Kiss Endre:

A folyamat maga…
A Ködkárpit és a kirekesztés körei

2020.05.22.

 

Hoffmann János napló-feljegyzései (Ködkárpit. Egy zsidó polgár feljegyzései 1940-1944.)[1] az emberi szenvedéstörténet narratíváinak igen ritkán formába öltött változataihoz tartozik. Mint szöveg, a magyarországi zsidóság kirekesztés-történetének dokumentuma. Különleges mivolta abban áll, hogy nem a folyamatba tett intézményes üldözés korszakát magát írja le, de az azt megalapozó kirekesztési folyamatot. Nem magát a történetet, különösen nem a történet végét, de a történet kezdetét. Olyan emberi dokumentumot, „condition humaine”-t alkot meg, amely jelentősen szélesíti ki és mélyíti el a szenvedéstörténetről való tudásunkat, arról nem is beszélve, hogy új kérdéseket vet fel a filozófiai és etikai reflexió számára is.

A kirekesztési parancs, a zsidótörvények meghirdetése a hitleri hatalomátvétel árnyékában, az emberi szenvedéstörténet ismert, a maga mindennapi valóságában azonban csak igen ritkán szemünk elé táruló valóságát mutatja fel. A szenvedés intimitásába való bepillantás és egy tragikus sorsparadigmáról e feljegyzésekkel lehetségessé váló új típusú tudás új erkölcsi dilemmákat is felvet. [2]

 

Hoffmann János privátjellegű feljegyzéseket írt, ezért nagyon is érthetőek a szöveg kiadójának, Varga Juditnak, ezzel kapcsolatos megfontolásai, beleértve az Utószó végén jelzett egykori akaratát, hogy egyszer és mindenkorra ne legyen már köze ehhez a narratívához. Mégis, a Ködkárpit ennek ellenére sem marad meg a privát szférában. Ez azonban nem úgy történik, hogy a szöveg akár csak egy pillanatra is céljától idegen műfajban jelenne meg, hanem úgy, hogy Hoffmann János mindvégig képes érzékeltetni a személyesben az általánost. Hibátlanul működő lényeglátása nyomban világossá teszi, hogy a maga legszemélyesebb sorsának centrumában egyben történetileg rendkívüli helyzetbe is került. Értelmezni nem tudja azt, amit nem is lehet értelmezni. A kezdetektől fogva világos azonban előtte, hogy kivételesen szörnyű sorsparadigmát él át. A paradigma lényege a kirekesztés, de különleges felfogású kirekesztés, amely mindvégig mintha teljesen belül is maradna a legalitás birodalmán. Ennek számos összetevőjét érintenünk kell még, anélkül, hogy abban reménykedhetnénk, hogy akár az egyes részletek, akár a részletek bonyolult összefonódásainak felmutatásában esélyünk lehetne a teljességre.

 

A Ködkárpit, ha nem is teljesen egyedi, de a maga műfajában szinguláris dokumentum. Az emlékező irodalomban meglehetősen ritka, hogy a feljegyzett események a kirekesztés nyilvános meghirdetése utáni, de az üldözés tettlegesen erőszakos, „rabosítási” szakasza előtti korszakot öleljék fel, de ne is terjedjenek túl ezen a korszakon. Ha ugyanis a későbbi események is feljegyzésre kerültek volna, az „első kör” szükségszerűen átsorolódott volna az azt követő történések előzményeihez. Még az Anna Frank naplója és az ahhoz hasonló emlékezések sem tartoznak a Ködkárpit kategóriájába, hiszen azok már a tevőlegesen üldözési akció korszakára emlékeznek.[3]

 

Szuggesztív, de ennek ellenére is csak távoli analógiát jelez a Ködkárpithoz Nina Companéez 1983-ban elkészített (televíziós) filmregénye, A gyermekkori barátnők (Les amies d’enfance). Spanyolosan hangzó neve ellenére a kiváló rendezőnő német-zsidó emigráns családból született (amely egy nemzedékkel korábban Oroszországból emigrált), s eredeti neve Kompanetzeff volt. A filmregény olyan francia zsidó család történetével foglalkozik, amelyik Párizs német megszállása után a másik Franciaország területére menekül, és ott - ebben is hasonló módon – élik át a további kirekesztő, kiszorító, gyökértelenítő, lépéseket, amíg a németek bevonulása nem változtatja át a dél-franciaországi moratóriumot már a nyílt üldözés és menekülés színterévé. Nina Companéez remekében megjelennek Hoffmann János privát lényeglátásának elemei, mindez azonban megmarad a szüzsé szerelmi története hátterének, amelynek virtuozitása nagyvonalúan illeszti egybe a személyes és a történeti szálakat.[4] A gyermekkori barátnők menekülő és kirekesztett zsidó családja és barátai a boldog szerelem és a legközelebbi barátaikkal szemben elkövetett illojalitás kettősségében élik át a Ködkárpitban leírt gyökértelenítési és kiszorítási folyamat tragikus lépéseit.

