emlékezet

Janusz Korczak

Napló

 

ELSŐ RÉSZ

A naplóirodalom komor és nyomasztó. Művész vagy tudós, politikus avagy hadvezér, mindannyian ambícióktól fűtve lépnek az életbe; határozott, merész, kifinomult indíttatásokkal – az aktivitás élő ereje. Felfelé törnek, akadályokat küzdenek le, növelve befolyásukat és barátaik számát, tapasztalatokkal vértezik fel magukat, szakaszokban, egyre gyümölcsözőbben és könnyebben menetelnek céljaik felé. Ez évtizedekig is eltarthat, olykor két, három évtizedig. Azután pedig…

Azután már csak a fáradtság, a korábban megválasztott irány követése, lépésről lépésre, makacsul, a kényelmesebb úton, csökkenő lelkesedéssel és azzal a fájdalmas meggyőződéssel, hogy mégsem így kéne, ez túl kevés, nehéz így magányosan, egyre több az ősz hajszál, több a ránc a korábban sima és merész homlokon, a szem már gyengébben lát, a vér lassabban kering, a lábak pedig erőlködve visznek.

Nos? – Öregség.

Van, aki ellenáll és enged, arra vágyik, hogy minden a régi módon menjen tovább, sőt gyorsabban és erősebben, hogy időben odaérjen. Áltatja magát, védekezik, lázad és gyötrődik. Más pedig szomorúan lemond és még vissza is húzódik.

-        Már nem vagyok rá képes.

-        Már meg sem akarom próbálni.

-        Nem érdemes.

-        Már nem értem.

-        Ha visszakapnám elhamvasztott éveim urnáját, a tévelygésre pazarolt energiát, a régi erők szétáradó lendületét…

Új emberek, új nemzedék, új szükségletek. Már bosszantják őt, már ő is bosszant másokat – a kezdetben kisebb félreértések egyetlen nagy félreértéssé állandósulnak. A gesztusaik, lépéseik, szemük, fehér foguk és sima homlokuk, habár ajkuk nem szól…

Mindenki és minden körülötted, a föld is, és te magad is, a csillagjaid is azt mondják:

-        Elég… Számodra bealkonyult… Most mi jövünk… Neked véged… Azt állítod, hogy mi úgy is… Nem vitatkozunk veled – jobban tudod, tapasztalt vagy, de hagyd, hogy önállóan próbálkozzunk.

Ez az élet rendje.

Ilyen az ember és az állatok is, állítólag ilyenek a fák, ki tudja, tán a kövek is, ilyen az akaratuk, erejük és idejük.

Ma a te öregedéseden a sor, holnapután a te elvénüléseden.

És egyre szaporábban haladnak a mutatók az óralapon.

A szfinx megkövült tekintete felteszi az örök kérdést:

- Ki az, aki reggel négy, délben délcegen kettőn, este pedig három lábon jár?

Te – egy botra támaszkodva, merengve nézve az elhalványuló, hűvös lemenő napsugarakat.

 

A saját önéletrajzomban majd másképp igyekszem. Talán szerencsés gondolat, talán sikerül, talán épp így kellene.

Amikor kutat ásol, a munkát nem a kút mély fenekével kezded: először széles mozdulattal a felső réteget mozgatod meg, arrébb veted a földet, folyamatosan lapátolva, nem tudva mi van lejjebb, hány összefonódott gyökér, milyen akadályok és üregek, hány elfeledett, általad és mások által elásott, zavaró kő és egyéb kemény tárgy.

A döntés megszületett, elég erős vagy, hogy elkezdd. Vajon bármilyen munka befejezhetőnek tekinthető-e? Köpj a markodba. Ragadd meg erősen a lapátot: Bátran!

Egy-kettő, egy-kettő.

-        Isten megsegéljen, apó! Mi a szándékod?

-        Láthatod. Földalatti forrásokat keresek, tiszta, hűvös éltető vizet, kiásom és félrelapátolom az emlékeket.

-        Segítsek?

-        Nem, egyetlenem, ezt mindenkinek magának kell elvégeznie. Senki nem veheti át tőlem és nem is helyettesíthet. Minden egyebet lehet együtt is, ha megbízol még bennem és nem vetsz meg, de ezt az utolsó munkát én magam végzem.

-        Isten áldjon!

Így hát…

 

Válaszolni kívánok a hamis próféta hazug könyvére. Ez a könyv sok kárt okozott.

[Im]-ígyen szóla Zarathustra.

Én beszéltem vele, volt szerencsém beszélni Zarathustrával. Bölcs a beavatása, súlyos, kemény és éles. Téged, szegény filozófusom, a bolondok háza komor falai és szűk rácsai mögé juttatott, így történt. Itt áll feketén-fehéren: "Nietzsche az élettel meghasonulva halt meg – tébolyultan.

Könyvemben szeretném bebizonyítani, hogy a fájdalmas igazsággal meghasonulva.

Ugyanaz a Zarathustra engem másra tanított. Talán jobb volt a hallásom, talán figyelmesebben hallgattam.

Egyben egyetértünk: a mester útja, és az én utam, a tanítványé, küzdelmes volt. Sokkal gyakoribb kudarcok, mintsem sikerek, sok kerülőút, így elpazarolt - látszólag elpazarolt - idő és erő.

Mert a fizetés órájában, nem a legszomorúbb kórház magányos cellájában

[……………………………]

és pillangók és szöcskék és szentjánosbogarak és tücsökkoncert és az égszínkék magasságok szólóénekese - a pacsirta.

Jó Istenem!

Köszönöm, Jó Istenem, a mezőket és a színes naplementéket, a friss esti szellőt egy forró nyári nap fáradságos munkája után.

Jó Istenem, olyan bölcsen találtad ki, hogy a virágok illatoznak, a szentjánosbogarak a földön, a csillagok szikrái pedig az égen világítanak.

Milyen vidám az öregség.

Milyen kedves a csönd.

Kellemes a pihenés.

"Az ember, akit mértéktelenül megáldottál adományaiddal, kit megteremtettél és megmentettél"[1]

Rendben. Elkezdem.

Egy, kettő.

 

Két vénember sütkérezik a napon.

-        Áruld el, te vén szivar, hogyhogy még élsz?

-        Hát, rendes, megfontolt, drámák és hirtelen fordulatok nélküli életet éltem. Nem dohányzom, nem iszom, nem kártyázom, nem hajkurásztam a lányokat. Sosem éhesen vagy túl fáradtan, sem sietősen, sem kockázatosan. Mindig időben és mértékkel. Nem sanyargattam a szívemet, nem fárasztottam a tüdőmet, nem gyötörtem a fejemet. Mérték, nyugalom és megfontoltság. És a kolléga?

-        Némileg másképp. Mindig ott voltam, ahol könnyű volt összeszedni néhány kék-zöld foltot, sérülést. Kölyökként jöttek az első lázadások és puskadördülések. Álmatlan éjszakák és épp annyi büntetés, amennyi egy fiatal megfékezéséhez szükséges. Aztán a háború. Olyan amilyen. Messzire kellett érte menni, az Urál mögé, a Bajkálon is túlra, tatárokon, kirgizeken, burjátok át egészen Kínáig. Megpihentem a mandzsúriai Taolaj-dzou faluban, aztán újra forradalom. Majd egy rövidebb nyugodt időszak. Vodkát ittam, bevallom, nem egyszer tettem fel az életemet egyetlen lapra. Csak a lányokra nem maradt időm, mert e némberek telhetetlenek, az éjszakát mohón fogyasztják, aztán gyerekeket szülnek. Förtelmes szokás. Egyszer megesett. Egész életre rossz szájíz maradt utána. Elegem volt. A fenyegetésekből, a könnyekből. Cigarettáztam mérték nélkül. Nappal és a vita hevében, mint egy gyárkémény. Nincs bennem egyetlen egészséges részecske sem. Hegek, fájások, sérvek, sebhelyek, szétesem, recsegek-ropogok, foszlom, élek. De még hogy! Tudják azok, akik az utamba állnak. Az ütéseim azok aztán hajde. Még most is előfordul, hogy egész bandák bujkálnak előlem. Vannak persze híveim és barátaim is.

-        Nekem is. Gyerekeim és unokáim vannak. És maga? Önnek, kolléga úr?

-        Kétszáz.

-        Nagy kujon maga.

 

1942 van. Május. Hűvös májusunk van idén. A mai éjszaka a legcsendesebb a csendesek között. Hajnali öt óra. A gyerekek alszanak. Tényleg kétszázan vannak. Jobb oldalon Stefa asszony, én balra az úgynevezett elkülönítőben.

Az ágyam a szoba közepén fekszik. Az ágy alatt egy üveg vodka. Az éjjeli szekrényen rozskenyér és egy kancsó víz.

A derék Felek[2] kihegyezte a ceruzákat, mindegyiket két oldalról. Írhatnék töltőtollal, egyet Hadaskától kaptam, a másikat egy fegyelmezetlen gyerek papája adta

Egy mélyedés vésődött az ujjamba ettől a ceruzától. Csak most jutott eszembe, hogy lehetne másképp is, lehetne kényelmesebben, tollal egyszerűbb.

Gyermekkoromban nem véletlenül hívott apukám bambának és tökfilkónak, viharosabb pillanatokban akár idiótának és szamárnak. Csupán egyik nagymamám hitt a csillagzatomban. Amúgy meg – lusta, pityeri, bőgőmasina (már mondtam), idióta és semmirekellő.

De erről majd később.

Igazuk volt. Egyenlő részben. Fele-fele arányban. Nagymama és papa.

De erről majd később.

Lusta… valóban… Nem szeretek írni. Gondolkodni, töprengeni igen. Nem okoz nehézséget. Mintha meséket mondanék magamnak.

Valahol ezt olvastam:

- Vannak emberek, akik ugyanúgy [nem] gondolkodnak, mint ahogy mások az állítják: "Nem dohányzom".

Én gondolkodom.

Egy, kettő, egy, kettő. Kutam minden egyes esetlen lapátlendítésén kötelezően elbambulok. Vagy tíz percre elmerülök gondolataimban. Nem azért, mert ma gyenge vagyok, vagy öreg. Mindig is így volt.

Nagymamám mazsolát adott, és azt mondta:

- Filozófus.

Állítólag nagymamámnak egy meghitt beszélgetés során már akkor bevallottam a világ átalakítására vonatkozó merész tervemet. Summa summarum: minden pénzt ki kell dobni. Hogy hová és hogyan, és később mit kell kezdeni, azt alkalmasint nem tudtam. Nem kell túl szigorúan ítélkezni. Még csak ötödik évemben jártam, a kérdés pedig kínosan nehéz: mit kellene tenni, hogy ne legyen annyi koszos, rongyos és éhes gyerek, akikkel nem szabad játszanom azon az udvaron, ahol a gesztenyefa alatt, egy pléh cukorkásdobozban, vattában feküdt eltemetve az első halott hozzátartozóm és szerettem, a kanárim. Halála felébresztette a vallás rejtélyes kérdéseit.

Sírjára egy keresztet akartam állítani. A szolgálólány azt mondta, hogy ne, mert ez csak egy madár, ami sokkal alacsonyabbrendű, mint az ember. Még sírni is bűn.

Ennyit a szolgálólányról. De ami rosszabb, a házmester fia kijelentette, hogy a kanári zsidó volt.

És én is.

Én is zsidó vagyok, ő pedig lengyel, katolikus. Ő a paradicsomba kerül, én pedig, ha nem fogok csúnya szavakat használni és engedelmesen hozom neki az otthonról lopott cukrot – akkor halálom után olyan helyre kerülök, ami bár nem a pokol, de mégis sötét van. Én pedig féltem a sötét szobától.

Halál. Zsidó. Pokol. Fekete, zsidó paradicsom. Volt min gondolkodni.

 

Fekszem az ágyban. Az ágy a szoba közepén áll. Albérlőim: ifjabb Moniuś (négy Moniuśunk van), majd Albert, Jerzyk. Másik oldalon a fal mellett Felunia, Genia és Haneczka.

A fiúk hálóterem ajtaja nyitva áll. Hatvanan vannak. Kissé keletre hatvan kislány alussza legcsendesebb álmát.

A többiek a felső szinten. Május van, bár hűvös, de az idősebb fiúk jobb híján a fenti teremben alhatnak.

Éjszaka. Jegyzeteket írtam az éjről és az alvó gyerekekről. Harmincnégy tömbnyi jegyzet. Ezért nem tudtam ilyen sokáig rávenni magam a naplóírásra.

Ezeket szándékozom megírni:

1.     Egy vastag kötet az árvaházi éjszakákról és a gyermekek álmáról.

2.     Egy kétkötetes regény. A történet Palesztinában játszódik. Egy haluc[3] pár nászéjszakája a Gilboa hegy lábánál, a forrás mellett; ezt a hegyet és forrást említi Mózes könyve.

Mély lesz a kutam, ha lesz elegendő időm rá.

3, 4, 5, 6. Néhány évvel ezelőtt írtam egy gyermekeknek szóló regényt Pasteur életéről. Következik a sorozat folytatása: Pestalozzi[4], da Vinci, Kropotkin[5], Piłsudski[6] és sokan mások, mert hát Fabre[7], Multatuli[8], Ruskin[9] és Gregor Mendel[10], Nałkowski[11] és Szczepanowski[12], Dygasiński[13], Dávid.

Nem tudják, ki volt Nałkowski?

Sok lengyelről nem tud a világ.

7. Évekkel ezelőtt írtam egy regényt Matykó királyról.

A következő egy gyermek-király lesz: Második Dávid király.

8. Hogy is lehetne elpazarolni félezer növendék súly és méret grafikonjának dokumentumait és nem megírni egy gyönyörű, tárgyszerű, örömteli értekezést az emberi növekedésről? Majd az elkövetkezendő ötezer évben. Valahol a messzi jövőben ott a szocializmus, most és itt: anarchia. Költők és zenészek háborúja zajlik a legszebb Olimpián – a legszebb imáért folytatott háború – évente egy Isten himnuszt ad a világnak.

Elfelejtettem megemlíteni, hogy most is háború van.

10. Önéletrajz.

Igen. Önmagamról. Az én kicsi és fontos személyemről.

Valaki rosszmájúan azt írta, hogy a világ egy végtelenségben felfüggesztett sárcsepp; az ember pedig egy olyan állat, aki karriert futott be.

Akár lehet így is. De kiegészíteném: ez a sárcsepp ismeri a szenvedést, képes szeretni és sírni, és teli van vágyakkal.

Az ember karrierje pedig, ha lelkiismeretesen áll a kérdéshez, kétséges, nagyon kétséges.

 

Hat óra harminc.

Valaki felkiáltott a hálóteremben:

-        Fiúk, fürdés, ébresztő!

Leteszem a tollat. Felkeljek, vagy sem? Rég nem fürödtem. Tegnap elcsíptem magamon és egy ügyes körömnyomással, lelkiismeret furdalás nélkül megöltem - egy tetűt.

Ha időm engedi, megírom a tetű apológiáját. Mert igazságos és méltatlan a hozzáállásunk ehhez a gyönyörű rovarhoz.

Egy elkeseredett orosz paraszt kijelentette:

-        A tetű nem ember, nem issza ki az összes vért.

Költöttem egy történetet a verebekről, melyeket húsz éven át etettem. Feladatomul tűztem ki, hogy rehabilitálom a kis tolvajokat. De ki lát bele a tetű fogyatékosságába?

Ki, ha én nem?

Ki lép fel, kinek lesz bátorsága fellépni a védelmében?

"Az árva gyermekek gondozási kötelességének a társadalomra történő cinikus áthárítási kísérletéért, és az ennek meghiúsulása miatti hirtelen felindulásból elkövetett szégyentelen sértésekért, szidalmakért és fenyegetésekért – köteles öt napon belül ötszáz zlotyt befizetni az "Árvák Megsegítése" javára.

Figyelembe véve az ön tartózkodási környezetének és úgynevezett otthonának alsórendű színvonalát, a büntetés alacsony összegben kerül megállapításra. Előre látom a hazug mentegetőzést, miszerint ön nem tudta, ki vezeti a vizsgálatot; miközben legifjabb csemetéje, akit azért küldtek, hogy engem kísérjen, és aki korábban látta a rendőrnek bemutatott igazolványomat, búcsúzóul azt a kiáltotta felém, hogy "barom". Nem indítványoztam a bakfis letartóztatását, tekintettel korára és arra, hogy nem hordott karszalagot.

Végezetül hozzáteszem, hogy ez a második összetűzés volt a Waliców 14. szám alatt működő bűntanyával – korábban, Varsó ostroma idején aljas módon visszautasították a segítségnyújtást, amikor egy mellkasából vérző haldokló katonát akartunk a kapualjba vinni, hogy ne úgy haljon meg, mint egy árokba vetett kutya".

És íme, a kommentárok:

Annak a helyiségnek a tulajdonosai, ahonnan a "Takarodj, te vén gazember, kezed-lábad törjön" szidalmak közepette dobtak ki – nem mások, mint Stefania Sempołowska[14] "barátnői".

Szeretném bővebben kifejteni ezt a témát, tudniillik az ügynek általánosabb jelentősége van.

Sempołowska a zsidók védelmezője volt, és olyan ellenünk felhozott rágalmakkal és valós vádakkal szemben küzdött, amelyek hozzá hasonló, fanatikus ellenségektől származtak.

Három walicówi zsidó nő – abból a fajtából, akik lágy szavakkal, sőt, akár kikeresztelkedés útján erőszakosan, szégyentelenül nyomultak be a lengyel társaságokba, otthonokba és családokba, hogy ott képviseljék a zsidókat. Számos alkalommal és eredménytelenül magyaráztam a lelkes Stefania asszonynak, hogy nem lehet és nem is kell egyetértésnek lenni, sőt, bármilyen laza kapcsolatra sincs szükség a zsidó aljanép és a lengyel szellemi, erkölcsi elit között.

Ismeretségünk harminc éve során éppen emiatt sajnálatos összetűzéseink és eltávolodásaink is adódtak.

Wojciechowski[15] – Piłsudski, Norwid[16] – Mickiewicz, Kościuszko – Zajączek[17], ki tudja, talán még Łukasiński is, sőt, Kreon és Antigoné – vajon nem azért oly ellentétesek, mert épp hogy oly közeliek.

Egykor Nałkowski és Ludwik Straszewicz[18] látszólag ellenfelek, mégis végig jelen van köztük az egymás iránti vonzódás.

Milyen könnyű két gazfickónak egyetértésre jutni a közös árulás, gaztett, szélhámosság érdekében, és mennyire lehetetlen egyetértésben együttműködni, amikor mindkettő ugyanúgy szeret, csak máshogy gondolkodik, mert mások a tapasztalatai.

Megvetést és undort éreztem a zsidók – az eszmék és üres szólamok ószeresei iránt. És láttam azon zsidók méltóságát is, akik menekülés közben a lövészárkon túli ellenség elől bujkáltak.

Hogy ne említhetném meg a drága "Wojteket", a harcos nemzeti-demokratát, aki egy feketekávé mellett szinte kétségbeesetten kérdezte:

- Mondd, mit lehet tenni? A zsidók a sírunkat ássák.

Erre Godlewski[19]:

- Gyöngék vagyunk, egy kupica vodkáért zsidó rabságba adjuk magunkat.

Moszczeńska[20] pedig:

- A ti erényetek a mi halálos ítéletünk.

A Żelazna és Chłodna utcák sarka. Hentesüzlet. A széken terpeszkedő hájas zsidóasszony cipőt próbál. A cipész előtte térdel. Átszellemült arc. Ősz haj, jóságos és bölcs szemek, komoly és mély hang, az arcon reménytelen lemondás.

- Hisz figyelmeztettem, hogy ez a cipő…

- Én pedig figyelmeztetem, hogy vigye ezt a cipőt a feleségének. Ha maga cipész, akkor tudnia kell. Hogy néz ki ebben a lábam?

És az orra előtt lengeti a hájas lábát – szinte hozzá is ér.

- Maga vak? Nem látja, hogy gyűrődik?

Az egyik legszörnyűbb jelenet, melynek tanúja voltam, de nem az egyetlen.

- A mieink sem jobbak.

- Tudom.

Mit lehet hát tenni?

 

Rádiója annak van, aki vesz magának. És kocsija is. És jegye a premierekre. És utazásokra, könyvekre, képekre.

Mesélek a lengyel turista csoportról, amellyel Athénban találkoztam. Summa summarum: a Panteon előtt fényképezkedtek. Csiripelve és felszabadultan – minden kölyök a saját farka körül forog, hogy elkapja azt.

Miért is írom ezt egyáltalán?

Hát igen. A sátán létezik. Létezik. De közötte is van többé és kevésbé rosszindulatú.

 

Januszek és Ireczka kertet csináltak homokból, meg házat, virágokat és kerítést. Gyufásdobozban hordták a vizet. Felváltva. Tanácskoztak, hozzáépítettek még egy házat. Tanácskoztak: kémény. Tanácskoztak: kút. Tanácskoztak: kutyaház.

Megszólalt az ebédre hívó csengő. Az ebédlőbe menet kétszer is visszamentek, hogy kijavítsák, hogy megnézzék.

Musiek messziről figyelte őket. Majd belerúgott, összetaposta, bottal ütlegelte a kertet.

Mikor az ebédről visszajöttek, Irka azt mondta:

- Tudom, Musiek volt.

Párizsban született – "visszaszolgáltatták" a hazának, majd három évig mérgezte az óvoda harminc árvájának életét.

Írtam róla egy cikket a "Pedagogika Specjalna"[21] lapba, hogy szükség van fegyenctelepekre, még a halálbüntetést is megemlítettem. Még kicsi! Még ötven évig fog garázdálkodni!

Drága Maria[22] asszony kínos mosollyal:

- Ugye viccelt?

- Cseppet sem. Mennyi emberi szenvedés, mennyi fájdalom, mennyi könnycsepp…

- Tehát ön nem hisz a javulásban?

- Nem vagyok Adler – mondtam szárazon.

Grzegorzewska asszonyra nem lehet sokáig haragudni. Kompromisszum: töröltem a halálbüntetést – maradt a javítóintézet, de az is nehézségek árán.

Vajon a becsületes, magasabb szférákból származó emberek – véglegesen kálváriára vannak ítélve?

Minek írom én mindezt?

 

Egyértelmű, hogy éjszaka van. Tizenkét óra harminc perc.

Nehéz napom volt.

Konferencia két úrral, népjóléti mágusokkal. Majd két vizsgálat - az egyik az említett botrányhőssel. Majd az igazgatótanács ülése.

Holnap – Dzielna utca 39.

Azt mondtam:

- Kérem, ügyvéd úr, ha minden nap csak egy milliméterrel jobb, az ösztönöz a nagyobb erőfeszítésre. Ha minden nap rosszabb, akkor bekövetkezik a katasztrófa és a visszalépés. Mi pedig egy helyben topogunk.

Figyelj. Jól jöhet még, amit most mondok.

Négy módja van a kelletlen jövevények hatástalanításának:

1. Lefizetni. Befogadni és becsapni.

2. Mindenbe beleegyezni és kihasználva figyelmetlenségét folytatni azt, amit elterveztünk. Én egyedül vagyok, ők pedig csapatban. Én, nagyvonalúan számolva, napi három órát gondolok rájuk – ők pedig egész nap azon gondolkodnak, hogyan vezessenek meg. Elmagyarázom és példaként az álomban történő gondolkozást hozom fel. Habár ezek ismert dolgok.

3. Várni, kivárni, megszokni, figyelni és a megfelelő pillanatban lejáratni:

- Nézzék! Ezt ő rendelte el.

Hazudni is lehet: vissza akarták adni nekem a pénzt.

4. Kifárasztani. Vagy elmegy, vagy nem bámul tovább. Mert hát mit?

Kifogyott a tinta.

