emlékezet

Gergely Anna

"Az Úr velem van, nem félek, ember mit árthat nekem"*

Klein (Kemenes) Sándorné (1919- 2017)

2020.06.19.

 

Ez a tanúságtétel/tanúbizonyság egy hosszabb dokumentumokat és interjúkat tartalmazó könyv részlete. A Klein Sándorné által 1945- ben elmondott történetet, tényeket egy 1965- ben, az Izraelben lévő beét dagoni rendőrségen tett tanúkihallgatási jegyzőkönyv és a szerzővel való későbbi személyes találkozás is megerősíti.

Különösen fontos a dokumentum keletkezési ideje: közvetlenül a felszabadulás után tett tanúbizonyságot a lágerekből hazatérő interjúalany. Az emlékezet eróziójáról, vagy más emlékezetet befolyásoló tényezőkről tehát nem beszélhetünk.

A történet előzményeként el kell mondanunk, hogy a székesfehérvári zsidóság lélekszáma a deportálás előtt, az 1941- es népszámlálás szerint a város lakosságának 4,3%- a volt, 2075 személy. Fejér megyében mintegy 100 településen szétszórva, szórványokban élve a megye 1%-át, 2358 fő adta a zömében a neológiához tartozó, asszimilált zsidó népesség.

Fejér megye a Magyarország zsidótlanítására kidolgozott terv szerint a III. zónába tartozott. Az úgynevezett "tisztogatási akció" végrehajtását a II. és VII. csendőrkerület csendőrei, rendőrei hajtották végre a közigazgatás hivatalnokainak buzgó, lelkes asszisztenciája mellett.

A halál menetrendje, miként a nácik által megszállt országokban, és egész Magyarország területén a sárga csillaggal való megjelöléssel kezdődött. A Fejér megyei zsidóságot 1944. május 16- 20-ig, a székesfehérvári zsidókat 1944. május 23- 31-ig gettózták, költöztették csillagos házakba. A gettóból való kiköltözetés időpontja egybeesett a szövetségesek normandiai partraszállásának napjával (1944. május 5-6.) A városon át, ötös sorokba rendezve hajtották a nőkből, gyermekekből, idősekből álló menetet. A fiatal férfiakat már munkaszolgálatra hívták be előbb. A Szabó- téglagyár a város vasútja mellett levő használaton kívüli üzeme volt, melynek a "belakoltatása" a Fejér megyei zsidóknak is a gyűjtőtáborba való odahurcolásával vált teljessé június 10-én.

A vagonírozás rettenetes csendőri brutalitással zajlott, melyet a légitámadás sem zavarhatott meg.

Klein (Kemenes) Sándorné tanúságtétele, 1945.június 1; 1945. szeptember 1.[1]

Klein Sándorné született Deutsch Magda, 1919. január 8. Székesfehérvár Szent Imre u. 4. A deportálásból 1945. április 12- én Budapestre, majd egy napi tartózkodásra június 1-jén Székesfehérvárra visszaérkezett.

Székesfehérvár: gettó, Szabó- téglagyár

"A székesfehérvári gettólakásáról (Ősz u. 29.) 1944. június 6-án este későn a Szabó- féle téglagyárba vitték őket. Innen június 14- én reggel kezdték vagonírozni [őket- G.A.]. A gettólakásba vitt holmikat a téglagyárba is vihették magukkal. Téglagyári blokkonként 65 főnyi csoportokban indultak a vonathoz. Az ő vagonjukban 67 személy volt, de kívül a vagon falán "32 fő" volt felírva. Az utazás alatt sem élelmet, semmit nem kaptak. Vizet Kassán adtak. Hazai élelemből éltek. Útközben a vagonban betegség nem volt, a hőség nagy. Túlfeszített idegállapot, rossz sejtelmek.

1944. június 17: Auschwitz- Birkenau

1944. június 17-én délután négy óra tájban érkeztek az auschwitzi pályaudvarra, majd körülbelül egy kilométert ment a vonat újra, s megállt a birkenaui pályudvaron.

A vagonokat kinyitották. Lengyel zsidó fiúk, csíkos rabruhában kirángatták őket a vagonból. Csak a rajtuk levő ruhában [voltak- G. A.], semmit a poggyászukból magukhoz venni nem lehetett. A vagontól pár lépést oldalt távolodva, a vonat mentén álltak fel egyes sorban, külön a férfiak s külön a nők.

A körülbelül tíz éven felüli fiúgyermekeket a férfiakhoz állították, az összes leányt, valamint a tíz évnél fiatalabb fiúgyermeket is a nőkhöz állították, s ezeket anyáik vagy nagyanyáik vezették, illetve fogták. A libasorban álló férfi illetve női csoport megindult nyomban a mozdony irányába a vonat mentén. A mozdonynál, itt volt a láger bejárata is, állt egy SS- orvostiszt. Két SS- katona segítségével végezte a feléje haladó embersor tagjainak elosztását. Egy részleg férfit vagy nőt osztályozott, szemrevételezve ezeket, esetleg némely személytől megkérdezve életkorát is, kézlegyintéssel kit jobbra, kit balra küldött. Ezek a jobbra illetve balra küldöttek mindjárt így két sorra osztva tovább haladtak, de nem egy irányban, hanem más-más lágerúton.

Deutsch Magda észrevette, hogy ahova jobbra ő került nem öreg és nem egész fiatal nők vannak osztva, körülbelül 10-45 évesek. A másik, baloldalra osztott nők a körülbelül 10 éven aluli gyermekekkel együtt, másik lágerúton vonultak el, mint a jobboldalra osztottak.

A férfiakat is látta, mert több vonalban álltak, s látta, hogy velük is ilyen elosztás történt, de ezek megint másik lágerútra mentek el.

A leánygyermekek, a 10-14 évesek is egyelőre az ő csoportjában maradtak a munkaképesekkel.

Talán öt- hat óra között fertőtlenítőbe vezették őket. Teljes meztelenre[2], SS- katonák jelenlétében le kellett vetkőzni, a ruhát otthagyni a földön. Egyes sorokban lengyel zsidó leányok elé kellett vonulni, akik kopaszra nyírtak mindannyiukat. Utána zuhanyfürdő (a fehérváriakat nem tetoválták), ahova saját cipőjüket vihették magukkal, de sokuktól ezt is ellopták mindjárt a lengyel nők. Ezután egyes sorban elvonultak a ruhakiosztó előtt meztelenül, aki mindegyiküknek válogatás nélkül egy-egy használt felsőruhát, és esetleg egynek-egynek egy darab fehérneműt adtak. (Fehérvárit vagy más férfit itt nem láttak).

