Csekély a valószínűsége annak, hogy a Le Chesnay-Rocquencourt francia településnév hallatán sokan a felismerés boldog tudatával bólogatni kezdenek, hiszen az Ile-de-France régió apró községének története semmiféle jelentős eseményt nem tud felmutatni az utókor számára. A franciaországi soá-emlékezet mégis kiemelt fontosságúnak tartja e helyet, lévén a holokauszt túlélő író-költő Francine Christophe (1933 augusztus 18 –2025 november 4) szűkebb pátriája, aki a helyiség polgármestere szerint "vibráló energiájú hölgy, akinek törhetetlen vágya, hogy tanúságtévője legyen az általa átélteknek." Ennek az izzó belső inspirációnak köszönhetően általános iskolai felső tagozatos és középiskolás diákok több generációja ismerhette meg történetét Franciaország különböző oktatási intézményeiben tőle magától, személyesen, majd’ harminc esztendőn át. Történt mindez egészen az 2025. év novemberéig, amikor is 92 évesen távozott ebből a földi létből, komoly űrt hagyva maga után, a franciaországi túlélők egyik "utolsó mohikánjaként".

-----

A háború után nem csupán előadóként, de irodalmárként is elhíresült Francine 1933 augusztusában született a francia fővárosban Robert Salomon Christophe és Marcelle Normann egyetlen gyermekeként egy asszimilált zsidó családban. A família több neves és ismert személyt is adott a francia honnak, egyebek mellett orvosokat, matematikusokat, zenészeket, borászokat, sőt néhány tábornokot is.

"Hősnőnk" kisgyermekkorát egy "békebeli" polgári otthonban töltötte a főváros 17. kerületében, mégpedig szoros napi kapcsolatot tartva anyai nagyszüleivel, valamint özvegyen maradt apai nagymamájával. A boldog korai évek emlékét számos – a háborút szerencsésen átvészelt – családi fénykép őrzi, hűen dokumentálva a mindennapok kedves pillanatait, a Párizs utcáin való "flangálásokat", Riviérán töltött nyaralásokat, bepillantást engedve egyszersmind a francia zsidó középosztály életstílusába is.

Francine és édesanyja, Marcelle Christophe Nizzában, a Promenade des Anglais-n, egyenruhás francia katonák jelenlétében, 1939 és 1940 között.

Francine történész végzettségű édesapja a háború kitörésekor a mozgósítás nyomán tartalékosként bevonult a hadseregbe, majd amikor az 1940 májusában megindult Westfeldzug, azaz a "nyugati hadjárat" nyomán a németek térdre kényszerítették a francia katonai erőket, az amiens-i csata során fogságba esett. Zsidó származása okán a Lübeckben létrehozott különleges hadifogolytáborba hurcolták, ahol szinte napra pontosan 5 évet töltött.

A háború utáni írásaiban életének ezt az időszakát úgy jellemezte, mint "egyetemi tanulmányainak szögesdrót mögötti folytatását, mely a vele fogva tartott ragyogó professzoroknak volt köszönhető." E szorongatott helyzetében is kódolt leveleket küldött feleségének, amelyben Párizs haladéktalan elhagyására igyekezett ösztönözni. A hadifoglyok közé is eljutott ugyanis a hír, hogy Észak-Franciaország, s így Párizs német megszállását követően a Vichy-rezsim – a náci hatóságok előírásainak készségesen megfelelve – egyre radikálisabb zsidóellenes intézkedéseket hajt végre, mely akció-sorozat az 1942. július 16-17-i gyalázatos Vél’drome d'Hiver-i razzia során érte el tetőpontját. A francia rendőrség brutalitást sem nélkülöző ténykedése során több mint 13.000 zsidót vett őrizetbe, az esetek meghatározó hányadában egész családokat hurcolva el otthonukból, mégpedig a késő esti órákban. Az események komolyan megrémítették Marcelle-t, ezért úgy döntött, hogy követi férje tanácsát.

