Haraszti György

Trapéz a lejtőn

- A magyarországi zsidóság a második világháború után és az ’56-os forradalomban*1 -

Aki ebben a kérdésben is az elsők közé tartozik: Karády Viktor 70. születésnapjára

2022.09.21.

 

A magyar holokausztot az 1938 és 1945 közötti megnagyobbodott Magyarország "zsidótörvények" által személyében érintett mintegy 840.000 állampolgára közül körülbelül 260-285.000 fő élte túl. A visszaállított trianoni határok közötti ország zsidó népességének vesztesége az 1938 előtt itt éltek 60%-a, mintegy 300.000 lélek volt. A fővárosiaknak több mint 40, a vidékieknek közel 79 %-a pusztult el.¹ A Zsidó Világkongresszus (World Jewish Congress) Magyarországi Tagozata Pach Zsigmond Pál által vezetett Statisztikai és Tudósító Osztályának összeírása (1945/46) szerint a túlélő és Magyarországon maradó zsidóság létszáma 165.330-at tett ki.² Ez a háború előtti 5%-kal szemben az össznépesség mintegy 1,5%-a, de megjegyzendő, hogy a vidéki felvétel csak részleges volt, és az összeírás - értelem szerint - nem tartalmazta a választ megtagadókat, valamint a kikeresztelkedetteket. (A túlélők mintegy egynegyede már nem volt a zsidó hitfelekezet tagja.³) Az 1949-es népszámlálás, amely még kérdezte a vallási hovatartozást, 133.862 izraelita vallású magyar állampolgárt regisztrált az országban, ebből Budapesten 101.259 fő élt.⁴

A Magyarországon élő zsidóság, amelyet az 1867. évi emancipációs törvény tulajdonképpen felekezetnek nyilvánított, már a 19. század második felében megszűnt különálló, nemzetiségként funkcionáló etnikai-kulturális egységként létezni. Az emancipáció után számtalan, ellentétes érdekű csoportra bomlott, amelyek a liberális korszakban (1867-1918) többé-kevésbé beilleszkedtek a modernizálódó befogadó társadalomba, amelynek többségi tagjaitól - legalábbis formailag - "csupán" az eltérő vallási hitelvei különböztették meg.⁵ Az első világháborút követő évtizedekben - a megváltozott politikai klíma ellenére - a trianoni határok között felére csökkent, immár közel 100%-ban magyar anyanyelvű, kultúrájú zsidó népesség integrációja tovább folytatódott, az 1919 után egyértelműen neológ többségű, zömmel a magyar középrétegekhez asszimilálódó csonka-magyarországi zsidóság soraiban minden antiszemita propaganda dacára általános volt az állam- és nemzetpatriotizmus. Az izraelita hitfelekezet követőinek száma részben a századforduló után negatívra forduló demográfiai mutatók, részben a többnyire spontán kitérések és vegyes házasságok következtében lassan, relatív és abszolút mértékben egyaránt csökkenni kezdett. Ez a mindkét oldalról nézve természetes asszimilációs-integrációs folyamat a harmincas évek második felének "zsidótörvényei", majd a negyvenes évek első felének népirtásba torkolló üldöztetései következtében megtorpant, részben visszájára fordult. A szaporán sorjázó zsidótörvények új életre galvanizálták a "mi" és "ők" elhalványodni látszó megkülönböztetését, és a jogi konstrukció segítségével egy új entitást hoztak létre, a kirekesztéssel átmenetileg újból megteremtve a magyarországi zsidóság fiktív homogenitását és különállását.

A soá következtében a túlélő magyarországi zsidóság mind társadalmi-gazdasági szerkezetében, mind földrajzi elhelyezkedésében nagyban különbözött a vészkorszak előttitől. Megbomlott a nemek és korcsoportok közötti arány; a gyerekek és férfiak különösen nagymérvű elpusztulása miatt (Auschwitz, munkaszolgálat) túlsúlyossá vált a nők és az idősebbek csoportja.⁶ A magyarországi zsidók korfája tartósan fordított piramist formált. A visszatérők lakásait időközben kifosztották, elfoglalták, jelentős volt az elszegényedés. A falusi és kisvárosi zsidóság pusztulása, illetve a visszatérők lakóhely-változtatása miatt (a vidéki zsidóság,⁷ amely még 1945-ben is a teljes zsidó népesség körülbelül egyharmadát tette ki, alig két évtized alatt néhány ezer főre csökkent) a háború utáni zsidó népesség kiteljesítve a korábbi tendenciákat az 1960-as évek elejére szinte teljes mértékben nagyvárosivá vált, és jóval kisebb volt benne az ortodox és általában véve a vallásos csoportok súlya, mint korábban. Az adatok azt valószínűsítik, hogy a főváros túlsúlya miatt a túlélők között magasabb volt az iskolázottabbak és a középrétegekhez tartozók aránya is, mint a korábbi időszakokban.

A magyar állam és társadalom háború utáni hozzáállása a korábbi megkülönböztető törvények szerint zsidónak minősülő honpolgáraihoz az első pillatoktól fogva ambivalens volt. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány már 1945. március 17-i 200/1945. M. E. rendeletével eltörölte az összes diszkriminatív törvényt és rendeletet,⁸ s gondoskodott a jogegyenlőség elveinek megfelelő restitúcióról, egyben bíróság elé állíttatta azokat, akik közvetlen felelősséget viseltek a magyarországi zsidóság deportálásáért és elpusztításáért. Ugyanakkor nem történt meg érdemben a személyes üldöztetésért való kárpótlás, az anyagi javak visszaszolgáltatása,⁹ illetve a zsidó közösségi károk kompenzálása. És mindettől elválaszthatatlan módon a szovjet megszállás kulisszái között "a háború utáni magyar társadalom az elszabaduló indulatoktól és a rövid távú politikai taktikáktól befolyásolt vitákban /…/ képtelen volt a felelősség kérdésének higgadt megtárgyalására, a józan önvizsgálatra."¹⁰ Más országokhoz hasonlóan nem történt meg,¹¹ legalábbis a nyilvánosság szintjén a zsidóság magába tekintése, a kirekesztés és a soá szörnyűségei következtében előállott magyarországi disszimilációval, valamint a háború utáni új helyzet problémáival való őszinte szembenézése sem.¹²

Az első világháború végétől állami ideológia szintjére emelt antiszemita előítéletek - dacára annak, hogy az új demokratikus kormányzat (majd az 1949 nyarára kiépült kommunista pártállam) minden antiszemita propagandát és megnyilvánulást büntetendőnek nyilvánított - a lakosság széles rétegeiben nem tűntek el. 1946-ban legalább 12 olyan hely volt Magyarországon, ahol bizonyíthatóan történtek zsidóellenes incidensek.¹³ Halálos áldozatokkal járó zsidóellenes megmozdulásokra (Kunmadaras [május 20-21.], Miskolc [július 30. - augusztus 1.]),¹⁴ temetőgyalázásokra, zsinagógafelgyújtásra (Makó, május 31.)¹⁵ is sor került. A zsidókat egyszerre tették felelőssé a háborút követő gazdasági nehézségekért,¹⁶ az átlagnál úgymond magasabb életszínvonalukért, "túlzott" jóvátételi igényeikért, "arrogáns" viselkedésükért,¹⁷ sommásan kapitalista mentalitásukért, s ugyanakkor a demokrácia és nemzeti értékek sírásójaként hegemóniára törő kommunista párt iránt mutatott szimpátiájukért. Nem is szólva a "közszolgálatban, államosított gazdasági életben",¹⁸ a párt- s államhatalmi szervekben (így a kommunista párt fegyveres karjának számító hírhedt államvédelmi hatóság, az ÁVO, ÁVH), a népbíróságokon, valamint a gazdasági és kulturális életben az össznépességhez viszonyított számarányukat - főként a kezdeti időszakban - messze meghaladó szerepvállalásukért.

A kirekesztő törvények eltörlésével sokak számára evidenciának tűnt, hogy a nagymértékben szekularizált, urbánus "maradék zsidóság" egésze - nem utolsósorban a kitérések és vegyesházasságok növekvő száma miatt - elkerülhetetlenül a totális "asszimilációra ítéltetett".¹⁹ A helyzet azonban ennél jóval összetettebb volt. A magyarországi zsidóság a felszabadulás után madártávlatból egy önmagával meghasonlott, civakodó, majd fokozódó mértékben megfélemlített kisebbség képét nyújtja. Jóllehet a magukat zsidónak tekintő (és/vagy mások által annak tekintett) magyar állampolgárok éppolyan mértékben megosztottak voltak társadalmi viszonyaik, politikai meggyőződésük, jövőbeli elképzeléseik stb. szempontjából, mint a környező "többségi" társadalom bármely más csoportja, a holokauszt túlélői politikai-társadalmi relációban egységesnek tűnhettek; helyzetükből következően valamennyien mentesek voltak a fasiszta bűnök terhétől.

1945 után a "politikai kompromittálatlanságuk" és demokratikus elkötelezettségük miatt a baloldali pártok természetes szövetségesének számító korábbi üldözöttek - baloldali értelmiségiek és félértelmiségiek ezrei - előtt az állami- és pártapparátusban, a rendőrségben és a hadseregben, közigazgatásban, felső- és középfokú oktatási intézményekben, médiában stb. olyan karrier lehetőségek nyíltak meg, amelyekről a háború előtt még csak nem is álmodhattak.²⁰ Az új rendszer miközben (az államosításokkal és általában véve a magántulajdon radikális korlátozásával) korábbi hagyományos pályákat lehetetlenített el, fokozottan igénybe vette - a külvilág előtt is bizonyítandó progresszív jellegét - szolgálataikat, szakértelmüket.²¹ Sok, vallási hagyományaitól elidegenedett középosztálybeli - vagy akár nagypolgári származású - zsidó számára is a kommunista ideológia a korábbi léket kapott liberális befogadó ideológia javított kiadásának, s egyben a korábbi keretek gyors meghaladásának tűnt, és ily módon - a hallgatólagos megkülönböztető korlátok megszűntével - további felemelkedési lehetőségekkel kecsegtetett.²² Ez a réteg - a Magyarországon maradó zsidóság jelentékeny részéhez hasonlóan - kimondva vagy hallgatólagosan magáévá tette azt a hivatalosság rangjára emelkedő álláspontot, hogy a holokausztért kizárólag az országot megszálló németeket terheli a felelősség.²³ Számos, az antiszemitizmustól rettegő alsó-középosztálybeli, valamilyen szinten a zsidó vallási hagyományokhoz kötődő kisegzisztencia²⁴ számára is az első években a rendszer, amely időnként ugyan felhasználta az antiszemita érzületek mozgósító erejét, de elvi alapon elutasította az antiszemitizmust, még mindig a "kisebbik rossz"-nak tűnt az üldöztetések éveihez képest. Bár a fentebb vázolt konjunkturális mobilitás csak a túlélő zsidóság szekularizált részének egy kisebbségére²⁵ terjedt ki - ez a kisebbség (a rendszer aktív vagy passzív támogatói²⁶) a Rákosi-diktatúra éveiben jól láthatóan-érezhetően jelen volt a nyilvánosságban, a közvélemény szemében ők voltak a hazai zsidóság reprezentánsai. Az ezt az utat választók javarésze ördögi körbe került, hiszen a berendezkedő kommunista rendszer kiszolgálása szembeállította őket a magyar társadalomnak az új rendszert az első tapasztalatok után egyre fokozódóbban idegen érdekeket kiszolgáló terrorisztikus hatalomként elutasító jelentős részével, nem szólva arról, hogy a sztálinizmus lényegére és hatalomgyakorlására való rádöbbenést követő csalódás miatti kiábrándulás - leginkább 1953 után - sokukat ismét identitásválságba sodort.

1945 után a túlélők egy másik nagy csoportját a megnövekedett hitéleti aktivitás jellemezte. A számukra felszabadulást jelentő megszabadulást követően a zsidók jelentős része (becslések szerint 20-25 ezer fő) a valláshoz való visszatérésben, (hitéleti) intézményeinek újjáépítésében,²⁷ zsidóságának hangsúlyozásában próbált megnyugvást találni. Valamiféle kettős identitás mellett kötelezte el magát. Ez a társadalmi csoport ugyan azt a következtetést vonta le az 1944/45-ös eseményekből, hogy Magyarországon kell maradnia, és magyar zsidóként kell továbbra is élnie, de szakítva az előző időszakban egyre erősebben érvényesülő zsidó vallás iránti közömbösséggel.

Ugyanakkor számos holokauszt-túlélő szemében a háború előtti zsidó közösségek vezetése és politikája teljességgel hitelét vesztette. Megrendült az az ideológia, amelyet az emancipáció óta valamennyi hivatalos zsidó vezetés vallott és hirdetett: a nemzeti és zsidó célok harmóniájára épülő asszimiláció ideológiája. A magyarországi zsidók történetében új - az események tükrében átmeneti jelenségnek bizonyuló - igény mutatkozott az érdekérvényesítő autonóm zsidó politika iránt.

A maradék zsidóság jelentős része - a környező társadalomról az üldöztetések idején szerzett negatív tapasztalatok, a soáért való felelősség és kárpótlás vállalásának elhárítása, a háború utáni társadalomba való beilleszkedés nehézségei, valamint az újra megjelenő antiszemitizmus és annak az új rendszer politikai erői általi szembetűnő manipulálása miatt - a nemzetközi támogatást élvező cionista pártok felé fordult. Az ellenállásban és embermentésben nagy tekintélyt szerzett, de korábban mindvégig kis létszámú és befolyású cionista mozgalom látványosan megerősödött. 1948-ban a Magyar Cionista Szövetség (MCSZ) hivatalos beszámolója 15.000 bejegyzett tagról számol be.²⁸ A magyarországi cionisták helyzetét megkönnyítette, hogy a világháború utáni mozgalomban a baloldali csoportosulások voltak többségben. Ezek közül számosan rögtön a háború után kapcsolatokat építettek ki a jövő letéteményesének tekintett baloldali, szociáldemokrata és (fokozott mértékben a Szovjetunió támogatta) kommunista pártokkal. Néhányan bekapcsolódtak a politikai rendőrség munkájába, s a választások alkalmával arra szólították fel tagjaikat, hogy a kommunista pártra szavazzanak. (Sajátos módon így a háború utáni "magyar" cionizmus nagyon sokszor "kettős kötődés"-t is jelentett; a több tízezernyi cionistaként "nyilvántartott" zsidóból több ezer SzDP-tag mellett 12.275 fő²⁹ a kommunista párt tagja volt. Még 1949-ben is, amikor az Magyar Dolgozók Pártjában elrendelték a volt cionisták párttagságának felülvizsgálatát, egy belső pártjelentés szerint több mint 7600-en voltak közülük MDP-tagok.³⁰)

A baloldali pártok eleve gyanúval tekintettek a cionista mozgalomra, kezdeti baráti gesztusaik taktikai megfontolásokból eredtek. Míg nemzetközi téren a közel-keleti térségben a hagyományos gyarmatosító hatalmak (angolok-franciák) helyét elfoglalni akaró Szovjetunió még erőteljesen támogatta a zsidó állam létrehozására irányuló törekvéseket, az MKP vezető ideológusai már a háború utáni első évben kinyilvánították, hogy hosszabb távon a cionizmus semmilyen formája sem elfogadható a párt és a magyar társadalom számára. A kommunista párt - követve az emancipáció után kialakult hagyományt - a zsidósággal kapcsolatos kérdéseket legfeljebb felekezeti³¹ kérdésekként volt hajlandó kezelni. A magyarországi zsidóság önálló nemzeti tudatának felkeltésére irányuló cionista törekvést a fejlődés irányával szembeforduló reakciós célkitűzésnek tekintették, s azt hirdették, hogy a zsidókérdés megoldásának progresszív útja Magyarországon a zsidóság teljes beolvadása felé vezet. A szociáldemokraták - ha mérsékeltebb hangnemben is - ugyancsak elutasították a cionizmust, nem tagadták meg támogatásukat a Palesztinába kivándorolni akaróktól, de helytelenítettek minden olyan propagandát, amely arra irányul, hogy olyanokat is kivándorlásra késztessen, akikben ez a gondolat még fel sem merült vagy meg nem erősödött.³²

A magyarországi zsidóság 1945 utáni választási lehetőségeit áttekintve ne feledkezzünk meg arról a jelentős csoportról sem, amelynek tagjai nem váltak az uralkodó párt tagjaivá, továbbra is a klasszikus típusú asszimiláció útját járták, netán az átélt szenvedések hatására feledni akarták hitüket, származásukat (kikeresztelkedés elvegyülés, rejtőzködés) és/vagy a zsidó identitástól eltávolodva a többségi társadalom legkülönbözőbb társadalmi-politikai-vallási irányzatai felé orientálódtak.

A berendezkedő kommunisták - köztük a zsidó származásúak is - ideológiájukat követve minden nemzeti, szellemi vagy vallási partikularizmus felszámolására törekedtek. "Hivatalból" üldözték a volt cionistákat, ellehetetlenítették a hívőket, nem is szólva arról, hogy az új társadalmi-gazdasági berendezkedés létalapjában fenyegette a zömében a középosztályhoz tartozó zsidó emberek tömegeit. A zsidók kiábrándulásához nagymértékben hozzájárult, hogy a kommunista hatalomátvétel után hamarosan sort kerítettek a zsidó intézmények önállóságának megszüntetésére, felszámolására, a külföldi kapcsolatok legszigorúbb ellenőrzésére, majd betiltására is. Az ötvenes évek elejétől megkezdődött a zsidó identitású, de akár csak zsidó származású káderek felelős pozíciókból történő kiszorítása is. Már a kezdeti időszakban bekövetkezett - más társadalmi, egyházi létesítményekhez hasonlóan - valamennyi zsidó szervezet gleichschaltolása, minden önálló vallási, szellemi zsidó megnyilvánulás erőszakos elfojtása. Az új rendszer - mentségére szóljon a létrejött zsidó állammal kapcsolatos terveiben csalódott Szovjetunió követelésére - élesen Izrael ellenes politikát folytatott, amely egyben a "kozmopolita-ellenes" új állami antiszemita kurzus legitim megjelenési formája volt.

