Kiss Ágnes:

Kóbor Tamás

2021.12.08.

1. Ki volt Kóbor Tamás?

Kóbor Tamás 1867. augusztus 28-án született Pozsonyban, Behrmann Adolf néven, szegény zsidó család legkisebb gyermekeként, és 1942. május 26-án halt meg, Budapesten. A család 1870-ben költözött Pestre. Szegénységük ellenére fontosnak tartották a gyermekek taníttatását, így a legkisebb fiú is középiskolában tanult, ahol Alexander Bernát[1] volt az egyik nevelője. Már ez idő alatt is kitűnt kiváló fogalmazási készségével. Ezt követően Jog­akadémiát végzett, és banktisztviselőként helyezkedett el. Talán meg is maradt volna ezen a pályán, de sógora, Kiss József 1890-ben meghívta az előző évben alapított lapja, "A Hét" szerkesztőségébe, ahol feladata volt a gyakran pontatlan szerzőktől az ígért írások behajtása, ill. szükség esetén azok pótlása. Számos írói álnéven publikált, végül a Kóbor Tamás nevet vette fel. Ez lett a neve hivatalosan is, azaz magyarosított, amint az abban a korban (is) divatos volt, különösen az irodalommal foglalkozók között. A névválasztás ugyanakkor eltér az akkoriban a zsidóság körében megszokott változatoktól (azonos kezdőbetű, fordítás, születési/származási helyre történő utalás, stb.)[2]. A név Robert Burns egy balladájának (Tam O’Shanter) Arany János fordításában adott címe. A ballada főszereplője az élet örömeit – különösen a jó italokat – kedvelő Tamás részegen hazalovagolva boszorkánymulatság szemtanúja, s kis híján áldozata lesz. Tulajdonképpen kicsit gúnyos/önironikus változata ez annak, hogy "Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni."

Éjszaka című tárcájával 1891 októberében megnyerte a Magyar Hírlap novellapályázatát, és ennek a lapnak is szerzője lett, majd Gajáry Ödön elcsábította saját lapjához, a Magyar Újsághoz vezércikkírónak. Ennek megszűnte után Kóbor Tamás a Pesti Hírlaphoz szegődött, és ott is maradt haláláig. Közben hétről hétre szerkesztette Kiss József folyóiratát és írta cikkeit és elbeszéléseit a századvég-századelő szinte valamennyi fővárosi, vidéki, sőt nem egy külföldi (pl. a bécsi Panoráma, a prágai Képes Hét, a New York-i Népakarat) kiadványába.

 

Megismerkedett Tisza Kálmánnal, sőt, bejáratos lett a miniszterelnök otthonába, ahol összebarátkozott Tisza Istvánnal, és ez nemcsak Kóbor Tamás következő évtizedeit, de életműve későbbi sorsát is döntően befolyásolta. 1903-ban Gajáry Ödönnel új, Tisza-párti szabadelvű napilapot alapított, Az Újságot, amelynek élete végéig arculatformáló személyisége maradt.

 

A 19. század végétől kezdve majdnem minden esztendőben újabb kötete jelent meg, melyeket az olvasók hamar elkapkodtak. Publicisztikái eseményszámba mentek. Különösen Az Újságban, vagyis a saját hírlapjában minden nap megjelent három-három, egyenként körülbelül tíz soros glosszái váltak fogalommá. Ezek érdekes vezércikk-újítási kísérletek, csaknem mindig politikai tárgyúak, nem szórakoztató, vagy tanulságos olvasmányok.

  

Kóbor Tamás nem vett részt a világháborúban, hírlapíróként azonban folyamatosan kifejtette véleményét. 1918 őszén sem vállalt semmiféle politikai szerepet. Az őszirózsás forradalom nyitánya ugyanis Tisza István meggyilkolása volt, a folytatásban pedig az olyan polgári radikálisok (pl. Jászi Oszkár) aktivizálódtak, akiknek politikai nézeteivel sohasem értett egyet. A Tanácsköztársaság idején sem tudott azonosulni a hatalom új birtokosainak céljaival és eszközeivel. Bukásuk után Kóbor Tamás azonban azok közé tartozott, akik óvtak a leszámolásoktól. 1919 augusztusában az Otthon Körben gyülekeztek az újságírók, hogy megvitassák az eseményeket. Ezen az összejövetelen Kóbor Tamás is felszólalt: "Mi, polgári hírlapírók hálával tartozunk a kommunistáknak. Mi egész pályánkon a polgári társadalmat szolgáltuk, a kommunisták minket ellenségeiknek tekintettek. Mégis kíméletesen bántak velünk. Nem törtek az életünkre, nem fosztottak meg szabadságunktól, megadták nekünk az életlehetőséget. De még ha nem is így történt volna, mi akkor sem állhatunk kegyetlen és felesleges bosszúállás szolgálatába. A mi kötelességünk mindenkor, tehát most is, a bajba jutottak, az üldözöttek védelme. Csak ez a feladat méltó a tisztességes ember tollához"[3].

