Sándor Kálmán 

Kutyavásár Budán

2024.11.25.

1.

Ezerkilencszáztizenkilenc október 11-én, szombaton este Budapesten őszi eső szitált. A Lipótváros utcáinak kövezete nedvesen fénylett. A házak falán – a gyér sarki gázlámpák fényének esőszűrte kékessárga derengésében – fenyegetően ott gubbasztottak a román királyi hadsereg és a fehérterror magyar kormányának foltosra ázott falragaszai.
    Nem volt még fél kilenc. A közeli Bazilikában harangoztak.
    A Nádor utca 8. számú ház első emeleti ablaksora fényárban tündökölt. A kapu előtt gumikerekű magánfogatok várakoztak s két gépkocsi is. Az idő sötétítette tölgyfa kapura – több hete már – fehér festékkel lemoshatatlan apostoli kettős keresztet festett valaki, s ezt: "Éljen Horthy!" A kettős kereszt alsó szárán nagy, barna folt sötétlett, megszáradt vér; egy járókelő támasztotta ide kiontott beleit az elmúlt éjjel, miután ismeretlen tettes tiszti bajonéttal hasba szúrta.
    A szitáló esőben köpenyeges kocsisok nézegették unatkozva a házbeli divatáru-üzlet kirakatát, amelynek üvegén belül – aznap ragasztotta oda az aggódó tulajdonos – széles fehér selyemszalaggal keretezett plakáton ez állt: A keresztény magyar ember tízparancsolata!
    – Madzagja sincs néki – szólt az egyik kocsis lekicsinylőleg. S a plakát alatt sorakozó háromszázhatvan koronás egységárú, csempészett, világoskék olasz zefír alsónadrágok felé bökött. – Ez a divat – mondta egy piros sapkás öreg hordár bagót gyömöszölvén zápfogára –, kérném.
    A ház előtt rövid egymásutánban két gumikerekű csukott hintó állt meg. Az elsőből középtermetű, kissé köpcös, sötét felöltős úr szállott ki: Székely Ferenc, a Belvárosi Takarékpénztár és a Pesti Izraelita Hitközség elnöke. Csak a hordár szalutált neki, az ácsorgó kocsisok sandítottak utána a szemük sarkából, amint a bankigazgató előkelő tartással, ám aprókat szusszantva baktatott a kapu alatt a lépcső felé. A második kocsiból ekkor – a Bazilika tömpe orrú plébánosa kíséretében –, az ellenforradalmi magyar kormány vézna termetű pénzügyi államtitkára lépett ki. Őket az egybegyűlt kocsisok többsége meghajlással fogadta, sőt, egyikük levette viaszosvászonnal bevont, vízhatlan keménykalapját: "Dicsértessék! " így szólt, a mellette álló pajtása meg így: "Éljen!"
    A plébános magasra emelte szoknyáját, hogy ne érje az őszi lucsok, félretolta útjából a gyalogjárón bámészkodó ifjabb Dubák Lajoska tizenegy esztendős házbeli kisfiút, s burnót- és tömjénillat keverékét árasztva maga körül, az államtitkárral együtt belépett a kapun, melynek küszöbétől egészen az első emeleti Stercz lakásig ezúttal vörös kókuszszőnyeg vezetett. A plébános új cúgos cipője erősen nyikorgott. A kapualját egyébként a szomszédos Gresham kávéházból kölcsönkért ünnepi pálmák is díszítették.
    A Bazilika harangjai elhallgattak.
    – Ez máma országos estély a szalámigyároséknál – mondta a bekövetkezett csendben a vízhatlan keménykalapú kocsis, és végleg eljött a gatyakirakattól.
    – Esznek-isznak – mondta a társa – legkivált.
    – Tárgyalják a haza sorsát – szólt az ősz bajszú hordár, s felemelte mutatóujját. – Kilencszázmilliós kölcsön forog szóban a bankoktól.
    Senki nem felelt. A kocsisok sértő módon hátat is fordítottak.