A magyarországi zsidóság a befogadó többségi társadalomhoz hasonlóan a legkülönbözőbb módon reagált a berendezkedő kommunista rendszer intézkedéseire. A feszült politikai légkör, az egymást követő államosítási hullámok során a zsidó polgárságnak gazdasági ellehetetlenítése és Izrael állam közelgő megalakulásának híre számos zsidót kivándorlásra ösztönzött.

Arányszámukat messze meghaladó mértékben hagyták el (legálisan vagy illegálisan) az országot; 1945 és 1955 között 35-45 ezer főnyien³³ vándoroltak ki Nyugat-Európába, az Egyesült Államokba, Kanadába, Ausztráliába, illetve - a cionista tevékenység eredményeképp - Palesztinába/Izraelbe.³⁴ (A távozók száma meghaladta az 1945 után Magyarországon maradt/visszatért zsidók közel egyötödét.)

Mások - mint már említésre került - a totális asszimilációt, vagy a kettős kötődésű (magyar és szekuláris zsidó) identitást választották. Ez utóbbi két csoport tagjai közül a Sztálin halálát követő években sokan - az össznépességen belüli arányszámukat meghaladóan (de az értelmiségen illetve a politizáló rétegeken belüli arányuknak megfelelően) - csatlakoztak a különféle ellenállási mozgalmakhoz. Ugyancsak megtalálhatók voltak a legkülönfélébb kontesztáló jellegű szellemi-művészeti megmozdulásokban stb. is. Akadtak olyan csoportok, elsősorban a vallásosok, amelyek a társadalom más rétegeihez hasonlóan passzív rezisztenciába vonultak; visszahúzódtak a magánélet adta lehetőségek szűkös menedékébe.³⁵

Voltak persze számosan olyanok is, akik meggyőződésből,³⁶ netán megalkuvásból³⁷ csatlakoztak a hatalmon lévőkhöz. Régi baloldali/munkásmozgalmi tradíciókat követve a "múlt teljes eltörlése" mellett tettek hitet, nem akartak többé tudni a zsidóságukról ("zsidók voltunk - kommunisták lettünk"). Közülük sokan az új rendszer haszonélvezőiként hosszú ideig - sokan az ’56-os "megingás" után még (gyakran már párttagkönyv nélkül) hosszú évtizedekig - kitartottak a mindenfajta (antiszemita) atrocitás ellen védelmet ígérő, magát a nemzeti ellentéteteken felülemelkedőnek hirdető (eszmevilágában viszont egyre jobban kiüresedő) kommunista párt mellett. Hiába voltak ezek a zsidó családokból származó pártalkalmazottak és állami funkcionáriusok kisebbségben a "zsidóságon" belül - rég elveszítve, ha egyáltalán volt, megtagadva közösségi gyökereiket, vallási identitásukat -, a közvélemény (nem csupán antiszemita előítéleteitől megszabadulni képtelen) jelentős része (a ’45 utáni korai "kommunista - zsidó románc", a politikai,³⁸ gazdasági felső- és középvezetői körökben való felülreprezentáltságuk miatt) utánuk ítélte meg az egész magyarországi zsidóságot, úgy vélték a "szovjet" uralom alá került országban "a megszállók ukázait zsidó helytartók hajtják végre."³⁹ Az ismételt és sokszor bevallottan zsidótlanító kádercserék ellenére sok ember a történelmi előzmények⁴⁰ és a közélet exponált helyein való felülreprezentáltság következtében a szokásos bűnbakkereső általánosítással a holokauszt miatti "zsidó bosszú"-ról⁴¹ beszéltek, jóllehet a párt csapásai a társadalom minden még homogén masszává nem gyúrt rétegét, csoportját megkülönböztetés nélkül sújtották.

A negyvenes évek végére, ötvenes évek elejére befejeződött az önálló zsidó intézmények, zsidó pártok, ifjúsági szervezetek felszámolása. A minden népi-nemzeti megnyilvánuláshoz ellenségesen viszonyuló, a szovjet birodalmi államrezont feltétel nélkül kiszolgáló új államszocialista berendezkedés arra törekedett, hogy a cionizmus felszámolása zsidó belügyként tűnjék fel a közvélemény előtt. Ennek megvalósítása érdekében a kommunista párt növekvő mértékben vette igénybe a megfélemlített, és teljesen befolyása alá vont hitközségi vezetőség⁴² szolgálatait. A párt iránt feltétlenül lojális és bármikor mozgósítható kommunista párttagokat küldtek a hitközség és más zsidó szervezetek (így a háború utáni magyar zsidóság gazdasági rekonstrukciójában oroszlánrészt betöltő, 1946 és 1952 között körülbelül 52 millió dollárnyi élelmiszert, ruhát stb. szétosztó amerikai Joint (American Jewish Joint Distribution Committee [J. D. C.] - Magyarországon: Országos Zsidó Segítő Bizottság) magyarországi irodájának fontos pozícióiba. A "szalámitaktika" keretében 1948 végén a Magyar Cionista Szövetség közgyűlésén a marxista cionisták kiszorították a polgári cionistákat, és puccsszerű eszközökkel átvették a teljes hatalmat. Néhányan még abban bíztak, hogy társutasként egy kommunista vezetésű cionista mozgalom valamilyen formában elfogadható lesz a kommunista párt számára. Az idő azonban már túllépett ezen az átmenetileg "lebegtetett" koncepción, s az MKP vezetősége a Cionista Szövetség "önfeloszlatás formájá"-ban történő megszüntetése mellett döntött. Ez - miután a magyarországi izraeli diplomáciai képviselet sem támogatta a további ellenállást - 1949. március 13-án történt meg.⁴³ Ezt követően a cionista vezetők egy részét és néhány illegális kivándorlást szervező ifjúsági aktivistát börtönbüntetésre ítélték.⁴⁴ A "mezei cionisták"-ra is rövidesen sor került: az elkövetkező években. A párttagság felülvizsgálata során a fokozódó éberség szellemében az egykori cionisták zömét "eltávolították" a pártból, s egyes beszámolók szerint az ötvenes évek elején a bizalmas személyzeti, úgynevezett káderlapokon a korábbi cionista szervezeti tagság egy rubrikában szerepel a nyilaskeresztes párttagsággal.⁴⁵

1948. december 7-én - más vallásfelekezetekhez hasonlóan - a zsidóság jogi helyzetét szabályozó kényszer-megállapodás jött létre a kormányzat és a zsidó hitközségek központi szervei között. A neológ és az ortodox közösség vezetői beleegyeztek az iskolák államosításába (a zsidó hitfelekezet egy gimnáziumot tarthatott meg) és egy évvel később a hitoktatás fakultatívvá tételébe.⁴⁶ Cserében a zsidó felekezet hivatalos elismerést nyert. (Legalábbis papíron) biztosították a szabad vallásgyakorlást és rendszeres (állam általi) anyagi támogatását. A zsidó felekezeti élet állami kívánalmak szerinti átalakításának következő lépése a neológia és az ortodoxia intézményeinek kényszerű egyesítése volt. Az 1950. február 20-án állami nyomásra összehívott Izraelita Országos Gyűlés két nappal később egységes szervezetbe tömörítette a korábbi hitfelekezeti ágazatokat, megszüntetve az Autonóm Orthodox Központi Iroda önállóságát. Bekövetkezett a három vallási irányzat - neológ, ortodox, status quo ante - erőszakos uniója.⁴⁷ Az egyesített zsidó hitfelekezet csúcsszervezete a Magyar Izraeliták Országos Irodája (MIOI) majd már jóval a forradalom után "átkeresztelve" a Magyar Izraeliták Országos Központja, (MIOK) lett.

A teljes állami ellenőrzés kiépülésének fontos eleme volt a különféle körök, egyletek, társadalmi egyesületek feloszlatása,⁴⁸ amely még az olyan teljességgel politikamentes intézményeket sem kímélte, mint amilyen például az 1944-es kényszerbetiltását követően újraalakult (Maccabi) Vívó és Atlétikai Club (VAC) (1947-1951) volt. Az ötvenes évek elején elfogadott Rabbisági Szabályzat 25. paragrafusa kimondta, hogy a rabbi "nem tarthat olyan hitszónoklatot, amelynek tartalma vagy felfogása ellenkezik a magyar állam politikai, gazdasági vagy társadalmi rendjével és szellemével, sem pedig olyat, amely ellenséges a magyar izraelita hitfelekezet érdekeivel".⁴⁹ A zsidó hitközségeket - mindennapi életük ellenőrzésére - alárendelték az 1951-ben létrehozott Állami Egyházügyi Hivatalnak, amely az összes felekezetet érintő valamennyi jogi, gazdasági, vagyoni és személyi ügyben illetékes volt. A zsidó hitközség vezetése intézményesen is a pártállami nomenklatúra rendszer részévé vált, részt vett a kommunista rendszer legitimációját szolgáló olyan intézmények tevékenységében, mint a Hazafias Népfront vagy a békepapi mozgalom.

Az eufemisztikusan fordulat évének nevezett kommunista hatalomátvétel befejeződése (1949) alapvetően befolyásolta a háború utáni magyarországi zsidó népesség életét is. Ez egyaránt megmutatkozott a társadalmi struktúrában elfoglalt szerepét tekintve zömében (kis)polgári zsidóság gazdasági szerepének, politikai aktivitásának, nyilvános- és hitéletének, oktatási tevékenységének változásaiban. Az államosítások⁵⁰ a zsidó népesség széles rétegeit fosztották meg megélhetésétől. Az egyre erősödő állami ateista nyomás hatására megroppant az 1945 után felpezsdült hitélet. A vallási meggyőződésre épülő hagyományos értékrend háttérbe szorításával csökkent a felekezeti kötődésűek száma, tovább erősödtek az asszimilációs-szekularizációs tendenciák.

Egy 1949. október 20-i magyar-izraeli egyezmény⁵¹ alapján még utoljára lehetőség volt 1950 áprilisa és 1953 novembere között 2-300 fős csoportokban mintegy 3.000 ember szervezett izraeli kivándorlására (alijázására), de ezután a legális⁵² távozás lehetősége végleg megszűnt, s a magyar kormány - ellentétben más közép-kelet-európai kommunista országok olykor (főleg 1967 utáni) változó gyakorlatával - mindvégig a legélesebben ellenezte és akadályozta zsidó vallású/származású polgárainak kivándorlását az országból.

A magyarországi és külföldi zsidó szervezetek kapcsolatait (amiképp az egyes emberekét is) befagyasztották, tiltották, szigorúan büntették. Az Egyesült Államokkal megromlott kapcsolatokkal összhangban a Joint magyarországi tevékenységét fokozatosan ellehetetlenítették, amerikai vezetőjét letartóztatták,⁵³ a szervezet magyarországi működését korlátozták, ami végül oda vezetett, hogy 1953 márciusában kénytelen volt befejezni magyarországi tevékenységét.⁵⁴ A zsidó pedagógiai intézményeket az általános oktatási rendszerbe integrálták, melynek következtében a zsidó ifjúság vallási és cionista nevelése lehetetlenné vált. A hivatalos politika rangjára emelkedő vallásellenesség különösen az ortodoxok életkörülményeit érintette tragikusan, akiket megfosztottak hagyományos foglalkozásaiktól, amelyek lehetővé tették számukra a tradicionális életmódjuk folytatását, a szombat-tartást is beleértve.⁵⁵

A vallásosság minimumát taktikai okokból eltűrő, minden nemzeti törekvésben, a társadalmi és kulturális pluralizmusban halálos veszedelmet látó kommunista hatalom - a társadalom más csoportjai mellett - a szekuláris zsidó identitás minden vélt vagy valós megnyilvánulását is üldözte. 1949-től 1954-ig politikai perek egész sorát indították "gyökértelen kozmopolitizmus"⁵⁶ vagy cionista tevékenység vádjával - a börtönbüntetésre ítélt vagy internált áldozatok között egyaránt megtalálhatók az egykori cionisták, ortodox hívők, neológ vallási vezetők, vagy a kommunista pártnak a politikai leszámolások, tisztogatások során alulmaradt, anticionizmus ürügyével kiiktatott elemei.

Az 1952-1953-as szovjetunióbeli anticionistának keresztelt antiszemita kampányával⁵⁷ párhuzamosan börtönbe vetették a kommunista politikai rendőrség korábbi magas rangú - többségükben zsidó származású - tisztjét (Péter Gábor és munkatársai). Szinte egyidőben cionizmus vádjával letartóztatták a MIOI-vezetőségének az MCSz szétverésében együttműködő több tagját - így a nyilasokkal és németekkel szemben 1944-ben karakánul viselkedő Stöckler Lajost, A MIOI és a BIH elnökét, Domokos Miksa ügyvezető főtitkárt, a hitközségi vezetésbe még a "koalíciós" időkben beépült kommunista párttag és ügynök, dr. Benedek Lászlót, a budapesti zsidókórház igazgatóját,⁵⁸ valamint a cionista mozgalom felszámolásáért felelős vezető pártfunkcionáriust, Szirmai Istvánt⁵⁹ is. Sor került a hajdani Magyar Cionista Szövetség illegális csoportocskáinak felszámolására, letartóztatására, bebörtönzésére,⁶⁰ "embercsempész banda" tagjainak, illegális határátlépőknek, cionista hírszerzéssel, kémkedéssel vádoltaknak őrizetbe vételére, elítélésére is.

A zsidóságot sújtó megfélemlítő politika másik megnyilvánulása a zsidó származás (nem nyilvános) regisztrálása és a zsidó származású káderek háttérbe szorítására,⁶¹ számuk növekvő mértékű korlátozására irányuló törekvés volt.⁶² A pártvezetés, amely már közvetlenül a háború után alig leplezett gesztusokat tett az alsóbb néposztályok antiszemita csoportjainak megnyerésére,⁶³ a "csendes numerus clausus" személyzeti politikáját folytatta, mindent megtett, hogy a zsidó származásúak rovására⁶⁴ a "népi káderek" előmenetelét támogassa.

Az úgynevezett feudális és tőkés elemeknek 1951-1953 között a nagyvárosokból vidékre történő kitelepítésének mintegy 2.100-2.800 zsidó (zömében budapesti) alanya - becslések szerint ez az összes kitelepített 15-20%-a - volt.⁶⁵ Az 1953 utáni liberálisabb politika eredményeként többségük visszatérhetett korábbi lakóhelyére és 1956-ig bekövetkezett a bebörtönzött zsidó vezetők szabadon engedése, esetlegesen részleges rehabilitálása is. Ezzel egyidejűleg folytatódott az anticionizmus álarcában a zsidó származású káderek jelentős részének eltávolítása is.

Az 1945-öt követő tíz év társadalmi-politikai változásai az 1956-os forradalomba torkolltak, amelyben a közvélemény által zsidónak tekintett személyek a barikádok mindként oldalán megtalálhatók voltak. A zsidókérdés - legalábbis direkt módon - nem játszott lényeges szerepet a tisztító viharhoz vezető eseményekben, nem manifesztálódott a forradalomban aktívan résztvevő, túlnyomórészt fiatalokból álló, gyakorta szocialisztikus eszméktől áthatott, jócskán szekularizált nagyvárosi tömegekben. E fiatal és politikailag aktív, nem-felekezeti iskolákban szocializálódott generációban, amely saját bőrén tapasztalta meg a szovjet megszállást és a sztálinizmus helyi rendszerének működési mechanizmusát, jelentősen tompultak a korábbi évek antiszemita előítéletei, ’56 októberében ilyen érzések megnyilvánulására csak elvétve, az elmaradottabb országrészekben került sor. A magyar társadalom polarizáltságának megfelelően a korábbi időszak bűneire ráébredt reformkommunisták és társutasok, a népfelkelés harcosai és a forradalom ellenfelei között egyaránt szép számban voltak zsidó származásúak. Az antisztálinizmus, a rákosista pártvezetés elleni egységfront harcosai, a forradalom szellemi előkészítői közül említsük csak Aczél Tamás, Benjámin László, Déry Tibor, Háy Gyula, Karinthy Ferenc, Örkény István, Tardos Tibor, Zelk Zoltán írók, Kende Péter, Kövesi Endre, Lőcsei Pál, Méray Tibor, Tardos Tibor, újságírók, Tánczos Gábor a Petőfi Kör titkára, Kornai János, Péter György (a Központi Statisztikai Hivatal elnöke), Tardos Márton közgazdászok, Nagy Imre csoportjának számos tagja, így Donáth Ferenc, Fazekas György, Gimes Miklós, Heltai György, Molnár Miklós, Osváth Ferenc, Vásárhelyi Miklós és társaik nevét. Az események fegyveres résztvevői között találjuk Marián Istvánt, a Műszaki Egyetem katonai tanszékének vezetőjét, a "katona" Kovács Istvánt, akit Nagy Imre vezérkari főnöknek nevezett ki. A fiatal katonatiszt Gosztonyi Pétert, Maléter segítőjét a Kilián laktanyában, az Auschwitzot túlélt Angyal Istvánt és helyettesét, Szirmai Ottót, a Tűzoltó utcai csoport parancsnokait, Nickelsburg Lászlót, a Baross téri csoport irányítóját, Bán Róbertet, a Széna téri forradalmárok egyik vezetőjét,⁶⁶ a "Vadmacska" néven elhíresült felkelőnőt. A forradalom oldalán számos magyar zsidó harcolt fegyverrel, kockáztatva, gyakran feláldozva életét az elnyomás ellen, az ország függetlenségéért folytatott küzdelemben. Az eszmei harcosok közül említsük: Lukács Györgyöt, a forradalmi kormány oktatási miniszterét, Ádám György közgazdászt, az Értelmiségiek Forradalmi Tanácsának elnökét, Mérei Ferenc pszihológust, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem filozófia tanszéke Forradalmi Bizottsága díszelnökét, Szalai Sándor szociológust,⁶⁷ Eörsi Istvánt és a Krassó-testvéreket, Miklóst és Györgyöt, a munkástanácsok élharcosait stb.

