BEZÁR

 

A kémfőnök vallomásai

Ujszászy István: Vallomások a holtak házából
Szerk: Haraszti György. Bp. Corvina -ABTL Bp. 2007.

Ormos Mária előadása

Ujszászy István volt vezérőrnagy fogságban írt feljegyzéseinek nyilvánosságra kerülését nagy érdeklődés előzte meg. A közvélemény érdeklődő része csakúgy, mint a szakmai közönség nagy újdonságokat várt tőle, amit megalapozott, hogy Ujszászy a 2. vkf osztály, majd az Államvédelmi Központ vezetője, és így feltehetően minden titkok tudója volt. Nagyon is valószínű, hogy az egykori elhárítási és kémfőnök sokkal többet tudott annál, mint amit az ÁVH foglyaként leírt, és csak sajnálni lehet, hogy kihallgató tisztjeinek az érdeklődési köre oly sovány volt, mint ami az Ujszászytól kívánt témák alapján kirajzolódik. A fogoly nyilvánvalóan leckéket kapott, a feltett kérdésekre válaszolt, és ha azt a kihallgató nem tartotta elég kimerítőnek, kiegészítő sorokat vagy akár oldalakat írt még ugyanarról a kérdésről.

Az illetékeseket viszont láthatóan csak egy kérdés érdekelte igazán. Az, hogy Ujszászy közlései alapján kiket és mivel lehet a leváltott rezsim illusztris tagjai, politikai és katonai vezetői közül megvádolni vagy legalább gyanúba keverni. Az anyag alapján azt lehet hinni, hogy az ÁVH tisztjeit maga Ujszászy egyáltalán nem érdekelte. Saját elgondolásairól, életkörülményeiről, a magánéletben kialakított kapcsolatairól, a Karády Katalinhoz fűződő viszonyáról, sőt még csak politikai elvei felől sem érdeklődtek. A fogoly láthatóan nem is érezte magát igazán vád alatt, mert különben valamiképpen módját ejtette volna, hogy említést tegyen lisszaboni útjáról, amelynek során találkozott a szövetséges hatalmak több képviselőjével is. Természetesen a tengely reprezentánsai mellett. Erről a lépésről egyelőre csak német forrásból tudni, és magától értetődik, hogy a németeknek Ujszászy olyan tájékoztatást nyújtott, amilyet önmaga fedezésére alkalmasnak tartott.

Nem kétséges tehát, hogy irányított és korlátok között tartott irományokról van szó. Azt viszont már nem látom teljesen egyértelműnek, hogy a szervek Ujszászy szóhasználatát is befolyásolták volna. A kérdés eldöntésében figyelembe kell venni, hogy egy ideig szabad lábon volt, olvashatta a lapokat, és azok egyelőre azt sugalmazták, hogy a győztes tábor minden részében elfogadott, közhelyszerű eljárássá vált a legyőzött tábor reakciós és fasiszta szavakkal történő megbélyegzése. Egyébként viszont nem tudjuk, hogy fogsága idején Ujszászy hozzá jutott-e korabeli írott szövegekhez, így például újságokhoz, brosúrákhoz, könyvekhez, amelyek szintén közvetíthették számára a korabeli szlogeneket.

Azt viszont szinte biztosra lehet venni, hogy a 2. vkf. és az ÁVK anyagának bizonyos részeit a rendelkezésére bocsátották. Ezt azok a hosszú listák látszanak igazolni, amelyeket a fogoly a különféle szervezetek és hálózatok részvevőiről írt le név és beosztás szerint, gyakran még harmadrangú ügynökök külföldi lakcímeit is utca és házszám pontossággal adva meg. Miközben számos fontos kérdésben pontatlan az emlékezete, elképzelhetetlen, hogy ilyen listákat emlékezetből le tudott volna írni. A bécsi hírszerző központ személyzeti vonatkozásairól például 27 év távolából olyan részletességgel ír, ami emlékezet alapján teljesen elképzelhetetlen, és a listát még arra az időre nézve is folytatni tudja, amikor a szervezethez már nem volt köze. A pontatlan szövegek feltűnő módon akkor születtek, amikor Ujszászyt arra ösztökélték, hogy írjon olyan eseményekről, amelyeket személyesen nem ismert. Egyes esetekben meg is jegyezte, hogy az ügyről csak másod kézből, áttételesen rendelkezett információval. Ezek között azonban akad néhány feltűnő eset is. Homályos, összemosott, sőt részben önellentmondó adatokat ismertet például a kassai bombázással és Horthy István balesetévei kapcsolatban. E két ügyet Ujszászy elkeni, holott szinte kizártnak tekinthető, hogy e kérdésekről ne szerzett volna be az itt leírtaknál messzebb menő, esetleg pontosabb információkat.