    – Köpök rátok! Antiszemiták! – gondolta végül a piros sapkás Móric bácsi, és csoszogva elindult a szitáló nedvességben hazafelé; a lábbütykei is fájni kezdtek.
    A Ferenc József téren várnia kellett a 8-as villamosra. Többen is ácsorogtak a lámpa alatti megállónál. Valami embereket vezettek éppen arra láncon a rendőrök.
    – Hátrább! Hé! – mondta az egyik rendőr a villamosra várakozóknak.
    A láncravertek ott haladtak el a gázlámpa fénykörében. A menet végén középkorú, erős termetű férfi; ez hangosan, asztmatikusan zihált. Egyszerre csak mindkét kezét a vaskarperecekkel együtt a magasba emelte – ezzel a furcsa mozdulattal tudta csak megtörülni verejtékes homlokát. Jobbja a bilinccsel ökölbe zártan s tétlenül a levegőbe meredt, míg balja a homlokát törölte; a lánc árulkodón csörömpölt. Ő meg mosolygott – éppen a hordárra. A piros sapkás öreg óvatosan körülsandított, s erősen megszeppent, mert azt látta, hogy a mellette ácsorgó katonazubbonyos férfi egyenesen odabólint a rabnak, s emeli is ököllé csukott jobbját, mintha ő is a homlokát törölné. Ennek a villamosra várakozó katonazubbonyosnak két ujja csonka volt.
    Egy rendőr puskatussal hátba lökte az asztmatikus foglyot: – Mozgás! Hé!
    Távolabb külön villamos vesztegelt. Arra az egymáshoz láncolt, zúzott arcú emberek egész csoportjait gyömöszölték fel kísérteties csendben a titkosrendőrök. Időnként egy szitok, s csak a lánc csördült néha.
    – Minden este! – szólt valaki.
    – Viszik őket a Főkapitányságról a Gyűjtőbe – mondta egy másik villamosra várakozó.
    – Szegények... – szólt egy öregasszony, és keresztet vetett.
    – Büdös kommunisták! – mondta egy úr.

2.

    – Kegyelmes uram, biztos értesüléseim szerint az Egyesült Államok elnökének, semmi kétség, agylágyulása van.
    Pekár Gyula, az ellenforradalmi magyar kormány minisztere úgy tett, mintha nem is hozzá szóltak volna.
    Két inas gyümölcsparféval járt körül; szivarok kék füstje úszott a levegőben; kis dohányzóasztalok körül beszélgető csoportok üldögéltek, a poharakban francia konyak, szerémségi ószilvórium vagy pezsgő. A negyedik szobában halkan zongorázott egy pakompartos rendőrkapitány, a vendéglátó Stercz család távoli rokona.
    – Már a német kérdés tárgyalásakor is igen sajátságosan viselkedett a békekonferencián – szólt a Bazilika tömpe orrú plébánosa.
    Hallgattak. Nézték a minisztert. Az a homlokát ráncolta.
    – Clemenceau egyszerűen az ujjára csavarta Wilsont. Ez tény! – szólt egy kifejezetten keresztény, ámde a csőd szélén álló pénzintézet Sámy nevű ügyésze.
    – Sajátságos – csóválta a fejét a Bazilika plébánosa –, sajátságos, hogy csak most tört ki rajta.
    A miniszter sandítgatott a terem másik sarka felé.
    – A szifilisz, főtisztelendő uram – mondta ekkor dr. Angyall Emil, egyetemi magántanár, a Rókus kórház sebészfőorvosa –, az agyban köztudomásúlag néha egy emberöltőn át ellappang betokolódva.
    – Elég! – mondta ekkor Pekár Gyula, s felállt. A főorvos elvörösödött. Csend lett. A magyar urak észbe kaptak: a terem túlsó sarkában a francia misszió egyik őrnagya beszélgetett Simonescu román alezredessel, azok nagyon nézegettek feléjük. Az estélyi ruhás háziasszony, Mair Hugóné született Stercz Amália éppen sós mandulával kínálta az idegen tiszteket.