 

A húszas évek elejének antiszemitizmusa mélyen megrendítette, különösen, hogy úgy érezte, időről-időre magyarságának bizonygatására kényszerül. Ez az elkeseredés íratta vele A zsidókérdésről című cikksorozatot, amely később külön füzetben is megjelent. Zsidóságát korábban és a későbbiekben is öntudatosan vállalta. A Komlós Aladár által a zsidókérdésről folytatott vitában 1926 tavaszán született meg az interjú Kóbor Tamással. Először nem kívánt a kérdéssel foglalkozni, majd szabályos véleményt diktált, melyben elsősorban az állampolgári egyenlőség kérdését emelte ki. Arra a kérdésre, hogy a zsidóságnak végül s mire kellene törekednie, beolvadásra, vagy egyéniségének megőrzésére azt válaszolta: "Ezzel a kérdéssel én nem foglalkozom. Annyi más kérdés van, erről én nem akarok gondolkodni. Nem nyilatkozom róla. (...) Én magyar állampolgár vagyok (...) ragaszkodom a jogaimhoz, és ha megvan is a magam véleménye egy s más kérdésről, én gazdálkodom ezekkel a véleményekkel, és megfontolom, mikor, mennyit mondjak el belőlük. Minek? Úgysem győzök meg senkit. Egy vélemény: egy élet históriája – hát a magáévá tehetem én az én életem történetét? Ugye, nem? Hát akkor minek?"[4]

  

A bethleni konszolidáció idején Kóbor publikálta lapjában Beniczky Ödön vallomását. A volt belügyminiszter titokban juttatta el a dokumentumokat Az Újság-nak, amelynek 1925. május 31-én megjelent száma részletesen beszámolt a különítményesek kegyetlenkedéseiről, sejtetve, hogy Horthyék tudtak ezekről a szörnyűségekről, sőt, később még védték is elkövetőiket. Hatalmas botrány lett a dologból. Kóbor Tamást, mint az egyik laptulajdonost, bíróság elé állították, a hírlapot betiltották. A lap csak július 12-én indulhatott el újra, akkor is részben más néven, Újságként, és mint az első évfolyam első száma. A pénzbüntetésre ítélt Kóbor Tamás neve a továbbiakban még hosszú ideig nem jelenhetett meg saját lapjában.

  

Bár a Nyugat mindig elismerően írt róla (l. pl. Krúdy Gyula írásait), csak egyszer, 1926-ban jelent meg egy írása a folyóiratban. Bár meghívták a Kisfaludy Társaságba, nem fogadta el a felkérést. Csak egy irodalmi és egy hírlapírói csoportosulásban vállalt szerepet: alapításától, vagyis 1894-től tagja volt az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat – az IMIT – igazgatóságának, a szervezet felolvasó bizottságában az elnöki tisztet töltötte be, a Budapesti Újságírók Egyesületében pedig a választmányi tagok közé tartozott.

 

A húszas évek végére helyre állt a kapcsolata a hatalommal. Negyvenéves írói jubileumán, 1931. március 10-én több százan ünnepelték a Gellért Szállóban. A jubileumot előkészítő bizottságban mind a politikai élet, mind a kultúra képviselői jelen voltak, többek között Budapest főpolgármestere, Fenyő Miksa, Lőw Immánuel, Márai Sándor, Patai József.

 

 A hetven éves Kóbor Tamást 1937-ben hasonló lelkesedéssel köszöntötték. Saját lapjában, az Újságban Zsolt Béla ünnepelte, a szociáldemokrata Népszava publicistája az író emberi tartását méltatta. Rövidesen mind az ünneplőknek, mind Kóbor Tamásnak kedvét szegték a történelem ese­ményei. Az antiszemitizmus újraéledését az író különösen nehezen viselte. Kiábrándultságát, tanácstalanságát és kétségbeesését érzékletesen mutatja be Bóka László visszaemlékezése. Bóka az első zsidótörvény életbelépése idején találkozott Kóbor Tamással, aki dühösen panaszolta neki: "Én egy életen át azt hittem, hogy magyar író vagyok, én belenyugodtam, hogy egy divatja múlt író lettem, de ahhoz öreg vagyok, hogy megint én legyek a Bermann gyerek... ehhh... velem, kérem, Tisza tárgyalt... velem Mikszáth tárgyalt... én karoltam fel, kérem, Móricz Zsigmondot, bár nem ízlésem szerint való író, noha nagy talentum... nekem elhitték a zsidók, hogy egy Bermann lehet Kóbor...". [5]

  

 A négy és fél évtizedes megfeszített munka megtörte egészségét. Állapotát az újabb világháború izgalmai és az üldöztetés réme tovább rontotta. Kóbor Tamás hosszú szenvedés után, 1942. május 26-án halt meg. Két nappal később temették el a rákoskeresztúri izraelita temetőben, a Pesti Szentegylet által adományozott 5/B-10-5 jelzetű díszsírhelyen. Mindenesetre elmondhatjuk, hogy a legrosszabbtól legalább megmenekült.

