Herczeg Sándor:
Hetvenöt éve történt a Maros utcai tömeggyilkosság
https://polipraktika.blog.hu/2019/01/10/hetvennegy_eve_tortent_a_maros_utcai_tomeggyilkossag
2020.01.12.
(2019. január 10. - Herczeg Sándor /polipraktika.blog.hu/2019/01/10/hetvennegy_eve_tortent_a_maros_utcai_tomeggyilkossag)1945. január 12-én az esztelen öldöklés 44 nő és 40 férfi életének vetett véget Budapesten, az oroszok által akkor már körülzárt fővárosban. A tömeggyilkosságnak ma egy emléktábla állít mementót a Maros utca 16. szám alatt, az elkövetők közül azonban nem mindenki bűnhődött meg, sőt akadt olyan, akit később még a kommunista hatalom is megpróbált felhasználni saját céljai érdekében – s ezek nem sokkal voltak különbek, mint annak idején a nyilasok elképzelései. 1945. január 12-én Kun András kiugrott minorita pap vezetésével mintegy 20-25 fékevesztett pártszolgálatos támadta meg a Budai "Chevra Kadisa" Maros utcai kórházát és egyetlen szerencsés túlélő kivételével mindenkit lemészárolt.
Talán nincs a történelemben szó még egy ilyen elvetemült szadista gyilkosról, aki nemcsak az emberi törvényeket csúfolta meg minden rendbeli gaztetteivel, hanem az egyházi és vallási törvényeket is meggyalázta azzal, hogy rémtetteit az egyház nevében és reverendájának súlyával támasztotta alá. A törvények nem ismernek egyetlen egy olyan bűncselekményt sem, amelyet páter Kun el ne követett volna. Bűnlajstroma teljes mértékben kimeríti a háborús és népellenes bűncselekmények minden esetét. Ezeket a gondolatokat a Kun András minorita szerzetest kihallgató rendőrtiszt fogalmazta meg a páter népbírósági tárgyalását megelőzően. Kun volt az, aki a korabeli tudósítások szerint a "Krisztus nevében, tűz!" felkiáltással adta ki a parancsot a kórház betegeinek, orvosainak és ápolóinak kivégzésére, melyet az antiszemita gyűlölet mellett az vezérelt, hogy a nyilasok és családtagjaik beköltözhessenek az ily módon üressé váló épületbe.
Kun András a nyilas hatalomátvételkor 1944 októberében
Csonka Laura Archivnet-en megjelent kitűnő írása szerint Kun András 1911-ben született Nyírbátorban. Bölcsészeti és teológiai tanulmányait Rómában folytatta. 1941-ben szentelték pappá, majd minorita szerzetesként a kézdivásárhelyi rendházba került. 1943. december 5-én saját elhatározásából hagyta el a rendházat, hogy laicizálását elintézhesse, státuszát tekintve azonban egészen 1945 augusztusáig szerzetes maradt. A rendház elhagyása után a szüleihez költözött Budapestre, s mivel Serédi Jusztinián hercegprímástól nem kapott egyházi joghatóságot, így olasz és latin nyelvórák tartásából élt.
A szélsőjobboldali ideológiák iránti fogékonysága hamar megmutatkozott, már az 1930-as évek elején élénk érdeklődést mutatott a nyilas eszmék iránt. Több éves kint tartózkodása Olaszországban még inkább megerősítette benne a szélsőjobboldal iránti elköteleződését. A Nyilaskeresztes Pártba a német megszállás után, 1944 tavaszán lépett be, annak ellenére, hogy ez egyházi személy számára nem volt engedélyezett. Kun András 1944 szeptemberében dr. Kőfaragó Gyelnik Vilmos, az ún. Országépítő Iroda vezetőjének meghívására adminisztratív feladatok ellátásával bekapcsolódott a hatalomátvételre tett előkészületekbe.
A nyilas hatalomátvétel napján, 1944. október 16-án pedig már a Városmajorban osztott fegyvereket a pártszolgálatosoknak. S ahogy ő maga elmondta: "a nagyobb propaganda szempontjából papi ruhába öltözködtem, karomra nyilas karszalagot, derekamra pedig pisztolyt öltöttem". A nyilas vezetés is felismerte, hogy Kun András papi személye propaganda szempontból nagy jelentőségű, ezért Vajna Gábor belügyminiszter propagandabeszédek tartásával bízta meg. Erősen antiszemita és antibolsevista beszédeiben a haza védelmére, a zsidóság és a Szovjetunió elleni harcra szólított fel, és hangsúlyozta, hogy a kilátástalan háborús helyzetben a győzelem egyedüli záloga Szálasi Ferenc és a Nyilaskeresztes Párt. A budapesti polgári lakosság előtt mégis a Városmajori és a Budavári helyőrségi templomban tartott nyilas érzelmű prédikációiról vált ismertté.
