Róbert Péter:

Zsidók az 56-os forradalomban

2021.10.22.

 

Az 1956-os forradalomban a zsidóság mint felekezet vagy lakossági csoport külön nem vett részt, de zsidó egyének annál inkább. Számuk országos arányukat valószínűleg elérte, ha a budapestit azért nem is.

Az előkészítésben kiábrándult értelmiségiekként jelentős szerepet játszottak: Déry Tibor, Benjámin László, Tardos Tibor, Zelk Zoltán, Táncos Gábor, Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Örkény István, Vásárhelyi Miklós – hogy csak a legismertebb töredéküket említsem. Ők baloldaliak voltak, de felháborította őket az eszmék gyakorlati megvalósítása és fokozatosan egyre inkább ellenzékiek lettek ami akkor Nagy Imre támogatását jelentette.

Meg kell jegyezni, hogy noha a zsidóság többségét a kommunista rendszer egzisztenciálisan kedvezőtlenül érintette (államosítások, kitelepítések, vallásellenes és anticionista perek) a nem oly régi (12 év!) antiszemita vészkorszak emléke a harcok kezdetén bizonyos riadalmat okozott. Emlékszem rá, hogy a lövések hangjára sok családban a lakások hátsó kijáratát illetve az 1944-es "keresztény papírokat" keresgélték!

A fegyveres küzdelemben a kezdettől ott voltak közül emeljük ki a következőket: Angyal István, Szirmay Ottó, Csongovay Per Olaf (Tűzoltó utcai csoport vezetői), Nickelsburg László, Stellner László (Baross téri parancsnokok), az előbbit bajtársai "zsidó Lacinak" nevezték, utóbbi végig kapcsolatban állt a budapesti hitközséggel.

Bán Róbert a Széna téren Szabó János parancsnok helyettese, majd a Maros utcai felkelők vezetője volt, e sorok írója még látta az "aknatoronynál". Itt harcolt elszántan Einhorn Gizella, akit a többiek Vadmacskának becéztek (a bukás után Izraelbe menekült). Bátran, önfeláldozóan küzdöttek bajtársaikkal együtt, éberen ügyelve a forradalom tisztaságára, fellépve az esetleges – ritkán előforduló – fosztogatások, szélsőséges megnyilvánulások ellen.

Renner Péter a Corvin köz egyik rajparancsnoka volt, felderítőnek tették rátermettsége okán. Társaik tudtak zsidó származásáról, de ez nem számított a nagy nemzeti küzdelemben.

Hivatásos katonák voltak: Kovács István (Nagy Imre vezérkari főnöke), Marián István a Műszaki Egyetem katonai tanszékének vezetője, Gosztonyi Péter aki Maléter segédtisztje volt a Kilián laktanyában - aki az emigrációban neves hadtörténész lett.

A harcolók közül csak a vezetőket említettem, kihagyva sok névtelen hőst, pedig megérdemelnék, pl. a 15 éves Szeles Erika Kornélia 15 évesen esett el.

Az Igazság című lapot, amely fejléce szerint is "a forradalmi ifjúság és honvédség" újságja volt Gáli József és Obersovszky Gyula szerkesztette. Bukás után az Élünk című illegális lappal folytatták a küzdelmet.

Természetesen a megtorlás őket sem kímélte. Aki nem hagyta el az országot börtönbe került, legtöbbjük halálos ítéletet kapott, még Földes Gábor színházi rendező is, aki pedig ellene volt a mosonmagyaróvári lincseléseknek.

Az 1956-os ügyek utolsó kivégzettje az általam már említett Nickelsburg László volt. A fennmaradt tárgyalási jegyzőkönyvek szerint az 1944-es deportálásukat, üldöztetésűket súlyosbító körülménynek vették, mondván hogy nekik fokozottan hálásnak kellett volna lenniük a Szovjetunió iránt.

Meg kell jegyezni, hogy mivel a szekularizált korban a felekezetet nem tartották számon, sok a kétes eset, a feltehetőleg zsidó származású volt, pl. a fiatalon kivégzett Mansfeld Péter.

Eőrsi László monográfiáiban az egyes felkelő csoportokról sok az utalás a felkelők családjára, eredeti nevére amelyből gyakran kitűnik az illető zsidó mivolta.

Forradalmi bizottságok, munkástanácsok alakításában zsidók gyakran és tevékenyen részt vettek. Ezek a szervek a helyenként (pl. a Tiszántúlon) előforduló antiszemita hangokat erélyesen visszautasították, volt ahol a zsinagógák, zsidó intézmények elé nemzetőröket állítottak őrségbe. A forradalom – sajnos ideiglenes – győzelmét mindenkivel együtt a magyar zsidóság is üdvözölte, a budapesti hitközségen forradalmi bizottság is alakult. Beszélgetésekben sokan már örültek a megnyíló vállalkozási, üzleti lehetőségeknek!

Jellemző, hogy a bukás utáni "disszidálási" hullámban a zsidók számarányukat többszörösen meghaladóan vettek részt (Bécsben több mint 20.000-en jelentkeztek zsidó szervezeteknél) és amikor 1957-ben néhány hónapig legálisan lehetett kivándorolni több mint 10.000-en érkeztek Izraelbe.

Az előző rövid összefoglalás reményem szerint talán segít az egyes csoportokból kiinduló, az 56-os forradalom, az akkori egységes nemzeti kiállás emlékét elhomályosító hangok elleni tisztázásban.

Zsidó részről ki kell emelnünk a mai napig is működő Magyar Zsidó Szabadságharcos Emlékbizottság tagjainak ilyen irányú tevékenységét, akik ünnepségekkel, megemlékezésekkel (pl. emléktábla a Baross téren) szolgálják ezt a minden oldalról fontos ügyet.