Elvezették őket ezután egy elég távoleső blokkba (deszka barakk). Itt még mindig együtt voltak [a székesfehérváriak- G. A.], akik között ötven évesnél idősebb alig akadt és tíz éven felüli leánygyermekek. Tudniillik az érkezéskor, az állomási elosztásnál a tíz évnél fiatalabb gyermekek az anyáikkal együtt, mind a baloldalra kerültek ‒ kivételek voltak:

Ahol nem az anya, hanem más például a nagyanya fogta valamelyik kisgyermeket, ott a gyermek nélküli anya jobboldalra, a munkaképesek közé került. Ilyen tanácsot, hogy kisgyermekét hagyja el, minden kiszállónak, gyermekes anyának adtak. Olyan fehérvári anyát, aki gyermekét így elhagyta, vagy másra bízta volna, nem tud. Ellenkezőleg például egy eset valószínű:

Friedmann Imréné Stern Manci, Székesfehérvár, akit mint jó barátnőjét kereste a saját munkaképes csoportjában, nem volt itt. Ez biztos. Tehát valószínű valami más gyermek kezét fogta a vasúti elosztásnál, s így emiatt a baloldalra kerülhetett. Ugyancsak nem került a jobboldalra a munkaképesek közé:

Markovics Éva (M. Albert leánya) székesfehérvári sem és Markovics Albertné sem.
Másokat nem keresett, így másoknak a hiánya nem tűnt fel neki.
Emlékezik azonban, hogy vele együtt a munkaképes csoportban voltak:
Deák Pálné és leánya, Deák Marianna
Weisz?- né (marhakereskedő felesége)
Pollák Manci (mészáros leánya)
Kuttner ?- né
? Piri hölgyfodrász,
Steiner Ilus Böhm Imréné, Székesfehérvár- Győr
Mérő Gyuláné
Vágó Lászlóné, Melczer Gusztávné és húga
Kellner? Komárom- Székesfehérvár
Senkei Rudolfné mérnök felesége
Steiner lányok
Pollák? asztalos felesége
Pollák Mariska
Ullmann Médi,
Ullmann Rózsi
Németh Rózsika, akivel többször beszélt, jó kondícióban volt Auschwitzban (lásd hátrább is). A 10 éven felüli munkaképes nők itt legfeljebb 500- an lehettek.

Fogolylét Auschwitz- Birkanauban

A blokk, ahova vezették őket siralmas volt: csupasz, mocskos padló, priccs vagy más fekvőhelyféle nem volt. Ötös sorba felállva feketekávét kaptak egy rossz lábasban. Egy-egy sor öt személyből állt. Fejenként 1-1 ½ deciliter jutott. Egymás után ittak egy edényből. Majd Lagerruhét rendeltek el körülbelül este nyolc órakor. Rendesen lefeküdni, kinyújtózni nem lehetett, olyan szorosan voltak. Kimerültek voltak. Az ablaknál fekvők némelyike egy-egy rongyos takarót kapott úgy, hogy négy- öt személy takarózott az ablaknál egy ilyennel.

Még ugyanakkor szombaton este érkezett a győri transzport,[3] akiket, a munkaképes nők csoportját ugyanazon, B9 blokkban helyezték el, akikkel később össze is keveredtek és együtt voltak. Így a blokkban körülbelül 1200-an lettek.

A megérkezés napját követő időben jelentkezni kellett közülük a 10-14 éves leánykáknak, akiket azután másik lágerrészbe, a serdülő lágerbe vittek. Később egyszer látott is egy ilyen serdülő lágert, illetve lágerrészt. Fehérváriak nem voltak közöttük. Általában, úgy gondolja, hogy a fehérváriak fiatalabbnak vagy idősebbnek mondták gyermekeiket, hogy ne kelljen tőlük elválni. Máramarosiak, szatmáriak [is voltak velük- G. A.] Panaszkodtak jelentkező rendellenességük miatt, hogy senki sem törődik velük különösképpen. Ugyanazon elbánást kapták, mint az idősebb munkaképes nők. Hogy később mi történt ezekkel, nem tudja.

Néhány nap múlva mindannyiukat lajstromba vették: név, születési év, hely, számot itt nem kaptak.

Az érkezést követő napon, június 18- án vasárnap reggel ébresztő ½ 4-órakor. Hidegben, az éjszaka különösen hideg Birkenauban. Sorakozó a Lagerstrassen. Zählappell[4] körülbelül három-négy óra hosszan állás ötös sorokban, egy szál ruhában. Majd hét-nyolc óra körül itt feketekávét kaptak. Utána oszolj, néhányan a barakk-takarításhoz elosztva, a többség az udvaron a blokk mögé mehetett. Néhányan a feketekávés lábasokat mosogatták el. Körülbelül 11 órakor meghozták az ebédet vaskondérokban. Nem ismerték fel, hogy az étel miből készült. Fadarabok, kavicsok voltak benne, vágott fű, szemes gabona satöbbi összetörve, íztelenül és undorítóan és valami gyógyszerszaga volt. Legfeljebb egy- két kanállal evett [belőle –G.A.], mint azután később is.

Utána az udvaron a földön, a fűben lefeküdhettek. Nappal a blokkba csak esőben, és csak Lagerältester engedélyével, vagy légiriadókor mehettek be, illetve kellett bemenni. Légiriadókor záróléggömböket engedtek fel a tábor körül. Erről tudták meg azt is azután, hogy milyen nagy a tábor területe. Régebben ottlevők állítása szerint a [a láger] még egyszer akkora területű, mint Budapest.

Három órakor sorakozó Lagerstrassen. Zählappell, számlálás körülbelül hat óráig. Itt állva hat óra után kapták a napi kenyeret, körülbelül 15 dekagramm fejenként, továbbá körülbelül két dekagramm margarint vagy esetleg egy szelet szalámit és néha emellé egy kávéskanálnyi lekvárt. Utána oszolj, és körülbelül ½ 8 órakor feketekávét kaphatott, aki akart. Ezt általában igénybe vették, mert hiszen víz nemigen volt. Csak vízszállító autón hoztak vizet, s ezt vastartályba öntötték, ahonnét tolakodás, veszekedés árán juthattak egy- két deciliterhez naponta egyszer. Ezt használták mosakodásra is, ivásra is. Nyolc órakor Lagerruhe. Így telt el mindennap Birkenauban.

Változatosság, hogy mindig három- négy naponként, teljesen mezítelenre vetkőzve az udvaron orvos és SS- legények között kellett elvonulni. Így ellenőrizték, hogy nincs-e kiütés valamelyiken, s általában a testi kondíciójukat.

Egyszer, körülbelül a hetedik héten táborbeli, de másik [láger, GA.] részből való művészek zene és énekszámokból álló előadást tartottak. Ezek zsidó nők voltak. Ők a földön ülve hallgatták őket.