A hatalomátvétel után Kun András a XII. kerületi nyilas pártszervezettel került kapcsolatba, ugyanis Váci úti lakásuk 1944 nyári lebombázása után egy egykor zsidó tulajdonú lakásba költöztek, ami a Városmajor utcában, a kerületi pártház közvetlen közelében volt. 1944 novemberében kapcsolódott be a pártszervezet munkájába, s hamar vezető szerephez jutott, a kerület megtorlás vezető helyettese lett. A szakirodalomban Kun András a nyilas korszak rettegett személyeként jelenik meg, aki "Krisztus szent nevében!" tüzet vezényelt a budapesti zsidóságra. Kun András számtalan bűncselekményt követett el az általa vezetett XII. kerületi nyilas csoport élén. Sűrűn végeztek feljelentésre történő házkutatásokat és előállításokat, s ilyenkor az igazoltatást követően összeszedték a lakásban található értékeket, és a baloldalinak minősített vagy zsidó származású lakókat különböző jogcímen bevitték a pártházba.
A nyilas pártszolgálatosok a védett házakat sem kímélték. 1945. január 2-án és 3-án Kun András társaival körülbelül 700 embert kísért be az Andrássy út 47. szám alá a Paulay Ede utca egyik védett házából, akiket később a Duna parton kivégeztek. Ez alkalommal Kun András csak a bekísérésben és előállításban vett részt. A legtöbb esetben a pártházba bekísért és előállított személyeket Kun András és a többi pártszolgálatos válogatott kínzásokkal bántalmazta, gyötörte. A tanúk visszaemlékezése alapján a verések és a bántalmazások után többeket Kun András végzett ki a nyilas pártház udvarán. 1944 decemberében és 1945 januárjában ezeknek az akcióknak a során az ő irányításával megközelítőleg 280 személyt lőttek a Dunába a pártszolgálatosok.
A Maros utcai kórház 1945 áprilisában...
... és napjainkban
Kunnak és társainak természetesen szúrták a szemét a zsidó kórházak, január 12-én pedig elérkezettnek látták az időt a cselekvésre. A páter vezetésével betörtek a kórházba, a bent lévőket a hallba terelték, levetkőztették és letérdeltették. Egy 90 körüli idős asszony nem hallotta jól az utasításokat, őt a hajánál fogva rántották a földre. Miután kifosztották az áldozatokat, kettesével kivitték a zsidókat az udvarra és a pöcegödör mellett ölték meg őket. A korabeli információk alapján nyolcvannégy emberrel végeztek, köztük Roth Marcellel, a már akkor híres sebésszel is.
Az intézmény egyébként a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt állt, de ez nem tartotta vissza a XII. kerületi nyilasokat. A vérengzést egyetlen ápolónő élte túl úgy, hogy több halott mögött meghúzta magát, így később sikerült vallomást tennie a nyilasok ellen indított eljárásban.
Egy, az esetről szól könyv (Braham, Randolph L.: A népirtás politikája) megőrizte a nevét, ő volt Tamás Lászlóné Barró Jolán, aki 1947. december 21-i tanúskodott két nyilas gyanúsított, Czigány Ferenc és Szabó Jenő büntetőperében. Elmondta, hogy a kórház támadói a betegeket kirángatták az ágyból, a földön taposták őket és a kivégzések előtt tömegsírt ásattak velük az udvaron, majd belelőtték áldozataikat. Tamásné az eljárás során közölte még, hogy a német katonaság korábban több ízben megtekintette a kórházat, minthogy azonban túl kicsinek találták, meghagyták eredeti rendeltetésének. Október 17-én nyilas csoport jelent meg az épületben és fegyverrejtegetés címén házkutatást tartottak. Ez alkalommal még a betegeket nem bántották, csupán a személyzetet terelték ki az utcára, majd rövid idő múlva visszaengedték az épületbe. November vége felé a rendőrség az összes alkalmazottat, orvosokat, ápolónőket, továbbá a járóbetegeket bevitte az őrszobára azzal, hogy a csoportot beszállítja a gettóba. Később úgy értesültek, hogy valaki telefonált Friedrich Bornnak, akinek közbenjárására ezúttal még visszatérhettek a kórházba, amely eredetileg csupán 60-70 személy befogadására volt kontemplálva, ezzel szemben az akkori létszám 115 volt a személyzettel együtt.
