emlékezet

Gellért Ádám   telex 2024. április 18

A kárpátaljai zsidók deportálása

2024.04.29.

80 évvel ezelőtt, 1944. április 16-án kezdődött meg a kárpátaljai zsidók gettósítása. A náci Németországgal kollaboráns magyar kormányzat embertelen módon és uszító retorikával párosulva távolította el őket az országból.

"A zsidóság holtsápadt arccal járja az utcákat. Mindaz, ami történt és történni fog, nem következett volna be, ha Magyarország zsidósága s így közelebbről Munkács zsidósága is, valóban megérti az idők szavát és nem provokálja a dolgozó magyarságot" – volt olvasható Az Őslakó című munkácsi lap 1944. április 16-i számában. Ez a cikk csak egy a korabeli sajtóban megjelent sok közül, amelyik ilyen módon próbálta megideologizálni több százezer magyar zsidó jogfosztását, kirablását, gettósítását és végül deportálását (a korabeli szóhasználatban kitelepítését).

Ami 1944 tavaszán és nyarán történt, az példa nélküli volt a magyar történelemben. A náci Németországgal kollaboráns magyar kormányzat pár hét alatt megszervezte és végrehajtotta több százezer állampolgárának kényszerelkülönítését, kifosztását és deportálását.

"A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól"

Magyarország ekkor már harmadik éve volt hadviselő fél, a zsidóság elleni radikális intézkedéseket pedig elsősorban a háborús helyzet kényszerítő jellegével magyarázták. "A most folyó élet-halál harcban, amelyet az európai nemzetek létükért folytatnak, mindaz, ami a zsidókérdés vonalán e területen és Ungvárott is eddig történt, és a jövőben történni fog, a hadműveleti érdekeket szolgálja elsősorban és az európai népek nagy önvédelmi harcában kivívandó győzelem szempontjából szükséges, ami Magyarországnak is életérdeke. Az erre vonatkozó intézkedések a magyar kormányzattal egyetértésben és a helyi igazgatási és rendőri hatóságok közreműködésével történnek" – fogalmazott Megay László, Ungvár polgármestere az elkülönítést elrendelő rendeletében. Egy április eleji bizalmas belügyminiszteri rendelet azonban ennél jóval egyértelműbben fogalmazott: a "m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól".

Gyorsan cselekedtek is. A kilakoltatást és összegyűjtést elsőként a hadműveleti területnek nyilvánított keleti országrészben, Kárpátalján kezdték meg. A korabeli kormányzati narratíva szerint azért itt, a fronthoz közel, mert "ezeken a területeken rengeteg kémkedési ügy bizonyította, hogy a zsidóság szoros összeköttetésben áll az ellenséges erőkkel". A Munkácson megjelenő Kárpáti Híradó egyfajta megelőző intézkedésként, jogos önvédelemként írta le a zsidók elleni intézkedéseket: "ha tehát a kormányzat ma radikálisan intézi el a zsidókérdést, ezzel éppen megelőzi és elejét veszi annak, hogy a zsidóság a magyarság ellen fordulhasson". A cikkíró szerint "a magyar nagylelkűség Európa kellős közepén egy külön napozó szigetet biztosított" a zsidóságnak, de ők "tervszerűen a bukásba akarták rántani a magyarságot".

Endre László, a gettósítást és deportálást koordináló és irányító belügyi államtitkár, 1944 májusában Magyarország aktív ellenségeként írta le a zsidóságot, akik "nyílt és földalatti bomlasztó tevékenységet" folytatnak. A többségi – ahogy akkor használták – keresztény társadalmat a kitelepítés szükségességéről a negyed évszázaddal azelőtti összeomlás képeivel riogatták: "Az első világháború már eléggé megtanított bennünket arra, hogy hova vezet, ha a frontok mögött szellemi fertőző gócpontokat tűrünk meg, amelyek tudatosan és tervszerűen törekednek a nemzet teljesítőképességét gyengíteni, ellenálló erejét aláásni."

