emlékezet

Hrotkó Larissza:

Jiddis, de nem Solom Alejhem

2021.01.11.

 

Az első jiddis nyelvű újság 1903-ban, Szentpéterváron, Slomo Rappoport zsidó író és néprajzkutató gondozásában jelent meg. De az első jiddis napilapot ("Der weg") 1905-ben Lengyelországban adták ki. A lengyelországi jiddis sajtó dinamizmusa és frissesége kitűnt abban a harcban, amelyet a varsói lapok az olvasok tetszséséért vívtak. Nem csak tükrözte a jiddis életet, de együtt sírt és együtt örült a jiddis világgal.

A lengyelországi zsidó sajtó leghíresebb jiddis nyelvű szerzője a soá előtti években Mojse Jostman volt, akit az olvasók többnyire B. Yeushson írói alnevén ismertek. Jostman 1889-ben született Varsóban. Legfontosabb működési területe két központi zsidó újság volt: "Der moment" és a "Hejnt". Az utóbbinál egy ideig főszerkesztőként is dolgozott.

Jostman művei három irodalmi irányzathoz sorolhatók. 1908-ban, Varsóban megjelent "Inm rabbins hojf" szépirodalmi műve, amely haszid világról szólt, és főleg a nemzedékek közötti feszültségeket tárgyalta.

A második csoporthoz a tárcaírások tartoztak, amelyek Jostmant Varsó legsikeresebb tárcaírójává tették. Végül a harmadik terület az újságírás volt. "A régi kincseink" című rovata ugyancsak sikert hozott neki, sőt Tóra modern kommentárjaival leghíresebb lett a jiddis nyelvű újságírók között.

1939-ben Jostman kénytelen volt menekülni az országból, de nem csak a zsidó származása, hanem a politikai írásai miatt is. 1940-ben Vilnán keresztül jutott el Erecbe. Családja azonban még mindig nem tudott csatlakozni hozzá. Emiatt Jostman sokat aggódott, tárgyalt a genfi központtal és más kapcsolatokat is keresett. Rengeteget dolgozott, szobájából csak sabatkor lépett ki, hogy meglátogassa barátait, jiddis nyelvű írókat és újságírókat. 1942 februárjában baráti körben hunyt el.

"A buh feljetonen" (Tárcaírások könyve) az Országos Idegen Nyevű Könyvtárban került a kezembe. Jostman írásai kétségtelenül a "kibuci" cionista mozgalom nyomát viselik, de irodalmilag alighanem az úgy nevezett "abszurd" vagy "farsangi" műfaj zsidó remekei. Azé a műfajé, amelynek kiemelkedő művelője Dosztojevszkij volt.

Erre a 20. század első felében keletkezett műfajra jellemző, hogy sok szereplőt, váratlan, sőt meghökkentő képtelenségeket halmoz fel. Ennek következtében az írás a valódi világ "görbe tükrévé" válik, amelyben ugyanakkor a teljesen reális emberi alakok és sorsok láthatók. A képtelenségek farsangi kultúrája a haszid irodalom népies stílusával is rokonságban áll.

Az itt olvasható tárcaírások egyrészt cionista szellemben szorgalmazzák a zsidók erkölcsi megújulását, másrészt politikai elemzést adnak a lengyelországi helyzetről.

 

Rut

 Honnan ez a kellemes érzés? Miért lesz melegebb a szívünk és miért cseng fülünkben évről évre ez az egyszerű kis történet a Rutról?

Mert ez a megila nem csupán egy történet, nem csak egy emlék, netán a régi amalék-történetek visszhangja. Nem, a "Rut megilája" magában hordozza régmúltunk magvait, és ugyanakkor egy tükröt formál, amelyben a jövőnket látni véljük.

Holtfáradtak vagyunk már az állandó vándorlástól. A földnek olyan sarkára vágyunk, ahol saját otthonunk lenne. Nem csak a lakásunk stílusát, de az életvitelünket is meg akarjuk változtatni. Megutáltuk a bizonytalan, talajtalan életet, a kalmárkodás hamis szerencséjét és könnyű keresetét. Holtfáradtak vagyunk, és terhünkre van már a nagyvárosi civilizált luxusélet kényelme.