 

Öreg vagyok, ahányszor a múltat, az éveket és az elmúlt eseményeket emlegetem.

Fiatal akarok lenni, így hát jövőbeli terveket szövögetek.

Mit csináljak a háború után?

Talán felkérnek, hogy együttműködjek a világ vagy Lengyelország új rendjének kiépítésében? Ez nagyon kétséges. Nem is szeretném. Hivatalba kellene járnom, kötelező munkaórák és emberi kapcsolatok szolgájaként, valahol valamilyen íróasztal, fotel, telefon. Aktuális mindennapos apró-cseprő ügyek és a kis ambíciójú, kis protekciójú, kis hierarchiájú, kiscélú kisemberekkel való folytonos küzdelem - időpocsékolás.

Valóságos taposómalom.

Inkább saját kézben tartok mindent.

A tífusz idején volt egy látomásom:

Hatalmas színház- vagy koncertterem. Ünnepi ruhába öltözött emberek tömege.

A háborúról, éhezésről, árvaságról és nehéz sorsról beszélek.

Beszédemet lengyelül tartom. A tolmács angolra fordítja tömören. Mindez Amerikában történik. Hirtelen elcsuklik a hangom. Csend. Valahol a mélyben egy kiáltás hallatszik. Regina[23] szalad felém. Megáll a pódium előtt, óráját a színpadra dobja és azt kiáltja: "Mindent visszaadok magának!" És ekkor a pénzjegyek, arany és ékszerek sűrű esője kezd hullani. Gyűrűket, karpereceket és nyakékeket dobálnak felém… Az Árvaház gyermekei szaladnak fel a színpadra: a Gelblat fivérek, Fałka, Majer Kulawski, Gluzman, Szejwacz – és mindent szalmazsákokba pakolnak. A meghatódott közönség bekiabál, tapsol és sír.

Nem igazán hiszek a jóslatokban, ennek ellenére közel húsz éve várom a látomás beteljesedését.

Regináról majd akkor mesélek, amikor a Krochmalna utcán álló fehér ház neveltjeinek furcsa sorsára kerül a sor. A szürke Varsóban.

Korlátlan anyagi javakra teszek szert és pályázatot hirdetek egy hatalmas árvaház építésére Libanon hegyei között, Kfar Geladi közelében.

Hatalmas laktanyaszerű ebédlők és hálótermek lesznek benne. Kis "remeteházak" épülnek. A lapos tető erkélyén lesz egy kisebb szobám, átlátszó falakkal, hogy egyetlen napkeltéről és napnyugtáról se maradjak le, hogy amikor éjszaka írok, folyamatosan nézhessem a csillagokat.

A fiatal Palesztina fáradságosan és becsületesen keresi a megállapodást a földdel. De eljön majd az ég ideje is. Ellenkező esetben félreértés és tévedés lenne az egész.

Miért nem Bir[o]bidzsán, Uganda, Kalifornia, Abesszínia, Tibet, Madagaszkár, India, dél-Oroszország vagy Polesie? Még a becsületes és a világban jártas Anglia sem tudja, hová gyűjtse össze az amúgy maréknyi zsidóságot.

Minden évben elutazom egy-két hétre a szülővárosomba, a barátaimhoz, hogy megtárgyaljunk néhány fontos és örökérvényű kérdést.

Elég, befejezem vágyaim monoton ismétlését. Minden alkalommal változik valami.

A legtöbb figyelmet a remete kunyhók építésének szánom. Akik kiérdemelték a magányt, olvassák és fordítsák le érthető nyelvre – urbi et orbi[24] – ez kötelességük. Rászolgáltak. De mire – és ez itt a bökkenő.

Mosiek megint hanyag volt, túl kevés a karbid. A lámpa kialszik.

Szünetet tartok.

 

Hajnali öt óra

       A derék Albert[25] világosságot csinált a szobában.

       Mert az ablaküveget sötét papír rolókkal takarták le, hogy az ablakból visszaverődő fény ne zavarja a katonákat, amikor fényjelekkel üzennek egymásnak, állítólag azért, hogy ne könnyítsék meg az ellenséges repülőgépek útját. Mintha nem lenne tucatnyi egyéb eszköz és útjelzés. Ennek ellenére az emberek hisznek benne.

       Így hát újra világos van.

 

       Az emberek naivak és becsületesek. Valószínűleg boldogtalanok is. Nem tudják, mi a boldogság lényege. Mindenki máshogy értelmezi.

       Egyiknek: finom sólet vagy kolbász káposztával. A másiknak: nyugalom, komfort, kényelem. A harmadiknak: lányok – sok és különféle. A negyediknek: zene, kártya, vagy utazás.

       Mindenki másképp védekezik az unalommal és a vágyakkal szemben.

       Unalom – a lélek szomjúsága.

       Hiányérzet – vágyak, vágyódás a víz és a szárnyalás után, a szabadság és az ember – a bizalmas, gyóntató, tanácsadó – után, a jótanács, a vallomás, a panaszaimat meghallgató fül után.

       A lélek elvágyódik a test szűk ketrecéből. Az emberek a halált a vég szempontjából érzékelik és szemlélik, pedig az csak az élet folytatása, egy másik élet.

       Ha nem hiszel a lélekben, el kell ismerned, hogy tested zöld fűként, felhőként fog továbbélni. Vízből és porból vagy.

       "A világ a gonosz örökké tartó átalakulása"[26] – mondja Tetmajer.

       Még ez a hitetlenkedő, pesszimista, ironikus nihilista is az örökkévalóságról beszél.

       A halhatatlanság egy amőba, az ember ennek hatvan billiárdos tenyészete, Maeterlinck állítása szerint. És ő aztán el tudott jutni a szaktekintélyekig. Én több mint tíz évig sikertelenül igyekeztem megtudni, hányszor két milliárd.

       Paszkiewicz[27] professzor kolléga mondta, hogy csillagászati szám. Aztán véletlenül a Termeszekben[28] rátaláltam a válaszra.

       Két milliárd ember él a Földön, én pedig egy több milliószor nagyobb közösséget alkotok, tehát jogom van és köteles is vagyok gondoskodni a saját milliárdjaimról, amelyek iránt felelősséggel tartozom.

       Veszélyes lehet ezt mindenkinek elmondani, bár ezt úgyis mindenki érzi, még ha nem is annyira tudja. De vajon az én életem univerzuma és sikeressége nem függ-e egy egész generáció sikerességétől, az ausztrál emberevő szigetektől egészen a költő szobájáig, az északi sarkkör fehér síkján a teleszkóp nyílásába néző tudósig.

       Ha a kis Geńka éjszaka köhög, altruista módon együtt érzek vele, de egoista módon mérlegelem az éjszakai nyugtalanságot, az egészsége iránti aggodalmat; tán fertőző? a táplálás költségeit, a falura küldés fáradtságát és költségeit.

       Nem vagyok álmos. Mielőtt elkezdene zümmögni a kaptárom, ledőlök egy órára.

       Meg vagyok győződve, hogy a jövő, értelmes társadalmában megszűnik az óra diktatúrája. Akkor alszom és eszem, amikor akarok.

       Mekkora szerencse, hogy sem az orvosok, sem a rendőrök nem írhatják elő, hányszor lélegezhetek, vagy hányat verhet a szívem percenként.

       Nem szívesen alszom éjszaka, mert utána nappal nem tudok aludni. A kenyér és a víz sokkal jobban ízlik éjszaka.

 

       Megdöbbenéssel fogja a jövő embere megtudni, hogy vágott virágot használtunk a lakások díszítésére. És képeket tettünk a falra. És állatbőröket használtunk szőnyegként.

       - Skalpok - a virágok és ifjabb nemes testvéreink skalpjai.

       És az összemázolt vászon, melyre egy idő múlva rá sem tekintünk, melyet por lep be, alatta pedig bogarak fészkelnek.

       - Milyen kicsi, szegény és vad volt az ezer éve élt kezdetleges ember.

       Együttérzéssel gondolnak majd primitív tanítási formáinkra.

       A halott beszéd tudatlansága.

       "A nép közé menve" – sorra halásztam ki a gyerekek közül a tehetségeket.

       Valahol egy soleci napszámos szobácskájában, egy kisfiú rajzait mutatták nekem: a ló ló volt, a fa fa, a hajó pedig hajó.

       A legjobbnak tűnő képekből magammal vittem egy tekercsnyit, hogy megmutassam egy ismert festőnek.

       Megnézte, elhúzta a száját:

       - Teljesen értéktelen. Túlrajzolt. Ez még úgy-ahogy, elmegy.

       Furcsa dolgot mondott:

       - Mindenkinek azt kellene tudnia ceruzával megörökítenie, amit meg akar őrizni emlékeiben. Aki erre nem képes, az analfabéta.

       Hányszor ismételtem ezt a megdönthetetlen igazságot.

       Íme, egy fenyő, egy arc, egy fa, amelyek egy pillanat múlva örökre eltűnnek számomra. Milyen szomorú, milyen kár!

       A turisták megoldják: fénykép. Sőt, akár filmszalag. Lassan felnőnek azok a gyerekek és fiatalok, aki megnézhetik első ügyetlen lépéseiket.

       Az ébredő hálóterem felejthetetlen képei. Tekintetek, nehézkes mozdulatok, vagy az ágyból történő hirtelen kiugrások. Az egyik a szemét dörzsöli, a másik az ingujjával a szája szélét törölgeti, más a fülét simogatja, nyújtózkodik, hosszan elmered, közben ruháját fogja.

       Élettel telien, flegmatikusan, ügyesen, ügyetlenül, biztosan, félősen, alaposan, hanyagul, józanul vagy automatikusan.

       Próbák: rögtön látod, kivel van dolgod és miért mindig ilyen, vagy miért pont csak ma.

       Az előadó a filmet kommentálja:

       "Kérem, nézzék meg alaposan (pálcával mutogat, mint a térképen). Itt jobbra, ennek a kettőnek a kelletlen tekintete arra utal, hogy nem kedvelik egymást, ágyaiknak nem szabadna egymás mellett állniuk.

       Itt ennek a hunyorgása egyértelműen bizonyítja, hogy rövidlátó.

       Ne higgyenek a csöppség kitartásában: látszik az erőfeszítés, az ideges mozdulatok, a változékony tempó, a sok szünet a látszólag határozott igyekezetben. Talán fogadást kötött valakivel, vagy azzal a bal oldalival versenyez, akire rendszeresen ránéz.

       Ennek itt rossz napot jósolok. Valami baja van. Mosakodásnál, ágyazásnál, reggelinél, egy pillanat múlva, vagy egy óra múlva összeveszik vagy összeverekszik valakivel, esetleg tiszteletlenül fordul a nevelőhöz."

 

       Az ablakban álltunk ketten, mikor egy újabb kidobós játék kezdődött.

       Nemes, lovagi játék.

       Egy tízéves szakértő tartott nekem előadást.

"Ezt rögtön kidobják, mert fáradt. Ez majd csak a játék felénél kezd majd igyekezni.

Ezt kidobják. Ennek a hátán is van szeme: jobbra néz, de balra dob. Ez direkt feladja, mert ezt a kettőt akarja kidobni. Ez megsértődik, összeveszik, elsírja magát".

       Ha a jóslat nem jön be, a szakértő tudja annak okát és el is magyarázza. Mert az értékelésben és számításban valamit nem vett figyelembe:

       "Azért játszik így, mert tegnap betörte az ablakot és ma fél. Ennek a szemébe süt a nap. Ez nem szokta meg ezt a labdát, túl kemény neki. Ennek fáj a lába. Ez a barátjának köszönheti a nagyszerű dobást: mindig segít neki".

       Úgy olvassa a játékot, mint egy partitúrát, úgy kommentálja a lépéseket, mint egy sakkpartin.

     Áldozatos tanáraimnak köszönhetem, hogy bármit is megértek. Milyen türelmesek, áldozatosak, jó szándékúak, én pedig diákként mennyire ügyetlen és gyámoltalan.

     Semmi különös: negyven felett jártam már, amikor megszületett nálunk a labdarúgás, ők pedig már szinte labdával a hónuk alatt születtek.

     Öt vastag kötet:

     1. Hagyományos labda

     2. Focilabda (futball)

     3. Kidobós

     4. A labdázás pszichológiája és filozófiája

     5. Életrajzok, interjúk. Híres dobások, meccsek, pályák leírása.

     És száz kilométernyi szalag.

     Nem okoz izgalmat, türelmetlenséget, haragot, felháborodást, ha előre láttam a reakciókat.

     "Ma nyugtalan lesz az osztály, mert bolondok napja van, mert kánikula van, mert három nap múlva kirándulás, mert egy hét múlva jönnek az ünnepek, mert fáj a fejem".

     Emlékszem egy régóta alkalmazott nevelőnőre, aki felháborodott, hogy a fiúknak túl gyorsan nő a hajuk – és emlékszem egy fiatal bentlakó diáklányra is, aki ezzel a megjegyzéssel kezdte a kislányok elaltatásáról szóló jelentését:

     "A kislányok ma elviselhetetlenek voltak. Kilenckor még hangzavar volt. Tízkor még suttogtak és nevetgéltek. Mindez azért, mert az igazgatónő megrovott, mert mérges voltam, mert siettem, mert holnap szemináriumom lesz, mert felgyűrődött a harisnyám, mert rossz híreket kaptam otthonról".

     Valaki azt mondhatná:

     "Mit ér a film, ha a gyerekek tudják, hogy fényképezik őket?"

     Könnyű:

     A kamera állandóan ott áll. Az operatőr különböző időpontokban és különböző irányokban felhúzza az üres kamerát.A gyerekeknek megígérik, hogy megmutatják nekik a kész filmet, de mindig van valami, ami nem sikerül. Többször rögzítik a tolakodó, kellemetlen, népszerűtlen gyermekeket és érdektelen jeleneteket. Egyszer sem mondják nekik, hogy legyenek természetesek, hogy ide nézzenek, ne pedig oda, hogy "csinálják a magukét." Rendszertelenül fel- és lekapcsolják a jupiterlámpákat. Megint megszakítják a játékot és nyűgös próbákat rendelnek el.

     A szenzáció időszaka után jön a türelmetlenség időszaka. Végre már nem látják. Egy hét, egy hónap elteltével. Ezt feleslegesen írom. Biztos így csinálják – nem is lehet másképp.

     Analfabéta a nevelő, aki ezt nem tudja, ostoba, ha nem érti.

     A jövőben minden nevelő gyorsíró és filmoperatőr lesz.

     És a parlográf és a rádió?

     És Pavlov korszakalkotó kísérletei?

     És a kertész, aki keresztezéssel vagy növénynemesítéssel tövis nélküli rózsákat és fűzfán termő körtéket termeszt?

     Rendelkezünk az ember kontúrjával – talán a fényképével is? Tán már nem sok hiányzik? Csupán egy tehetséges és lelkiismeretes retusálóra van szükség.

     Mások félnek napközben aludni, nehogy elrontsák az éjszakát. Én ellenkezőleg. Nem szívesen alszom éjjel – jobb’ szeretek nappal.

 

Május 15. hat óra

Kis híján nagylányok.

Többé-kevésbé így történt. Beszélgetnek:

-        Tudod, Helcia, te nyugtalan ember vagy.

Erre ő:

-        Én ember vagyok?

-        Hát igen. Hát nem is kiskutya.

Elgondolkodott. Hosszabb szünet után, csodálkozva:

-        Ember vagyok. Helcia vagyok. Kislány vagyok. Lengyel vagyok. Anyukám lánya vagyok, varsói vagyok… Mennyi minden vagyok.

Máskor:

-        Van anyukám, apukám, nagymamám, két nagymamám, nagypapim, kisruhám, kezecském, babám, asztalom, kanárim, kötényem. Vajon a bácsi is az enyém?

 

Egy nacionalista egyszer így szólt hozzám:

-        A legőszintébb zsidó hazafi a legjobb esetben is csak jó varsói vagy krakkói lokálpatrióta lehet, de nem igazi lengyel.

Ez meglepett.

Lojálisan beismertem, hogy valóban nem indít meg Lemberg, Poznań, Gdynia, az Augustowski tavak, sem Zaleszczyki, vagy Zaolzie. Nem voltam Zakopanéban (borzasztó), nem lelkesít Polesie, sem a tenger, sem a Białowieżai Rengeteg. Idegen számomra a Krakkónál elkanyarodó Visztula és nem kívánom megismerni Gnieznót sem. De a Varsón átfolyó Visztulát szeretem és Varsótól elszakadva emésztő honvágyat érzek.

Varsó az enyém, én pedig az övé vagyok. Sőt, mi több: én ő vagyok.

Vele együtt örültem és szomorkodtam, időjárása az enyém volt, esője és sara a sajátom. Vele együtt nőttem fel. Az utóbbi időben eltávolodtunk egymástól. Új utcák és kerületek létesültek, amelyeket már nem értettem. Żoliborzban[29] sok éven át külföldinek éreztem magam. Sokkal közelebb áll hozzám Lublin, vagy akár a sosem látott Hrubieszów[30].

Varsó a munkám terep-, vagy inkább műhelye volt, itt van a biztos kikötő, itt vannak a sírok.

 

Az egész bábelőadás alatt a Miodowa utcai és a Freta utcai betlehemes játékokra emlékeztem.

Így történt:

Karácsonytól munkanélküli kőművesek jártak be a gazdagabb udvarokba, és ha behívták őket, előadásokat tartottak a lakásokban.

Láda-színpad, harmonika vagy kintorna. A színpadon megjelenő figurák: Heródes király a trónuson, ördög vasvillával.

Az előadást a konyhában tartották, hogy ne sározzák össze a lakást. A szakácsnő elrejtette a kisebb tárgyakat, mivel loptak – egyszer elvittek két ezüstözött kanalat a készletből. Nagyon szép volt és szörnyen tanulságos. Az előadás végén egy koldus lépett elő a zsákjával és alamizsnát kért.

Apám mondta, hogy saját kezűleg dobjam az öreg zsákjába az új, ezüst tíz grossikat, én pedig az összes nálam lévő érmét kettesekre váltottam és remegve dobtam a zsákba. Az öreg belenézett a zsákba, megrázta hosszú, ősz szakállát és azt mondta:

- Kevés, kevés, adjon még, fiatalember.

Ezidőtájt apámmal betlehemes játékokat néztünk.

Hosszú árvaházi terem, függöny, titok, zsúfoltság, várakozás.

Furcsa teremtmények sötétkék köpenyekben, fejükön fehér sapka, merev szárnyakkal.

Féltem. Fulladoztam a könnyektől.

- Ne menj el, apu.

- Ne félj.

Egy titokzatos néni az első sorba ültetett. Ne tegyétek ezt egy gyerekkel, ha nem akarja. Jobban szerettem oldalt lenni, még ha el is takarták a színpadot, még ha a legzsúfoltabb és legrosszabb hely is volt.

Tehetetlenül:

- Apu!

- Ülj. Butuska!

Az úton megkérdeztem, hogy Heródes és az ördög is ott lesz-e.

- Meglátod.

Kétségbeejtő a felnőttek tartózkodása. Ne lepjétek meg a gyerekeket, ha ők maguk nem akarják. Tudniuk kell, időben tájékoztatni kell őket, lesz-e lövöldözés, biztos-e, mikor és hogyan. Fel kell készülni a hosszú, messzi, veszélyes utazásra.

Csak egy dologra figyelnek:

- Menj el pisilni, mert ott nem majd lehet.

Nekem most nincs időm és nem is kell. Nem tudok előre pisilni.

Tudtam, hogy ez egy fontosabb és százszor nagyszerűbb pásztorjáték lesz, a zsákos öreg nélkül.

Jobb az öreg nélkül.

Mondtam már. Tanulságos egy óra. Igen. Az öreg. Nem csak hogy ő, de elsősorban ő.

Telhetetlen volt.

Először a szülők közömbös ezüstpénzei, majd a saját, nehezen összegyűjtött rézérméink vándoroltak az öreg zsákjába. Keserű és megalázó tapasztalatok tanítottak meg, hogy sokáig gyűjtsek, ahonnan csak lehet. Gyakran egy utcai koldus lett az áldozat; azt gondoltam:

"Nem adok, elteszem a saját öregemnek, a betlehemesbe".

Az én koldusom telhetetlen volt, zsákja pedig feneketlen. Aprócska volt, a zsák ötször kisebb a pénztárcámnál, mégis csak nyelte, falta, az utolsót is kierőszakolta.

Adtam, beletettem. Megpróbálom még egyszer, tán végre azt mondja, elég.

"Apu! Nagyi! Katarzyna, adjatok kölcsön, megadom! Mind egy szálig eladom az egész éves termést".

Kíváncsiság. Talán meglesem, miként tűnik el egy pillanatra a színpad mögött, aztán tovább nógat és buzdít.

Aggodalom. A szomorú tudat, hogy az öreg után nem maradt semmi, vége.

Rosszabb: fárasztó mosakodási szertartás lefekvés előtt, tán még csukamájolaj is?

Kivételes napokon nem kellene terhelni a gyermeket és bosszantani mindazzal, amit a történelem, a tudás, a tapasztalat méltán adott hasznukra.

Szabadság.

Teljes odafigyelés, teljes szabadság, a szürkeségbe szőtt teljes mese.

A Miodowa utcai betlehemes játék koldusa – az elkeseredett Varsó ostroma után – rengeteg dologra tanított meg. A tolakodó kérésekkel szembeni védelem reménytelensége és a kielégíthetetlen követelések végtelensége.

Először szívesen adsz, majd lelkesedés nélkül, majd nyugtalanul, majd a tehetetlenség törvénye szerint, megszokásból és a szív részvétele nélkül, majd idegenkedve, haraggal, elkeseredve.

Ő pedig mindent akar, ami a tiéd, még téged is.

A betlehemesben úgy kapaszkodom az öregbe, mint egy utolsó szalmaszálba, ami az élet varázslatos meséjéhez köt, az élet varázslatos misztériumához, az ünnepek […] mágikus meghatottságához.

Ami elmúlt – nem jön vissza. Meghalt – eltemették.

[…]

Forró vágy, erőtlenség, sokaság, üresség.

Elmesélem, negyven évvel később hogyan etettem a verebeket.

 

Ne utasítsd vissza, ha a gyerek újra és újra ugyanazt a mesét kéri.

Sok gyermek számára, nagyobb számban, mint gondolnánk, az előadásnak egy és ugyanazon gyakran ismételt jelenetből kellene állnia.

Egyetlen hallgató – nagyszámú és hálás hallgatóság tud lenni. Nem vesztegeted az idődet.

Az öreg dajkák és kőművesek gyakran jobb pedagógusok, mint egy okleveles pszichotechnikus[31].

A felnőttek is kiabálják, hogy "vissza".

Vissza!

Ugyanaz a vég nélkül ismételt mese, olyan, mint egy szonáta, egy imádott szonáta, mint egy szobor, amely látványa nélkül a nap színtelené válik.

Léteznek egyetlen kiállítási tárgyból álló képgalériák, mániákus számára.

Murillo[32] Szent Jánoskája a bécsi múzeumban és Rygier[33] két szobra Krakkóban: Mesterség és Művészet.

Mielőtt az ember végképp megfeneklik és kiegyezik élményei hanyagságával… Védekezik… Szenved… Szégyelli magát, hogy más és rosszabb, mint a tömeg; vagy csupán fájdalmasan érzékeli saját magányát és idegenségét az életben.

 

Betlehemes koldus nélkül. Nem betlehemes, pásztorjáték[34].

Rossz volt, nagyon rossz.