A belügyi államtitkár nemcsak a trianoni sérelmekre játszott rá, hanem élet-halál kérdéssé, a Mi vagy Ők viszonylatába helyezte az eseményeket: "Mindenki világosítsa fel a magyar társadalmat, hogy most, amikor itt a cselekvés ideje, ne fogja le a kormányzat kezét sajnálkozással, ha meg is sajnálja az ellenfelet, soha ne kegyelmezzen, mert ha ők kerültek volna fölénk, ők nem kegyelmeznének." Kijelentette azt is, hogy "a kormányzat szilárdan el van tökélve, hogy a zsidókérdést a körülményekhez képest a lehető legrövidebb idő alatt a végső megoldásig juttatja el". Ez utóbbi kifejezés különleges jelentést hordozott. A német "Endlösung" (végső megoldás) keretében 1944 tavaszáig több millió európai zsidót lőttek agyon a megszállt Szovjetunióban, gázosítottak el megsemmisítő táborokban vagy gyilkoltak le más módszerekkel.

Azt sem lehet mondani, hogy a magyar kormányzat ne tudhatott volna minderről. Franklin D. Roosevelt amerikai elnök 1944. március 24-én, három nappal Magyarország német megszállása után a következő figyelmeztetést adta az ország újdonsült vezetőinek: "[…] az európai zsidók teljes és módszeres legyilkolása óráról-órára, akadálytalanul zajlik. Az elmúlt napok eredményeként zsidók százezreit, akik az üldöztetés alatt élve legalább menedéket találtak a halál elől Magyarországon és a Balkánon, most a megsemmisülés fenyegeti […]." Világossá tette azt is, hogy nem kerülhetik el a felelősségre vonást a kegyetlenkedésekben részt vevő kollaboráns országok vezetői, de még az alsóbb végrehajtó szervek beosztottjai sem. Mindez azonban nem tántorította el a német nyomásra hatalomba kerülő szélsőjobboldali politikusokat, akiknek régóta dédelgetett tervük volt, hogy eltávolítsák az országból a zsidóságot.

Egy magyar csendőr ellenőriz egy a Munkácsi gettóba belépő nőt – Forrás: Ghetto Fighters House Archive

"Ez volt a legborzalmasabb utunk egész deportálásunk alatt"

A Kárpátalján április 16-án meginduló összegyűjtés különösen embertelen módon folyt. A községek zsidó lakosainak néhol pár óra alatt kellett összecsomagolniuk, majd elhagyniuk az otthonukat. Előfordult olyan is, hogy csupán negyedóra állt rendelkezésre, és egy párnán, néhány takarón és kenyéren kívül semmit sem vihettek magukkal. A lakásokat minden értékkel együtt lezárták, a volt lakókat kizavarták, és útnak indították a gyűjtőpontok felé. Aki lassabban haladt, azt korra és nemre való tekintet nélkül veréssel nógatták.

Munkács zsidó lakosait egy városon belüli gettóba tömörítették össze, ahol az óriási helyhiány miatt egy-egy szobában akár három családot is összezsúfoltak, de nem volt ritka az sem, hogy egy két szoba-konyhás lakáson négy családnak (mindenhol hat-nyolc gyerekkel) kellett osztozkodnia. A pár órás összepakolás és költözködés során csak a legszükségesebbeket tudták becsomagolni, az ékszereket, a pénzt és a nagyobb értéktárgyakat a magyar csendőrök gyakran elvették tőlük. A városi gettó területét többször is leszűkítették, egyre kisebb és kisebb helyre szorítva az ott nyomorgó családokat. Az elkerített városrészen belül mindennaposak voltak a verések, az értékek után kutató csendőrök kegyetlen módszerekkel próbálták kicsikarni áldozataikból utolsó kis vagyonukat is. A zsidó férfiak nyilvános megszégyenítésére is volt példa. Egy szombati napon egy gettóba érkező német egység az egyik zsinagóga udvarán száznál is több férfit gyűjtött össze, megverték őket, majd kihordatták velük az imaköpenyeket, és azzal mosatták fel a padlót.

