Molnár Andrea 

Soá-zsoltár

20255.07.18.

Tétován, pihegve tekergő embersor(s)
Vajon hová visz titeket a friss fuvallatú reggeli óra?
Tán füstös korommal elegy takarodóra.

A ködpamacsba burkolva ébredező Nap
Rátok világít még, mint izzó korong,
De léptetek immár bűzös hodályok felé bolyong.

Birkóztok az arcotokba hatoló széllel,
Lábaitok alatt girbegurba járda pora,
Merre csoszogtok riadtan? Hova?

A nyári reggel üde lehelete átjár,
De tagjaitok reménytelenül gémberednek,
Gyűlölet árad, s átkos kezek szuronnyal méregetnek.

Bizarr, sokkoló látvány gyászos meneteléstek,
Köröttetek zsibongó gondolatok örvénye kering,
Majd ádáz, romlott tekintetek pásztáznak megint.

Vánszorgó, tipegő lábak remegő kavalkádja,
Szipogó, s létért könyörgő szájak reszketeg széle,
Feneketlen mélység felé vezető utatoknak hamarosan vége.

Fekete kaftános tudós külsejű agg,
Rebbenő tekintetű leányok száradó virágot idéző csokra,
Százak lépdelnek veletek a helyre, hol vár a tűz emésztő pokla.

Virágkorukat múlt, sokat megélt asszonyok,
Barázdált arcú megilletődött öregek.
Hová tűnt oly hírtelen szép jövőről képetek?

------------

Szurtos, kopott, emberéltet zabáló vagonsor,
Szelektáló, ordítozó, fenyegető torkok, s fejek,
Végetek hamar eljő, mert Adonai szeme fényére emeltetek kezet.