    A két méter magas miniszter ott is hagyta már a magyar urakat. Nem is biccentett. A távolabb álldogáló kistermetű ifjabb Chorin Ferenccel, a Salgótarjáni Kőszénbánya elnökének fiával kezdett tüntetően hangos francia nyelvű beszélgetést arról az egyházzenei hangversenyről, amelyet a napokban rendeztek a budai Koronázó Főtemplomban, József főhercegék és Troubridge angol tengernagy jelenlétében.
    – Hja – mondta halkan egy éles eszű úr, és a monoklis Stercz Viktor karhatalmi főhadnagynak, a dúsgazdag házigazda fiának karjára tette a kezét –, ilyen a politika.
    A főhadnagy hallgatott.
    – Paralízis ide, paralízis oda, mégiscsak elnök! – mondta az éles eszű úr. – Azok meg szövetségesek! – magyarázatként hunyorított a fülelő idegen tisztek felé.
    – A dunai hajózás érdekei szempontjából a Punto Franco létesítése Csepelen... – hallották ifjabb Chorin Ferenc vékony hangját.
    Az eső odakünn már elállt; a Duna felől vezető utcákban emelgetni kezdte fejét az októberi éjszakák hideg szele; az ereszekről lecsöppenő maradék nedvességet oda-odaverte a Stercz-lakás kivilágított ablakaihoz. Lenn az utcán a kocsisok hallgatták a kiszűrődő zongoraszót, s látták a vendégek suhanó árnyképét az ablakfüggönyök mögött. – Nagyon szép világ van odafönn! – mondta a vallásosabbik kocsis.
    Ám odafönn hirtelen sötét lett: a hétszobás lakás egymásba nyitott termeiben kialudt a villany. A zongora is elhallgatott: csak a nagy ebédlőben világított a borszesz kék lángja egy inas tálcáján, a vörösréz török kávéskanna alatt, és a terjengő szivarfüst vált a sötétben egyszerre jéghideggé. Egy pillanatig tartott ez. Pekár miniszter megfogta az egyik szék karfáját; egy úr idegesen nevetett; az ilyen világítási zavarok az utóbbi időben aggasztó gyakran ismétlődtek Budapesten. Szabotázs?
    Azután a viaszgyertyákat utánzó falikarok, a csiszolt üvegcsillárok, a faragott állólámpák újra szórni kezdték a sárga villanyfényt, a zongora a negyedik szobában belevágott a Leányvásár nagykeringőjébe, női nevetés hangzott, a miniszter elengedte a szék karfáját, s újra megindult a férfiak német, francia, román és magyar nyelvű társalgásának halk mormogása. Az inas porceláncsészékbe töltögette a párolgó kávét, s vitte a szobák sarkaiban szivarozó szmokingos, szalonkabátos uraknak. Azok merev mosollyal csevegtek vagy figyelmes arccal hallgattak, fél szemük azonban mindig másfelé járt; tekintetükkel többnyire a minisztert keresték vagy a pénzügyi államtitkárt. Egyesek a mogorva arcú Kohner báró felé sandítottak.
    A házigazda, az ősz hajú Stercz János kissé ódivatú szmokingban hol ennél, hol annál a beszélgető csoportnál bukkant fel, meghajolt, mondott egy-két udvarias szót, zsarnoki fejmozdulattal odaintette az inast, hogy gyűrűs szivart, konyakot, pezsgőt, édességet vagy feketét kínáljon, azután végigsöpört a hasán a tenyerével – ezt a mozdulatot még a hentespult mögött szokta meg –, alázattal! – mondta, s lépett tovább. A képzeletbeli henteskötény lesöprésének e mozdulata láttán a monoklis Stercz Viktor főhadnagy mindannyiszor elkomorult.
    A meghívott vendégek lehettek vagy harmincan. A hölgyek mind lemondtak, néhány jelentéktelen személy kivételével. A vendégek többsége javakorabeli, elő-kelő úr, közülük is, sajnos, vagy öten – egyenesen izraeliták! S azután itt volt – mennyire ide nem illően! – cseréppipájával a borvirágos orrú, dúsgazdag Preslmacher pék, a házigazda régi cimborája a Józsefvárosból.