A május közepén induló deportáló szerelvényekre először a munkácsi téglagyárban összegyűjtött embereket tuszkolták fel, majd több lépcsőben a helyükre szállították be a városi gettó lakosait. A háború után így idézte fel az utat egy túlélő: "Négy hétig voltunk a gettóban, egy reggel 7 órakor a csendőrök puskatussal feltörték a kapukat, berontottak a lakásokba, mindenkit kikergettek, valósággal az ágyból hurcolták ki az embereket, gyerekeket, és közben ütötték-verték őket, mint a lovakat. Ez volt a legborzalmasabb utunk egész deportálásunk alatt. […] Ez az út folytatása volt az előbbinek: aki nem bírt menni, azt véresre verték, egy rokonunk is ezen az úton halt meg, agyvérzést kapott az izgalmaktól […]."

A későbbi leírások alapján "nagyon csúnyán bántak" az emberekkel, "az öregek és a gyerekek nem tudtak nagyon gyorsan menni, hajtották őket és bántalmazták. […] A téglagyárban, mikor odaértünk, voltak még vidékiek, kezdtek vigasztalni. Úgy össze voltunk ott zsúfolva, hogy annyi helyünk nem volt, hogy a lábunkat kinyújthassuk" – áll egy háború utáni vallomásban.

A munkácsi téglagyár, ahová a város zsidóit Auschwitz–Birkenauba való deportálásuk előtt vitték – Forrás: Ghetto Fighters House Archive

A gettósítás és az Auschwitz felé tartó vonatok május 15-i kigördülése között alig telt egy hónap. A teljes helyi közigazgatást megmozgató akció során akadtak olyanok, akik együttérző módon próbáltak segíteni, ha azonban erre fény derült, súlyos retorziók érhették őket: csendőrségi nyomozás, rendőri felügyelet alá helyezés vagy akár internálás.

Az elhagyott és kifosztott munkácsi gettóban még júliusban is találtak bujkáló családokat. Az Őslakó szerint, amelyik hírt adott az esetről, a két, összesen tizenegy fős család "gyáva kukacmódon" vállalta a befalazott pince minden rettegését, kínját és piszkát. Az olvasók okulására ebből az esetből is gyomorforgató konklúziót vontak le: "Sok rosszat, fertelmeset, kivetnivalót megtanultak a mieink a zsidóktól. Annyit, hogy hosszú idő kell, míg szépszóval, vagy korbáccsal elfeledtetjük velük. Csak ezt nem tanulták meg: a babonás, félelmetes, mindenekfelett való hitét és bizodalmát. Elvitték? Ott is hisz, ahol most van. Pinceodúba bújt? Mindaddig hisz, amíg lélegzik. Ezt tanuljuk meg, jövőnkre nézve."

"Úgynevezett embertársak"

Az első deportáló vonat kigurulása utáni napon Jaross Andor belügyminiszter Nagyváradon világossá tette, hogy a zsidóknak segítséget nyújtókkal le fognak számolni, mint mondta: "minden lagymatag nézet, s minden kétségeskedés, gyanú és aggodalom" a belső ellenséget támogatja. Az áldozatok totális dehumanizálása a kormányzat legfelső köreiből érkezett: "aki úgy érzi, hogy kötelessége megvédeni esetleges rosszabb sorsra jutott úgynevezett embertársait, azoknak választaniuk kell a két lehetőség között: vagy 13,5 millió magyarral vállal közösséget, vagy azzal a néhány százezer emberrel, aki nem tartozott soha a magyar közösséghez" – fogalmazott a belügyminiszter.

