emlékezet

Mose Golan:

A magyarországi cionista szervezetek zsidó menekülteket segítő tevékenysége Magyarország német megszállása előtt

2019.12.18.

 

Az első zsidó menekültek már a fajvédő nürnbergi törvények alkalmazásákor, 1935 őszén érkeztek Magyarországra. Ausztria német bekebelezése 1938. március 12-én (Anschluss),[1] a Szudéta-területek elcsatolása a Müncheni Egyezmény alapján 1938 októberében, a német befolyás alatt álló szlovák bábállam létesítése 1939 márciusában és a Cseh-Morva Protektorátus (németül: Protektorat Böhmen und Máhren) kikiáltása március 16-án, kiváltották a német befolyás elől menekülő zsidók számának emelkedését Magyarországon. Az első Bécsi Döntés (1938. november 2.) után az oszlásnak indult Csehszlovákián belüli autonóm szlovák hatóságok több csoport zsidót, akik a Magyarországhoz csatolt területeken születtek, a két ország közötti senki-földjére űztek, és „viszonzásul” a magyar hatóságok Szlovákiába toloncoltak Magyarországra menekült szlovák zsidókat.

Az Anschluss és a burgenlandi zsidók kitoloncolása után a Magyarországgal határos senki-földjére, a revizionista Béjtár (közhasználatúan, de nem nyelvtudományosan Bétár vagy Betar)[2] soproni kirendeltsége által kezdett segítséget nyújtani az üldözötteknek. A Második Világháború kitörése után ugyanígy jártak el a Felvidékre érkezett első lengyel zsidó menekültek esetében. Ideológiai fölfogásukkal egyezően illegális emigrációt szerveztek, és a kivándorlókat több esetben hajón indították el a Dunán Bulgária és onnan Palesztina irányába. Budapesti vezetőjük, dr. Kálmán Imre, jó kapcsolatokat épített ki a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatósággal (KEOKH)[3], amelynek révén több sikeres akciót hajtott végre. A revizionista vezetőség kapcsolatban állt dr. Báruh Konfino bulgáriai szemorvossal, az ottani klál-cionista (általános cionista) vezetővel, aki privát illegális alijja-akciókat szervezett Bécsből, Prágából, Pozsonyból és Magyarországból. Az 1938 és 1940 között lebonyolított akciókban közel 4500 illegális bevándorló jutott el Palesztinába.[4]

A Joint ösztönzésére a zsidó jótékony célú felekezeti intézmények egy csúcsszervezetbe tömörültek. Így alakult meg a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája (MIPI) 1938 decemberében, és ehhez 1939 elején, szintén a Joint kezdeményezésére, a Magyar Cionista Szövetség (MCSZ) is csatlakozott.[5] Így, a Második Világháború kitörése után a zsidó szervezetek és aktivisták, cionisták és nem -cionisták egyaránt, jelentékenyen kivették részüket a menekültek megsegítéséből, s ehhez fölhasználtak helyi és külföldről kapott pénzbeli juttatásokat. A pénzeket sokszor határőrök és bevándorlási hatóságok megvesztegetésére, később a magyar hatóságok által internáltak ellátására fordították. A menekültek effajta megsegítésében különösen kitűnt Weiss Edith bárónő, de utazása a magyar-szlovák határvidékre, százezer megvesztegetésre szánt pengővel, nem enyhítette a magyar hatóságok megkülönböztető és kegyetlen eljárását a zsidó menekültekkel szemben, legalábbis 1942 előtt.[6] Ekkor a londoni lengyel emigráns kormány beavatkozására és a Kállay-kormány Nyugat felé sandító elnézőbb menekültpolitikájának légkörében enyhült a magyarországi menekültek helyzete.

A Második Világháború előtt Magyarországra menekültek viszonylag jómódúak voltak, rokonaik és üzlettársaik éltek Magyarországon, ezért nem szorultak zsidó intézmények pénzbeli segítségére és egyelőre nem vonták magukra a hatóságok figyelmét. Lengyel zsidó menekültek kisebb számban már a Második Világháború 1939. szeptember 1-i kitörése előtt is érkeztek Magyarországra. Azonban a háború kitörése után több ezres zsidó menekültcsoportok jöttek a lengyel menekültek több tízezres áradatával. Közöttük voltak zsidó katonák és tisztek, kihasználva a közös lengyel­magyar határt, a Teleki-kormány toleráns politikáját, a lengyel-magyar hagyományos barátság, ekkor még a német terjeszkedés ellen viseltetett bizonyos fokú gyanú és a Nyugat iránti látszólagos semlegesség szellemében.[7]

 

Még 1941 januárjában a magyarországi Ihud-Mápáj[8] fölismerte az akkori körülményekben fontosnak látszó politikai kapcsolatok fejlesztését a magyar szociáldemokrata tömörülésekkel. E célból találkozók jöttek létre olyan kiemelkedő politikusok hosszú sorával, mint Kéthly Anna, Bán Antal, Mónus Illés, Büchler József, Kertész Miklós és Buchinger Manó, akikkel ismertették az európai és magyar zsidóság helyzetét zsidó perspektívából, remélve, hogy az említettek közül a számos zsidó származású országházi képviselővel megértésre találnak. [9] A német megszállásig a cionista vezetők ismétlődően próbálták szorosabbra fűzni kapcsolataikat a szociáldemokrata politikusokkal, javaslataikat írásban is beterjesztették, de reményeik nem valósultak meg. 1943 folyamán, a magyar­angolszász kiugrási tapogatózások és az ezek körüli titkos tevékenység keretében kapcsolat létesült Hatz (1945 januárjától Hátszeghi) Ottó vezérkari ezredessel, isztambuli székhelyű, akkori szófiai és ankarai magyar katonai attaséval, aki fontos láncszem volt külföldi zsidó intézményekkel váltott üzenetek közvetítésében.[10] 1941 június-júliusától az úgynevezett hontalan zsidók Északkelet-Magyarországra deportálásakor, a német megszállás alatt levő Ukrajnába (Kamenyec-Podolszkba, mai nevén: Kamjanec-Pogyilszkij) toloncolásukkor öltöttek alakot azok a mentési műveletek, amelyeket később cionista aktivisták foganatosítottak menekültek átcsempészésével a szlovák és román határokon. Ilyen kiemelkedő közreműködő volt Joél (Jenő) Brand,[11] akinek sógornőjét és annak családját is deportálták. Kapcsolataival és gazdasági lehetőségeivel nemcsak rokonait, hanem másokat is visszahozatott, sőt, példáját többen is követték. A kamenyec-podolszki mészárlást 1944. augusztus végén ugyan nem sikerült meghiúsítania, de a tömeges kitoloncolás több okból megszakadt, ezek között a legmeghatározóbb a német ellenkezés lehetett, mivel magyar zsidók kitoloncolása hadműveleti területekre nem illett bele akkori hadműveleti terveikbe.[12] A cionista dr. Kahan Nison ügyvéd fellépése is hathatott a hitközség vezetőségénél,[13] és folyamodásuk Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterhez a további deportálások betiltását eredményezte 1941. augusztus 8-án.[14]

