emlékezet

Raab Andor

A cionizmus a világháborúban

2022.07.21.

Nyugat 1908-1941 1918. 19. szám

Az angolok Palesztinai hadjárata ma már a múlté s a történelemé. Egy év telt el azóta, eseményekben és sorsdöntő viharokban terhes esztendő – és ennyi idő sokat jelent napjainkban, mikor a történelem kereke igen gyorsan gördül tova s a nagy világpolitikai események rohamos váltakozása azok jelentőségének sokszor nagyszabású átértékelését vonja maga után. A Palesztinai hadjárat nem ment keresztül ezen az értékdevalváción, politikai és gazdasági jelentősége az első esztendő távlatában még nagyobbnak látszik, mint az események születésekor. Jeruzsálem elfoglalása az egész világon a legnagyobb feltűnést keltette.

Az entente államaiban, különösen Angliában, természetszerűen a nagy győzelmek diadalujjongását váltotta ki, a központi hatalmak népei meglepetve figyeltek fel, a semleges közvélemény pedig egy cseppet sem titkolta, hogy az angolok bevonulásában a Szentföld történelmének új, jelentős és szerencsés fordulatát látja. Kétségtelen, hogy mindazok, kikben a bibliai nevek költői, vallási és más, mélyen a lélek bensőjében lebogozott húrokat pendítettek meg, nagy érdeklődéssel kísérték e távoli harctér minden eseményét. De a Palesztinai hadjárat nemcsak esztétikai és etikai vonatkozásai miatt kelthetett komoly érdeklődést minden intelligens emberben, hanem a Szentföld politikai és gazdasági jövője tekintetében is számot tarthatott a legnagyobb figyelemre. Az események azóta igazolták Anglia várakozását és mindenkit meggyőzhettek, hogy az angol csapatok bevonulása valóban mélyreható politikai és gazdasági változások csíráit rejti magában.

Arthur James Balfour

1917. november 2-án Balfour, az angol külügyi államtitkár nyílt levelet intézett a londoni Rotschild-ház fejéhez, melyben kijelentette, hogy az angol kormány a legnagyobb vonzalommal nézi a cionista törekvéseket és mindent el fog követni Palesztinának zsidó alapon való önállósítása érdekében. soraiban már egy önálló zsidó állam ködös képe csillant meg. Az angolok Palesztinai bevonulásával e terv megszűnt utópia lenni s a reális közeli valószínűségek sorába lépett. Ezen a ponton és ebben a vonatkozásban kell, hogy a Palesztinai hadjárat a legnagyobb érdeklődését keltse fel az egész világ cionistáinak, kik tudásukat és munkásságukat önzetlenül odaadták Palesztina felvirágoztatására s akik egy önálló zsidó Palesztina megalapítását életcéljuknak tekintik.

A cionizmus évtizedek óta küzd már e célért, bár sikerre eddig csekély kilátásai voltak. A helyzet azonban a Palesztinai betörés következtében gyökeresen megváltozott, s ma már egy önálló zsidó állam megalapítása nem tartozik a lehetetlenségek közé. E tekintetben az angolok Palesztinai bevonulása többet jelent a cionizmus számára, mint minden más együtt, ami eddig céljainak megvalósítása érdekében történt. Kétségtelen, hogy az angol invázió következtében Palesztina kizökkent évszázados történelmi nyugalmából és sorsának újabb nagy fordulójához érkezett. A Szentföld is odakerült azokra a súrlódó felületekre, amelyek a nagyhatalmak politikai és gazdasági vetélkedésének megmérgezett légkörében feküsznek, odasodródott a vitás területek közé, melyekre a harcban álló hatalmak mindkét csoportja igényt tart, mert világhatalmának kiépítéséhez mindkettőnek szüksége van rá és így valószínű, hogy az általános béketárgyalások egyik jelentékeny fejezete Palesztina sorsa felől fog dönteni.