Francine mindössze nyolc és fél éves volt, amikor 1942 nyarán édesanyjával az ún. demarkációs vonalon keresztül La Rochefoucauld térségében megpróbált átszökni a francia szabad zónába, egy éber rendőr-különítmény azonban leleplezte szándékukat. Azonnali őrizetbe vételüket követően először a település egyik lepusztult lakóházába, egy rögtönzött fogdafélébe kísérték őket.

Egy vele készült interjúban beszámolt arról, hogy az épületben egyetlen szoba volt, közepén egy nagy asztallal, amelynél egy katona ült egy írógép előtt, oldalán egy hatalmas kutyával, két német tiszt társaságában. A kihallgatást vezető férfiak – az egyik udvarias és mosolygós, a másik brutális és őket csak ordítva kérdezgető – követelte, hogy ismerjék el zsidó származásukat, amire a kislány ugyan "hallgatással felelt", de anyja végül elismerte, ezzel igyekezve megakadályozni, hogy elválasszák őket egymástól.

Útjuk e zord és félelmetes helyről a település "börtönébe" vezetett, mely valójában egy díszteremmé átalakított hatalmas gabonatároló volt, ahol mindenfelé ágyak hevertek szétszórva, még a színpadon is, ráadásul különféle színházi kellékek között. A helyi apácák igyekeztek csillapítani a két fogoly éhségét, de csekély élelem híján néhány tojással kellett beérniük. Egy érző szívű csendőr megszánva őket igyekezett segítségükre lenni, hogy legalább mosakodni tudjanak.

Hamarosan átszállították őket az angoulême-i fegyházba, ahol Francine – elmondása szerint – páni félelmet érzett, amikor belépett a hosszú folyosókkal, nehéz ajtókkal és rácsokkal felszerelt komor épületbe. Egy kétszemélyes cellán tíz emberrel osztoztak, többségében gyermekekkel, köztük egy tízhónapos csecsemővel. Az ellátás ezen a helyen alig volt elég az életben maradáshoz, ráadásul újra és újra végig kellett hallgatniuk, amint az éppen kivégzésükre kísért férfiakat bajtársaik hazafias dalokkal igyekeztek bátorítani, olykor elcsukló hangon.

Anya és leánya rövid időn belül számos koncentrációs tábor belső életét megismerhette, ezért is hivatkozott magára sokszor az írónő "a táborok gyermekeként". Útjuk a borzalmak házából először Poitiers-be vezetett, ahol a fogvatartott zsidó és roma embereket francia csendőrök őrizték, németek egyáltalán nem voltak a tábor területén. "A patkányoktól, bolháktól és kukacoktól hemzsegő táborban kaptunk először valami meleg löttyöt, melyet levesnek neveztek azok, akik szétosztották, majd az újonnan érkezetteket számlálásnak vetették alá."

Néhány nappal később másokkal együtt Beaune-la-Rolande-ba kerültek át, ahol Marcelle a helyi kórházban szüléseknél segédkezett, illetve idősek gondozásával töltötte a napokat. Utazásuk ezzel nem ért véget, mert 1943 júniusában a hírhedt Drancy-beli tábor lett gyűlölt, új "otthonuk", ahol alapvetően az ún. "kiemelkedő személyek összegyűjtése" nevű, 1942 őszén lezajlott razzia-sorozat alkalmával elfogott zsidó származásúak és a különböző internálótáborokba szállított foglyok családtagjai kerültek összegyűjtésre.

A hely fő jellegzetessége az volt, hogy nyolcvan (!) embert zsúfoltak össze egyetlen szobányi helységben, s két fő számára biztosítottak egyetlen szutykos, elhasználódott matracot, melyet a felismerhetetlenségig mocskos, töredezett betonpadlóra dobtak számukra. A "megsemmisítő táborok francia előszobájaként" is ismert helyről heti 2-3 alkalommal indítottak transzportokat német és lengyel földön létesített lágerekbe. A barakkokban az ún. "kereső szolgálatot" ellátó francia fiatalok (!) széttépték az imakönyveket, összetörték a gyerekjátékokat és elvittek minden értékesnek vélt dolgot.