A "bukott rendszer" hívei és hamari restaurátorai közül még sokak emlékezetében él Gerő Ernő első titkár, Kovács István, a Budapesti Pártbizottság titkára, Kis Károly politikus, Nógrádi Sándor tábornok, Horváth Márton, Bethlen Oszkár újságírók baljós alakja, az ÁVH számos tagja vagy a megtorlások időszakából a kihallgató tisztek és mások,⁶⁸ "Kádár apró dögei" gyászos szereplése.

Amiképpen fennmaradt a forradalom utáni megtorlások áldozatainak, Gimes Miklós újságírónak, Angyal István, Nickelsburg László, Szirmai Ottó felkelőparancsnokoknak, Földes Gábor színházi rendezőnek⁶⁹ (hogy csak a legnevesebbeket említsük) emlékezete, amiképp a hosszú időre börtönbe vetettek, szilenciumra ítéltek (Ádám György, Déry Tibor, Donáth Ferenc, Eörsi István,⁷⁰ Fekete Sándor újságíró, az Auschwitzot ugyancsak megjárt Gáli József író, Háy Gyula, Krassó György, Litván György történész, Marián István, Mérei Ferenc, Örkény István, Radó György ezredes, Tánczos Gábor, Tardos Tibor, Zelk Zoltán stb.) neve is. Mindez persze nem feledteti, hogy a zsidó származású magyar állampolgárok többsége - honfitársaikhoz hasonlóan -a forradalmi események passzív szemlélője, szimpatizánsa volt.

1956 október-novemberében nem történtek átfogó antiszemita megmozdulások, az egész országra kiterjedő szervezett atrocitások. A népfelkelés reprezentatív képviselőinek, hangadóinak akcióiban a peremjelenségként felmerülő zsidóellenesség nem játszott lényegi szerepet, "más volt a konfliktus főiránya".⁷¹ A kortársak visszaemlékezése és dokumentumok tanúsága szerint a kibontakozó politikai irányzatok nem voltak antiszemita jellegűek, még a konzervatívabb törekvésűek esetében sem. A forradalom első pillanatától az utolsóig mentes volt a zsidóellenes célkitűzésektől, más kérdés az antiszemitizmus szórványos felbukkanása. A forradalmi eseményekkel szimpatizáló, nemzethez integrálódó zsidó származású értelmiségiek, mint a másik oldalon az apparatcsikok korábban, ha számukra a zsidó problematika egyáltalán felvetődött - annak ellenére, hogy számukra a lakosság többségétől eltérő tapasztalatokat hoztak az ötvenes évek - újból a magyar nemzeti célokkal való teljes azonosulásról, a totális testvéresülésről vizionáltak.⁷² A "kis-zsidók" történelmi tapasztalatokon edződött ösztöne másképp működött.⁷³ Október 23-a után közülük sokan féltek a nyílt, netán "hivatalos" zsidóellenesség kiújulásától,⁷⁴ aggódtak, hogy a népfelkelés zsidóüldözésbe fordulhat. Minden politikai megrázkódtatás, válság "… azonnal 1944 képét idézte fel bennük."⁷⁵ Valóban nehéz megítélni, hogy a bukott rendszer exponált képviselői felelősségre vonásában, bántalmazásában, népítéletekben - így az elfogott ávósok esetenkénti meglincselésében - mekkora szerepe volt a társadalomban az előző évtizedben látens módon jelen lévő zsidóellenes érzelmeknek és az azzal egybemosódó kommunistaellenességnek. A forrásokból elsősorban a tradicionális életformát folytató vallásos vidéki zsidóság megpróbáltatásairól értesülünk. Nem igazán tudjuk, hogy a szekularizált zsidók milyen tudatállapotban töltötték a forradalmi időket.⁷⁶ Csak a disszidensek további sorsának nyomon követése nyújt némi fogódzkodót, hogy közülük a legkényesebb helyzetben lévő, gyökereiket megtagadni akaró, "zsidókból lett kommunisták" például mennyire és miben érezték érintettnek magukat a kommunistaellenességgel összefonódó antiszemitizmus láttán. (Egy korabeli - hiteles - beszámoló szerint az ortodox Chevra Kaddisa [temetési egylet] egyik idősebb tagja, bizonyos Schwarz József a késő éjjeli órákban végigjárta Pest utcáit, inspiciálta a meglincselt [és  néha lábuknál fogva felakasztott] államvédelmisek tetemeit, megvizsgálta nadrágjuk tartalmát, és ha egyértelmű volt az áldozat zsidó volta - levágta a lámpaoszlopról, egy targoncán elvitte és eltemette. Szégyen gyalázat, amit ezek műveltek (mármint az ávósok) mondta az öregúr, de kéver Jiszráél [zsidó temetés] jár nekik.⁷⁷ A történet apokrif folytatása tudni véli, hogy egy ízben, amikor kistermetű lévén a targoncájára állva vizsgálódott, rajtakapták a felkelők. A magáé? - kérdezték, vegye, vigye!)

A forradalom második hetében, a budapesti zsidó hitközség a forradalmat támogató nyilatkozatot adott ki, és bejelentette a régi vezetők, így a Stöcklert követően ugyancsak a kommunista párt járószalagján lévő dr. Heves Lajos elnök leváltását⁷⁸ - mindez azonban csak kevés figyelmet keltett. Amiképp az események áradatában visszhang nélkül maradt a budapesti rabbi-kar, a MIOI és a Pesti Izraelita Hitközség Ideiglenes Forradalmi Bizottságának november 2-i nyilatkozata a Szabad Kossuth Rádióban: "A vallási szabadságát visszanyert magyar zsidóság lelkesen üdvözli a forradalom vívmányait. (...) Egynek érzi magát a szabad hazával. Felkéri a külföldi zsidó szervezeteket, nyújtsanak e sokat szenvedett hős magyar népnek gyors, hathatós anyagi segítséget."⁷⁹ Az utolsó pillanatban, november 3-án (?) a Rabbiképző Intézet épületében az esetleges antiszemita cselekmények kivédésére a korábbi években illegalitásban működő Bné Ákivá és Há-somér há-cáir cionista ifjúsági szervezetek tagjaiból önvédelmi osztag is alakult.⁸⁰ Az idő rövidsége miatt a hitközség tényleges tevékenysége az öregek és szegények ellátására korlátozódott. A Központi Szociális Bizottság tagjai helytállásának köszönhetően - a gyakorlati ostromállapotban - naponta több mint 2000 ebéd jutott el a kiosztó-helyekre és megoldották 600 rendkívüli károsult gyorssegélyezését is.

Bár helyenként antiszemita jelszavakat kiabáltak, zsidóellenes röplapokat terjesztettek, az ablakokra nyilas és/vagy horogkeresztet mázoltak,⁸¹ s a házfalakon zsidóellenes falfirkák tűntek fel - köztük az ominózus, azóta is sokat idézett "Icig, most nem viszünk Auschwitz-ig"⁸² - a budapesti eseményekben a "zsidó kártya" nem játszott számottevő szerepet. A fővárosban, a zsidó élet centrumában, - bár sok nem-zsidó is tartott tőle - nem ütötte fel a fejét a politikai antiszemitizmus. Az emlékezet kútfői néhány, a tüntetők által át nem vett, nem vállalt antiszemita jelszó felröppenésétől eltekintve a "tradicionális", a társadalomban 1945/46, vagy még inkább 1947/48 és 1956 között lefojtottan jelenlévő zsidóellenességnek is csak kevés nyílt megnyilvánulását regisztrálták. A kortársak és utólagos visszaemlékezők többsége, köztük számos zsidó, arról tudósít, hogy a népgyűléseken, felvonulásokon, népgyűléseken a visszanyert szabadság mámora, a "minden magyar testvér" hangulata uralkodott. A szegregált antiszemita jelszavak⁸³ nem találtak követőkre, a tömeg az esetek túlnyomó többségében lehurrogta a hőbörgőket.⁸⁴ A népfelkelés kiváltója "a sztálini diktatúra ellen való lázadás volt, amelynek célja a megszálló szovjet csapatok kiűzése, a többpártrendszer és a hatékony érdekképviseletek létrehozása volt. A forradalom éppen attól volt felemelő, hogy a nemzet egységbe forrt és nem a politikusok származásával, hanem a tevékenységével volt elfoglalva."⁸⁵ "…az 56-os forradalom a társadalmi és politikai élet elsődleges kérdéseit (osztályszerkezet, hatalmi struktúra - H. Gy.) állította előtérbe, az antiszemitizmus pedig egy másodlagos probléma (szociális mobilitás - H. Gy.) körül alakult ki."⁸⁶ (A zsidóellenes megnyilvánulások hiánya még szembetűnőbb, ha a korabeli hivatalos dokumentumokat, jelentéseket vizsgáljuk, persze a fogalmazás során a mentális kontroll erősebben érvényesült.) Noha a harci cselekmények következtében a Páva utcai és a Bocskai utcai zsinagógák belövéseket kaptak, a közösségi intézmények, a zsidó egyének élete, tulajdona, - miközben ezt az érdekeltek közül szubjektíven sokan másképp érezték, érzékelték - nem volt veszélyben.⁸⁷ Hogy az antiszemitizmustól való elhatárolódásban mekkora szerepet játszott a ’44-es események visszatérésétől való félelem s lelkiismeret-furdalás, a rasszizmus, "fasizmus" vádja elleni tiltakozás, a nyugati elvárásoknak megfelelni akarás és last but not least az idő rövidsége - fél évszázad távlatából nehezen eldönthető.

Nyílt zsidóellenes megmozdulásokra, az antiszemita háttérkultúra, a hétköznapi fajgyűlölet felelevenedésére⁸⁸ többnyire az ország elmaradottabb, kevéssé vagy későn iparosított keleti részein, esetenként azokon a vidéki, zömében agrártelepüléseken került sor, ahol viszonylag jelentősebb számban éltek a holokauszt után visszatérő,⁸⁹ vallási hagyományaikat őrző zsidók. Ezek már puszta jelenlétükkel - nem is szólva sérelmeik, veszteségeik felhánytorgatásáról - is "adósságukra"- a deportálások idején tanúsított közömbösségükre, ingóságok eltulajdonítására stb. - emlékeztették a helybelieket, akik közül sokan lelkiismeret-furdalásukat az egyes zsidók hibáinak, ellenszenves cselekedeteinek, netán bűneinek felnagyításával, általánosításával igyekeztek csillapítani. Az ilyen helyeken a bűntudatból eredő agresszivitás ("többen jöttek vissza, mint amennyit elvittek"), a hagyományos "népi" antiszemitizmus, az egy brosúrával korábbi "keresztény kurzus" öröksége, a szociális, kulturális különbségekből adódó féltékenység, kisebbrendűségi érzés, valamint az alkalmilag újra felbukkanó nyilas csőcselék⁹⁰ nyomása és a Rákosi-rendszer kiváltotta, gyakran zsidófóbiával párosult kommunistaellenesség egyszerre, olykor egymásba fonódva jelentkezett. Az atrocitásokat nem "felülről" vagy kívülről inspirálták és/vagy támogatták.⁹¹ A csoportos és személyes indulatok elszabadulása helyi erők műve volt, a társadalmi kontroll meglazulásával gyakran régi-új, vélt vagy valós sérelmek kerültek terítékre, de ezeket a kilengéseket is hamarosan megfékezték, "mihelyt megszerveződött a közigazgatás alternatív gépezete."⁹²

Jellemző módon a vidéki szórványzsidóság elleni leghevesebb támadások - az úgynevezett Fehér Könyvek I és IV. köteteiben tíz oldalon felsorolt 21 antiszemita incidens⁹³ - Kelet- és Észak-Magyarországon történtek, ahol már a koalíciós időkben is a legtöbb zsidóellenes megnyilvánulást regisztrálták. 11 incidens Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar és Szolnok megyére (Kunhegyes, Tiszabő és Szolnok), öt Borsod-Abaúj-Zemplén megyére esik. (Az Alföldön Pest és Bács-Kiskun megyében tudunk még ilyen megnyilvánulásokról.) A Dunántúlról csupán két kisebb incidens (Tét, Pécs) ismeretes. (A Fehér Könyvek összeállítása azon a feltehetően 1957 január-februárjában keletkezett összesítése[ke]n alapult, amelyet a MIOI vezetői - a hozzájuk érkezett - hivatalosan soha nem publikált, helyi hitközségi - jelentések alapján a külföld, így a Zsidó Világkongresszus, illetve a kormányzat tájékoztatására állítottak össze.⁹⁴ Az anyag erős forráskritikával kezelendő, mivel a hitközségi adatszolgáltatók a hatalmas mérvű emigráció indoklására érdekelve voltak a hatóságok előtt az antiszemita megmozdulások mozzanatainak exponálásában, a Fehér Könyvek összeállítói pedig - ideológiai céljaikat követve - gyakran összemosták vagy épp ellenkezőleg elködösítették a megmozdulások kommunista-, szovjet/orosz- és/vagy zsidóellenes aspektusait. Az antiszemita jelenségek felnagyítása a Fehér Könyvek megjelenésekor már "ellenforradalom"-nak nyilvánított forradalom Nyugat előtti lejáratását is szolgálta.⁹⁵)

Bár a tényleges hatalmi vákuum tízegynéhány napja alatt - az ország 3196 községében és 62 városában⁹⁶ - feljegyzett több ezer kollektív és egyéni akcióhoz képest a zsidóellenes kilengések száma elenyésző, jó okkal feltételezhető, hogy az atrocitások tényleges száma meghaladta a Fehér Könyvekben felsorolt esetekét.⁹⁷ Nem mindenhonnan küldtek utólagos beszámolókat Budapestre azokból a helységekből, ahol 1956-ban kisebb-nagyobb zsidó közösségek léteztek. Az érintettek közül sokan elhagyták az országot vagy nagyobb településre, elsősorban a fővárosba, költöztek. A berendezkedő régi-új rendszerrel szembeni ellenérzés is sokakat hallgatásra késztetett. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy az antiszemita jelenségek közé nem csupán a zsidók tevőleges fenyegetése, bántalmazása tartozik, hanem a gesztusban, szóban elkövetett,⁹⁸ többnyire csak érintőlegesen dokumentált atrocitások is, jelentősen nő a zsidóellenes incidensek száma.

Október 25-én Tápiógyörgyén megtámadták a helyi zsidó szeretetotthon ápoltjait. Miskolcon két ÁVH-snak vélt zsidót meglincselt a csőcselék. Tarcalon október 26-28-án gyűlésen fordultak a zsidók ellen,⁹⁹ később három zsidót megkéseltek. Ugyancsak október 25-én Mezőkövesden és Mezőnyáradon a felheccelt emberek zsidókat ütlegeltek, míg Hajdúnánáson¹⁰⁰ rombolásról és fosztogatásról van tudomásunk; felgerjedt tömeg súlyosan bántalmazza a zsidó közösség vezetőjét, rabbiját, tanítóját. Kisebb-nagyobb incidenseket jelentettek Alsózsolcáról, Balkányból, Balmazújvárosról, Dömsödről,¹⁰¹ Füzesabonyból, Hajdúszoboszlóról, Kisarról, Kiskunhalasról, Kiskunmajsáról, Mándokról, Mérkről, Nyíregyházáról, Ófehértóról, Ózdról, Szarvasról, Tiszakanyárról és Vámospércsről. Füzesgyarmaton, ahol sokan attól tartottak, hogy újabb zsidók jönnek a községbe, egy testvérpár csak a nemzetőrök beavatkozásának köszönhetően szabadul meg a lincseléstől. Kiskunmajsán a tanács zsidó származású begyűjtési felügyelőjét verte agyon a feldühödött tömeg.¹⁰² A forradalom napjaiban Debrecenben az ottani zsidók neveit tartalmazó "halállistát" köröztek (állítólag Nyíregyházán,¹⁰³ Mezőcsáton, Törökszentmiklóson, Szolnokon és Újpesten¹⁰⁴ is készült hasonló lajstrom), míg Tarpán a helyi közösség három tagjának felakasztását követelte a tömeg, de végül beérték tettleges bántalmazásukkal. Mátészalkán, ahol a vérvád-rémhírek 1945 után is tovább éltek, egy sor zsidóellenes demonstráció történt. A helyi zsidók menekülni, rejtőzködni kényszerültek a lincselő tömeg elől. Visszatekintve erre az időszakra Marosán György - az orosz szuronyok támogatásával hatalomra került Kádár-kormány államminisztere - egy 1956. december 18-án tartott sajtóértekezleten azt állította, hogy az október 23 és november 4 közti időszakban¹⁰⁵ "pogromokra" került sor Vámospércsen, Nyíradonyban, Hajdunánáson, Balkányban, Máriapócson és Nyírbátorban.¹⁰⁶