A személyzet tagjai között keresztények is voltak, így többek között Jankovics Róbertné Szabó Erzsébet ápolónő is, akinek besúgására történt a tragikus eset január 12-én. Tamásné aznap éppen élelmiszert vételezett a budai Vöröskereszt raktárában. Déli 1 óra felé érkezett vissza a kocsival és éppen a sofőrt akarta kifizetni, amikor megállt az épület előtt egy teherautó, melyből gépfegyverrel felszerelt nyilas pártszolgálatosok szálltak ki, majd berontottak az épületbe, üvöltöztek, partizánok után kutattak és összeterelték a ház minden lakóját. Rájuk parancsoltak, hogy felsőruháikat, cipőiket, ékszereiket rakják le, majd kizavarták őket a hallból az udvarra és ott hátulról lövöldözték le a szerencsétleneket. Dr. Roth Marcell igazgató-főorvos, dr. Farkas és még többen az orvosok közül itt lelte halálát.
Közben Tamásnétól megkérdezték, hogy keresztény-e és igenlő válaszára különállítottak azok közé, akikről egyelőre elhitték, hogy nem zsidók. Ezt a csoportot azután elvittek a pártházba, a Németvölgyi út 5. szám alá. Egy napig tartották őket bezárva és másnap – a fent említett ápolónő besúgására – elvitték őket a budai vízművek telepére. Sötét éjszaka volt már; felállítottak mindenkit és sortüzet adtak rájuk, utána elmentek. A sors kifürkészhetetlen akarata folytán Tamás Lászlónét nem találta el a golyó. Halottnak hitték, így a nyilasok távozása után feltápászkodott és bemenekült egy ismerős villába. Itt húzódott meg február 12-ig.
Az áldozatok névsora egy korabeli dokumentumon
A Youtube-on található egy 2018-as visszaemlékezés, melynek egyik résztvevője Frisch György, a téma elismert szakértője és a Nácizmus Üldözötteinek Országos Szervezetének elnöke. Ő mondta el, hogy az elkövetők nevei közül jó néhány a Rákoskeresztúri Köztemető 298-as parcellájának emléktáblájára is fel volt vésve. Erre egyébként még 2007-ben Csapody Tamás újságíró hívta fel a figyelmet a "Felmagasztosult keretlegények" című írásában, melynek következtében a táblát végül 2009-ben felújították és az oda nem illő neveket eltávolították. Frisch még azt az információt is megosztotta a Maros utcai intézményben elmondott előadásában, hogy a tömeggyilkosságokkal kapcsolatban 1945-öt követően 26 halálos ítéletet és 42 különböző időtartamú börtönbüntetést szabtak ki a bíróságok.
Két fotó az elkövetőkről az 1945. április 22-i exhumáláskor. Balról jobbra: Csaba Sándor, Szabó Jenő, Jankovics Róbertné, Dobrócsi Lajos, Bakonyvölgyi Károly, Tokaji Péter, Vidra Mihály, Tuboly Lajos, Kasza Vince, Bittner Ferenc, Czigány Ferenc, Hortobágyi Sándor, Rédli József és Brunner Oszkár
Ezek közül néhány utalás megtalálható Pelle János: A nyilas terror Budán címet viselő írásában, valamint Simontornyai-Scheiber Mária: A budai Városmajor utcai Bíró Dániel kórház története című munkájában is. Mindezeket azonban még megelőzte az, amikor 1945. április 22-én és 23-án Tamáska Loránd vezetésével exhumálták az áldozatok a kórház udvarán lévő tömegsírját. A Szabadság 1945. április 23-i számában közölt, "Tetemrehívás a budai tömegsíroknál” című cikke így ír erről: "Rendőrségi autó áll meg, géppisztolyos rendőrök szállnak le és noszogatják a gépkocsin ülő, borostás arcú embereket. Futótűzként terjed el a hír, hogy a rendőrség kihozta ezeket az elvetemült gyilkosokat, akik ezeket az ártatlanokat kivégezték. A rossznézésű gyilkosok sorba állnak, a rendőrök fedezete mögött a sírhoz jönnek. Úgy helyezik el őket, hogy jól láthassák áldozataikat. Nézzük a csoportot. Egyiken sem látszik bűntudat, megbánás vagy szánalom. Mereven nézik a föld alól újabban és újabban kihantolt szerencsétlen női, férfi, agg és gyermekáldozatokat. Fényképezik őket. Ezt nem szeretik. Az egyik a kalapját húzza a szemére, másik a sapkáját egész az orrára.” A szembesítésre és az agnoszkálásra ugyanis 14 elfogott nyilast szállítottak a helyszínre Ék Sándor közreműködésével, aki a szovjet csapatokkal Magyarországra érkezett sajtótiszt volt. Ő a Mafirt kameráit és a fényképészeit is magával vitte a Maros utcába és számtalan fotót, illetve videofelvételt hagyott az utókorra. Végül 84 áldozatot, 44 nőt és 40 férfit azonosítottak a hatóságok.