Nem lenne helyes, ha a cionizmus behunyt szemmel haladna el e nagy fontosságú tények előtt és nem venné észre a nagy történelmi pillanatokat, melyek hosszú idő óta először adnak módot és alkalmat egy önálló zsidó Palesztina megalkotására. Ma ismét működésben vannak a nagy eruptív történelmi őserők, melyek államok és nemzetek sorsát mozgatják. A cionizmusnak elsősorban a fejlődés e mozgató erőivel kell megismerkednie, tisztán és világosan kell látnia, micsoda erők és érdekek azok, melyek Palesztinát kiragadták a történelmi egyensúly állapotából és új jövendők felé ragadják. Csakis ez erők felismerése és elfogulatlan mérlegelése teheti a cionizmust képessé, hogy e számára rendkívüli fontosságú kérdésben helyesen foglaljon állást s a meglévő történelmi erők, hatalmi érdekek és vetélkedések ügyes összeegyeztetésével Palesztina sorsát a zsidóságnak kedvező irányba terelje.

Palesztina jövendő sorsának kialakulása ugyanis elsősorban azoktól a konkrét történelmi erőktől függ, melyek a mai világháborúban félre nem ismerhető súllyal és hatással működnek és zsidó alapon való függetlenítése csakis azon hatalmi viszonyoknak, politikai és gazdasági törekvéseknek összhangzásba hozásával lehetséges, melyekért a nagyhatalmak az emberiséget e példátlan önmészárlásba kergették. Mindazok a politikai és gazdasági törekvések, melyeknek Palesztina érdekkörébe esik s amelyeknek összhangzása jutása jelentheti csak ismét a Szentföld számára a történelmi egyensúlyt, az európai közvélemény előtt "keleti kérdés" összefoglaló elnevezés alatt ismeretesek.

Jelen korunk e nagy történelmi problémáját a kapitalista nagyhatalmak gyarmatszerző politikája idézte elő. Ha ismerjük a tőkés termelésnek azt a gazdasági alaptulajdonságát, hogy bizonyos ponton előbb-utóbb eléri a túltermelés állapotát s ekkor feltétlenül új piacokat kell szereznie, hogy üzemének racionalitását fenntarthassa, s ha elfogadjuk azt a történelmi felfogást, hogy az állami élet a gazdasági rendszer függvénye s az államhatalom az uralkodó gazdasági rend s a rajta felépülő társadalmi szervezet szükségleteinek, törekvéseinek politikai formában való végrehajtója, akkor könnyen megérthetjük a kapitalista államoknak az utóbbi évtizedekben lábra kapott gyarmatszerző külpolitikáját. Ez a külpolitika az imperializmus. Világos, hogy az imperializmus a kapitalista termelés következménye, és nem más, mint a kapitalizmusnak politikai formában való megnyilatkozása.

Az európai államoknak ez imperialista külpolitikája elsősorban kelet felé fordult. Ez természetes. Nyugaton minden állam a saját politikai határai között megszervezte a maga kapitalista gazdasági rendjét és ezen felépítette a maga polgári társadalmát. A kapitalizmus épp úgy, mint minden más gazdasági formáció szigorúan, nemzeti keretek között szervezkedett, mindegyik állam nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is zárt területté alakult, melyet vámokkal, állami monopóliumokkal élesen elhatárolt más nemzetek hasonló gazdasági formációitól. Ezzel szemben az európai kapitalizmus a legalkalmasabb fogyasztópiacokat az Afrikában létesített gyarmatokon kívül Ázsiának Európával érintkező félvad határain találta meg. A nagyhatalmak kelet felé irányuló politikája csakhamar érdekeiknek heves összeütközésére vezetett s így jött létre az a mérges diplomáciai szövevény, mely ma "keleti kérdés" néven ismeretes. Ma, mikor a nagyhatalmak egy évtized megfeszített fegyverkezése után, minden erejüket latba vetve, létüket vagy nemlétüket kockára dobva, minden vitás ügyet hosszú időre el akarnak intézni, a keleti kérdés szintén a megoldás stádiumába lépett.

