogy ő, Arisztotelész, az agy információgyűjtési és tárolási módozatait figyeli meg. Többek között nyomatékkal említi az emlékezet asszociatív és vizuális karakterére vonatkozó megfigyeléseit. Úgy gondolja, hogy minden egyéni emlékezetben van egy kép(más) meg (jó esetben) a hozzá fűződő emóció és ez segíti a visszaemlékezést. Nyomatékkal megkülönbözteti egymástól az emlékezés képességét a visszaemlékezéstől. Sok állat emlékszik, mondja Arisztotelész, de csakis az ember képes mindkettőre, emlékezni és visszaemlékezni. A visszaemlékezés egy igen kifinomult tevékenység; benne van mind az időt visszatükröző kutakodás, mind maga a képekkel, ideákkal körülvett felidézendő objektum. Ez az eljárás független okfejtést feltételez és kíván: a dialektikus nem használ érveket csak úgy fejből, alap nélkül, inkább nagyon is megalapozott érvek között kutakodik és választja a visszaemlékezés, a felidézés módszerét.
A római, a retorikus memória:
"Válassz ki bizonyos térbeli helyeket, alakíts ki magadban képeket az emlékezetben tartandó dologról, majd kapcsold ezeket a tudatosított térbeli helyekhez. Ilyenképpen e helyek sorrendje megőrzi az anyag egymásutánját, a dolgok képei pedig magukat a dolgokat jelölik" – tanítja Cicero az emlékezés művészetét vagy technikáját, amelyre a szónoknak feltétlen szüksége van, ha a birodalomban boldogulni akar. A Rhetorica ad Herennium[11] megkülönböztet mesterséges és természetes emlékezetet, aszerint, hogy az emlékezőképesség művészetéről, az ars memoriae-ről beszélünk-e, amelynek a fejlesztése teremti meg a mesterséges emlékezetet, vagy az egyszerű, velünk született, mindenkinél egyénenként változó emlékezőképességről van-e szó. Az ilyenképpen értelmezett és edzett mesterséges emlékezetet nevezi Quintilius "az ékesszólás kincsesházának", amire egy felkészült és eredményorientált szónoknak szüksége van. A fentiekből kitűnik, hogy a római kultúra csiszolhatónak, bővíthetőnek, sőt praktikus eszköznek, s mint ilyet, alakíthatónak tekintette a memóriát. Később a középkorban, majd a reneszánsz idején ebből a római felfogásból indultak ki, amikor a memóriakapacitás bővíthetőségét tanulmányozták és tekintették az emlékezetfogalom egyetlen megnyilvánulásának és vizsgálható paraméterének.
A memória tágíthatóságának bravúrja lenyűgözte a középkor emberét, mint Ravennai Péter képessége, aki "fejből (emlékezetből) tudta a teljes kánonjogot és a magyarázatokat, Ciceró 200 beszédét és mondását, a filozófusoktól 300 gondolatot tudott idézni, és 20.000 jogi formula volt a fejében."[12] Érdekes és elég furcsa módon a középkori gondolkodás etikus értéket tulajdonított a végtelen hosszúságú szövegek emlékezetből való recitálásának.
Az emlékezet használata a középkorban.
Az Emlékezet Könyve – Tanulmány az emlékezetről a középkori kultúrában c. kötetében Mary Carruthers leírja, hogy a középkori skolasztikusok mit is értettek azon, ha azt mondták, hogy elolvastak egy könyvet. Abban az időben "elolvasni egy könyvet" annyit jelentett, hogy – egy triviális, de látványos hasonlattal élve – magukba fogadták, magukba olvasztották, "megették" a szöveget. Egy könyv elolvasása abban az időben azt jelentette, hogy a szöveg teljes mértékben feloldódott, eltűnt az olvasó emlékezetében. Ezt a belső feloldódást meditáció segítségével érték el, olyan elmélyült olvasással, melyhez erőteljes koncentráció és a környezettől való teljes elszakadás volt szükséges. Ezt az állapotot addig tartották fent, amíg kétségtelenül minden gondolat, minden szó jelentését megértették. Ez messze esett az antik világ mechanikus, ismételgetős, memorizáló technikájától. Itt a meditáció révén az emlékezetbe ágyazódott tartalom megtöltődött emócióval. Ez volt az az állapot, amikor az olvasáson keresztül emlékezetbe épült szöveg személyes tapasztalattá változott. Ennek az állapotnak a segítségével került az olvasó, a szöveg befogadója intim kapcsolatba a szöveggel.
Nem véletlen, hogy az olvasást ebben az időben képileg leginkább az emésztéssel szemléltették. Miként a kérődző állat többször és lassan, alaposan emészti a táplálékot, úgy fogadta be és abszorbeálta az olvasó memóriája a szöveget. Az olvasott anyag memorizálását mormolás, a szöveg hanggal és szájmozgással kísérése segítette. A szájnak ez a mozgása alapozta meg az emésztés metaforáját mindenféle memorizációval kapcsolatban. Ezzel a tevékenységgel fogadja magába a középkor gondolkodója a szöveget. Bizonyos mértékig ugyanúgy, ahogy az ember az élelmet fogadja magába. Ez a befogadás egyaránt fiziológiai és pszichológiai, és egyaránt megváltoztatja magát az élelmet és annak fogyasztóját.
Nagy (Szent) Gergely írja: "Magunkba kell transzformálnunk, amit olvasunk, hogy amikor a hallottak eljutnak az agyunkba és felfogjuk értelmüket, gyakorlati életünk, cselekedeteink egybevágjanak azzal, amit megismertünk." [13]
A párizsi Szent Victor-beli Hugo[14] meg azt mondja, hogy az Írás erdejében sétálva a sententias, vagyis a gondolatok, mint "érett gyümölcsök az erdő fáin" előttünk vannak, s azzal, hogy olvasunk, ezeket a "gyümölcsöket szedegetjük és emésztjük, rágjuk (ruminatio), amint elgondolkodunk felettük".
A memória és a meditáció megértéséhez feltétlen szükségünk van a ruminációs képre, mint alapvető metaforára. Rumináció alatt, a szó szerinti visszaböfögést kell elképzelni; a memória a gyomor, a szöveg a jóízű (és jó szagú) felkérődzött táplálék, amit a könyvek lapjairól, a betűk mezejéről gyűjtöttünk be, és a szánkban, a szájpadlásunkon (elménkben) forgatunk, rágjuk és emésztjük.
A korai kolostorbeli szokások közé tartozott, amint az jó néhány korabeli szövegben olvasható, hogy az étkezésekkel együtt egy meghatározott könyv szövegét is fogyasztották, szó szerint értelmezve a fizikai javak fogyasztásának szimbolikáját a szellemiekre is. Egy kora középkori Regulában olvashatjuk, hogy étkezés közben folyamatos olvasás történjen, "hogy miközben a test eltelik az ételtől (saginatur), a gondolat is töltődjék (saturetur) az olvasottakkal".
A Benedek-rend szabályzata kimondja, hogy "miközben a testvérek esznek, ne hiányozzék az olvasás sem". Mert nem csak kenyérrel él az ember, hanem az Úr minden szavával, tehát a testvérek kétféleképpen töltődhetnek fel: szájukon keresztül táplálékkal és fülükön keresztül igékkel.
A nőknek szóló szabályzatban leírást olvashatunk arról, hogy a nővéreknek hogyan kell követniük az olvasást: a hallottakban teljesen feloldódó és arra koncentráló gondolattal, emocionális részvétellel a szövegben. A nővér félelemmel sóhajtson, ha az Úr szavát olvassa a próféciákban vagy a történeti elbeszélésekben, amint haragvóan szól a bűnösökhöz. Érezzen és mutasson örömöt azonban, amikor az Úr a jóról emlékezik meg és a jókhoz szól.
Nem a szavak visszhangoznak, hanem a sóhajok, nem a nevetés és gúnykacaj fáj, hanem a könnyek.