A sárga csillag viselése ehelyütt is kötelező volt, de anyaghiány miatt sablonnal megrajzolt kartonpapírral kellett beérniük. Francine itt találkozott először olyan francia polgárokkal, akiket "a zsidók barátai" névvel bélyegeztek meg, s akiket azért internáltak, mert szolidaritásból felvették magukra a kirekesztés sárga csillagát. A túlélők emlékeiben Drancy úgy dereng, mint ahol "a tömeg zajos és kegyetlen volt, s állandóan mozgott valamerre, folyton hangoskodva. Láttam sebesült, kábán lépdelő, nagyon piszkos gyermekeket érkezni szülők nélkül, akiket családonként a nyakuknál összekötöttek egy kötéllel, s az idősebbek a kezükben vitték kisebb testvéreiket."

Három hét után egy személyvonathoz kapcsolt marhavagonban Francine-t és édesanyját tovább szállították Pithiviers-be, ahol a demarkációs vonal átlépését megkísérlő foglyokat tartották őrizet alatt. Itt szennyezett, mindenféle élősködőktől hemzsegő szalmakupacon hajthatták zilált álomra a fejüket, miközben rémisztő lehetőséggel kellett szembe nézniük. Hírek terjedtek ugyanis arról, hogy a kiskorú gyermekeknek szüleiket, gondviselőiket hátra hagyva másnap egyedül kell egy újabb táborba átköltözniük.

A következő nap reggelén az éppen zajló válogatáskor Marcelle torka szakadtából ordítani kezdett a listát olvasó, s éppen lánya nevét említő csendőrrel, megállíthatatlanul hadarva családjuk hányattatásának történetét. E bátor fellépés a szokásos forgatókönyvvel ellentétben pozitív fordulatot hozott, legalább is átmenetileg: kettejük táborbeli tartózkodását – hadifogoly feleségéről és lányáról lévén szó – adminisztrációs hibaként könyvelték el.

Miközben családja hányattatása zajlott, az értük rettegő családfő fogsága körülményei között is igyekezett egyre ritkuló számú kapcsolatait felhasználva segítségükre sietni. Leveleit még a Vichy kormányzat első emberéhez, Pétain marsallhoz is eljuttatta, de szeretteit a deportálástól óvni akaró kísérletei sorra kudarcba fulladtak. Hamarosan újabb utazás kezdődött Francine és Marcelle számára, mely semmi jóval nem kecsegtetett, hiszen a következő táborhelyet úgy hívták: Bergen-Belsen.

1944. május 4-én érkeztek Anna és Margot Frank életének utolsó helyszínére, ahol azonnal szembesültek a koncentrációs tábor mindennapjainak "zord és rút valóságával", az éhezéssel és az órákig tartó névsorolvasással, melyet a foglyoknak rettenetes fizikai állapotuk ellenére mozdulatlanul kellett végig állniuk. Hamarosan mindketten elkapták a táborban tomboló halálos kórt, a tífuszt, melynek a foglyok jórésze áldozatul esett. Francine és édesanyja azonban csodálatos módon, éppen csak, de megmenekült. Az embertelenségnek ebben a miliőjében voltak azért ritka értékes pillanatok is, ezek egyikében két kicsiny darab csokoládé játszotta a "főszerepet", melyet Francine édesanyja még Franciaországban rejtett el, mint "vésztartalékot."

Egy nap a tábor kórházában, ahol Marcelle betegápolásban, illetve szüléseknél segédkezett vajúdni kezdett egy Hélène nevű csonttá-bőrré fogyott asszony. Francine beleegyezésével a szülő asszony megkapta az egyik darab csokoládét, s így némi erőhöz jutva egészséges, bár igen aprócska, törékeny kislánynak adott életet, aki az Yvonne nevet kapta. Kedves adalék a történtekhez, hogy sok évvel később egy – a túlélők mentális egészségéről Marseille-ben tartott konferencián – egy helybéli pszichiáter odament Francine-hoz és egy kis darab csokoládét adott a kezébe.