A keleti kérdés a világtörténelemben először a múlt század közepén az orosz-török viszony kapcsán szerepelt. Általánosan ismert dolog volt az orosz cárok évszázados törekvése Konstantinápoly és a Dardanellák birtokáért, hogy ezzel szabad kijárást biztosítsanak népüknek a világóceánokra és bekapcsolhassák magukat a kultúrnemzeteknek a tengereken érintkező közösségébe. E törekvés a múlt század folyamán hosszú és elkeseredett harcokba sodorta az orosz és török birodalmakat, sőt a jelen háborúnak is egyik, leglényegesebb indító oka volt, de ma már az orosz birodalom politikai összeomlása következtében elhomályosult e két állam szerepe. A kérdésbe két olyan nagyhatalom szólott bele, amelyeknek szava ma a leghangosabb egész Európában: Németország és Anglia. A keleti kérdés ma már voltaképpen csak ő köztük kerül eldöntésre. De joggal kérdezhetjük, micsoda érdekei fűződnek e két nyugati hatalomnak a kelethez?

Németországnak gigantikus arányokban fejlődő nagy ipara néhány év alatt eljutott a túltermelés állapotához, s a német birodalom megalakulása után egy évtizeddel már kénytelen volt új fogyasztópiacok után nézni. Ezeket elsősorban a Balkánon, azután európai Törökországban és annak óriási félbarbár ázsiai tartományaiban találta meg. A német szervező erő csakhamar munkába fogott. Törökország egyre jobban eltávolodott Angliától s mind szorosabb szövetségbe jutott Németországgal, melynek befolyása nőttön-nőtt, úgy hogy már-már hozzáfoghatott nagy tervének megvalósításához: egy összefüggő gazdasági terület megalapításához, amely Hamburgtól Bagdadig terjedt volna s amelynek mintegy szimbólumául és legfőbb ütőeréül az e két távoli város között megépítendő közvetlen vasúti vonalat tervezték.

Ez a terv azonban éppen akkor, mikor a megvalósulásához rohamosan közeledett, felkeltette a keleti kérdésben érdekelt többi hatalmak féltékenységét, különösen pedig Angliáét, mely Németországban nemcsak a keleti szárazföldön, hanem a tengeren is félelmes vetélytársra akadt. Angliának ugyanis szintén elsőrangú fontosságú érdekei fűződnek ugyanehhez a tartományokhoz: Mezopotámiához és a Szentföldhöz. Ezen a ponton az angol és német külpolitika a legélesebb összeütközésbe jutott s a tengeri hegemóniáért folytatott versengésen kívül ebben a konfliktusban találjuk meg a germán faj e két nagy kultúrnemzete közt dúló elvakult gyűlöletnek és vele a világháborúnak egyik okát. A hamburg-bagdadi világimperializmus tervét Anglia a maga hatalmi állására annyira veszélyesnek találta, hogy miatta feladata Oroszországgal szemben dardanellai és perzsiai igényeit és mindazoktól a hatalmaktól, melyeket a német terjeszkedés közvetve vagy közvetlenül fenyegetett, összekovácsolta az entente-blokkot azzal a világos céllal hogy a német terjeszkedésnek határt szabjanak.

Az angol külpolitika sarokpillére mindenkor India volt. Ez az egy tartomány többet jelent a szigetország számára, mint összes többi gyarmatai együttvéve. Anglia egész külpolitikája indiai birodalmának minél jobb biztosítására és intenzívebb kihasználására törekszik. E tekintetben megbecsülhetetlen értékkel és fontossággal bír Anglia számára a Szuez-csatorna birtoka, mely Indiát a legrövidebb tengeri úton Európával összeköti. A Szuez-csatorna biztosítására szerezte meg Anglia következetesen keresztülvitt, céltudatos és mintaszerű gyarmatpolitikával Egyiptomot. Ámde a Szuez-csatorna és vele India és Egyiptom birtoka mindaddig biztosítva nincs, míg a csatorna másik partja idegen kézben van. Még bizonytalanabbá vált e helyzet, mikor a német befolyás utat tört magának Mezopotámia és Bagdad felé, mert a német vasököl ebből az irányból mindenkor odasújthatott a Szentföldön át a csatornára. Ezek a szempontok feltétlenül szükségessé tették Anglia számára a Szuez-csatorna másik partjának birtokbavételét is, ez pedig csak Palesztina és Mezopotámia elfoglalásával volt teljesen keresztülvihető.