Hasonlóan proaktív cionista kezdeményezés indult útjára 1941 decemberében. Főleg észak-erdélyi cionista vezetők kezdeményezésére tanácskozás gyűlt össze befolyásos magyarországi zsidó személyiségekkel. Közöttük voltak a magyar felsőház tagjai, tisztségben lévő és volt országházi képviselők, iparmágnások és a román parlament volt észak-erdélyi zsidó tagjai. A gyülekezeten dr. Kasztner Rezső[15] ecsetelte a zsidóság helyzetét Magyarországon és a környező országokban, még a  Kamenyec-Podolszkban elkövetett vérengzések frissen élő benyomása alatt. A résztvevők kétkedéssel fogadták a híreket, és ebből a tanácskozásból nem támadt semmilyen hathatós terv.[16]

 

Brand tapasztalatai és korábbi ismeretsége Springmann Sámuellel[17] vezetett a diplomata- és előkelő körökben jó kapcsolatokkal rendelkező, lakásában működő, órás-ékszerész beszervezéséhez a mentési akciókba. Springmann javaslata alapján és szervezésében fölvették a futárkapcsolatot az isztambuli és svájci cionista szervezetekkel. Ezek között meghatározóan irányító fontossággal bírtak a Szohnut égisze alatt működő Mentés Bizottság isztambuli és genfi kirendeltségei, valamint a cionista ifjúsági szervezetek tetőszervezete, a Heháluc -, amely a palesztinai szakszervezethez (Hisztádrut) kötődött-, a Zsidó Világkongresszus és a Joint. Más külföldi tényezőket is megkörnyékeztek. Példaként megemlítendő a dr. Kasztner által fogalmazott és a budapesti olasz katonai küldöttség egy tagján keresztül továbbított memorandum Galeazzo Ciano olasz külügyminiszterhez, kérve, hogy járjon el a németeknél a zsidók sorsának könnyítésében. A reménytelen eljárásnak mégis volt egy szerény, de pozitív eredménye: harminchat szlovák zsidót 18 sikerült megmenteni.[18] Az enyhébb Kállay-korszak légkörében találkozás jött létre több cionista vezető részvételével[19] Szegedy-Maszák Aladárral és Nemestóthy Dénessel, a Külügyminisztérium politikai osztályának vezetőivel. A zsidó résztvevők többek között kérték a Magyarországra menekülés megkönnyítését és a menekültek legalizálását. Egy további találkozón Tildy Zoltánnal, a Kisgazdapárt egyik 20 vezetőjével ismertették elképzelésüket a magyarországi zsidókérdés háború utáni kezeléséről.[20]  

Az 1942 tavaszától beinduló szlovákiai deportálások újfent több ezer zsidó menekültet kényszerítettek a magyar határ felé. A szlovák zsidóság a magyar zsidóság vezetőségéhez fordulva kérte a szervezési, politikai és pénzbeli támogatást, de ez a magyar lojalitás és főleg a törvényhűség kifogásával nem váltotta be a várt reményeket.[21] A szlovákiai zsidó, részben cionista tagokból álló Munkacsoport képviselői 1942 nyarán tett budapesti látogatása csupán az ortodox felekezettől eredményezett nagyobb összeget, ami a németek megvesztegetésére szolgált a deportálások leállítására.[22]

A Szlovákiából érkezettek között voltak lengyel zsidó menekültek is, akik megrázóan, meggyőzően és cselekvésre serkentve beszélték el lesújtó tudósításukat a lengyelországi zsidóirtásról. Kitűntek palesztinai kibbuci mozgalmakkal való ideológiai azonosulásukkal, hiszen cionista álmuk megvalósulását a palesztinai kibbuc-életben képzelték el. Ezek a hálucok tettre készen és vakmerően mindent hajlandók voltak megkísérelni, amely esélyt nyújthatott az életmentésre és a Palesztinába menekülésre. Elkötelezettségük erőteljes hatással volt a szlovák cionista ifjúságra. A lengyel hálucok és a szlovákiai deportálás hírére több ezer menekült özönlött Magyarországra. Ekkortól, 1942 tavaszától, még központi szervezetlenséggel és individuális kezdeményezésre zajlottak a határátlépések. Ezek több esetben a menekülők megölésével vagy visszatoloncolásával és deportálásával végződtek a magyar határőrök brutális eljárása miatt. Ez váltotta ki a tijjulnak (héberül kirándulás) nevezett műveleteket, amelyek a menekülők viszonylagosan kevésbé veszélyes átcsempészését jelentette a magyar határon. A tijjulok szervezése - immár az 1941 nyarán szerzett tapasztalatok alapján - Joél Brandhoz irányult. Vele együtt működtek Perec Révész, mint kincstárnok, és a lengyel körülményeket jól ismerő, onnan származó Jichák Knoll. A Szlovákián keresztül érkező lengyel háluc menekültek, a szlovák és magyar hálucok részvételével szervezték meg a menekültek határátlépését és magyarországi fogadtatását. Azonban a magyarországi elhelyezkedés csak a menekültek kisebbségét lelte föl. Legtöbben, főként a magyarul beszélők, rokonaik és ismerőseik segítségével próbáltak elrejtőzni és észrevétlenné válni a magyar főváros sokaságában.