    – Söpredék! – állapította meg az előkelősködő Stercz főhadnagy, a házigazda fia. – Mindenféle vallásúak. És hol maradtak a hölgyek?
    Arca savanyú volt. Rosszkedvét enyhítette kissé, hogy mégiscsak eljött két tiszt a francia misszióból, továbbá egy román vezérkari alezredes meg egy főhadnagy.
    – Italt, báró úr? – kérdezte a házigazda, s hajlongva végigsöpört képzeletbeli henteskötényén.
    – A szívem! – felelte az öreg Kohner báró, a budapesti pénzpiac egyik hatalmassága – a szívem, kedves Stercz! – Jobb kezét bal mellére tette s a fejét rázta.
    – "Nicht-nicht" – szögezte le anyanyelvén a szalámigyáros, és ment tovább.
    Az öreg báró mögött összehunyorított két magyar karhatalmi tiszt, Stercz Viktor barátai. Az egyik félhangosan a libatöpörtyőről tett valami sértő szándékú megjegyzést, a másik meg markával a saját torkát kezdte tréfásan szorongatni, hörgött is hozzá, s így szólt: – Majd Horthy! – Mindketten ittasak voltak már kissé.
    Tíz óra felé járt az idő. A zongoraszobában inkább a fiatalabb vendégek gyülekeztek. A román főhadnagy a zongorához támaszkodott, füle piros volt már a pezsgőtől. Főzőt viselt, s francia nyelvű sikamlós történetekkel szórakoztatta a házigazda érett korú asszonylányát, az ezüstlamé ruhás, élveteg külsejű, ám belül kissé már riadt Mair Hugóné, született Stercz Amáliát. Két fiatal lány a kották között keresgélt. Az egyik, Edit volt a keresztneve, a Rimamurányi ügyvezető igazgatójának leánya, a szélesebb körű családhoz tartozott. A másik, ezt Marsalkó Máriának hívták, vöröses hajú, erősen rövidlátó orvostan-hallgatónő, Edit egyetemi évfolyamtársa, úgyszólván véletlenül csöppent ebbe az előkelő társaságba; kevés volt a hölgy, s ő jól beszélt franciául.
    A termekben kis mozgás támadt, néhány beavatott egyszerre sandítgatni kezdett az úgynevezett "zöld szalon" felé. Annak ajtajában ott álldogált – megtévesztően hanyag vendéglátói fesztelenséggel, ám a valóságban mintegy őrködőn – a szalámigyáros madárfejő veje, Mair Hugó úr, az Sch. Vasöntöde tulajdonosa. S odajött a felesége is, akinek rövid időre sikerült magáról leráznia a kissé ittas román főhadnagy társaságát. Ott állt már – szigorú veje madárfejének egyetlen intésére – ünnepélyes arccal maga Stercz János is, aki igazában csupán névleg látta el a házigazda roppant társadalmi körültekintést igénylő tisztségét. Vakarta is a fejét gondjai, büszkeségei s az egybegyűlt társadalmi előkelőségek közepette, s mondta is éppen öt perccel előbb egyetlen bizalmasának, a krajcáros cseréppipájából mérhetetlen bűzfellegeket előpöfékelő Preslmacher péknek: – Leider, muszáj ez az előkelőség nekem, aus Politik! – Most azonban ott állt az ajtó előtt, odahunyorított kenyérgyáros cimborájának igen büszke arccal, melyen éppenséggel nem látszott, hogy ez az egész fényes estély – egy szalámigyáros másodrendű lakásában – igazában csak szegényes ürügy volt bizonyos politikai, illetve pénzügyi természetű találkozó létrehozására.