Körülbelül hetenként vagy tíz naponként átvitték a blokk lakóit az auschwitzi fertőtlenítőbe (érkezéskor a birkenauiban voltak). Ilyenkor mindig remélték, hogy a szemközt jövő csoportokban, vagy az út mentén dolgozók között ismerőssel, rokonnal találkozhatnak vagy hírt kapnak. Többször találkoztak is a vagonoknál dolgozó székesfehérvári férfiakkal is.

Klein Miklós főkántor
Klein Egon (fentinek fia)
Dr. Székely orvos (Székely Babi bátyja, akivel levelezett is)
Dr. Schlésinger József orvos
Szegő Feri

Streit? fuvarossal, akik elég jó kondícióban voltak, lapátoltak. ‒ Egyszer benn az auschwitzi fertőtlenítőben találkozott és beszélt Stern? polgári iskolai tanítóval, aki szappangyárban dolgozott, szappant akart neki adni, de meglátta egy SS, s a szemeláttára megpofozta.

A fehérvári férfiakat csak körülbelül 30 méter távolságból láthatták ilyen alkalmakkor.

Steiner Lili és ?… Steiner Lipótné leányai egyszer egy egész kenyeret kaptak dr. Schlésinger Józseftól, Székely Babi bátyja, dr. Székely a vécé edények cseréjénél a vécékocsisok útján tudott levelezni. Dr. Székellyel vele volt apjuk is, körülbelül 65 éves. Dolgozni egyébként a blokk rendben tartásán kívül nem kellett. A hangulat, amíg ő ott volt, bizakodó volt, azt hitték csak kurta hetekről van szó, s rövid hajjal fognak hazajönni még.

Minden blokknak legalább egy deportált zsidó orvosnője volt, aki ennél bármilyen panasszal jelentkezett, azt megvizsgálta. Gyógyszere nem volt, segíteni csak tanáccsal tudott. Ha a jelentkezőt betegnek találta, akkor ez a blokk hátsó részében maradhatott és nem kellett Zählappellt állnia, ha súlyosabban beteg volt, akkor az orvosnő kórházba utalhatta, ahova azután a blokkokból csoportban vonultak. ‒ Hallomása szerint itt elég lelkiismeretesen ápolták őket, ott tartották, a gyógyulás után visszaengedték ugyanabba a blokkba. A kórházban halálesetek is előfordultak, de csak természetes okból.

Pollák?- néról, a székesfehérvári asztalos feleségéről hallotta itt, hogy cukorbetegségben, inzulinhiány miatt, a kórházban meghalt. Péntek esténként módjuk volt imádkozni.

Diamantné (Gyémántné) Kápolnásnyék, szokott előimádkozni és néha, ? ?, fehérvári, de néha

Ullmann Médi, Székesfehérvár is szokott prédikációt tartani.

Munkatranszportokba való sorozás

Kezdettől fogva elég gyakori volt a lágerben (15 blokkból állt) a munkatranszportokba való sorozás. Erre a B9 blokkra körülbelül a hetedik héten került a sor. Levetkőzve felsorakozás a blokk külső oldalánál és dr. Mengerle (sic!) (Birkenauba érkezéskor is ez osztotta el őket jobbra-balra) végignézett mindegyiken, s akit akart, talán, akit munkabírás szempontjából elég erősnek tartott, azt külön állította egy csoportba. ‒ Ekkor, első alkalommal

Deák Mariannt besorozták, s anyja, Deák Pálné térden állva könyörgött dr. Mengerlenek, (sic!) hogy őt is ossza be ugyanoda. Ezt el is érte. Németh Rózsika, Nagyvázsony, Székesfehérvár, mivel az ő későbbi csoportjában nem volt, talán szintén ebbe az első csoportba kerülhetett.

A besorozottakat sorakoztatták s elvezették ebből a lágerrészből. Ezeket fehérváriakból és győriekből nagyrészt többet nem látták, de tudja, hogy hozzácsatolták a másik blokkokból ugyanakkor kiválasztottakhoz. 8-900-an lehettek és azt mondták, hogy munkára viszik őket. Az ő helyükbe körülbelül ugyanannyian jöttek nők, másik túlzsúfolt blokkból. Emlékezete szerint pécsiek, zalaegerszegiek, s tán nagykanizsaiak voltak. ‒

Egy hét múlva, a nyolcadik héten, pénteken este hét órakor, vacsora után megint sorozás. Őt magát is besorozták ekkor.

Nem sorozták be:

Dr. Boros Istvánné, Székesfehérvár, aki azonban ragaszkodva hozzánk barátnőihez, átszökött a besorozottakhoz úgy, hogy az eredeti körülbelül 1200 győri-fehérvári létszámból legfeljebb 100 személy maradhatott vissza [Auschwitzban- G. A.]. A visszamaradottak között volt:

Dr. Fenyő?-né Szachs Matild
Szachs Hellén
Gutentag Lajosné és leánya
Löwinger Ferencné Lili
Fischer Józsefné (ciános) és húga
özv. Friedmann Istvánné Magda
Pollák Klári (lábhibás) lány, továbbá valószínűen:
Vajda? - né
Weisz Bözsi (Weisz Manci nővére)
Weisz Györgyné (ékszerész)
Gams Andorné és leánya, Gams Éva
Senkei Rudolfné
Ullmann Médi
Gams Juci (Gams László leánya), ekkor sarlachban a kórházban volt.)

A besorozott körülbelül 2-300 fő, összeolvadva a többi blokkból ugyanakkor sorozottakkal körülbelül 3000 személy lehetett.

Egész éjjel vártak a fertőtlenítésre. Másnap szombatra virradóan, fertőtlenítés után, szürke terepszínű ruhát kaptak, rossz cipő helyett lehetőleg fatalpú cipőt adtak, egy hálóinget és nadrágot is. Fejrevalót, harisnyát, zsebkendőt nem. Indulásra vártak. Szombaton, aznap este körülbelül 30 dekagramm kenyeret, szalámit, margarint és minden vagonba, 50 személynek 5 liter feketekávét egy kannában. Ő maga vagonparancsnok volt.