A mama –  helyesen – nem szívesen bízta a gyerekeket a papára, mi pedig – a húgom és én – helyesen – borzongó elragadtatással és hirtelen örömmel fogadtuk és emlegettük még a legerőltetettebb, fárasztó, félresikerült és siralmas eredményekkel járó "örömöket", melyeket a nem túl kiegyensúlyozott pedagógus – apám – furcsaintuíciói sugallmaztak.

A mama és nagymama legszigorúbb tiltakozása ellenére fájdalmasan huzigálta a fülem.

"Ha a gyerek megsüketül, az a te hibád lesz".

 

Elviselhetetlen hőség volt a teremben. A készületek a végtelenségig húzódtak. A függöny mögül érkező neszek az idegszálak végső határáig feszítették a figyelmet. A lámpák füstöltek. A gyerekek tolakodtak.

"Menj arrébb! Vedd el a kezed! Húzd el a lábad. Ne feküdj rám".

Csengőhang. Örökkévalóság. Csengőhang. Ilyen érzéseket él át a golyózáporban repülő pilóta, aki védekezésképp már minden munícióját ellőtte, de még előtte áll a legfontosabb feladat. Nincs visszaút, nem is akar, nem is szándékozik visszafordulni, nem is gondol rá.

Nem gondolom, hogy a hasonlat nem helyénvaló.

Elkezdődött. Valami megismételhetetlen, egyetlen, utolsó.

Az emberekre nem emlékszem. Nem is tudom, hogy az ördög piros volt-e, vagy fekete. Inkább fekete, farka volt és szarvai. Nem játék. Élő. Nem egy beöltözött gyerek.

Beöltözött gyerek?

Hasonló gyerekes mesékben csak a felnőttek hihetnek.

Maga Heródes király mondja neki:

- Te Sátán!

Ilyen nevetést, ilyen ugrálást és ilyen valódi farkat, és ilyen "nemet", és ilyen vasvillát, és ilyen "gyerét" nem láttam és nem hallottam, és ma sem érzem át ennyire, még ha igaz is, hogy valóban létezik pokol.

Minden valódi volt.

A lámpák elalszanak, cigaretta, köhögés – ez zavaró.

 

A Miodowa és Freta utca. A Fretán volt Szmurła iskolája. Virgácsokat osztogattak. Az is valódi volt. De össze sem lehet hasonlítani.

 

Négy óra

Elsötétítettem az ablakot, nehogy felébresszem a gyerekeket.

Reginka erythema nodozumot kapott.

Mára már biztos elvetendő módon 10,0 per 200,0 szalicilt adtam neki két óránként egy kanállal, fülzúgásig, sárgalátásig. Tegnap ugyan kétszer hányt. De a lábain lévő daganatok már halványabbak, kisebbek és nem fájnak.

Mindentől félek, ami a gyermekeknél a reumához hasonlít.

Szalicil – mondták Párizsban, Hutinel és Marfan, s ami még furcsább, Bagiński is Berlinben.

Jelentéktelen hányás. Épp annyira, hogy ne hívjam ki újból a szerencsétlen orvost, aki, - egyértelmű - azt fogja állítani, hogy a hányás a gyógyszer szövődménye.

A pásztorjáték után nekem csak két napig volt lázam. Igazából csak egy éjszakán át. A láz tán nem is volt olyan magas, de arra jó volt, hogy legalább tavaszig manifesztálni lehessen egy fenyegető "nem-mel"– ha apa fagylaltot hoz.

Nem vagyok biztos, hogy a visszaúton nem tértünk-e be egy fagylaltra, vagy egy ananász szörpös jeges szódára. Akkoriban még nem ismerték a mesterséges jeget, a természeteset csak télen lehet könnyen beszerezni. Úgyhogy le tudtuk hűteni magunkat a pokoli forróság után.

Emlékszem, elhagytam a sálam.

Arra is emlékszem, hogy amikor harmadnap még ágyban feküdtem, apám közel jött hozzám, anyám pedig szigorúan megdorgálta:

- Hideg a kezed. Ne menj közel hozzá!

Apám megértően tekintett rám, miközben szelíden elvonult.

Huncut tekintetemmel valami hasonlót válaszolhattam:

"Rendben van".

Úgy gondolom, mind a ketten éreztük, hogy végső soron nem ők – a mama, nagymama, a szakácsnő, a húgom, a cselédek és Maria kisasszony (a gyerek nevelője) – tehát a fehérnép, hanem mi, férfiak uralkodunk.

- Mi vagyunk a ház urai. Engedünk, a szent béke érdekében.

Érdekes. A sokéves, de nem túl kiterjedt klientúrám köréből gyakran hívtak ki apukák. De mindig csak egyszer.

Mesélek még a […]

 

Figyelem, egy tanács azok számára, akik harminc év múlva a rádióműsorokat fogják szerkeszteni:

Adjatok egy órát – fele-fele arányban az unokáknak és nagypapáknak (vagy apáknak), a "Tegnapi nap" – "Tegnapi napom" című beszélgetésre. Mindig ugyanúgy fog kezdődni:

Tegnap … órakor ébredtem… Felkeltem… Felöltöztem…"

Ezek a beszélgetések megtanítják, hogyan kell nézni, hogyan kell silabizálni az aktuális történéseket, hogyan kell kihagyni, értékelni és semmibe venni, támadni és ostromolni – hogyan kell élni.

Valójában miért nem a nők, miért nem a tanár és diák, miért nem a kisiparos és munkaadója, a hivatalnok és ügyfelei, ügyvéd és megbízója.

Próbát igényel.

 

Befejezés.

A lengyel nyelvben nem létezik a szülőföld kifejezés – az apaföld[35] pedig túl sok és nehéz. Vajon csak a zsidó nem ismeri, vagy tán a lengyel sem? – Talán nem is apaföld, hanem kisház és kert?

Vajon a paraszt nem szereti az apaföldjét?

 

Jó, hogy a tollam is kezd kifogyni. Dolgos nap vár ma rám.

 

Későbbi feljegyzés

Ugolino[36] - Dante. Ha nincs más, ez is elmegy. Betlehemes játék… Ha élnének, megismernék az igazságot.

Voltak évek, amikor a szublimátot és a morfium tablettákat mélyen a fiók sarkában tároltam. Csak akkor vettem be, amikor anyám sírjához mentem a temetőbe. Csak a háború óta tartom folyamatosan a zsebemben, érdekes, hogy megtarthattam, miután a börtönben átkutattak.

Nincs gyalázatosabb esemény (kaland) a sikertelen öngyilkosságnál. Egy ilyen tervnek teljesen érettnek kell lennie, hogy biztosítsa az abszolút sikeres kivitelezést.

Ha az utolsó részletig kigondolt tervemet folyamatosan elhalasztottam, csak azért történt, mert utolsó pillanatban mindig megjelent egy vágy, melyet nem vethettem el anélkül, hogy kifejtettem volna. Mintha novellatémák lettek volna. Közös címet adtam nekik: "Furcsa dolgok".

Tehát:

Feltaláltam egy gépet (kidolgoztam egy nagyon részletes, bonyolult mechanizmust). Valami mikroszkóphoz hasonlót.

Százas skála. Ha egy mikrométerrel elfordítom [kilencvenkilencre] – meghal minden, ami egy százalék emberséget sem tartalmaz. Hatalmas munka volt. Minden alkalommal meg kellett határoznom, mennyi ember (élőlény) kerül ki a forgalomból, ki veszi át a helyüket, miként fog kinézni ez a megtisztulás; új látszat-élet. Egy év elmélkedés után (természetesen éjszakánként) a desztillációt félig befejeztem. Az emberek már csak fél-állatok, minden más kihalt. Magamat teljesen kizártam ebből a sajátos szervezetből, ez is bizonyítja, hogy elképzeléseim mennyire részletesek voltak. "Mikroszkópom" egy mikrométernyi elforgatásával megfoszthattam magam az élettől. Mi lesz akkor?

Kissé kínosan bevallom, hogy nehezebb éjszakákon még ma is visszatérek ehhez a témához. A börtönben töltött éjszakák adták az elbeszélések legérdekesebb fejezeteit.

Tizenegynéhány választható álom volt.

Tehát...

Találtam egy mágikus kifejezést. A világ diktátora vagyok.

Olyan gondterhelten aludtam el, hogy szinte fellázadtam.

"Miért én? Mit akartok tőlem? Vannak fiatalabbak, okosabbak, tisztábbak, olyanok, akik jobban megfelelnek erre a misszióra.

Hagyjatok meg a gyerekek számára. Nem vagyok szociológus. Elrontom, lejáratom a próbát és magamat is".

Átmentem a gyermekkórházba, hogy pihenjek és kikapcsolódjak. A város úgy dobálja nekem a gyerekeket, mint a kagylókat, én meg egyszerűen jó vagyok hozzájuk. Nem kérdezem őket, honnan, sem azt, hogy mennyi ideig, vagy meddig, hasznosak vagy károsak-e az emberekre.

Az "öreg doktor" cukorkákat osztogat, mesél, kérdésekre válaszol. Csendes, szeretetteljes évek, távol a világ zajától.

Néha egy könyv, netán egy kolléga látogatása, mindig van egy páciens, aki néhány évig a legtöbb figyelmet követeli.

A gyerekek gyógyulnak, meghalnak – ahogy az lenni szokott a kórházakban.

Nem okoskodtam. Nem igyekeztem elmélyíteni a témát, melyet a velejéig ismertem. Az első hét évben épp egy ilyen szerény helyi orvos voltam egy kórházban. A következő időszakban egy kellemetlen érzés kísért, hogy dezertáltam. Elárultam a beteg gyereket, az orvostudományt és a kórházat. Hamis ambíció ragadott magával: orvos és egyben a gyermeki lélek szobrásza. A léleké. Se több, se kevesebb.

(Jaj, te vén bolond, elrontottad az életet és az ügyet! A megérdemelt büntetést kaptad. B asszony [……], a hisztérikus némber, kórházi mosogató-mentalítású naplopó, épp az élet ezen fontos fejezetét képviseli, P [……] maître d'hôtel pedig a higiéniában kontárkodik.)

Ezért csavarogtam éhesen Európa három fővárosának klinikáin! Jobb nem beszélni erről.

Nem tudom mennyit firkáltam már az önéletrajzomból. Nem merem elolvasni, mennyit hordtam már össze. Fennáll a veszélye, hogy egyre gyakoribbak az ismétlések. Ami még rosszabb, előfordulhat, hogy a tények és élmények részleteiben máshogy lesznek, máshogy kellene, hogy legyenek és máshogy is lesznek elmesélve.

Ez semmi. Ez csak azt bizonyítja, hogy fontosak voltak a mélyen átélt pillanatok, melyekhez visszatérek.

És bizonyíték arra is, hogy az emlékek jelen élményeinktől függnek. Emlékezve öntudatlanul is hazudunk. Ez világos, kizárólag a legprimitívebb olvasónak mondom.

 

Gyakori vágyam és tervem volt, hogy elutazom Kínába.

Könnyen meg is valósulhatott volna.

Szegény négy éves Iou-Ja a japán háború idejéből. Lengyel nyelven dedikáltam neki.

Türelmesen tanította kínaiul tehetségtelen diákját.

Persze, működjenek a keleti nyelvek intézetei. Persze, professzorok és előadások.

De mindenkinek el kellene töltenie egy évet egy hasonló keleti faluban és elvégezni egy bevezető tanfolyamot egy négyévesnél.

Erna tanított meg németül – Walter és Frieda már túl idősek, nyelvtanosok, könyvesek, tankönyvesek, iskolások voltak.

 

Dosztojevszkij azt mondja, hogy az összes vágyunk valóra válik az évek elteltével, csak olyannyira elkorcsosult formában, hogy nem ismerjük fel őket. Én ráismerek vágyaimra a háború előtti időkből.

Nem én utaztam Kínába, de Kína jött el hozzám. A kínai éhezés, a kínai hányattatott árvasors, a kínai gyermekhalandóság.

Nem akarok időzni ennél a témánál. Aki mások fájdalmát ecsetelgeti, olyan, mintha meglopná őket, élősködne mások nyomorúságán, mintha nem lenne elég, amit a sors mért rájuk.

Az Amerikából érkező első újságírók és hivatalnokok[37] nem titkolták csalódottságukat: a helyzet nem olyan szörnyű. Hullákat kerestek, az árvaházakban pedig csontvázakat.

Amikor ellátogattak az Árvaházba, a fiúk katonásdid játszottak. Papírcsákókban, botokkal.

-        Bizonyára nem viselte meg őket túlzottan a háború – hangzott a csípős megjegyzés.

Most bezzeg. Az étvágy is megnőtt, az érzékek is eltompultak, végre elindult valami – itt-ott a kirakatokban játékok és megannyi cukorka – tíz grossitól egészen egy złotyig terjedően.

Saját szememmel láttam: egy kissrác összekoldult tíz grossit és azonnal cukorkát vett belőle.

-        Kolléga, ezt ne írja le az újságjában.

Olvastam: semmi máshoz nem ragaszkodunk jobban, mint mások nyomorúságához.

Amikor Ostrołękán keresztül Kelet-Poroszországba tartottunk, egy boltosnő megkérdezte tőlünk:

-        Tiszturak, hát velünk mi lesz? Mert mi, civilek, mivégre szenvedjünk? Mert magukkal más a helyzet – magukra biztos halál vár.

 

Charbinban csak egyszer utaztam riksán. Most Varsóban sokáig ellenkeztem.   

A riksások nem élnek többet három évnél, az erősek talán ötöt.

Nem szerettem volna ehhez hozzájárulni.

Most az állítom:

- Hagyni kell, hogy pénzt keressenek. Jobb, ha én ülök be, mint két nagydarab csempész a batyujával.

Kellemetlen pillanat, amikor az egészségesebbeket, erősebbeket választom (amennyiben sietek). És ötven grossival többet adok, mint amit kérnek.

Régen is nemes volt, most is az.

Amikor az egészséges gyerekekkel egy szobában fekve rágyújtottam, így gondolkoztam:

"A füst köptető hatású. Hasznos vagyok számukra".

 

Az ihletet öt kupica szesz adja, amit forró vízzel félig hígítok fele-fele arányban.

Ezután jön az élvezetes bágyadtság, amikor megszűnik a fájdalom, és nem számít többé a sebhelyed, sem az, hogy húzod a lábad, sőt, nem számít, hogy fáj a szemed és hogy ég a herezacskód, az sem számít.

Az ihlet tudatosítja bennem, hogy íme, ágyban fekszem, egészen reggelig. Tehát a tüdőm, szívem és gondolataim tizenkét órája normálisan működnek.

Egy dolgos nap után.

Számban a savanyú káposzta és fokhagyma íze, meg a tejkaramelláé, amit az aroma kedvéért helyeztem a kupicába. Minő epikureizmus.

Mi több! Két kanál teazaccból készített valódi kávé is járt, műmézzel ízesítve.

A szagok: ammónia (ilyentájt a vizelet gyorsan bomlik, és nem öblítem naponta a vödröt), fokhagyma-, meg karbidszag, és időnként a lakótársaimé.

Jól érzem magam, csönd van és békesség. E csöndet persze még megzavarhatja Stefa asszony, aki általában valamilyen új hírrel vagy egy gyötrelmes mérlegelést és kétségbeesett döntést igénylő témával érkezik.

Vagy Eszterke kisasszony, hogy valaki sír és nem tud elaludni, mert a foga... Vagy Felek, az ehhez vagy ahhoz a méltósághoz címzett holnapi levél végett.

Ni, egy molylepke, vele együtt tovaszállt a harag, s a belső nyugtalanság is. A poloskák – e kezdetben ritka vendégek – és legutóbbi ellenségeink a molyok, legyenek holnapi témák, a francba is. Ebben az éjszakai csöndben (tíz óra) szeretném gondolatban átfutni a mai – mint mondottam –, dolgos napot.

Apropó vodka: ez az utolsó fél liter a régi fejadagból; úgy volt, hogy nem nyitom ki – tartogattam nehezebb időkre. De az ördög nem alszik – a káposzta, a fokhagyma, az enyhülés vágya, és az öt deka szafaládé megteszi hatását.

Olyan csönd van és biztonság. Még biztonság is – mert nem várok semmiféle külső látogatót. Minden bizonnyal előfordulhat, hogy bekopogtat egy olyan váratlan vendég, mint a vihar, légitámadás, vagy leszakadhat a vakolat a fejünk fölött. De maga a biztonságérzet fogalma azt bizonyítja, hogy szubjektíven egy igen mély belső világ lakójának érzem magam. Ezt nem érti, aki nem tudja, mi is a front.

Jól érzem magam és sokáig akarok írni, az utolsó tintacsöppig. Mondjuk egy óráig, aztán következhet hat teljes óra pihenés.

Még viccelődni is kedve támad az embernek.

 

"Baromi jó" – mondta egy nem egészen józan miniszter, egy nem egészen jó pillanatban, mert itt-ott falun tífuszjárvány pusztított, a tüdőbajban elhunytak száma pedig rég volt ilyen magas.

Politikai ellenfelei később a független sajtóban támadták (szegénykém).

"Baromi jó" – mondom én is, és vidám akarok lenni.

Egy vidám emlékem:

Most öt deka szafaládé már egy złoty húszba kerül, akkoriban nyolcvan grossi volt (a kenyeret kissé drágábban adták)

Így szóltam az eladónőhöz:

-        Drága hölgyem, ez a kolbász véletlenül nem emberhúsból való, mert lóhúsnak valahogy túl olcsó, nem…?

Erre ő így válaszol:

-        Nem tudom, nem voltam ott, amikor készítették.

Nem háborodott fel, nem mosolygott a vicces vevőre, nem mutatta egy vállrándítással, hogy a tréfa kissé akasztófa jellegű. Nem, csupán abbahagyta a szeletelést, a döntésemre várva. Ócska vevő, ócska vicc – szóra sem érdemes.

A napot méréssel kezdtük. A május nagy visszaeséseket hozott. Az idei év korábbi hónapjai nem voltak rosszak, a május sem rémisztő. A legjobb esetben két hónap ínségesebb időszak vár ránk. Ez biztos. A hatóságok rendeleteiben történő korlátozások és a további interpretációk, a témán való lovaglás – csak ronthatnak a helyzeten.

A gyerekek szombati mérésének órája - az erős érzelmek órája.

Reggeli után iskolai ülés.

Maga a reggeli is munka. Egy magas rangú tisztviselőnek címzett goromba levelem után aránylag rendes utánpótlást kaptunk kolbászból, sonkából és még száz sütemény is jutott.

Elégedettek lehetnénk, bár fejenként nem sok, de megtette hatását.

Aztán még egy meglepetés, kétszáz kiló krumpli formájában.

Megvan a levelek visszhangja. Micsoda ellentmondás. Átmeneti, diplomáciai győzelem, a könnyen megszerzett engedély nem kelthet optimista reményeket, nem altathatja el a figyelmet.

Valahogy megpróbálom ellensúlyozni – hogyan lehetne megelőzni? Honnan érkeznek a felhők? Mikor és milyen láthatatlan ohmok és voltok gyűlnek össze a következő villámot vagy sivatagi szelet elindítandó?

Nyomasztó: "Helyesen tettem, vagy nem?" – a gyerekek gondtalan reggeliének komor kísérője.

Reggeli után szaporán, à’la fourchette– klozet (megrendelésre, tehát erőlködve) és gyűlés, majd nyári iskola[38] tervezés, szabadságok és helyettesítések.

Kényelmes lenne, ha úgy lenne, mint tavaly. De az a bökkenő, hogy sok minden változott, más a hálóterem, több gyerek jött és ment, új előléptetések, egyszerűen más a helyzet. Persze szeretném, ha jobb lenne.

 

A gyűlés után újság és bírósági ítéletek. Visszaélések szűrődtek be. Nem mindenki akarja egy órán keresztül hallgatni, ki gazdálkodott jól, ki pedig rosszul, mennyivel lett több, mennyivel kevesebb, mit kell előrelátni, mit kell tenni. Az új gyermekek számára felfedezés lesz az újság.

De az idősebbek tudják, így, vagy úgy, nem fognak értesülni arról, ami számukra fontos és a leglényegibb. Valójában nem is érdekli, nem is figyel, tehát ha meg lehet spórolni a fáradságot – akkor miért ne?

Rögtön a számomra fárasztó újság után – valaki érti és elfogadja, és ügyesen nem látja azt, amit kényelmesebb nem észrevenni, amikor nem akarja erőszakkal, de nem lehet meggyőzéssel – rögtön az újság után hosszabb beszélgetés a gyermek befogadását protezsáló hölggyel – kész hadjárat, óvatosságot, udvariasságot és határozottságot igényel – meg lehet bolondulni.

De erről majd máskor. Ebédre kongatnak.

Különbözik-e a szombati ebéd a többitől – erre nem tudok pontos választ adni, úgyhogy ezt is félreteszem.

 

Mára csak három címet és három látogatást tervezek. Látszólag könnyű.

1. Szimpatizáns meglátogatása a betegségét követően.

2. Tárgyalás a gyermekeknek szánt élesztőről, itt a szomszéd házban.

3. A keletről visszahonosítottak köszöntése, kedves, jószándékú emberek, jót kívánok nekik.

Az első látogatás az iskoláról szóló reggeli vita folytatása.

Nem volt otthon.

- Kérem, adja át megkésett üdvözletemet. Korábban akartam, de nem tudtam.

Fárasztanak a gondolatok – rengeteg.

Az az idősebb úr, különös és nem szokványos általános iskolai tanár. Mit tudok róla? Egész évben nem beszélgettünk hosszabban, vagy talán egyáltalán nem is beszéltünk.

Nem volt idő? Hazudok. (Leragadnak a szemeim. Nem bírom. Tényleg nem bírom. Majd befejezem, ha felébredek.

Üdvözöllek, éj gyönyörű csendje).

 

Nem ébredtem fel, reggel pedig leveleket kell írnom.

 

Folytatás következő éjszaka

 

Áldjon meg az Isten, drága nyugalom.

Nota bene. Az előző éjszaka csak hét zsidót végeztek ki, ún. zsidó gestapósokat. Mit is jelenthet ez? Jobb, nem részletezni.

 

Egy órás előadás az élesztőkről. Sörélesztő vagy sütőélesztő, élő vagy nem? Mennyi ideig kell állni hagyni? Heti hányszor és mennyi?

Betabion. B-vitamin.

Heti öt literre lesz szükség. Hogyan? Kin keresztül? Kitől?

 

A harmadik látogatás során előadás a nemzeti konyháról. Gyerekkorában hogyan készítették a kuglit és a sóletet[39].

Egy öreg emlékeinek kirobbanása. A pokolból tért vissza […] a varsói paradicsomba.

Van ez így.

- Maga még taknyos, ami a korát és élettapasztalatait illeti. Semmit nem tud. Na és ez a sólet.

Sokszor emlegettem Kijevben a varsói pacalt, amit honvággyal teli könnyekkel fogyasztottam.

Meghallgatott – bólintott.

 

A kapuban a házmester állított meg.

- Segíts meg, Mindenható! Ne kérdezzenek, ne kérjenek semmit, ne is beszéljenek.

Egy halott ifjú fekszik a járdán. Mellette három fiú zsinórral igazgatja a gyeplőt. Aztán hirtelen a földön fekvőre tekintettek – arrébb mentek néhány lépést és folytatták a játékot.

Minden gazdagabb ember a családját emlegeti. Család – fivérek és nővérek és feleségek, az ő fivéreik és nővéreik, idős szülők, gyerekek. Segélyek öttől ötven zloty-ig – hajnaltól késő estig.

Ha valaki éhezik, talál egy családot, amely elismeri a rokonságot, és biztosít napi egy-két étkezést, két-három napig boldog, legfeljebb egy hétig – majd inget kér, cipőt, emberi lakhelyet, egy kis szenet, majd gyógyíttatni akarja magát, a feleségét, a gyerekeket – végül nem akar koldus lenni, munkát akar, állást követel.