A Segély- és Mentés Bizottság létrejötte és működése

A menekülők számának drámai növekedése és a mentési módszerek tökéletesebb alkalmazásának szükségessége vezetett 1943 januárjában az úgynevezett Mentés Bizottság formai megalakulásához. A cionista Budapesti Segély- és Mentés Bizottság (röviden Mentés Bizottság, héber elnevezése: Váádát Ezrá Veháccálá, rövidítve: Váádá) működése időnként kiforrottabb szervezettségre szorult a kisszámú cionista társadalom, de annál inkább nagyszámú politikailag eltérő szervezetek, mozgalmak szövevényében. Vezetőségi és az idő folyamán kiemelkedőbb tagjai között voltak Komoly Ottó (elnök),[23] dr. Kasztner Rezső (ügyvezető helyettes elnök), Joél Brand a tijjul-bizottság vezetője, Springmann Sámuel (Samu) kincstárnok, és később a kisvárdai Fránkel Jenő, aki a Mizráhit képviselte. Egy tágabb, informális körhöz tartozott Offenbach Sándor, Szilágyi Ernő, Biss Andor és dr. Schweiger Miklós. A cionista ifjúsági mozgalmakkal való kapcsolatokat Mose Rosenberg (a Keren Kájjemet vezetője), Szilágyi Ernő (Keren Hájjeszod vezetője) és Perec Révész (a tijjul- bizottság kincstárnoka) tartották. A bizottság egyes tagjai politikailag kötődtek a palesztinai politikai pártokhoz és dr. Kasztner baráti köréhez. A legdominánsabbak a Szohnut vezetőségének többségi pártjához, az Ihud-Mápájhoz tartozott. A magyar zsidóság jellegzetes megosztottságára vall, hogy a Mentés Bizottságban a legnagyobb magyarországi cionista párt, a Mizráhi, mely nem tartozott az akkori baloldali háluci, szocialista színezetű miliőhöz, csupán marginális képviselethez jutott Fránkel Jenő személyében. A Mentés Bizottságnak három fő célja volt: további embercsempészet Magyarországra, a menekültek viszonylagos biztonságba juttatása és az önvédelem előkészítése (ez az utolsó nem forrt ki még terveikben sem, így nem kerülhetett alkalmazásra). A Mentés Bizottság intézményes létrejötte és működése a hasonló nevű és célzatú palesztinai és isztambuli kirendeltség megszervezése nyomán jött létre, habár Magyarországon hasonló szervezkedés már korábban, 1942 őszén, kezdődött. A Budapest-Isztambul kapcsolat jellegzetességei közé tartozott a palesztinai- isztambuli irányítás elfogadása és ennek csitító hatása a magyar oldal viszályainak megoldására. Ezt úgy a politikai, mint a vezetői rivalizálás eloszlatása és az egyre növekvő szükségletekre fordított pénzek elosztása jellemezte. Végül is a több ország kémszolgálatait is ellátó futárokkal küldött pénzek jobban ellenőrizett elosztásáról az isztambuli kirendeltség rendelkezett. A budapesti bizottság fontossága a lengyel és szlovák területekről származó, illetve még ott élő zsidóság megsegítésében és a sorsukról beszámoló folyamatos híradásban kulminálódott.

Az Isztambulból küldött pénzek eljutottak a zsidó gettólakóknak lengyel és szlovák földre, sőt még Theresienstadtba is. Összegezve, Magyarország német megszállásáig a palesztinai és isztambuli mentéssel foglalkozók a budapesti Mentés Bizottság fontosságát elsősorban közvetítőként értékelték más országok zsidóságával. Ezt a megközelítést a Kállay-korszak megtévesztő, hamis álmokba ringató tévhitei okozták, amelyek nyomán helytelenül mérték föl Magyarország több szempontú geopolitikai és harcászati fontosságát a németek szemében, és evvel együtt a német megszállás eshetőségét, amely a magyar zsidóságra leselkedő veszélyeknek egy sokkal valóságosabb, kézzelfoghatóbb dimenziót adhatott volna.

1943-ban a Mentés Bizottság a horvát zsidósággal is kapcsolatba lépett, és sikerült számos személyt Magyarországra menteni. A horvátországi mentéssel Komoly Ottó személyesen is foglalkozott, feltehetően családi kapcsolatai révén.[24]

A Mentés Bizottság 1943. november 22-i beszámolója szerint[25] ekkor körülbelül tizenötezer zsidó menekült tartózkodott Magyarországon. E szám viszont nem vette figyelembe a lengyel és más zsidó menekültek jelentős részének időközbeni távozását Magyarországról, és nem foglalhatta magában a később menekültek számát. A német megszállás után, a magyarországi török nagykövetség által kiadott memorandum huszonötezer, többnyire lengyel és szlovák zsidó menekült tartózkodásáról számol be.[26]

A Mentés Bizottság embercsempészi műveleteit továbbra is Brand szervezte és igazgatta a Szlovákiában működő sejtekkel. 1943-ban feladataik bővültek a Szlovákiába menekülő lengyel menekültek felújuló hullámainak Magyarországra szöktetésével. Ezen kívül a Magyarországra menekülteket el kellett látni olykor hamis személyi adatokkal kitöltött igazolványokkal, rejtekhellyel, és a megélhetésükről is gondoskodni kellett. A gyakori razziák miatt az igazolványok létfontosságúak voltak. A legfontosabb igazolvány a rendőrségi bejelentőlap volt, és ezeknek ellátása hamisított pecséttel. Az okmányhamisításnak és a valódinak látszó igazolványok használatának elsajátítás által többféle útja és módja volt. Főleg a magyarul nem beszélők szorultak a speciálisan gyakorlott hálucok nélkülözhetetlen segítségére.[27]

Az embercsempészet immár hálózattá épült ki, amelyben a fiatal cionista résztvevők nagy veszélyben tették életüket kockára, az embermentés küldetését vállalva. A nem zsidó cinkosok, sokszor az alvilág megrögzött bűnözői, esetenként megvesztegetett csendőrök, hivatalnokok és kémügynökök, magas összegekért árulták szolgálataikat, és ezen felül nem egyszer még meg is zsarolták a menekülőket vagy szolgálataik megrendelőit. Több alkalommal a csempészek a nem zsidó „menekültekért” is pénzt követeltek.[28] Az úgynevezett legális menekültekről, akiket a hatóságok lajstromoztak és internáltak, a MIPI és az Országos Magyar Zsidó Segítő Akció (OMZSA)[29] gondoskodtak, de a többieknek az ortodoxok és a cionisták viselték gondját, mivel az intézményes zsidó vezetés aggályoskodott a zsidóság vélt érdekeibe ütköző, törvénysértőnek minősített tettek miatt.[30] Azonban a neológ vezetés nem egyedül képviselte ezt az álláspontot. Még olyan cionista intézmények, amelyek a palesztinai letelepülés előmozdításáért tevékenykedtek, mint a Palesztina Hivatal , az 1926-ban alakult Magyar Zsidók Pro-Palesztina Szövetsége és a hozzá tartozó Keren Kájjemet és Keren Hájjeszod is ellenezték a külföldről átutalt és összegyűjtött összegek mentési célokra fordítását illegális látszatuk miatt.[31] 1943. november 16-án a cionisták és az ortodoxok megegyeztek segélybizottságaik tevékenységeinek összehangolásában és egy közös pénzgyűjtési akció elindításában.