Ekkor érkeztek lengyel zsidók a litzmannstadti[5] gettóból, férfiak, nők, gyerekek, koldusokként ötévi gettóbeli élet után. Ugyanazon a pályaudvaron, ahova június 17-én érkeztek [ők is- G. A.], de a drótkerítésnek a tábor felé eső oldalán állt a szerelvényük. Ő az SS- tisztet megkérte, s ez engedélyezte, hogy a litzmannstadtiaktól batyuikból élelmet kérjen. Kapott is 8 kenyeret, ½ kg cukrot, 2 darab hagymát. Ezt a vagonjában szétosztotta. Szombaton este indulás. Három nap utazás, élelem semmi, hideg éjszakák, takaró nem volt. Összebújva melegítették egymást. ‒ Stiegerhof nevű állomásra érkeztek, ahonnan 12 kilométert hegyi kisvonattal tettek meg a Stutthof[6] nevű Waldlagerbe. ­

Stutthof koncentrációs tábor

Stutthof Birkenauhoz képest egy kicsiny tábor volt, épülőfélben, nagy területen, ahol nemcsk zsidók, hanem például orosz férfi és női foglyok is dolgoztak, és azok, akik már régebben ott voltak. Barakkokban helyezték el őket. Itt még együtt volt érkezéskor az egész Birkenauból elindult csoport. Priccsen aludt két-három személy, takaró volt minden személynek bőven, vízöblítéses vécé. Az ellátás valamivel jobb volt, mint Birkenauban. Kaptak burgonyát is, amit ott soha nem ettek. Itt a csoportjuk nem dolgozott.

Két hét múlva kartotékolták a csoportot: név, születési év, lakhely, satöbbi, és megkérdezték a Magyarországon maradt hozzátartozók nevét, címét, hogy esetleges elpusztulásuk esetén kit értesítsenek. Számmal rányomva ellátott rongyot kaptak, amit a kapott cérna és tű segítségével ruhájuk bal ujjára kellett felvarrni.

Itt Stutthofban még általában jó kondícióban voltak, de kissé letörve, mert már tíz hete éltek lágerban. A hajuk kezdett nőni, ezért rendületlenül bíztak.

Ekkor, érkezésüktől két hétre, összekeverték más csoportbeliekkel, de lehetőleg együtt maradtak a fehérváriakkal továbbra is. (Akikre emlékezik, hátrább felsorolva!) Sorozás, csoportosítás után elutaztak kényelmes pullman- vagonokban. ‒ Utazás, mindenki kabátot kapott, ő maga például férfikabátot, hátán festett vörös csillag, mellén sárga csillaggal, amit később leszedtek, és amely kabátok valószínűleg Birkenauból, zsidó holmikból származtak, amelyeket mindenfelé szállítottak. Kaptak egy- egy pokrócot, evőkanalat és egy-egy ócska edényt. Útra sajtot, margarint és kenyeret adtak. Indulás délben, s gyors menet után (egy légitámadás útközben, de bajuk nem esett).

Botten

Másnap reggel megérkeztek Botten (lengyel kiejtésben Bocsin) nevű tanyára. Ez Bromberg és Thorn között fekszik. Egy lakóházól, egy istállóból és gazdasági melléképületekből állott. Ide ukrán nemzetiségű, a németek által kényszerrel Sutthofban beöltöztetett SS- egyenruhás katonák kísérték a csoportot.

Ide az ő transzportjában 1700-an érkeztek, mint később megtudták, ugyanakkor Stutthofból, a Bottentől[7] 6 kilométer távolságra lévő egy másik, Serockopas nevű tanyára is érkezett egy 1700 főből álló transzport, akik ugyanazon munkát végeztek, mint ők. Többször találkoztak is velük a munknál, s utóbb azután egy csoporttá olvasztották össze a két transzport maradványát.

Bottenben oda-vissza 12-12=24 kilométer gyaloglás a munkahelyre, sáncásás. Ébresztő még hajnali csillagfénynél, munkabefejezés teljes sötéttel. ‒ Krumplilevesek, 30 dekagramm kenyér, 2 dekagramm margarin és néha esetleg túró vagy méz. Reggel üres leves vagy feketekávé.

Itt embertelenül rengeteget szenvedtek. Minden nap várták, hogy valahova máshova vigyék őket. Állandó esőzés, havazás. Nagyon silányan [voltak] öltözve, állandóan fagyoskodtak, a legtöbben mezítláb. Mind reménytelenebbnek látszott a helyzet. Legyengültek, mindig többen és többen betegedtek meg. A megbetegedőket, akik már alig vonszolták magukat, az ukránok mindig nagyon megverték, de azután néha, ha éppen valaki szimpatikusabb volt nekik, megengedték, hogy ne kelljen kivonulnia munkára. Fogytak, pusztultak. Orvos sem volt, csak német szanitéc, aki azonban nem segített semmit. A sok betegség, legyengültség folytán a munka lassan haladt. Az ukránok elhatározták, hogy csoportokat küldenek vissza Stutthofba. Előbb körülbelül kéthetenként 100-as csoportokat, később 200-as csoportokat indítottak vissza a már hasznavehetetlenekből. Néha ruháikat rajtuk hagyták ezeken, néha minden mást elvettek és csak egyetlen szál ruhát hagytak ilyen csoportok tagjain. Útra egy adag (30 dekagramm) kenyeret és 2 dekagramm margarint kaptak, akiket így vagonba tettek. Ezekből Stutthofból vagy máshonnét soha egy sem került vissza csak Weltner Ágnes, Mór (lásd hátrább). Egy Wehrmacht- katona mondta egyszer, hogy ezeket mind általában gázkamrába viszik elpusztítani, de néha újra átsorozzák őket.

Egyébként rengeteg tetű, tisztálkodási lehetőség teljes hiánya, ruhátlanság s rengeteg szenvedés a piszoktól, hidegtől. (Közben néha egyesek fapapucsot és valami rongydarabot kaptak). Október óta állandóan hó volt. A lábuk megdagadt, felismerhetetlenségig eltorzultak. Láb- és szájsebe volt úgyszólván mindenkinek, s gyógykezelést nem kaptak, a piszok marta őket, ettől alig láttak. Egy pajtában volt 1200-1500 ember szállása.  Többen megőrültek, akik elpusztultak azután, vagy az ukránok agyonverték őket. ‒ Amikor már rengeteg volt a legyengült, a beteg, ezeket naponta, 6-15 személyt agyonverték vagy hangfogós fegyverrel agyonlőtték.

A krumplipucoló helyiségben, ahol egyébként beosztásánál fogva ő dolgozott, naponta gyűjtötték össze rendszerint este az aznapra kiszemelteket a betegek közül. Ezeket ide bevitték és sorba ültették vagy fektették. A bevitt betegeket agyonverték az SS- parancsának megfelelően. Soha nem hallotta az ütlegelteknek, a nőknek sikoltozását vagy kiáltozását. Ezt közülük, akik még éltek, egyik sem értette. Reggel azután míg Zählappellt álltak, akik még tudtak, ha még élhetett valaki azok közül, agyonverték őket is, hangfogó fegyverrel agyonlőtték. Ők maguk azután Zählappell után megtalálták a halottakat, nekik kellett levetkőztetni és a vécé melletti tisztásra kivinni naponta őket, ahol állandóan halomban feküdtek. Ilyenkor lengyel parasztok jöttek kocsival és elvitték innen a halottakat.