    Az ajtó felé tévedő, kevésbé előkelő járatlanokat a madárfejő vő szemének egyetlen intésére Stercz János úr fogta szépen karon, esetleg hátba is vágta bizalmas szemhunyorítás kíséretében, s elvitte pezsgőt inni, beszélt az áldozatnak néhány szót az élelmiszeripar részvényeinek várható tőzsdei árfolyamáról, azután rásózta valakire, és jött vissza. Másokkal Stercz Amália kezdett sokat ígérő csevegésbe. Volt olyan is, akit az előkelő Mair Hugó úr állított meg, nem csekély fáradsággal, ám kifogástalan diplomáciai tapintattal, mindenféle jó társasági ürügyeket koholva.
    Mert odabenn, az úgynevezett "zöld szalon"-ban – ahonnan csak mintegy öt napja sikerült a gyerekpelenkákkal együtt kilakoltatni a Tanácsköztársaság beutalta négytagú munkáscsaládot –, mintha a véletlen hozta volna össze, könnyed társasági arccal gyülekezni kezdtek a pénzügyi és politikai közbenjárók.
    Ott ült már egy kereveten a fehérterrorista magyar kormány vézna pénzügyi államtitkárával Székely Ferenc bankigazgató, a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, szalonkabátosan. S oldalán, mintegy közvetítőként, az agg Polónyi Géza, ismert szenilis függetlenségi politikus és ügyvéd, a Közmunkatanács volt elnöke. Ő ezúttal teljesen jutalékmentesen üldögélt, jóságos arccal, a hitközségi elnök és az antiszemita politikus között, csupán a jobb jövő s befolyása további növekedésének reményében. Patinás, előkelő irodájának ugyanis – melynek szerencséjét annak idején egy Luft Rézi nevű ismert és gazdag nyilvánosház-tulajdonosnő bonyolult üzleti ügyeivel kapcsolatos rendőrségi, belügyi, sőt vallás- és közoktatásügyi minisztériumi kijárások alapozták meg –, a sanyarú jelenkorban egyaránt voltak függő ügyei, kedvező megoldásra váró jogesetei a pénzügyi és kereskedelmi kormányzat, a Hitközség, a bankok, a római katolikus Anyaszentegyház és az ipar köreiben: dús nagytrafikengedélyek, zsíros jövedéki megbízatások, állami telekkisajátítások, építési engedélyek, grófi parcellázások, nagy terjedelmű adótörlések, püspöki földbérletek, közhasznú iparengedélyek, uzsorakamatlábas hiteligénylések, zugkonzorciumok hazafias célzatú külkereskedelmi tervezetei: közöttük máris egy izzóan sürgős portugál szardíniabehozatali s egy másik, még égetőbben közérdekű lichtensteini sérvkötő-behozatali ügy! Az ügyvédi irodát – gyengeelméjű atyja helyett – egyébként egy idő óta amúgy is Dezső fia vezette.
    Az agg függetlenségi politikus – fél lába már a sírban – még tűzzel is szolgált az államtitkár szivarjához; egyébiránt éppen aznap fogalmazott egy dacos nyilatkozatot a Pesti Hírlap részére, miszerint "jellemes ügyvéd nem véd kommunistát"!
    Polónyi elfújta a gyufát, s Kossuth Lajosról csevegett. "Vén marha" gondolta az államtitkár, s hallgatott. A bankigazgató meg csak mosolygott.
    S a szalon ablak felőli sarkának egy kényelmes fotőjében ott dangubált már száztíz kilójával Pekár miniszter is. Harsogó baritonján bevezetésként Ady Endre költészetéről mondott a Salgótarjáni Kőszénbánya satnya termetű elnökhelyettesének néhány erősen kárhoztató szót, majd Krompaszky Miksa tankerületi királyi főigazgatóra is hivatkozva, rátért annak részletes ecsetelésére, miért helyesli minden igaz magyar ember Móricz Zsigmond írónak és Alexander Bernát bölcsésznek a Kisfaludy Társaságból való kizáratását. Ifjabb Chorin Ferenc csak hallgatott, alig várta, hogy a miniszter végre abbahagyja, és a nyílt beszédre szánja magát.