Kun András kivégzése 1945. szeptember 19-én
A XII. kerületi nyilasház egyik parancsnokát, a korábbi kerületi pártszolgálat-vezetőt, Bokor Dénes péksegédet viszonylag hamar elfogták és már 1945. június 14-én kivégezték. A vérengzések másik vezetőjét, Kun Andrást egy nagy érdeklődéssel és sajtóvisszhanggal járó tárgyalást követően szintén halálra ítélték és 1945. szeptember 19-én felakasztották. 1945. október 14-én a Bokor Sándor és 12 társa elleni per végén ítélték halálra Bokor Sándor sütősegédet, Gaál György cipészt, Tátrai Dezső fodrászsegédet, Hajgató Lajos borbélyt, Tuboly Miklós Beszkárt-alkalmazottat, Hellinger Antal kocsivezetőt, Szedlacsek Géza tisztviselőt, Dési Dregán Miklósné Huszár Erzsébet háztartásbelit, Gáncsos Zoltán segédmunkást, Dési Dregán Miklós cipészt, és Czigány Ferenc napszámost. Életfogytiglani kényszermunkával sújtották Bokor Sándorné Szabó Mária háztartásbelit és Kun Károly gépkocsivezetőt, aki Kun András fivére volt. Tátrai Dezső végül megúszta, hiszen 1949. április elsején életfogytiglani börtönre módosították ítéletét. Bokor Sándort, Gaál Györgyöt, Hajgató Lajost, Tuboly Miklóst, Hellinger Antalt, Gáncsos Zoltánt és Dési Dregán Miklóst 1948. december 21-én, Dési Dregán Miklósnét 1949. március 23-án, míg Szedlacsek Gézát és Czigány Ferencet 1951. július 12-én állították a bitófa alá.
Az egyik elkövető, Kasza Vince párttagsági igazolása
Az interneten fellelhető források alapján ugyancsak a tömeggyilkosságokkal összefüggésben (a nyilasok később az Alma utcai idősek otthonában 92, a Bíró Dániel kórházban pedig 150 embert gyilkoltak meg, sőt a Németvölgyi és a Városmajor utcai bázisukon is követtek el kivégzéseket) akasztották fel 1945. november 13-án Mónus Józsefet, 1946. szeptember 3-án Dunkel Károlyt, 1946. szeptember 12-én Fehérhegyi Jánost és Torma Józsefet, 1947. március 4-én Kasza Vincét, június 4-én Rédli Józsefet, augusztus 15-én pedig Wéber Józsefet. Réder Józsefen 1948. január 3-án, Harmati Ferencen 1949. június 14-én, míg Megadja Lászlón 1951. augusztus 17-én hajtották végre a halálos ítéletet.
A cikkben is közölt fényképeken szereplő, – a fenti ítéletekben nem felsorolt – az exhumálásra odaszállított nyilas pártszolgálatosok közül Tuboly Lajost valószínűleg még 1945-ben kivégezték. Bittner Ferencet 1945 júniusában, Vidra Mihályt 1945 októberében, míg Brunner Oszkárt 1946. november elején életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Szabó Jenő 12, Hortobágyi Sándor pedig 15 éves börtönbüntetést kapott. Bakonyvölgyi Károly, Csaba Sándor, Dobrócsi Lajos és Tokaji Péter további sorsa nem ismert. A Maros utcai tömeggyilkosságban szintén szerepet játszó és éppen az exhumálás napján elfogott, majd az azt végignéző nyilasok közé állított Jankovics Róbertné Szabó Erzsébet ápolónő – aki a tippet adta az elkövetőknek – esetleges felelősségre vonásáról szintén nem áll rendelkezésre forrás.