Megszeppenve nézünk magunkon végig, és ezt kérdezzük magunktól:

 −   Mi a valóság? És miről álmodunk?

 És amikor kinyitjuk a "Rut" című kicsi könyvecskét, megállapítjuk:

 -   Ez az álmunk! Ilyen új életet akarunk építeni odaát.

 Ha változni akarunk, térjünk vissza a földhöz, ragaszkodjunk hozzá, mint a csecsemő az anya melléhez. A szántóföld Rut megilájából áradó illata kísér bennünket első sorától az utolsóig. És egész idő alatt semmi más sincs szemünk előtt, csak a föld, az egyetlen föld.

A földnek kultusza van, szentsége. Boáz sietve elhatározza, hogy házasságot köt Ruttal, és tanácsért fordul a törzs öregjeihez, amikor a föld kerül szóba. Ekkor bontakozik ki a párbeszéd Boáz és Noomi "közelebbi rokona" között a földről, amely a mai ember számára talán érthetetlen.

Ugyanis Boáz azt követeli ettől a rokontól, hogy váltsa ki a földet, amely az elhunyt Elimelech tulajdona volt, és amelyet szükségből egy idegennek adott el. Ha ezt nem teszi meg, akkor megteszi ő maga, mert ez a szokás, a szent kötelesség, hogy "fenntartsa az elhunytnak nevét az ő birtokán" (Rut 4, 5).

A birtok, vagyis saját tulajdonú földrész volt minden egyes ember legfontosabb gondja, egy része volt a lényének és a lelkének. Az ember nem csak az életben, de halála után sem akart tőle megválni. Úgy tartották, hogy az elhunyt, ha a földbirtoka egy idegenhez kerül át, addig nem talál nyugalmat a sírban, míg földjét ki nem váltják, és a birtok vissza nem szerzi az eredeti tulajdonos nevét….

Azt akarjuk látni, hogy népünk újra a földhöz kötődik, hogy a föld ismét drága és szent számára, mint Boáz és Rut idején volt.

 Ha változni akarunk, a telepeseink és a földművelőink, a munkaadóink és a munkavállalóink közötti viszony olyan legyen, mint Boáz és az "övéi" között:

" S íme Boáz jött Bét-Léchemből és mondta az aratóknak: Az Örökkévaló veletek! Mondták neki: Áldjon meg az Örökkévaló!" (Rut 2, 4)

Ilyen szívélyesen üdvözlik egymást a tőkés és a proletárok.

Ő, a kapitalista, nem fuvalkodik fel és nem nézi le munkásait, hanem elsőnek köszönt nekik.

Ők, a proletárok, nem úgy viszonyulnak hozzá, mint egy ellenséghez, egy vérszívóhoz, akit meg lehet semmisíteni… Nem, ők megáldják Boázt.

Ő, a patrícius és a földbirtokos, napjait nem mulatsággal, partikkal és előkelő elfoglaltságokkal tölti. Legényeivel együtt ott áll és dolgozik a földön, és velük együtt szerényen étkezik: vidáman iszik és eszik kenyeret, bemártva azt az ecetbe. Éjjel pedig a szérűben alszik.

És ha ez a patrícius feleséget keres, akkor nem a származásra, vagy a pénzre néz. Nem szégyelli magát elvenni a legszegényebb lányt, egy idegent, egy betértet.

Ha változni akarunk, akkor új Boázaink ilyenek legyenek, és ilyennek kell lenni nálunk a viszonynak a munkaadó és a munkavállaló között.

Ha változni akarunk, akkor lányaink és asszonyaink úgy szeressék a népet és annyira ragaszkodjanak hozzá, mint az idegen törzsből elszármazott moabita Rut.

Tiszta és őszinte volt Rut szeretete. Tiszta, mert Rut nem nézte saját hasznát. Őszinte, mert nem volt benne önző szándék. Útja a zsidó néphez és a zsidó hithez nem rózsákkal, hanem tüskékkel volt kikövezve.

Nem a férje iránti szeretetből tette – hiszen férje már meghalt.

Nem a gyermekei iránti szeretetből – hiszen gyermektelen maradt.

Moáb szép leánya megalázkodott, koldult a földeken és adományból táplálkozott az ott hagyott magvakból.