 

2. Munkássága – a kortárs vélemények

Munkásságát alapvetően két részre oszthatjuk: egyrészt hírlapíró volt, jellegzetesen vezércikkeket, tárcákat írt (pl. Rovások Az Újságban), másrészt szépíró, akinek novellái, regényei jelentek meg, és akinek színműveit a Nemzeti Színház mutatta be.

 

Amint azt Krúdy[6] írta róla Budapest regényírója volt. Jól ismerte a várost, hiszen gyakorlatilag itt nőtt fel, itt élt kisgyermekkorától élete végéig. Ismerte a fényes külsőségeket és a szegények által lakott mellékutcákat. Írt a szeméttelepen guberálókról és a csillogó Andrássy útról. A kortársak és az irodalomtörténészek egyaránt naturalistának tartották (Juhász Gyula pl. a magyar Zolának nevezte), ő maga soha nem deklarálta ezt magáról. Azonban szociológiai érdeklődése az írásaiban is tükröződik. Az akkoriban tudománnyá váló szakterület élénken érdekelte, ugyanakkor éppen ez volt az a terület, melyben komoly vitája támadt Jászi Oszkárral. Véleménye szerint ugyanis a tudományba nem szabad politikát keverni. A tudomány nem kapitalista vagy szocialista, hanem objektíven kell, hogy leírja a társadalmi viszonyokat.

Első művei közé tartozik a Budapestről írott regényciklus, melyet végül nem fejezett be (Koronaherceg utca, Ki a ghettóból, Hamupipőke Őnagysága). Többszörösen körüljárta a nők helyzetét, a prostitúciót, a "művészi pálya" visszásságait, az ezzel összefüggő lánykereskedelmet (A tisztesség nevében, A csillagok felé, Az élet ára). Nőalakjai rendszerint elbuknak, mert valamikor, kényszerből hoztak egy helyrehozhatatlan, rossz döntést.

 

A Ki a ghettóból és a Hamupipőke őnagysága önéletrajzi ihletésű regények. A Ki a ghettóból először folytatásokban, Szanaszéjjel címmel jelent meg. A cím a zsidóság szétszórattatására utal, a későbbi regénycím meg arra, hogy az elsődleges cél nem a szanaszét futás, hanem csak a gettóból való kiszabadulás.

       

Könyveiben visszatérő motívum a gazdagok erkölcstelen, "gonosz" világa és ezzel szemben a szegényeké, akik szintén nem hibátlanok, hiszen sokszor épp a szegénység kényszeríti őket rossz döntésre (Flóra és Dermák Éva bukott nővé válik, Aranyhajú Rózsika édesanyja eladja a lányát babának).

 

A kortársak sokra tartották, Komlós Aladárnak 1943-ban, az IMIT évkönyvben megjelent írása[7] egyértelműen kiváló íróként mutatja be (szemben pl. az általa egy másik írásban[8] erősen megbírált Bródy Sándorral). Legjobb regényének az Aranyhajú Rózsika című babaregényt tartja, mely – véleményem szerint – tulajdonképpen a korábbi, bukott nőalakok mesebeli köntösbe öltöztetett megjelenítése. Itt is láthatjuk a gazdagság jellemromboló, a szegénység rossz erkölcsi döntésekre kényszerítő hatását. És azt is, hogy aki valamilyen módon kiemelkedett a szegénységből, sokszor még a családi kötelékek feladásának árán sem kíván oda visszatérni. A könyvről Adorján Andor írt a Nyugatban dicsérő kritikát[9], bár szerintem félreértette a művet. Rózsikának ugyan aranyhaja volt, de nem született hercegnőnek, hogy azzá vált, ahhoz a szerencsétlen sorsra és egy gonosz babakészítőre volt szükség. És hogy a hercegnői létből, mégha az csak babalét volt is, nem kívánt visszatérni a nyomorba, semmiképpen nem tekinthető pozitív végkifejletnek.

 

Kóbor Tamás első kisregénye 1893-ban jelent meg, utolsó drámája pedig 1935-ben. Amint azt a korábban említett, Bóka Lászlóval folytatott beszélgetésből is láthatjuk, élete végén úgy gondolta, át kell adnia a helyét a fiatalabb, "korszerűbb" írógenerációnak.