A nyilas érában főszerepet játszó Megadja-testvérek közül Megadja Ferenc Miklós megúszta a felelősségre vonást. Megadja a wikipedia szócikke szerint szintén a XII. kerületi nyilasok egyik vezetője volt 1945. február 12-ig, majd ezt követően szovjet fogságba esett. Sikeres szökése után elhagyta Budapestet és vidéken húzta meg magát Kovács Sándor álnéven. Egészen 1952-ig Algyőn tartózkodott, ott készítette elő a szökését Jugoszláviába. A határátlépést azonban a "zöld ÁVÓ” meghiúsította, Megadját pedig az elfogása után őrizetbe vették. Az ÁVH látott benne fantáziát, s mivel bűnei miatt zsarolható volt, ezért be is 1952. október 20-án be is szervezték. A valós életrajzi elemeket fikcióval vegyítve készítették el ügynöki legendáját, majd az akkor ellenségesként kezelt Jugoszláviába küldték, Szlavkó fedőnéven, azzal a céllal, hogy beépüljön a jugoszláv államvédelmi szerv, az UDB állományába.
Küldetésnek megfelelően, Térvár térségében lépte át a határt, 1952. október 30-án, ám a jugoszláv hatóságok azonnal letartóztatták. Kihallgatásakor a hatóságok számára gyanússá vált, ezért Péterváradon bebörtönözték és hat hónapig sötétzárkában tartották. Egy elfogott, Magyarországra igyekvő határsértő vallomása szerint Megadja 1953. június 9-én a Pétervárad melletti Kamenicára került és ott dolgoztatták az UDB felügyelete alatt. Néhány hét múlva azonban társaival együtt vonaton a horvátországi Gerovóba szállították át. Ekkor már társai előtt is beszélt arról, hogy nyugatra kíván szökni, tervét később valóra is váltotta. Ennek pontos ideje, helye és módja sem ismert, csak annyi tudható, hogy 1954 októberében illegális úton, sikeresen eljutott Olaszországba és egy trieszti táborba került.
Az áldozatok emléktáblája a Maros utcai intézményben
Az ÁVH ekkor egykori algyői élettársát (akit ezidőtájt fogva tartottak) konspirált levél elküldésére kényszerítette, de Megadját az érzelmeire hatva sem sikerült hazacsábítani; ebben közrejátszhatott az is, hogy ő addigra már értesült arról, hogy élettársát hosszú ideje nem látták Algyőn. Nem sokkal később az ÁVH előtt az is világossá vált, hogy bár "Szlavkó” nem lett áruló, kizárólag saját túlélésére koncentrált, és ezt a nyugaton élő nyilas emigráció tagjaival való kapcsolatfelvételen keresztül vélte elérni; ügynöki feladataival pedig nem különösebben törődött. Életének további alakulása nem ismert, a belügyi szervek annyit tudtak róla kideríteni, hogy 1968-ban már Ausztráliában élt. Egy 1970 őszén kelt ügynöki jelentés szerint akkor Sidneyben lakott és aktív kapcsolatot tartott fenn az ott működő nyilas szórvány szervezetek tagjaival. Egy hungarista forrás közlése alapján buxtoni tanyáján halt meg 1980. április 4-én.
A téma iránt érdeklődőknek jó szívvel ajánlom Csonka Laura történész, levéltáros az események helyszínét szakértő módon bemutató történelmi sétáját, illetve Zoltán Gábor irodalmi igényességgel megírt Orgia című könyvét.
Az 1945. júniusi Mafirt Krónika1. a következő filmrészletben tudósít a halottak agnoszkálásáról:
Tömegsírok felszámolása a Maros utcai kórház udvarán
Elhangzó szöveg: A borzalmas emlékű nyilas terrorcselekmények egyik fészkét, a Maros utcai kórház udvarán lévő tömegsírokat számolta fel a hatóság agnoszkálási kirendeltsége. A magukkal tehetetlen betegeket ágyaikban lőtték agyon orvosaikkal és ápolónőikkel együtt. A drámai tetemrehívásra elővezetett vérszomjas nyilas terroristák, akik már az igazságszolgáltatás kezén várják aljas gaztetteikért méltó büntetésüket.
A cikk jogi vonatkozású részeihez dr. Atalay Borbála gazdasági és büntetőjogi szakjogász nyújtott segítséget. Az internetes források felkutatásában döntően az Arcanum Digitális Tudománytár, illetve a Library Hungaricana volt segítségemre. Egyéb - főleg fotós - források: filmhiradokonline.hu, konfliktuskutato.hu, utolsopercek.blog.hu, 12kerulet.ittlakunk.hu, s3.eu-central-1.amazonaws.com, origo.hu, holokausztmagyarorszagon.hu, geni.com, wikipedia.hu, stefan2001blogspot.com, youtube.com