A szöveggel való teljes azonosulás, az olvasatban való teljes feloldódás szükséges a szöveg teljes mértékű megemésztéséhez, vagyis a memóriába történő befogadásához.
Az emlékezet, mint fejleszthető eszköz
A humanisták egyre jobban megismerik és értik a klasszikus szövegeket, melyek már nyomtatott formában érhetők el. Most már – a XV. század vége felé – a klasszikusokat újra felfedező reneszánsz idején több klasszikus memoriter áll rendelkezésre. Könyvművészetileg is remek, gyönyörű alkotásként jelenik meg nyomtatásban, Jacobus Publicius: Oratoriae artis epitome, A szónoklás művészetének kivonata című munkája. A munkához a végén függelékként csatolódik az Ars memorativa című összeállítás, az emlékezés művészetét leíró rész, amelyben Publicus megismerteti az olvasót a ficta loca-val, vagyis a képzelet helyeivel. Melyek nem mások, mint az univerzum szférái, az elemek szférái, a bolygók, a csillagok és végül a legtávolabbi szférák, s felettük utolsónak a Paradisus, vagyis a menny. Anélkül, hogy a részletes ismertetésbe most belemennénk, annyit említsünk meg erről a nyomtatásban e tárgyról elsőként (1482) megjelent, memóriafejlesztési ügyben tanácsot adó tanulmányról, hogy nem sok újjal bővítette a retorika és ezen belül az emlékezetfejlesztés tudományának reneszánszkori megújulását. Annál inkább a következő mű, az 1491-ben megjelenő és a körülményekhez képest gyors karriert befutó, Ravennai Péter Főnix, vagy az emlékezet művészete című alkotása. Népszerűségét főleg annak köszönhette, hogy Péter a laikus világot akarta megtanítani az emlékezés művészetére (technikájára), azokat, akiknek a napi gyakorlati élethez volt szükségük memóriájuk fejlesztésére, és nem feltétlenül azokhoz szólt, akik a Poklot és annak leírását akarták önsanyargatási céllal megismerni és az erről szóló szövegeket megtanulni. Peter praktikus tanácsokat adott. Vitába szállt a korábbi nézettel a memori loci értelmezéséről. Szerinte ennek csöndes, magányos helynek kell lennie, a legalkalmasabb erre egy elhagyatott templom. Leírja, hogy hogyan megy körbe és körbe kétszer, háromszor annak a templomnak a belső terében, amit jó előre kiválasztott. Emlékezetébe vési a részleteket. Elsőnek egy ajtóhoz közeli helyet választ, aztán egy pár méterrel arrébb egy új helyet. Aztán a következőt és így tovább. Már fiatalon több tízezer helye volt, amihez kötődtek emlékezetében a megjegyzendő szövegek. Később már százezerre tette ezeknek a helyeknek a számát. Utazásai során folyton bővítette azokat a helyeket, melyekhez különböző történeteket, egyházi tanításokat és prédikációkat kapcsolt, amiket a helyekkel együtt megjegyzett. Így, ennek a módszernek a segítségével memorizálta a kanonizált egyházjogot, a szent iratokat és még sok más fontos szöveg tartalmát.
A 16. században a dominikánusok kerültek az emlékezetfejlesztés, a mnemotechnika tudományának a középpontjába. Johannes Romberch német és Cosmas Rossellius firenzei dominikánus szerzetes írt egy-egy kis terjedelmű, de annál több lényeges információt tartalmazó könyvet az emlékezés technikájáról, meg akarván ismertetni a nagyvilágot a dominikánus emlékezetfejlesztés módszerével. Romberch azt írja könyvéről, hogy az hasznára válik majd teológusoknak, prédikátoroknak, gyóntatóknak, jogászoknak, doktoroknak, filozófusoknak, a szabad művészetek művelőinek és követeknek. Rossellius hasonlóképpen nyilatkozik, majd száz évvel Romberch után. Romberch könyve, címéhez méltóan – Congestorium artificiose memorie (1520), A mesterséges emlékezet bősége – bőségesen tartalmaz ismereteket és idézeteket a klasszika korából, valamint Petrarcától, Ravennai Pétertől, de a legtöbb idézet Szent Tamástól való a Summából és az Arisztotelészből.
A könyv harmadik részében ábrákat találunk, melyek az emlékezetfejlesztést segítik gyakorlati ötletekkel. Az úgynevezett memoriter képek, melyek az ábécé betűit személyesítik meg, vagyis szimbolizálják, egy egész gondolatsort jelölnek, jelen esetben a klasszikus szabad tudományok közül az első, a Grammatica alakját, közelében hasznos attributumaival.
A romantikus emlékezet
Sokkal tartozunk John Locke-nak – írta Frances Ferguson –, amiért meghatározta az egyéni érzékelés rögződésének fontosságát a folyamatos idő egy adott pillanatában.[15]
Értekezés az emberi értelemről című, többször is átdolgozott művével Locke arra vállalkozott, hogy definiálja az emberi tudás határait vagy másképpen korlátait, mert már csak praktikus okokból is, ha az ember ismeri ezeket a határokat, akkor csak olyasmibe fog bele, melyek ezeken belül vannak. "Ha megtaláljuk értelmünk látóhatárát, ha tudjuk, meddig terjednek bizonyosságot szolgáltató képességei, és mely esetekben tud csupán vélekedni és találgatni, akkor megelégedhetünk azzal, ami ebben a létben számunkra elérhető."[16] Természetes, hogy Locke-nak az emlékezéssel kapcsolatos megállapításai közt sok, mind a klasszikus mind pedig a középkori elmélkedők által leírtakhoz hasonló gondolatot találunk, azonban az a mód, ahogy a már ismert gondolatokat megformálta és mindenki számára érthetővé tette, revelatív erejűvé tette mondanivalóját.
Nem lehet véletlen az emlékezettel kapcsolatos metaforája. A Hollandiában töltött évek során, a 17. század egyik jellegzetességének, a toleráns kereskedői hangulatnak a megtapasztalása során alakulhatott ki benne az a gondolat, miszerint az emlékezet nem más, mint gondolataink, ötleteink raktárháza, és úgy működik, mint valami eszköz szellemünk megőrzésére, mint ideák valamiféle tárháza, melyből a szükséges időben (az ember feje nem káptalan) pont azt használjuk, azt vesszük elő, amire szükségünk van. A Gondolatok a nevelésről című tanulmányában ellenzi a fiatal gyerekek mechanikus ismételtetéssel történő tanítását: a memória bővítése, örömteli folyamat kell, hogy legyen, nem pedig a megszokott gyakorlatok ismétléséből fakadó előrehaladás. Az agyzsibbasztó memorizálás helyett, Locke síkraszáll egy alternatív, változatos oktatási módszer mellett, ami a fiataloknál célravezetőbb lehet: "hasznos lehet – írja –, hogy ha minden nap adunk nekik valamit, amire emlékezhetnek, valami olyasmit, amire érdemes önmagáért emlékezni, ami soha nem esik ki szellemtárukból, ami ott van, bárki is próbálja azt előhívni. Ez arra készteti őket, hogy gondolataikat befelé fordítsák, aminél végeredményben, kedvezőbb intellektuális eredményt oktató nem is kívánhat."
Az Értekezés…-ben találjuk a következő, már-már a 20. század mentális ismereteit idéző gondolatot: "Sok esetben a szellem (a gondolkodás) erejének segítségével sikerül felébreszteni egykori észleléseinket, és ez hozzáadódik korábbi tapasztalásainkhoz".
A továbbiakban Locke bizonyos mértékben újraértékeli korábbi álláspontját, miszerint a memória kevésbé egy hely, egy raktár, inkább a szellemnek (az elmének) egy funkciója: "Ebben az értelemben helyezkednek el gondolataink az emlékezetünkben, valójában sehol sincsenek, csak egy képességen, a szellem képességén múlik, hogy mikor jelennek meg újra, mintegy újbóli festmény magáról a megidézett gondolatról." Ferguson szavaival: Locke ezzel a koncepciójával "felszabadította az egyént a folyamatos és monoton ismétlés kényszere alól, megismertette olvasóit saját képességeik fejlesztésének és fejlődésének lehetőségével".[17]
Az emlékezettel foglalkozik David Hume is az Értekezés az emberi természetről című művének első részében, úgy, hogy párba állítja az emlékezetet a képzelettel. Ugyanakkor megpróbálja e két képesség tulajdonságait megfogalmazni, és eltéréseiket értelmezni.