    Egyelőre azonban senki nem vállalkozott a pénzügyi természetű kérdések megpendítésére, senki nem mert elsőnek előhozakodni a mai találkozó tulajdonképpeni céljával. Társasági csevegés fedezéke mögé bújtak az urak. – Azok közönséges hazaárulók! – mondta vörös arccal három másik magyar íróról Pekár Gyula.
    Az öreg Kohner báró csak most jött be. Dörmögött. A fanyar Vészi volt vele, a kormány német nyelvű napilapjának hajlongó főszerkesztője, továbbá Mair Alfréd, a madárfejő Hugó úr nagy tekintélyű bátyja. A nyershús arcú Mair Alfréd – a Rimamurányi-Salgótarjáni Vasművek ügyvezető igazgatója, s ezenkívül az újsütetű Fehér Ház Bajtársi Egyesületnek régi ellenforradalmárként nyilvántartott, befolyásos alelnöke, Pekár barátja – volt ennek az egész Stercz estélynek, s pénzügyi hátterű pezsgős társasági találkozónak spiritus rectora. Az ő tölgyfa-burkolatú részvénytársasági irodájából finom világnézeti selyemzsinórok húzódtak a fehérterror kormányköreiig, vastag üzleti drótkötelek a bankokhoz és a nagyiparhoz. De vezettek innen mindenféle közönséges madzagok: a titkos pénzügyi támogatás láthatatlan cukorspárgája a kisebbfajta pogromokat szakadatlanul napirenden tartó Ébredő Magyarok Egyesületéhez, a megvesztegetés durva kenderkötele a nagyarányú politikai üldözéseket az egyes üzemeken belül külön igazgatósági szempontok szerint foganatosító rendőrséghez, s egy külön nemzetiszínű pántlika kapcsolatai egyenesen Friedrich István jelenlegi miniszterelnökhöz: egy hajdani kényszerű váltóprolongáció szomorkás emléke, még a miniszterelnök mátyásföldi gépgyáros korából.
    A szomszédos szobában a francia misszió őrnagya táncra kérte Stercz Amáliát. A Gésák hangjaira keringőzni kezdtek.
    – Nincs szebb a táncnál! – mondta Vészi főszerkesztő, kipislogva az ajtórésen. – Báró úr nem táncol?
    – A saját költségemre? – rázta a fejét Kohner, s nézte a zöld szalonbeli, kölcsönre váró őskeresztény urakat.
    A zöld szalon ajtaját, amely körül mindmostanáig teljesen hiába ólálkodott a Bazilika tömpe orrú plébánosa, ekkor egyszerűen becsukták. A heves politikai ambícióktól marcangolt plébános, akit csak afféle közvendégnek hívtak, künn rekedt. "A misét meg elhanyagolják", gondolta keserűen.
    Az ajtót a sóvárgó plébános tömpe orra előtt méghozzá a tanácskozás egyik legalacsonyabbrendű résztvevője csukta be! Egy gőgös arcú nyeszlett úr. Pakompartot viselt: dr. Preslmacher Albin, a pénzügyminisztérium egyszerű osztálytanácsosa, a cseréppipás Preslmacher pék diplomás idősebb fia. ("Az én Albim egy kiflit nem tud megsütni! – mondta róla odakünn büszkén az öreg pék. – Igazi államférfi! Bezárkózott!")
    – Ezt a Krausz Simont nem kellett volna meghívni? – vonta félre odabenn, a külvilágtól immár elszigetelt zöld szalonban Preslmacher osztálytanácsost az erősen konyakillatú dr. Sámy, a teljesen keresztény, ámde a csőd szélén álló takarékpénztár ügyésze. – Annak könnyebb dohánya van!
    – Csöndet kérek! – mondta merev mosollyal a vézna pénzügyi államtitkár. A miniszterre nézett.
    – Uraim! – szólt mély s most kissé remegő baritonján Pekár Gyula. – A szerencsétlen magyar haza...
    ...És megkezdődött a nagy tanácskozás az ellenforradalmi kormánynak nyújtandó kilencszázmillió koronás bankkölcsön ügyében.