Az angol csapatok a Perzsia és Egyiptom felől megindított kettős hadműveletekkel e feladatot meg is oldották és sikereik koronáját egyrészt Bagdad, másrészt Jeruzsálem elfoglalása jelenti. E területek birtokbavétele Angliát két előnnyel is kecsegteti: egyrészt biztosítja magának a Szuez-csatorna birtokát és két legnagyobb gyarmatát, Indiát Egyiptommal és ezen át immár összefüggő afrikai gyarmatbirodalmával közvetlen szárazföldi összeköttetésbe hozza s a cairó–captowni vasút tovább futhatna Bombay és Kalkutta felé, másrészt pedig ezzel éket verne a fenyegető német világimpériumba és odafészkelné magát a hamburg–bagdadi vasút sínjei közé. A nagy német ábránd, a Nyugattól Keletig terjedő világhatalom ezzel összeomlana és vele megszűnne Németországnak immár nyomasztó ipari és kereskedelmi versenye szárazon és tengeren egyaránt. Ezzel szemben az angol világuralom hatalmas lépéssel haladna előre. Egyszóval e tartományok elfoglalása Angliának biztosítaná azon célok elérését, melyekért a háborúba belépett.

Így került Palesztina a német és az angol imperializmus ütköző felületeire és jelentheti mind a két fél számára saját világhatalma kiépítésének lehetőségét vagy lehetetlenségét. Érthető tehát, hogy mindkét nagyhatalom törekedni fog a béketárgyalásokon Palesztina megszerzésére, és Anglia mindent el fog követni, hogy a Szentföldet kiüsse a német befolyás köréből s a magáéba vonja át. Erre a legegyszerűbb és legbiztosabb mód az lenne, ha Anglia Palesztinát nem ürítené többé ki, hanem bekebelezné saját gyarmatbirodalmába és Egyiptomhoz hasonlóan angol kolóniává fejlesztené.

E terv megvalósításának azonban útját állja, bár az angol csapatok mélyen a Szentföld belsejében állanak, egy új hatalmas morális jelszó, mely lassanként túlharsogja az ágyúk szavát: az annexiók nélkül való békének minden erőszakon győzedelmeskedő elve. E nagy jelentőségű jelszót távolról sem a megfogyatkozott s a poklok poklán keresztül vergődött emberiség felébredt humanizmusa szülte, hanem az a körülmény, hogy a háború ötödik évében az erők még mindig egyensúlyban vannak s ami stratégiai fölénnyel a központi hatalmak rendelkeznek, azt az entente számbeli gazdasági túlsúlyával pótolja. Az erők ezen egyenletes megosztása a hadviselő államok mindkét csoportja számára lehetetlenné tette imperialista céljaiknak megvalósítását, s így a világtörténelem legnagyobb háborúja, mely a legönzőbb hódítások céljából indult meg, végül az összes résztvevő nagyhatalmak imperializmusának letöréséhez vezetett. az annexiók nélkül való béke elvének elfogadása ennek a ténynek a belátását s a belőle folyó következmények levonását jelenti.

Ezen elvnek éppen Anglia volt leghangosabb szószólója és így számára teljes lehetetlenség a béketárgyalásokon Palesztina és Mezopotámia annexióját követelni. Angliának tehát más kibúvó megoldást kellett találnia, mely az entente által oly sokat hirdetett és ma már a központi hatalmak által hivatalosan is elfogadott demokratikus, méltányos és annexiómentes béke keretein belül is lehetővé tegye számára Palesztinának a német befolyás köréből való kiragadását. Ezt a célját Anglia a nemzetiségek önrendelkezési jogának Palesztinára való alkalmazásával véli elérhetőnek és ezen az alapon felvetette egy önálló zsidó Palesztina létesítésének eszméjét.