És mégis szeretetből vette mindezt magára és az ottani szegény zsidó élet drágább volt neki, mint Moáb gyönyörűségei. Könnyeket ontott és így esküdött meg:

– A te néped az én népem, a te Istened – az én Istenem … halál választja el minket egymástól!

Ha változni akarunk, akkor az asszonyaink és a lányaink olyan szeretettel legyenek népünk iránt, mint az idegen törzsből való Rut, a moabita jövevény …

Ha változni akarunk, teremtsünk meg békét házainkban és családi életünkben, szívélyesség és békesség uralkodjon otthonunkban. Úgy, mint Rut, a meny és Noomi, az anyós között.

A modern életünkben ugyanis már-már természettörvénnyé lett a szokás, hogy az anyós és a meny egymás kibékíthetetlen ellensége. Az anyós évekig szekálja a menyét, folyton kémkedik utána és rajta engedi ki frusztráltságát. Soha semmi se jó neki, bármit is tesz a meny. De fordítva is ugyanez igaz.

Aki csak járatja a száját, azt egyszer éjszaka egy szörnyű szerencsétlenség érheti. Az asszony férje, az anyós fia fiatalon távozik ebből a világból, és a meny együtt marad egy házban az anyósával. Akkor jön csak a sírás-rívás az élete végéig. Minden nap kísérni fogja anyósa elkeseredett szemrehányása, ami olyan lesz, mint a só az asszony nyitott sebére. Hogy csak ő, egyedül ő a hibás, ő vitte sírba szeretett fiát olyan fiatalon…

Az anyós ne irigykedjen a menyre, ha észreveszi, milyen csinos a sábáti ruhájában, és néhány órára eltávolodik a háztól. Ne mondja azt, hogy lám, most temette el férjét és máris udvaroltat egy idegen férfivel, aki ráadásul a város egyik legszebb embere. Pedig saját magának egy vasa sincs. Óvja a szegény menyét az ég, ha az anyósa csak ezt tudja szemére vetni!

De ki tud majd rosszat mondani a menyre, ha az új boldog házasságban az első év után hamarosan gyermekáldásban részesül, amikor az első férje, az anyós fia úgy távozott el a világból, hogy se gyereket, se vagyont nem hagyott hátra. Akkor az anyós szájából nem hangozhat el egyetlen ellenséges szó sem!

Másként van ez a Rut megilájában.

Elcsüggedt és elkeseredett volt Noomi, a szerencsétlen anyós. A harag szelleme eluralkodott rajta. Rövid idő alatt elveszítette férjét és mindkét fiát, és az egész gazdag vagyonából nem maradt annyi sem, hogy egy darabka kenyeret megvegyen.

De a keserű küzdelmét nem érezteti a menyeivel. Nem szekálja őket, és nem kiabál. Mint egy hűséges, kedves "mame" vigasztálja őket és kéri: ""Menjetek…térjetek anyáitok házába. Lányaim, minek epekedni itt hiábavalóan? Akit a föld betakart, már nem jön vissza. És ti még tele vagytok élettel és fiatalsággal. Kár a fiatal évekért, menjetek lányaim, térjetek haza…"

Orpa hazamegy, de Rut marad. Az anyós és a meny nagy nyomorúságban él tovább. De mégsem az anyós az, aki javasolja menyének, hogy menjen ki az idegen földekre magokat csenni.

A meny, az egykor oly gazdag moabita lány, önállóan határozza el, hogy elmegy ennivalót szerezni. Az anyós csak szomorúan belegyezik: "Menj lányom, menj…"

És amikor Rut visszajön a földekről és elmeséli, hogy a legények a földeken befogadták, és hogy a gazdag Boázzal étkezett, aki őt rögtön az első találkozásnál magához kérette, az anyós nem zöldül meg a méregtől, nem sárgul el az irigységtől és nem kezd szurkálódni, ahogy általában lenni szokott. Noomi ezzel szemben tanácsot ad menyének: "Jó az, leányom, hogy kimész az ő szolgálóival, s ne érjenek téged más mezőn." (Rut 2, 22). És Noomi olyan tervet sző Boázzal kapcsolatban, amit egy anyós még soha nem tett.