*[8] Egyszer egy éjszaka hallgatták egynek esdő segítség kérését, de nem mehettek oda. Reggelre ezt is homlokán átlőve holtan találták.

Egyszer egy ilyen paraszt megsokallta már a halottakat, s szólt az SS- nek, amire azután más rendszert vezettek be. ‒ Ettől kezdve a napi halottak létszámát kiegészítve húszra a betegekből, kocsira vagy kocsikra rakták, felírták nevüket, számukat, tehát nem végezték ki őket, hanem így kocsikon elvitték őket a 30 kilométer távolságra levő Growno nevű Hitlerjugend nyaralóba. Azt mondták, hogy gyógykezelni viszik a betegeket. Így ment ez két-három héten át, naponta így 20 főt ( a halottakat + betegek) vittek el, de mivel vasárnap nem, ezért szombaton 40 főt vittek el. Később tudták csak meg, hogy ezekkel naponta Grownoban mi történt. Itt már ők is, -egészségesek valamennyire-, várták, hogy rájuk is sor kerül. Már csak körülbelül 900-an voltak.

1945. január 10-én (közeledtek az oroszok) parancsot kaptak, hogy útra készüljenek. Körülbelül 8-900 személyt, mindüket vagonokban elvitték Grownoba. ‒

A láger evakuálása: Growno koncentrációs tábor

Grownóban az élelmezés, ha lehet, még rosszabb volt. Ötven személyt helyeztek el, öt-hat méter. átmerőjű kerekalakú, falemezből készült úgynevezett "Zelt"-ekben.[9] Kályhát kaptak, fát az erdőn szedtek. Gyékényfonodában és az erdőn dolgoztak.

A közelben lakott egy német gróf, aki titokban tejet adott nekik, sőt egy nőt közülük varrni a maga házához kért és elbujtatva meg is mentette.

"Chevra Kadisa asszonyok"

Naponta, aki nem tudott reggel, este Zählappellre kiállni, azt a kint várakozó kocsira feldobták és elvitték a varroda melletti üres, elhagyott Zelt-be. Itt lerakták. Itt hat zsidó nő volt állandóan, ezeket "Chevra-Kadisa-"[10] asszonyoknak nevezték, akik dupla kosztot kaptak egyébként, és akik az odavitt, halálnak szánt betegeket néha már itt levetkőztették. Néha egy-két napig is itt voltak a betegek, az adataikat felírták. Innen a betegeket, vagy esetleg itt meghaltakat kivitték a közös sírhoz. Néha itt a közös sírnál vetkőztették le őket, majd az ukránok ennek a hat asszonynak a szeme láttára a betegeket csákánnyal fejbeverték és otthagyták ezeket. Minden nap a Zählappelleknél húsz asszonyt ásómunkára vittek el éspedig a közös sírhoz. Ott előbb el kellett temetniök reggel az előző napról otthagyott halottakat, agyonvert betegeket, ha valami még éppen élt, akkor élve, majd az eltemetés után meg kellett ásniok a másnapra szükséges újabb közös sírt.

 

Halálmenet

1945. január 20-ig körülbelül 700-an maradtak.

Ekkor gyülekező, a Hauptsturmführer (százados), elég jóindulatúnak mutatkozott, mondta, hogy gyaloglás lesz. Élelemről az úton gondoskodni fognak, mindenki tartson ki, mert ez az út mindenkit az otthonába visz. Elindultak, első nap 10-12 kilométer gyaloglás, valami élelmet kaptak. Második nap már nem, és 20 kilométert, majd a következő nap 28 kilométert gyalogoltak. Így gyalogoltak január 20-tól február 15-ig. Napi négy szem krumplit kaptak néha megfőzve, néha nyersen. Kenyeret soha. Aki lemaradt a menetből vagy csak megbotlott, azt a szemünk láttára agyonlőtték.

Útirány beljebb Németországba Stepstettin felé. Rendszeres Zählappell nem volt, néhányan, ha városon mentek keresztül, elléptek, megszöktek. Reggelenként a sorakozónál a gyengéket visszarántották a pajtába. néha húszat is, és agyonlőtték. Elhagyott pajtákban éjszakáztak, fagyoskodtak, meggémberedtek, reggelre jegesek voltak, némelyek nem tudtak felállni s ottmaradtak, ezeket a sorakozókor agyonlőtték.

Február 15-én teljesen erőtlenül vánszorogva, rongyosan, mocskosan megérkeztek egy Hitlerjugend nyaralóba. Itt három hetet töltöttek, nem dolgoztak, csak átmeneti hely volt. Répalevest kaptak, két- három naponként kenyeret. A második héttől kezdve tíz személy kapott egy kilogramm kenyeret. Itt nagyon sokan szenvedtek éhhalált, s állandó hasmenésben szenvedtek mindnyájan.

Erőltett menet az orosz csapatok alkotta gyűrűben

Közben kitűnt, hogy elindulva valahogy körben gyalogoltak, valószínűleg az orosz csapatok alkotta gyűrűben, mert érkeztek ide közben nagyon jó kondícióban levő, nagyon jól öltözött lengyel és német árja csoportok s ezektől tudták meg, hogy Stutthoftól mindössze hatnapnyi gyalogútra vannak. ‒ Az itt töltött három hét végén a Grownóból indult körülbelül 700 főből, már csak 200-an voltak életben, fehérvári egy sem. Itt az ukrán kísérőiket elvitték és helyettük német őrséget kaptak.

Március 9-én az oroszok, már szemmel is láthatóan a tó túlsó partján voltak. Este gyors sorakozó, az egész láger - azok is, akik már régebben itt voltak- elindult. Az ő körülbelül 150-200 főnyi csoportjuk a legvégén. Éjszaka a hóolvadásban, sárban a szántóföldön mentek, mert az országúton a németek menekültek.

Felszabadulás

Március 10-én hajnalban egy tanyára érkeztek, pihenő. Reggel 9-10 órakor felébredve, az utcán harcok voltak, látták az orosz kocsikat vonulni már. Majd kinyitották a pajta ajtókat. ‒ A német őröket átvágott nyakkal vérben- fagyva találták.

Magánházaknál helyezkedhettek el, élelmet, ruhát tudtak szerezni.