Ennek így kell lennie, de olyan haragot, csüggedést, félelmet, undort kelt, hogy az érzékeny és jószívű ember a család, más emberek és végül önmaga ellenségévé válik.

- Azt kívánom, hogy már semmim se legyen, hogy lássák, nincs semmim, hogy legyen vége ennek.

Letörten tértem vissza a "vizitről". Hét látogatás, beszélgetés, lépcsősor, kérdés. Eredmény: ötven zloty és egy ígéret havi öt zloty hozzájárulásra. Kétszáz főt el lehet tartani.

Ruhában fekszem le. A nyári hőség első napja. Nem tudok elaludni, este kilenckor pedig ún. nevelői gyűlés. Olykor valaki kifakad és visszavonul (nem érdemes). Olykor egy félénk megjegyzés (csak úgy a látszat kedvéért).

Két órán keresztül tart a szertartás. Formalitások teljesítve; kilenctől tíz óráig. Juszt is eltúlzom.

Különböző gondolataim vannak elalvás előtt. Ezúttal: mit ennék kényszer nélkül, sőt undor nélkül?

Én, aki még fél évvel ezelőtt azt sem tudtam, pontosan mit szeretek (időszakonként azt, amihez valamilyen emlék kötődött).

Tehát málna (Magda néném kertje), pacal (Kijev), hajdinakása (apám), vese (Párizs).

Palesztinában minden ételt ecettel locsoltam meg gazdagon.

Most pedig, álomba ringató témaként:

Mit ennék?

A válasz:

Pezsgőt piskótával és fagylaltot vörös borral.

Torkos kalandjaim idejét bizonyítja, hogy húsz éve nem ettem [fagylaltot], pezsgőt talán életemben háromszor ittam, piskótát utoljára gyerekkoromban, betegségem idején.

Folytattam a próbálkozást:

Talán halat tartármártással?

Bécsi szelet?

Nyúlpástétom vörös káposztával, malaga?

Nem! Határozottan nem.

Miért?

Érdekes dolog: az evés munka, én pedig fáradt vagyok.

Előfordul, hogy reggel felébredvén arra gondolok:

"Felkelni, azaz felülni az ágyban, odanyúlni az alsóért, begombolni, ha nem is az összes gombot, de legalább egyet. Hozzáerősíteni az inghez. A zokni felvételéhez le kell hajolni. Nadrágtartó…"

Értem Krilovot, aki férfikorának egész nyarát a kanapéján töltötte, alatta tárolva teljes könyvtárát. Csak a kanapé alá nyúlt és olvasta, ami a keze ügyébe esett.

Megértem P. kolléga kitartottját. Alkonyatkor nem gyújtott lámpát, viasz gyufa fénye mellett olvasott, amit direkt erre a célra vásárolt neki.

Köhögök. Ez kemény munka. Lelépni a járdáról az útra, felkapaszkodni az úttestről a járdára. Fellökött egy járókelő; megtántorodtam és nekitámaszkodtam a falnak.

És ez nem elgyengülés. Egész könnyen felemeltem egy iskolásfiút, harminc kilónyi élő súlyt: makacs súlyt. Nem erő hiánya, hanem az akaraterő hiánya. Akár egy kokainista. Gondoltam is rá, nincs-e a dohányban, nyers zöldségben, levegőben, amit belélegzünk. Mert nem csak velem van ez így. Holdkórosok – morfinisták.

Ugyanez a helyzet az emlékezetemmel.

Előfordul, hogy fontos ügyben megyek valakihez. Megtorpanok a lépcsőn:

"Miért is megyek hozzá tulajdonképpen?" Hosszú gondolkodás után fellélegzem: "Ja, tudom már. (Kobryner[40] – betegsegély, Herszaft[41] – élelmezés, Kramsztyk[42] – a szén minősége és famennyiséghez viszonyított aránya)".

Ugyanez történik az üléseken is. Olyan könnyen megtörik a beszélgetés fő vonala. Valaki félbeszakítja egy megjegyzéssel – hosszú időre elterelődik a téma.

Miről is beszélünk voltaképpen?

Olykor valaki megszólal:

-    Először is…

És hiába várom, hogy eljöjjön a: "Másodszor is".

Juszt is szószátyárkodás.

Konklúzió:

A gyermeket fel kell venni.

Feljegyezve: "felvenni". Már rég a következő kérvényre kellene rátérni. Nem, továbbra is nem egy, de három személy kezdi indokolni a kérelem jogosságát. Olykor többször is félbe kell szakítani.

"Ráncigálják" a beszélgetést, mint egy rosszul irányított autót.

Fárasztó, idegesítő.

Elég már!

Hát ez az: elég! Ezt az érzést a front nem ismeri. A front – parancsok:

"Előre tíz kilométert, hátra ötöt – állj – előre – szállás: itt." Lovas vagy motoros – nappal vagy éjjel – olykor egy ceruzával írott rövid parancs egy papírcetlin. Végre kell hajtani, fecsegés nélkül.

A faluban öt ép kunyhó maradt.

"Felkészülni kétszáz sebesült fogadására. Már hozzák őket." Tehetsz, amit akarsz.

Itt nem így megy, itt másképp van:

"Nagyon szépen kérem, hálás lennék. Ha méltóztatna."

Megteheted, hogy nem teszed meg, máshogy csinálod, kialkuszod.

Kifogtatok egy felettest. Meggondolatlanul akadékoskodik, sérteget, értelmetlenül követelőzik, kritikus helyzetekben eltűnik és magadra hagy, parancs nélkül. Pedig anélkül nem lenne szabad.

Beszélsz róla, gondolkozol, álmodsz. A civilekkel más: lehet vitatkozni, bizonyítani, veszekedni, fenyegetni.

Az eredmény ugyanaz.

Unalom.

A fronton lévő unalom átmeneti. Valaki bezörget egy kunyhóba, felnyerít egy ló az úton. Újság várható. Talán a városba, vagy ma éjjelre a kastélyba, netán másik frontra, vagy ami a legszörnyűbb – fogság.

Itt és most, mi zsidók, nem tudjuk, mit hoz a holnap. Ennek ellenére: biztonságérzet. Tehát unalom.

-    Inkább lennél a harkovi csatában?

És íme, a firkász-szennyet megvetően leporolva felelem:

-    Inkább.

Olykor rosszabb, mégis más.

Ezért van, hogy egyesek az iparba menekülnek, mások spekulációkba, vagy társadalmi munkába.

Feljött a nap. Ásítok. Egy újabb, következő.

Ez a fog, amelyik a nyelvem karcolja – elkeserítő. Csiszolom, és semmi. Lehet, hogy ez rák, hogy máris?

 

1942. május 29, reggel hat óra, ágyban

 

Szeretnéd tudni, védett vagy-e a veszettséggel szemben – próbálj meg segíteni egy gyámoltalan embernek.

A kezébe adod a papírt, másnap személyesen kell kézbesítenie, pontos címre, pontos időben. Ő meg elhagyja a papírt, vagy elfelejti magával vinni, vagy nem volt ideje, vagy a hivatali szolga máshogy tanácsolta. Másnap visszamegy. Mindegy. Nem is tudja, hogy jó lesz-e így. Kire hagyja a gyereket, mosnia kellene, csak a gyerek szoknyáját.

- Nem tudná a mosást holnapra halasztani?

- Meleg van. Megígértem.

Sajnálja. Lehet, nem lesz belőle semmi?

A háború előtt a férje intézte.

- Talán rosszul csináltam, de ne haragudjon érte.

 

Ellenőrzöm a család anyagi állapotát – kérvényt nyújtott be a fiú felvételére.

- Itt alhat. Tisztaság van.

- Maga szerint ez tisztaság? Ha a háború előtt…

- Egész nap itt lehetne nálunk.

- És ha esik az eső?

- Nem én döntök. Megírtam a magamét, a hölgyek határoznak.

- Doktor úr! Micsoda gyerek ez! Majd megismeri. Sajnálni fogja, hogy csak egy gyerekem van. A szülés alatt öt orvosom volt.

Nem mondom: "Hölgyem, ön ostoba".

Egyszer már mondtam egy anyának a kórházban, harminc évvel ezelőtt.

Ezt válaszolta: "Ha gazdag lennék, már okos lennék".

Egy másiknak ezt mondom:

- Még Rothschild báró is csak ötször eteti a gyermekét.

- Az ő gyerekének egész életében lesz elég étele.

Mondom:

- Ha a gyermeknek teára lenne szüksége, az Isten az egyik mellébe tejet, a másikba teát adott volna.

- Ha csak azt adná az Isten a gyerekeknek, amit adhat, és amire szükségük van.

Mondom:

- Ha nem hisz nekem, menjen el egy másik orvoshoz, akiben megbízik.

- Már ne haragudjon, de hogyan bízhatnék az emberekben, amikor sokszor már az Istenben sem bízom.

Ilyen szófordulat:

- Amikor már jól elporoltam a fenekét, tiszta vörös volt, akkor úgy megsajnáltam, hogy elsírtam magam.

Ekkor Semi egy levelet hozott az ágyamba: jó lesz így?

 

Tisztelendő Plébános Atyának[43] a Mindenszentek Plébániára.

Tisztelettel kérjük a mélyen tisztelt Plébános Urat, hogy engedélyezze számunkra a templomkert több alkalommal történő látogatását, szombatonként a reggeli órákban (6.30 – 10).

Vágyunk egy kis levegőre és zöldre. Nálunk fullasztó a levegő és szűken vagyunk. Szeretnénk megismerkedni a természettel és megbarátkozni vele.

Nem fogunk kárt tenni a növényekben.

Nagyon kérjük, hogy ne utasítsa vissza kérésünket.

Zygmuś, Semi, Abraska, Hanka, Áronka

 

Mennyit kincset veszít az ember azzal, hogy nincs már türelme érdek nélkül beszélni az emberekkel, csak úgy, hogy megismerje őket.

Jó jelnek bizonyult a kérvény, amellyel a nap kezdődött. Talán ma ötven zlotynál többet gyűjtök össze.

Elkülönítve alszanak. Heten vannak. Élükön az idősebb Azrylewicz (angina pectoris)[44], Genia (valószínűleg tüdő), Haneczka (légmell). A másik oldalon Moniuś, Reginka, Maryla.

Hanka Geniához:

- Annyi áldozatot hozott érte. Az életét és mindent odaadott volna azért a lányért. Az a disznó meg nem is szerette.

- Miért disznó? Csak azért szeresse, mert a férfi szerette őt?

- Attól függ, mennyire szeret. Ha csak egy kicsit szeret, akkor mindegy. De ha az életét adná és minden mást?

- Kérte tőle a lány?

- Már csak az hiányozna!

- Épp ez az.

- Én is ezt mondom.

- Nem, te azt mondtad, hogy disznó.

- Mert az.

- Elegem van ebből a beszélgetésből.

Megharagudtak egymásra.

 

Örülök is, meg nem is. Haragszom, elégedett vagyok, aggódom, felháborodom, szeretnék megtapasztalni és elkerülni, jóindulatú vagyok, isteni vagy emberi büntetésért kiáltok. Minősítek: ez jó, ez rossz.

De mindezt elméletben. Megrendelésre. Sekélyesen, szürkén, szokás szerint, hivatásból, ködösen, maszatosak az érzések, dimenziótlanok. Mellettem vannak, de nem bennem. Könnyen lemondhatok róluk, elhalaszthatom, kihúzhatom, felfüggeszthetem, kicserélhetem.

Az éles fog sebesíti a nyelvem. Egy felháborító jelenet tanúja vagyok: megrázó szavakat hallok. Nem tudom felköhögni a váladékot, köhögök, fulladozom.

Megvonom a vállam, mindegy.

Közöny. Érzelmi szegénység – a határtalan zsidó rezignáltsággal teli: "Most mi van? Mi lesz ezután?"

Na és akkor mi van, ha fáj a nyelvem, akkor mi van, ha kivégezték? Tudja, hogy meg kell halnia. Hogyan tovább? Mindenki csak egyszer hal meg, többször nem.

Néha meghat valami és csodálkozom, tudatosítom magamban, vagy eszembe jut, hogy ez így van, így lehet, valaha így volt. Látom, hogy mások ugyanígy vannak.

Ennek ellenére időről időre…

Jelenet az utcáról:

A járda mellett fekszik egy kamasz, még él, vagy már meghalt. Ugyanazon a helyen, ahol három fiú lovacskásat játszik, összegabalyodott a zsinórjuk, a gyeplő. Tanácskoznak, próbálkoznak, türelmetlenkednek – rángatják a mellettük fekvő lábát. Végül az egyik megszólal:

- Menjünk odébb, itt útban van.

Arrébb mennek néhány lépést és tovább bajlódnak a gyeplővel.

Vagy: egy félárva fiú felvételi kérelmét vizsgálom. Smocza utca 57, 57-es lakás. Két becsületes, kihalófélben lévő család.

- Nem tudom, szívesen menne-e most árvaházba. Jó gyerek. Amíg meg nem hal az anyja is, addig sajnálná elhagyni.

A fiú nincs itt: elment "próbálkozni".

Az anya félig fekve a heverőn:

- Nem halhatok meg, míg őt el nem helyezem. Olyan jó gyerek: nappal azt mondja, ne aludjak, majd alszom éjszaka. Éjszaka pedig ezt kérdezi: minek bőgsz, mit segít az, aludj inkább.

 

Amennyire civakodók, hangosak, rosszmájúak a kocsisok, annyira jámborak és csöndesek a riksások.

A Solna és Leszna utcák sarkán egy csoportosulást látok, egy felháborodott riksás, egy dühöngő, agyonondulált platinaszőke nő, és egy csodálkozó, csalódottnak tűnő rendőr.

Néhány lépésre egy előkelő hölgy szemléli rosszallóan a helyzetet. Várja, míg befejeződik a jelenet.

A rendőr unottan mondja:

- Hölgyem, hagyja rá erre a csirkefogóra.

Lusta léptekkel oldalog el.

A riksás egy szónoki kérdéssel válaszol:

- Én csirkefogó, mert a hölgy nem hajlandó fizetni nekem?

A hölgy:

- Fizetek magának két zlotyt, de vigyen el addig a kapuig.

- Asszonyom, ön elfogadta, hogy három zlotyért elviszem a Ciepła sarkáig.

Megfordul, elindul, riksájával beáll a sorba.

Kérdezem a szomorú előkelő hölgyet:

- Tudja, mi történt itt?

- Tudom, együtt utaztunk.

- Kinek van igaza?

- A riksásnak. De miért mond le két zlotyról, ahelyett, hogy menne még száz lépést?

- Megmakacsolta magát.

- Azt látom.

Odalépek a riksáshoz.

- Mi volt ez?

- Semmi. Vesztettem két zlotyt. És akkor mi van? Szegényebb nem leszek, és így is, úgy is csirkefogó vagyok.

Három helyen voltam és három hallgatóságnak is el kellett mesélnem a történteket.

Nem tehettem másképp. Muszáj volt.

Egy vagy két Dzielna utcai kolléga, egy nem Dzielna utcai kolléganő közbenjárásával feljelentettek az Egészségügyi Tanácsnál vagy Kamaránál, hogy tífuszt rejtegetek. Minden egyes eset elhanyagolása halálbüntetést von maga után.

Most akkor mi a helyzet?

Voltam az Egészségügyi Hivatalban, valahogy elsimult az ügy, megbeszéltük, mi legyen a jövőt illetőleg. Két levelet írtam, két hivatalnak. Az egyik hivatalnak megírtam, hogy ígéretet teszek és az ígéretet nem tartom meg. A másik hivatalhoz kérdést intéztem, mit szándékoznak tenni velem és új telephelyemmel a Dzielna utcában.

A levelek nem voltak udvariasak. Nem, nem voltak udvariasak. De lehet engem könnyű szívvel csirkefogónak nevezni?

Tudom: a kolléganő neve B [… …], nem Brojges-Cholerowa.[45]

De ha ő velem brajgesz, a kórházügyeseknek pedig pestises-leprás-kolerás, én pedig csak ezt az egyetlen utóbbit írtam, akkor miért vagyok csirkefogó?

Mit akarnak tőlem?

A boltosnő ezt válaszolta egy vásárló panaszára:

- Drága asszonyom, ez nem is áru, ez pedig nem bolt, maga sem vásárló, én sem vagyok boltosnő, én nem árusítok magának, maga sem fizet, mert ugye ezek a papírdarabok sem pénzjegyek. Maga nem veszít, én meg nem keresek rajta. Ki csal manapság és mivégre? Csak csinálni kell valamit. Nemde?

 

Ha adnának egy misekönyvet, szükség esetén misét tartanék:

De a karszalagos báránykáknak nem tudnék prédikálni. Lenyelném a mondatokat, tekintetükből ezeket a kérdéseket olvasnám ki:

"Most mi van? Mi lesz ezután?"

Végleg összeakadna a nyelvem.

 

Śliska, Pańska, Mariańska, Komitetowa[46]. Emlékek – emlékek – emlékek.

Minden egyes ház, minden udvar. Itt zajlottak a félrubeles vizitjeim, főleg éjszaka.

A gazdag utcákban, gazdag családoknál a nappali konzultációkért három vagy öt rubelt kértem. Szemtelenség – annyit, mint Anders[47], többet, mint Kramsztyk vagy Bączkiewicz[48] - professzori honorárium. Én, a helyi orvos, a Berson kórház mindenese, hamupipőkéje.

Egy vastag kötetnyi emlék.

Zsidó orvosok nem vezettek keresztény praxist – csak a főutcák legkiválóbb lakói. Ezek pedig mindig büszkén:

"Ma vizitem van a körzeti megbízottnál, az éttermesnél, a banktisztviselőnél, a nowolipkai gimnázium tanáránál, a postamesternél".

Ez már jelentett valamit.

Engem pedig telefonon kerestek, ha nem is minden nap:

- Doktor úr, Tarnowska grófnő kéri a telefonhoz. A Bírósági Kamara ügyésze. Tygajło Igazgató asszony. Makowski, Szyszkowski ügyvéd úr.

Egy cetlire jegyzem fel a címet. Kérdem:

- Nem lehetne holnap? A kórház után, egykor. Enyhe hőemelkedés? Elfogyaszthat egy tojást.

Még ilyen eset is volt:

- Gliczenko tábornokné.

Mi ez ehhez képest: Hopper [kapi]tány, telefonhívás minden gyermek-széklet után, esetenként kétszer is.

Ilyenek voltak a Szalongyerek[49] szerzőjének vizitjei, miközben Goldszmit[50] éjszaka a Śliska utca 52 szuterénjét vagy a Pańska 17 padlását látogatta.

Egyszer a Poznański család is kihívott az Aleje Ujazdowskin lévő palotájukba.

Mindenképp ma. A páciens türelmetlen.

- Három rubel – mondta a Varsót jól ismerő dr Julek[51]. Fösvények.

Megyek.

- Várjon egy kicsit doktor úr. Elküldetek a fiúkért.

- Kimentek.

- Nincsenek messze. A parkban játszanak. Addig iszunk egy teát.

- Nincs időm várni.

- De Julian doktor mindig… Mit ír mostanában, doktor úr?

- Sajnos csak recepteket.

Másnap:

- Nem féli az Istent, kolléga! – felháborodva. Ellenségek.

- Fütyülök rá!

- Na, na.

Helyiként kaptam egy bútorozott lakást és évi kétszáz rubelt négy részletben. A háztartást a gondos Matula vezette tizenöt rubelért.

Sokat költöttem konflisra.

- A Złota utcára kocsival menni. Húsz kopejka! Micsoda pazarlás!

Ingyen kezeltem a szocialisták, tanárok, újságírók, fiatal ügyvédek, még az orvosok gyerekeit is. Mindannyian haladó szelleműek.

Előfordult, hogy telefonáltam:

- Csak este tudok jönni. Le kell fürödnöm és át kell öltöznöm, sok nálunk a skarlátos. Még megfertőzném a gyereküket.

A gyereküket!

Ez volt a napfényes oldal. Az árnyékos pedig…

Kijelentettem:

- Mivel az idős orvosok nem szívesen fáradoznak éjszaka és főleg nem a szegényekhez – nekem, fiatal orvosnak kell a segítségükre sietnem.

Értitek. Gyors segítség. Hogyan másként? Mert mi lesz, ha a gyerek nem éri meg a másnapot?

A felcserek hadat üzentek a gyógyszer-lerakatokat vezető vállalatoknak és két ellenséges patikának.

Egységes vélemény: bolond. Veszélyes bolond. A fejtegetésben a különbség: vajon gyógyítható-e?

Egy éjszaka egy kendős asszony érkezik. Zuhog az eső.

- Anyámhoz.

- Én csak gyerekekhez járok ki.

- De ő eléggé gyerekes. Tudom, hogy nem segít, de minek kínlódjon. Az orvosok nem akarják kiadni a halotti bizonyítványt. Mégiscsak az anyám. Orvos nélkül.

- Megyek.

- Nem tudtam, hogy csak gyerekeket, bocsánat. Blucharski felcser küldött. Zsidó, de rendes ember. Azt mondta: "Asszonyom, nekem egy rubelt kellene fizetnie az éjszakai vizitért. A kórházban van egy doktor, ő ingyen elmegy, még gyógyszerre is hagy pénzt".

Megmakacsoltam magam és dé-er, doktor nélkül írtam alá a recepteket.

Azt mondták:

- Nem ismerünk ilyen doktort, biztos felcser.

- De… kórházi doktor.

Tehát:

"A gyógyszert dr NN írta fel" – házasságon kívüli, törvénytelen gyógyszer.

Húsz kopejkát fogadtam el, mert a Talmudban írva vagyon, hogy az ingyenes orvos nem segít a betegen.

A páciensek legtöbbször szórakoztattak. Mulatságos emberek. Előfordult, hogy kibillentettek az egyensúlyomból.

Egyik éjszaka megszólal a csengő. A mentő egy gyermeket hozott égési sérülésekkel.

- Mit gondol?

- Semmit sem gondolok. Menthetetlen.

- Ez nem egy átlagos gyerek. Kereskedő vagyok. Házam van. Fizetek.

- Kérem, ne kiabáljon. Kérem, menjen ki, és ne ébressze fel a betegeket.

- Mi közöm hozzá?

A felcserrel együtt megragadtuk a hóna alatt – irány a lépcső. A gyereket az ággyal együtt a földszintre, az ambulanciára.

- Van telefonja, hívja ki fél Varsó professzorait.

- Majd én megírom az újságokban, majd én elvetetem a diplomáját.

Elfecsérelt éjszaka.

Vagy ez. Reggel hat óra. Belépek a hálóterembe.

- A gyerekhez.

Álmosan, egy nehéz éjszaka után.

- Mi a baja?

- Skarlát utáni gyulladás.

- Ki kezelte?

- Ez is, az is.

- Akkor hívja ki ezt is, azt is.

- De ha én magát szeretném?

- De ha én nem szeretném?

- Fizetek.

- Éjszaka nem járok.

- Reggel hat óra, az éjszaka?

- Éjszaka.

- Akkor nem jön?

- Nem megyek…

Hangos ajtócsapás, búcsúzóul még odaveti:

- Gróf úr. Veszített három rubelt.

Adhatott volna alkudozás nélkül huszonöt kopejkát és három kopejkát az "őrnek". Meg akart büntetni: nem alszik el, bánatában az ujjait fogja rágni.

Veszített három rubelt.

Ez az én környékem. Pańska, Śliska.

Otthagytam a kórházat az Árvaházért. Bűntudatom van.

Először kényszerből utaztam el – háború.

Másodszor Berlinbe egy évre.

Harmadszor – nem egész fél évre Párizsba.

A fényért, tudásért.