Noomi maga lesz házasságközvetítő és gondoskodik, hogy Rutnak "jó dolga legyen". És amikor a menye majd áldott állapotba kerül és gyereket szül, minden asszony a volt anyósának gratulál és neki mondja a "mazal-tovot". "És vette Noomi a gyermeket, ölébe tette és lett neki nevelőanyjává." (Rut 4, 16).

Ha változni akarunk, úgy házainkban és családi életünkben legyen helye békének és kedvességnek, שלום בית  legyen otthonunk, ahogy Rut, a meny és Noomi, az anyós között volt.

Holtfáradtak vagyunk az örökös vándorlástól. A földnek olyan sarkára vágyunk, ahol saját otthonunk lenne. Szívből vágyunk őszinte változásra.

És ha valaki megkérdezne:

– "Mire vágytok? Miről álmodtok?"– elmondjuk, hogy a kedves kis könyvecskében, amelynek "Rut" a címe, olvasható a válasz:

 Ez az álmunk! Ilyenné akarunk válni az újonnan felépített életünkben odaát!"

 (1925)

   

Az ítélet napján

(In jom hadin.)

 

Kezdetben minden a szigorú rend és szabály szerint ment úgy, mint minden évben évezredeken át. Az esküdtszék helyet foglalt a bírói asztalnál, és behozták az Emlékezet könyvet. Amikor a könyv megnyílt, elhangzott a nagy sófár hangja, amelytől az angyalok remegni kezdtek. Szárnyuk nyugtalanul össze-visszacsapkodott, és hallani lehetett, ahogy összesúgtak:

 – "Itt az ítélet napja, itt az ítélet napja."

 Ekkor felállt az ügyész és hosszú, súlyos vádbeszédében felsorolta az összes elkövetett bűnt és vétket, ki nem hagyva semmit, meg a legkisebb bűnt sem. Beszédében az ügyész rámutatott, milyen elszántan, sőt tehetségesen cselekedett az elkövető, milyen gondosan készült a bűnök elkövetésére. Az egyes bűnöket az ügyész egyénként elemezte. Végül azt a következtetést vonta le, hogy a vádlott nem érdemelte meg a kegyelmet, és ki kell szabni a legszigorúbb ítéletet, amely valaha is volt. Amikor az ügyész befejezte a beszédet, a mennyei bíróságon félelmetes csend uralkodott el, az angyalok lefogták a szárnyak csücskét, hogy ne csapkodjanak. És ekkor a bírói asztal felől elhangzott a kemény felszólítás:

– "Ügyvéd!"

Minden szem a rangidős angyalra szegődött, a zsidó rendőrség esküdt főnökére, aki sarokban állt, és el sem mozdult a helyéről.

– "Ügyvéd!" – kiáltott keményen másodszor is a rendőr:

– "Az ügyvédé a szó!"

Az ügyvéd egyik lábáról a másikra lépkedett, de nem indult. Mint aki megkövült volna. A bírói asztaltól távolabb állva beszélni kezdett:

–   Tisztelt Bíróság! Ezer bocsánat…de az ügyfelem kifejezett javaslatára és kívánságára ebből az alkalomból lemondok a védő beszédemről. Az ügyfelem, tisztelt Bíróság, nem akar többet védekezni.

 Az ügyvéd bejelentése váratlan volt, és szokatlan hatást gyakorolt a jelenlevőkre. Az angyalok soraiból hallatszó morgás egyre erősödött. Izgatott hangon suttogta egyikük a másiknak:

-"Hallatlan!"

       "Ilyen még nem volt!"

       "Szabotázs!"

       "Szemtelenség!"

 Az ügyvéd egy kicsit közelebb lépett a bírákhoz és tovább beszélt. Az ügyfele – mondta az ügyvéd – hálásan köszöni a lehetőséget, hogy tisztára moshatja magát, ám erről mégis lemond. Ugyanis nincs több ereje ahhoz a rengeteg törvényhez, ami rázúdult. Elege, sőt több mint elege van abból, hogy nem csak az égben, de az egész földön is mindenki, minden nép – kicsi és nagy egyaránt – azt hiszi, hogy az összes törvény csak rá vonatkozik, és folyton előírja, hogyan viselkedjen, és mihez tartsa magát.