1945. április 12-én érkezett Budapestre. Annak köszönheti, hogy él, hogy Bottenbe érkezésük után körülbelül két héttel sírva megmutatta a verések nyomait egy SS- tisztnek, aki hasonlított testvérbátyjára, amit szintén megmondott neki. Két hétig nem kellett munkára, csak belső munkára mennie. Kissé rendbeszedte ez idő alatt magát. Az Oberscharführer krumplipucolásra osztotta be. A házimunkák zsidó nő vezetője megbetegedett nemsokára, s ő lett helyette így a láger belső munkáinak vezetője. Bár büntetéseket ő is kapott, de bajtársnőinél jobb sorsa volt és jobb erőben tudta magát tartani. ‒ Fenyítőeszköznek szánt bottal kellett állandóan járnia, ezt soha nem használta. Így jobb kondícióban tartva magát bírhatta ki a szörnyűségeket.

 

Megemlíti még, hogy Bottenben több nő is szült, idő előtt, rendszerint és a legembertelenebb körülmények között minden esetben. Ők, a többiek segítettek ilyenkor. Az újszülöttet margarinos dobozba kellett tenni és a Totkammerbe[11] kellett vinniök. Arra adtak módot, hogy a szülő nő megerősödjön kissé, ha tud, és hogy azután újra kezdjen dolgozni.

Darvas Jenőné Gábor Ili, Székesfehérvár. Vele volt, együtt mentek Bottenből Stutthofba. Darvasné az úton történt megfázás folytán magas lázat kapott, együtt jártak orvoshoz. Az egyik nap elmaradt s mások mondták, hogy ott Studhofban bement a kórházba. Továbbit nem tud róla.

Dr. Boros Istvánné, Székesfehérvár. November első vasárnapján meghalt Bottenben (délben). Szombat este már kocsin vitték be a munkáról, már csak négykézláb tudott menni. A szája széle feldagadva, az alsó ajka az álláig, mint a tányérajkúak, a nyelve kilógott állandóan, a szemei nagyon kiduzzadva, nagyon bandzsított, arca eltorzult. Leemelte a kocsiról, bevitte az ambulanciának nevezett helyre, ahol a betegeket gyűjtötték, tejet lopott neki, de nem tudta lenyelni. Nem volt beszámítható, négykézláb rohangászott úgy, hogy a többiek nem tudták megtűrni. Betették a krumplizelt-be, itt is négykézláb rohangált meztelenül, lerángatta magáról a ruháját. Ő takargatta állandóan. Így volt másnap, vasárnap délig, amikorra már megnyugodott. Déli 12-1 órakor halt meg, ő fogta le a szemét. Ő maga vitte ki holttestét a vécé mellelti hullagyűjtőhelyre, ahonnét azután a lengyel parasztok a többi holttesttel együtt elvitték.

Hecht Pálné Jolán, Székesfehérvár (férje tímár a Weisz és Tull bőrgyárban), aki Sárbogárdról származott. A Simor utcai Glanczék rokona. Körülbelül november közepén szeretett volna elkerülni Bottenből Studhofba s őt kérte, hogy segítse ehhez. Ő maga is azt hitte ez jobb lenne, kérte az SS-t, hogy barátnőjét segítse pihenőhöz, de az nem engedte (tán jóakaratból, mert tudhatta mi van Stutthofban). Hecht Pálné nagyon legyengült, hasmenése volt szüntelen. November közepén azután egy este kocsin hozták be a munkáról, ledobták a szalmára a pajta bejáratain belül. Itt maradt fekve éjszakára. Másnap reggel feketekávét vitt neki. Keveset beleöntött. Beszélt, de nem volt észnél, őt nem ismerte meg. Ott feketekávé után halt meg. Ő vitte ki a holttestét.

Fleischer Józsefné, Székesfehérvár és leánya, Fleischer Évi Bottenben már október végén nem jártak ki munkára, legyengültek, cipőjük nem volt, a pajtában feküdtek. A főápolónő, aki naponta a legyengülteket, betegeket kiválogatta és tudta, hogy ezekre a halál vár, szólt neki, beszéljen Fleischerékkel. Keljenek fel, mert most már rájuk is sor kerül, nem tud velük tovább várni.  Ő szólt nekik, hogy erősítsék meg magukat, menjenek Zählappellre. Így azután nagyon gyengén, mert élelmüket is ellopdozták az erősebbek, rongyosan ki is álltak egy-két napon át. Ekkor bennt a pajtában volt sorakozó. Fleischerék túlságosan elhagyták magukat, nem álltak fel, nem jelentkeztek. Őket azután a pajta másik részére küldték, mint más ilyeneket is, majd átvitték a Totenkammerbe. Ők talán nem is hitték, mi vár rájuk, bár figyelmeztette őket. Ez december első napjaiban, szombaton volt.

Vasárnap nem vitték el Grownoba a halottakat és betegeket, de hétfőn, amikor a napi húsz főt kocsira tették, látta, hogy Fleischernét már holtan tették fel, leányát, aki bár nagyon gyenge volt, saját lábán ment a kocsihoz, az anyja holttestére tették. Majd elvitték őket így, biztosan a Grownoban naponta ásott közös sírhoz s biztosra vehető, hogy Fleischer Évit is elpusztították ott.

Dr. Ferenczi Tiborné Vica (ügyvéd felesége) Adony. Vele volt. Január 20-án még vele indult Grownóból a gyaloglásra. Körülbelül két napot vele tartott, ott egy reggelen panaszkodott, hogy már nem bírja tovább. Azért elindult velük, de többet nem látta. Lehet, de valószínűtlen, hogy megszökött, mert nagyon gyenge volt, de lehet, hogy kibukott a sorból a menetben és agyonlőtték.

Piri hölgyfodrász és barátnője, (Fehérvár környéki, 25 év körüli) január 20-án vele indultak Grownoból, de azután többet nem tud róluk. Elég jó kondícióban voltak.

Kisné (Seregélyes, szabó felesége), aki leányával együtt vele volt Bottenben is, ugyanitt 1944. november hóban meghalt végelgyengülésben a rendes szállásul szolgáló pajtában egy délelőttön. ‒ Már napok óta nem járt munkára. Látta a pajtában holtan. Kisleányának, Kis …nak, Seregélyes, ő volt egypár napig a támogatója. Erre azonban nem emlékezik, hogy mit történt vele. Nem emlékezik, hogy velük együtt továbbra is ott maradt-e, vagy visszavitték esetleg Stutthofba.

Heisler Ági, Sárbogárd. Körülbelül 19-20 éves szép fekete leány. Bottenben megfagytak a lábai, bennt maradt a betegzeltben. Egy reggelre, amikor felébredt az egyik lábfeje leesett. Pár napig kötözték. A legelső 15-ös csoportban elvitték a krumplizeltbe, ahol ő dolgozni szokott. Este vitt neki be valami altatót. Sírt, kérte ne hagyja el, ő meg is ígérte, hogy másnap bejön hozzá. Reggel Zählappell ideje alatt végezhették ki őket, mert amikor Zählappell után bement és a Zelt másik részében dolgozni kezdett, másik nők ezeknek a holttestét vitték ki.