Locke és Berkeley bölcseletéből kiindulva alapvető céljának az empirikus vizsgálati módszer bevezetését tartotta. Ismereteink egyedüli forrásaként ily módon csak a percepciót, az érzékelést fogadta el. Az érzékleteket, tudattartalmakat (perceptio) két csoportra osztotta:
- A közvetlen eleven élmények – amit az érzékszervek, illetve a reflexió (belső önérzékelés) szolgáltatnak – a benyomások (impressiones). Ide tartozik minden érzet, szenvedély és emóció, ahogyan a lélekben először megjelenik.
-
Hegel Enciklopédiájának III. részében, a Szellem filozófiájában foglalkozik az emlékezet fogalomkörével. Descartes-tal és Locke-kal ellentétben a Filozófiában nem ismeretelmélettel foglalkozik, és elsősorban nem az érdekli, hogy hogyan ismerjük meg a dolgokat a világban, hanem ontologikusan, létüket elfogadva közelít és próbálja megérteni a szellem alapvető tevékenységeit.
Míg Hume az emlékezetet és a képzeletet egymással vetekedő képességeknek látta, addig Hegel a képzeletet az emlékezet szolgálatába állítja, hogy az előbbi előhívja az emlékképeket az éjszakai sötétségű bánya vagy gödör mélyéből, és olyan progresszív jelzőkkel látja el, mint: reproduktív, asszociatív és kreatív.
Az emlékezőkészségeket Hegel három fő csoportba osztja:
- megőrző
- reprodukáló
- mechanikus
A középső, a reproduktív memória értelmezése rezonál a már rég elfeledett klasszikus mnemotechnikákra, ahol a neveket (szavakat) transzformálták képekké, hogy így tárolva a memória polcain később könnyebb legyen előhívni őket. A legmagasabb szint, a Gedachtnis, a mechanikus memória, mely elérhetővé teszi a gondolkodó intellektus legnagyobb befogadó képességét.
"A memória ebben az értelemben egyfajta átjáró a gondolat funkciójába, melynek nincs többé jelentése, mivel tárgyi mivoltát nem lehet többé leválasztani alanyiságáról, s bensőjének nem kell kívül megjelennie, ahhoz, hogy létezzen."[18]
Az idődimenzió Hegelnél a zene kapcsán hangsúlyosan kifejtett, lényeges alkotóelem, sőt: egész Esztétikáját meghatározó probléma: a művészet mint az emberiség emlékezete mindenütt az idő megállítására, egy pillanat megörökítésére – szobrászat! – törekszik, ugyanakkor a műben a megállított időt "visszafordítja" mű-idővé, a műalkotásban múlik az idő, az ember az idő képével találkozhat, mint létélményével. A téma visszatér, és az ember önmagára emlékezik: az Én csak így létezhet.[19]
"Értelmes teremtésnek lenni a legkényelmesebb dolog a világon, mivel az értelem képessé tesz minket arra, hogy indokokat találjunk, vagy ha nem találunk, hát gyártsunk bármihez, aminek a megtételére vágyat érzünk"[20] – mondja Benjamin Franklin,[21] mintha aforizmájával beinvitálna minket az őt (korban) követő Európa történelmi és filozófiai panoptikumába.
Az emlékezet és a történelem viszonya
"Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és személy úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer, mint tragédia, másszor, mint bohózat. Caussidiére Danton helyett, Louis Blanc Robespierre helyett, az 1848-51-es hegypárt az 1793-95-ös hegypárt helyett, az unokaöcs a nagybátya helyett. És ugyanez a karikatúra van meg a körülményekben, amelyek között brumaire tizennyolcadikának második kiadása megjelenik!
Az emberek maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják. Valamennyi holt nemzedék hagyománya lidércnyomásként nehezedik az élők agyára. És éppen amikor azzal látszanak foglalkozni, hogy magukat és a dolgokat átalakítsák, hogy valami még soha nem voltat teremtsenek, éppen az ilyen forradalmi válság-korszakokban idézik fel aggodalmasan a maguk szolgálatára a múlt szellemeit, kölcsönveszik neveiket, harci jelszavaikat, jelmezeiket, hogy ebben az ősi, tiszteletreméltó álruhában s ezen a kölcsönzött nyelven vigyék színre az új világtörténelmi jelenetet. Így Luther Pál apostolnak álcázta magát, az 1789-1814-es forradalom felváltva római köztársaságnak és római császárságnak kendőzte magát, és az 1848-as forradalom nem tudott jobbat, mint hol 1789-nek, hol 1793-95 forradalmi hagyományának a parodizálását. Így fordítja vissza a kezdő, aki új nyelvet tanult meg, azt mindig az anyanyelvére, de az új nyelv szellemét csak akkor sajátította el, és szabadon csak akkor tudja e nyelvet alkalmazni, amikor már visszaemlékezések nélkül mozog benne és használata közben megfeledkezik öröklött nyelvéről."
Még mielőtt azt hinnénk, hogy eltévedtünk az időben és a fenti gondolat a 21. század Kelet-Európájára (a mai Magyarországra?) vonatkozik, gyorsan tegyük a helyére ezt a nem is kevéssé gunyoros történelemszemléletet és valljuk be, hogy Marx látta így 1852-ben a pár hónappal korábbi eseményeket: 1851, december 2-át, vagyis Louis Bonaparte Brumaire 18-áját.[22]
Az általa "világtörténelmi halott idézésnek" nevezett esemény leírása során, Marx kiemeli a politika csinálóinak hiányos "történelmi emlékezetét." "Amíg a franciák a forradalommal voltak elfoglalva, nem tudták magukat felszabadítani Napóleon emléke alól" – magyarázza Marx Victor Hugóval és Proudhonnal ellenkezve[23] az államcsíny okát. "Én viszont azt mutatom ki, hogyan teremtett az osztályharc Franciaországban olyan körülményeket és viszonyokat, amelyek egy középszerű és groteszk szereplőnek lehetővé tették a hősszerep eljátszását."
Mivel a franciák elvesztették történelmi emlékezetüket, ezért "megkapták nemcsak a régi Napóleon karikatúráját, megkapták magát a régi Napóleont úgy karikírozva, amilyennek a 19. század közepén mutatkoznia kell."
Mindezekből Marx levonja a következtetést a történelmi emlékezettel kapcsolatban: "A 19. század szociális forradalma nem merítheti poézisét a múltból, hanem csakis a jövőből. Nem kezdheti el önmaga megvalósítását, amíg nem vetett le minden babonás hiedelmet a múltról. A korábbi forradalmaknak szükségük volt a világtörténelmi visszaemlékezésekre, hogy elkábítsák magukat saját tartalmuk tekintetében. A 19. század forradalmának a halottakra kell hagynia halottaik eltemetését, hogy a saját tartalmához elérkezzék. Amott a frázis túlhaladta a tartalmat, itt a tartalom haladja túl a frázist"
Érdekes, hogy Marx életművének kutatói közül legtöbben a gazdaságról és a politikáról szóló műveket tanulmányozzák és értelmezik. Marx fenti történelmi éleslátását, a történelmi emlékezettel kapcsolatos, korát messze megelőző történelemértelmezését, kevesen említik megfelelő értékén – még talán Derrida sem.