 

3. Utóélete

 

Kóbor Tamás nevét manapság alig-alig ismerik. Ennek több oka is lehetséges. Egyrészt kortársai között igen sok kiváló tehetség volt, akik mellett őt "második vonalbelinek" te­kinthetjük. De ettől még ismerhetnénk, legalább említés szintjén megjelenhetne az irodalomkönyvekben, szöveggyűjteményekben. Sorsa sok szempontból hasonló Herczeg Ferencéhez, aki korának írófejedelme volt, akit Nobel díjra is jelöltek, és akit később – elsősorban politikai nézetei miatt – nemkívánatosnak tekintettek, többek közt akadémiai tagságától is megfosztottak. Az ő neve azonban – talán épp az említettek miatt – mégis inkább megmaradt a köztudatban. (Érdekes módon, bár a rendszerváltás után megfigyelhető volt némi Herczeg Ferenc reneszánsz, a "kurzus" írója mégsem ő lett, hanem Wass Albert. Talán nem volt eléggé jobboldali…)

Kóbor Tamás, bár meg sem érte a felszabadulást, mégsem válhatott elfogadott íróvá. Ellene szólt Tisza István barátsága, az, hogy cseppet sem hízelgő írása jelent meg a Tanácsköztársaságról, és ebben meglehetősen negatív véleményt mond Lukács Györgyről, emellett közismert volt a közte és Jászi Oszkár közti ellentét is. Így aztán jobbnak látták reakciós íróként elfelejteni. Történtek ugyan kísérletek valamilyenfajta elismertetésére, Sós Endre pl. 1951-ben azt írta róla. hogy "legjelentékenyebb műveiben igenis eljutott a kritikai realizmusig", ha ezt nem is tudatosan tette[10]. Sós Endre még egyszer írt Kóbor Tamásról[11] 1965-ben, de ez is visszhangtalan maradt.

Jellemző Hegedűs Géza: Arcképvázlatok – Száz magyar író[12] című könyvében található, egyértelműen negatív vélemény, mely szerint Kóbor Tamás jobb hírlapíró, Herczeg Ferenc pedig jobb szépíró volt, és tulajdonképpen jogosan felejtettük el Kóbor Tamást. Ez az ismertetés található meg a Magyar Elektronikus Könyvtárban A magyar irodalom arckép­csar­nokában[13] is.

A rendszerváltás után ugyan a korábbi, politikai megfontolások már nem játszottak szerepet, de Kóbor Tamás műveit ma is csak kevesen ismerik. 1993-ban a Pesti Szalon Kiadó újra kiadta a Budapestet, 1999-ben a Budapesti Negyed[14] egy teljes számot szentelt neki, egy igen átfogó ta­nulmányon[15] kívül számos írását is megjelentették. Argumentum Kiadó 2003-ban az Aranyhajú Rózsika című babaregényt, a Múlt és Jövő Kiadó pedig 2007-ben a Ki a gettóból c. regényt adta ki újra.

Sajnos – úgy tűnik – mindez kevés ahhoz, hogy a nem is olyan régen még igen sokra tartott író ismét bekerüljön az irodalmi köztudatba.

 

 

Felhasznált irodalom:

1. Komlós Aladár: Magyar Zsidó Szellemtörténet a reformkortól a Holocaustig, Múlt és Jövő, Budapest, 2001.

2.Fenyves Katalin: Képzelt asszimiláció, Corvina. Budapest, 2010.

3. Sánta Gábor: A kiábrándult urbanitás poétája in Budapesti Negyed, 1999. tavasz.

4.      4. Pacz Mercédesz: Kóbor Tamás, a moralista író, http://epika.web.elte.hu/doktor/paczm.pdf

5. Krúdy Gyula: Kóbor Tamás, Nyugat, 1923. 7. szám. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00335/10133.htm

6. Krúdy Gyula: Kóbor Tamás, Budapest regényírója, A Reggel, 1930. december 22. http://epa.oszk.hu/00000/00003/00018/bpn2302.htm

7. Adorján Andor: Kóbor Tamás: Aranyhajú Rózsika, Nyugat, 1912. 16.sz. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00110/

8. Hegedűs Géza: Arcképvázlatok – Száz magyar író, https://books.google.hu/books?id=3Ex2AgAAQBAJ&pg=PT360
&lpg=PT360&dq=k%C3%B3bor+tam%C3%
A1s&source=bl&ots=QCF4AedFxR&sig=
nvLbVBaGHvXSEFDvH6UZzzfOlRg&hl=hu&sa=X&ved=0ah
UKEwjy3uPrvMPRAhWL1BoKHdiTCEA4KBDoAQgvMAQ#v=
onepage&q=k%C3%B3bor%20tam%C3%A1s&f=false

9. Magyar Zsidó Lexikon, 1929. http://www.elib.hu/04000/04093/html/szocikk/12664.htm