 

A Ködkárpitban ábrázolt időszak és politikai tér egy más perspektívából és áttételesen jelenik meg Chaplin Monsieur Verdou című filmjében. Az 1947-ben bemutatott film, amit Chaplin már 1941-ben, Orson Welles alapötletére támaszkodva dolgozott ki, a felszínen egy ismert francia bűnügy, a sorozatgyilkos Henry Désiré Landru, történetének feldolgozása. A történet alapfilozófiája nehezen illik egy, a nagy némafilmjei után igen ritkán hangosfilmet készítő mester szokott művészi célkitűzései közé, hiszen ez a gyilkosság(ok)nak éppen a hétköznapi polgári normalitásba való tökéletes beépülését mutatja. Saját szemében Verdoux nem is bűnös. A Verdoux-alak és a kirekesztés történeti folyamata közötti különbség pontosan leképezi a „jogilag” értelmezhető vagy nem értelmezhető bűn közötti differenciát, amit ezzel foglalkozó műveiben a Holokauszt elévülési problémáival foglalkozva Karl Jaspers állít középpontba. Mindenesetre a Ködkárpitban is megjelenik a „másik” perspektívája, azoké, akik e hosszú kiszorítási és gyökértelenítési folyamat alatt a másik oldalon kölcsönösségi viszonyban vannak a kiszorítottak életében beálló negatív változásokkal.

 

Paul Martin Neurath szociológiai monográfiája[5] szintén felmutat néhány olyan elemet, melyek rokonok a Ködkárpitban ábrázolt folyamatokkal. Otto Neurathnak, a két világháború közötti korszak egyik legjelentősebb filozófusának és közéleti szereplőjének fia azok közé tartozott, akiket szinte már akkor letartóztattak, amikor a tábor építését egyáltalán megkezdték. Az ő hosszú távú és mikro-részletekben bővelkedő leírásai ezért ugyan már a gyökértelenítés utáni korszakot örökítik meg, mégis a kirekesztési pálya végtelen hosszúsága miatt még az apokalipszis előtt. Nem gondolnánk, hogy a tábor mindennapi életének egy időben része volt a rabok által előfizetett Völkischer Beobachter olvasása, és más, szintén a megspórolt munkabérükből vásárolt lapok egymással való kicserélése.[6]

 

A Ködkárpit megkerülhetetlen alapsajátossága, hogy az egymást követő feljegyzések ritmusa megfelel a hétköznapok tempójának. Sajátos egyidejűség és szinkrónia keletkezik így a valóságos történések és a szöveg között. Maga a folyamat lesz képes kirajzolódni előttünk. Az üldözés későbbi fázisai nemcsak nem teszik lehetővé a hosszú távú rögzítést, de lényegi természetüket sem az apró lépések végtelen egymásutánja teszi ki. Másrészt ezzel Hoffmann János valóban a folyamat lényegét adja, mert a folyamat lényege maga a folyamat. Nem ez vagy az a változás, és nem ez vagy az az eset. Már Arisztotelésznél megjelenik, hogy milyen transzformációkkal lehetséges történeti folyamatokat (akár esztétikailag, akár magában a történetírásban) úgy transzformálni, hogy azok visszaadják a folyamat lényegét, mégsem kelljen e célból reprodukálniuk a valóságos történelem valóságos ütemét. A Ködkárpit azért is képes felmutatni a gyökértelenítés valóságát, mert mint szöveg, a valóságos folyamatok ritmusát örökíti meg.

 

A Ködkárpit azt a folyamatot írja le, amelynek során egy zsidó polgári család hosszú évek alatt, kiszámított lépések következtében, következetesen, bürokratikusan, személytelenül, az állam és a közigazgatás rendeleteivel fokról-fokra kijjebb szorul a társadalomból. Arra a „hosszú” filmre emlékeztet, amelynek ritmusa a néző valóságos életritmusához közelít, ahol tehát a néző be tud lépni a szereplők terébe és idejébe, emiatt sokkal többet és egész mást él át és ért meg, mint egy megszokott sebességgel játszódó filmben.