Gyakran az antiszemita izgatáshoz még zsidók jelenléte sem volt feltétlenül szükséges, a kommunistákat könnyen minősítették zsidónak és fordítva. Aranyosapátiban, Balkányban, Besztercén, Cégénydányádon, Csengeren, Debrecenben, Fehérgyarmaton, Füzesabonyban, Füzesgyarmaton, Hajdúböszörményben, Hajdúnánáson, Jánoshalmán, Kisaron, Kisvárdán, Kölcsén, Mándokon, Máriapócson, Márkváralján, Mátészalkán, Mezőkövesden, Mezőnyárádon, Mezőcsáton, Miskolcon, Nábrádon, Nagyecseden, Nagyszekeresen, Nyíregyházán, Nyírcsaholyon, Nyírkarászon, Ófehértón, Pécsett, Szamossályin, Tápiószentgyörgyön, Tarcalon, Téten, Tinnyén, Tiszabecsen, Tiszabercelen, Tiszakanyáron, Tiszavasvárin, Túrricsén, Újpesten a felvonulásokon, gyűléseken önfeledten buzdítanak a kommunisták és a velük azonosított zsidók ellen. Józsa forradalmi bizottságának 33 pontja közül az egyik áttételesen zsidóellenes ("a megalakult új kormányban csak magyar nemzetiség legyen…"), a szajlai munkástanács követelésében is az áll, hogy zsidómentes kormány alakuljon.¹⁰⁷

Említett nyilatkozatában Marosán azt is tudni vélte, hogy a forradalom alatt "felülről" intették le a zsidóellenes megnyilatkozásokat, mondván, hogy a nyugati demokráciák nem támogatják, támogathatják azokat az országokat, ahol felüti fejét az antiszemitizmus. Valójában a forradalom napjaiban nem központi utasításra léptek fel az antiszemita jelenségek ellen. Lokális erők, többnyire a választott népi szervezetek, a forradalmi bizottságok számolták fel - nem egyforma hatékonysággal - a spontán feltörő zsidóellenes megnyilvánulásokat, néha a méltányosság rovására, de mindig a vérontás elkerülése érdekében. A köz szolgálatát, a tömegindulatok lecsillapítását tartották a legfontosabbnak, s akkor is védelmezték az üldözötteket, ha netán a bizottságok egyik-másik tagja¹⁰⁸ - mint a hajdúnánási események alapján feltételezhető - lelke mélyén a zsidókkal szemben maga is bizalmatlan, netán ellenséges érzelmű volt. Ismeretes módon Hajdúnánáson a forradalmi bizottság vezetője¹⁰⁹ a tömeg lecsendesítésére néhány "bűnös" zsidót lefogatott majd a település elhagyására szólított fel - úgymond, ahogy előttük kifejtette - életük megóvása érdekében.¹¹⁰

Bár az idő rövidsége miatt ez csak tendenciaszerűen jelentkezett, arról is említést kell tenni, hogy míg a vidéki reformista kommunista vezetők és társutasok közül (akiknek túlnyomó többsége természetszerűleg nem volt zsidó származású) sokaknak az egész időszakban sikerült talpon maradni, a zsidó származásúak közül többen - formailag leginkább mérsékelt magatartásuk miatt - a forradalom második felében egyre inkább kiszorultak a forradalmi bizottságokból. Így esett például a szociáldemokrata Lóránd Imre veszprémi újságíró esetében. Lóránd október 26-án lett az ottani forradalmi bizottság elnöke, s az elkövetkező napokban a vérontás elkerülésére, a nyugalom megőrzésére törekedett, azonban már 31-én alulmaradt a radikálisok, de még inkább a származásával, korábbi MDP-tagságával elégedetlenek egyre agresszívebb fellépésével szemben. Lemondása indoklásakor az egyik gyűlésen elhangzó - nyilvánvalóan rá is vonatkozó - kijelentésre hivatkozott: "Idáig is a kommunisták és a zsidók vezettek, ezután is azok akarnak vezetni." (Lóránd a bizottságot megújító gyűlésen már a jelöltek közé sem került be.¹¹¹)

A forradalom bukása után mártírhalált halt Földes Gábor színházi rendező, Nagy Imre híve, a győri Petőfi Kör elnöke ugyancsak október 26-án lett a helyi Nemzeti Tanács tagja. A győri forradalmi bizottság elnökhelyetteseként ment Mosonmagyaróvárra, hogy megpróbálja az ávéhás sortűz miatt feldühödött tömeget lecsillapítani. Földest október 28-án a forradalmi bizottsági elnöke, az egykori parasztpárti politikusból kommunista társutassá váló Szigethy Attila - egy radikális antikommunista-antiszemita tüntetést követően - lemondatta pozíciójáról. A hajdúnánási forradalmi vezetőkhöz, vagy a veszprémi forradalmi bizottság tagjaihoz hasonlóan Szigethy is meghátrált a fenyegető tömeghangulat elől.

A zsidóellenes atmoszférához való alkalmazkodás olykor Budapesten is felülkerekedett az erkölcsi megfontoláson. Veszprémhez hasonlóan távoznia kellett az Újpesti Munkástanács első elnökének, dr. Rajki Mártonnak is. Az újjászerveződő szociáldemokrata párt vezetői a hagyományos antiszemitizmus meglétével számolva nem jelölték Nagy Imre koalíciós kormányába - Kéthly Anna és Kelemen Gyula mellett - a zsidó származású Büchler Józsefet.¹¹² Titkos szavazással helyette a nála politikusként tapasztalatlanabb Fischer Józsefet delegálták.

Bár az antiszemita érzések fellángolását országszerte mindvégig sikerült elkerülni, a helyi zsidóellenes megnyilvánulások jelentőségét lokális jellegük ellenére sem szabad lekicsinyelnünk. Az erőszakos cselekmények - különösen a Köztársaság téri lincselések hírei - sok zsidóban ambivalens érzéseket váltottak ki, amit jól tükröz egy ’56 decemberében családostul Budapestről disszidált ortodox zsidó vallomása, aki arra a kérdésre, hogy hogyan viszonyultak az eseményekhez, a következőképp válaszolt: "November negyedikén ültünk az óvóhelyen (mint 12 évvel előbb a gettóban az ostrom alatt), és azt kérdeztük egymástól: Hol vannak az oroszok? Mikor jönnek már az oroszok? /…/ Forradalom volt az a javából. De antiszemita felhangokkal, és remegtünk,¹¹³ mi lesz, ha az oroszok nem jönnek még néhány napig."¹¹⁴ Benne volt a levegőben - a zsidók többsége legalábbis így érezte, félte - hogy az antiszemitizmus bármely pillanatban feléledhet, de ez nem következett be. Az idő rövidsége miatt nem állítható teljes egyértelműséggel, hogy egy nagyobb zsidóellenes hullám később se bontakozott volna ki, bár az azóta eltelt ötven év történéseinek ismeretében ez nem tűnik reálisnak. Számos zsidó számára azonban az eseményekről szóló - utólagosan gyakran eltúlzott és eltorzított - helyszíni beszámolók, a küszöbönálló további zsidóellenes atrocitásokról, antiszemita hullámról szállongó rémhírek,¹¹⁵ illetve a kommunista terror visszatérésétől, a vasfüggöny újbóli legördülésétől való félelem adta meg az utolsó lökést az emigrálásra.

A helyi incidensek elől menekülve sok ’44-es deportálást túlélt falusi zsidó - mindenét hátrahagyva - a fővárosban keresett menedéket, majd sietve elhagyta az országot. A zsidók tömeges emigrálásának okainál persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy sokan régi terveiket válthatták valóra a határzár ideiglenes lazulásakor.¹¹⁶ Mindazok, akik már közel tíz év óta a távozást fontolgatták - vonatkozik ez elsősorban a Rákosi-rendszerben vallási életükben ellehetetlenített hagyományhű csoportok legöntudatosabb részére, a "proletárdiktatúra" éveiben vagyonában, gazdasági tevékenységében, gyakran személyes szabadságában is korlátozott, polgári mentalitásukat őrző rétegekre, a háború előtt képzett zsidó szellemi elit jelentős részére, a hajdani (netán átmenetileg a sztálinizmusra áttért) cionistákra vagy pusztán családegyesítésekre várókra - kihasználták a kínálkozó lehetőséget. Valószínűleg már sohasem fogjuk megtudni, hogy a távozók közül hányan voltak az eseményekben aktívan résztvevő, a várható megtorlás elől menekülők, olyan kiábrándult káderek, akiket a korábbi lelkesedést felváltó morális válság egészen az emigrációig sodort, az egzisztenciás nehézségekkel küszködők, azok, akik már korábban is csak a kedvező alkalomra vártak, és hányan olyanok, akik az antiszemitizmus és a múlt árnyainak felidézése, a gazdagon burjánzó rémhírek, vagy a tankok és pufajkások elől menekültek, mondván "fasiszta pogrom" vagy kommunista diktatúra nekik egykutya.¹¹⁷

Tény, hogy a menekültek áradatában az első zsidók még a népfelkelés napjaiban érkeztek Ausztriába a határmenti Csornából és Kapuvárról. Rövidesen követték őket a soproniak és győriek, akiknek - egy november közepi tanácsi beszámoló szerint - visszamaradt lakásait feldúlták, vagyontárgyaikat széthordták.¹¹⁸ Rövidesen megindult a vidéki zsidók menekülése az ország keleti feléből is. November első napjaiban például Makó zsidóságának közel 70%-a, több mint 500 lélek hagyta el lakóhelyét. Távozásukat senki sem akadályozta, sőt a visszahagyott javaikra vágyakozók egyenesen támogatták elhatározásukat. A többnyire hagyományőrző, vallásos emberek - egy suttogó propagandával terjesztett nagyszabású pogromfenyegetés elől menekülve - kihasználták, hogy a határok nyitva voltak, s három napon belül elhagyták az országot. Hajdúnánáson mindössze négy zsidó család maradt, 85-en kivándoroltak.¹¹⁹ A kisebb helyekről gyakran a helyi közösség egésze távozott. Amikor az orosz csapatok újbóli bevonulása után a budapesti zsidók egy része is elszánta magát a távozásra, a disszidensek száma rohamosan nőtt. December 10-ig Ausztriában 7000 zsidó menekültek regisztráltak (közülük 5000-et Bécsben).¹²⁰

1956/1957 fordulójára a magyarországi akkori zsidó népességnek mintegy 20 %-a, körülbelül 20.000-22.000 zsidó¹²¹ (ez az összes "disszidens" körülbelül egytizede) hagyta el az országot. Kisebb mértékben a zsidók kivándorlása még 1957 első felében (most már "törvényes keretek" között) is folytatódott. A vidéki zsidók, így a putnoki közösség tagjai, vagy a Szabolcs megyeiek zöme kivándorolt, vagy korábbi lakóhelyéről a nagyobb biztonságot nyújtó fővárosba költözött. Mátészalka 24 zsidó családjából például legálisan-illegálisan 16 hagyta el az országot.¹²² A kivándorlást hivatalosan csak azoknak engedélyezték, akik katonai szolgálatra alkalmatlanok voltak, de megvesztegetéssel, felajánlásokkal (például "útlevelet lakásért cserébe"¹²³), netán egyes hivatalnokok hallgatólagos segítségével az exodus még néhány hónapig eltartott. A fővárosi zsidóság túlnyomó többsége hosszabb-rövidebb hezitálás után végül a maradást választotta. Köztük a nomina sunt odiosa elv alapján csak két példa: a hajdani baloldali cionista, börtönviselt kommunista funkcionárius, a későbbi "kultúrpápa" Acél György a franciaországi emigrációval kacérkodott, míg az Országos Rabbiszeminárium igazgató-helyetteséből az ötvenes évek elején jeles marxista klasszika-filológussá lett Hahn István 1957 elején komolyan foglalkozott a számára felkínált stockholmi főrabbi-i poszt elfogadásának gondolatával.

A menekültek közel egyharmada, 7000 fő (a végül oda került disszidensek 20%-a)¹²⁴ az akkor bevándorló-országnak számító Kanadában telepedett le, valamivel többen (1956 és 1958 között 8400 fő¹²⁵) Izraelben találtak új otthonra, a többiek szétszóródtak az európai országokban és a tengerentúlon, elsősorban az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában és Ausztráliában.

A következmény - a veszteséget most "csak" erről az oldalról tekintve - a magyarországi zsidó szervezeti (közösségi, vallási, intézményi stb.) élet minden korábbi mértéket meghaladó meggyengülése volt. A zsidó "társadalom" krémje, a háború előtt képzett gazdasági, műszaki és humán értelmiség jelentős hányada: tekintélyes rabbik, (hit)tudósok, kántorok, metszők, vallási és világi vezetők, orvosok, ügyvédek, mérnökök, közgazdászok, az ideológiailag elkötelezett csoportok legöntudatosabb része - vallásosok és cionisták -, széles kis- és középpolgári rétegek, vállalkozó szellemű fiatalok,¹²⁶ valamint kevésbé fiatalok fogtak vándorbotot. A vidéki zsidóság túlnyomó része emigrált vagy néhány éven belül a fővárosba költözött.

A magyar(országi) zsidóság megfogyatkozott létszámú, demográfiailag hanyatló, a szocialista ideológia uniformalizációjának jegyében saját vallási-kulturális örökségétől elidegenedő, kiüresedett szellemiségű maradéka további harminc évre újból államhatalmi nyomás alá került. A kontinuitás hiányát, a galut galutját¹²⁷ ez az atomizált, félelmektől gyötört¹²⁸ virtuális közösség mindmáig nem volt képes kiheverni.

JEGYZETEK

1.A korábbi kutatások adatait összegzi Várdy Péter: Befejezetlen múlt - mai magyar zsidó valóság in: Miszlivetz Ferenc - Simon Róbert (szerk.): Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában, (Budapest: ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Tudományos Szocializmus Tanszék, 1985), 455. "A mai magyar fennhatósági területen felszabadult mintegy 119 ezer budapesti zsidó és 11 ezer munkaszolgálatos. Hazatámolygott 55 ezer deportált." - Várdy Péter: i.m., 461. -

2. Idézi Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után 1933-1955, (Budapest: MTA Történettudományi Intézete, 1995), 61. "Ezt a megtépázott maradékot, nemcsak világválság, majd a világháború, a német és szovjet katonai megszállás, bombázások, az ország kifosztása, majd az infláció sújtotta, mint az országban mindenkit, de korábban - legkésőbb 1938 óta - és tartósabban érték őket a zsidótörvények, ingóságaiknak, magántulajdonuknak csaknem teljes elrablása, családtagjaik elvesztése és az üldöztetés más lélektani csapásai." - Várdy Péter: Befejezetlen múlt - mai magyar zsidó valóság in: Miszlivetz Ferenc - Simon Róbert (szerk.): Zsidókérdés Kelet és Közép-Európában, 461.-

3. Kovács András: Magyar zsidó politika a háború végétől a kommunista rendszer bukásáig in: Múlt és Jövő 2003/3, 9. -

4. Központi Statisztikai Hivatal, 1949. évi népszámlálás, 9. kötet, Demográfiai eredmények, (Budapest: KSH, 1950), 322 skk. A nők túlaránya (az 1945-ös 37%-hoz képest) csökkent, de még mindig 30% volt. Egy 1953. december 7-én Rajnai Sándor államvédelmi őrnagy által Rákosi Mátyás részére készített titkos jelentés szerint "A Magyarországon élő zsidó származású személyek száma kb. 103,000. Ebből 93,000 tartozik az ún. neológ irányzathoz, míg kb. 10,000 az. ún. orthodox tagozathoz. A neológ tagozatból azonban csupán kb. 20,000 olyan személy van, aki magát a zsidó egyházhoz tartozónak vallja. Ennyi az egyházi adót fizetők száma. - Az Útlevél Osztály adatai szerint ezideig kb. 3,300 személy kapott útlevelet Izrael államba való kivándorlás céljából. - /…/ a kivándorlás szándéka a zsidóság kb. 10%-ánál áll fenn. A két vallási tagozat között ez a következőképpen oszlik meg. Az aktív, magát zsidó vallásúnak tekintő személyek kb. 10 %-a kíván kivándorolni - a neológ tagozatból - összesen kb. 2000. fő. Az orthodox tagozatnak kb. 75-80%-a foglalkozik a kivándorlás gondolatával, tehát kb. 8,000 fő." - MOK 276.f.65. 184. ö. e. 174. lap - idézi Győri Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság Magyarországon (1945-1956), (Budapest: Windsor Kiadó, 1997), 335. Az 56-os disszidálási adatokkal (lásd később) összevetve figyelemreméltó, hogy Rajnai jelentése a kivándorolni szándékozó vallásos zsidók számát összességében mintegy 10,000 főre taksálja. Ha feltételezzük - és erre minden okunk megvan -, hogy a hitközséghez nem kötődő zsidók legalább ugyanilyen arányban szerettek volna távozni, további 7,000 főt kapunk. Az ily módon kapott 17,000-es szám már jól közelíti a forradalom után eltávozottak tényleges számát. -

5. "A magyar zsidóság és a liberális nemzeti mozgalom között már a reformkortól kezdve egyfajta érdekközösség alakult ki. A liberalizmus programja tartalmazta a zsidóság teljes egyenjogúsítását, a zsidóság jelentős része pedig egyértelműen támogatta a liberális nemesség nemzeti és modernizáló törekvéseit. Az I. világháború végéig fennálló érdekszövetség értelmében az asszimiláns magyar zsidóság felekezetét tekintve ’izraelitának’, nemzetét tekintve pedig magyarnak vallotta magát. A XIX. század második felében a gazdasági jogok után jogegyenlőséget, majd 1895-ben teljes felekezeti egyenjogúsítást nyert a magyarországi zsidó népesség, amely vezető szerepet játszik az ipar, a kereskedelem, a hitélet és a kultúra modernizációjában, s pozitív asszimilációs mintát nyújt a soknemzetiségű társadalomban." - Várdy Péter: A magyarországi zsidóüldözések a hazai történetírásban. Szemléleti problémák és a kérdés aktualitása. in: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, (Párizs: Magyar füzetek kiadása, 1984), 184. Persze a valóság ennél sokrétűbb volt. Ahogy Várdy Péter egy másik tanulmányában maga is írja: "A kutatás egyetért abban a tekintetben, hogy a zsidóság az egyenetlen fejlődésű rendi társadalom törésfelületein a modernizáció lendületét, de egyben feszültségeit is hordozza." A kutatók javarésze egy véleményen van afelől "…hogy nem annyira az asszimiláció akadozása, mint inkább rendkívüli sikerei okoztak társadalmi feszültséget." - Várdy Péter: Befejezetlen múlt - mai magyar zsidó valóság, 456. A soknemzetiségű magyar birodalom romjain létrejött, első világháború utáni, etnikailag a korábbinál jóval homogénebb trianoni Magyarországon a szélesebb társadalomban a magyar zsidókat többé már nem tekintették zsidó (vallású) magyaroknak. Hivatalosan csak az izraelita hitközség ragaszkodott továbbra is ehhez az idejétmúlt, írásba nem foglalt korábbi "asszimilációs szerződés"-en alapuló fikcióhoz. -