Friedrich Nietzsche alig több mint 20 évvel Marx után azt mondja, hogy "…túrót sem ér a történelmi tudás, tényhalmaz és lexikon, csak feleslegesen tölti meg az ember agyát. Igazi tudásnak csak azt lehet tartani, ami cselekvésre ösztönöz, vagy azt segíti elő, a historizmus viszont pont ezt bénítja meg".[24]
Azért mielőtt sutba vágnánk történelem-tankönyveinket és szó szerint vennénk Nietzsche gondolatát a "historizmus cselekvést bénító hatásáról," hallgassuk meg mit mond még ez az excentrikus gondolkodó A történelem hasznáról és káráról az élet számára[25] című írásában. Nietzsche úgy gondolja, hogy a történelmi múlttal szembeni vakságunk inkább szükségszerűségből fakad, nem pedig felróható hiba. Mindjárt írásának elején így definiálja a boldogságot: "ami a boldogságot boldogsággá teszi: az a felejteni tudás, vagy műveltebb kifejezéssel az a képesség, hogy amíg tart, gondolkodjunk történetietlenül."
Nietzsche számára az emlékezés és a felejtés vagy a múlt és jövő közötti dialektikus kapcsolat alapvető az életnek nevezett terminológiában: a történeti és a történetietlen egyaránt szükséges valamely egyén, nép vagy kultúra egészségéhez.
"Az élet értelme az emlékezés"– mond ellent Babits magyarításán és értelmezésén keresztül Henry Bergson Nietzschének.[26] Anyag és emlékezet című munkájában Bergson az emlékezetet egyenesen az evolúció egyik alapeszméjéért teszi felelőssé: ha azt kérdezzük az egyik oldalon,[27] hogy magyarázható-e az élet az anyag mozgásából[28] vagy, ahogy a másik oldal[29] gondolja, az életnek (kialakulásának) semmi köze a mozgáshoz, akkor azt kell vizsgálnunk, vajon az emlékezet kötve van-e a testhez, az idegrendszerhez.[30] Bergson szerint az emlékezet nem önmagában álló (singularis), hanem kétféle emlékezet kombinációja. Az egyik a szokás emlékezete, mely egyfajta automatikus reakciót, ismétlésen alapuló viselkedést feltételez, egyúttal valamiféle motorikus érzékelő mechanizmus létét bizonyítja. A másik a tiszta emlékezet, ami a tudatalattiban túlélő személyes emlékeket jelenti. Azt mondja Bergson, hogy az emlékezés a legtöbb esetben e kétféle emlékezet kombinációja: s ez vonatkozik a klasszikus korok mnemotechnikáira is ahol, szerinte, a módszer előreküldi a tiszta emlékezetet, pont azért, hogy az aktivizálja a szokás emlékezetét. ">Vajon azt kell-e hinnünk, hogy a többi emlék, amely nincs éppen előttünk, nem is létezik, és csak az anyagnak, az agynak újra felkeltett, régihez hasonló, de gyengébb mozgása hozza-e létre az emlékeket? E materialista elmélet szerint emlék és percepció közt nem lenne lényegi különbség; az emlék csak gyengébb percepció lenne. De akármennyire gyengítsünk egy jelen percepciót, mégsem lesz belőle emlék; az emlék tehát lényegileg különbözik a percepciótól. (Különben láttuk, hogy már maga a percepció sem az idegrendszerben keletkezik.) Az emlék lelki jelenség, s az anyagból megmagyarázni s az anyag mozgásából levezetni nem lehet. Az idegrendszer kizárólag mozgások közvetítésére való gépezet, semmi más; az emlék éppoly kevéssé székel benne, mint a percepció" – fordítja le számunkra Babits a bergsoni gondolatokat.
Tulajdonképpen a bergsoni gondolkodásban és ezen belül az emlékezés "mechanikájának" vizsgálatában és magyarázatában az volt az "új", hogy szakítani mert a pozitivistákkal meg a kor más gondolkodóinak "a tudomány mindenek felett" gondolkodásával, és ismét a metafizikai kutatások és gondolatok felé fordult, megteremtve ezzel az emberi pszichét kutató tudományok platformjait.
Bergsont nemcsak a családi kötelék fűzte össze Marcel Prousttal, hanem az a tény is, hogy a prousti emlékezés vagy közismertebben a Proust által divatba hozott önkéntes és önkéntelen[31] emlékezés a bergsoni emlékezet teóriából nőtt ki. Ez az összefüggés később (1939) nem kerülte el Walter Benjamin figyelmét, aki Néhány motívumról Baudelaire-nél című munkájában írja, hogy Proust Az Eltűnt idő nyomában[32] című művével igazi próbának teszi ki Bergsonnak az emlékezésről alkotott elméletét. Ha nem is állítja őket szembe egymással, de Benjamin szerint mindenesetre "ahol a szó szoros értelmében vett tapasztalás történik, ott az egyén múltjának bizonyos tartalmai keverednek a kollektív múlt bizonyos anyagaival".[33]
Proustról szóló tanulmányában mondja Benjamin, hogy "Proust tette a 19. századot emlékezésre éretté". Benjaminnak a kollektív múlttal (emlékezettel) kapcsolatos gondolatszilánkjait Maurice Halbwachsnál főműként, vezérgondolatként találjuk meg.
Halbwachs Bergson tanítványa a párizsi IV. Henrik Líceumban, később azonban ő lesz az, aki Bergson individualista emlékezetfilozófiáját a durkheimi szociológiai alapú, vagyis közösségi emlékezettel váltja fel. Természetesen a halbwachsi kollektív emlékezet nem zárja ki teljesen a bergsoni gondolatokat, és helyet hagy az egyéni pszichológia fejlődésének.
A freudi Varázsnotesz[34] segítségével és Freud nagyon érzékletes, képszerű hasonlatot használó leírásából megérthetjük az egyéni emlékezet már szinte fiziológiai működését.
Az emlékművek megjelenéséhez vagy a történelmi emlékezet kialakulásához vezető úton nem lenne üdvös belebonyolódni az egyéni emlékezet pszichológiai, fiziológiai mélységeibe. Az tény azonban, hogy a 20. század végi emlékezés, emlékeztetés, emlékmű műfajával foglakozó művészek egytől egyig mind a psziché bugyraiban keresgélnek, vagy ott lévő dolgokra hivatkoznak, vagy onnan szándékoznak előcsalogatni azt, amit a tulajdonos szeretne eltemetni. Egyikük az amerikai Shimon Attie, a Képtelen helyszínek alkotóművésze, akivel később, az emlékművek elemzésénél találkozunk majd – ő végzett pszichológusként csalogatja elő a már régen eltemetett és elfeledni vágyott emlékeket.
Freud a metafizikai gondolkodás mintáinak megfelelően az írást az emlékeztetés eszközének tartja, csak az emlékező apparátusával van gondja. Mert vagy az írást (az emléket) permanensen megtartó hordozót, papírt használ, vagy egy írótáblát, amit ha betelik, le lehet törölni, és máris jöhet a következő írás (vagyis emlék). Csakhogy az utóbbi esetben az előzőleg felírt tartalom (emlék) tűnik el visszavonhatatlanul. Mindkét technikánál okosabb az ember emlékezete, mert kettős funkcióval rendelkezik: egy felszíni és egy tudatalatti memóriával. Ha most nincs szükségem az emlékre, gyerünk, zavarjuk le a tudatalattiba. (Hogy aztán később egy analitikus, vagy egy művész előcsalja).
A varázsnoteszt, mely Freud számára megfelelő szemléltető eszköznek tűnik, hogy a psziché kettős – befogadó és megtartó – képességét szemléltesse, három réteg alkotja. Viasz, papír és egy átlátszó celluloid lapka. Felül össze van tűzve, mint a noteszek általában, és ha egy irónnal ráírunk, majd ezután a felső celluloid lapot felemeljük, az írás eltűnik. De ha nagyon akarjuk, különböző megvilágításokat használva újra láthatóvá tudjuk tenni az írás lenyomatát a viaszból. A varázsnotesz "konstrukciója", "a maradandó nyomokat" befogadó és megtartó képessége alkotja a psziché emlékekkel kapcsolatos analógiájának alapját. Természetesen Freud folytatja a Varázsnotesz és a psziché közötti analógiák további kimutatását, a psziché működésének illusztrációjaként.