 

Ez a folyamat a gyökértelenítés (maga a szerző nevezi ilyen tökéletesen). A centiméterről centiméterre való kiszorítás fájdalma, amelynek lassított felvételeiben nem lehet nem észrevenni mások személytelenné szublimálódó, mindazonáltal alaposan mérlegelt akaratát.

 

A sorssal való szembenézés helyenként kivételes írói erőkkel ruházza fel Hoffmannt. A nyelv helyenkénti zsenialitás felvillanásait még élesebb kontrasztban mutathatja, hogy a szerzőt nyilvánvaló módon minden inkább vezette, csak nem a nyelvi alakítás önálló szenvedélye. A folyamat lényegét így foglalja össze: „Ma már nem az antiszemitizmus a program, de az aszemitizmus.”

 

Hoffmann János töprengéseiben a II. Világháborút megelőző történelmi tragikum összes lényeges eleme megjelenik. Az antik tragédiák logikája munkál, hogy azután egy hirtelen pillanatban már ez a logika is folytathatatlanná váljék. A zsidóság bűnbak, nyilvánvalóan alap nélkül. Történelmi, sőt, világtörténelmi bűnbaknak lenni hatalmas negatív kiválasztottság. Hoffmann-nak rá kell jönnie arra is, hogy pontosan olyan dolgokért teszik őket bűnbakká (nem elfeledve, hogy alaptalanul!), amelyek a történelmi haladást képviselik és civilizációs nagyságrendűek (Hoffmann: „Kikapcsolni a zsidót minden térről. Az utolsó húsz év hozzászoktathatott volna minket az idők (vagy az emberek?) változásához, de az emberi gonoszság ilyen megnyilvánulásai mégiscsak meglepőek annak a generációnak, mely ifjúságát az ’átkos’ liberalizmus virágzásában töltötte.”)

 

A haladásban való részvétellel, sőt a haladás előmozdításának deliktumával igazolt bűnbak-szerep minden történeti racionalitás feje tetejére állítása. Rögtön orwell-i jelentéseket von maga után: hogy a haladás a visszaesés, az emelkedés a süllyedés, a gazdagodás a szegényedés, a felszabadulás az elnyomatás, az emancipáció a represszió.

 

A kifordított bűnbak-szerep igazolásának érdekében át kell értékelni a teljes történelmet. A valóságos történelmi előrelépések nemcsak spontán módon halványodnak az emlékezetben, nemcsak tudatosan szorítják ki azokat az emlékezetből, de még kriminalizálni is kell azokat.

 

A gyűlölet nem elégedik meg a bűnbak kiválasztásával. De azzal sem elégedik meg, hogy mindezt absztraktabb szintre emelve, a haladásért büntessen, és bosszút álljon azért, ami kivételesen jó és ami irigyelt eredmény. Átlép egy holtpontot, ekkor még saját erkölcs nélküli és negatív racionalitásából is kilép.x[7] Úgy kívánja üldözni az ártatlanul kiszemelt bűnbakot, hogy még konstruktív alkotásairól is azt mondja, hogy rombolások. Ahogy Franz Werfel mondta: „Nem a tettes, de az áldozat a bűnös.”[8] Ezzel persze a szög is kibújik a zsákból: az üldöző igazi fájdalma a haladás, az emancipáció és a civilizáció sikere!x

 

E háromszoros skizmatizálás gyökértelenít. A háromszoros kiszorítás mindent magába foglal, ami nap, mint nap a társadalomban egyáltalán megtörténhet. Tudatos elidegenítés, a lét alapjainak kétségbevonása, a legnyilvánvalóbb összefüggések visszavonása a falragaszok, körlevelek, az anonimitás és a haszonra kacsintó gyűlölet tetteinek nyelvével.