Most, amikor már tudom, hogy nem tudom, és hogy miért nem tudom, most a "nem ártani a betegnek" legfontosabb elvének értelmében ismeretlen vizekre evezek.

A kórház oly sokat adott nekem, én, hálátlan pedig oly kevéssel viszonoztam. Csúnya dezertálás.

Az élet megbüntetett.

Tegnap egy áldozatért mentem Grzybówra, az 1. szám alá. A fal előtti utolsó ház. Tegnap megöltek itt egy zsidó rendőrt – állítólag jeleket adott le a csempészeknek.

- Ez nem nagykereskedelmi telephely – magyarázza egy szomszéd.

Az üzlet zárva.

- Az emberek félnek.

Tegnap a kapu előtt a házmestersegéd:

- Nem ismer meg, doktor úr?

- Várj csak… már tudom. Sulc[52]!

- Megismert.

- Persze! Jól emlékszem rád. Gyere, mesélj.

A templom előtti lépcsőn ülünk le.

Istenem, Grzybów: 1905-ben itt lőttek rá Sobótkára.

Két emlék fonódott össze. Buła! Már negyven éves. Nemrég csak tíz volt.

- Van egy gyerekem. Jöjjön be hozzám egy káposztalevesre. Megnézhetné.

- Fáradt vagyok. Hazamegyek.

Beszélgetünk negyed órát, fél órát.

Megbotránkozott karszalagos katolikusok diszkrét pillantásokat vetnek rám. Ismernek.

- Fényes nappal, a templom lépcsőjén – Korczak egy csempésszel. Biztos nagyon rossz a gyerekek helyzete. De miért a nyilvánosság előtt, tüntetőleg, sőt szégyentelenül.

Provokáció. Mint gondol majd egy német, ha meglátja. Kár a szóért: a zsidók szemtelenek, irritálóak.

Sulc bizalmasan mondja:

- Reggel negyed liter tejet iszik, egy zsemlét eszik és két deka vajat. Nem olcsó.

- De mivégre?

- Érezze csak, hogy van apja.

- Rosszalkodik?

- Rosszcsont. Apja fia.

- És a felesége?

- Elsőrangú asszony.

- Verekedtek?

- Öt éve élünk együtt, egyszer sem kiabáltam vele.

- Pedig emlékszel?

Mosoly suhan át az arcán.

- Gyakran gondolok az Árvaházra. Néha magával álmodom, vagy Stefa asszonnyal.

- Miért nem mutatkoztál ilyen hosszú ideig?

- Amikor jól ment sorom, akkor nem volt időm. Amikor meg rosszul, akkor mentem volna szakadtan és koszosan?

- Szoktad látni Lejbust?

- Nem.

Segített felkelni. Őszintén, szívélyesen csókoltuk meg egymást.

Csirkefogónak túl becsületes. Vagy tán az Árvaház ültetett el és metszett meg benne valamit? Azt hittem, vagy meggazdagodott, vagy már nem is létezik.

- A társam gazdag.

- Segít valamelyest?

- Fenéket.

 

Milyen gyorsan futnak az órák. Az imént éjfél volt, most már három óra.

Vendég jött az ágyamba.

Mendelek rosszat álmodott. Áthoztam a saját ágyamba. Megsimogattam az arcát és elaludt.

Nyöszörög. Kényelmetlenül fekszik.

-    Alszol?

-    Azt hittem, hogy a hálóteremben vagyok.

Néz azokkal a kis fekete gyöngy szemeivel.

-    Mert ott voltál, a hálóteremben: Vissza akarsz menni az ágyadba?

-    Mert itt zavarok?

-    Feküdj a másik oldalra. Hozok egy párnát.

-    Jó.

-    Én meg írogatok.

-    Jó.

Ez is egy unoka. A legifjabb Nadanowski.

 

Jakub ma írt egy verset Mózesről. Ha ma nem olvasom el, még megbántódhat.

Elégedettséggel vegyes szomorúsággal olvasom a naplókat, övét és Moniusét. Korban különbözőek, olyannyira eltérőek az értelmi képességeik és életstílusuk is – mégis érzelmileg hasonlítanak.

Közös gyökerű, azonos léptékű emberek.

Tegnap erős szél fújt, szállt a por. A járókelők pislogtak és eltakarták szemüket.

Rögzült bennem egy hajóúton megélt pillanat:

Áll egy kicsi lány a fedélzeten. Háttérében a zafírszínű tenger. Hirtelen erős szél támadt. A kislány lehunyta és eltakarta kezével a szemét. De kíváncsiságból kikukucskált, és láss csodát! Életében először tiszta szél fújt. Nem szór port a szemébe. Kétszer is kipróbálta, mielőtt bízott volna benne, és kezét letámasztotta a korlátra.

A szél pedig ringatta és fésülgette a haját. A kislány bátran kitárta csodálkozó szemét. Zavarában elmosolyodott.

Létezik piszkos por nélkül is szél, de én erről nem tudtam. Nem tudtam, hogy a világon létezik tiszta levegő is. Most már tudom.

Egyszer az Árvaházat elhagyó fiú ezt mondta nekem:

-    Ha ez a ház nem lett volna, sosem tudtam volna meg, hogy léteznek a világon becsületes emberek, akik nem lopnak. Nem tudtam volna meg, hogy lehet igazat mondani. Nem tudtam volna meg, hogy igazságos törvény is létezik a világon.

 

Tervek a mai vasárnapra.

Reggel a Dzielna 39-be, útközben elmegyek Kohn[53]hoz.

Felszólítást kaptam, hogy fizessem be az ügyemben a büntetést. Havonta ötszáz zloty. A március közepén elküldött levél csak tegnap érkezett meg. Tehát a mai nappal (VI. 1.) összesen ezerötszáz zlotyt kellene befizetnem. A határidő be nem tartása esetén a teljes büntetést – háromezer vagy ötezer zloty, nem emlékszem – egy összegben kell befizetni.

Arról van szó, hogy elfogadták a PKO takarékkönyvemet háromezerről. Az Aleja Szucha alatti kihallgatásom során ajánlottam fel. Akkor tettem ezt az ajánlatot, amikor megkérdezték, hogy a közösség leteszi-e értem az óvadékot, hogy kiengedjenek a börtönből.

- Nem akarod, hogy a közösség fizessen érted?

- Nem.

Akkor jegyezték fel, hogy három ezer zlotym van a PKO bankban.

 

Néhány, eseményekben gazdag hét telt el.

Nem írtam, mert Heniek[54] lebetegedett és állítólag nem volt, aki legépelje éjszakai eszmefuttatásaimat.

Érdekes, hogy elhittem, bár tudtam, hogy több más fiú is helyettesíthetné.

Teljesen más lett volna, ha eldöntöm, hogy minden nap kötelező jelleggel írok. Úgy, ahogyan a háború alatt a Hogyan szeressük a gyermeket – néhányórás pihenők alatt íródott. Jeziornoban még Walenty is fellázadt.

- Érdemes egy fél órára?

Aztán Kijevben is, kötelező jelleggel, minden nap.

Most pedig betelik az irattömböm. Megint egy kifogás, hogy ma se írjak, bár tökéletesen kialudtam magam és megittam négy csésze erős kávét, igaz zaccból, de úgy sejtem, még nem használt, őrölt kávéval kipótolt zaccból[55].

Becsapjuk magunkat: nincs papírom. Diderot Mindenmindegy Jakabját fogom olvasni.

 

Talán most először felejtettem el, hogy életem tízedik hétéves ciklusát élem. 7 x [9 =] 63

A legnagyobb izgalommal a 2x7-et vártam. Azt hiszem, akkor hallottam róla először.

Cigány hetes, a hét hét napja. Miért nem inkább a tízes a nyerő – a tíz ujj?

Emlékszem milyen kíváncsian vártam, hogy az óra elüsse az éjjeli tizenkét órát. Akkor kellett eljönnie a változásnak.

Volt valami hermafrodita botrány. Nem biztos, hogy épp akkor. Nem tudom, tartottam-e attól, hogy kislányként ébredhetek. Úgy döntöttem, ha így történik, mindenképpen eltitkolom ezt a tényt.

Gepner[56] 7x10, én pedig 7x9. Ha végigfutom az életet, akkor a hetedik év hozta meg az önértékelésemet.

Létezem. Súlyom van. Jelentést hordozok. Látnak. Képes vagyok. Leszek.

Tizennégy év. Körbenézek. Észlelek. Látok. Ki kellett nyílnia a szememnek. Kinyílt. Első gondolataim a nevelési reformokról. Olvasok. Első nyugtalanságok és vigasztalanságok. Egyszer utazások és viharos kalandok, máskor csendes családi élet, barátság – szerelem Stachhal. Sokak legfőbb vágya: ő pap, én pedig orvos, abban a kisvárosban. A szerelemre gondolok, addig csak éreztem, szerettem. Hét és tizennégy éves korom között folyamatosan szerelmes voltam, mindig más és más lányba. Érdekes, hogy sokukra emlékszem. Két lány a csúszkán, Stach unokatestvére, olasz nagypapa, a lány meg meg gyászban, Zosia Kalhorn, Anielka, Irena Nałęczówból – Stefcia, akinek virágot szedtem a Szász kertben a szökőkút melletti rózsakertből. Aztán a pici kötéltáncos lány, megsirattam nehéz sorsát. Egy hétig, egy hónapig, néha két, három hónapig is szerettem. Egyiket nővéremnek kívántam, a másikat feleségnek, a feleségem nővérének. Nyáron Wawerben, Mania iránti szerelmem - tizennégy éves koromig azon érzések […] része volt, melyek felváltva elringattak, vagy épp ellenkezőleg - megráztak. Az érdekes világ már nem rajtam kívül volt. Már bennem van. Nem azért létezem, hogy engem szeressenek és csodáljanak, hanem hogy én cselekedjek és szeressek. Nem a környezetem feladata, hogy engem segítsen, az én feladatom, hogy törődjek a világgal, az emberrel.

3x7. A hetedik évben iskola, a tizennegyedikben – vallásos érettség, a huszonegyedikben – katonaság. Régóta szorított valami. Korábban az iskola tartott fogva. Most általános szűkösséget érzek. Harcolni akarok, új területeket hódítani.

Ezeket a gondolatokat talán június 22. ihlette, amikor az év leghosszabb napja után minden nappal három perccel rövidebb ideig van fenn a nap. Észrevétlenül és láthatatlanul három, majd három és újból három perccel kevesebb. Együttéreztem az öregséggel és a halállal, most már kevésbé magabiztosan, aggódni kezdek magamért. Sokat kell kiharcolni és cselekedni ahhoz, hogy legyen mit elveszíteni. Talán épp akkoriban húzza ki a fogorvos az első csontfogamat, amely már soha nem nő vissza. Lázadásom – nem a szociális körülmények, hanem a természet törvényei ellen – megérett. Térdelj, célozz, lőj!

4x7. A gyakorlott cselekvés szüksége a saját korlátolt lehetőségeid között. Szeretnék képes lenni, tudni, nem hibázni, nem tévelyegni. Jó orvosnak kellene lennem. Saját mintámat alakítom. Nem akarom elismert tekintélyek mintáit követni.

Másképp volt minden és ma is vannak pillanatok, amikor ifjúnak érzem magam, életem jókora része még előttem van, érdemes terveznem és nekivágnom. A második, de főleg a harmadik hétévemben időnként olyan öregnek éreztem magam, úgy éreztem, hogy mindig minden ugyanaz, már túl késő, nem érdemes. Az élet egy láng: pislákol, habár sok a tüzelő, majd hirtelen fényesen fellángol s szikrát szór, mielőtt kialudna. Aztán kialszik. Egy forró őszi nap és eljön a tudat, hogy ez már az utolsó fagyos, kivételes júliusi reggel.

5x7. Az élet tomboláján visszanyertem a tétet. A számom már kiesett a sorsolásból. A nyeremény – annyi, hogy ebben a sorsolásban nem veszítek. Hacsak nem kockáztatok újból. Rendben: veszíthettem volna. De elestem a főnyeremény, a nagy nyeremény esélyétől – kár. Igazságosan visszakaptam, amit betettem. Biztonságos. De szürke – és kár.

A magány nem fáj. Értékelem az emlékeket. Iskolatársam – kellemes csevej egy csendes alkalmi cukrászdában, ahol senki sem zavar. Nem keresem a barátot, mert tudom, hogy nem találom meg. Nem kívánok többet tudni, mint amennyit lehet. Szerződést kötöttem az élettel: kölcsönösen nem zavarjuk egymást. Nem illik egymás arcának ugrani, nincs is értelme. Úgy tűnik, a politikában ezt úgy hívják: elhatároltuk a befolyási övezeteket. Eddig és nem tovább, nem többet és nem magasabbra. Te és én.

6x7. Talán? Már itt az idő, vagy van még idő? Attól függ. Készítsünk mérleget. Tartozik, követel. Ha lehetne tudni, hány év még, hol a vég. Még nem érzem magamban a halált, de már foglalkozom vele. Ha a szabó új ruhát varr nekem, nem mondom: ez az utolsó, de ez az íróasztal és ez a szekrény biztos túlélnek. Kiegyeztem a sorssal és önmagammal. Ismerem apró értékemet és jelentésemet. Kihágások és meglepetések nélkül. Lesznek keményebb és enyhébb telek, lesznek nyirkos és tikkasztó nyarak. És kellemes hűsök, és viharok, és porfelhők. Azt mondom hát: tíz éve, tizenöt éve nem volt ilyen jégeső, ilyen árvíz. Emlékszem egy hasonló tűzre: fiatal voltam, hány éves is, pillanat – egyetemista vagy iskolás?

7x7. Mi is az élet, mi a boldogság? Csak ne legyen rosszabb, csak legalább olyan, mint most. Két hetes találkozott, udvariasan köszöntötték egymást, örülnek, hogy épp így és épp itt, ilyen körülmények között. Újság – látszólag csak könnyű irodalom. Hát, még ha így is van. Újság nélkül nem lehet. Vannak bevezető cikkek és regényrészletek, gyászhírek, színházi és bírósági beszámolók. Mozi – egy új film. Egy új regény. Apróbb balesetek és apróhirdetések. Mindez nem érdekes annyira, mint amennyire választható. Valaki a villamos alá esett, valaki feltalált valamit, az egyiknek ellopták a bundáját, a másik öt év börtönt kapott. Valaki varrógépet vagy írógépet akar venni, vagy három szoba komfortot keres. A méltóságteljesen hömpölygő Visztula széles medre, épp olyan, mint Varsó alatt.

Az én városom, az én utcám, az én üzletem, ahol mindig vásárolok, az én szabóm, és ami a legfontosabb – az én munkahelyem.

Csak rosszabb ne legyen. Mert ha azt lehetne mondani a napnak: állj, azt hiszem most lenne az. Van egy kis elmélkedés Az élet legboldogabb szakaszáról – ki hinné, hogy Karamzintól[57]. Az orosz iskolában zaklatott minket.

7x8 = 56. Elszaladtak az évek. Igen, elszaladtak. Még csak tegnap volt 7x7. Semmi sem jött, semmi sem ment. Micsoda korkülönbség: hét és tizennégy, tizennégy és húsz. Számomra meg aki 7x7, vagy aki 7x8 éves – az szinte egyidős.

Kérem, ne értsenek félre. Nincs két egyforma levél vagy vízcsepp, sem homokszem. Az egyik kicsit kopaszabb, a másiknak több az ősz hajszála. Az egyiknek műfoga van, a másiknak csak koronája. Az egyik szemüveges, a másik nagyothall. Az egyiknek inkább a csontja, a másiknak meg az ízületei. Én a hét éves szakaszokról beszélek.

Tudom: az élet ötéves időszakokra osztható – úgy is kijönne és egyezhetne. Tudom: a feltételek. Gazdagság, szegénység. Siker, aggodalmak. Tudom: háború, háborúk, katasztrófák. Ez is viszonylagos. Őnagysága mondta nekem: "Szeszélyessé tett a háború, nehéz volt utána megszoknom". Még ma is, ez az utóbbi háború sokakat tesz szeszélyessé. Úgy tűnik, nincs olyan ember, aki ne gondolná, hogy az erő, egészség, energia hiánya nem a háború, hanem a saját 7x8 és 7x9 eredménye.

 

Mily elviselhetetlen álmok! Tegnap éjszaka németek, én pedig karszalag nélkül a tiltott órában Praga kerületben. Felébredek. Újra álmodom. Egy vonatfülkébe visznek, egyszer egy méter, már több zsidó van ott. Ma éjszaka újabb halottak. Halott gyermekek tetemei. Egy halott a sajtárban. A másik megnyúzva, a halottasház priccsén, láthatóan lélegzik. Új álom: egy forgatható létrán állok magasan, apám pedig egy nagy darab cukormázas mazsolás kalácsot tesz a szájába, és ami nem fér belé, azt összemorzsolva a zsebébe teszi.

Verejtékezve ébredek a legrémisztőbb pillanatban. Vajon a halál nem egy ilyen ébredés abban a pillanatban, amikor úgy tűnt, hogy már nincs kiút?

"Mindenki megtalálhatja azt az öt percet, amikor meghalhat" – olvastam valahol.

 

Február. A tízedik személy zaklat a cukorkákkal és mézeskalácsokkal kapcsolatos döntés miatt – dühöngök. Nincs téma a mézeseken kívül!

 

Tegnap visszatért a kórházból a fiú, akinek a fagy miatt amputálni kellett a lábát. Szenzáció. Mindenki kötelességének érzi, hogy tájékoztasson. Gyötrő könnyelműség – én megemésztem. De ez a fiú – a nap hőse?

Túl kevés hisztériát látni.

 

Két értelmes, kiegyensúlyozott, objektív informátor és tanácsadó vezetett félre: a mérleg és a hőmérő.

Többé nem hiszek nekik. Itt ők is hazudnak.

 

Azt mondják:

Egyes csoport, kettes csoport, A terület, B terület, C terület. Azt mondják: szárny. (A szárny nem kapott még reggelit). Azt mondják U terület, I terület. Felváltva a fiúk A csoportja, és a lányok…

Véletlen, netán történelmi csökevények vagy a jövevény megfélemlítésének és megszédítésének vágya?

Nehéz tájékozódni.

 

Vannak itt "férfiak" – hol a kocsis, hol a futár, máskor a portás vagy a gondnok. Vannak fizikai munkát végző nők, szolgálók, takarítónők, nevelőnők – ma megszületett egy iskolai nővér. Vannak osztályfelügyelők, folyosófelügyelők, minden bizonnyal kulcsárnők is. A börtönben ez kevésbé érdekelt, de itt zavar.

Nehéz tájékozódni.

 

Vannak reggeliek, délutániak, éjjeliek, betegek, betegségből gyógyultak, lázasak, gyorsak, helyettesítők, beosztottak, kijárók, elbocsátottak.

Nehéz követni, ki kicsoda.

 

Riadt tekintettel néz rám és azt válaszolja: nem tudom.

Mintha nem dolgozna itt tíz éve, mintha csak tegnap jött volna. Mintha a kérdésem a sarkkörre vagy az egyenlítőre vonatkozna.

Nem tudja. Teszi a magáét.

Egyetlen kiút: ne avatkozz bele és ne tudd, mit csinál az alkalmazottak százfejű állománya.

 

Gyerekek?

Nem csak gyerekek, de barmok, dögök és gané.

Visszaélésen kaptam magamat: az ilyeneknek nem teljes kanálnyi csukamájolajat adok. Úgy vélem sírjaikon csalán nő, és lapu, beléndek, ehetetlen zöldségek, nem virágok, ugyan már.

Úgy tűnik, ide a selejtet küldik, selejt-gyerekeket, selejt-személyzetet a rokon intézményekből.

Az Árvaházból kitett, fogyatékos, gonosz ragadozó visszakerült. Amikor végül már egy német katona is közbenjárt az ügyében, azt mondtam a rendőrnek, hogy kész vagyok puskát fogni és őrt állni, ő pedig legyen az Árvaház vezetője, ha Fula visszajön.

Az anyja helyezte el itt.

 

Személyzet:

A kéményseprőnek kormosnak kell lennie.

A mészárosnak véresnek kell lennie (a sebésznek is).

A kloákák tisztítója büdös.

A pincérnek dörzsöltnek kell lennie. Ha nem az, jaj neki.

Kormosnak, véresnek, büdösnek érzem magam.

Dörzsöltnek, hiszen élek – alszom, eszem, és nagyritkán még viccelődöm is.

 

Az értekezletre őket hívtam meg:

Brokman

Hellerowa

Przedborski

Gantz-Kohn

Lifszyc

Mayzner

Zandowa[58]

Adjatok tanácsot: mészvíz – rendben. Még mi?

 

Drága Anka[59]

1. Nem járok látogatni. Koldulni járok, pénzt, termékeket, híreket, tanácsot, útmutatást koldulok. Ha ezt látogatásnak nevezed, akkor nehéz és megalázó munka. Bohóckodni kell, mert az emberek nem szeretik a komor arcokat.

Gyakran járok Chmielarzékhoz[60]. Táplálnak. Ez sem látogatás. Én úgy gondolom, hogy jótett, ők pedig – hogy szívesség-csere. Jámbor, kellemes és megnyugtató környezet, mégis gyakran fáraszt.

A pihentető olvasás kezd megbízhatatlanná válni. Veszélyes tünet. Megőrültem – és ez már nem aggaszt. Nem akarok teljesen megbolondulni.

2. Az ötszáz zlotyt elküldtem. Ha valami fenyeget, akkor legkevésbé ebben az ügyben és erről az oldalról. Bevált és erős barát ügyel felette, egy gyakorlott ügyvéd. Semmit nem csinálok az ő jóváhagyása nélkül.

3. A Személyi Osztály[61] vezetőjénél leszek. Nem bagatellizáltam az ügyet, mert nem is létezett. Nem tudtam mit mondott, ígért, vállalt Stefa asszony, mert senki sem beszélt nekem róla. Tiszteletben tartottam e titkot.

4. Szerény értelmezésem szerint teljesítem a kötelességeimet, amennyire tudom. Nem utasítok vissza, ha tehetem. Nem vállaltam, hogy gondoskodom Polikierékről, tehát a vád helytelen.

 

1942. június 26.

 

Vége az első résznek.

Elolvastam. Nehezen értettem meg. És az olvasó?

Nem csoda, hogy a napló érthetetlen az olvasó számára. Meg lehet-e érteni más emlékeit, egy idegen életet?

Úgy tűnik, minden nehézség nélkül tudnom kellene, mit írok.

Sőt! Meg lehet-e érteni a saját emlékeket?

 

Słowacki az édesanyjához írt leveleit hagyta maga után. Plasztikus képet adnak néhány évének élményeiről. A leveleknek köszönhetően fennmaradt a Towiański hatására történt átalakulás kordokumentuma.

Arra gondoltam:

"Talán írjam ezt a naplót nővéremhez címzett levelek formájában?"

Nővéremnek írt első levelem hideg, tartózkodó, emelkedett. Válasz a hozzám intézett levelére.

Íme:

Drága…

………..

Milyen nagy és fájdalmas félreértés.

 

Proust terjengős és aprólékos?

Ó, nem!

Minden óra – egy vastag füzet, egy óra olvasás.

Hát igen.

Egész nap olvasnod kell, hogy úgy ahogy megértsd a napomat. Hét hét után, év év után.

Mi pedig szeretnénk néhány óra alatt, néhány óránk árán megismerni egy teljes hosszú életet.

Nem olyan könnyű. Homályos rövidítésben, hanyag skiccben megismersz egy epizódot az ezerből, százezerből.

Az osztályteremben írom, a héber lecke alatt.

Zamenhof[62] jut eszembe. Naiv, merész: ki akarta javítani Isten hibáját vagy Isten büntetését. Az összekevert nyelveket újra egy nyelvvé akarta gyúrni.