Néhány olyan kérdésről is írt azonban Ujszászy, amelyekről vélhetően valóban nem rendelkezett hiteles információkkal. Antonescu és Horia Sima szakításáról például úgy ír, hogy egyetlen utaláson kívül semmit sem mond el a Vasgárda megelőző agresszív lépéseiről, se az 1941 januári gárdista felkelésről. Tévesen azt írja. hogy Sima egyszerűen megszökött, holott a valóságban több vezető társával együtt a Gestapo szöktette meg. Téved abban is, hogy a Németországban élő Simát a németek Antonescu állandó zsarolására használták volna fel. A valóságban semmi ilyesmi nem történt, Antonescu Hitler egyetértésével számolta fel a gárdát, és ő Hitler egyetlen igazi kedvence volt a közép-európai térségben. A Németországba szállított vasgárdista vezetőket a németek egyébként koncentrációs táborban tartották.

Egy másik vaskos tévedés Ujszászynak azon állítása, amely szerint 1938 augusztusában a magyar kormánydelegáció németországi útja során megegyezés létesült volna a csehszlovák kérdésről. Éppen ellenkezőleg, az történt, hogy a delegáció meghatározó tagjai - Horthy, Imrédy és Kánya - egyhangúan elhárították Hitler felkérését a Csehszlovákia elleni közös katonai akcióra. Mivel ezt nem tudja, és ezzel együtt arról sem szól, hogy az elutasítás következtében nem kerülhetett sor az egykori Felvidék egészének a bekebelezésére, a kárpát-ukrajnai kérdést sem tudja a maga helyén kezelni. Hasonló tévedéseket még lehetne idézni a szövegből, de talán ez is elegendő annak alátámasztására, hogy az Ujszászy feljegyzések jelentős részét nem lehet megbízható történeti forrásként kezelni. Ezekre igazán áll Karl Popper figyelmeztetése, amely szerint egy elbeszélés csak akkor vehető figyelembe, ha összhangban áll több mással.

Több szövegrész viszont azt sugallja, hogy miközben a fogoly engedelmesen kifejti mindazokat a témákat, amelyekre tőle választ várnak, rejtett eszközökkel, olykor elhallgatással, máskor túlzott bőséggel, valójában dezinformál. Amint ezt a szöveg prezentálói (közreadói??) és értelmezői is jelzik, az együttműködők körét oly szélesen mutatja be, hogy annak súlya jelentősen csökken. Ez az eljárás csak még hangsúlyosabbá teszi az említett figyelmeztetést: téves következtetésekre jutnánk, ha Ujszászy névsoraiból próbálnánk meg rekonstruálni a Horthy-kori hírszerzés és elhárítás titkos ügynökeinek a személyét. Első olvasatra is döbbenetes a keveredés a hírszerzők, az ügynökök, a szervekkel hivatali tisztségükből eredően kapcsolatban állók, illetve a "társasági" érintkezések körébe sorolhatók között...

Feltűnik viszont a szövegben néhány olyan fontos kérdés is, amelyekben az eligazodás meglehetősen nehéz. Ilyen például a jugoszláv és a vele összefüggésben állószovjet kérdés. A magam részéről arra hajlok, hogy Ujszászy interpretációját elfogadjam. Hitler és mögötte a politikai-katonai stáb bizonyos helyzetekben két vasat tartott a tűzben. Ez volt a helyzet még 1939 tavaszán is Lengyelország esetében, és ez megismétlődött 1940 végén, 1941 elején Jugoszlávia vonatkozásában. Mindkét alkalommal az volt az alternatíva, hogy az ország vezetése határozottan a német oldalra áll, és akkor bizonyos kedvezéseket élvezhet Berlin részéről, vagy ezt nem teszi meg, és ebben az esetben a Wehrmacht eltiporja. Lengyelország vonatkozásában a kérdés már 1939 tavaszán eldőlt, a lengyel kormány makacs elutasítása miatt. A jugoszláv kérdést viszont - miként Ujszászy írja - 1940 végén, 1941 elején a németek még csak "tisztázni" akarták. Tettek lépéseket annak érdekében, hogy Belgrádot a maguk oldalára csalogassák, de ugyanakkor felkészültek a másik "megoldásra" is. Ha nem ezt teszik, a hadsereg aligha lett volna képes rá, hogy a belgrádi politikai fordulat után néhány nappal teljes erővel rázúduljon az országra.

Alapjában nem különbözött ettől a szovjet kérdés, közelebbről a keleti hadjárat elbírálása sem. Hitler 1940 novemberében még felajánlotta Sztálinnak a háromhatalmi paktumba való belépést és közös hadműveletekről beszélt a Brit Birodalom ellen, de már - arra az eshetőségre számítva, hogy az ajánlatot Moszkva nem fogadja el - zajlott a keleti hadművelet operatív tervének az előkészítése is. Az utóbbiból akkor lett parancs, amikor kiderült, hogy Sztálin India és más brit birtok iránt nem érdeklődik, ezzel szemben rá akarja tenni a kezét Romániára és Bulgáriára. Utasítása szerint ráadásul még Magyarország és Csehszlovákia iránt is érdeklődést mutatott, de úgy tűnik, hogy ezt Molotov nem említette meg Hitler előtt.