 

Az első elidegenítés önmagától, mint állampolgártól, morális embertől és történelmi aktortól idegeníti el a zsidót, amennyiben (tárgyi alapon alaptalanul) megnevezi őt történelmi nagyságrendű bűnbaknak. A második elidegenítés régen tárgyiasult, talán már lassan feledésbe is merülő történelmi teljesítményétől szakítja el. A harmadik elidegenítés kognitív és intellektuális szempontból fosztja ki az üldözött zsidót, megvonja tőle a valóság intellektuális feldolgozásának képességétől.[9]

 

Nemcsak kiveszik tehát a zsidók kezéből a civilizáció (másokkal való együttműködésben megvalósított) kialakításának sikeres teljesítményét, de az is kiderül, hogy ilyen civilizáció nem is volt, azt éppen most építi a Führer! Nemcsak „most” nem létezik tehát civilizáció, mint történelmi eredmény, de nem is létezett. Ezért, bármilyen abszurdnak tűnjék is, azok a felelősek, akik (valójában) létrehozták azt, ami („valójában”) nincs. Ki kell iktatni azokat, akik létrehozták azt a civilizációt, ami nem is létezik, ezért kell felépíteni „saját erőből” egy ellen-civilizációt a diktatúra „helyes” politikai elveinek megtestesüléseként. Így az orwell-i nyelvhasználat sokadik fordulataként a legnagyobb pusztításból is egy pillanat alatt válhat építés!

 

Mindez azonban nemcsak jogi, politikai, gazdasági, de lelki folyamat is. Itt is „emberek vannak”, nemcsak Karinthy zseniális jelenetében. A gyökértelenítés mindegyik lépése a személyiség eleven gyökérzetét vágja ketté. Az első az aktuális személyes identitást, a második a már kiharcolt, tárgyi eredményekre visszapillantó történelmi tudatot és önazonosságot, a harmadik a valóság intellektuális feldolgozásának lehetőségét. A zsidók kiiktatása a valóság kiiktatásával fejeződik be.

 

A szenvedés mélységeinek új dimenziói éppen e sűrített elidegenítési (ha tetszik, „ki-idegenítési”) folyamatban tárulnak fel. Olyan dimenziók ezek, amelyeket eddig csak a megsemmisítés pillanatképeinek lenyomataiban érzékelhettünk. Az élet alapvető dimenzióit a maga szürke célzatosságában kiiktató folyamat remény szisztematikus kiirtása.

 

Az aktuális létezés generál reményt, a sikeres múltból fakad a mindig újratermelődő szellemi alkotó energia. Kiiktatásukat állami adminisztráció törvényei viszik végbe. És még ezen a területen is van olyan vonás, amit Hoffmann János lényeglátóan érzékel. A valóság érvényen kívül helyezése ugyanis nem fárasztó érvelések és ideológiák gyártása révén történik, de „a zsidó probléma állandó felszínen tartásá”-val. Meg kell tiltani az embereknek, hogy kétszer kettő négy: „Vas megyében az alispán megtiltotta a zsidó kereskedők részvételét az országos vásáron…” Ha pedig kétszer kettő nem négy, elfogy a reménye azoknak, akik az igazságokra alapozzák életüket, de még azoknak a bátor keveseknek is, akiket nem lehet eltiltani ettől az igazságtól: „Tulajdonképpen még most is gyakran hiszem, ez nem is igaz, nem lehet igaz, talán csak egy rossz álom…az egyiptomi rabság lehetett ilyen…” „A jövőt sötét ködkárpit fedi, reményeink csak jámbor óhajtás, vágyálom ..”, „…az ember a „tehetetlenség és passzivitás nyomasztó hangulatában él”, „Nem az eredményekért dolgozom…, hanem a munkáért, az elfoglaltságért, …hogy ne gondolhassak másra, mint a ma feladataira…”; „este nem pihenhetek, nem szórakozhatom, nem tervezgetek”…; valamint: „…néha-néha javíthatatlan optimizmussal azt…hisszük, hogy enyhült a levegő kínosan telített villamossága, a tények, hatósági intézkedések elűzik vágyálmaink enyhén rózsaszínbe hajló ködképeit”. A béke ritka pillanatai a tegnapi civilizáció szépségére emlékeztetik, azután rögtön annak elveszítésére, majd az egyéni sors reménytelenségére: „A szanatórium teraszáról az éjszakai Budapest fényei úgy csillognak, mint valami ragyogó ékszer; a csillagos égbolt békésen borul a város fölé, a makrokozmoszban nem történt semmi, csak néhány millió ember várja itt Közép-Európában, a civilizáció fészkében, honnan hullik a manna néhány hónap múlva, mert maga kereste kenyeret rövidesen zsidó nem adhat éhező gyermekének.”

 

Az emlékek, a családtagok szellemi fejlődésének és olvasmányainak története egzaktan mutatja meg az európai orientációjú magyar polgárság eszmetörténeti paradigmáját: „…Taine, miliő-elmélete, Darwin, Oppenheimer, Huszadik század”, így hangzik

Hoffmann János visszaemlékező felsorolása, majd „de a Galilei-körtől féltünk” s a „szocializmusra mint valami vad, ködös dologra tekintettünk, és nagyon csodálkoztunk azon, amikor jól öltözött emberek a munkásmozgalmakkal szimpatizáló kijelentéseket tettek.”