 

Ekkortól még jobban elmélyültek a cionista kapcsolatok a külföldi zsidó és nem zsidó szervezetekkel, közöttük a pozsonyi Munkacsoporttal és a még meglevő lengyelországi gettókban működő földalatti zsidó szervezetek vezetőivel, akiknek főleg pénzbeli segítséget továbbítottak Isztambulból. A visszajövő közvetítők, és a határon átcsempészett menekültek is fontos híreket tudtak küldeni a zsidó szervezeteknek. Fent idézett könyvében a Mentés Bizottság példaként részletezett műveleteiről Brand elbeszéli kapcsolatait a Wehrmacht, Wilhelm Canaris tengernagy vezette Abwehr szolgálatában álló ügynökeivel. Általuk a Sziléziában levő sosnowieci és a krakkói gettóba küldött pénzbeli segélyek a még megmaradt zsidók életkörülményeit voltak hivatottak elviselhetőbbé tenni, élelmiszer és ruházat vásárlásával. Olykor embereket is sikerült kicsempészni, és Szlovákián keresztül Magyarországra hozatni. Így kerültek kapcsolatba a legendás hírű zsidómentő Oskar Schindlerrel, és budapesti találkozásaik alkalmával pénzt juttattak neki a lengyel zsidók megmentésére.[32]

 

Dr. Kasztner fent említett beszámolójában is nyomát találhatjuk, ekkor még az individuális, kisebb számú mentést előtérbe helyező stratégia alapján (eltérően a német megszállás utáni úgynevezett nagyvonaltól, amely a nagyszámú csoportok mentésének alkalmazását preferálta) elért eredményeket. Ezek között volt a Bécsben rejtőzködő több száz zsidónak Budapestről nyújtott segítség, amely az újságterjesztést használta ki ellátási cikkek csempészésére.[33]

 

Wesselényi Miklós újságíró, 1967-ben adott tanúságában leírja dr. Kasztner 1943-as mentő tevékenységét, miután megrázó információval szolgált neki a nácik által elfoglalt lengyel és orosz területeken működő náci haláltáborokról. Dr. Kasztner, kihasználva előző kolozsvári ismeretségüket, felkereste Wesselényit szerkesztőségi irodájában, és elmondta neki, hogy tudomása szerint a magyar kormány egy titkosan megszervezett művelet keretében átsegíti a volt jugoszláv, illetve partizánok uralta területre azokat a szövetséges hadifoglyokat, akiknek sikerült Magyarországra szökniük. Dr. Kasztner arra kérte Wesselényit, hogy az olyan zsidókat, akiknek nincs más lehetőségük, kivételesen szintén ezen a módon menekítsék. Wesselényi találkozott Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel, akinek hallgatólagos beleegyezésével bonyolódtak le ezek az akciók, és így tőle függött Kasztner kérelmének teljesítése. Keresztes-Fischer beleegyezését adta egyes zsidók átcsempészésére bizonyos feltételek betartásával. Dr. Kasztner időnként értesítette Wesselényit a menekültek megérkezéséről Palesztinába.[34]

A Palesztina Hivatal

A kivándorlási, illetve a bevándorlási engedélyeket Palesztinába (az úgynevezett certifikátok) idővel a Magyar Cionista Szövetség től önállóan működő budapesti Palesztina Hivatal intézte, melynek ugyancsak megosztott, több cionista pártból és ifjúsági mozgalomból álló, kétréteges, elnökségi és végrehajtó-bizottsági vezetése volt. A budapesti Palesztina Hivatal kizárólag legális kivándorlással foglalkozott, mert nem vállalta az illegalitással járó procedurális- és életveszélyeket, amelyek több esetben megtörténtek. Több és gyakori személyi változás után, 1934-től fokozatosan Krausz Miklós (Mose) foglalt teret, mint tisztviselő, főmunkatárs, titkár és végül de-facto vezető, az ifjúsági mozgalmak között többségi Mizráhi tagjaként.

A világháború kitörésekor a magyar hatóságok továbbra is érdekelve voltak minél több zsidó kivándorlásában, habár tudtában voltak a számba jöhető befogadó hatalmak elutasító politikájában. Krausz hasznos kapcsolatokat épített ki a magyar hatóságokkal, közöttük a KEOKH-hal. Számos internált menekültet Krausz igazolása alapján, mint közeljövőbeli emigrálót, helyeztek szabadlábra. Krausz féltve őrizte a hatóságok bizalmát és konokul vonakodott illegális tettek látszatától is. Ezt a hozzáállást főleg a fiatal cionista menekültek vérig sértve, a zsidó-ügy elárulásaként elutasították és hosszú időbe telt, míg Krausz valamennyire visszanyerte bizalmukat, 1944 nyarától, a Vadász utcai menhely, az úgynevezett Üvegház létesítésével.

Magyarország belépése után a háborúba és a diplomáciai kapcsolatok megszakításakor Nagy- Britanniával, a palesztinai beutazási kérelmek kivitelezéséhez különös fontosságúak voltak a megértő, sokszor informális kapcsolatok a brit érdekeket képviselő és a brit certifikátok kiadásában közvetítő svájci követséggel. A későbbi 1944-es események beváltották Krausz eredményes kapcsolatait Carl Lutz svájci alkonzullal, különösképpen igazolások kiadásában, amelyek bizonyították a felmutató személy beiktatását egy kollektív, Palesztinába irányuló kivándorló útlevélben. Azonban a hamis igazolások nagyszámú terjesztése hitelüket csorbította.

Az 1940-es évek elejétől, a menekültek számának rohamos növekedésével, a komorodó háborús fellegek, a zsidók hétköznapi életének megszorításai, több és több kivándorlási kérelmet halmozott Krausz asztalára. A budapesti hivatal átvette a nácik által megszállt európai országokból menekültek Palesztinába való bevándorlási kérelmeinek intézését is. A magyarországiaknál veszélyeztetettebbként ítélt külföldi zsidók és gyerekek elsőbbséget kapták. Ez is több keserű nézeteltérést váltott ki. Krausz másokat kizáró, önkényesnek, rendezetlennek és átláthatatlannak tetsző működése -, amely magába foglalta a kivándorlás logisztikai szervezését is - ellentétekbe keverte saját és más pártok képviselőivel. A korabeli levelezés a Mentőbizottság isztambuli fiókjával több panaszlevelet tartalmaz Krausz ellen. A személyi ellentétekkel együtt járt a politikai vetélkedés is a budapesti Mentés Bizottság Ihud-Mápáj többségű vezetése ás Krausz között. Ez a megosztás még kritikusabbá vált, minél erősebben elharapódzott a vetélkedés a magyar kvóta havi 50 certifikátaiért, amelyeket a britek hajlandók voltak jóváhagyni. A szomszédos országokból menekültek kvótájára írt certifikátok sem csökkentették a keresletet, habár a magyar palesztinai kivándorlásra jelentkezők száma nem haladta meg az ezret évente. Ebben nemcsak a magyar zsidóság földhözragadtsága, a veszélyek elhessegetése, és a palesztinai bevándorlás kalandosnak látszó jövője játszottak szerepet, hanem köztudottak volt a brit certifikátnak, a román, esetleg bulgár, és török átutazó vízum megszerzésének nehézségei is.