Kétségtelen, hogy Angliának ily irányú törekvései a béketárgyalásokon az egész világ zsidóságának rokonszenvével találkoznának, viszont Anglia számára egy önálló zsidó állam Palesztinának a német befolyás alól való függetlenítését jelenti. E tekintetben Palesztina sorsa feltűnő hasonlatosságot mutat a lengyel kérdéssel, a különbség csak az, hogy ami szerepet Lengyelország körül a központi hatalmak játszanak, az Palesztina ügyében Angliának jutott. Mint ahogy a központi hatalmak nem szándékoztak Oroszországnak visszaadni megszállt tartományait, úgy Anglia is bizonyára nehezen engedné ki kezéből az immár meghódított Palesztinát.

De mint ahogy a központi hatalmak sem gondolhattak a lengyel tartományok végleges annektálására, úgy Angliának is le kell mondania Palesztina megtartásáról. S mint ahogy a központi hatalmak életre keltették a lengyel kérdést és újra felállították a lengyel királyságot, hogy ezzel mindkét fél számára elfogadható semleges megoldást teremtsenek, úgy Anglia az önálló zsidó állam felállításával igyekszik hasonló semleges megoldást találni.

A világpolitika úgy fordult tehát, hogy Angliának az ő világhatalma kiépítéséhez feltétlenül szüksége van arra, hogy Palesztinát a német befolyás köréből saját érdekszférájába vonja át. S bár e cél érdekében csapatait a Szentföldre bevonultatta, a nyers hódításról az annexiók nélkül való béke elve miatt le kell mondania, s így az önálló zsidó állam eszméjéhez fordult, mely tetszetős formában is céljainak esetleges megvalósulását jelentheti. Mindezek a szempontok arra bírták a rendkívül éles látó és körültekintő angol diplomáciát, hogy Palesztina felszabadítását is felvegye a hangzatos jelszavak közé, melyekkel nagyszabású imperialista céljait leplezi. Az első lépés e téren a Balfour híres levele volt, melyre azóta Európa szerte hatalmas visszhang támadt. E levél nem maradt puszta szó és ígéret.
Chaim Weizman

Közvetlenül Jeruzsálem elfoglalása után már megbeszélések folytak az entente-államok között Palesztina jövője és államformája ügyében. E megbeszélések eredménye a dr. Weizmann elnöksége alatt felállított Palesztina-bizottság volt, melybe Olaszország és Franciaország is küldtek tagokat, Amerika pedig orvosi expedícióval támogatta. Április 6-án szálltak partra Jaffában és útjuk a Szentföldön diadalmenet volt: a zsidó gyarmatosok s a brit hatóságok mindenütt úgy fogadták őket, mint a születő zsidó állam vezetőit és képviselőit. Nagyon természetes, hogy ez események mély hatással voltak a központi hatalmak zsidó lakosságára is.

Ottokar Graf Czernin

Ennek ellensúlyozására 1917 nov. 18-án Czernin gróf is sietett a monarchia nevében a cionizmus iránt rokonszenvét nyilvánítani, december 30-án pedig elhangzott a legilletékesebb tényezőnek, Talaat pasa török nagyvezérnek nyilatkozata, melyben elismerte a Palesztinai zsidóságot, mint önálló nemzetiséget, szabad letelepedést ígért a "szentföld befogadóképességének arányában" és garantálta a Palesztinai zsidó gyarmatok teljes kulturális szabadságát iskolában, sajtóban, irodalomban, művészetben és vallási gyakorlatban egyaránt. Politikai tekintetben utalt arra a nagymérvű önkormányzatra, melyet a török alkotmány biztosít s amelyet egy készülő törvényjavaslat még inkább ki fog terjeszteni és kifejezte abbeli reményét, hogy ez az autonómia a zsidó bevándorlók politikai érettségét és öntudatát teljesen ki fogja fejleszteni. (Vossische Zeitung, 1917. dec. 31.) E nyilatkozat jelentőségre és fontosságra Balfour levele mellé állítható és dr. Max