6. Egyes állítások szerint (Nehemiah Robinson: The Jews of Hungary. Survey of their History and Postwar Situation, [New York: Institute of Jewish Affairs/World Jewish Congress, 1952], 9) 1949-ben a 18 év alatti zsidó népesség közel fele árva volt. Karády Viktor szerint Budapesten - ahol a helyzet kedvezőbb volt - az árvaságra jutott zsidó gyerekek számát 7,000-re becsülték, a húsz év alatt fennmaradt népesség mintegy 30%-ára. - Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére in: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, 67 -

7. Becslések szerint az életben maradottak mintegy fele költözött vissza eredeti lakóhelyére. - Győri Szabó Róbert: A kommunista Párt és a zsidóság Magyarországon (1945-1956), 65. -

8. Az 1945. VIII. tc. megsemmisítette a zsidótörvényeket és azt antiszemitizmus megnyilvánulásait bűnvádilag szankcionálta. A felekezetek teljes egyenjogúsításáról az 1947. évi XXXII. számú tc. intézkedett. -

9. Az 1946. XXV. számú tc. bizonyos mértékű morális elégtételben részesítette a túlélő zsidóságot, kifejezte elismerését az ellenállók iránt, és - jóvátétel/visszaszolgáltatás helyett - az elrabolt zsidó tulajdonokból alapot létesített, melynek terhére a szükséget szenvedő volt üldözöttek segélyezését ígérte. Mindebből alig valósult meg valami, a segélyezés fő terhe a Jointra hárult. Az "anyagi javak" sorsáról szüleim sokat tudtak, bárcsak tudnának még, mesélni. 1946 nyarán közel egyévnyi lengyel- és németországi rabszolgamunkából Munkácsra visszatérő édesanyám lakásukat teljesen kifosztva találta. Talán ha egy fél bőröndre való holmit tudott a nem túl lelkes szomszédoktól összeszedni, amit Magyarországra jövet egy szovjet katona szerencsésen (kiugrott vele a mozgó vonatból) elrabolt tőle. De legalább még a határ végleges lezárulása előtt visszatérhetett. Családunkban számos legenda szólt egy bizonyos zöld férfinadrágról és egy gyanús színű felöltőről, ami anyám egyetlen ruhája és egyben hozománya volt. Az anyagiak terén 1910-es születésű apám, akinek néhány év alatt sikerült magyar királyi katonatisztből munkaszolgálatossá "felküzdenie" magát, s 1944-ben elvesztette húgát és szüleit - szerencsésebb volt. Igaz, hogy hazafelé az orosz katonák őt is kirabolták, de a családi ház a nyíregyházi főutcán, ha kifosztva is, épségben állt. (Ma is megvan, utoljára, amikor arra jártam, játékkaszinó működött benne.) Néhány bútor- és ruhadarabot is sikerült visszaszereznie, ütött-kopott konyhafelszerelési tárgyakat, gyerekkorom kedves könyveit (többnyire reprezentatív sorozatok hiányos köteteit) - az elkövetkező évtizedekben ezen meglehetősen eklektikus holmik között zajlott életünk. A törvény szabta keretek között "nemzeti ellenállóként", ha jól emlékszem az eufémisztikus jogcímre, a családi birtok egy részét is visszakapta, de gépeket, igásállatokat, komolyabb felszerelést stb. már nem. Pedig már többen hajlottak volna az elorzott javak visszaszolgáltatására, netán pénzbeli kárpótlásra, de a legkülönbözőbb amnesztiarendeletek miatt mindez okafogyottá vált. Az eszköz- és tőkehiány, az adóhivatal, az időjárás és nem utolsósorban a politikai klíma változása néhány év alatt ellehetetlenítette önálló apám gazdálkodási kísérleteit.

10.Kovács András: A zsidókérdés a mai magyar társadalomban in: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, (Párizs: Magyar Füzetek kiadása, 1984), 7. Vö. Bibó István: A zsidókérdés Magyarországon in: Hanák Péter (szerk.): Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus, (Budapest: Gondolat Kiadó, 1984), 166 skk. -

11. A "zsidó világban" erre csak jó másfél évtizeddel később, az 1960-as évek első felében az Eichmann-per kapcsán, illetve azt követően került sor. -

12.Vö. Márton László: Zsidó sor, zsidó kérdés a háború utáni Magyarországon in: Eszmék nyomában, (München: Hollandiai Mikes Kelemen Kör, 1965), 126-130. Nem véletlen hogy a társadalomlélektani csapdahelyzet olyan tisztán látó, Bibóval összemérhető őszinte zsidó elemzői, mint Kulcsár István (A maradék zsidóság lelki keresztmetszete 1946-ban in: Benoschofsky Imre [szerk.]: Maradék zsidóság. A magyarországi zsidóság 1946/46-ban, [Budapest: é.n. {1946}], 34-38) vagy Dénes Béla (Politikai helyzetkép in: Maradék zsidóság…, 73 skk.) rövid időn belül önkéntesen vagy az üldöztetés elől menekülve az ország elhagyására kényszerültek. -

13. Czene Gábor: A haláltáborból a közönybe. Mi vár a túlélőkre a háború utáni Magyarországon? in: Népszabadság, 2006. november 21., 6. Győri Róbert (i. m. 152) Csorba Lászlóra (Izraelita felekezeti élet Magyarországon a vészkorszaktól a nyolcvanas évekig in: Lendvai L. Ferenc - Sohár Anikó - Horváth Pál [szerk.]: Hét évtized a hazai zsidóság életében I-II, [Budapest: MTA Filozófiai Intézet, 1990], II. kötet, 81), Dr. Kende Péterre (Röpirat a zsidókérdésről, [Budapest: KJK, 1989], 71-76 ) és Standeisky Évára (Antiszemita megmozdulások Magyarországon a koalíciós időszakban in: Századok 1992/2, 284-308) hivatkozva az ismertebb ózdi és sajószentpéteri (1946. február 23.), kunmadarasi, miskolci események mellett, Tótkomlós, Sarkad, Szegvár, Szeged, Budapest, Debrecen, Tiszaladány, Pécs, Sopron, Csongrád, Mezőkövesd, Földvár, Celldömölk, Makó, Karcag, Eger helységeket sorol antiszemita incidensek színhelyéül. -

14. Részletesen lásd "Gyerekkolbász" a kunmadarasi piacon és A miskolci konstruált vérvád in: Pelle János: Az utolsó várvádak. Az etnikai gyűlölet és politikai manipuláció kelet-európai történetéből, (Budapest: Pelikán Kiadó, 1995), 149-168 és 187; 246-247. Az antiszemita megmozdulások pártpolitikai hátteréről és különösen a kommunista pártnak a zsidóellenes uszításokban játszott több mint kétes szerepéről lásd Varga F. János: A miskolci népítélet, 1946 in: Medvetánc, 1986/2-3, 293-314 és Standeisky Éva: Antiszemita megmozdulások Magyarországon a koalíciós időszakban in: Századok 1992/2, 284-308. A miskolci akció mögötti MKP-MDP rivalizálásról konkrétan Kónyáné Kutrucz Katalin - Gyarmati György: Rajk László a miskolci pogromról, 1946 in: Magyar Napló, XIV/4 (2002 április), 41-44. -

15. Uo., 167-187. -

16. Az ilyen vádaktól a "rövidtávú politikai haszon" érdekében a kommunista propaganda sem idegenkedett - vö. Kónyáné Kutrucz Katalin - Gyarmati György: i. m. és Standeisky Éva: A miskolci pogrom - ahogyan Rákosiék látták in: Társadalmi Szemle 1990/11, 78-865. -

17. Lásd Darvas József hírhedt cikkét (Őszinte szót a zsidókérdésben in: Szabad Nép, 1945. március 25., 5), amely a zsidóknak keretlegény magatartást vetett a szemükre. -

18. Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után in: Hanák Péter (szerk.): Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus, 287. -

19. Vö. Molnár Erik: Zsidókérdés Magyarországon" in: Társadalmi Szemle, 1946/7. Az akkor népjóléti miniszterként szolgáló marxista történész tanulmánya újraközlésre került in: Hanák Péter (szerk.): Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus, 121-134. -

20. Ezt elősegítette, hogy az egypártrendszer kiépülése megnövelte a fővárosban székelő központi apparátusok jelentőségét és a megmaradt zsidóság túlnyomó többsége a fővárosban összpontosult. -

21. Ezen zsidó csoportok hiányában ugyanis "a szakmai rutinfolyamatosság megszakadhatott volna úgy, ahogy Kelet Németországban, ami valódi katasztrófát okozott. /…/ Magyarországon /…/ volt egy teljes értékű, művelt értelmiségi elem, amely a régi értelmiségi is volt és politikailag teljes mértékben megbízható is volt." - Szabó Miklós: "Gyökerek és indák" (Kerekasztal beszélgetés) in Világosság 1989/6 438-439. A berendezkedő új rendszer elkötelezett zsidó hívei két nagyobb csoportból verbuválódtak. A fiatalabbak szocializációja egybeesett az intézményes antiszemitizmus legvirulensebb időszakával (pályaválasztási korlátozások, munkaszolgálat, deportáció), számukra az új típusú kommunista integráció társadalmi és ideológiai szinten egyaránt az egyenlőség birodalmát, a régi kötelékek alóli felszabadulás ígéretét hordozta. Számukat növelték a régi rendszer ellenzékének politikai iskoláját kijárt azon idősebb sorstársaik, akik a 30-as évek végén, a 40-es évek első felének megpróbáltatásai következtében radikalizálódtak. "Az MKP illetve 1948 júniusától az MDP óriási tömegpárttá szerveződésével, hatalomra kerülésével bürokráciájának kiépítésével [a kommunista pártnak] égetően szüksége volt jól képzett káderekre. /…/ A nagyfokú mobilitásra kész, a zsidótörvények által deklasszált zsidóságnak - írja Karády nyomán (Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére in: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, 120-121) Győri Szabó Róbert - nem esett nehezére munkakört vagy állást változtatni, és esetleg átképzés vagy gyorsképzés árán megfelelni az új káderpiac szükségleteinek. A szakképzést alig nyújtó Vörös Akadémia, a pártiskolák révén még a kevésbé művelt, kevésbé iskolázott, de politikailag elkötelezett zsidók is rövidesen a hatalmi elitbe emelkedtek." - Győri Szabó Róbert: A kommunista Párt és a zsidóság Magyarországon (1945-1956), 251. A méltányosság kedvéért már itt jegyezzük meg a fenti folyamat fokozott mértékben igaz a "zsidókat" rövidesen pozícióikból kiszorító úgynevezett népi káderek tömegeire is. -

22. Vö. Szabó Miklós: A magyar zsidóság és a kommunista mozgalom in: Szombat, 1995/5, 21-23. -

23. E kérdésről lásd Várdy Péter: Befejezetlen múlt - mai magyar zsidó valóság, 459, 476. -

24. E réteg tagjai egyébként nagyon hamar szenvedő alanyaivá váltak az új hatalomnak, és többnyire már kezdettől fogva rosszabb anyagi körülmények között éltek, mint a két világháború között.

25. Számukat Karády 1945/46-ban körülbelül 10,000 főre, a korabeli felnőtt, illetve aktív zsidó népesség mintegy hetedére becsüli. - Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére, 178. -

26. Kovács András: A zsidókérdés a mai magyar társadalomban in: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, 14. A rendszert támogató kisebbség mellett arról sem feledkezhetünk meg, hogy "A többségnek pedig, akit a sztálinista politikai rendszer éppúgy sújtott, mint a társadalom bármely rétegét, történelmi tapasztalatai alapján volt olyan félnivalója a status quo megbomlása esetére, amelyre a nem-zsidóknak semmiféle okuk nem lehetett. Az ötvenes évek fejleményei elégséges alapot szolgáltattak /…/ a zsidókérdést elevenen tartó elkülönülő és elkülönítő reflexiók fennmaradásához." - uo., 17. -

27. A háború előtti évekkel összehasonlítva növekvő tendenciát mutatott a felekezeti elemi és középiskolákban tanuló diákok száma; 1947/48-ban az izraelita elemi iskolák tanulóinak számát az összes zsidó iskoláskorú (kb. 8,000 fő) felére becsülték Budapesten - Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére, 92. -

28. Novák Attila: Átmenetben. A cionista mozgalom négy éve Magyarországon, (Budapest: Múlt és Jövő Kiadó, 2000), 151. A Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának 1949. évi jelentése szerint a MCSZ létszáma 41,000 fő volt. Ez nyilván - sajátos célok érdekében - eltúlzott adat, a tényleges szám többszöröse. De jelzi a cionisták jelentős mérvű támogatottságát a magyarországi zsidóság körében. Vö. TH V-101 890/a és Novák Attila: i. m., 294-295. - 29. MOL 276. f. 54/77 ö. e.,

29. ""Feljegyzés a párttagok soraiban lévő cionistákról. -

30. ÁBTL V-101890/a. -

31. 1948 után hivatalos álláspontként erre kényszerítette a zsidóság vezetőit is. Lásd Benoschofsky Imre: Beszéd a szegedi Öregtemplomban tartott nagygyűlésen in: Új Élet Naptár 1959, (Budapest: MIOK, 1959), 106; továbbá Salgó László nyilatkozatát: "Választottunk: magyarok vagyunk, vallásunkban zsidók és nem magyar állampolgárságú zsidók" in: NRC - Hanlesblad (Rotterdam, 1979. október 20.) - idézi Várdy: Befejezetlen múlt - mai magyar zsidó valóság, 478. -

32. PTI 283. f. 10/212 ö. e. A Szociáldemokrata Párt "zsidókérdéssel foglalkozó ideiglenes bizottsága"-nak jelentését közli Svéd Sándor in: Múltunk 1993/2-3, 258-259. -

33. Salgó főrabbi 1959-ben a fővárosi zsidóságot illetőleg a háború utáni emigránsok számát mintegy 15 ezerre, az 56-os disszidálók számát kb. 20 ezer főre becsülte. - Salgó László: A fővárosi zsidóság vallási élete in: Új Élet Naptára, 1959, (Budapest: MIOK, 1959), 144. Újabb összesített adatokat lásd Erdei András: A magyarországi zsidóság migrációja (1945-1955) in: Beszélő, IX/4 (2004. április), 69-78. -

34. 1939 és 1948 között 8,404, 1948 és 1955 között 15,056 fő. A zöm 1948/49-ben, összesen 10,644 fő - Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után 1933-1955, 102. Vö. Karsai László: Magyarország a Holocaust után in: Világosság 1992/1, 59. -

35. Hagyományőrző, de modernitástól megérintett csoportjuk megpróbáltatásait, dilemmáit szemléletesen ábrázolják Goldstein Imre Novemberi tavasz című regénye (Budapest: Múlt és Jövő Kiadó, 2000), illetve Domán Istvánnak a közelmúltban megjelent Rettegés című visszaemlékezése (Budapest: Múlt és Jövő Kiadó, 2006). -

36. A második világégés után Közép-Kelet-Európában (és tegyük hozzá: nemcsak Közép-Kelet-Európában) ""…igen sokan lettek kommunisták /…/ Sok zsidó (és tegyük hozzá: nem-zsidó) /…/ őszintén hitt abban, hogy az internacionalista-kommunista eszme az egész világ megváltója lesz!" - Karsai László: A gyűlölet öröksége in: Karsai László (öá.): Kirekesztők. Antiszemita írások 1881-1992, (Budapest: Aura kiadó, 1992), XXVII. -

37. A kommunista párt mindenható vezetője, Rákosi Mátyás már 1946-ban éppen a pogromok idején, úgy nyilatkozott a pártba belépő volt munkaszolgálatosokról, hogy semmi közük a kommunizmushoz, ők csak karrierből lépnek be a pártba. Igaz "Sztálin legjobb magyar tanítványa, mindnyájunk bölcs, jóságos tanítója", Rákosi - aki zsidó származását eltitkolandó - Karády Viktor és Lányi Gusztáv által egyaránt említetten - kereskedő felmenői helyett megpróbált kisnemesi származást kreálni magának - "még a kommunista mozgalomban is ritka cinikus és gonosz embernek számított, aki zsidó létére [hatalmi érdekeit követve] minden gátlás nélkül tudott zsidózni. Az ő nevéhez fűződik az a tagtoborzás is, melynek során 1945-46-ban a kisnyilasok nagy számban kerültek be a pártba azon a címen, hogy ezek megtévesztett, de a lapjában rendes proletárérzékű emberek." - "A Rajk temetés óta felbolydult állapotban volt az ország" Kende Péterrel beszélget Várnai Pál in: Szombat 2006/8, 18. -

38. A második világháború végéig az illegális Kommunista Párt vezetőségének legalább 50%-a volt zsidó. 1945-től számos más moszkovita és "bennszülött" felső vezető mellett a párt élén álló hírhedt "négyesfogat" - Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József - valamennyi tagja zsidó származású volt. E kérdésről részletesebben lásd Győri Szabó Róbert: A kommunista Párt és a zsidóság Magyarországon (1945-1956), passim és Litván György: Zsidó szerepvállalás a magyar kommunizmusban, antisztálinizmusban és 1956-ban in: Szombat 1992/8, 14-16, illetve uő.: Jewish Role in Hungarian Communism, Anti-Stalinism and 1956 in: Tóth Péter Pál (szerk.): Király Béla Emlékkönyv, (Budapest: Századvég Kiadó, 1992), 237-242. -

39. Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére, 147.