Hosszú évek óta más sincs. Lapozva a világ krónikáiban olyan érzése támadt, hogy az egész világ egyszerre hibbant meg a zsidók miatt. Hatalmas királyságok és nagy népek hanyagolják el fontos üzleteit, hogy zsidókkal foglalkozzanak. Ott van például Németország. Egy 60 milliós nép veszélybe és szegénységbe sodorja magát, az ország tele van belső és külső konfliktusokkal, de ahelyett hogy saját gazdasági és politikai érdekekkel foglalkozna, mindenki éjjel-nappal ül és törvényeket körmöl a kis zsidó nép ellen. A legnagyobb dolguk, hogy egyikük figyelje a másikat és kölcsönösen egymás származását vizsgálja, hogy nem-e csordogál valahol az ereiben egy kis zsidó vér … És ott van még Anglia. A legnagyobb nép, a legerősebb, a leggazdagabb, a legjobban lakott, és milyen kicsiny lett ez a nép a zsidók miatt, milyen bolondos, botrányosan bolondos! Ez a királyság olyan lett, mint a főbíró, aki a zsidó sorsról ítélkezik. Angliát azzal bízták meg, hogy az otthonából kiűzött és kifosztott zsidóknak egy helyet biztosítson, egy védett sarkot az ősi hazájukban. De ahelyett hogy ezt a feladatát teljesítse, Anglia egy kegyetlen szadista jogásszá változott, aki akadályokat görbít a zsidók bevándorlásának útjába, miközben hibákat keres bennük, és már szinte fürdik a szerencsétlen zsidók könnyeiben.

A nagy brit birodalom nagy királysága szüntelenül háborúzik a kicsi szegény Izrael népével! A nagy brit birodalom nagy királysága megerősítette az őrséget Izrael minden határán, és mint a háborús időkben a katonai repülőgépek repülnek éjszaka az ország felett, amelyek fényei minden sötét sarkot is bevilágítanak, nehogy egyetlen spanyol zsidó is az éjszaka leple alatt behajózzon a zsidó országba, amely úgyis kicsi és semmis a nagy brit birodalom nagy királyságához képest! És így van ez mindenütt az egész világon. Ki csak nem ítélkezett "Izrael szétszorodott bárányai" felett, ki csak nem vállalta az ítélő bíró szerepét? Ítélkezett Lettország és Litvánia, Lengyelországban pedig a zsidók miatt szüntelen viták folynak.

 Az ügyvéd egy pillanatra megállt, és ezután a következőt adta elő:

 – Az ügyfelem már holtfáradt a rengeteg törvénytől, amelytől nincs nyugalma se az égben, se a földön. Ha az esküdtszék most is, az előző évek gyakorlata szerint kegyelmet tanúsít vele szemben és alamizsnaként egy kis gondokkal és sóhajjal teli "életet" (hájim) adományoz, majd feltálal egy kis élelmet (parnasza), akkor egész szívével megbocsátatott. Ő pedig képtelen tovább élni a fentiekben leírt körülmények között, ez az egész kis "hájim" és kis "parnasza" olyan már számára, mint a mézes maszlag. Inkább a legerősebb és legszigorúbb ítéletet kéri.

Nem akar többet védekezni ez az én ügyfelem. Csak egy érve van – mondja – és ezt az érvet tartja leghelyesebbnek és legigazságosabbnak. Ez pedig abból indul, hogy azt mondjuk: "Ítéleteid szerint megállnak ma is, mert mind a te szolgáid." (Zsolt 119, 91) Az a megszámolhatatlan törvény, amit Izrael gyermekei magukra vettek, mindaz a szerencsétlenség és baj (cara), ami a zsidókat sújtja, azért van, "mert mind a te szolgáid (vagyunk)". Mert zsidók vagyunk. Ha nem lenne zsidó, nem lenne semmi. Akkor elmaradna a sok szenvedés. Világ ura (Ribonu-sel-olam)! Irántad való szeretetből legyen mondva: hiszen vállaltad, hogy könyörületes segítőnk leszel, ezért végül is döntsd el: vagy ide, vagy oda.

Így szólt az ügyfelem a világ zsidó Urának (Ribonu-sel-olam).

 –      És én – csatlakozott az ügyvéd – teljes mértékben egyet értek vele.