A szovjet problematika elárulja azt is, hogy míg a magyar kormány valóban nem kapott semmiféle hivatalos jelzést a németektől a keleti hadjárat előkészületeiről, és úgy tűnik, hogy Hitler a magyar közreműködésre valóban nem is tartott igényt, egészen más történések zajlottak le katonai körökben. Az utóbbira számos más információ is utal. Ezek azt erősítik, hogy a magyar katonai vezetés ismerte a német döntést, csak éppen a támadás megindításának a dátumát nem tudta. A leendő részvétel szellemében tárgyalások folytak a megfelelő magyar és német katonai szintek között, és a magyar hadvezetés, élén Werth Henrik vezérkari főnökkel, mindent meg is tett azért, hogy az országot bevonja ebbe a háborúba. Egyébként a szemüket is be kellett volna hunyniuk, hogy ne vegyék észre a német csapatmozdulatokat. Minden jel arra vall, hogy ebben a kérdésben Ujszászy feljegyzései a valóságot eléggé megközelítik. Azt, hogy míg a német politikai szféra, Hitlert is ide értve, azoktól az országoktól várt katonai közreműködést, amelyeknek volt követelésük a Szovjetunióval szemben, addig a Wehrmacht és a Magyar Honvédség meghatározó köreiben egyetértés és részleges együttműködés alakult ki a magyar részvétel kérdésében.

Minden kötelező óvatosság mellett is megállapítható, hogy az Ujszászy anyag több kérdésben tartalmaz új ismereteket, vagy legalább is olyan információkat, amelyek méltóak a további ellenőrzésre és kutatásra. Csak címszavak szerint sorolok fel ezek közül néhányat. Ilyen például Peyer Károly és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter levelezése 1943 nyarán, Héjjas Iván szereplése a háború idején, a Magyarország megszállásának előkészítésére vonatkozó adatok 1943 nyarán és őszén. És ilyen az úgynevezett "színesek" története is. Ezekkel az 1934-es marsaille-i merénylet magyar forrásait kutatva találkoztam a külügyminisztérium iratai között. Idegen államok rejtjelezett táviratainak megfejtett szövegei jelentek meg a lapokon, országonként más-más színű papíron. Most tudtam meg, Ujszászy jóvoltából, hogy ezek hogyan készültek. Az viszont ma sem világos, hogy kik használhatták fel, és valójában mire használták. A külügyminisztérium aktái között ugyanis csak elvétve, egy-egy különleges alkalomhoz kapcsolódva jelennek meg a színesek:, más minisztériumról viszont nem tudok, amelyhez ilyen információt eljuttattak volna.

Mindent összevéve, erről a vaskos kötetről, amelynek kiadásra való előkészítése mérhetetlen időt, fáradtságot és alaposságot követelt meg, csakis azt lehet megállapítani, hogy ezt végeredményben megérte. Csupán el kell olvasni a kötetben munkát vállalt tudósok figyelmeztető szavait, kiigazításait és óvásait, és akkor a kötet lényegében úgy használható, mint egy emlékirat, holott - mint tudjuk - nem az. Ahhoz, hogy ezt a funkciót a túlélésért küzdő tábornok írásai betölthessék, nagyban hozzájárul Haraszti György tájékoztatása a feljegyzések keletkezéstörténetéről, Kovács Zoltán András életrajzi és egyúttal értelmező tanulmánya a szerzőt és a művet illetően, valamint Szita Szabolcs két kisebb cikke Ujszászy életének néhány epizódjáról, így a mindenkit nagyon érdeklő Karády kapcsolatról. És nem lehet elfeledkezni a fantasztikusan gazdag jegyzetapparátusról, amely - hol tárgyi információval, hol meg korrekcióval - próbálja segíteni a kötet használóját Ujszászy szövegének problematikus helyein.

Az elmúlt évtizedekben Ujszászy István "kémfőnök" személye - főleg a közreadott memoárirodalom alapján -, jórészt legendás, titokzatos személyiségként tűnt fel. Ezt a legendavonulatot erősítették irodalmi lektűr, illetve filmes megjelenítései. A most közreadott kötet valószínűleg segít mind a legendák oszlatásában, mind pedig a személyéhez kapcsolódó túlzott várakozások "valós árfolyamon" történő megítélésében. Aktív működése idején sem volt "szuperkém", egymás utáni sorozatos fogságaiban pedig - ami élete utolsó fél évtizedét kitöltötte -, sokkal inkább a nagyon is esendő ember arcélét erősítik hátrahagyott feljegyzései. Annak fejében, hogy - a kötet jóvoltából - ismét szegényebbek lettünk egy mítosszal, a korabeli történések tisztázását segítő néhány újabb adalékhoz jutott az utókor.

Már csak egy kívánság van hátra. Bárcsak megtudhatnánk, hogy végül is mi lett a sorsa az együttműködő és kihasznált tábornoknak. A titkot talán valamelyik orosz levéltár őrzi.

(Könyvbemutató, 2007. április 4. Budapest)

Ormos Mária

FEL