40. A Magyar Kommunista Párt vezető elemei mind a párt megalakuláskor, mind a két világháború közötti időszakban túlnyomórészt zsidó származásúak voltak. Ennek megvannak a maga történelmi okai, de azok magán a tényen nem változtatnak. -

41. Amely hibás általánosítás persze nem zárja ki az egyes zsidók (és más áldozatok) megpróbáltatásaik miatt érzett bosszúvágyát. Vö. Győri Szabó Róbert: A kommunista Párt és a zsidóság Magyarországon (1945-1956), 79-81. Az érem "vicces" másik oldala 1949-ből: "Ne-ne-nem ve-ve-vett-tek fö-föl a Rá-rá-rádi-óba be-be-bemon-mondo-dónak, mer-mert ne-nem va-vagyok zsi-zsi-zsi-dó." -

42. A hivatalos zsidóság szervezete 1948 után "…anyagilag, de méginkább szellemileg ki van szolgáltatva [a párt - H. Gy.] állam jóindulatának, mely őt kénye-kedve szerint támogatja, tűri, tiltja, megfélemlíti és megvédi a környezet antiszemitizmusa ellen. A zsidóság felekezeti élete és nemzetközi kapcsolatai nem saját érdekeinek és igényeinek, hanem az államérdekeknek napi politikai függvénye. A hivatalos zsidóság állásfoglalása a cionizmus, Izrael, a zsidó nemzetközi szervek vagy a nyugatnémet kártérítés kapcsán csak véletlenül és esetenként van saját érdekeivel összhangban." - Várdy Péter: Befejezetlen múlt - mai magyar zsidó valóság, 461-462. -

43. Képmutató módon ezt a kommunista propaganda azzal indokolta, hogy "Miután Izrael állam megalakult, és így a szövetség legfőbb célkitűzése már teljesült, valamint mert Magyarország és Izrael között ma már rendes diplomáciai kapcsolat áll fenn, az intézőbizottság a Magyar Cionista Szövetség működését beszünteti." Ugyancsak feloszlott a Magyar Palesztina Hivatal is. Lásd. Szabad Nép, 1949. 03. 25. és Svéd László: a magyar zsidósság és a hatalom 1945-1955. Dokumentumok in: Múltunk 1993/2-3, 269. -

44. Lásd Szalai Ágnes: A magyarországi kommunista diktatúra zsidó áldozatai (1949-1954) in: Randolph L. Braham (szerk.): Tanulmányok a holokausztról, IV. kötet, (Budapest: Presscon, 2006), 217-267. -

45. Márton László: Zsidó sor, zsidó kérdés a háború utáni Magyarországon, 144. Az adatszolgáltatás pontossága, megbízhatósága persze már más kérdés. Édesanyám mesélte, hogy ’56-ban ő is kézbe kapta saját káderlapját, amelyben legnagyobb megdöbbenésére az állt, hogy (1944-ben Auschwitzban elpusztított!) apja "a háború előtt egyetemi tanár, utána pincér". A pincérség egyébként igaz. -

46. Csorba László: Izraelita felekezeti élet Magyarországon a vészkorszaktól a nyolcvanas évekig, 114. -

47. Az egységes szervezet megalakulása egyik legfontosabb lépéseként 1950 szeptemberében megalakult a felekezeti élet egészét meghatározó, a hazai vallásos zsidóság 80%-át magába foglaló Budapesti Izraelita Hitközség (BIH), külön ortodox tagozattal - Dr. Kende Péter: Röpirat a zsidókérdésről, 125. -

48. Az 1945 novembere óta hetente 12-16 oldalon megjelenő egyetlen (hivatalos) felekezeti lap, az Új Élet megjelenését "papírellátási nehézségek miatt" havi egy alkalomra korlátozták 4 oldal terjedelemben. - MOL XIX. A21, 11. doboz, 8938/1955. Ez a helyzet csak 1956 után változott. -

49. Csorba László: Izraelita felekezeti élet Magyarországon a vészkorszaktól a nyolcvanas évekig, 131. -

50. Nem elfelejtendő, hogy az 1945 előtt elrabolt gyárak, vállalatok, üzletek, földbirtokok stb. restitúciójára a háború után már eleve csak korlátozottan, töredékében került sor. A zsidókat egzisztenciálisan érintő államosítási folyamat 1948-tól gyorsul fel. Márciusban államosítják a száznál több munkást foglalkoztató ipari üzemeket, közel 600 céget, a hónap végén bezárják a budapesti értéktőzsdét, áprilisban bejelenti feloszlását a GYOSZ. 1949 decemberében államosítják a legalább tíz munkást foglalkoztató üzemeket is. 1950 januárjában rendeletileg megtiltják magánszemélyek nagykereskedelmi tevékenységét, az év során kisajátították a patikákat, a még magánkézben lévő malmokat és last, de még korántsem least 1952 februárjában törvényerejű rendelet jelenik meg a magánházak illetve -lakások részleges állami tulajdonba vételéről. Az intézkedések sorozata kihúzza a talajt hagyományos zsidó önálló középrétegek lába alól. Ha hinni lehet egy kortársi munka adatainak - Eugene Duschinsky: The Jews in the Soviet Satellites, (Syracuse: Syracuse University Press - The American Jewish Committee, 1953), 466-467 - az 1949 végi államosított 1721 kiskereskedelmi cég 88%-a, az érintett bérházak 78%-a volt zsidó tulajdonban. Az 1948/49-ben hivatása gyakorlásától eltiltott 687 ügyvéd 64%-a volt zsidó származású. -

51. MOL Jelenkori Gyűjtemény XXXIII-3 2d. 24. t. - 52. Az illegális aliják, amelyek már 1945 óta folytak, 1949 elejétől (a legális lehetőségek megszűntétől) váltak jelentőssé. Összességében mintegy 4,000-5,000 cionistának sikerült ily módon - túlnyomórészt Pozsonyon keresztül - elhagynia az országot, de 1949 júliusától a csehszlovák hatóságok már visszaszállították a menekülni próbálókat. 1950 januárjától az Ausztria felé történő menekülés is lehetetlenné vált. A hatóságok május végén letartóztatták a fontosabb cionista pártok azon felnőtt és ifjúsági vezetőit, akik az illegális alijákat szervezték és úgynevezett cionista perben több éves börtönbüntetésre ítélték (1949. június 18.) őket. Vö. Győri Szabó Róbert: A kommunista Párt és a zsidóság Magyarországon (1945-1956), 213-217 és Dénes Béla: Ávós világ Magyarországon. Egy cionista orvos emlékiratai, (Budapest: Kossuth Kiadó, 1991), passim. Egyéni kivándorlási kérelmek alapján 1952 és 1955 között az egyezmény kontingensén túl mindösszesen 370 (túlnyomórészt idős, beteg, szakképzetlen) magyarországi zsidónak engedélyezték az izraeli kivándorlást. -

52.Dr. Kende Péter: Röpirat a zsidókérdésről, 143. -

53. A Joint helyi vezetőjeként 1947 augusztusa óta Magyarországon tevékenykedő Israel Gaynor Jacobsont 1949. december 15-én tartóztatta le az ÁVH. Tizenkét és félnapi intenzív (napi 18-20 órás) kihallgatás után - az amerikai kormány határozott tiltakozására - elhagyhatta az országot. - Schmidt Mária: Ez a per lesz a legek-lege in: Szombat 1995/4, 31. Már a Joint magyarországi tevékenységének befejezése előtt 1953 januárjában megszűnt a Zsidó Világkongresszus magyarországi tagozata. -

54.Dr. Kende Péter: Röpirat a zsidókérdésről, 136. - 54. MOL 276. f. 65/367. ö. e. -

55. "A vallásos zsidók (becslések szerint az ötvenes években a zsidó származásúak egynegyede) csak úgy tudják megoldani, hogy szombaton ne kelljen dolgozniuk, ha Joint-pénzekből alapított ’szombattartó szövetkezetben’, háziipari vagy szolgáltató szövetkezetben bedolgozóként, villanyszerelőként, ablakpucolóként keresik a pénzt, hiszen boltjukat elvették, nyugdíjat nem kapnak /…/ Sokan párttagok ugyan, de eljárnak a zsinagógába is, otthon kóser háztartást vezetnek." - Dr. Kende Péter: Röpirat a zsidókérdésről, 126. -

56. Vö. Bíró Zoltán (Rákosi öccse): Imperialista kozmopolitizmus in: Szabad Nép 1949. május 29. -

57. A háború után új Szovjetunió-beli antiszemita kampány az úgynevezett Antifasiszta Bizottság felszámolásával, tagjai bebörtönzésével, kivégzésével a negyvenes évek második felével kezdődött. Csúcspontját az 1952-53-as években érte el, és idővel kiterjedt a vazallus államokra is (Slansky per és társaik). A szovjet állami antiszemitizmus (második világháború utáni) történetére lásd Arno Lustiger: Rotbuch: Stalin und die Juden, (Berlin: Aufbau Verlag, 1998); magyarul: Gereben Ágnes: Antiszemitizmus a Szovjetunióban, (Budapest: PolgART Kiadó, 2000) és uő.: "Engedd el népemet!" Zsidók a háború utáni Szovjetunióban, (Budapest: Atheneum 2000, 2003). -

58. Vas Zoltánnak, az Országos Tervhivatal kegyvesztett, posztjáról eltávolított, volt elnökének rokona. Vast is csak jó szerencséje - legfőképp Sztálin halála - mentette meg, hogy "cionista ügynökként" elkerülje a kötelet, de legalábbis a súlyos börtönbüntetést. -

59. Ekkor a Magyar Rádió Hivatal elnöke. Szirmai a harmincas évek kezdetén maga is cionista volt Erdélyben.

60. Így például 1953 január végén letartóztatták Engländer Tibor illegális (1949-1953) cionista csoportját cionista szervezkedés, önvédelmi csoport alakítása, az izraeli követséggel fenntartott kapcsolatok és disszidálási kísérlet alapos gyanújával. A csoport hét tagját 1953. július 13-án idegen állam megbízottja részére végzett adatszolgáltatás, a népi demokrácia ellen folytatólagosan elkövetett izgatás, hűtlenség bűntette miatt egytől négy évig terjedő börtönbüntetésre ítélték. - Győri Szabó Róbert: A kommunista Párt és a zsidóság Magyarországon (1945-1956), 247-248. -

61. Így tartóztatták le Bárd Andrást a KEB titkárát, "éberség elmulasztása miatt" visszahívták Kovács Istvánt a PB-ből és leváltották a KV Párt és Tömegszervezetek Osztálya vezetői posztjáról. Ugyanilyen váddal visszahívták Vas Zoltánt a PB-ből és leváltották a Tervhivatal elnöki funkciójából stb. - Kiszely Gábor: ÁVH. Egy terrorszervezet története, (Budapest: Korona Kiadó, 2000), 296. Állítólag Rákosi elkezdte pártbeli potenciális ellenfeléről, Nagy Imréről is azt a rémhírt terjeszteni, hogy zsidó. Rákosi politikai szövetségesei, legközelebbi munkatársai sem érezhették biztonságban magukat. - Lányi Gusztáv: Rákosi Mátyás politikai antiszemitizmusa in: Világosság 1994/10, 37-38; Hegedűs András: A történelem és hatalom igézetében, (Budapest: Bethlen Gábor kiadó, 1989), 192. "Az akció enyhébb formájaként napirendre kerültek a zsidó párttagok elleni fegyelmi intézkedések, a cionistának vélt zsidó származású diákok kizárásai az egyetemekről, a káderlapok felülvizsgálata." - Győri Szabó Róbert: A kommunista Párt és a zsidóság Magyarországon (1945-1956), 237. Sztálin halála után a "négyesfogat" tagjainak, illetve a vezető grémiumok számos tagjának zsidó származása állandóan téma volt a szovjet és magyar vezetők megbeszélésein. Jól ismert, ha publikált formájában nem is 100%-osan hiteles, Lavrentyij Pavlovics Berija pikírt megjegyzése Magyarország zsidó királyáról. 1956 nyarán a "nemzetibb" kommunista vazallusok gondolatával barátkozó szovjet vezetőségben ismételten felmerül a "magyar nemzetiségű" elvtársak helyzetbe hozása. Magyarországi nyári látogatásáról Mihail Andrejevics Szuszlov a leendő főideológus többek között azt jelentette, hogy "…felhívtam az elvtársak figyelmét annak szükségességére, hogy bátrabban emeljenek ki vezető munkakörbe magyar nemzetiségű kádereket. Megfigyelésem szerint ebben a tekintetben itt nagy rendellenességek vannak. Mi több, azzal a jelszóval, hogy a tekintélyesebb és tapasztaltabb kádereket kell bevonni a vezetésbe, s ezek többségükben zsidó nemzetiségű elvtársak, igyekeznek őket még inkább szembeállítani a fiatalabb magyar nemzetiségű káderekkel." - Szuszlov: Nincs válság Magyarországon in: Vjacseslav Szereda - Alekszandr Sztikalin (szerk.): Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SzKP KB levéltárából, (Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó, 1993), 23. Másokhoz hasonlóan a Rákosi utódlásán mesterkedő Kovács István, a budapesti pártbizottság titkára is érzékelte a szovjet elvárásokat. Mint az akkori szovjet nagykövet, Jurij Vlagyimirovics Andropov 1956. június 18-án írta: "Kovács elvtárs érintette továbbá a magyar nemzetiségű káderek vezetői posztra történő jelölésének Szuszlov elvtárs által felvetett kérdését. Tisztában van a kérdés jelentőségével, mondta, de rá kell mutatni a megvalósítás során felmerülő bizonyos nehézségekre. Mint Kovács elvtárs közölte, ő a maga részéről levonta a szükséges következtetéseket a kérdés felvetéséből, és határozottan ellenezni fogja, hogy megválasszák az MDP KV másodtitkárává, mivel ő nem magyar nemzetiségű. Emlékeztettem Kovács elvtársat, hogy Szuszlov elvtárs a vele folytatott beszélgetésben éppúgy, mint azokon, amelyeket más elvtársakkal folytatott, nemegyszer hangsúlyozta, hogy a magyar nemzetiségű káderek jelölésének kérdését általánosságban veti fel, és nincs szó bármely konkrét személy, így az ő, Kovács elvtárs jelölésével kapcsolatos ellenvetésekről." - Andropov feljegyzése a Rákosival és Kováccsal folytatott megbeszélésekről. Magyar nemzetiségű vezetők kellenek in: Vjacseslav Szereda - Alekszandr Sztikalin: i. m., 31-32. A szovjet vezetőket minden bizonnyal sok minden zavarta Magyarországon, de az a tény hogy a zsidóság - a Szovjetunióval ellentétben - a térségben nem számít nemzetiségnek, nyilvánvalóan egyáltalán nem. -

62. Egyes pártiskolák már 1948/49-ben bevezették a kvázi numerus nullust, kizárva felvétel lehetőségét a "burzsoá elemek" (túlnyomó többségben zsidók) számára. - Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére, 150. Ugyanakkor az 1948-1956 közötti időszakból csak egy olyan kommunista pártfunkcionáriusok által csempészet örvén szított esetet (Salgótarján, 1949. július 9., 12.) ismerünk, amely nyílt antiszemita jelleget viselt. A salgótarjáni incidensről lásd Pelle János: Sarokba szorítva. Zsidó alternatívák 1945 után 3 dokumentum tükrében in: Világosság 1990/5, 358-359. Az "alulról" jövő kisszámú nyilvános antiszemita megnyilvánulás (így tömeges sírkőrongálás 1955 október végén egy budapesti izraelita temetőben, vagy antiszemita falfirkák a beledi izraelita hitközség közösségi épületének falán - vö. MOL XIX A 21 ÁÉH 11. doboz, 8938/1955) nem találkozott a felsőbb párt és állami fórumok egyetértésével. -

63. Vö. a "kisnyilasok" megnyerésére indított akciókkal. -

64. Csak "1949 májusától decemberig a párton belüli tisztogatások során 310 pártfunkcionáriust mozdítottak el helyéből, ebből 209 volt zsidó vagy zsidó származású. Ez a 67%-os arány egyben az eddigi zsidó túlreprezentáltság tényére utal." - Győri Szabó Róbert: A kommunista Párt és a zsidóság Magyarországon (1945-1956), 267. -

65. MOL 276 f. 65/183. ö. e. - Kiszely Gábor: ÁVH. Egy terrorszervezet története, 312. Szüleimnek a kitelepítést csodával határos módon sikerült elkerülni. Családunk egy "Blut für Ware" akció keretében a fővárosba költözhetett. 1945 és 1949 között, a családi birtok a maximálisan visszakapható 300 holdról 16-ra olvadt (200-at elvettek, 100 hold szántót kényszerrel 20 hold szőlőre cseréltek, amiből apám 4-et eladni kényszerült, hogy az adót fizetni tudja). 1949 tavaszán a nagyon szegény családból származó anyám - akinek imponált a nagy vagyon, de igazán sohasem hitt benne, mert apám dolgozni és nem mutatványosan "élni" akart - jó érzékkel a teljes csőd előtt ezt ajánlotta fel a kommunista párt helyi korifeusainak cserébe, hogy mint osztályidegen elemek bántatlanul eljöhessünk, elmenekülhessünk a tirpák paradicsomból. Az elkövetkező negyven évre valószínűleg ez volt - a mából visszanézve - élete legjobb döntése. Apám kész lett volna, történjen bármi, tovább ragaszkodni az ősi juss maradékához, de amikor anyám válással fenyegette, megtört. Karakter kérdése az egész, mert apám "osztályos" társai közül sokan, akik "átálltak", egész jól boldogultak. (És még volt bőr a pofájukon is, ezt a jellemhibát felhánytorgatni, amikor apám segítségért fordult hozzájuk.) Végülis szerencsénk volt, mert az egyik párttisztviselőben édesanyám egy munkácsi "kisnyilasra" ismert, aki ott 1944-ben nem is volt olyan kicsi, és most is elég hatalma volt, hogy múltjának terhelő tanújától tulajdonképpen gáláns módon megszabadulhasson. Az elkövetkező években apám évekig nem tudott szakmájában elhelyezkedni, anyám alkalmi munkáiból és az elkótyavetyélt nagyszülői házért kapott csekély összegből próbáltunk megélni Budapesten, de ez már egy másik dicstelen történet. -

66. A legendás "Szabó bácsi" sofőrjéről, személyi kísérőjéről, november 2-ig helyetteséről részletesen lásd Eörsi László: A Széna tériek 1956, (Budapest: 1958-o Intézet - Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, é. n. [2005], 187-188. Varga László - hivatkozva a Fővárosi Bíróság 2383/1957. sz ügyiratára egyenesen azt állítja, hogy Bán Róbert /…/ a Maros utcai parancsnok /…/ zsidóként csatlakozik a felkelőkhöz, hogy ha kell, fegyverrel a kezében vessen gátat a zsidóellenes kilengéseknek." - Varga László: "Zsidókérdés" 1945-1956 in: Világosság 1992/1, 66-67. -

67. Szalai 56-os szerepvállalásáról részletesen lásd Potó János: 1956 az Akadémián in: Történelmi Szemle 2006/1-2, 53-90. -

68. A patres minorum gentium közül csak elrettenő például említendő a klasszika-filológus Trencsényi-Waldapfel Imre tragikomikus "munkásőrködése". -

69. Életéről, 56-os tevékenységéről, 1958-as mártíriumáról legújabban lásd Szarka Lajos: Letört olajág, (Hévíz: Hévíz Város Önkormányzata, 2006).