 (1931 körül)

 

Antiszemitizmus

(Mose Jostman politikai tárcaírásaiból)

 A zsidó előjárok és a kormány, valamint a kormány és a jobboldali pártok vezetői közötti megbeszélések kellemes, nyugodt légkörben zajlanak. Ezzel párhuzamosan a jobboldali pártok is tárgyalnak egymással. A felek szinte epikus nyugalommal vitatják meg az antiszemitizmus kérdését, de főleg azt, hogy az antiszemitizmust meg kell-e szüntetni, vagy sem, teljesen ki kell vonni a forgalomból, vagy elég, ha ez csak részlegesen történik.

Mindkét fél – úgy az antiszemitizmus védelmezői, mint annak ellenzői – olyan szívélyesen beszélgettek el az antiszemitizmusról, mint azok az üzletemberek, akik egy-egy kereskedelmi cikk piaci bevezetéséről és annak gazdasági következményeiről tárgyalnak. Ezért az antiszemitizmus fogalmát és tartalmát legkisebb részletekig is megvizsgálták. Pont úgy, mint például az erdőgazdálkodást, amikor a felszólalók nem csak az erdő tartalmáról, hanem annak legkisebb fa-részletéről is eldiskurálnak.

Az antiszemitizmus, amelynek feladata, hogy ingerelje a tömeget és zsidógyűlöletet szítson benne, hazugságokra épül, ami zavargásokat eredményez. A politikai vezetők azért sem tudnak dönteni az antiszemitizmus kérdésében, mert ők igazán jól látják, kik állnak az alaptalan vádak mögött.

Ellentmondásosnak tűnik, ám mégis igaz, hogy a lengyel antiszemitizmus vezérei maguk soha sem voltak antiszemiták. A tömeg, amely készpénznek veszi a terjesztett hazugságokat, igaz meggyőződésből gyűlöli a zsidókat, ami nem jellemző a hazugságokat kitaláló vezetőkre. Jó tanulóként a tömeg a zsidókat ellenségnek nézi, miközben észre sem veszi, hogy tanárai félrevezetik. Az antiszemita zavargások vezetői és a bojkottok szószólói, amint ez számos alkalommal "kiderült", magánéletükben egyetlen zsidót sem bántottak, sőt a nagyobb üzleteket is velük bonyolítják le. És mindig tisztességes üzlettársként viselkednek.

A zsidó újságírók elmesélhetik, hogy legjobb viszonyuk a keresztény kollégákkal van annak ellenére, hogy némelynek egy-egy antiszemita újság a munkaadója.

Egyszer egy csapat zsidó újságíróval Plockban jártam rabbi Sapiró gyilkosainak nyilvános pere miatt. Elcsodálkoztam, milyen szívélyes és barátságos volt a "Dva grose" című újság rendkívüli tudósítója, holott újságját az antiszemitizmus egyik főoszlopának tartották. Az illető direkt kereste a zsidó újságírók társaságát, és örült, hogy szolgálatunkra lehetett. Szinte magamon kívül voltam a meglepetéstől, nem tudtam megérteni, mi kényszeríti ezt az ádáz antiszemitát, hogy eljátssza a hamis szerepét.

Barátaim, akik ezt már megszokták, elmondták, hogy ez teljesen természetes. Elmagyarázták, hogy ez az újságíró egy keresztény, és ezért alapjában véve nem gyűlölheti a zsidókat, amint más antiszemita újság munkatársai sem éreznek személyes gyűlöletet zsidókkal szemben.

A zsidó újságírók ugyancsak természetesnek tartották, hogy miután Varsóba visszatértünk és a keresztény kollégánk barátságosan elköszönt tőlünk, tüstént a szerkesztőségébe indult és egy mérges, antiszemita-felbujtó tudósítást írt a per eseményeiről.

A lengyelországi antiszemitizmus ugyanis egy megélhetési üzlet és a sikert elősegítő tevékenység. Mint amilyen üzlet például a gyerekjáték-kereskedelem.

Egy gyerekjáték-kereskedő dicséri és reklámozza a portékáját, de közben csak a játékosokat figyeli, és csak az jár a fejében, hogyan vigye rá a gyerekeket, hogy még többet játsszanak.

Hát, meg kell-e szüntetni az antiszemitizmust, vagy sem? Teljes egészében szüntessük meg, vagy csak részben?