Ilyen és hasonló megnyilvánulások jellemezték a be nem tiltott és kormányzati propagandát sulykoló újságokat is. Április végén a Kárpáti Híradó cikkírója kijelentette, hogy "a zsidókérdés rövidesen megoldódik", majd hozzátette, hogy "a műtét nem megy minden fájdalom nélkül, de ami arcpirító minden öntudatos magyar ember számára, az a mód, ahogyan egyesek még mindig sietnek a zsidóságot kiszolgálni, vagyonukat elrejteni, kisebb-nagyobb szívességeket tenni és főként sajnálkozni rajtuk a végtelenségig". A cikk írója szerint az ilyen emberek "álhumanista keresztények", akik "soha a hadikórházba ennivalót nem vittek, de most seregestől sietnek a zsidók élelmezésére. Csak a saját fajtájuk sorsa nem fáj nekik, de a zsidóké annál jobban." A gettóban, a téglagyárban uralkodó állapotokról a helyi sajtó nem számolt be, és a legkisebb együttérzést mutató embert is pellengérre állította. Ahogy Az Őslakó egyik cikkében olvashatjuk: "Munkácson még mindig vannak emberek, akiknek megfacsarodik a szívük egy-egy beregszászi úti felvonulás láttára, de álhumanizmusukkal és álkereszténységükkel nem mennek el megnézni egy másik utcát, a Szent István utcát, ahol nap mint nap súlyosan sebesült magyar testvéreket hordoznak a vöröskeresztes autók."

"Zsidó-szellemért gyilkoló angol és amerikai zsoldosok"

A saját morális fölény kialakításához természetesen felhasználták a német megszállás után Magyarországot ért szövetséges bombázásokat is. A sajtótudósítások arról írtak, hogy "fizetett néger és zsidópilóták védtelen asszonyok és gyermekek ellen viselnek hadjáratot és nem riadnak vissza templomok, kórházak és iskolák bombázásától sem". Sőt, Endre László – egyfajta igazolásként – a világháborút a zsidók háborújának állította be a keresztény kultúra és civilizáció ellen, ami miatt tehát minden megengedett. "Nem kímélnek minket akkor, amikor szegény lakónegyedeket rombolnak szét és védtelen embereket, asszonyokat és gyermekeket géppuskáznak le. Azzal a zsidósággal szemben, amely eszközeiben annyira kíméletlen és kegyetlen tud lenni, mi nem helyezkedhetünk arra az álláspontra, hogy kenyérrel dobjuk meg, aki követ vág hozzánk" – fogalmazott.

1944. június elejére körülbelül százezer embert, nagyobbrészt nőket, gyerekeket és időseket szállítottak marhavagonokban, embertelen körülmények között a halálukba, az auschwitz–birkenaui megsemmisítő és koncentrációs táborba. Az uszításra beállított helyi sajtó hallgatott arról, hogy mi is történt ezekkel az emberekkel. Az Őslakó például csak annyit jegyzett meg, hogy "a zsidótlanítás megtörtént, nem lett semmi bajunk tőle, most már az újabb és újabb feladatok következnek", és úgy beszélt minderről, mintha semmiség lenne: "a világesemények dübörgésében, nagy háborús elfoglaltságunkban nem állhatunk meg hetekig egy-egy átmeneti esemény vizsgálatánál".

Auschwitz–Birkenau – férfiak, akik a szelekció után arra várnak, hogy a barakkokba szállítsák őket. Középen a hosszú nadrágos férfi mögül Schwartz Janó 16 éves munkácsi fiú arca látszik, akit szüleivel és két nővérével együtt Auschwitzba deportáltak. A kép az Auschwitz-albumból származik, amelyet az SS-fotósok a zsidók Magyarországról való érkezésekor, 1944-ben készítettek – Forrás: Ghetto Fighters House Archive

Mivel a zsidóság eltűnésére, eltüntetésére valahogy okot kellett találni, az egyre intenzívebb szövetséges bombázások lehetőséget adtak, hogy össze lehessen kötni az egyébként semmilyen módon kapcsolatban nem levő eseményeket. Ismét csak Az Őslakó szerint: "máglyára jutott ebben a háborúban a legdrágább egyéni és nemzeti kincs: a gyermek. A bibliai zsidónak nem engedte Isten, hogy gyermekét feláldozza. Most pusztulnia kell százával, ezrével az európai gyermeknek, mert a zsidó-szellem, ha kell, a Bibliára és Istenre sem hallgat." A cikk – és még annyi hasonló ilyen – zárása előre vetítette, hogy miként fog Magyarország is a totális háború és a végső győzelmet kiáltók pusztító pszichózisába esni: "ha voltak is emberséges szálak, rejtett érzelmek, melyek egy későbbi időre a zsidó-szellemért gyilkoló angol és amerikai zsoldosok számára bocsánatot adhattak volna, ezek a szálak elszakadtak, ezek az érzelmek megkövesedtek. A lelkek háborújának, a sok szörnyűség eleven sebeinek sohasem lesz vége."