Haló!

Osztani, osztani, osztani. Nem összeadni.

Mit csinálnának az emberek?

Ki kell tölteni az időt, el kell őket foglalni valamivel, célt kell adni az életnek.

"Három nyelvet ismer".

"Nyelvet tanul".

"Öt nyelven beszél".

Íme, két nagyobb gyerekcsoport mond le a játékról, az egyszerű könyvekről, a pajtásukkal való beszélgetésekről. Önkéntes héber nyelvtanulás.

Amikor a fiatalabb csoport végzett az órájával, egyikőjük hangosan elcsodálkozott:

- Máris? Máris letelt egy óra?

Az igen oroszul: "da", németül: "ja", franciául: "ui", angolul: "jesz", héberül: "ken". Nem egy, de három életet is kitöltesz.


MÁSODIK RÉSZ

 

Ma hétfő. Nyolctól kilencig eszmecsere a burzásokkal[63]. Egyébként bárki jelen lehet, aki akar. Csak ne zavarjon.

Ezeket a témákat kaptam:

  1. Női emancipáció
  2. Öröklődés
  3. Magány
  4. Napóleon
  5. Mi a kötelesség
  6. Az orvosi hivatásról
  7. Amiel naplója
  8. A Doktor úr visszaemlékezései
  9. Londonról
  10. Mendelről
  11. Leonardo da Vinci
  12. Fabre-ról
  13. Érzékek és értelem
  14. A zseni és környezete (kölcsönhatás)
  15. Az enciklopédisták
  16. Mennyire másként alkottak a különböző írók
  17. Nemzetiség – nemzet. Kozmopolitizmus.
  18. Szimbiózis
  19. A rossz és a gonoszság
  20. A szabadság. Sors és szabad akarat

Amikor a "Kis Hírmondót"[64] szerkesztettem, csupán két téma vonzotta a fiatalokat: a kommunizmus (politika) és a szexuális kérdések.

Aljas, szégyenteljes évek – rothadók, gonoszak. Háború előtti, hazug, csalárd idők. Átkozottak.

     Nem volt élni kedve az embernek.

Sártenger. Bűzlő sártenger.

Eljött a vihar. Kitisztult a levegő. Mélyebbé vált a légzés. Több lett az oxigén.

 

Jakubowicz Simonkának[65]

ajándékozom e tanmesét

A Furcsa történetek

 

Nevezzük a bolygót RO-nak, őt pedig hívjuk professzornak, asztronómusnak, ahogy tetszik.És nevezzük műhelynek azt a helyet a bolygón, ahol Zi professzor a megfigyeléseit végezte.

A szerkezet neve igen terjengősen hangzik a mi tökéletlen nyelvünkön: asztropszichomikrométer, vagyik a csillagközi mozgások lelki paránymérője.

A mi földi csillagvizsgálói értelmezésünkben a professzor teleszkópot használt, amely zümmögéssel hozta tudomásra mi történik itt-ott a világegyetemben, de az is lehet, hogy ez az összetett szerkezet képeket vetített vagy szeizmográf mintájára rezgéseket rögzített.

De nem is ez a lényeg.

A lényeg az, hogy e tudós a RO bolygóról képes volt szabályozni a pszichés energiákat és a hősugarakat szellemi, pontosabban – erkölcsi sugarakká változtatni.

Hát igen. Amennyiben az érzékelések harmóniáját és az érzelmek egyensúlyát erkölcsnek nevezzük.

Még egy hasonlattal élnék: egy rádiókészülék, amely nem dalokat és zenét, vagy háborús üzeneteket, hanem lelki rendezettséget sugároz. És nem csupán a mi naprendszerünk csillagainak életébe.

Rendezettséget és derűt.

Ül Zi professzor gondterhelten és arra gondol: "A Föld, e nyugtalan szikrácska újfent bomlásnak indult. Zűrzavar, békétlenség, negatív érzések uralkodnak, irányítanak. Szegény, fájdalmas, tisztátalan az életük ott lenn. Rendezetlenségük megzavarja az idő és az érzékelés folyamatát.

A mutató ismét kilengett. A fájdalomgörbe feljebb szökött. Egy, kettő, három, négy, öt.

Az asztronómus a homlokát ráncolta.

"Félbehagyjam ezt az ostoba játékot? E véres játékot? A földet benépesítő lényeknek vérük van. És könnyeik. És nyögnek, ha fájdalmat éreznek. Vajon nem akarnak boldogok lenni? Vajon tévelyegnek, nem találják, amit keresnek? Sötétség van ott náluk, forgószél és vakító hóvihar."

A mutató gyorsan rögzíti az újabbnál újabb rezgéseket.

A helytelenül alkalmazott vas büntetést mér ki. Ugyanakkor alakítja, megedzi, új fogásokra és beavatásokra készíti elő a lelket.

"Ezen a távoli kis szikrán víztározókat telepítettek. A meggyilkolt fákból vassal szegélyezett, úszó házakat építettetek. Mekkora erőfeszítés. Mihasznák és nyomorultak, de tehetségesek. Szárnyuk sincs még. Milyen hatalmasnak tűnhet számukra a repülés távlata és az óceán felszíne."

Bzzz. Bzzz.

És ahelyett, hogy örvendeznének szívben, dalban, felfokozott közös erőfeszítésben, ahelyett, hogy összekötnék a szálakat, sírnak és tépelődnek.

"Mitévő legyek hát? Megfékezzem – olyan utat erőltessek rájuk, amelyhez még nem nőttek föl, olyan küszködést, ami meghaladja erejüket és olyan célt, amely túlnő jelenlegi képességeiken, megismerésük határain. Ők alkalmasint most épp ugyanezt teszik. Rabság, kényszer, erőszak. Mindez csak zavart okoz, provokál és bántást eredményez."

Zi professzor felsóhajtott. Lehunyta szemét. Mellére helyezte az asztropszich(om)ikrométert és fülelt.

A Földön pedig háború zajlott. Tűzvész, hamu, csatatér. A földért és teremtményeiért felelős ember nem tud semmit, vagy kizárólag csak önmaga számára tud és ért bármit is.

A Ro bolygó fölött az égszínkék teret gyöngyvirágillat és a bor édes zamata itatta át. Hópiheként keringtek a szárnyas érzelmek, dalt dal után felröpítve, lágyan, tisztán.

A mi Földünk még fiatal. És minden kezdet fájdalmas erőfeszítéssel jár.

 

A gyerekek naplóiból, amikben van mit olvasni.

Marceli írja: "Találtam egy bicskát. 15 grossit adományozok a szegényeknek. Ez ígértem meg magamnak."

Slomo: "Ül az özvegy otthon és sír. Hátha idősebb fia hoz valamit a csempészáruból. Nem tudja, hogy a zsandár agyonlőtte a fiát… És azt tudjátok, hogy hamarosan rendben lesz minden?"

Simonka: "Apám harcos volt, kenyérét küzdött. Habár egész nap elfoglalt volt, mégis szeretett engem."

(És két megrázó visszaemlékezés).

Natek: "A sakkot egy perzsa bölcs vagy király találta ki."

Mietek: "Ez a szidur[66], amit szeretnék beköttetni, ez egy emlék, a bátyámé volt, aki meghalt, s aki a konfirmációjára[67] kapta a bátyánktól Palesztinából."

Leon: "Szükségem volt egy dobozra az emlékeim számára. Hers 3 zlotyi 50-ért el akart adni egy politúrozott dobozt." (bonyodalmas történet a tranzakcióról)

Smulek: "Vettem 20 grossiért szögecseket. Holnap nagy kiadásaim lesznek."

Abus: "Amikor kissé hosszasabban ülök a klozeten, rögtön azt mondják, hogy önző vagyok. Pedig szeretném, ha szeretnének. (Ismerem ezt a dilemmát a börtönből).

Megállapítottam a klozetdíjat:

1.     Kisdolog végzéséért öt legyet kell elkapni.

2.     Nagydolog – másodosztály (vödrös-hokedli kivágott nyílással) – tíz légy

3.     Első osztály – ülőke – tizenöt légy

Egyikőjük megkérdi:

-        Fizethetek később is a legyekkel, mert nagyon kell…?

Mire a másik:

-        Végezd csak a dolgod… majd én elkapom helyetted őket.

Az elkülönítőben elkapott légy kettőnek számít.

-        És az számít, ha egy lecsapott légy elröpül?

… Ha már elkaptad, akkor van meg. De túl kevés a légy.

… Tízegynéhány évvel ezelőtt Gocławekben így irtották ki az óvodások a poloskákat.

A jószándékú közösség – hatalom.

 

Eutanázia

 

Az egyház körbeszőtte rituáléival a születést, házasságot és a halált.

Az istentisztelet szertartásában összpontosult az ember teljes lelki élete és mellékesen még a báránykák gazdasági életét is szabályozta.

       Amikor az emberek elvetették – ki tudja miért ilyen durván – a gyermekies, szűk, kinőtt, naiv és sűrűn foltozott bárányka-viseletet, az Egyház egy sereg más intézményben élt tovább.

       Vegyük például a nem csupán isteni célokat szolgáló építészetet. Elsőként, érthető módon Franciaország, Párizs emelte fel a modern Bábel tornyát. Eiffel toronynak nevezik.

       Az iskolák és világi egyetemek, a színházak, múzeumok, koncerttermek, krematóriumok, szállodák, stadionok épületei – hatalmasak, csodálatosak, higiénikusak, modernek.

       Már a rádió is hallgatható, nem csak a prédikáció, a papok beszéde.

Nem csupán egyetlen könyv vagy irattekercs fekszik az oltáron, és nem csak amuletteket árusító bódék léteznek, de könyvtárak, nyomdák, könyvesboltok.

Az orvos – az orvostudomány, óriási konstrukció. Már nem csupán a pap imája segít megvédeni a fertőzéstől.

A jégeső és árvíz, tűzvész és pestis ellenében ott vannak az egészségpénztárak és a biztosító társaságok.

Szociális ellátás ott, ahol egykor az özvegynek szánt filléres alamizsna.

Szobrászat és festészet a galériákban, vásznon, kanavászon, nem csupán a szentélyek plafonján és falain.

Meteorológiai intézetek istentiszteletek helyett.

A kórház az egyházból nőtte ki magát.

Minden benne foglaltatott és belőle eredt.

A tőzsde befolyásolja az árakat, nem a templom előtti tér.

Nemzetközi szaktekintélyek kongresszusai és folyóiratok százai, a leviták levelezése, vizitációi, vitái és bankettjei helyett.

A diplomácia az imához hasonló hatékonysággal véd meg a háborúk kitörésétől.

A büntető, polgári és kereskedelmi törvénykönyv – az egykori tízparancsolat és annak számtalan magyarázata.

A börtönök – az egykori kolostorok. Az ítéletek – a kiátkozások.

Megérett a modern ember, ám nem lett sem okososabb, sem gyöngédebb.

Egykor minden, ami fennkölt, ünnepélyes, értelmes, gyönyörű és humánus, emberi – a templomban volt. Rajta kívül csak az igásállat, a járomba fogott, zavarodott, tehetetlen barom létezett.

Pedig még ma is, a fejlődés és tudás fehér ormain, az ember legfontosabb dolgait keresztelővel, a házasság szentségével és különféle – a halál beálltának órájával illetve az örökléssel kapcsolatos – szertartásokkal támogatja meg.

Valójában nem olyan rég, valójában szinte csak tegnap jelent meg a tárgyalóasztalnál: a populáció vagy születésszabályozás, a vita a tökéletes házasságról és az eutanázia.

Részvétből ölnie annak van joga, aki szeret és szenved – ha maga sem kíván életben maradni. Néhány év múlva így lesz.

Kering egy furcsa mondás:

"A társaság kedvéért a cigány hagyta magát felakasztani."

Amikor Párizsból való hazatérése után felajánlottam a nővéremnek, hogy kövessünk el közös öngyilkosságot, ezt nem a kudarc gondolata vagy programja sugallta. Ellenkezőleg. Nem volt helyem a világban és az életben.

Cui bono e további évtizedek? Talán hiba volt, hogy a későbbiekben nem ismételtem meg az ajánlatot. A tranzakcióra véleménykülönbség miatt nem került sor.

Amikor a nehéz órákban a zsidó gettóban élő, kiirtásra ítélt csecsemők és vének megölésének, elaltatásának tervét mérlegeltem, ezt a betegek és a gyöngék, a tudattalanok ellen intézett aljas, leplezett gyilkosságként értelmeztem.

A rákosok menhelyén mesélte az ápolónő, hogy mindig odatette a betegek ágya mellé az orvosság mérgező adagját, és elismételte hozzá az instrukciót:

- Egy kanálnál többet nem szabad bevenni, mert akkor méreg. Egy kanál viszont orvosságként csillapítja a fájdalmat.

És a sok év alatt egyetlen beteg sem vett be mérgező adagot.

S mi lesz a jövőben?

Hivatal, mi más? Megbízható, kiépített hivatal. Tágas termek, kicsiny szobák. Íróasztalok. Különböző korú és specializációjú jogászok, orvosok, filozófusok, kereskedelmi tanácsadók.

Az ügyfél beadja a kérvényt. Mindenkinek joga van hozzá. Talán lesz számos megkötés, hogy átgondolatlanul és felelőtlenül ne adjanak be kérelmet, a hivatalt kihasználandó vagy saját családjukat megtévesztendő.

A halálkérvény nyomásgyakorlásra is alkalmazható:

"Térj vissza hozzám, szeretett feleségem, mert íme, a bizonyíték, az igazolás, beadtam a kérvényt. Adjál, papa, pénzt, hogy vidáman élhessek.

Ha nem adtok érettségit, marni fog benneteket a lelkiismeret, megmérgezem a nyugalmatokat."

Tehát:

A kérvény csak bizonyos típusú papíron nyújtható be. Mondjuk görög vagy latin nyelven. A beadáshoz egy listányi tanúra van szükség. Esetleg illetékbélyegre. Negyedéves, vagy harmadéves vagy hét hetes részletekben fizetve.

A kérvényhez motiváció szükségeltetik:

"Nem akarok élni, mert a betegség, pénzügyi összeomlás, mert a kiábrándultság, a csömör, mert csalódtam az apámban, fiamban, barátomban.

Kérelmezem a kezelés végrehajtását egy héten belül, haladéktalanul."

 

Összegyűjtötte már valaki a táborokban, börtönökben az elítéltek, halálbüntetés árnyékában élők eseteit, tapasztalatait, vallomásait, leveleit, emlékiratait, egy nehéz csata előestéjén, a tőzsdén vagy a kaszinókban?

Kérvény elfogadva. Formalitások letudva. Megkezdődik az eljárás – a bírósági tárgyalások mintájára.

Orvosi vizsgálat. Pszichológiai tanácsadás. Esetleg gyónás vagy pszichoanalízis.

További beszélgetések a tanukkal.

Időpontok egyeztetése, változtatása.

Specialisták és szakértők.

Vagy: a kedvező döntés végrehajtásának felfüggesztése elutasítva. Esetleg egyfajta próba-eutanázia. Hisz előfordulhat, hogy az öngyilkosság bájába és gyönyöreibe egyszer belekóstoló ember nem igyekszik az elaggott öregségig húzni életét.

A szabadkőművesek egyik beavatási szertartása állítólag egy ilyen kísérleti ugrás az ismeretlenbe.

A végrehajtás helyszíne – ez már az én találmányom – csakis a megjelölt határidőt követően.

Vagy:

-        Menj el ide vagy amoda – ott majd megkapod az áhított halált.

-        Megkapod, amit kérsz, tíz nap múlva, a reggeli vagy esti órákban.

"Kérjük a hatóság együttműködését földön, vízen, levegőben".

Úgy tűnik, tréfálok. Nem.

Vannak kérdések, amelyek véres rongyként hevernek keresztben a járdán. Az emberek átmennek az utca túloldalára vagy elfordítják a fejüket, hogy ne lássák őket.

Egy problémáról beszélünk, nem egy éhségtől haldokló koldusról, ez esetben nem szabad. Nem egyetlen vagy száz földönfutó kérdéséről van szó a háború nehéz esztendejében, hanem milliókról az évszázadok során.

Itt szemtől szembe kell beszélni.

 

Az életem nehéz volt, ámde érdekes. Épp ilyet kértem az Istentől ifjúkoromban.

"Adj nekem, Istenem, nehéz, ámde szép, gazdag, magasröptű életet."

Amikor megtudtam, hogy Słowacki is ugyanezt kérte, elszomorodtam, hogy nem az én találmányom, hogy megelőztek.

Tizenhét évesen még egy regényt is elkezdtem írni Öngyilkosság címmel. A hős abbéli félelmében, hogy megbolondul, megutálja az életét.

Pánikszerűen rettegtem az őrültek házától, ahová édesapámat többször beutalták.

Én tehát – egy háborodott fia vagyok. Tehát örökletesen terhelt.

Több évtizede, mégis máig kísért olykor e gondolat.

Túlságosan szeretem az őrültségeimet ahhoz, hogy ne rémítsen meg a gondolat, hogy egyszer valaki akaratom ellenére kezelni akar.

Itt azt kellene írnom: második rész. Nem. Egyben van az egész, csak terjengős a beszéd. De nem tudom tömörebben.

 

[19] 42. július 15.

 

Egy hét szünet az írásban, amely most teljesen feleslegesnek tűnik számomra. A Hogyan szeressük a gyermeket írása során is hasonlót tapasztaltam. Volt, hogy állomásokon írtam, réten, egy fenyő alatt, egy kivágott fatörzsön. Minden fontos, és ha nem jegyzem le, elfelejtem. Felbecsülhetetlen veszteség az emberiség számára. Volt, hogy egy hónapos szünetet tartottam: minek hülyéskedjek? A világ bölcsességét száz ember ismeri. Eljön a megfelelő idő – és elmondják neked is, ami fontos, azt pedig bevezetik. Nem Edison fedezte fel a találmányait, ott függtek, mint egy a szárítókötélen, mint a fehérnemű száradtak a napon, ő csak leemelte őket.

Pasteur, Pestalozzi hasonlóképp. Megvan minden – csak ki kell mondani.

Ez minden kérdésre vonatkozik.

 

Sokáig nem tudtam megérteni, hogy a mai árvaházunk különbözik-e a korábbiaktól, az előzőtől.

Árvaház – laktanya. Tudom.

Árvaház – börtön. Igen.

Árvaház – méhkas, hangyaboly. Nem.

Az Árvaház most öregek otthona. Az elkülönítőben hét lakóm van, belőlük három új jövevény. Koruk a hét évestől a hatvan éves Azrylig tejed, aki lelógó lábbal az ágyon ül, és a szék karfájára támaszkodva jajgat.

A gyerekek reggeli beszélgetése – a hőmérséklet-mérés eredménye. Nekem mekkora lázam van, neked mekkora. Ki érzi rosszabbul magát. Ki hogy töltötte az éjszakát.

Szeszélyes, saját betegségükben tetszelgő, gazdag vendégek szanatóriuma.

Leon életében először elájult. Most kérdezgeti, mi ártott meg neki.

A gyermekek árnyékként közlekednek. Csak a felhámjuk ép. Alatta ott lappang a fáradtság, kedvetlenség, harag, lázadás, bizalmatlanság, szomorúság, vágyakozás.

Naplóik fájdalmas komolysága. Vallomásaikra válaszolva az egyenlőség jegyében osztozom velük. A mi közös élményeink – az övék és enyémek. Talán, talán kissé cseppfolyósabbak, hígabbak, ám ezt leszámítva ugyanolyanok.

Tegnap a Dzielna utcai személyzet szavazatainak számlálásakor értettem meg szolidaritásuk lényegét.

Kölcsönösen gyűlölik egymást, ám egyik sem engedi bántani a másikat.

"Ne avatkozz belénk. Te idegen, ellenség, még ha előnyös is vagy számunkra, ez csupán látszat, és bántani fogsz."

Meghalt a legáldozatosabb ápolónő. Wittlinówna. Tüdőbaj.

Ez van – Wittlin[68]. Kettő: iskola – elkülönítő.

Felhígul a föld sója – marad a trágya.

Mi fog kinőni ebből?

 

"Nehezebb egy napot jól megélni, mint megírni egy könyvet."

Minden egyes nap, nem csupán a tegnapi, egy könyv – egy vastag füzet, fejezet, amely évekre elegendő.

Milyen valószerűtlenül hosszan él az ember.

A Szentírás számítása nem nonszensz: Matuzsálem valóban hozzávetőleg ezer évig élt.

 

Az utolsó gocławi nyári tábor[69] első hetében – július 18. éjszakáján – egy ismeretlen összetételű és sütésű kenyér elfogyasztása következtében tömeges ételmérgezésre került sor a gyerekek és személyzet egy részének körében.

Hasmenések. A bélsár forrt az ágytálakban, a kátrányos massza felszínén buborékok nőttek, s elpattanva édes-rohadó bűzt árasztottak, amely szag nem csak a szaglószerveket támadta meg, de az ember torkáig, szeméig, füléig, agyáig hatolt.

     Most hasonló a helyzet, csak éppen hányás és vizes széklet kíséretében.

Az éjszaka folyamán a fiúk nyolcvan kilót veszítettek, átlagosan egy kilót fejenként, a lányok hatvan kilót (valamivel kevesebbet).

A gyermekek emésztőrendszere nagy nyomás alatt működik. Kevés is elég a katasztrófához. Talán a vérhas elleni oltás – amit öt napja kaptak, talán az őrölt bors, amit francia recept szerint adtunk hozzá a pénteki "pástétom" nem friss tojásaihoz.

A fiúk testsúlya másnapra egyetlen kilóval sem egyenlítette ki a veszteséget.

A hányók és fájdalomtól nyöszörgők segélyezési akciója szinte teljes sötétségben zajlott – a meszes víz (fogmosó krétapor, bármilyen mennyiségben és annak, aki akarta) kancsóról kancsóra fogyott. Ezen felül egyeseknek fejfájás-csillapító, a személyzetnek pedig takarékosan – morfium. Volt egy koffeines injekció is, egy új gondozott hisztériás rohamára.

Az anyja végbélfekélytől, és -előeséstől szenvedve addig nem akart meghalni, amíg fiát nem helyezi el az intézetben. A fiú addig nem akart intézetbe menni, amíg anyja meg nem hal. Végül beleegyezett. Anyja békében meghalt, a gyermeknek bűntudata van. A betegségben anyját utánozza: nyöszörög, kiabál, hogy fáj, majd fuldoklik, majd melege van, végül, hogy szomjan hal.

-        Vizet!

Járom a termet. Várható-e tömeghisztéria? Megeshet.

Győzött a gyermekek vezetőségbe vetett bizalma. Hitték, hogy nincs veszély, ha egyszer a doktor nyugodt.

Nem voltam túl nyugodt. De az, hogy leordítottam egy rakoncátlan pácienst és megfenyegettem, hogy kidobom az ajtón, a kormányrúdnál álló magabiztosságáról tanúskodott. Lényeg, hogy ordít, úgyhogy nincs semmi baj.

Másnap, azaz tegnap – előadás. Tagore: Posta[70]. Közönségsiker, kézfogások, szívélyes társalgási kísérletek. Az elnök asszony az előadás után végiglátogatta a házat és megállapította, hogy szűkös itt ugyan, de a zseniális Korczak szemmel láthatóan bebizonyította, hogy egy egérlyukban is képes csodát művelni.

Ezért ítélték másoknak a palotákat.

Eszembe jutott az óvoda megnyitásának pompája a Górczewska utcai munkásotthonban, Mościcka asszony részvételével.

Mennyire nevetségesek.

Mi lenne, ha a tegnapi színészek ma tovább játszanák szerepeiket. Jerzyk azt képzelné, hogy fakír.