Mehmed Talat Pasha

Kohlenscher valósággal az egész középeurópai zsidóság véleményét fejezi ki a berlini Neue Jüdische Monatshefte 1918. jan. 25-i számában: "Diese Erklärung des Grossvesirs kann als die erste Anerkennung des zionistischen Programmes durch die türkische Regierung angesehen werden. Sie enthält nichts weniger und nichts mehr, als die Anerkennung der jüdischen Nationalität und für das jüdische Volk die Feststellung des Rechtes der freien kulturellen Entwicklung, der freien Einwandlung und Niederlassung, der Selbstverwaltung."

E nagy jelentőségű nyilatkozatnak szinte visszhangja a német cionisták sürgetésére a német kormány hivatalos állásfoglalása, melyet von der Busche külügyi alállamtitkár fejtett kis amely bár újat nem mond, örömmel üdvözli a nagyvezér állásfoglalását a cionizmus mellett (Neue Jüd. Monatshefte, Berlin. 1918. jan. 10.). Hasonló szellemű a francia kormánynak 1918 februárjában kiadott kommünikéje is. (Zionist Review, London, 1918. febr. 16.)

E nyilatkozatok felrázták az egész világ zsidóságát és megérttették a cionizmus vezetőivel, hogy itt az idő céljaik megvalósítására. Az angol cionisták kiáltványa mindenütt visszhangra talált, az entente és a semleges külföld lapjai rokonszenves hangon foglalkoztak a cionista törekvésekkel. Ebben különösen a nagy olasz lapok, a Tribuna, a római Idea Democratica, a Giornale d'Italia vezettek és csatlakozott hozzájuk a svájci sajtó. A lausanne-i L'Ukraine ápr. 25-én ezt írja: Chacun sait que l'Angleterre est favorable ŕ ce projet et nous sommes les premiers ŕ l'appuyer". Igen meleg hangon nyilatkozott a cionizmusról Sándor, az új görög király is Szalonikiban, a Pro Israel nevű egyesület vezetői előtt.

Ez események Németországban sem maradtak hatás nélkül. Áprilisban Berlinben Delbrück tanár vezetésével és Ruscholan török követ támogatásával Pro Palestína néven egyesület alakult, amelynek célja a cionizmus beillesztése a német keleti politikába s a német politikai közvélemény felvilágosítása a cionizmus nemzetközi szerepéről és világpolitikai jelentőségéről. A német sajtó rokonszenvesen foglalkozik az új egyesülettel, a keleti kérdéssel foglalkozó hamburgi "Deutsche Levante-Zeitung" pedig hosszabb cikkben fejtegeti a cionizmus jelentőségét a keleti politikában, amit az angol példán okulva a németek is kezdenek már belátni és felismerni.

Ugyanekkor megmozdul a nyugati zsidó munkásszövetség, a Poale Zion. Április 28-án New Yorkban előzetes Palesztina-kongresszust tartanak, melyen igen világosan körvonalazzák a cionizmusnak a világháborúban elfoglalt helyzetét, céljait, kilátásait és kívánságukat egy önálló zsidó köztársaság felállításában foglalják össze. Június 6-án ezen az alapon megtartják a zsidó szocialista kongresszust és ennek eredményeképpen Meier London zsidó szocialista képviselő a cionista programot az Unió kongresszusa elé terjesztette és kérte, hogy a kis nemzetek önrendelkezési joga alapján az Egyesült Államok azt békepolitikájuk egyik alappontjának tekintsék.