"A zsidók elmentek, gyorsan, jelentősebb zaj nélkül"

Az ilyen, önigazolást kereső cikkeket hamarosan pragmatikus írások váltották fel. A fő vitatémát az jelentette, hogy mi legyen a zsidó ingatlanokkal és vagyonnal, kik és mennyit kapjanak belőlük. "A zsidókérdés erre mifelénk […], a zsidóság maradéktalan elvitele következtében, legalább is első felében, ismételjük, megoldódott. Zsidónk már nincs, de vannak üres helyek, százával, ezrével, s ezek mielőbbi, minél céltudatosabb, jövőbe nézőbb betöltése olyan feladat, amelynek helyes, vagy helytelen megoldásától nemzetiségileg érintett országrészeink, városaink sorsa, élete függ" – írta Az Őslakóban R. Vozáry Aladár képviselőházi tag 1944 júliusában. Régóta közismert, de most újult erővel jelentkező problémákra kellett választ találni. Sajnálkozva is jegyezte meg, hogy "nincs itt egyetlen magyar vagy csak keresztény bádogos, cipőfelsőrészkészítő, üveges, rézműves, optikus, ékszerész, hogy más ipari és foglalkozási ágakat ne is említsünk".

Hasonló, gyorsan megoldandó feladatot jelentett a tömérdek mennyiségű ruha, a különböző gazdasági eszközök, ingatlanok és üzletek leltározása. Ezrével jelentkeztek munkácsi polgárok a lakások, üzletrészek átvételére és bérlésére, varrógépek, rádiók, de a legegyszerűbb használati tárgyak igénybevételére is. "Hiszen nem kell magyarázni például, mit jelent egy rövidlátó embernek az, ha eltörik a szemüvege és nem tud másikat venni. Vagy egy még egyszerűbbet: Ungváron valósággal hajszolják a csecsemőnek oly nélkülözhetetlen dudlit, pedig bizonyára pár tucatnyi van az üzletekben bezárva" – írta az egyik helyi újság. Sokan nem várták meg, hogy a hatóságok lépjenek, hanem tömegével törték fel a lezárt, de nem kellően őrzött helyiségeket. "A gettótolvajság, sajnos, Munkácson eléggé elterjedt foglalkozás lett" – vallotta be egy másik napilap, és nem köntörfalazott, a helyzetet egészen egyszerűen kommunizmusnak bélyegezte: "mindenki azt visz, amit akar". Elindult az ellopott javak cserekereskedelme, "nyíltan tárgyalnak például cselédkörökben az ajándékba kapott selyemkombinékról" – írták sajnálkozva.

Az uszító sajtó – a gyűlölet állandó fenntartása érdekében – újabb és újabb csoportokat vett célba, és nem kímélte a keresztény társadalmat sem: "A zsidók elmentek, gyorsan, jelentősebb zaj nélkül, sajnos azonban a zsidószellem tartósan itt maradt idült beteg keresztény üzletben és vállalkozásban" – figyelmeztetett vészjóslón Az Őslakó június végén. A tét ugyanis óriási volt. Hatalmas mennyiségű és értékű elrabolt vagyon állt gazdátlanul, amelyek a magyar állam tulajdonát képezték, de ki lehetett igényelni, használni lehetett őket, igényt lehetett bejelenteni rájuk.

A többségi társadalom 1944 őszére akarva-akaratlanul bűntárssá lett korábbi szomszédjai kirablásában. A Kárpátaljáról elszállított zsidók töredéke, még a legoptimistább becslések szerint is csak tíz százalékuk élte túl Auschwitz–Birkenaut, valamint a különböző koncentrációs és munkatáborokat. Amikor visszatértek, ferde és gyanakvó tekintetek, végeláthatatlan alkudozás és pereskedések várták őket.

A szerző az Erőszakkutató Intézet ügyvezetője.

FEL