 

A német megszállás előtti, a budapesti Palesztina Hivatal segédletével Palesztinába emigráltak számáról csak megközelítő becslések léteznek, mivel nem maradt fenn pontosító dokumentáció. Az egyes ismert transzportok utasszámai alapján a német megszállás előtti háborús években a Magyarországból legálisan távozók, certifikáttal ellátott Palesztinába bevándorlók száma nem haladta meg a 2000-2500 családi certifikátban befoglaltakat. Többször ezekben „adoptált” gyerekek is be voltak iktatva.

A cioni sta ifjúsági mozgalmak, a hálucok mentőakciói

1941     elején mozgalmaik küldetésében a lengyel hálucok mintegy harmincöt fős csoportja Szlovákiába érkezett mentési vonalak földerítése céljából, előkészítve tagjaik menekülését. Szlovákia biztos állomásnak látszott a Palesztinába vezető úton 1942 márciusáig, amikor is a Lengyelföldről hozott félelmek megvalósulása kezdett bizonyossá válni a keletre deportálás híreivel, amelyek rövid idő alatt beigazolódtak. A szomszédos Magyarország is még mindig biztonságosnak látszott, és további lépésként kecsegtetett Palesztina irányába. A szlovák hálucokból sokan tudtak anyanyelvi szinten magyarul, hiszen az ország jelentős részei a Magyar Királysághoz tartoztak az első világháború végéig. Ezért vannak a cionista ifjúsági mozgalmak történetének kutatói között, akik magyar nyelvtudásukat és családi kapcsolatukat figyelembe véve nem tartják az összes Szlovákiából jöttet igazi menekülteknek, összehasonlítva másokkal. Ugyan a magyarországi cionista szervezetek legálisan csak Budapesten működhettek 1940. július 11 -től, de - a tilalmat megkerülve és a hatóságok elnézését kihasználva - még vidéken is sikerrel álcázták műveleteiket. Illegális volta ellenére a magyarországi cionista szervezkedés felújult lendülete, az embercsempészés rohamosan gyűlő tapasztalatai és a szlovák példa nyomán erősödő kapcsolatok a külföldi cionista és zsidó szervezetekkel, a lengyel és szlovák hálucokat a magyar határ felé fordította.

A hálucok Magyarországon is, hasonlóan a lengyelekhez és a szlovákokhoz, a kibbuci mozgalmakhoz affiliáltak. Amennyiben ezek palesztinai politikai pártokhoz vagy a Cionista Világmozgalom tömörüléseihez tartoztak, követték példájukat. Azonban az affiliációs hasonlóság nem volt teljes a három országban, és ez olyan szakadást idézett elő a mozgalmak között, amely kihatott az embermentés hatékonyságára. Fontos kihangsúlyozni, hogy a cionista ifjúsági mozgalmak és a cionista pártok közötti kapcsolatoknak bizonyos jellegzetességei voltak. A fiatalok politikai pártfogást és pénzbeli támogatást kerestek, de nem ideológiai, szervezeti és működési önállóságuk feladása árán, amíg a pártok idősebb rétege hegemóniája érvényesítését, a fiatal káder őket követő tevékenységét várták el cserében, főleg utasításaikat a mentőakciók kivitelezésében.

1943 több tekintetben enyhítőnek látszó változást hozott, amelynek Magyarországon kívüli és belső okai szoros összefüggésben voltak a németek katonai helyzetével, illetve a Vörös Hadsereg gyors előrenyomulásával nyugat felé. Az 1942-ben kezdődött Kállay-korszak második évében a hatóságok eljárása a menekültekkel szemben tűrhetőbbé vált. Esetenként az árja papírokkal rendelkező lengyel zsidókat nem-zsidókként kezelték, és a lengyelek táboraiban vagy a hatóságok belegyezésével és pénzbeli támogatásával létesített oktató intézményeikben találtak elhelyezést. A lengyel és szlovák hálucok a magyarországiakat alapvetően befolyásolták, és a cionista szervezeteket összefogásra sarkallták, ha nem is olyan fokig, amelyet a helyzet megkövetelt. Az ilyen hatások hosszú távon értek be a német megszállás után.

1942    őszén a szlovák zsidóság deportálása abbamaradt, legalábbis Szlovákiából (de a már korábban deportált csoportok továbbszállítása Theresianstadtból és megsemmisítése Auschwitzban, nem). Ezért a Segély- és Mentés Bizottság és a hálucok működése kiterjedt a Theresienstadtba deportáltak megsegítésére is.

Ugyanakkor 1943-ban a lengyel és más európai országok zsidóságának megsemmisítése fölgyorsult.

1943    volt a varsói gettó lázadásának éve is. A nyári hónapokkal kezdődően, a július elején Magyarországra érkező lengyel menekültek beszámolói alapján - közöttük a varsói gettó túlélőié is - a megrendítő tudósítások eljutottak Isztambulba. Azok a küldöttek, akik eljutottak Varsóig és Krakkóig, szintén azonos híreket hoztak.[35] A lengyel zsidósággal megdöbbentő történteket, amelyek ekkor az egész lengyelországi zsidóság elvesztését és a holokauszt valóságos realitásait érzékeltették, először adták a cionista vezetőség tudtára szerte a világon.

A felső-sziléziai és galiciai zsidóság kiirtásának időközelségében, 1943 októbere és 1944 januárja között, a Szlovákián keresztül érkező lengyel menekültek száma ezerötszázra becsülhető. Különösen a körülbelül hatvantagú bedzini csoportnak voltak sajátos jellemzői, hiszen a bedzini felkelés után menekültek. A csoport egyes tagjai a náci Reich-ből érkeztek, ahol előzőleg árja papírokkal rejtőztek. Tapasztalataikból adódóan világnézetük harcias volt, és ezért tervbe vették a szerb partizánokhoz való csatlakozást. E célból Mohács környékén települtek le. Önállóan ellátták magukat, nem értették a magyar zsidó mentalitást, amely nem érzékelte magukra vonhatóan mindazt, amelyen ők átmentek. A magyar zsidók meggyőzésére tett kísérleteik, miszerint náluk is bekövetkezhet mindaz, ami velük történt, meddők maradtak szélesebb körökben, habár egyes ifjúsági csoportok fogékonyabbnak bizonyultak.

A lembergi és a bedzini sosnowieci térségből is több csoportot sikerült átmenteni, közöttük árvákat, akiket Vácott helyeztek el, majd 1944 elején Palesztinába indítottak.