70. Eörsinek és hasonló származású/szellemiségű társainak saját zsidóságuk megítélésében elfoglalt ambivalens álláspontját jól tükrözik a dilemmát több évtizedes perspektívába állító sorai: - "Első eszmélkedésem óta arra vágyom, noha persze sokáig ezt nem tudtam volna így megfogalmazni, hogy otthon érezhessem magam… Még 1944-ben sem rémlett fel bennem, hogy nem vagyok magyar, de ekkor azért feltűnt már, hogy folyton-folyvást át akarják döfni a rejtelmes okból szívemre kényszerített sárga csillagot. 1945 után úgy gondoltam, hogy a szocializmus a többi tébollyal együtt a faji őrületet is kiiktatja majd a nemzet életéből. Hamar be kellett látnom, hogy reményeim egy pokoli rendszer szolgálatába állítottak. Hogy jóvátegyem ezt, a többi magyar ifjúval együtt lelkesen buzgólkodtam a forradalom napjaiban. Ezért sok magyar ifjúval együtt dutyiba csuktak néhány évre. A dutyi számos zárkájában vidáman viseltem el a bánatos honfi-sorsot, de azért reggelente gyakran meghökkentett, hogy egyik vagy másik zárkatársam éjjel, amíg aludtam, visszavarrta csíkos zubbonyomra a sárga pecsétet. Nem értettem, hogyan gondolhatják, hogy én nem vagyok magyar. /…/ Hová asszimilálódjon egy asszimilálódott zsidó?" - Eörsi István: Költői kérdések in: Ismerős úr a csúszdán, (Budapest: Noran Kiadó, 2002), 326. -

71. Komoróczy Géza: Az erőszakot le kell fogni in: Élet és Irodalom (2006. 12. 18.), 11. "…bár zsidó és nem-zsidó főszereplői vagy résztvevői /…/ másképpen élik át az eseményeket, sem a forradalmi sajtóban, sem a rádióban, sem a cenzúrától végre megszabadult közvélemény bármely más, bár oly fontos fórumain sem találni senkit a kortársak között, aki a zsidók és nem-zsidók közötti bármiféle érzelmi megosztottságról adna számot. /…/ minden úgy történik mintha a ’zsidókérdést’ véglegesen meghaladták volna." - Karády Viktor: A magyarországi antiszemitizmus: kísérlet egy történeti kérdéskör megközelítésére in: Régió 1991/2, 17-18. -

72. Vö. "München, 1856. november 22. […] Egy menekült - orvos, zsidó, munkatáborban volt, három nap előtt érkezett -: ’Nem volt osztály, nem volt vallás. Mindenki együtt volt. Ezért érdemes volt élni. Zsidó vagyok, sok rossz emlékem van, De ezekben a napokban először éreztem, hogy büszkeség magyarnak lenni.’" - Márai Sándor: Napló 1945-1957, (Budapest: Akadémiai Kiadó - Helikon Kiadó, 19990), 311. -

73. Egy sokszor felidézett történet szerint egy zsidó származású "egyetemista a Műszaki Egyetemen életében addig sohasem átélt lelkesedéssel vett részt a egyetemisták összes megmozdulásán. Ott volt a Bem szobornál is, a tömeggel indult onnan a parlamenthez. A Margit hídon valami rossz érzés kerítette hatalmába. Hazament, s napokig nem tette ki a lábát, majd meg sem állt Bécsig. Évtizedekkel később hosszú órák kellettek ahhoz, hogy újra előjöjjön a feledés homályából az a bizonyos pillanat. A Margit hídon egy bőrkabátos motorkerékpáros hajtott el mellettük. A tömeg, a rend felbomlása, s mindenekelőtt a motorkerékpáros 1944 emlékét idézte fel benne." - Varga László: "Zsidókérdés" 1945-1956, 67. Ötven év távolából ki tudná már megmondani, hogy a megsemmisítő- és munkatáborokat, meggyilkolt szüleit felejteni próbáló, "osztályidegen" férje révén kétes elemnek számító, ám az 1953-as kormányprogram után mégis esti egyetemre járható, október 23-án egyetemi kollegáival és tanítványaival együtt vonuló édesanyámat, mi motiválta, amikor hirtelen azt mondta, elég. Talán egy diákja - tételezzük fel - nem is rosszindulatú megjegyzésére: "nem lesz többé orosz, tanárnő" döntött úgy, hogy a maga részéről befejezve az aktív részvételt, a Bem téren magára hagyja tanítványait. Ha történelmi érzéke jobban működik, hazafelé több napra való élelmiszert vásárol, mert környékünkön másnaptól már valamennyi bolt zárva tartott. Nem tette, erejéből csak annyi tellett, hogy 24-én, vagy talán 25-én, a péntek esti ezüst gyertyatartókat és kényszervásárolt Lenin-Sztálin köteteteket elrejtse a fáspince mélyén. Ami az ételt illeti az elkövetkező napokban az éhkopp mellett maradt a házbeli szomszédok kénye, jobb esetben kedve. A vízszolgáltatás működött. -

74. A budapesti izraeli követség október 23-án küldött jelentése szerint "Az egyik csoportosulásban ma az első alkalommal ilyen hangok hallatszottak: Ki a zsidókkal a kormányból! Küldjék őket Izraelbe! Stb. A kormány összeomlása esetén az oroszok hívei antiszemitizmust jósolnak. A zsidó körökben a félelem hasonló." - idézi Vámos György: Hol voltak a zsidók 1956-ban in: Erec 2006/6 (Budapest), 3. -

75. Kovács András: A zsidókérdés a mai magyar társadalomban in: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, 15 -

76. "1956-nak, mint minden viharosan lezajló és gyökeres változásokat hozó eseménynek van egy valódi története, és egy, ami a fejekben él. Ez a két történet talán semmilyen kérdésben sem tér el élesebben egymástól, mint abban, hogy mennyi antiszemitizmus kísérte az 1956-os eseményeket." - Kovács András: A zsidókérdés a mai magyar társadalomban 51. -

77. Benedek Pál szemtanú, (későbbi) izraeli újságíró visszaemlékezése - idézi Naftali Kraus: Az áldozat visszatér, (Budapest: PolgART Kiadó, 2002), 381. -

78. Magyar Függetlenség, 1956. november 2. (déli kiadás) - idézi Varga László: "Zsidókérdés" 1945-1956 in: Világosság 1992/1, 66. -

79. In: Varga László - Kenedi János (szerk.): A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 - november 9, (Budapest: Századvég Kiadó - Nyilvánosság Klub, 1989), 414. -

80. Engländer Tibor: Elkésett forradalom a hitközségben in: Szombat 1992/8, 17. Engländer meglepő módon az esemény dátumaként november 3-át, vasárnapot jelöli meg. Ismeretesen ebben az évben vasárnap november 4-ére esett. Nem valószínű, hogy harmadikán, ami egy szombati nap, délelőtt tehát a szombat kimenetele előtt a Rabbiszemináriumban, illetve a Hitközségben gyűlés(ek)re került volna sor. Minden valószínűség szerint a helyes dátum november 2, péntek, ami összhangban van a MIOI és a Pesti Izraelita Hitközség Ideiglenes Forradalmi Bizottságának november 2-ára datált, nyilván egy hitközségi ülésen elfogadott határozatának időpontjával. -

81. B. Lomax: Az értelmiség forradalma vagy a munkásoké, Magyar Füzetek, (Párizs: 1981), 354, 110 - idézi Karády Viktor - Vári István Félelem és részvétel: zsidók 1956-ban in: Világosság 1989/6, 454. 50 év távolából Komoróczy Géza is megemlékezik a verbális agresszióról - vö. Komoróczy Géza: Az erőszakot le kell fogni in: Élet és Irodalom (2006. 12. 18.), 11. -

82. PIL 290. f. 119. ő. e.; Gergely Ágnes: A tolmács, (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973), 51-52. Vö. a Tel Aviv-i Haarecben 1949-ben az úgynevezett cionista per után megjelent "Hol a tavalyi szimpátia" (héberül) című cikk állításával: "Tény, hogy Magyarországon nincs hivatalos antiszemitizmus. De a minisztériumokban gyakran lehet hallani antiszemita elszólásokat. Többek között azt is ígérik, hogy a jövőben nem küldik őket Auschwitzba, hanem a helyszínen intézik el őket…" (MOL XXXIII-5/a 1. doboz, 35/a tétel). Az "Iciges" felirat az ablakokra mázolt nyilas- és horogkeresztek társaságában Debrecenben is feltűnt - Gadó János: "Összegyűjtöttük és regisztráltuk". Antiszemita atrocitások 1956-ban, 19. Zsidóellenes falfirkák és röpcédulák (heves antikommunizmussal párosulva) a második szovjet intervenció, a november 4-e utáni hetekben-hónapokban is feltűntek. Vö. Standeisky Éva: Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban in: Élet és Irodalom, 2004. február 27., 14. -

83. Például az október 23-i tüntetésen: "Lengyel-magyar határt/zsidómentes hazát!" - Dr. Kende Péter: Röpirat a zsidókérdésről, 149. -

84. "… a magyar október nem zsidó részvevői stratégiai megfontolásból is kénytelenek voltak a tudatos önmegtartóztatásra ebben a vonatkozásban éppúgy, mint a nacionalista jelszavak esetében, feltéve ha voltak egyáltalán a tömegeknek elfojtandó antiszemita érzelmei. A felkelés aktivistái, az újonnan választott vezetők vigyáztak arra, hogy azonnal elhallgattassanak minden olyan kísérletet vagy kísértést, amely ürügyül szolgálhatott volna - írja Győri Szabó Róbert (i.m., 290-291) - a régi rend restaurációjának vádjára és ezáltal erősen kompromittálta volna a forradalmat. Márton Lászlóra (Márton: i. m., 150) hivatkozva Győri Szabó azt az apokrif esetet is felidézi, amikor a felkelők azért engedtek el volna egy elfogott "ÁVH-s tisztet, mert kiderült róla, hogy zsidó, és ezzel is az antiszemitizmus vádját akarták szemléletes módon kivédeni." Vö. Örkény István: Noteszlapok 1956-ból. In: Holmi, 1991. október, 1357. -

85. Petri Lukács Ádám megfogalmazását idézi Matúz Gábor: Zsidógyilkosságok 1956-ban? Vádak és tévhitek, (Budapest: Kairosz Kiadó, 2004), 55. Arról sem feledkezzünk meg, hogy a felkelés első hulláma elsöpörte a Rákosi-Gerő vezetést, s visszahozta a hatalomba Nagy Imrét, így a "zsidó-uralom" összeomlása zárójelbe tette az antiszemitizmus egyik indítékát. -

86. Szabó Miklós: 1956 öröksége in: Unió, 1989/1 - idézi Győri Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság Magyarországon (1945-1956), 29. -

87. A kádári propaganda utóbb azt terjesztette, hogy az ellenforradalmi erők november 5-én pogromra készültek. - Vö. Heller Ágnes: Egy fél évszázad után in: Szombat 2006/8, 26. -

88. Ennek nyilvános megnyilvánulásait, amiképpen a faji, felekezeti jogi megkülönböztetést a totalitárius diktatúra évtizedei alatt mindvégig tiltották, elfojtották, megtorolták, de a jelenség - nem utolsósorban "kibeszélhetetlensége" miatt - latens módon továbbra is létezett. Nyilvános jelentkezése 1956-ban és 1989 után a szabad véleményalkotás és kinyilvánítás egyik következményeként sokak számára okozott (és okoz) traumát. -

89. A tiszántúli, dél-alföldi zsidóság több nagyobb csoportját, mintegy 15,000 embert, családostul Bécs környéki lágerekbe deportálták, ők auschwitzi sorstársaik túlnyomó többségével ellentétben többnyire túlélték a háborút. - Vö. Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945, (Budapest: Századvég, 1992), 226.

90. Itt leginkább a rendszerbe ilyen vagy olyan módon integrálódott "kisnyilasok" jöhetnek szóba, jóllehet Budapesten október 23 és november 4 között több ismert nyilas vezető és szellemi irányító is kiszabadult, köztük az antiszemitizmus olyan ismert propagandistái és szervezői, mint Meskó Zoltán vagy Dövényi Nagy Lajos. -

91. "A zsidóellenes atrocitások túlnyomó többsége a közbiztonság átmeneti lazulásához köthető: ahhoz a néhány naphoz, amikor a régi erőszakszervezetek - a rendőrség és a honvédség - elbizonytalanodtak, az újak - a polgárőrség, a nemzetőrség - pedig még nem szerveződtek meg. A hatalomváltással járó bizonytalanság, a törvényi gátak leomlása kedvezett a lefojtott indulatok kirobbanásának. A következményektől való félelem immár nem tartott vissza a cselekvéstől." - Standeisky Éva: Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban in: Élet és Irodalom, 2004. február 27., 14. -

92. Karády Viktor - Vári István Félelem és részvétel: zsidók 1956-ban in: Világosság 1989/6, 454. Karády-Vári tanulmánya, amely egy korábbi terjedelmesebb francia szöveg magyarítása, ismereteim szerint a témában megjelent első magyarországi publikáció, ha eltekintünk a "Fehér Könyvek" (lásd alább) állításaitól, amelyekhez a szerzők erős kritikával viszonyulnak. -

93. Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben, (Budapest: Magyar Népköztársaság Tájékoztatási Hivatala, é.n. [1957/58]), I. köt., 41 és 45. és IV. köt., 70-78 ("Antiszemita jelenségek és zsidóellenes atrocitások a magyarországi ellenforradalom idején"). A könyvek valamennyi incidensért a rendszer ellenfeleit teszik felelőssé, és azt sugallják, hogy egyedül a kommunista rendszer, a proletárdiktatúra az egyetlen garancia Magyarországon az 1944-es atrocitások megismétlődése, a zsidóellenesség fellángolása ellen. -

94. A MIOI 1957. január 21-iki keltezésű, a World Jewish Congress európai részlegének (London) címzett német nyelvű levele fordítását lásd Gadó János: "Összegyűjtöttük és regisztráltuk". Antiszemita atrocitások 1956-ban in: Szombat IV/8, 18-20. A levél összesen 24 szóban és tettben elkövetett atrocitást említ. -

95. És egyben a "zsidók" visszaterelését a közös akolba is. Bizonyítani kellett, hogy a zsidóságot saját érdeke köti az antiszemitizmus kitörését meggátló, azt elfojtó társadalmi rendhez. "Ha ezt a zsidóság netán elfelejtené az államrend újra meg újra emlékezteti rá." Mint Várdy Péter találóan leszögezi (i.m., 468.), talán Aczél György későbbi kultúrpolitikusi tevékenységére is gondolva: "A társadalom lappangó és fenyegető antiszemitizmusa istrumentálisnak bizonyult a 45 utáni rend három kritikus fázisában: az újjáépítés, a fordulat éve és az 56 utáni restauráció idején. Azaz a /…/ magyar antiszemitizmus is rendszerstabilizáló tényező." "A forradalom után az újra kiépülő pártállam kettős szerepet vállalt fel. Egyrészt a hivatalos propagandában a zsidók védelmezőjeként lépett fel, hangsúlyozva az ’ellenforradalom antiszemita jellegét’. Jelképes gesztussal engedélyezték például az Új Élet régóta áhítozott kéthetenkénti megjelenését (1957-ben - H. Gy.), majd később a zsidókérdés újabb elfojtása következett. Másfelől megkezdődött a zsidó származásúak (minden korábbi mértéket meghaladó - H. Gy.) /…/ kiszorítása a párt és az állam túlságosan szem előtt lévő pozícióiból. /…/ A problémát egész egyszerűen harminc évre a szőnyeg alá söpörték…" - Győri Szabó Róbert: A kommunista Párt és a zsidóság Magyarországon (1945-1956), 296. -