Fehérné Körösi Ilonka és unokatestvére, Weisz Zsuzsi (Várpalota). Még Grownoban velük voltak. Január 20-án vele indultak, s talán nyolc- tíz napig vele gyalogoltak erős akarattal. Elvesztette őket szem elől, nem tudja, mi történt velük, lemaradhattak február első napjaiban.

Weltner Ági, Mór. Stutthofig együtt mentek. Bottenbe, illetve a Botten melletti (6 km) Serokopas nevű tanyára a másik 1700 főnyi transzporttal került. Innen visszakéredzkedett Stutthofba. Vissza is vitték, de egy-két hét múlva Stutthofból mint egészségest Bottenben küldték hozzájuk. Mikor meglátta, hogy ugyanolyan munkára került, elájult. Sokat betegeskedett, arca feldagadt, lába sebes lett. Az egyik századnak a parancsnoka lett, de a munkára talán csak két hétig bírt kijárni, mert nem bírta, bent feküdt azután a krankenzeltben. Stutthofba nem kerülhetett vissza, mert ebben az időben oda már nem mentek vissza a betegcsoportok, tehát lehet, hogy velük együtt került Grownóba és ott tűnt el vagy esetleg a Grownót követő, január 20 utáni gyalogút alatt. Nagyon gyenge volt.

Grósz Jenőné Székesfehérvár (Veszprémvarsányból származott, férje szikvízgyártó). Még december végén Bottenben látta, nagyon gyenge volt, feldagadt az arca. Itt lehetett január 10-ig, de Grownóban emlékezete szerint már nem látta.

… ?… Fehérvár környéki, aki a székesfehérvári Neubart Sándornéra nagyon hasonlított, ennél talán magasabb, ott karcsúbb is volt, aranyfogú, vagy aranyozott fogjavítása [volt]. Vastag szemüveget viselt. Vele együtt ment.  Bottenben körülbelül novemberben végkimerülésben a rendes szállásul szolgáló pajtában meghalt.

A Bottenból eleinte visszainduló 100-200 főnyi betegcsoportokban fehérváriak is indultak vissza onnét, mint tudja Stutthofba. Ezek:

Schiller Sándorné Székesfehérvár. Kezén körömágy -gyulladás, ujjai gennyesek, kötözve, egyébként jó állapotban.
Grünhut Mariska, Székesfehérvár. (Grünhut cipész leánya, Svéd Sándor drogista segédjének, Zalkának a menyasszonya). Sok büntetést kapott, rossz idegállapotban, sok izgalom után igyekezett vissza Stutthofba. Azt hitték egy büntető futtatás után, szívbajos, így küldték vissza. Egyébként nagyon jó fizikai erőben volt.
Fekete Miksáné, Székesfehérvár és leánya, Bedő Miklósné Fekete Magda, soványak voltak, nem bírták a munkát, így kerültek a visszaindulók közé.
Grosz Károlyné, Székesfehérvár és leánya, Grosz Mariska, Székesfehérvár, akik jó erőben voltak, de jót remélve visszakéredzkedtek Stutthofba. A fentiektől az első csoportban, akik mentek, mindent elvettek és egyetlen szál ruhában vitték el őket.
Deutsch Andorné, Guttmann Erzsi (sógornője) Székesfehérvár és Rózsi nővérének lánya,
Falus Istvánné, Spitzer Ilonka
Róth Jutka
Fischer Józsefné (pék), Székesfehérvár és leánya, Fischer Éva
Vágó Lászlóné, Székesfehérvár és leánya, Vágó Klári
Vidor Zsigmondné, Székesfehérvár (Magyaralmás) és leánya
Melczer Gusztávné (Kellner?, Komárom) és húga, Kellner Olga, Komárom‒Székesfehérvár
Szigetiné Ullmann Erzsi, Székesfehérvár (Ullmann Zsuzsi anyja)
Neubart Endréné
Danzig Istvánné
Kalmár Baba (gyógyszerész leánya), Székesfehérvár
Ullmann Rózsi, Székesfehérvár
Reichardt Jenőné, Pollák Mariska, Székesfehévár és húga,
Pollák Teri (Pollák János leánya), Székesfehérvár
Gimesiné, Steiner? (szőke) Székesfehérvár és nővére: Dr?né vidékről
Király Bözsi (Heller Izidorné rokona), Székesfehérvár
Dr. Lánczos Andorné, Kollár?, Székesfehérvár
Rényi Mariann (Rényi Gyula leánya), Székesfehérvár
Kovács Jenőné, Székesfehérvár (szikvízgyártó) és leánya
Stelczer Györgyné, Kovács? ,Székesfehérvár
Vajda? né, Székesfehérvár, Vidor cukrászné barátnője
Frimmné, Rechnitzer Erzsi, Székesfehérvár
Rotholz Miksáné, Székesfehérvár
Dénes Panni
László Jenőné, Rosenberg Annus, Székesfehérvár
Kovács Lajosné (villanytelep) Székesfehérvár. Súlyos betegen, gennyes lábbal XI-XII. Rotholcznéval együtt
Dr. Stein Miklósné, Ehrlich Katinka, Székesfehérvár. Nem súlyos betegen, de legyengülve.
Stein Márta, nem súlyos betegen, de legyengülve, a fentiek leánya
Grünberg Annus, Székesfehérvár, lábsérülés, trombózis
Szarvas Imréné és leánya nem súlyos betegen, de nagyon legyengülve
Szarvas Vica 16 éves, nem súlyos betegen, de nagyon legyengülve
Fried Ferencné, Székesfehérvár lábsérüléssel és leánya: Fried Klári, Székesfehérvár Simor u., erősen leromolva mindnyájan visszakerültek sérüléssel, betegen vagy nagyon legyengülve Stutthofba.
Krepszné, Elza Székesfehérvár Kuthy József utca. Stutthofba biztosan vele ment, itt szívrohamai voltak, kórházba került, valószínűleg ott is maradt, de nem lehetetlen, hogy vele együtt Bottenbe került.
?, ? Krepszné két unokatestvére szintén vele volt, de nem emlékezik, mi lett velük.
Knapp Manóné, [Olvashatatlan utónév,- G. A.] Schönheim Éva Székesfehérvár, vasutas leánya vele együtt volt Stutthofban. A Bottenbe induló csoportjukba nem került. Jó állapotban maradt vissza Stutthofban.
Blau Szöszi (Ercsi, 25-26 éves) és nővére,? ? Pest környékről. Stutthofig vele voltak, de innét egy nappal az ő csoportjának sorozása előtt egy 500- as csoportban elvitték őket.
Darvas Jenőné, Gábor Ili, Székesfehérvár. Stutthofig együtt mentek. Az úton történt megfázás következtében, magas láza volt, együtt jártak orvoshoz. Egyik nap lemaradt, mások mondták, hogy bement a kórházba ott Stutthofban, továbbit nem tud róla.
Wiener Manci, Székesfehérvár
Wiener Bözsi, Székesfehérvár
Wiener Ella, Székesfehérvár. Szintén vele mentek el Birkenauból, de nem emlékszik, mi lett velük. Visszakerülhettek Stutthofba.
Böhm Imréné, Steiner Ilus, Székesfehérvár- Győr és leánya, Böhm Zsuzsi, Győr, szintén visszakerültek Bottenből Stutthofba.
Erdősné, Weisz Ilonka, Székesfehérvár, testvérek Fürst Sándorné Weisz Rózsival, szintén Stutthofba kerültek vissza Bottenból.
Dr. Gáti Mihályné, Herczeg Ilonka
Dr. Práger Jenőné, Márton Klári
Kohn Irén, Kohn Edit, Kohn Adolf leányai, Székesfehérvár Nagy Sándor utca
Vajna? testvérek, kalapszalon,
Ez utóbbi [olvashatatlan szó- G. A.] a nevek felsorolásánál nem emlékezett, de Fenyves Miklósné, Székesfehérvár, aki már régebben itthon van, és aki Birkenauban az itt tárgyalt a csoport elutazásakor ott még visszamaradt, emlékezett rájuk, hogy ezek is az ő (Klein Sándorné Deutsch Magda) csoportjában,- amely 65-66 személyt vitt el az eredeti fehérvári csoportból,- voltak. Ez emlékeztető után is, bár úgy rémlik: vele lehettek, esetleg csak Stutthofig, határozottan egyáltalában nem emlékszik rájuk. ‒
Weisz Dávid Székesfehérvár, (a Vágó Testvérek apja) ‒ mint előadja, Klein Sándorné- még a fehérvári téglagyárban megzavarodott. Az útra is injekciót kapott. Birkenauba utazva június 14- 17 között cseh vidéken, egy helyen megállt a vonat, durranást hallottak, páran az ablaknyíláson kinéztek a vagonból s látták, ‒ mint mondták, hogy Weisz Dávidott lőtték agyon.
Berger állatorvos (Seregélyes) felől hallotta Birkenauban, a harmadik- negyedik héten, hogy ott meghalt.
Weisz Györgyné Székesfehérvárról, hallotta, hogy sok a haragosa ott Birkenauban, mert beosztásánál fogva, nem úgy bánt bajtársnőivel, mint elvárhatták volna. Neki magának nem volt vele semmi baja.
?? , Hajnal pék leánya, vöröses-szőke, körülbelül 35-40 éves nő, egyik felén kis púpja volt. Augusztus közepén találkozott vele Birkenauban. Semmi baja nem volt, beszélt vele, meztelenül ment az autóra. Mint mondotta Mengerle (sic!) minden ok nélkül kiválasztotta blokkjukból a 15 legsoványabbat, s ő is ezek között megy az autóra. Elköszönt tőle s üzent is az ott másik barakkban levő nővérének, de nem tudta [Klein Sándorné,- G. A.] az üzenetet átadni, mert nem találta meg."