Nekünk azonban legyen ennyi is elég annak bemutatására, hogy a 20. század elején mennyire foglalkoztatta a tudományt az emberi psziché és ezen belül az emlékezet fiziológiája, működésének mechanikája. Összhangban állt ez azzal az érdeklődéssel, ami az ugyanekkoriban kialakult társadalomtudományok művelőinek, szociológusoknak, filozófusoknak, filológusoknak a kollektív, vagyis a társadalmi emlékezetre irányuló vizsgálatait jellemezte.
Walter Benjamin munkáiban sok az emlékezettel, emlékekkel kapcsolatos reflexió. A baudelairei motívumoktól az Árkádokról szóló, korát messze megelőző, innovatív tanulmányig, a személyes emlékeket felvonultató Berlini Krónikáktól a Történelmi Tézisekig, Benjamin emlékezetről szóló gondolatai, meditációi sok hasonlóságot mutatnak Marx, Nietzsche, Bergson és Freud hasonló témában leírt gondolataival. A Proustról szóló tanulmány szintén az emlékezetet körüljáró gondolatok sűrítménye. Hanna Arendt írja,[35] hogy Benjamin ebben a tanulmányban feltehetően önmagáról is beszél. A prousti találmánynak tekintett és az Eltűnt idő…-ben igen forradalminak ható "akaratlan" és "szándékos" emlékezetet Benjamin Proustról szóló esszéjének elején kissé az "emlékezés" és "felejtés" kölcsönössége, azonos súlyúként történő megítélése felé tereli el.
Az emlékezés és a felejtés egy örökösen egymásba szőtt hálórendszer, keresztutak, kereszteződések rendszere. Hogyha egy bizonyos helyen, egy konkrét időben történtekről beszélünk, ez azt jelenti, hogy helyhez kötött hasonlatot használunk, ami meghatározza a "mikor" és a "hol" koordinátáit is. Amikor emlékszünk, arra emlékszünk, amit előzőleg elfelejtettünk. Eszerint, amikor az emlékezet emlékezik, nem önmagára, hanem arra, amit elfelejtettünk. A két dolog azonosnak tűnhet, mégsem az. Az elfeledett és ezért emlékként előhívott kép nem a gyakorlati, megtörtént valóság, hanem annak emlékeinkben létező változata.
"Tudjuk, hogy Proust ebben a munkájában nem egy élet effektív eseményeiről ír, ahogy az események ténylegesen történtek (wie es gewesen ist), hanem, ahogy erre az életre az emlékszik, aki megélte. Ez így persze nem pontos és még durva is. Az emlékező író számára nem az a fontos dolog, amit tapasztalt, hanem emlékeinek szövevénye, az emlékezés Penelopé vászna. Vagy talán a felejtés Penelopé vésznának kéne neveznünk? Vajon az akaratlan visszaemlékezés, Proust mémoire involontaire-je nem áll-e közelebb ahhoz, amit általában emlékezetnek nevezünk? És talán ez a spontán emlékidézés, melyben az emlékezet a vetülék és a felejtés a láncirányú cérna, pont az ellenkezője Penelopé vásznának. Mert itt a nappal felfejti, amit az éjszaka megsző. Aztán a reggeli ébredéskor ott van körülöttünk, gyengén, elveszetten, de a megélt tapasztalat belénk szőtte, és hozzánk tartozik, mint a szőnyeghez a rojtja. Így tehát célirányos tevékenységünk, sőt célirányos emlékezésünk minden nap felfejti a hálót, a felejtés díszeit. Ezért változtatta Proust nappalait éjszakákká, hogy elsötétített szobájának mesterséges fényénél zavartalanul élvezhesse a múlt megidézett arabeszkjeinek a társaságát.[36]
Kettejük emlékezet felfogásában az az eltérő, hogy míg Proust az "eltűnt" időt idézi meg, addig Benjamint az eltűnt időben benne lévő tárgyak, hangulatok, események érdekelték.
"A múlt igazi képe elsuhan előttünk. Egy felvillanó képben lehet csupán a múltat megragadni; abban a soha vissza nem térő pillanatban, amelyben éppen megismerhető. Mert a múlt képe pótolhatatlan; minden jelennek, amely nem ismeri föl benne, hogy rá utal, tartania kell tőle, hogy elveszíti."[37]
Walter Benjamin fejtegetéseit az emlékezésről, az emlékképek és a képekhez társult események tudat alatti, vagyis az akaratlan memóriában történő összekapcsolódásáról leginkább a művészek értették meg és fogalmazták meg, öntötték materiális formába, hatvan évvel a gondolat megszületése után.[38]
"A memóriában általában a legtöbbet keresett emlékek "arcképként" jelennek meg az emlékezet vetítővásznán. Még az akaratlan emlékezetben szabadon lebegő, nem térhez és időhöz kötött, valójában enigmatikusan jelenlévő, képek is "arcképek." Ezért aztán, ha bárki tudatosan lemerészkedik és keresgél ebben a "képtárban" különleges síkban kell elhelyezkednie, ennek az akaratlan emlékezetnek a legalján, abban a síkban, ahol az emlékkép már nem csupán önmagában áll, szóló képként, hanem a képhez tartozó, még formátlan, amorf, súlytalan és meghatározatlan történetét is felszínre emeli."[39]
A társadalom emlékezik. A társadalom emlékezik?
A szociológia, a történettudomány, a kultúrtörténet diszciplínáin belül a "kollektív emlékezet" kifejezés arra utal, hogy az emlékezést, az emlékezéskultúrát az a társadalom és kultúra formázza, alakítja ki, amelyben megvalósul. Persze azt is tisztázni kell az elején, hogy az emlékezéssel foglalkozó szemléleteknek különböző "iskolái" vannak. Abban sincs semmi új, hogy az emlékezet különböző szegmensei között megtaláljuk a közösségen belüli, a közösségre hivatkozó etikai vonatkozást is. Ahogy ezt az eddigiekben, a klasszikustól a középkoron át a korai modern európai gondolkodásig, a teljesség igénye nélkül, de a fejlődés folyamatát megmutatva, átvettük, bemutattuk. A 20. századi és a jelenlegi "kulturális" gondolkodás azonban vitába száll, de legalább is polemizál az "egyéni emlékezet" tanulmányozásának szükségességével és ez az eltérő álláspont nagymértékben fogható fel válaszként az emlékezet kultúra 19. századi és a 20. század eleji irodalmi, filozófiai és pszichológiai gondolkodás "individualista" központúságának. Dacára, hogy a téma nagy szerzői (Proust, Bergson, Freud és Madách), feltétlenül figyeltek és gondoltak a közösségre, a közösség hatásaira, mégis olvasatukban az emlékezetet, a visszaemlékezést egyéni aktusnak, önálló tevékenységnek látják az értelmezők.
Ennek a szemléletnek mondanak ellent, az egyénit a közösségi emlékezettől elválasztani nem tudó, vagy akaró gondolkodók, akik úgy látják, hogy a kollektív emlékezet definíciója azért is fontos, mert tisztán elkülöníthető a múlt tanulmányozása során magától a történelemtől.
A társadalommal való törődés gyakran egyirányú tevékenység. Maurice Halbwachs, Bergson egyik legígéretesebb tanítványa a bergsoni egyéni létfilozófia tanulmányozása után "átigazolt" Émile Durkheim szociológiai "iskolájába", a társadalom tanulmányozását tartva lényegibbnek az individuum hatásánál. Az egyén filozófiai és a pszichológiai megismerésének kutatási területeit felcserélte a különböző társadalmi mozgások kultúrára gyakorolt hatásának a kutatásával. A társadalom "hálája" nem is maradt el: Halbwachs a buchenwaldi koncentrációs lágerben, diftériában halt meg 1945 márciusában a tábor felszabadulását megelőző hónapban.