A cionizmus e jelentékeny eredményeivel és térfoglalásával számolt a török kormány, mikor júliusban Konstantinápolyba hívta a cionizmus vezetőit, hol Talaat pasa beható megbeszéléseket folytatott velük a Palesztinai kérdés megoldása ügyében. A cionizmus ezzel belépett a legkomolyabb politikai tényezők sorába. A kérdés megoldásának különösen az ifjú-török komité áll útjában, mely nemzeti féltékenységi okokból ellenzi egy önálló zsidó nemzetiség megalakulását. Az Ikdam július 31-i számában Ahmed Djevdet bej fejti ki ezt az álláspontot: "Les Sionistes veulent nous éblouir en nous promittant d'enrichir la Palestine. Mais nous ne voulons nullement que le monde islamique, qui s'étend depuis Constantinople jusgu'ŕ le mer d'Oman soit coupé par une autre natonalité. Nous ne pouvons pas consentir ŕ ce qu'une autre nationalité se forme ŕ volonté au milieu des pays purement islamiques. Il est evident, qu'aprčs que les Juifs auront reussî peu ŕ peu ŕ établir en Palestine huit et dix millions habitants, et męme bien avant, le monde islamique sera divisé."

Sultan Abdulhamid

Az ifjú-török komitét tehát, mely természetesen a legsovénebb érzelmekkel van eltelve, ugyanazon aggodalmak bántják, mint egykori ellenfelüket, Abdul Hamid szultánt, mikor Herzl először tett ajánlatot a Palesztinai zsidó bevándorlásra nézve. Kétségtelen, hogy ezen aggodalmak el fognak oszolni, hiszen a középeurópai zsidóság semmiféle szeparasztikus törekvést nem táplál Törökországgal szemben és teljesen meg van elégedve a központi hatalmak diplomáciája által felajánlott megoldással, mely a török államjogi kereteken belül Palesztinának szabad gyarmatosítását s a zsidó gyarmatok teljes kulturális és gazdasági önállóságát és fejlődési lehetőségét garantálja. Az entente ezzel szemben ugyan többet ígér: egy teljesen önálló zsidó állam megalkotását az ősök földjén.

Herzl Tivadar

De világos, hogy Anglia könnyebben akadozhat a török birodalom területéből, mint a központi hatalmak. Másrészt senki sem ringatja magát hamis illúziókban a kapitalista államok altruista törekvései felől és mindenki tisztában van azzal, hogy Angliának legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy a zsidóság évezredes álmát valóra váltsa. Ám a helyzet úgy fordult, hogy Anglia számára kívánatos egy önálló zsidó Palesztina megalakulása, s e tekintetben az angol külpolitika párhuzamosan halad a cionista törekvésekkel. Csakis e kedvező konstelláció alapján remélheti a cionizmus céljainak esetleges megvalósítását. A kérdés ezek után az, hogy ilyen körülmények között micsoda álláspontot foglaljon el a cionizmus, és micsoda szerepet kell majd játszania a béketárgyalások alkalmával?

Kétségtelen, hogy a cionizmus nem foglalhat állást egyik hatalmi csoport mellett vagy ellen sem, hiszen a cionizmus nemzetközi szervezet és tagjai mindkét hadviselő fél nemzeteihez tartoznak. A cionizmusnak nem lehet más szerepe e nagy napokban, mint a Palesztinai kérdésnek állandó ébren tartása, a zsidó nemzetiségnek és önállóságnak folytonos propagálása úgy a központi hatalmak, mint az entente államaiban, ma inkább mint valaha és az elkövetkező béketárgyalásokon szóban és írásban azért küzdeni, hogy a nagyhatalmak versengéséből egy önálló zsidó állam szülessen meg, mint semleges megoldás.

A cionizmus számára ezzel elérkezett a régóta várt nagy történelmi pillanat. Palesztina sorsának egyik nagyszabású fordulópontjához jutott s a cionizmusnak kötelessége, hogy e fordulatot a zsidóság javára felhasználja. Palesztina léte vagy nem léte is odakerült a megoldásra váró nagy kérdések közé s a világháború, mely egészen más okokból és egészen más célokért indult meg, így érlelte meg más nagy politikai átalakulások között a cionista álmok teljesülését is. Ma még nincs vége az óriási történelmi összeomlásnak és újjászületésnek és ember még nem tudhatja, hogy abban a mélységes katlanban, amelyben államok és nemzetek sorsa kavarog, miként fognak azok a jövő évtizedek hosszú sorára kijegecedni.