96. Dr. Kende Péter: Röpirat a zsidókérdésről, 149. -

97. Így például Harsányi László öt további, az ország keleti felében lezajlott zsidóellenes kilengésről tudósít. Lásd Harsányi László: Adalékok a hajdúvárosok zsidóságának történetéhez in: Évkönyv 1970 (Budapest: MIOK, 1970), 122, 127, 136, 161 és uö.: A nyíregyházi zsidók történetéhez in: Évkönyv 1973-1974, (Budapest: MIOK, 1974), 87-88. -

98. A MIOI már említett levele szerint november 2-án és 3-án (közelebbről nem részletezett) zsidóellenes hangulat alakult ki Kisvárdán és Kaposváron, atrocitások nélkül. Jánoshalmán állítólag antiszemita demonstrációt készítettek elő, de lefújták. Nyíregyházán Kádár hitközségi elnöknek (személyes ismerősünk volt, orvostanhallgató fia az ötvenes évek végén albérlőként nálunk lakott Budapesten) azt mondták "kezdheti osztani a meghívókat az akasztásra" - Gadó János: "Összegyűjtöttük és regisztráltuk". Antiszemita atrocitások 1956-ban, 18. Édesapámat, aki 1953-ban Nagy Imre reformintézkedései jóvoltából végre tartósan el tudott helyezkedni, s egy budapesti mezőgazdasági vállalat vidékre delegált mindeneseként (hétfőnként hajnalban vidékre utazott, s péntek este hazajött) a forradalom Debrecenben érte. Csak a harcok elültével az első hét végén tudott visszakerülni a fővárosba. A vidéki kirendeltségen dolgozók megpakoltak egy kisebb teherautót élelmiszerrel, amit apám lelkiismeretesen kiosztott a pesti kollégák között. A neki jutott részt hazahozta (addig, mint már említettem, a szomszédok jóvoltából jutottunk meleg ételhez), de mivel a vidéki jótétemény javarésze többnapos kenyérből állott - nehogy megromoljon - szétosztotta a ház lakói között. Száraz vagy nem száraz, mindenki örült a kenyérnek (a Széna tér környéki házból a legközelebbi pékség megközelítése gyakran csak golyózáporban volt lehetséges), házmesterünket kivéve. W. bácsi, aki a szállongó pletykák szerint az első világháborúban az otrantói hős hajóján volt másodkormányos, éktelen üvöltésre fakadt. "Mocskos zsidók" - kiabálta - kalácsot zabálnak, nekünk meg odalökik a penészes kenyeret." Kilenc és fél évesen nem tudtam (gondolom házmesterünk sem), hogy Marie Antoinette-nek a Versailles-ba vonuló párizsi munkásasszonyoknak mondott ismert jótanácsát parafrazálja. Szomszédaink kínosan feszengtek - hallgattak. -

99. "Mindenki ember, csak a zsidó alábbvaló a pondrónál, el kell taposni őket! Délután 3-ra minden zsidó itt fog lógni a lámpavason!" - Dr. Kende Péter: 148. -

100. A hajdúnánási eseményekről részletesen lásd Völgyesi Zoltán: Kisvárosi történet. Az 1956-os forradalom és a zsidóellenes megmozdulások Hajdúnánáson, (Budapest: Osiris Kiadó, 2001). -

101. Gadó János: "Összegyűjtöttük és regisztráltuk". Antiszemita atrocitások 1956-ban, 19; Szántó T. Gábor: Ötvenhat in: Szombat 1992/8, 3. -

102. Várnai Pál: Menni vagy nem menni. Egy magyar zsidó fiatalember dilemmái 1956-ban in: Szombat 2006/8, 24. -

103. Vö. Harsányi László: A nyíregyházi zsidók történetéhez in: Évkönyv 1973-1974, (Budapest: MIOK, 1974), 87. -

104. Vö. Karády Viktor - Vári István Félelem és részvétel: zsidók 1956-ban in: Világosság 1989/6, 453. -

105. Kisebb-nagyobb atrocitások még november 4-e után is történtek. Mint Dr. Kende Péter írja (i. m., 148) "November 11-én Balkányban egy zsidót félig agyonvernek, családját kirabolják, a többiek még időben elmenekülnek. November 18-án Mándokon folyik pogrom (sic!), december 5-én Mezőcsáton a fegyveresek még ’dolgoznak’ abból a 150 fős zsidó halállistából, amit összeállítottak." Máriapócson november 5-én és 6-án felgyújtottak és porig égettek egy zsidó lakást. - Gadó János: "Összegyűjtöttük és regisztráltuk". Antiszemita atrocitások 1956-ban, 19. Standeisky Éva közelebbi időpont nélkül Dikán Nóra forrásközlésére hivatkozva (Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/9. köt. A Nyíregyházi járás, [Nyíregyháza: Jósa András Múzeum, 1996], 124) egy kemecsei incidenst említ - Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban in: Élet és Irodalom, 2004. február 27., 14. -

106. Dr. S. Roth: On the Jewish Community in Hungary and Hungarian Jewish `Refugees, second report, World Jewish Congress, European Division, London, 11 January 1957; Canadian Jewish Congress (CJC), Box 70, file 636: Hungarian Refugees 1956 - itt és a továbbiakban a kanadai adatok forrása: Peter I. Hidas: Canada and the Hungarian Jewish Refugees 1956-1957 (internetes változat, 2006). A hatalomba visszatérő kommunisták "zsidókérdésben" való kétarcúságát jól mutatja, hogy a személyében nem antiszemita, zsidó feleséggel, mennyel bíró Marosán másokhoz hasonlóan alkalomadtán nemcsupán az állam- és pártvezető "négyesfogat" kispolgári (értsd zsidó) származását és mentalitását jelölte meg az ’56-os válsághoz vezető út egyik indokaként, de egy csepeli "munkásgyűlésen" egyenesen szembeállította az igazi proletárokat a párthoz csapódó zsidó származású értelmiségiek bomlasztó tevékenységével. A nyíltan revizionista, holokauszt-tagadó szélsőséges angol történész, David Irving szerint a szovjet tankok nyomán Budapestre belopakodó szolnoki kormány nevében Münnich Ferenc "azzal kérkedett, hogy ez [mármint a szolnoki - H. Gy.] az első magyar kormány, ami nem áll zsidókból." David Irving: Felkelés! Egy nemzet küzdelme: Magyarország 1956, (Budapest: Gede testvérek, 2003), 575. A nemzetközi történészszakmában egyértelműen náciszimpatizánsnak tekintett Irving könyvében azt sugallja, hogy "az első két napon egy antiszemita pogrom volt" az 56-os felkelés, amelyet a munkásság robbantott ki a "zsidó kormánynak" tekintett magyar vezetés ellen és az értelmiség csak később csatlakozott a forradalomhoz. Tézisének ismertetését és cáfolatát lásd Benjamin Geist: Az 1956-os forradalom és a zsidók: a revizionista (Irving-féle) változat in: Szombat 1992/8, 21-22 és Matúz Gábor: Zsidógyilkosságok 1956-ban? Vádak és tévhitek, (Budapest: Kairosz Kiadó, 2004), passim. Címe alapján a zsidóellenes hangulat kiéleződése szempontjából interpretálja az eseményeket a magyarországi németség története ismert kutatójának, Johann Weidleinnek számomra hozzáférhetetlen - csak a szakirodalomból ismert -: Der Aufstand in Ungarn und das ungarländische Judentum. Wider Aufflammen des madjarischen Rassennationlismus (Schondorf: a szerző magánkiadása, 1957, 24 o.) című munkája is. -

107. Izsák Lajos et al. (összeállítás, szerkesztés): 1956 plakátjai és röplapjai. Október 22 - november 5, (Budapest: Zrínyi Kiadó, 199l), 429; Standeisky Éva: Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban in: Élet és Irodalom, 2004. február 27., 14. -

108. Vö. Standeisky Éva: A tagadott, a kibukó és az álcázott előítéletesség in: Szombat 2006/8, 19-21. -

109. 1954-től a település tanácselnöke.

110. Standeisky Éva: Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban in: Élet és Irodalom, 2004. február 27., 15. -

111. Uo. Hasonló inzultus érte dr. Kerényit a szarvasi forradalmi bizottság tagját - vö. Gadó János: "Összegyűjtöttük és regisztráltuk". Antiszemita atrocitások 1956-ban, 18. -

112. Büchlernek az ilyen mellőztetésben már gyakorlata volt. 1938/39 fordulóján, amikor az SzDP-ben néhányan nyíltan felléptek a párt "zsidótalanításának" követelésével "önként" lemondott vezetőségi posztjáról - Győri Szabó Róbert: A kommunista Párt és a zsidóság Magyarországon (1945-1956), 43. -

113. Ahogy az egyik legnagyobb vidéki hitközség rabbija Karády Viktornak mondta: "Amikor megkérdezik egy zsidótól, hogy mit csinált 1956-ban, rendszerint így válaszol: féltem!" - vö. Karády Viktor - Vári István Félelem és részvétel: zsidók 1956-ban in: Világosság 1989/6, 455. A tudós rabbi (valószínűleg a debreceni hitközség szellemi vezetője - H. Gy.) szellemes megjegyzése - nyilván nem véletlenül - rímel Siéyes abbé híres bon mot-jára, aki hasonló választ adott arra a kérdésre, hogy mit csinált a jakobinus diktatúra, a "nagy terror" idején. Az ilyen félelmek miatt az elkövetkező években számos, az országban maradt zsidó végül aktívan vagy passzívan visszahátrált a nevet változtatott kommunista párt "védőszárnyai" alá. -

114. Vö. Naftali Kraus, i.m. 281-282. A helyzet abszurditására Karády és Vári (i.m., 455) idézi azt a zsidó származású nyelvtanárt, "aki - miután 1952 és 1955 között három évet töltött börtönben illegális héber nyelvtanítás miatt - 1956 decemberében azt a kijelentést tette, hogy az oroszok immár másodszor is megmentették a magyar zsidóságot". Jól emlékszem rá, hogy november elején egy ismerősünknek a házukban (Bel-Budán) lakó zöldséges felajánlotta, hogy elbújtatja őt családostól "mint már másokkal 1944-ben tette." -

115. Többek között számosan így interpretálták a Mindszenty által tervezett nagygyűlést. -

116. A magyarországi zsidó népesség migrációja a kivándorlást is beleértve az ismert történelmi körülmények következtében az egész 20. század során meghaladta környezetéét. -

117. Ahogy motivációik különbözőek voltak, ugyanúgy változatos későbbi viszonyuk zsidóságukhoz is. A skála az aktív, netán újra megtalált vallásosságtól a zsidósággal való totális szakításig terjed. Az utóbbi csoportba tartozók számára a radikális hely-és környezetváltoztatás jó alkalomnak kínálkozott a múlt kötelékéből való szabadulásra. 1956/57 fordulóján a kanadai JIAS (Jewish Immigration and Aid Society) munkatársai egy kis minta alapján 50%-ra becsülték azoknak a menekült magyarországi zsidóknak az arányát, akik nem zsidóként regisztráltatták magukat. - Synopsis of Proceedings of two meetings of profession staff of Jewish agencies working with immigrants reimplementation of policy in connection with Hungarian escapees: December 27, 1956 and January 2, 1957 - Toronto, CJC, JIAS, Archives, Montreal, CA Box 70, file 636: Hungarian Refugees, January. 1957. A későbbi adatok ismeretében a becslés erősen eltúlzottnak tűnik, de jó fokmérője a menekültek aggodalmainak, akkori lelkiállapotának. -

118. A Győr-Sopron Megyei Tanács VB ülésének gyorsírói jegyzőkönyve. 1956. november 12. in: Bana József - Borbély János - Szakál Gyula - Szakolczai Attila - Vörös Jenő (szerk.): Győr, 1956. Dokumentumgyűjtemény, 1-2. kötet, (Győr: Győr Megyei Jogú Város Levéltára, 1996), 2. köt. 286. -

119. Győri Szabó Róbert: A kommunista Párt és a zsidóság Magyarországon (1945-1956), 288 - Völgyesi Zoltán (Helyi forradalom. Hajdúnánás 1956-ban, [Hajdúnánás: 1993]) nyomán. -

120. CJC, JIAS, Archives, Montreal, CA Box 70, file 636: Hungarian Refugees, 1956 02068, November-December 1956. Az első menekülteket bécsi belvárosi szállodákban (az ortodox zsidókat a bécsi Hotel Continentalban) helyezték el. A menekültek számának növekedésével átmenetileg külön táborokat alakítottak ki a magyar zsidó disszidenseknek Bad Kreutzenben és Korneubergben - CJC, Box 70, file 636: Hungarian Refugees 1957. Később, a nagy tömegek érkezésekor erre már nem volt lehetőség, valamennyi menekültet közösen szállásolták el. Több kortárs szemtanú visszaemlékezése szerint az ilyen menekülttáborokban, így Traiskirchenben vagy a Lager Roederben [Salzburg, Siezenheim], több antiszemita jellegű incidensre is sor került a menekültek különböző csoportjai között tbk. a zsidók állítólagos kivételezettsége miatt. - Fred Ziegellaub, Director, AJDC Office for Austria to Saul Hayes, 24 January 1957, CJC, JIAS, Archives, Montreal, CA Box 70, File 636: Hungarian Refugees, January 1957; J. S. Macdonald to The Secretary of State for External Affairs, 25 February 1957, NAC, RG 76, Box 862, File 555-54-565 part 2. -

121. Encyclopedia Judaica Vol. 1-16, (Jerusalem: Keter Publishing House Ltd., 1971-1972), 8. kötet, 1107. Marosán már idézett beszédében 25,000 főt említ. Személyes emlék. 56 végén számos ismerős zsidó (család) disszidált. "Ahogy lesz, úgy lesz." Franciaországba távozott rokonaihoz akart menni a már említett, bújtatási ajánlatot kapott família is, de késlekedve indultak útnak, és december végén a határról (büntetés nélkül) visszairányították őket. Mikor az iskola újból megnyílt, kiderült, számos volt osztálytársam, barátom már "messze túl a kék hegyen" jár. Új igazgatót is kaptunk, a régi, akiről mindenki tudta, hogy zsidó, pedig szép magyarosított nevet viselt, ugyancsak külföldre távozott, jóllehet korábban "nagy kommunista volt." A házunkban lakó tizenkét családból kettő hagyta el az országot. Mindkettő zsidó. Cz. Zsuzsi nevű első szerelmem (40 év múlva találkoztunk újra az Egyesült Államokban) szüleivel még november végén disszidált. (A családfő részt vett a rövidesen ellenforradalommá minősülő sajnálatos eseményekben, a Sztálin-szobor egy kisebb darabjával az ő jóvoltából kötöttem közelebbi ismeretséget.) Akkori "legjobb barátom", iskolatársam, D. Jancsi szüleivel és bátyjával ’57 elején kivándorló útlevéllel rokonaihoz Angliába ment. (Az ajándékba küldött "ezüst cowboy- pisztolyt" - ki hinné 57/58-ban lehetett külföldről csomagot kapni - ma is ereklyeként őrzöm.) Mindkét lakásba a Belügyminisztérium jelölte ki az új lakót. -

122. Pelle János: Az utolsó várvádak. Az etnikai gyűlölet és politikai manipuláció kelet-európai történetéből, 278. -

123. Majdnem ez történt a mi családunkban is. Édesanyámat az egyik, rendőrségen dolgozó egyetemi csoporttársnője "összehozta" egy belügyminisztériumi alkalmazottal, aki vállalta, hogy a lakásunkért cserébe kivándorló útlevelet szerez. A korrektnek tűnő üzlet szüleimen, de talán legfőképp a célországon bukott meg. 47. évében járó édesapám menni akart, de nem mindenáron. Mint mezőgazdasági szakember - szűkebb körben elismert juhspecialista - Ausztráliába vagy Új-Zélandba akart kivándorolni, hogy nyolc év kihagyás után (kapcsolatok, pénz és érdemleges idegen nyelvtudás híján legalább) tanult szakmájában helyezkedhessen el. Vízumot azonban nem sikerült szereznie, egyetlen lehetőségnek Izrael kínálkozott, de oda se ő, se anyám nemigazán akart menni. Pedig édesanyámnak 1949-től ott élt egyetlen húga, akit majd még további 32 évig nem fog látni. Se be, se ki. Végül megint anyám döntött. (Ezt nem minősítem.) Arra hivatkozva, hogy fizikailag nem bírná az újrakezdést (35 éves volt ekkor) nagy cirkuszok között sikerült visszaadnia az útlevelünket, pedig a kijelölt belügyér a lakásban már helyszíni szemlét is tartott. 3000 forint vigaszdíjat kért és kapott - ez anyám négyhavi fizetése volt akkor. -

124. N. F. Dreisziger: The Refugee Experience in Canada and the Evolution of the Hungarian-Canadian Community in: Robert H. Keyserlink (ed.): Breaking Ground: The 1956 Hungarian Refugee Movement to Canada, (Toronto: York Lanes Press Inc., 1993), 68; Gerald E. Dirks: Canada's Refugee Policy; Indifference or Opportunism? (Montreal and London: McGill-Queens’s University Press, 1977), 203. -

125. Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után 1933-1955, 102. -

126. A budapesti zsidó fiú és leánygimnázium 1956-ban beiratkozott 190 tanulójából 1957-re 47-en maradtak. - Felkai László: A budapesti zsidó fiú és lánygimnázium története, (Budapest: Anna Frank Gimnázium kiadása, 1992), 153, 168. -

127. Szántó T. Gábor: Ötvenhat in: Szombat 1992/8. 3. - 128. Vö. Virág Teréz: "Mély kútba tekinték…" (Budapest: Animula, 2001), bibliográfia (221-226. o.).

 

FEL