Klein (Kemenes) Sándorné fiatalkori portréja, grafika, 1945.

Epilógus helyett

"Ismétlem, nem mi, túlélők vagyunk az igazi tanúk. Kényelmetlen igazság ez, s lassanként, mások emlékezéseit és a magaméit (tudniillik, Primo Levi- G. A.) évek múltán újraolvasva jöttem rá. Mi, túlélők nem csupán elenyésző, hanem egyszersmind rendellenes kisebbség is vagyunk: olyan emberek, akik vétkük, ügyességük vagy szerencséjük folytán elkerülték a legrosszabbat. Aki nem kerülte el, látta a Gorgót, az nem tért vissza, hogy beszélhessen, mert ha mégis, hát némán tért vissza. Márpedig ők a teljes értékű tanúk: a "muzulmánok", az odaveszettek, csakis az ő vallomásuk lehetne általános érvényű. Ők a szabály, mi a kivétel."[12]




* Zsoltárok, 118.6. A visszaemlékezés címadója, Ora Rubinstein, Kemenes Ágnes, Kemenes Sándorné lánya (Izrael). Segítségét ezúttal is köszönöm.

[1] A Zsidó Intéző Bizottság jegyzőkönyve, Székesfehérvár Zsidó Hitközség irattára

[2] " Mármost a meztelen ember úgy érzi, mintha elmetszették volna az inait és az idegeit: tehetetlen prédává válik. A ruházat, még az a gyalázatos is, amit a táborban kaptunk, még a fatalpú bakancs is nélkülözhetetlen oltalmat jelentett, mégha gyengécskét is. Akit megfosztanak tőle, az nem embernek érzi magát, hanem csupasz, lassú, nemtelen, földön csúszó féregnek. Tudja, hogy bármelyik pillanatban eltiporhatják." Primo Levi: Akik odavesztek és akik megmaradtak. Európa könyvkiadó, Bp. 1990. 143. p.

[3] Győri transzport:A Magyarország zsidótlanítására kidolgozott terv szerint a Győr- Moson- Pozsony vármegyék a III. zónába , a végrehajtás szempontjából a II. csendőrkerülethez tartoztak., éppúgy mint Fejér megye zsidósága. Győrből  két transzport indult Auschwitzba 1944. június 11-én és június 14-én. Ferenczy László 1944. június 7-i és 12-i jelentése szerint Győrből 5 635 zsidót deportáltak. Randolph L. Braham: A népirtás politikája I- II. A Holokaust Magyarországon. Belvárosí Könyvkiadó, Budapest, 1997. 655-659. p.

[4] Appell: a foglyok órákig való számlálása naponta kétszer az Apellplatzon

[5] Litzmannstadt: Lodz. A lodzi gettót 1939 decemberében hozták létre.

[6] Stutthof (Sztutowo): kisváros Danzigtól keletre

[7] Botten: Bocien, Bottschin. lengyelországi láger, amely Stutthof altábora volt.

[8] Lapszéli jel a dokumentumban, jelentése ismeretlen

[9] Sátorban

[10] Chevra Kadisa: szentegylet, a zsidóság ősi intézménye, amelynek feladata a halottak eltemetése, a sírról való gondoskodás, a gyászolók vigasztalása

[11] Totenkammer: hullakamra

[12] Primo Levi, i. m. 103. p.

 

 

FEL