1943 nyarán a budai hegyekben levő Csillebércen, a cionista ifjúsági mozgalmak közös összejövetelén előadásokat tartottak az európai zsidóság pusztításáról, és szó esett a magyar zsidóság jövőjéről, amely a hallgatók és a hozzászólók körében nem látszott kecsegtetőnek. 1943 decemberében a Hánnoár Háccioni mozgalom, akikhez a bedzini menekültek is tartoztak, közös táborozást rendezett a lengyel zsidó menekültekkel Balatonbogláron. Ekkor is a fegyveres ellenállásra való fölkészülésre buzdították a magyar testvérmozgalom ifjait. A cionista szervezetek vidéki működésére szóló belügyminisztériumi engedély (1943. december 14.) alapján vált lehetővé a Benéj Ákivá, Deror-Hábbonim, Mákkábbi Háccáir és a Hássomér Háccáir mozgalmak hasonló „téli táborozása” 1943 decemberében. [36]

A Belügyminisztérium engedélyét követően haladéktalanul hozzáláttak a vidéki cionista ifjúsági mozgalmak fiókjainak felújítására, lendületbe hozva működésüket.[37] 1944 elejétől a német megszállásig nyolc kiküldött tizenhárom helységet keresett fel a magyar zsidóság fölrázása céljából, előkészületként az esetleges megszállásra és az azzal járó életveszélyre. Ezeknek a küldötteknek a fogadtatása általában mostoha, olykor kategorikusan ellenséges volt,[38] de voltak olyan összejövetelek is, amelyeken az önvédelem és az önmentés operatív lehetőségeit latolgatták, mint Nagyszőllősön 1944. január 22-én és Budapesten február 10-én.[39] Magyarország német megszállásának esetére az önvédelmi és mentési lehetőségek terveivel a Szlovákiából jött Sajó Éli, a Mákkábbi Háccáir mozgalom egyik vezetője foglalkozott elsőként, és gondolatait Isztambullal is megosztotta. Példáját követte Mose Alpan (Elefánt Márton, Pil) is, aki a Hássomér Háccáir mozgalom tagja volt. Az isztambuli kirendeltség egy védelmi tetőszervezet (Hágáná) felállítására adott utasítást 1944 elején, a délvidéki származású dr. Schweiger Miklós (később Mose Bár Cvi) Mentés Bizottsági tag parancsnoki kinevezésével.[40] A kinevezést az ifjúsági mozgalmak nem ismerték el. Mose Rosenberg a Keren Kájjemet elnöke lett a parancsnok, mint aki már előzőleg rész vett, Hássomér Háccáirt képviselő szimpatizánsként és a Gordon-kör tagjaként a bújtatás és okmányhamisítás szervezésében és a mozgalmak közötti egyeztetésben.[41] A helyi Hágáná megszervezésére és működésének beindítására későn került sor a német megszállás megvalósulásával két hónap múltán.

Az ideológiai és tevékenységi megosztottság légkörében a cionista ifjúsági mozgalmak gyanúval viseltettek a Mentés Bizottság iránt. Ez káoszba dönthette volna az embercsempészést és a menekültek ügyeinek szükségesen szervezettebb intézését. Önállóságukat vonakodtak föladni, habár a Mentés Bizottság egyes tagjai, mint Brand és Springmann, gazdagabb tapasztalatot és érdemdús szervezőképességet képviseltek. Szerencsére, a személyes kapcsolatokra épülő bizalom, amely a különböző mozgalmi tagok között jött létre, segített a nézeteltérések elsimításában, például a Szlovákiából származó Révész Perec érdemeinek köszönhetően.

A Mentés Bizottság, a vele és nélküle működő magyarországi hálucok negligálhatatlanná váltak, és az átutalt összegek Isztambulból és most már Svájcból is, jelentőségteljesebbek lettek. A törökországi kirendeltség utasított a tijjul kiterjesztésére Lengyelországból, és követelte a cionista szervezetek közötti összefogást és egyeztetést. A háluc csoportoknak a Mentés Bizottságtól való függőségi érzését is igyekeztek leszerelni külön nekik kiutalt összegekkel, amelyeknek átvevéséről igazolást kellett visszaküldeni.[42] Evvel ugyan szemet hunytak működési függetlenségük fölött, elismerve fürgeségüket, furfangosságukat és mozgékonyságukat. A háluc csoportok konspiratív és titkos működése nélkülözhetetlen volt mentő műveleteik eredményességéhez és gyorsabb szervezéséhez. Még egymás között, sőt mozgalmukon belül is, szigorú titokvédelmet alkalmaztak. Ennek ellenére a Mentés Bizottság idősebb nemzedékhez tartozó tagjai fölhánytorgatták a hálucok egyes önálló akcióit, és olykor felelőtlenséggel, túlzott vakmerőséggel vádoltak őket. Mindazonáltal a korabeli levélváltásban hangsúlyos az Isztambulból jövő fölhívás az együttműködésre és a fölösleges vetélkedések kizárására az életmentés érdekében. Isztambulból kifejezésre juttatták a magyarországi szervezetek fontosságát és központiságát, amelyen kár lett volna csorbát ejteni.[43]

Az évtizedek távlatából sem lehet megállapítani, hogy mennyien menekültek Magyarországra önállóan, a hálucok, illetve a Mentés Bizottság szervezésében, vagy a kettő közötti együttműködés eredményeként. Azonban biztonsággal következhető, hogy a hálucok 1943-as szakosodása és tapasztalataik alkalmazása lényegesen magasabb számú mentést eredményezett a német megszállás után, 1944-1945-ben, mint egyéb zsidó intézmények műveletei. Mindehhez hozzá kell fűzni, hogy 1943-ban a Magyarországot környező országok zsidóságának mentésén túl a magyar zsidóságra kitekintő veszélyek nem jutottak célratörő cselekményi kifejezésre, elsősorban azért, mert vezetőik - a cionista szervezetek magyarországi vezetőit is beleértve - helytelen dimenzióban mérték a magyar zsidóság jövőbeli kilátásait. 1943. július 18-i levelében Élijáhu Dobkinnak, a Szohnut álijjá-ügyi osztályvezetőjének dr. Kasztner azt írta, hogy a „magyar zsidó közösség nagyjából már megmentettnek vehető”.[44] Számukra, ami a távolinak tűnő országokban történt, világnézetük alapján az akkori körülmények között nem látszott Magyarországra vonatkoztathatónak. Ezt az alaphelyzetet még a menekültek élénk elbeszélései sem tudták megváltoztatni. Az isztambuli bizottság sem értékelte a magyar zsidóság helyzetét akut veszélyben levőnek. Mint távolabbi, a magyar cionisták nézetkülönbségein felülálló, az összeurópai helyzetet objektívebben értékelhető testület sem kerekedett feladatának magaslatára. Asher Cohen szavaival élve: „ ...az isztambuliak is elvesztették realitásérzéküket... hamis biztonságérzetükkel”. A magyar zsidóság ügye a német megszállás előtt mellékes téma maradt.[45]



[1] Ausztriának a Német Birodalomhoz csatolása a magyar zsidósággal is érzékeltette a nácik elvakult kegyetlenségét: Az első zsidó menekültek az új német-magyar határ szegélyén, a senki-földjére (Niemandsland) elűzött burgenlandi zsidók voltak (az úgynevezett Hét Község zsidó lakossága), akiket hónapokig étlen-szomjan, ázva-fázva tartottak. Lásd: Szita Szabolcs: Halálerőd. A munkaszolgálat és a hadimunka történetéhez 1944-1945., h. n., Kossuth Könyvkiadó, 1989., 9.