Chaimek, hogy valóban orvos.

Adek, hogy polgármester.

Talán a burzások szerdai társalgása alkalmával az "illúzió" – képzelgés jó téma lenne; szerepe az emberiség történelmében…

Most megyek a Dzielna utcába…

Ugyanaznap. Éjfél

Igaz lenne, ha azt mondanám, hogy életemben egyetlen verset sem írtam, ha nem akartam. De az is igaz lenne, hogy mindent amit valaha írtam, kizárólag kényszer hatására írtam.

Olyan gyermek voltam, amely "órákig képes egyedül játszani", gyermek, akit "nem lehet észrevenni, ha otthon van".

Az építőkockáimat hat évesen kaptam; tizennégy évesen hagytam fel a játékkal.

-        Nem szégyelled magad? Ilyen felnőtt férfi. Kezdj valamit. Olvass. Az építőkocka – maradt.

Tizenöt évesen rám jött az olvasás őrülete, megszállottsága. A világ eltűnt a szemem elől, csak a könyv létezett…

Sokat beszéltem az emberekkel: korombeliekkel, sokkal idősebbekkel, felnőttekkel is. A Szász kertben hajlott korú beszélgetőtársaim voltak. A többiek "csodáltak". Filozófus.

Beszélgetni viszont csakis magamban szoktam volt.

Mert beszélni és beszélgetni nem ugyanaz… Az átöltözés, levetkőzés – két külön tevékenység…

Akkor vetkőzöm, amikor magam vagyok, és akkor beszélgetek, amikor magam vagyok.

Negyed órája fejeztem be monológomat Heniek Azrylewicz jelenlétében. És életemben vélhetően először határozottan kijelentettem magamnak:

-        Kutató elmém van, nem pedig feltaláló. Kutatni vagy tudni? Nem. Kutatni, megtalálni, lehatolni a dolgok mélyére. Ez sem. Kutatni, talán hogy egyre további kérdéseket lehessen feltenni.

Kérdéseket teszek fel embereknek, újszülötteknek, öregeknek, tényeknek, eseményeknek, sorsoknak. Nem fűt a válaszadás ambíciója, át akarok térni a többi – más dolgokra vonatkozó – kérdésre.

Anyám mondta:

-        Ennek a fiúnak nincsenek ambíciói. Neki mindegy, mit eszik, mit vesz fel, a saját korosztályával játszik-e, vagy apróságokkal. Nem szégyell a kicsinyekkel játszani.

Megkérdeztem az építőkockáimtól, a gyerekektől, a felnőttektől, mik ők. A játékokat nem rongáltam, nem érdekelt, hogy lefektetve miért van lehunyva a baba szeme. Nem a mechanizmusok, ám a dolgok lényege – az önvaló érdekelt.

Emlékiratokat írva a beszéd a kötelességem, nem a beszélgetés.

 

Visszatérek az eutanáziára.

Az öngyilkos családja.

Eutanázia megbízásra.

Tébolyuld, magatehetetlen – önálló döntésre képtelen.

Egy ezer cikkelyt tartalmazó kódexre van szükség. Majd az élet tollba mondja. Fontos alapelv: hogy szabad, hogy kell.

Egy távoli, gyönyörű, kegyes, mesés szigeten, egy csodaszép hotelben az öngyilkos lejátssza a partit. Érdemes-e élni?

Hány napra vagy hétre van szükség a döntés meghozásáig? A mai újgazdagok életmintája? Netán munka?

Hotelszemélyzet. Ügyelet. Kerti munka. Tartózkodás ideje?

-        Hová tűnt?

-        Elutazott.

A szomszéd szigetre vagy a tenger fenekére.

Vagy azt mondani:

A halálbüntetés egy hónap múlva kerül végrehajtásra, akár akaratod ellenében is. Mert aláírtad a beleegyező nyilatkozatot, a szerződést a szervezetettel, a megállapodást a földi élettel. Annál rosszabb, ha később megbánod.

A halál, szabadulás vagy álmodban ér, egy pohár borban, táncban, zene kíséretében, vagy hirtelen és váratlanul.

"Szeretnék meghalni, mert szeretek."

"Meghalnék, mert gyűlölök."

"Öljetek meg, mert nem vagyok képes sem szeretni, sem gyűlölni."

Mindez itt van, csak ostoba rendezetlenségben, sértőn, szennyesen.

Haszonlesésből, pénzért osztott halál, kényelemből, könnyítésként.

A halál témájához a lehető legerősebben kapcsolódik a sterilizáció, a terhesség-megelőzés és megszakítás kérdése.

"Varsóban egy gyereked lehet, kisvárosban kettő, falun három, a keleti országrészben négy, Szibériában tíz. Válassz."

"Lehet élni, de gyermektelenül."

"Lehet élni, de nőtlenül."

"Gazdálkodj egyedül, kizárólag magad után fizesd az adót."

"Íme, mindez a tiéd. Válasz a tíz, száz lányból egyet."

"Két hímed lehet. Három szukát engedélyezünk."

Örvendezzetek: mennyi állás, kartoték, iroda, hivatal!

A gépezet működik, helyiségeket oszt, berendezést, élelmet, ruházatot. A ti dolgotok csupán az önszerveződés.

Földek és vetemények újszerű megművelése, új szintetikus termények, vagy a ma még elérhetetlen területek – az egyenlítő és sarkkörök – gyarmatosítása. A föld lakosságát ötmilliárdra lehet növelni.

Más bolygókkal való kapcsolatteremtés. A Mars gyarmatosítása, talán a Hold befogadja az új emigránsokat. Netán egy még távolabbi szomszéddal való még hatékonyabb kommunikáció. Azaz hozzám és hozzád hasonló tízmilliárd ember.

A Föld dönt arról, ki, hová, hányan.

 

A mostani háború naiv, ám őszintétlen puffogtatás. De ami fontos – nagy népvándorlás.

Oroszország programja – kavarni és keresztbe tenni. A németeké – a hozzájuk hasonló bőr-, és hajszínű, orrformájú, koponya-, és csípőméretű egyedek tömörítése.

A specialisták fulladoznak a munkanélküliségben. Orvosok, fogorvosok tragikusan hajszolnak egy kis tál munkát.

Elfogytak a meghámozandó mandulák, kioperálandó vakbelek, betömendő fogak.

Mit tegyünk? Mit tegyünk?

Ami van: acetonemia. Van: pyloriaspasmus. Van: angina pectoris.

Mi lesz, ha nyilvánosságra hozzuk, hogy a tüdőbaj nemcsak, hogy gyógyítható, de egyetlen intravénás, izomközi, bőralatti injekció kigyógyítja?

Szifilisz – 606-os készítmény[71]. Tuberkolózis kettőezer ötszáz. Mit fognak csinálni az orvosok, ápolónők?

Mi lesz, ha az alkoholt egy csepp gázzal helyettesítjük? 3. számú gép. Ára tíz zloty, garancia ötven év. Használati utasítás a csomagoláson. Részletfizetés lehetséges.

Napi két pasztilla ixbion elegendő táplálék. Mi lesz a szakácsokkal, éttermesekkel?

Eszperantó? Egyetlen híradó az összes ember és nemzet számára. Mihez kezdenek a nyelvészek, és főként a tolmácsok, az idegennyelv-tanárok?

Korszerűsített rádió. A legérzékenyebb fül sem tudja megkülönböztetni az élő zenét a "doboz", "konzerv" dallamtól.

Mi lesz, ha már ma is katasztrófákra van szükség ahhoz, hogy munkát és célt adjunk egyetlen nemzedéknek?

Ez így nem megy, kedveseim. Mert olyan stagnálás lesz, amilyet [eddig még soha, senki nem érzett és olyan csüggedtség, amilyet] eddig még senki sem tapasztalt.

 

Novellatéma:

Holnap kezdődik a rádióban az év hegedűjátékosa verseny, erre vagy arra a szimfóniára vagy diszfóniára.

A világ a hangfalaknál ül.

Párját ritkító olimpia.

A papagáj szigeti hegedűjátékos rajongótáborát tragikus kétségek gyötrik.

Az utolsó éjszaka.

Jelöltjük kiesett.

Öngyilkosságot követnek el, nem tudván elviselni kedvencük bukását.

 

Egy Csehov-novella:

A tizenéves cselédlány aludni akar, így megfojtja az üvöltő csecsemőt. Szegény cseléd nem bírta másként. Nem hallom a bosszantó köhögést, figyelmen kívül hagyom az öreg varga kifejezetten ellenséges, provokatív viselkedését.

Nem hallom. Éjjel két óra. Csönd. Lefekszem – öt órára. Nappal majd hozzáalszom a többit.

Szeretnék valamilyen rendezettséget vinni az írásba. Nehéz lesz.

 

[19]42 július 21.

Holnap leszek hatvanhárom vagy hatvannégy éves. Apám néhány évig intézte a születési kivonatomat. Emiatt pár nehéz pillanatot is megéltem. A mama ezt büntetendő hanyagságnak nevezte: ügyvédként apámnak nem szabadott volna az anyakönyvezést halogatnia.

A nagypapám után kaptam a nevem, Hersz (Hirsz). Apámnak joga volt Henryknek elnevezni, mert ő maga Józef volt. Nagypapa a többi gyermekét is keresztény névvel illette: Mária, Magdaléna, Ludwik, Jakub, Karol. Mégis habozott és halogatott.

 Sok helyet kellene szentelnem apámnak: azt valósítom meg az életben, amit ő tűzött ki célul, amit nagypapa oly makacsul igyekezett elérni.

És az anyám. Később, majd. Anyám is vagyok, apám is. Ennek köszönhetően sokat tudok és megértek.

A dédapám üveges volt. Örülök: az üveg világosságot és meleget ad.

Nehéz dolog megszületni és megtanulni élni. Egy sokkal könnyebb feladatom maradt: meghalni. A halál után megint nehéz lehet, de nem gondolok erre. Az utolsó év, hónap, vagy óra.

Szeretnék tudatosan és józanul meghalni. Nem tudom, mit mondanék a gyerekeknek búcsúzóul. Sok mindent szeretnék mondani, és úgy, hogy teljes szabadságuk legyen abban, melyik utat választják.

Tíz óra. Lövések: egy, kettő, több, kettő, egy, több. Lehet, hogy épp az én ablakom, csak el van sötétítve?

De nem szakítom félbe az írást.

Ellenkezőleg: még röpkébb (egyetlen lövés) a gondolat.

 

[19]42 július 22.

Mindennek van határa, csak a vakmerő pimaszság határtalan.

A hatóság felszólított, hogy ürítsük ki a Stawki kórházat[72]. Az elnök asszony pedig a súlyos betegeket átveszi a Żelazna utcába.

Mit tegyünk? Gyors döntés, rugalmas cselekvés.

H […]-nál és K […]-nál százhetvenöt gyógyuló beteg gyermek van. Több, mint egyharmadukat nálam döntöttek elhelyezni. Internátusból van legalább tizenöt, de a miénk van a legközelebb.

És az, hogy az utóbbi fél évben nem volt olyan gazság, amit ne tettek volna meg a betegekkel szemben pusztán kényelemből, makacsságból, ostobaságból, hogy sátáni tudatossággal akadályozták az én emberi és igen könnyen megvalósítható projektemet – az mind semmi…

Távollétemben, mialatt E […] asszony házában tartózkodom, kiadja az engedélyt, W […] asszony pedig szégyentelenül hozzálát az ő és a mi gyermekeink szempontjából rendkívüli mértékben káros, ártalmas feladat megvalósításához…

Köpni egyet és távozni. Régóta fontolgatom e gondolatot. Sőt – egy kötél – és ólomsúly a lábra.

Ismét félreértés történt. De túlságosan fáradt vagyok, hogy bővebben leírjam.

Azrylewicz meghalt ma reggel. Ó, mily nehéz az élet, mily egyszerű a halál!

 

[19]42 július 27.

A tegnapi szivárvány.

A csodálatos hold a földönfutók tábora fölött.

Miért nem vagyok képes megnyugtatni e szerencsétlen, tébolyult kerületet?

Egy rövid nyilatkozat csupán.

A hatóság engedélyezhetné.

Legrosszabb esetben betiltaná.

Ilyen áttekinthető a terv:

Nyilatkoztok, választotok. Egyik út sem kényelmes, amit kínálunk. Egyelőre le kell mondani a bridzsről, a strandolásról, és a csempészek vérével fizetett finom ebédekről is.

Válasszatok: vagy útnak indultok, vagy itt, helyben munkához láttok.

Ha maradtok, olyan munkát kell végeznetek, amire az áttelepítetteknek szükségük van.

Közeleg az ősz. Szükségük lesz ruhára, cipőre, fehérneműre, eszközökre.

Aki ki akar bújni a munka alól, azt elkapjuk, aki ki akarja vásárolni magát, szívesen elvesszük az ékszereit, devizáját, mindenét, ami értékes. Ha már mindenét odaadta – de gyorsan tegye – akkor ismét feltesszük a kérdést:

"Itt vagy ott? És mit, valójában mit?

Bármi szóba jöhet, a strand, a bridzs és a kiolvasott újságot követő kellemes heverészés kivételével.

Társadalmi aktivista vagy? Tessék. Egy ideig még tettetheted is, mi pedig úgy teszünk, mintha elhinnénk. Mi mindent elhiszünk, amíg és ami kényelmes számunkra. Bocsánat: nem kényelmes, hanem ami a tervben szerepel.

Gigászi vállalkozásba fogtunk. A neve: háború. Tervszerűen, fegyelmezetten, módszeresen dolgozunk. A ti apró ügyleteitek, ambícióitok, érzelmeitek, szeszélyeitek, követeléseitek, bánatotok, vágyaitok nem érdekelnek bennünket.

Anya, férj, gyerek, öreg néni – egy családi bútordarab, egy kedvenc étel – való igaz – mindez kedves, derék és felemelő. De egyelőre vannak fontosabb dolgok. Ha lesz egy csöpp időnk, majd visszatérünk ezekre is.

Addig is, hogy ne húzzuk az időt, most egy kissé nyersen, fájdalmasan és – hogy úgy mondjam – precizitás, kidolgozottság, sőt pontosság nélkül kell eljárni. Durva körvonalakban - a pillanatnyi, égető szükségletek kielégítendő.

Ti magatok is sóhajtoztok, hogy legyen már vége. Mi is. Szóval ne zavarjatok bennünket.

A zsidókat keletre. Itt már nincs alkudozás. Nem a zsidó nagyanyádról van szó, hanem arról, hol van rád – a karodra, agyadra, idődre, életedre – a legnagyobb szükség. Nagyanyád ide vagy oda. Kellett találni valamilyen kiindulópontot, fogódzót, valamilyen jelszót.

Nem vagy képes keletre menni – ott meghalsz. Tehát válaszd a másik megoldást. Egyedül kell kockáztatnod. Hiszen nekünk a látszat kedvéért zavarnunk, fenyegetnünk, üldöznünk és kelletlenül ugyan, de büntetnünk kell.

Makacsul vonszolod magad a következő pénzköteggel. Nekünk ehhez sem időnk, sem kedvünk. Mi nem háborúsdit játszunk, azt a parancsot kaptuk, hogy a lehető leggyorsabban és legalaposabban, s amennyiben lehet, becsületesen folytassuk le.

A munka tehát sem nem tiszta, sem nem kellemes, sem nem illatos. Ezért megértőnek kell lennünk az ideiglenesen nélkülözhetetlen munkatársainkkal szemben.

Egyik a vodkát szereti, a másik a lányokat, a harmadik szeret visszaélni a hatalmával, más éppen ellenkezően. Fél és nem bízik magában.

Tudjuk: hibák, bűnök. De ők időben jelentkeztek, te pedig filozofáltál, halogattál. Bocsánat, de a vonatnak menetrendszerűen kell közlekednie, egy előre megszerkesztett terv szerint.

Íme, a vasúti pálya.

Az olaszok, franciák, románok, csehek, magyarok erre. A japánok, kínaiak, sőt, a Salamon-szigetlakók, az emberevők arra. Földművesek, hegyi pásztorok, polgárok, értelmiségiek.

Mi, németek – nem a címkéről van szó, hanem a termékek áráról és rendeltetéséről.

Vashenger vagy eke vagy sarló vagyunk. A legfőbb cél, hogy ebből a búzából kenyér legyen. És az lesz belőle, ha nem zavartok közben. Nem alkalmatlankodtok. Nem nyafogtok, háborogtok, fertőztök. Még ha olykor sajnálunk is benneteket, de muszáj néha bottal vagy ólommal – mert rendnek kell lennie.

Plakát.

"Aki ezt vagy azt teszi – szétlövetik."

"Aki nem teszi ezt vagy azt – szétlőjük."

Az egyik kiprovokálja. Öngyilkos? Ez van.

A másik nem fél. Tisztelet! Hős.

Neve tündökölni fog, de – el az útból, ha nem megy másképp.

A harmadik fél – sápadt a rettegéstől, percenként szalad az árnyékszékre, dohánnyal, alkohollal, nőkkel kábítja magát – de mindent makacsul a maga módján akar. Az ilyennel mit lehet tenni?

A zsidók jó szolgálatot tettek. A tehetségük, Mózes, Krisztus, a szorgosságuk, Heine, az öreg faj, a haladás, Spinoza, az élesztők, az úttörők, az áldozathozók. Mindez igaz. De a zsidókon kívül vannak mások is.

A zsidók fontosak, de később – értsétek meg – holnap. Való igaz, tudjuk, emlékezni fogunk. Fontos kérdés, de nem az egyetlen.

Nem vádolunk. Ugyanez volt a lengyelekkel, és ma is ugyanez a helyzet Lengyelországgal és Palesztinával, Máltával, és Martinique-kal és a tiszteletreméltó proletariátussal, a fehérnéppel és az árvákkal, a militarizmussal és kapitalizmussal. De nem megy minden egyszerre. Kell, hogy legyen egy sorrend, kellenek valamilyen napirendi pontok.

Nektek is nehéz, nekünk sem könnyű. Annál is inkább, mivel már büfé sincs, ahová be lehetne menekülni a megterhelő viták elől.

Végig kell hallgatnod, testvér, a Történelem új lapjának programbeszédét.

 

Miért szedem össze az edényeket[73]?

Tudom, hogy sok az elégedetlenkedő, amiért az étkezések után összeszedem az edényeket. Úgy tűnik, hogy ezt még az ügyeletesek sem szeretik. Hisz beleférne az idejükbe. Elegen vannak. Ha kevesen is lennének, egy vagy két fő még beállhat. Hát miféle különcködés, miféle makacsság, netán csupán csúnya póz – ez a dolgosság, ez a demokratikus hozzáállás részemről.

Ráadásul, ha valaki fontos ügyben keres, megvárakoztatom, mondván:

-        Most elfoglalt vagyok.

Elfoglaltságom: a tálak, kanalak, tányérok összeszedése.

S ami a még rosszabb: ügyetlenül teszem, zavarom közben a repeták kiosztását, meglököm az asztalnál szűkösen ülőket. Miattam nincs idejük kinyalni a tálat vagy tálkát. Lehet, hogy valaki emiatt le is maradt egy repetáról. Néhányszor elejtettem valamit az ügyetlenül cipelt edényekből. Ha mással történt volna, bizonyosan szidás és eljárás a vége. E különcködés miatt egyeseknek azért van bűntudata, mert megengedik nekem, másoknak meg azért, mert úgy érzik, szinte már kihasználnak.

Hogy lehet, hogy nem értem vagy nem látom, mi a helyzet? Miként lehetne megérteni, miért teszem, mikor azt írom, hogy tudom, látom, értem, hogy segítség helyett útban vagyok?

Furcsa dolog: érzem, hogy mindenki azt gondolja, hogy nem kellene edényeket szednem, de senki sem tette fel a kérdést, hogy miért teszem. Senki sem kérdezte meg tőlem:

"Miért csinálja? Minek alkalmatlankodik?"

De íme, a magyarázatom:

Amikor magam szedem össze az edényeket, látom a repedt tányérokat, látom az eldeformált kanalakat, az összekarcolt tálkákat. Az ügyeletesek korábban tudják letakarítani az asztalokat, korábban felszabadítom a kisbolt asztalát. Látom, hogy egyes asztalok hol arisztokratikus, hol pofátlan hanyagsággal vetik oda a kanalakat, késeket, sótartót és bögréket, ahelyett, hogy a helyükre tennék őket. Olykor odapillantok, miként osztják a repetát, vagy észreveszem, ki ki mellett ül – és elgondolkozom ezen-azon. Mert ha az ember csinál valamit, sose tegye meggondolatlanul. Ez a pincéri munka hasznos, kedves és érdekes számomra.

De ez nem fontos. Valami teljesen más az, ami fontos. Valami, amiről már sokszor beszéltem és írtam, és amivel harminc éve küzdök, az Árvaház alapítása óta, a győzelem reménye nélkül, látható eredmények nélkül, de ezt a küzdelmet nem tudom és nem is akarom félbehagyni.

Azért küzdök, hogy az Árvaházban ne legyen finom vagy durva, okos vagy ostoba, tiszta vagy koszos – kisasszonyokra vagy közönséges plebszre osztott munka. Az Árvaházat nem szabadna kizárólag fizikai vagy kizárólag szellemi munkát végzőkre felosztani.

A városháza Dzielna utcai internátusában megbotránkozva nézik, hogy kezet nyújtok a cselédnek, még akkor is, ha a lépcsőt mossa és vizes a keze. De gyakran elfelejtem üdvözölni Hirszbraun doktort, s még Mayzner és Bałaban köszöntését sem fogadtam.

Tisztelem a becsületes dolgozókat. A kezük tiszta számomra, a véleményük pedig aranyat ér.

A mosónőt és a gondnokot nem azért hívtam meg a Krochmana utcai megbeszélésekre, hogy örömöt okozzak számukra, hanem hogy szakértőként javasoljanak és segítsenek nekünk olyankor, amikor egy nehéz helyzet a részvételük nélkül 3-as paragrafussal[74] végződne.

Húszegynéhány ezelőtt volt egy ilyen vicc a heti újságban. Nem is vicc, tréfás megjegyzés.

Egyik Josek, nem emlékszem melyik, mert több volt belőlük, nem tudott megoldani egy számtani feladatot, hosszasan kínlódott, végül kibökte:

-        Nem tudom, hogy’ kell megoldani. Hármas paragrafus alá vonom.

Sem nem jobb, sem nem okosabb senki, csak mert a raktárban dolgozik, nem pedig kocsi mellett. Sem nem jobb, sem nem okosabb, amiért szabad utasításokat kiadnia. Sem jobb, sem okosabb nem vagyok attól, hogy aláírom az igazolványokat vagy az áldozatok papírjait. Ezt az ostoba munkát sokkal lelkiismeretesebben és jobban el tudná végezni valaki a harmadik, sőt második részlegről.

Egy közönségesen viselkedő pénzbeszedőnő számomra a modortalanság és faragatlanság megtestesítője. Lejzor úr szép ember, habár a csövek és lefolyók piszkában turkál. Nacia kisasszony, ha krumplit pucolna, akkor is ugyanannyira tiszteletreméltó lenne számomra, mint most, hogy gépíróként dolgozik. És nem az én hibám, hogy Irka szanitáriusként már Mirával helyettesíti magát a keményebb munkák során, és hogy Róża Sztokman[75] asszony, akit szintén becsülök, - ha másért nem, hát pihenésképpen - néhanapján sem sikálja fel a klozetot vagy a konyhakövet.

A mezőgazdaságban ezt vetésforgónak nevezik, a higiéniában és orvoslásban klímaváltozásnak, az egyházban pedig alázatnak. A pápát szentatyának hívják, a méltóságok letérdelnek előtte és megcsókolják a cipőjét. És ugyanez a pápa évről évre megmossa a templomban tizenkét koldus lábát.