Halbwachs számára a szociológiai megközelítésben a vonzó gondolat, az volt, hogy míg Bergson az időt, a tartamot (durée) az egyén szempontjából értelmezte, addig Durkheimék ugyanezt nem mint intuíciót, hanem mint közösségi építő elemet (social construct) látták. Halbwachs az emlékezet társadalmi struktúrájáról értekező első lényegi munkájában, a Les cadres sociaux de la mémoire-ban (Az emlékezet társadalmi keretei, 1925) bizonyítja, hogy az egyéni emlékezés a társadalmi emlékezet kereteiben lesz tudatos. Fő műve az utolsó éveiben összeállított és már csak a halála után kiadott La Mémoire collective (A kollektív emlékezet, 1950).
"Nem tudunk másképpen emlékezni – állítja Halbwachs –, mint hogy megtaláljuk a kollektív emlékezet keretei között a bennünket érdeklő múltbeli eseményeket. Egy emlékkép annál gazdagabb, minél nagyobb számú memóriajárat kereszteződésében tűnik fel - ezek ugyanis átfedik és részben tartalmazzák egymást. A felejtést e keretek vagy egy részük eltűnése magyarázza (...) [valamint] hogy emlékezetünk keretei egyik korszakról a másikra megváltoznak.[40]
Halbwachs nem csak a filozófiai diszciplínákon lépett túl, de egyúttal a pszichológiával szembehelyezkedve határozta meg a kollektív emlékezet fogalmát, bár magát a társadalmi emlékezet kifejezést a pszichológia fogalmai között találjuk. Freud szerint az egyén tudatalattija elraktározza összes múltbeli élményét. Nem annyira az emlékezéshez, mint inkább a felejtéshez van szükség erőfeszítésre, vagyis represszióra és "fedőemlékek" beiktatására, melyek meggátolják a tudatot abban, hogy hozzáférjen a zavaróbb emlékekhez. Halbwachs elveti a freudi és a többi tisztán pszichológiai magyarázatot. Azt állítja, hogy az egyén csak a csoport kontextusában képes bármire összefüggően és tartósan emlékezni.
Nincs értelme azt kutatni, hogy hol tárolja az agyunk az emlékeinket, az elménk melyik zugában őrizzük őket, melyekhez csakis mi férhetünk hozzá, mivel a külvilág segítségével idézzük föl őket, és azok a csoportok biztosítják számunkra a rekonstruálásukhoz szükséges eszközöket, amelyekhez tartozunk.[41]
A Kollektív emlékezetben Halbwachs kibontja a (csoportos, társadalmi, közösségi) társadalmi emlékezet kereteinek többsíkú és kollektív aspektusait és szembeállítja a "történelemépítés" egyéni princípiumaival.
A történelmet láthatjuk az emberi faj egyetemes emlékezeteként. Csakhogy nincs olyan, hogy egyetemes emlékezet. Minden kollektív emlékezet csak egy térben és időben korlátozott csoport emlékezeteként létezik.[42] Vagyis rövidebben fogalmazva; az emlékezést az emlékezőt körülvevő csoport, társadalom határozza meg. Az emlékezet a csoport kultúrájának a megtanulásával, a szocializáció folyamán "tapad" az emberhez. Dacára, hogy mindig az egyén az, aki rendelkezik az emlékezettel, az emlékezőképesség kollektív alkotás.
A kollektíváknak nincs saját emlékezetük, de meghatározzák a tagjaik emlékezetét. Az egyéni emlékezetet a különféle társadalmi – családi, nemzeti, vallási, stb. – csoportokba való beleszövődés, ezekben való létmeghatározás működteti. Halbwachs számára az emlékezet csak abban az értelemben egyéni, hogy az egyéni emlékezet a legkülönfélébb csoportokhoz kötődő kollektiv emlékezet szerves része, de a közösség nélkül, önmagában nem létezik.
A halbwachsi gondolatok adtak alapot a közösségi emlékezettel és közösségi megemlékezésekkel kapcsolatos jelenlegi gondolkodásnak, kutatásnak. A téma mai kutatója is abból az alapvetésből indul ki, hogy a milieux és az idő, amelyben az emlékezés történik, tradíció címszó alatt csoportosíthatók. Ugyanakkor a tradíciót a történelem nem tudja elfogadni, mivel olyankor "valójában semmi sem történik, az élet tele van önmaga ismétlésével, a folyamatok valamelyest különböző, de lényegében azonos formában, bármiféle törés vagy zavar nélkül zajlanak."[43]
A társadalmi osztályok és a hozzájuk szorosan kapcsolódó, csak rájuk jellemző kultúrák összetartozását Halbwachs a kihalóban lévő nemesség példáján mutatja be.
"Amikor egy nemes család kihal, egy hagyomány is elpusztul vele együtt; a történelem egy része feledésbe merül. Amit nem lehet pótolni egy másfajta történelemmel. (...) Mivel maguk a személyek és cselekedeteik – valamint ezen cselekedetek emlékezete – alkotják ennek a társadalmi életnek a kereteit, a szóban forgó személyek és családok letűntével ezek a keretek is eltűnnek."[44]
A történelem események sorozata. A kollektív emlékezet pedig tradíciók gyűjteménye.[45]
"Az idő változása és a terek változatossága ellenére a történelem látható és felfogható terminológiákká redukálja az eseményeket, elfogadva azok interrelációját, mint az egyes témák különböző variációit. Csak ily módon képes (a történelem) arra, hogy összefüggő képet adjon számunkra a múltról; pillanatokba sűrítve csak pár felületes változásban szimbolizálva, népek és egyének lassú mozgását különböző szintek között, vagyis ezek evolúciós folyamatát, változásainak képét elénk vetítve. Az ily módon elénk táruló kép a múlt egyszeri és totális képe."[46]
"Maga a történelem csinálja a történelmet. Nincs olyan jelenség, amely ne viselné magán az idő jegyét. Az időét, amely mindent átalakít. Tehát a történelem bele van írva a dolgok percepciójába. Én legalábbis így éltem meg e dolgokat. Történészi munkám elsősorban Franciaország történetét érinti. Elképzelhető, hogy Franciaországhoz való személyes viszonyomat meghatározza a zsidóságom is; elképzelhetőnek mondom, a tudattalan szintjén. Ez nagyon mély és egyéni viszonyt alakított ki számomra Franciaországgal. A háború alatt gyerekként üldöztek, a háború után politikailag nagyon elkötelezett voltam a dekolonializációban, az algériai háborút elleneztem. Ezeket az eseményeket nagyon is civil módra, intenzíven és mélyen éltem meg. És mint történész, nagyon mélyen éltem át Franciaország nagy átalakulását 1970 és 1990 között."
A fenti mondatokat Pierre Nora francia történész mondta az Élet és Irodalomnak adott interjújában 2008. január 25.-én[47] Pierre Nora szerkesztette azt a történelem-emlékezet kérdéskörben újszerűnek számító, hétkötetes tanulmánygyűjteményt (1984-92) amely Franciaország nemzeti emlékezetét foglalja magában. A műnek a Les Lieux de Mémoire, vagyis Az emlékezet helyei a címe.
Nora bevezető esszéje, a Történelem és emlékezet között, mintegy teoretikus bevezetése a történelem–idő–(csoport) emlékezés–emlékezet helyei kérdéskörnek, amit a kötet 130 szerzője 6000 oldalon igyekszik megvilágítani, értelmezni. Munkájuk értékéből semmit sem von le az a tény, hogy az összes mű közül a bevezető esszé lett az emlékezet helyeinek alaphangja és az emlékezettel, történelemmel foglalkozó kortárs irodalom legtöbbet idézett alkotása.
Pierre Nora a halbwachsi nyomon, de azt továbbgondolva, kiegészítve és átformálva kissé halad a maga útján, a Történelem és az emlékezet útvesztői között. Emlékezet, történelem: távolról sem szinonimák, s rá kell ébrednünk, hogy szembeállítja őket minden[48] – feszíti tovább a halbwachsi távolságot történelem és emlékezet között.