[2] A Revizionisták Új Cionista Szervezetéhez és nem a Magyar Cionista Szövetséghez (MCSZ) tartozó ifjúsági mozgalom, amely Zé'év Jabotinsky revizionista és militáns elveit vallotta. A Béjtár mozaikszó eredete Brit Joszéf Trumpeldor, vagyis Joszéf Trumpeldor Szövetség. A Trumpeldor név kezdőbetűjének, a Tet-nek fölcserélésével az azonos hangzású Táv-ra, a Béjtár mozaikszó hangzása azonossá válik a Jeruzsálem melletti helység nevével, amely erődítménye, s egyben főhadiszállása volt Simon Bár-Kohbának, a rómaiak elleni fölkelés (i. sz. 132-135) vezetőjének. Így vált Béjtár kettős értelemben a zsidó hősiesség szimbólumává, kapcsolódóan Trumpeldor személyiségéhez és életéhez.

[3] Asher Cohen: A háluc ellenállás Magyarországon, Balassi Kiadó, Budapest, 2002, 24.

[4] Dr. Kálmán Imre, Budapest, 1948. május 24-i beszámolója, in: Nátán ben Hájim: Jád LeBétár Hungárjá,

Izrael, k. n., 1988, 106.

[5] A MIPI működéséről lásd: Dr. Kahan Nison (a Magyar Cionista Szövetség igazgatósági tagja): Adatok a Pártfogó Iroda történetéhez in: OMZSA Évkönyv 5704 (1943-1944), 196-202.; Dr.

Pásztor József: A magyar izraeliták Pártfogó Irodájának munkája a hatodik esztendő küszöbén, uo., 203-222.

[6] Livia Rothkirchen: Hungary - an Asylum for the Refugees of Europe in: Yad Vashem Studies 7., Jeruzsálem, 1968, 131-132.

[7] A magyar kormány elutasította a német kérelmet csapatszállításra a Kassa-Velejte-vasútvonalon.

o

[8] Az Ihud, a Mápáj (Mifleget Poálé Erec Jiszráél = Izraelföldi Munkások Pártja) Palesztinán kívüli szervezete volt. A Szohnutba tömörült palesztinai politikai pártok között a legnagyobb. A Szohnut legprominensebb vezetői, így Dávid Ben-Gurion és Mose Sárét (Sertok), a Mápájhoz tartoztak.

[9]  Dr. Kasztner Rezső: Der Bericht des jüdischen Rettungskomitees aus Budapest 1942--1945, vorgelegt von: dr. Rezső Kasztner, h. n., k. n., 1946, 11-12. (a cionista résztvevők neveit nem részletezi). Ez az a beszámoló, amit dr. Kasztner a 22. Cionista Kongresszus (Basel, 1946. december 9-24.) számára fogalmazott meg, megtévesztően a budapesti Segély- és Mentés Bizottság nevében. Habár a Kasztner-beszámoló minden vitát kizáróan a holokauszt egyik legfontosabb fennmaradt dokumentuma, teljességében, mint bizonyíték, megfelelő disztinkció nélküli elfogadása történelmietlen.

[10] Uo.

[11] Joél ([Jenő, Eugen] Brand; Naszód, 1906. április 25. - Bad Kissingen, 1964. július 13.) Erfurtban nevelkedett és érettségizett, miután családja 1910-ben odaköltözött. Reálgimnáziumi tanulmányai befejeztével, tizenkilenc évesen világ körüli utazásra indult, amelyről 1930-ban tért vissza időközben elhunyt apja helyettesítése céljából a család tulajdonában levő telefontársaságba. 1933 elején, röviddel a Reichstag fölgyújtása előtt, a nemzetiszocialista hatóságok letartóztatták, ismerve baloldaliakkal és kommunistákkal szimpatizáló tevékenységét. 1934-ben kitiltották Németországból (más verzió szerint megszökött a további zaklatás elől); ekkor Kolozsvárott próbálta ki szerencséjét, majd 1935-ben áttelepült Budapestre, ahol szintén a telefonos családi cégnél kapott állást. Mivel fiatalkori eszményeiből kiábrándult, cionistává lett, palesztinai kivándorlásra készült, és a Deror-Hássomér Háccáir közös mezőgazdasági felkészítésében részesült Miskolcon. Ekkor ismerkedett meg későbbi feleségével, Hartmann Hajnalkával (Hansi), akivel 1935 végén összeházasodott. Édesanyja és három lánytestvére Magyarországra érkezése, valamint a család növekvő kiadásai miatt feleségével kötődét létesített, amely a későbbi háborús időkben prosperált. Cionista tevékenysége politikai síkon elmélyült, több cionista szervezet vezetőségébe is beválasztották. A negyvenes évek elejétől pénzadományok gyűjtésével és a Magyarországra menekült zsidók támogatásával tűnt ki. 1942 tavaszától Joél Brand fontos szerepet töltött be a lengyelországi és szlovákiai zsidó menekültek magyarországi elhelyezésében és bújtatásában. Ebben az időben lett ismert, befolyásos személyiség a menekültekkel foglalkozó körökben, főleg magyar és német kémelhárítókkal, valamint félvilági körökkel fenntartott eredményes kapcsolatai folytán.

[12]  Gellért Ádám-Gellért János: Az 1941. évi kőrösmezői deportálások in: Betekintő, Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (internetes folyóirat), 2012/2. sz.; Georg Eisen - Stark Tamás: The 1941 Galician Deportation and the Kamenets-Podolsk Massacre: A Prologue to

the Hungarian Holocaust in: Holocaust Genocide Studies (Fall 2013) 27 (2), Washington DC, The

United States Holocaust Museum, Oxford University Press, 207-241.

[13]

13    Joél Brand: Biselihut nidonim lámávet [Halálraítéltek küldetésében], Tel-Aviv, Ajanot, 1957, 15-16.

[14] Eisen-Stark: i. m., 221.