De ebben a katlanban ott forr Palesztina sorsa is s a cionizmusnak minden oka meg lehet a legszebb reményekre. Amit a cionizmus eddig Palesztina gyarmatosítása körül végzett, az olyan volt, mint a korallok parányi, de kitartó munkája a föld geológiai felépítésében. De a világpolitikában ma a nagyarányú kataklizmák, gigantikus földrengések és vulkáni kitörések korát éljük. S mily parányiak a korallok fehér zátonyai a vulkáni kitörések méhéből születő hegyóriásokhoz képest! Ami a közelmúltban még hosszú évtizedek kitartó munkájával is elérhetetlennek látszott, azt napjainkban a felszabadult történelmi őserőknek egy szerencsés fordulata megteremtheti. E világháborúban néhány olyan politikai átalakulást értünk meg, amilyet néhány év előtt még lehetetlennek hittünk volna.

Az utolsó fehér cárt Szibériában részeg katonák agyonlőtték s az összeroskadó orosz birodalom romjain évszázadokon át elnyomott népek egész sorozata, lengyelek, finnek, ukránok, észtek és livlandiak keltek új politikai életre, egyedül a zsidók ne tudnák nemzeti és állami önállóságukat visszaszerezni? Az önálló zsidó állam ma már valóban nem tartozik a lehetetlenségek közé. Nagy államok viaskodásából, pusztító katonai mérkőzéséből, áldatlan politikai és gazdasági versengéséből így születhetik meg az idealizmusnak egyik legszebb diadala, s az emberiségnek ebből az önálló önmarcangolásából más nagy politikai és társadalmi evolúciók mellett talán egy évezredes történelmi álom valóra váltát is a fejlődés pozitív tényei közé írhatjuk.


E sorokban olyasmivel ismerkedik meg az olvasó, ami, kivált itt Magyarországon, egészen idegen valami: a zsidó nemzeti érzéssel –, a tárgyánál fogva is érdekes tanulmány írója ennek az érzésnek, az ő cionista meggyőződésének és törekvésének szemszögéből nézi a Szentföld történelmi talaján egy esztendő óta történőket. A tanulmány közlésére, egyéb értékén kívül, éppen ez vitt bennünket: a cionista gondolatmenet ismertetésének szándéka, s az arra való figyelmeztetésé, hogy az immár ötödik éves világháború éppen nemzeti és faji tekintetben olyan érzékenységeket termelt s egyben olyan lehetőségeket teremtett, amelyek közepett oktalanság, mert veszedelem ilyesmikkel oly ledéren, nyeglén vagy gondolattalan játszani, mint a háború előtt talán még lehetett. Semmisem éleszti fel, s feléledése után menten vadítja is, a faji, a nemzeti tudatot, mint a hideget-meleget váltakoztató skót-douche rendszer, mikor egy fajtát elébb tyúkkal-kaláccsal magukhoz édesgetnek, majd eret akarnak rajt vágni s lecsapolni a zsírját, amért meghízott. Minden szűkeszűség, irigység vagy rosszhiszeműség, melybe a magyart a nemzeti vagy faji védekezés címén akarják beleprédikálni, istentelen játék s vulkánon való táncoltatás olyan időkben, mikor az ég minden tájéka felől éppen a nemzeti s a faji eszme fordul a magyarnak állami kialakultsága s ezzel faji megmaradhatásának talán egyetlen igazi biztosítéka ellen. Ha van elmélet, melybe ma a magyar érdek a nemzeti eszme hajtóvadászata elől menekülhet, csak valamely nemzetközi vagy nemzetfölötti lehet – s akik a magyar azon a természetes és szent igényén fölül, hogy meg akar maradni, ország akar maradni s függetlenségben kívánja tartani ez országát, még valamely befelé, önnön kebelén belül való chauvinizmusra és türelmetlenségre is izgatják, nemcsak lelkiismeretlenek, de tudatlanok is.

Ignotus

FEL