 

A gyökértelenítés hármas folyamatát Hoffmann János helyenként a társadalomorvosi szemlélet élességével írja le. Ez a társadalmi harcok kivételes állapota, amikor a szervezett egész fordul a rend, a normalitás, a törvények, a szokások ellen. Minden ellen, ami írott vagy íratlan törvény. Ezen az úton is odajut, ahová a huszadik század egyik legnagyobb gondolkodója, ő is körvonalazza Karl Jaspers szellemi találmányát, a bűnelkövető állam képződményét. A háromszoros gyökértelenítés lépcsőfokain jár fel és alá Hoffmann János szövege, az egyre fogyó lélegzet egyre fájdalmasabb szűkösségében.

 

A már elért civilizációs vívmány elveszítésének fájdalma mélyen áthatja Hoffmann János szövegét. Emberi dokumentumértékét még kivételesebbé teszi, hogy filozófiáját nem értelmiségi pozíció és értelmiségi diskurzus hatja át (a Ködkárpit részletesen leírja, hogyan vált fiatal, induló értelmiségiből ismét polgárrá).[10] Saját jogán és saját nyelvével mutatja fel, hogyan csattan az európai civilizáció legnagyobb korszakának elherdálása az I. Világháború Maschinen- und Materialschlachtjaiban a zsidók sorsán, miként fonódott össze az európai zsidó polgárság sorsa az egész civilizáció sorsával, miként sújtotta őket legtragikusabban az azt követő civilizatórikus visszaesés, reprimitivizáció, dekulturáció, de-civilizálódás (mindaz, amire még most sincs megfelelő kifejezésünk): „A fejlődés a magasba tör, de vonala nem egyenletesen emelkedő görbe, hanem mindig visszaeső, mint a fogaskerekű vasút támasztói, és ha most mélyre is zökkentünk, az út a csúcs felé vezet, és nem zuhanhat az emberiség a nagy semmi feneketlen szakadékába. Az egyiptomi szolgaságtól a középkori gettón át a liberalizmusig mennyi változat, mennyi szenvedés – de világtörténelmi távlatból nézve mind nagyobb az egyén és a társadalmak szabadsága.” [11]

 

E folyamattal vívódik a Ködkárpit szerzője. Szeretné hinni, hogy „nem lehet mindez csak utópia”, de épp a háromszoros és kiszámított gyökértelenítés érzése szembesíti a visszaesés, visszacsúszás, hanyatlás, Untergang eddig elképzelhetetlen szörnyével, azzal, mennyit csúszott vissza az emberiség a haladás görbéjén”, az igazi Untergang des Abendlandes-szal: „És aki nem tompult el, akit nem szállt meg az apátia, aki tudomásul veszi az eseményeket, annak milyen nehéz fenntartani lelki egyensúlyát. Nem szabad levonni végső következtetéseket, lelkiekben sem, amiként nem szabad feladni a pozíciókat, tartani kell magunkat, amíg bírjuk és helytállni a gáton, amíg el nem sodor a víz ellenállhatatlan árja.”

 

Lehet, hogy ebben a pillanatban arra gondol, hogy amíg őt a már akkor kiemelkedően elismert polihisztor Otto Neurath tanította a Bécsi Egyetemen, addig apját Otto Neurath apja. De azt nem tudhatta, hogy Otto Neurath fia, Paul, ugyanazokban a hónapokban (1943-ban) ugyanolyan művet írt, mint ő. Az ő Ködkárpitjának későbbi címe The Society of Terror lett, témája a terror szociológiája, amely a kiszámított gyökértelenné tevés terrorja volt.

 

Sorsparadigmát ír le Hoffmann János. Olyan Sziszifuszt jelenít meg, aki hatalmas civilizáció építésébe kezdett. A sikeresen létrehozott civilizáció romjai nem temetik rögtön maguk alá. Azzal büntetik az istenek, hogy hatalmas sziklákat görgessen fel a még megmaradt állványokra, ahonnan a kövek újra a mélybe hullanak.

  Kényszermunkája végére a sikeres építmény emlékét is kitörölik az emlékezetből, miközben az ő bűne az, hogy sikerült felépítenie egy civilizációt. A kényszermunka a sikeres alkotásért járó végletes büntetés.