[15] Dr. Kasztner Rezső (Rudolf, Jiszráél ben Jichák) Kolozsvárott született 1906. április 14-én. Fiatal korától vezető szerepet töltött be az észak-erdélyi cionista mozgalomban. Keresett előadó volt, publicisztikai tevékenysége a kolozsvári Új Kelet hasábjain alapozta meg újságírói hírnevét. Jogi tanulmányainak befejezése után a Zsidó Politikai Párt frakciójának titkáraként a bukaresti parlamentben bontakozott ki politikai tevékenysége. Az emberi kapcsolatok menedzselésében nagy tapasztalatra tett szert. Tekintélyét növelte és kapcsolatait bővítette együttműködése a kolozsvári neológ hitközség cionista vezetőségével és ennek elnökével, későbbi apósával - a román parlament képviselőjével - dr. Fischer Józseffel. Észak-Erdély visszacsatolása után Kasztner működése színhelyét Budapestre tette át. Főleg a Keren Hájjeszod és a különböző mentőakciók javára gyűjtött adományok jutalékából tartotta fenn magát. Állandó pénzhiányban szenvedett, szerény körülmények között élt, de kifelé mindez nem mutatkozott meg sem megjelenésében, sem társadalmi viselkedésében. Fortélyossága, rámenőssége, Magyarországon kevésbé ismert és gyakorolt, de a hatóságoknál sikeres eljárásai többek megsegítése során bizonyos dicsfényt vont alakja köré; Kasztner későbbi pályafutásához és a nevével fémjelzett Kasztner-ügy ismertetéséhez lásd: Mose Golan: A Kasztner-ügy történelmi torzításainak jelentősége (szerk. Haraszti György), Magyar Zsidó Szemle Füzete 2., OR-ZSE - MTA, 2009.

[16] Dr. Kasztner Rezső, i. m., 4.

[17]

17    Springmann Samu az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Galíciából származott és családja az első világháború menekültjeivel érkezett Magyarországra.

[18]     Dr. Kasztner Rezső, i. m., 6.

[19] A zsidó oldalról a résztvevők, Komoly Ottó, dr. Marton Ernő, Szilágyi Ernő, Danzig Hillél és dr. Kasztner Rezső voltak. Dr. Kasztner, i. m., 11.

[20] Uo., 12.

[21] Rothkirchen: i. m., 135.

[22]     A szlovákiai deportálások leállításának igazi okai a szintén megvesztegetett szlovák hatóságok ellenkezése és az akkori pragmatikus német hozzáállás voltak. A németeknek, az úgynevezett

Európa-terv keretében (Dieter Wisliceny SS-Haupsturmführernek [századosnak]) juttatott pénzek zsaroltak voltak.

[23] Komoly Ottó (Kohén Nátán Zéév) (Budapest, 1892. március 26. - Budapest, 1945. január 1. [?]), mérnök, a Magyar Cionista Szövetség (1940-től) és a Segély- és Mentés Bizottság (1943) elnöke, 1944. október közepétől a Zsidó Tanács tagja. Első világháborús kitüntetett, tartalékos százados, és így, kivételezett. Vezetői tulajdonságaival különösen 1944. július-decemberben tűnt ki. A nyilas uralom alatt, a Nemzetközi Vöröskereszttel együttműködve jelentékeny mentőtevékenységet fejtett ki. Makulátlan jellemével és önzetlenségével példamutatóan állt az akkori vezetők között. A nyilasok 1945. január 1 -jén, máig kiderítetlen körülmények között meggyilkolták. Holtteste nem került elő. Izraelben a Jád Nátán szövetkezeti falu viseli nevét.

[24] Aser Cohen, i. m., 41.

[25] Dr. Kasztner Rezső: i. m., 9.

[26] Diplomatic Papers 1944, I. Foreign Relations of the United States, 1966, 1050, idézi Livia Rothkirchen: i. m., 128. A Lengyelországból Magyarországra menekültek és közöttük a zsidók száma szélsőségesen eltérő a különböző lengyel, magyar és a zsidó forrásokban is. Például Springmann Samu, a Mentés Bizottság tagja, a Jád Váshem levéltárában levő tanúvallomásában (03/1043., 5.) öt-tizenötezerre becsülte a lengyel zsidó menekültek számát. Ezért a többezres nagyságrenden túl nincs értelme további föltevésekbe bocsátkozni.

27         David Gurnak, a hamisított igazolványok egyik korabeli szakértőjének, beszerzőjének és gyártójának szíves közlése 2012. december 25-én.

[28] Brand: i. m., 20-27; Kasztner: i. m., 6.

[29]   A MIPI-vel párhuzamosan létrejött szervezet a két fő hitközség vezetésében. Működésének célja: a

segélyezési akciókat ellátó legális pénzgyűjtés.

[30]     Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. Budapest, Belvárosi

Könyvkiadó, 1997, I., A magyarországi zsidóság a pusztulás előtt - Zsidó menekültek Magyarországon, 99-107.

[31]     Dr. Kasztner: i. m., 5-6.

[32] Brand: i. m., 30-34.

[33] Dr. Kasztner: i. m., 8-9.

[34] Rothkirchen: i. m., 143-146.

[35] Asher Cohen: i. m., 40.

[36] David Gur: Brothers for Resistance and Rescue, The Underground Zionist Youth Movement in Hungary during World War II, (Eli Netzer ed.) Gefen, Jerusalem-New York, é. n. , 85., 134-135.

[37] Asher Cohen: i. m., 46-47.

[38]  David Gur: Selihujot leáréj hászádé mitáám tenuoot hánoár hácijonijot beHungárjá be-1944 [Küldetések vidéki városokba a magyar Cionista Ifjúsági Mozgalmak által 1944-ben], in: Jálkut Moreset, 2004 (77), Givát Hávivá Oktatási Központ - Moreset Levéltár, 102-104.

[39] Uo., 104.

[40] Asher Cohen: i. m., 47-48.

[41] Asher Cohen könyvének fentebb idézett magyar változatából kimaradtak a Mose Rosenberggel kapcsolatos itt leírt mozzanatok. A héber eredetiben található részletek bibliográfiája: Hámmáhteret háhálucit beHungárjá, Hákkibbuc Hámmeuhád, 1984, 73.; Vö. Rafi Bensalom (Friedl), Mert élni akartunk, Holocaust Dokumetációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány, Budapest, 2003, 30-31.

[42] Asher Cohen: i. m., 42.

[43] Asher Cohen: i. m., 41-42.

[44] „Diese Gemeinschaft kann schon heute grosso modo als gerettet betrachtet werden”. A Hágáná Levéltára 80. fondjából idézi Shlomo Aronson, Israel Kasztner: Rescuer in Nazi-Occupied Europe, Prosecutor at Nuremberg, and Accused at Home in: The Holocaust, The unique and the Universal, Essays Presented in Honor of Yehuda Bauer, Jerusalem, Yad Vashem, 2001, 7., 11. n.

[45] Uo., 49-50.