A meglepett asszonynak Yvonne néven mutatkozott be, megköszönve életmentő önzetlenségét a koncentrációs tábor borzalmai közepette.

Miután a bergen-belseni halálgyárat a brit második hadsereg egységei 1945. április 15-én felszabadították, döbbenten szembesültek a katasztrofális állapotokkal: a súlyos éhezés, a tomboló tífusz- és vérhasjárvány, a vízellátás megszakadása miatti súlyos szomjúság nyomában holtak óriási halmaira bukkantak a szinte elviselhetetlen bűz közepette. A rendelkezésre álló adatok szerint körülbelül 35.000 fogoly halt meg a táborban 1945 januárja és április közepe között, további 13.000 pedig a felszabadulást követő hetekben a brit orvosok erőfeszítései ellenére.

Francine-t és édesanyját 1945. április 5-én evakuálták Bergen-Belsenből egy eredetileg Theresienstadt felé tartó ún. "train des otages", azaz túszvonat tagjaiként, de utazásuk hirtelen véget ért, amikor a szászországi Tröbitz falu közelében szovjet erők április 23-án megállították a szerelvényt. Számukra ezzel valójában véget értek a szörnyű megpróbáltatás évei, hiszen a táborlét utolsó brutális hónapjait és az esztelen evakuálást súlyosan legyengült fizikai állapotban, de élve sikerült átvészelniük. Francine hányattatásuk ezen utolsó szakaszának, s a mellettük sorra életüket vesztett hajdani sorstársaknak állított emléket a túlélők és felszabadítók vallomásainak gyűjteményét tartalmazó, 2015-ben kiadott, "1945. április 15.–Bergen-Belsen libéré" című visszaemlékezésében.

Francine a szabadulás után

Az írónő a holokauszt alatt átéltekről sokáig még családi körben, s így két gyermeke előtt sem tett soha említést.

Az ezredfordulón Franciaország szerte felélénkülő antiszemita támadások és gyűlölet-retorika azonban arra késztették, hogy kilépjen az önként vállalt hallgatásból és közszereplőként is fellépjen a rohamosan újra terjedő ordas eszmék ellenében. Ennek az odaszánásnak lett az első gyümölcse a Nebraskai Egyetem támogatásával 2000-ben "From a World Apart: A Little Girl in the Concentration Camps" címen megjelent memoár, melyben gyermekkori deportálásáról és franciaországi internálótáborokban töltött időkről számolt be, első kézből nyújtva betekintést a szélsőséges nélkülözések és veszteségek világába. E visszaemlékezés mellett a soá-tanú több olyan irodalmi mű szerzője, melynek jellegzetessége a személyes elbeszélés egyéni reflexiókkal és költészettel való ötvözése, több köteten keresztül újabb momentumokkal bővítve a helyenként horrorisztikus vallomástételt.

Első ilyen jellegű publikációját, mely "Une petite fille privilégiée" címen jelent meg 1995-ben a CERCIL jóvoltából, hamarosan követték a "L'enfant des camps" és a "Guy s'en va: Deux chroniques parallèles" című művek, komoly történelmi adalékokkal járulva hozzá a tragikus módon amúgy is gazdag franciaországi holokauszt irodalomhoz.

Francine Christophe mintegy harminc éven át rendszeresen megosztotta a soá alatt átélteket nyilvános vallomásaiban, melynek elsődleges céljaként minden alkalommal "az emlékek új generációknak való hiteles közvetítését" jelölte meg, s ezzel az indíttatással több, mint tíz éven át iskolai intézményekben, főként gimnáziumokban közvetlen beszélgetéseket folytatott a diáksággal. Oktatási-felvilágosító-emlékezetőrző jellegű tevékenységén túlmenően az "Amicale de Bergen-Belsen" nevű egyesület elnökeként fellépett a francia deportáltak érdekeinek képviseletében, támogatva egyszersmind a tábor történelmi emlékhelyként való megőrzésére irányuló erőfeszítéseket.