A zsidók önhittek és ezért vetik meg őket ennyire. Hiszem, hogy ez megváltozik, tán már hamarosan. De addig se haragudjatok, kérlek, ha összeszedem az edényeket és kiürítem a teli vödröket az árnyékszéken.

Aki azt mondja: "Piszkos munka, mert fizikai", hazudik. Még rosszabb, ha a képmutatón így szól: "semmilyen munka nem szégyen", ám ő maga csak tiszta tevékenységeket vállal, vagyis kerüli az ún. piszkos munkát, mert úgy véli, hogy valójában ki kell térnie a koszos munka elől.

 

[1942] augusztus 1.

Amikor a krumpli zöldje túlságosan elburjánzott, egy nehéz úthenger átment rajta és összetiporta, hogy a termés a földben jobban fejlődjön.

 

Vajon Marcus Aurelius olvasta Salamon példabeszédeit? Mily enyhülést hoz a naplója.

 

Gyűlölök, de lehet, hogy csupán legyőzni kívánok bizonyos egyéneket. Az ilyen H […]-kat, ezeket a G […]-ket. Nem vádolom a németeket: dolgoznak, vagyis inkább logikusan és hatékonyan terveznek, és muszáj haragudniuk, mert zavarják őket. Ostobán alkalmatlankodnak.

Én is alkalmatlankodom. Még elnézőek is velem. Csak "elkapnak" és megparancsolják, hogy álljak egy helyben – ne forgolódjak az utcákon, ne alkalmatlankodjak.

Jót tesznek velem, mert ténferegve megtalálhat egy eltévedt golyó. Így pedig állhatok biztonságban a fal mellett és nyugodtan nézelődhetek és gondolkozhatok – gondolatokat szövögethetek.

Szövögetem őket.

 

Myszyniecben hátramaradt egy öreg, vak zsidó. Bottal ment végig a kocsik, lovak, kozákok, ágyúk között. Mekkora kegyetlenség egy vak öreget hátrahagyni.

– Magukkal akarták vinni – mondja Naścia. – Megmakacsolta magát, hogy nem megy el, mert valakinek őriznie kell a szentélyt.

A Nastkával való ismeretségem úgy kezdődött, hogy segítettem neki megtalálni egy vödröt, amit egy katona vett el tőle, ígéretet téve, hogy visszaadja, ám nem adta vissza.

A vak zsidó és Nastka vagyok.

 

Olyan puhán és melegen fekszem itt az ágyban. Nagyon nehéz lesz felkelnem. De ma szombat – szombaton reggel mérem a gyerekeket, reggeli előtt. Alkalmasint most először nem érdekel, mi lesz a heti eredmény. Hízniuk kellene. Nem tudom miért adtak nekik tegnap vacsorára nyers sárgarépát.

 

Az öreg Azrylewicz helyére a fiatal Julek került. Víz van az oldalában. Más okból, de légzési nehézségei vannak.

Ugyanaz a jajgatás, mozdulatok, gesztusok, neheztelés, a figyelemfelkeltés önző és színészkedő kísérlete; tán annyi is elég, hogy nem gondolok rá.

Ma volt Julek első nyugodt éjszakája a héten. És nekem is.

 

És nekem is. Amióta a nappal annyi ellenséges és komor élményt hoz – teljesen megszűntek az álmok.

Az egyensúly alapelve.

A nappal felemészt, az éjjel enyhülést ad. Sikeres nap, gyötrelmes éjszaka.

A paplanról írnék egy monográfiát.

A paraszt és a paplan.

A proletár és a paplan.

 

Rég nem áldottam már a világot. Ezen az éjjelen megpróbáltam – kudarcot vallottam.

Nem is tudom, hol vétettem el. A tisztító légzések úgy-ahogy sikerültek. Csak az ujjak mondták fel a szolgálatot, nem áramlott bennük az energia.

… Hiszek-e az eredményességben? Hiszek, de nem a sajátomban. India! Szent India!

 

Napról napra változik a kerület arculata.

1.     Fogház.

2.     Pestisesek.

3.     Rigyetőhely.[76]

4.     Bolondokháza

5.     Játékterem. Monaco. A tét – a fejed.

 

Ami a legfontosabb – hogy ez már mind megvolt.

Földönfutók, a fogház és kórház között felfüggesztve. Rabszolgamunka: nem csupán az izmok erőfeszítése, de a lány testrésze, becsülete.

Elvesztegetett hit, család, anyaság.

A legnemesebb lelki értékek kereskedelme. Tőzsde, ahol jegyzik, mennyit nyom a lelkiismeret. Az árfolyam változékony – mint ma a hagymáé és az életé.

A gyerekek állandó bizonytalanságban élnek, félelemben. "Elvisz a zsidó". "Eladlak a vén zsidónak". "Beteszlek a zsákba".

Árvaság.

Öregség. Megalázottság, erkölcsi elaggás.

Annak idején jó volt kiérdemelni, megdolgozni az öregségért. Ugyanez az egészséggel. Ma az életerőt és éveket meg lehet vásárolni. Egy gazember is esélyes az ősz hajszálakra.

 

Eszterka kisasszony.

Eszterka kisasszony nem akar sem vidáman, sem könnyen élni. Szépen akar élni – gyönyörű életet kíván magának.

A gyors búcsúban nekünk adta a Postát.

Ha nem tér ide és most vissza, akkor majd később találkozunk valahol. Bizonyos vagyok, hogy másokat is szolgálni fog legalább annyira, mint amilyen sok jót és hasznosat tett eddig is.

 

[1942] augusztus 4.

1.

Meglocsoltam a virágokat, az árvaház szegény növényeit, a zsidó árvaház növényeit. A kiszáradt föld föllélegzett.

Az őr figyelte munkámat. Vajon bosszantja, vagy éppen megindítja hajnali hat órai béketevékenységem?

Áll és néz. Szélesen szétvetett lábakkal.

2.

Hiábavalónak bizonyult az igyekezet, hogy Eszterkét visszakapjuk. Nem voltam bizonyos benne, hogy ha sikerrel járunk, jót teszek-e vele, vagy inkább ártok és bajt okozok neki.

– Hol bukott le? – kérdi valaki.

Talán nem is ő bukott le, hanem mi, azzal, hogy maradunk.

3.

Írtam a rendőrségnek, hogy küldjék vissza Adziot: éretlen és komiszul fegyelmezetlen. Csínytevése miatt nem veszélyeztethetjük az egész otthont. Kollektív felelősség.

4.

Egyelőre csak egy tonna szén a Dzielna utcába – Abramowicz Różiához. Valaki azt kérdi, hogy biztonságban van-e ott a szén.

Egy mosoly a válasz.

5.

Borongós reggel. Hajnali öt óra harminc.

Látszólag egy normális nap kezdete. Mondom Hannának:

–           Jó reggelt!

Csodálkozó tekintettel felel.

Kérem:

–           Mosolyogj.

Beteg, sápadt, mellkasból jövő beteg mosolyok.

6.

Tiszturak, ittatok, ittatok bőségesen és jóízűen, a vérre, érdemrendjeitekkel csilingelve táncoltatok, a gyalázatra, amelyet vakon nem láttatok, vagy inkább tettettétek, hogy nem látjátok.

7.

Részvételem a japán háborúban. Vereség – kudarc.

Az európai háborúban – vereség – kudarc.

A világháborúban…

Nem tudom, hogyan és minek érzi magát a győztes hadsereg katonája.

8.

A lapokat, amelyekkel együttműködtem, bezárták, felfüggesztették – vagy csődbe mentek.[77]

A tönkrement kiadó önkezével vetett véget életének.[78]

Mindez nem azért történt, mert zsidó vagyok, hanem mert Keleten születtem.

Sovány vigasz lehetne, ha a büszke Nyugatnak sem menne jól.

Lehetne, de nem az. Senkinek sem kívánok rosszat. Nem vagyok képes rá. Nem tudom, hogyan kell csinálni.

9.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy.

Ezt az imát az éhség és rabság faragta.

Mindennapi kenyerünket.

Kenyeret.

Hisz mindaz, amit megélek, valóban megtörtént. Volt.

Alkatrészeket, ruhát adtak egy liter petróleumért, egy kiló kását – egy kupica vodkáért.

Amikor a rendőrségen egy pökhendi lengyel szívélyesen rákérdezett, hogyan jutottam ki a blokád alól – megkérdeztem, nem tenne-e "valamit" Eszterke érdekében.

– Magától értetődik, hogy nem.

Sietve feleltem:

– Köszönöm a jó szavakat.

E köszönet a nyomor és megaláztatás vértelen gyermeke.

 

10.

Locsolom a virágokat. Kopasz fejem az ablakban – milyen jó célpont.

Van gépfegyvere. Miért áll és néz olyan nyugodtan?

Nem kapott parancsot.

Lehet, hogy civilként falusi tanító volt, netán jegyző, utcaseprő Lipcsében, vagy pincér Kölnben?

Mit tenne, ha intenék felé a fejemmel? Barátságosan üdvözölném a kezemmel?

Lehetséges, hogy nem is tudja, hogy az van, ami van.

Lehetséges, hogy csak tegnap érkezett ide, valahonnan messziről…

 

Fordította: Pászt Patrícia és Borzon Daniel

A Napló első részét lektorálta: Pászt Patrícia



[1] Idézet Franciszek Karpiński "Mikor a reggeli nap ébred" c. költeményéből (nyersfordítás)

[2] Felek – Feliks Grzyb, az Árvaház volt növendéke, Korczak közeli kollégája (Igor Newerly jegyzete)

[3] Halucok - baloldali cionista fiatalok, egyik legfontosabb és legaktívabb szervezetük a Hasomer Hacair (jelentése ’ifjú őrök’) volt. (a ford.)

[4] Johann Heinrich Pestalozzi ( 1746 1827) svájci pedagógus, a neveléstörténet egyik legnagyobb alakja. (a ford.)

[5] Pjotr Kropotkin (1842-1921) – orosz gondolkodó, politikai aktivista, geográfus; a kommunista anarchia atyja és teoretikusa

[6] Józef Piłsudski Marsall (1867-1935), lengyel államfő, aki döntő szerepet játszott Lengyelország függetlenségének visszaszerzésében. (a ford.)

[7] Jean Henri Fabre ( 1823 -1915) – francisa humanista, természettudós, költő, író, pedagógus (a ford.)

[8] Multatuli – Dekker Eduard Douwes (1820-1887) – holland író, egy híres önéletrajzi regény szerzője, melyben leleplezi a Jáva szigetén működő gyarmati rendszert

[9] John Ruskin (1819-) angol művészeti író, festő és esztéta. A modern kortárs művészek pártfogója (a ford.)

[10] Johann Gregor Mendel ( 1822 1884) szudétanémet származású Ágoston-rendi szerzetes, botanikus, a tudományos örökléstan megalapozója (a ford.)

[11] Wacław Piotr Nałkowski, ( 1851 - 1911) – lengyel geográfus, pedagógus, publicista és társadalmi aktivista (a ford.)

[12] Stanisław Szczepanowski ( 1846 - 1900) – lengyel közgazdász, kémikus, mérnök, olajipari vállalkozó (a ford.)

[13] Adolf Dygasiński ( 1839 - 1902) – lemgyel regényíró, publicista, pedagógus (a ford.)

[14] Stefania Sempołowska (1870-1944) kiemelkedő társadalmi és nevelési aktivista, titkos oktatási mozgalom vezetője az orosz megszállás idején, sok éven át politikai foglyok áldozatos gondozója, írónő; Korczak a XIX. és XX. század fordulóján ismerkedett meg vele. Rendszeresen tartották a kapcsolatot, a német megszállás idején is, amikor Sempołowska a gettóban lévő gyermekek megsegítését szervezte.

[15] Stanislaw Wojciechowski ( 1869- 1953) lengyel politikus, a Második Lengyel Köztársaság köztársasági elnöke. (a ford.)

[16] Cyprian Kamil Norwid ( 1821- 1883) – lengyel költő, drámaíró, író, grafikus, szobrász, festő. (a ford.)

[17] Józef Zajączek herceg ( 1752 - 1826) – lengyel és francia tábornok, politikus (a ford.)

[18] Ludwik Straszewicz ( 1916 - 1987) – közgazdász, geográfus, a Łódzi Egyetem professzora (a ford.)

[19] Godlewski – Korczak valószínűleg Stefan Godlewski (1853-1939) jobboldali publicistára gondolt.

[20] Iza Moszczeńska-Rzepecka (1864-1941) – publicista, oktatási és társadalmi aktivista; az 1905-ös forradalom idején a haladó lengyel iskoláért harcolt; Ellen Key "A gyermek évszázada" c. ismert könyvét fordította lengyelre. A két háború közötti időszakban a jobboldallal szimpatizált.

[21] Korczak valószínűleg a "Szkoła Specjalna" (Speciális Iskola) lapban megjelent "Óvodáskorú bűnöző gyermekek" c. cikkre gondolt

[22] Maria Grzegorzewska (1888-1967), kiváló pedagógus és pszichológus; 1922-ben megszervezte az Állami Gyógypedagógiai Intézetet, majd élete végég igazgatója volt. Megszervezte az Állami Tanári Intézetet, melyet 1930-1935 között vezetett. Korczak sok éven keresztül együttműködött vele, cikkeket jelentetett meg a Grzegorzewska általa szerkesztett "Szkoła Specjalna" szaklapban, előadásokat tartott az említett intézményekben. Élete utolsó szakaszáig ápolt a barátságot Grzegorzewskaval, még a gettóban is tartották a kapcsolatot.

[23] Regina – volt növendék, a czystemi kórházból lábfej amputáció után került az Árvaházba; gyönyörű, intelligens, kivételes zenei tehetségű lány. Konzervatóriumba járt. Miután Bécsbe küldik lábprotézisért, férjhez megy, férjével együtt Amerikába mennek, ahol nagy vagyonra tesznek szert. Anyagi támogatást küldenek az Árvaháznak és folyamatosan tartják vele a kapcsolatot (Igor Newerly jegyzete).

[24] Orbi et urbi (lat.) – a világnak és a városak (mindenki tudomására)

[25] Albert – az egyik növendék (Igor Newerly jegyzete).

[26] Idézet Kazimierz Przerwa-Tetmajer "Credo" c. verséből

[27] Ludwik Antoni Paszkiewicz (1897-1961) – orvos, anatómus-fiziológus, számos anatómiai patológia témájú cikk szerzője, a Varsói Egyetem professzora

[28] Hivatkozás Maurice Maeterlinck – "A termeszek élete" c. művére

[29] Varsó egyik kerülete (a ford.)

[30] Korczak nagyapja, Hirsz Goldszmit orvos volt Hrubieszówban, e városban született Korczak édesapja is.

[31] A mai értelemben vett alkalmazott lélektant nevezték régebben pszichotechnikanak (a ford.)

[32] Bartolomé Esteban Murillo (1618-1682) – spanyol festő, életképek és vallási tárgyú képek alkotója; Korczak a Bécsi Szépművészeti Múzeumban található képet említi, mely a gyermek Keresztelő Szent Jánost ábrázolja báránnyal. A művészettörténészek szerint a kép nem Murillo, hanem egyik tanítványának műve.

[33] Teodor Rygier (1841-1913) – szobrász, számos allegorikus és dekoratív szobor fűződik nevéhez, Mickiewicz krakkói  szobrának alkotója; Leon Rygier (1875-1948) nagybátyja, aki Korczak iskolatársa és barátja volt

[34] A betlehemes és pásztorjáték között némi különbség van a lengyel nyelvben.

[35] Lengyelül az anyaföld a német vaterland vagy angol fatherland mintájára hímnemű (a ford.)

[36] Ugolino della Gherardesca (1220 körül – 1289) – olasz nemes, akit hazaárulással vádoltak meg, fiaival együtt halt meg, miután levetették őket egy toronyról; Dante Alighieri az egyik kárhozott lélekként szerepeltette az Isteni színjáték I. részében.

[37] Korczak minden bizonnyal az amerikaiak I. világháborút követő lengyelországi látogatására utal.

[39] kugli, sólet – hagyományos szombati zsidó ételek

[40] Kobryner Edward (1880-1943) társadalmi aktivista, a Zsidó Árvasegélyező Társaság elnökségi tagja. A gettóban a Zsidó Tanács Ellátmányi Üzem egyik szekciójának vezetője

[41] Herszaft Adam (Abraham) (1886-1942) festő, grafikus, irodalmár, a Zsidó Tanács Ellátmányi Üzemének munkatársa

[42] Kramsztyk Roman (1885-1942) festő, alkotásaiban a posztimpresszionizmus követője, Párizsban élt, 1939-ben Lengyelországba utazott. A megszállás éveiben a varsói gettó nincstelenjeit rajzolta. A Zsidó Tanács munkatársa.

[43] Marceli Godlewski (1865-1945) atyáról, ismert katolikus társadalmi aktivistáról van szó; a két háború közötti időszakban antiszemita nézetek terjesztője, a II. világháború idején önkéntes módon maradt a gettó területén, hogy segítséget nyújtson a zsidóknak

[44] Idősebb Azrylewicz – Róża Azrylewicz-Sztokman, az Árvaház alkalmazottjának apja

[45] Brojges, brajgesz – jiddis nyelven haragot jelent, Cholera – lengyel jelentése kolera, fene (a ford.)

[46] Varsói utcanevek, Korczak életének állomásai (a ford.)

[47] Andres Ludwik (1854-1920) varsói gyermekorvos, számos tudományos munka szerzője, a Lengyel Gyermekorvos Társaság létrehozója

[48] Bączkiewicz Jan (1862- 1932) gyermekorvos, a gyermekdiftéria kezeléséről szóló tanulmányok szerzője

[49] Korczak 1906-ban megjelent regénye (a ford.)

[50] Janusz Korczak, születéskori neve Henryk Goldszmit (a ford.)

[51] Dr Julek – Julian Kramsztyk doktorról van szó

[52] Sulc (Szulc) – nehezen kezelhető utcagyerek. Korczak kiemelt figyelmet szentelt az ilyen nehezebb típusú gyermekeknek. Végül az Árvaházat elhagyva Sulc "szinten tartotta magát", és nem került összetűzésbe a törvénnyel. Megnősült, jó férj és apa vált belőle. Azokban az időkben a gettóba csempészett áruforgalomból tartotta fel magát (Igor Newerly jegyzete.)

[53] Valószínűleg Mieczysław Kohn doktorról van szó, aki a Zsidó Tanács egészségügyi osztályának vezetője volt. Lehetőségeihez mérten segített Korczaknak szappant, orvosságot, stb. juttatni az Árvaházba.

[54] Henryk Azrylewicz, az Árvaház egykori neveltje, Róża Azrylewicz-Sztokman fiváre, az Árvaház kancelláriájának munkatársa.

[55] Korczak barátaitól kért kávézaccot (igazi kávét inni háború idején: luxus – mondta. A barátok igazi kávét higítottak fel a látszat kedvéért és küldték az Árvaházba "zaccként". (Igor Newerly jegyzete)

[56] Gepner Adam (Abraham) (1872 – 1943) ismert társadalmi aktivista és filantróp, a Zsidó Árvasegélyező Társaság tagja. Az Ellátmányi Üzem vezetőjeként számos gyermeksegélyezési intézménynek segített a gettóban.

[57] Karamzin Nyikolaj (1766 – 1826) orosz író és történész, az Orosz állam története c. mű szerzője, amelyet az orosz fennhatóság alá tartozó lengyel területeken tanítottak a gimnáziumokban

[58] A gettóban tevékenykedő gyermekorvosok (a ford.)

[59] Korczak nővéréhez, Anna Goldszmithez címzett levél

[60] Korczak barátai és az Árvaház nevelői, munka után a doktor sűrűn látogatta őket. Gyakran "erőltettek" Korczakba "rendes" ételt. Mindnyájukat legyilkolták a németek.

[61] Natan Grodzińskirżl van sz’, a Zsidó Tanács Személyi Osztályának vezetőjéről.

[62] Ludwik Zamenhof (1859-1917) lengyel orvos, a nemzetközi eszperantó nyelv megalkotója

[63] A Burza az Árvaházban működött, napi három óra pedagógiai munka fejében lakhatást és ellátást kínált azoknak, akik a gyakorlatban szerettek volna bekapcsolódni a gyermeknevelés munkájába. Alkalmasint a szegényebb fiataloknak is ingyenes képzést biztosított. (a ford.)

[64] A Kis Hírmondó, egy Korczak által alapított, teljes egészében a gyermekek által szerkesztett lap volt, és hetente jelent meg a Mi Hírmondónk c. lengyel nyelvű zsidó hetilap mellékleteként.

[65] Korczak egyik legutolsó istápoltja, kedves és okos fiúcska, aki nagy lelkesedéssel hallgatta a Doktor meséit.

[66] Zsidó imádságos könyv

[67] Konfirmáció, szó szerint: megerősítés. Ezzé a szóval fejezik ki a modern zsidó rítusnak azt a szertartását, mely a leányok felavatását szabályozza. Korczak itt egy fiú beavatási szertartása kapcsán használja. (a ford.)

[68] Wittlinówna apjáról van szó (a  ford.)

[69] A varsói nevelőintézetekben elhelyezett gyermekeket júniusban falura küldték, ahol Janusz Korczak felügyelele alatt táboroztak.

[70] Rabindranáth Tagore indiai költő, író, zeneszerző, festő, polihisztor. Ő az első nem európai, aki 1913-ban elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. "A postahivatal" című színjátéka volt az Árvaház utolsó előadása (1942.VII.18.) A náci cenzúra által betiltott színdarab egy haldokló hindu kisfiúról szól. Amikor az előadás után megkérdezték Korczakot, miért éppen ezt a darabot választotta, azt válaszolta, hogy "végeredményben meg kell tanulni – derűvel fogadni a halál angyalát."

[71] A szifilisz ellenszere

[72] A varsói gettó likvidálásának első napján a nácik a Stawki és Niska utcák kereszteződését jelölték ki a Trebinkába menő transzportok gyűjtőpontjának (Umschlagplatz). E gyűjtőponthoz csatolták a Stawki 6 szám alatti kórházat, ahonnan a betegeket átszállították a Śliska 51 alatti gyermekkórházba. Az eddig itt elhelyezett beteg gyermekek viszont átkerültek Korczak Árvaházába, ami ellen a doktor hevesen tiltakozott a szörnyű zsúfoltság miatt.

[73] Ez Korczak utolsó cikke, amely az Árvaház újságjában megjelent.

[74] Hármas paragrafus – az Árvaház Társadalmi Bírósága Kódexének hármas paragrafusa szerint: "A Bíróság nem tudja, miként volt valójában, így lemond az ügy feletti ítélkezésről."

[75] Róża Azrylewicz-Sztokman – az Árvaház egykori neveltje és hosszú évekig intendánsa, ötéves kislányával, Romciával és bátyjával, Henryk Azrylewiczcsel együtt ment a halálba

[76] Korczak egy archaikus lengyel szót használ a bordély megnevezésére (a ford.)

[77] A cári elnyomás következtében bezárták a "Głos" ("Hang" – a ford.) c. hetilapot, majd annak "Przegląd Społeczny" és "Społeczeństwo" ("Társadalmi Szemle" és "Társadalom" – a ford.) címmel megjelenő változatait is. Hasonló sors várta a "Wiedza", "Światło" ("Tudás", "Fény" – a ford.) szocialista lapokat is. A "Promyk" ("Sugár" – a ford.) c. folyóirat pénzhiány miatt fejezte be rövid pályafutását.

[78] Jakub Mortkiewicz (1873-1931) könyvesbolt tulajdonos, többek között Korczak, Berent, Dąbrowska és Żeromski műveinek kiadója.

 

FEL