Nora azt állítja, hogy a történelem folyamata, a történeti törekvés nem dicsőíti a valóban megtörténtet, hanem megsemmisíti.[49] Azt belátja és elfogadja, hogy egy általános kritikai attitűd megőrzi a múzeumokat, az érméket, a műemlékeket, ezek csak a történeti munkához szükséges eszköztárak, mondja, de eredeti helyükből kimozdítva ezek a múltbeli rekvizitumok kiürítik mindazt, ami a mi szemünkben az emlékezet helye lehetne. Ugyanakkor mintha bizonyos mértékig ellent mondana önmagának azzal, hogy a lieu de mémoire-ok kialakulását a spontán emlékezet hiányának tudja be. Sőt azzal okolja. "... emlékezetmegőrző cselekedetek már nem mennek végbe természetesen, így archívumokat kell létrehozni, évfordulókat kell tartani, ünnepeket kell szervezni, temetési beszédeket kell mondani és fel kell jegyezni az eseményeket. Éppen ezért a kisebbségek által védett, privilegizált helyekre menekült és féltékenyen óvott emlékezet felizzítja valamennyi lieu de mémoire igazságát. Ezen emlékezetmegőrző éberség nélkül a történelem gyorsan kisöpörné őket. Ezek azok az alapok, melyeken szilárdan megvethetjük a lábunkat. Ám ha az, amit őriznek, nincs veszélyben, arra sem lenne szükség, hogy felépítsék azokat. Ha az emlékeket, melyeket magukba zárnak, valóban megélnénk, a lieu de mémoire-ok szükségtelenek lennének; és viszont, amennyiben a történelem sem azért kerítené hatalmába azokat, hogy átformálja, átalakítsa, átgyúrja és kővé dermessze őket, úgy nem lennének helyek az emlékezet számára. E jövés-menés hozza létre őket: a történelem folyamából kiszakított történeti pillanatok ezek, melyeket azonban visszaadnak annak: már teljesen nem élők, de még nem is teljesen holtak, mint kagylóhéjak a tengerparton, miután visszavonult az élő emlékezet tengere.[50]
Ezzel a nem feltétlenül optimista (miért is lenne egy történész optimista?), de kétségtelenül irodalmi szépségű metaforával az emlékezés, emlékezet témáiban tett időutazásunk végállomásaként lassan elérkeztünk a mába. De még mielőtt ez a fejezet lezárulna, ismét a történészt idézzük, az emlékezettel kapcsolatos kortárs gondolkodás alakulásának krónikásaként.
Az emlékezet világméretű diadalmaskodásának korát éljük. Húsz vagy huszonöt éve minden ország, minden társadalmi, etnikai csoport, családi egység mély változáson volt kénytelen átesni a múlthoz fűződő hagyományos kapcsolatait illetően.[51]
A változás sokféle formát öltött. A történelem hivatalos verzióinak kritikája és a történelmi elfojtások felszínre törése; a megszüntetett vagy kisajátított múlt visszakövetelése; a gyökerek kultusza és a családfakutatások virágzása; a megemlékező szertartások tömege; a múlt bírósági rendezése; mindenféle múzeumok elszaporodása; a levéltárak megnyitásával járó érdeklődés fellángolása; újfajta kötődés ahhoz, amit az angolok heritage-nek, a franciák pedig a latin patrimonium, ’atyai örökség’ kifejezés nyomán patrimoine-nak neveznek.
Bármilyen kombinációban álljanak is össze ezek az elemek, egy mélyről jövő emlékezethullám zúdult rá a világra, amely mindenütt szorosan összekapcsolta a (képzelt vagy valódi) múlthoz való hűséget és a hovatartozás-érzést, a kollektív és az egyéni öntudatot, az emlékezetet és az identitást.[52]
[1] "Tudta az 1882, április 30-án reggel látott déli felhők alakját, és emlékezetében képes volt összehasonlítani egy csupán egyszer látott bőrkötéses könyv erezetével és egy tajték körvonalaival, melyet egy evező kavart fel a Rio Negrón, közvetlenül a Quebracho-forradalom előtt." Jorge Luis Borges: Funes el memorioso, 1942, magyarul A titkos csapda, ford. Benyhe János, Európa, 1986. p.
[2] A ledöntött szobor emlékműve. Eleőd Ákos építész 1991-ben állt elő a javaslattal, miszerint a rendszerváltás körüli spontán szobordöntő mozgalomra egy ilyen komplexum adhatná a legfrappánsabb választ. A Tanú tér megépítését először az Expóra készülve vették tervbe, miután azonban a világkiállítás meghiúsult (lemondtuk), a plánumra is hasonló sors várt. 1999-ben az akkori NKÖM vezetése megbízást adott Eleődnek a projekt kidolgozására, egy évvel később pedig a kivitelezésre. 2001 áprilisában Baán László, a minisztérium akkori közigazgatási államtitkára úgy nyilatkozott, hogy egy év múlva szeretnék felavatni a Mementó parkot.
[3] Lásd: Az aktatáskás hős cimű irást
[4] "Hogy véletlen most Cupido / Meglőtt…" – írja Balassi. Csakhogy (…) az akkori jelentéshez a vél ige eredeti ’tud, hisz valamit; gondol valamire’ értelméből kell kiindulni, ezt pedig az -etlen fosztóképző ellentétes értelemre fordítja. A véletlen tehát azt jelenti: ’úgy, hogy nem is véli; váratlanul. (…) Ha ma azt mondjuk: valaki véletlenül meglő valakit, akkor a cselekvő szándéktalanságát fejezzük ki. Balassi korában nem az alanyra, hanem a tárgyra vonatkozott a véletlen: akit meglőttek, az nem is vélte a veszélyt, azt érte váratlanul. Visszatérve a versre, a kezdetét tehát így kell érteni: ’Hogy váratlanul most Cupido meglőtt…’ A folytatás is furcsa: "Meglőtt az mordály áruló." Ma a mordály valamilyen ósdi fegyvert jelent, eredete azonban a ’gyilkos’ értelmű német "Mörder"-re megy vissza, s Balassi korában még melléknévi jelentésű volt, ebből lett később jelentéstapadással maga a ’gyilkos fegyver’. Tehát a költő váratlan fellobbanását Cupido, a gyilkos áruló okozta. De a következő sor élén a ’maga’ szó megint zavart okozhat: mai névmási értelme ugyan már a Halotti beszéd-ben megtalálható, de ide nem illik. Balassi ugyanis az ekkor kialakult új jelentésben használja, vagyis ellentétes kötőszóként: ’noha, pedig’ értelemben. Így már világos lesz az idézet: Cupido, a kegyetlen gyilkos meglőtte, új szerelmet ébresztve, pedig hittel fogadták, hogy szerelmük "állandó lenne". Ez a feltételes mód persze kissé árulkodó. Beke József: Balassi Bálint szép szavainak szótára, Holmi, on-line kiadás, 2005, június.
[5] G. Orwell 1984 c. regényének főhőse.
[6] Kertész Imre: Sorstalanság című regényének főhőse.
[7] Még szakemberek között (ezért az oktatásban sem) egyértelmű a Palesztina név megszületésének és bevezetésének idejével, ezért használatával, kapcsolatos terminológia.
[8] Az OSA Archívum december 1-jén gyorskonferenciát rendezett Mi (volt) ez? címmel, melyet a nemrég elhunyt Bence György emlékének ajánlott. Részlet Radnóti Sándornak a konferencián elhangzott előadásából.
[9] E. Domansky: Kristallnacht, the Holocaust and German Unity. History and Memory, 1992, 4:1 60. old.
[10]Ady Endre: Budapest éjszakája szól.
(AdyEndreösszesművei: http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/) Léthé (magyar forrásokban gyakran Léthe) az alvilág folyóinak egyike a görög mitológiában. A görög lethe (λήθε) szó jelentése: feledés.