Yann Arthus-Bertrand

Ebben a vonatkozásban nyilvános szerepvállalásai közé tartozott a 2012-es bergen-belsen-i emlékhely létrehozásának 60. évfordulóján tartott hivatalos ünnepségen mondott beszéde is. Az évtizedek során számos televíziós interjúban és dokumentumfilmben osztotta meg – az immár csekély számú francia túlélő egyikeként – tanúságát a holokauszt borzalmairól, melyek közül a leginkább ismert média-szereplése a Yann Arthus-Bertrand által 2015-ben rendezett "Human" című dokumentumfilm. 2018 májusában megrendítő interjút adott a France 5 "C à vous" című talkshow-jában, ahol a német megszállás és a deportálás gyermekként átélt korszakáról számolt be történeti hűséggel.

Az egykori "csokoládés kislánnyal" 2000-ben egy átfogó audiovizuális élettörténeti interjú készült a Bergen-Belsen Emlékhely számára, amely a mai napig őrzi azt az archív tanúvallomás-gyűjtemény egyik darabjaként. Felvett vallomásai olyan projektekben is szerepeltek, mint Sophie Nahum "Les Derniers" című dokumentumfilm-sorozata, mely az elhangzottakat könyv formájában is megjelentette. Média-szereplései nyomán első kézből származó tanúskodása szélesebb közönséghez is eljutott, nem csupán francia honban, de nemzeteken átívelő formában is.

Francine kitartó erőfeszítéseit a holokauszt oktatásában és a túlélők képviseletében a francia állami vezetés több magasrangú kitüntetéssel honorálta, így a Becsületrend legmagasabb fokozatával, melyet a franciaországi zsidóság körében eddig csupán olyan személyek kaptak, mint a szintén soá-túlélő Serge Klarsfeld vagy a párizsi nagy zsinagóga egykori főrabbija Moshe Sebbag.

Serge Klarsfeld		Moshe Sebbag

A "táborok e bátor gyermeke" emlékére, mintegy virtuális fejhajtásként álljon itt egyik legerőteljesebb  versének hevenyészett fordítása, mely egybecseng a választott nép örök kiáltásával: "Am Jiszraél hai!"

Francine Christophe

Az Élet

Asszonyom, Ön gyűlöletet érez?
Én egyszerűen csak nem bocsátok meg.
És addig kiabálom, míg lélegzetem el nem hagy engem,
Hogy mindenfelé tudják mindenek.

Ha azt mondták volna Önnek, bocsásson meg, Asszonyom,
Akkor nem változtatta volna meg e döntését,
lelke mélyén, ott legbelül?
Soha! Magát az Életet ölték meg!

Asszonyom, van Önben bármiféle szeretet?
Minden nap kicsivel több van bennem.
Amikor látom, hogy kisgyermekek énekelnek.
A szabadságból született gyermekek.

Asszonyom, miért szeret minket ennyire?
Mert bennetek látom a dicsőséget,
mely visszaadja a remény érzetét
s az Élet csodáját.
Az Életét!

Felhasznál irodalom:

Christophe, Marcelle-Christophe, Robert: Une famille dans la guerre, L’Harmattan, Paris, 1995

Enfants juifs de prisonniers de guerre, enfants-témoins déportés de France au Camp de l’Étoile à Bergen-Belsen, les 2, 3 mai, 21 et 23 juillet 1944.

Témoignage de Francine Christophe pour Les Derniers, série documentaire de Sophie Nahum

Interview de Francine Christophe dans le film "Human" (2015) propos de l'épisode du morceau de chocolat.

Juillet 1942-Mai 1944, Une enfant dans les camps de Pétain par Francine Christophe. Cercle d’étude de la Déportation et de la Shoah (in French). Archived from the original on 4 October 2018.

https://lyricstranslate.com/en/francine-christophe-la-vie-lyrics