Mindenekelőtt tisztázzuk, mit takarnak ezek a meglepően nyílt és cinikusan egyszerűen megfogalmazott kérdések.

A "Republikában" a minap megjelent egy beszélgetés varsói tudósítója és egy radikális jobboldali párt vezetője között:

" – Hogyan viszonyul tehát – kérdezte a tudósító – a lengyel-zsidó párbeszédhez?"

És a politikus így válaszolt:

" – A zsidó párbeszédet hasznosnak, sőt szükségesnek tartom. A zsidók egy nagyon nyugodt tárgyaló elem, akik nem akarnak felfordulást. A zsidók lojálisak, támogatják az államrendet, amint ezt Németországban, Franciaországban, Olaszországban vagy Amerikában is teszik.

Ugyanakkor – folytatta – ránk nézve ez az egyeztetés korai még. Lehetőséget kell biztosítani az embereknek az elkövetkező parlamenti választásokig, hogy megnyilvánítsák a véleményüket, az antiszemita jelszavak pedig egy igazán kitűnő választási kampányeszköz."

Szíve mélyen a politikus egyetért a párbeszéd szükségességével, készen is áll az antiszemita agitáció beszüntetésére, de – csak a választások után. Ma a választás áll a napirenden, amelyet a párt több éven keresztül készített elő. Most ráadásul nem csak a parlamenti (szejmi) választások vannak, hanem a városi tanácsba és a regionális közgyűlésbe is választunk képviselőket.

Egy egész éven át a jobboldali pártok tartózkodtak a köznapi antiszemitizmustól, ezzel szemben engedjék már a zsidók, hogy a választás évében ezzel a lehetőséggel éljünk, mert ekkor a megélhetésről és a párt egzisztenciájáról van szó, amely veszélyben forog.

Ugyanezt hangoztatja például a "Razvaj" is. Két kézzel is aláírná a megállapodást, ha a zsidók a maguk részéről egy kis javítással tudnának egyetérteni: az általános antiszemitizmussal felhagynánk, kivéve a gazdasági bojkottot. Semmi antiszemitizmust, csak egy teljesen kellemes és békés kis bojkottot rendelünk el. Nem azért, mert "Razvaj" úgy gondolja, hogy a zsidók gazdaságilag veszélyesek lennének országra nézve. Mintha nem lennének elég termelékenyek, vagy rossz kereskedők meg üzletemberek. Éppen fordítva: a zsidók cselekvőképesek, energikusak, dolgosak és lelkiismeretesek, és ha egyszer megszűnik a bojkott, akkor senki sem keveredett bele a "Razvaj-kócerájba."

Ugyanez vonatkozik az antiszemita újságokra is, amelyeknek az antiszemitizmus csupán a kenyérkereset forrása. Ez a tény magyarázhatja meg, miért ellenzi a zsidó-lengyel párbeszédet az olyan újság, mint a "Dva grose" vagy a "Glasz narodu". Valóban ellenségnek tartják a zsidókat? Talán nem tudták azt, amit a fenti jobboldali vezér mondott, miszerint a zsidók egy nyugodt és hasznos tárgyaló partner? Ellenkezőleg: nagyon is jól tudják! De az antiszemita propagandával való felhagyás olyan lenne számukra, mint az öngyilkosság, mert az antiszemitizmus az újság lelke. Ha a "Dva grose" lemond az antiszemitizmusról, akkor akár fel is kötheti magát, vagy villamos alá sétálhat.

A lengyelországi antiszemitizmus egy megélhetési üzlet, egy eszköz az üzleti sikerhez vagy egy kereskedelmi cikk.

Egyrészt káros, mert a tömeg vak hiszékenységére épül. Mintegy parancsra, amely veszélyesebb a nagyvonalú engedélynél, mert ez ellen semmilyen ellenvetés, vagy bizonyíték nem segít.

Másrészt azt is látjuk, hogy az antiszemitizmus kapitulálhat, sőt önmagát is megsemmisíti, ha nem tekíntik üzleti cikknek vagy politikai dogmának, megtisztul, ha elveszíti a hivatalos támogatást és kikerül a kormány gyámságából.

(1925)

Fordította HL

 

 

FEL