Az ókori hiedelmek szerint a holt lelkek azért ittak a Léthé vizéből, hogy elfeledjék korábbi világi életüket a reinkarnáció előtt. Néhány misztériumvallás szerint az alvilág kapujában két folyó folyik, a Léthé és a Mnémoszüné; a Léthéből feledést isznak az árnyak, míg a Mnémoszüné az emlékezés folyója. Aki ebből a második folyóból iszik, mindenre emlékezni fog, és jutalma a mindentudás lesz – de csak kevesek kiváltsága a választás.
[11] Magyarul: Herenniusnak ajánlott retorika. Latin nyelvű retorikai tankönyv, keletkezését az i.sz. 1. század közepére teszik
[12] Petrus Tommai (Ravennai Péter): Foenix, Velence, 1491. Idézi Frances A.Yates in The art of memory, London 1966.
[13] Moralia in Job / Morál Jób könyvében I., 33. morális interpretáció (http://www.lectionarycentral.com/GregoryMoralia/Book01.html
[14] Hugo de Sancto Victore, 1096 k.–1141, a párizsi Szent Viktor kolostor nagy hatású tanára. Két főműve is (Didascalion és De sacramentis christianae fidei) oktató jellegű összefoglalása a világról s a hitről tudható dolgoknak. Teológiai írásain Szent Ágoston hatása érzékelhető, erősen vonzódik a misztikához.
[15] Frances Ferguson: A reply to Tzvetan Todorov’s ‘Living alone together’. New literary history, 1996, 25-34.
[16] John Locke: Értekezés az emberi értelemről, Bevezetés.
[17] Frances Ferguson: A reply to Tzvetan Todorov’s ‘Living alone together’. New literary history 27 (1996), 25-34.
[18] Hegel: A szellem filozófiája. § 464
[19] Almási M: Hegel tájékoztató, 2003 nov. 6
[20] Idézi Daniel Boorstin Keresők cimű könyvében, Budapest, 2002, Európa, 307.
[21] Benjamin Franklin (Boston, 1706. január 17. – Philadelphia, 1790. április 17.): amerikai író, polgári demokrata politikus, diplomata, természettudós, közgazdász, filozófus.
[22] Marx Károly: Louis Bonaparte Brumaire 18-ája. Marx analízise az eseményekről, amit a The New York Tribune-nak küldött 1851 decembere és 1852 februárja között. A marxi cím utal az igazi brumaire 18-ára, mikor is Bonaparte Napóleon, 1799. november 9-én államcsínyt hajt végre, és mint 1. konzul átveszi a teljes hatalmat. A párhuzam az (és emiatt vádolja Marx a történelmi emlékezet hiányával a franciákat), hogy az 1848-ban 7 évre köztársasági elnökké választott Louis Bonaparte 1851. december 2-án államcsínnyel, akárcsak anno a nagybátyja, átveszi a hatalmat, és III. Napóleonként császárrá koronáztatja magát. Erről az eseményről készült Marx beszámolója.
[23] Victor Hugo a Napoléon le Petit-ben arra szorítkozik – írja Marx –, hogy az államcsíny felelős szerkesztőjét keserű és szellemes szidalmakkal illeti. Maga az esemény derült égből villámcsapásként jelenik meg nála. Ő ebben csupán egyetlen egyén erőszakos tettét látja. Nem veszi észre, hogy ezt az egyént nem kicsinnyé, hanem naggyá teszi azzal, hogy a kezdeményezés olyan személyes erejét tulajdonítja neki, amely példa nélkül állna a világtörténelemben. Proudhon a Coup d’état-ban, vagyis az Államcsínyben, a maga részéről igyekszik az államcsínyt a megelőző történelmi fejlődés eredményeként ábrázolni. Ámde az államcsíny történelmi konstrukciója észrevétlenül az államcsíny hősének történelmi apológiájába csap át nála. Ilyenformán a mi úgynevezett objektív történetíróink hibájába esik – írja Marx 1869-ben, a 2. kiadás előszavában.
[24] Almási Miklós: Nietzsche doktor matat a lomtárban. Nietzsche: Korszerűtlen elmélkedések című könyvének ismertetőjében írja a fenti sorokat Almási, amikor a kötetben szereplő A történelem hasznáról és káráról című munka esszenciáját akarja megragadni.
[25] A Korszerűtlen elmélkedések sorozat második munkája: Vom Nutzen und Nachteil der Historie für das Leben
[26] Babits: Bergson filozófiája. 9. fejezet. Az anyag és az emlékezet. Nyugat, 1910, 14. szám.
[27] Materialisták véleménye.
[28] Vagyis a növények azért nem mozognak, mert nincs szükségük mozgásra. Mert közvetlenül dolgozzák fel az őket mozdulatlanságukban is elérő anyagokat (napfény, levegő, nedvesség) a növekedésükhöz szükséges anyagokká. Ezzel szemben a (fejlettebb élőlények) az állatok, mivel nem tudják közvetlenül feldolgozni a fényt, levegőt stb., mozgásra, a növények felkeresésére (táplálék gyanánt) kényszerülnek.
[29] Dualisták.
[30] Babits megfogalmazása in Bergson filozófiája. 9. fejezet: Az anyag és az emlékezet.
[31] Akaratlan emlékezésnek nevezzük azt a fajta emlékezést, amikor egy mindennapi esemény felidéz (emlékezik) bennünk egy elfeledett, egy csak a tudatalattinkban meglévő emléket. Ennek ellentéte az akaratlagos emlékezés, ami nem más, mint tudatos, forszírozott emlékkeresés a múltban. Az eredetileg filozófiai gyökerű, de később a modern pszichológiában használatos terminológiákat a francia író, Marcel Proust alkotta.
[32] Eredeti címe: A la recherche du temps perdu, vagyis ’az eltűnt idő keresése’.
[33] Walter Benjamin: Néhány motivum Baudelaire-nél
[34] Notiz über den "Wunderblock". (Feljegyzés a Varázsnoteszről) 1924, magyarul a Pszichoanalízis és irodalomtudomány-ban. Ford. Horváth Károly. Szöveggyűjtemény. (Szerkesztők: Bókay Antal és Erős Ferenc) Filum, Budapest, 1998.
[35] Walter Benjamin: Illuminations. New-York, Schocken Books. Bevezető: írta Hanna Arendt
[36] Walter Benjamin: On the Image
of Proust,
[37] Walter Benjamin: Angelus Novus. Radnóti Sándor szerk., Magyar Helikon, 1980, ford. Bence György, 963.
[38] Tökéletes pszichoanalitikus elemzése a II. rész 4. fejezetében tárgyalt "Ellenemlékműveknek" és a "Képtelen helyszíneknek" a következő Benjamin gondolat.
[39] Walter Benjamin, i. h.
[40] Maurice Halbwachs: Az emlékezet társadalmi keretei. In: Francia szociológia (Válogatás). Szerk.: Ferge Zsuzsa, Bp., 1971. 131. Angolul: Maurice Halbwachs: On Collective Memory. Chicago-London, 1992. 172.
[41] Maurice Halbwachs: The Collective Memory, Harper Colophon Books, 1980, 82. old.
[42] Uo.
[43] Uo. Azonban vannak, akik hagyományt történelem építőnek tartják, Hannah Arendt szerint: "Ha nincs hagyomány, akkor nincs áthagyományozott időbeli folytonosság sem."
[44] Gyáni Gábor: Az 56-mítosz, az emlékezet tere, Maurice Halbwachs: i. m. (1992) 124.
[45] Maurice Halbwachs: The Collective Memory, fejezetcím
[46] Uo.
[47] Várkonyi Benedek: Gyorsuló történelem. Élet és Irodalom, 2008 január 25.
[48] Pierre Nora: Emlékezet és történelem között. Aetas, 1999, 3. sz.
[49] Uo.
[50] Uo.
[51] Pierre Nora: Emlékezetdömping, az emlékezés hasznáról és káráról. Magyar Lettre, 2007, 10 08, ford. Mihancsik Zsófia
[52] Pierre Nora: Emlékezetdömping, az emlékezés hasznáról és káráról. Magyar Lettre, 2007, 10 08, ford. Mihancsik Zsófia
FEL