Helga Schubert 

Júdások szoknyában

Hitler női besúgói

(részlet)

2026.04.10.

 

Karlrobert Kreiten

 

Berlin-Plötzensee börtönének vesztőhelyén 1943. szeptember 7-én felakasztották Karlrobert Kreitent, a 27 éves zongoraművészt.

Nyolc fős csoportokban, gyors tempóban, összesen 186 halálraítéltet végeztek ki a szeptember nyolcadikára virradó éjszakán. A hóhérok, akik reggelre teljesen kimerültek, nem hagytak az elítélteknek semmi időt búcsúlevelük megírására, a börtönlelkésznek is csak keveset, hogy vigasztalja őket.

Karlrobert Kreiten megszólította a tiszteletes urat, így ő kiemelt figyelmet szentelt a fiatalembernek. Feljegyezte a szüleinek, nagymamájának, húgának szóló utolsó üzenetét, és – ahogyan a hozzátartozóknak küldött későbbi levelében fogalmazott – "mély megbánást" ébresztett benne.

A berlini népbíróság alig négy nappal korábban, 1943. szeptember 3-án ítélte halálra Karlrobert Kreitent az ellenséggel való lepaktálás és defetizmus vádjával.

Sem a hozzátartozóit, sem az ügyvédjeit nem értesítették a tárgyalás időpontjáról. Egyedül a húga, Rosemarie tudott a halálos ítéletről, mert valaki névtelenül felhívta a közös berlini lakásuk telefonján. Haladéktalanul riadoztatta Düsseldorfban élő szülőket, akik azonnal kegyelmi kérvényt nyújtottak be Hitlerhez, mert tudták, hogy ameddig azt nem utasították el, a kivégzést nem hajtják végre.

Kegyelmi kérvényükkel a barátok, szülők és azok testvérei hivatalról-hivatalra bolyongtak – mint egy Kafka-regényben – szeptember harmadikától nyolcadikáig, tehát még az ítélet végrehajtása utáni napon is. Megfordultak Düsseldorfban és Berlinben is. Felkeresték a düsseldorfi kultúrfelelőst, a területi propagandafőnököt, és végül a körzetvezetőt. E helyszínen vonakodtak átvenni az iratot, mert – úgymond – nem értek rá, állítólag értekezletet tartottak, s ezért a titkárságon csak lediktáltatták a jövevényekkel, hogy mit akarnak, ám kegyelmi kérvényük továbbításával késlekedtek. A Berlinbe küldendő iratot 24 órán át elfektették a düsseldorfi birodalmi propagandahivatal távíró szobájában.

Szeptember 8-án anya és lánya a berlini birodalmi kancelláriáig jutott, ahol átvették tőlük az iratot, és megígérték nekik, hogy tájékoztatják az igazságügyi minisztériumot, s így az ítéletvégrehajtást az előírásoknak megfelelően ideiglenes fel fogják függeszteni.

Anya és lánya tudták, hogy fogy az idő, ezért személyesen rohantak az igazságügyi minisztériumba, amely egyébként nem volt messze a lakhelyüktől. A tisztviselők azonban, akikhez fordulni szándékoztak, letagadtatták magukat. Egy ember kivételével. Ez az államügyész viszont elárulta nekik azt, amit tulajdonképpen nem lett volna szabad közölnie: Karlrobert Kreiten már egy napja halott.

 

Példát kellett statuálni a fiatal művészeknek.

Egy héttel később mindenki olvashatta az újságokban és a hirdetőoszlopokon:

"1943. szeptember 7-én kivégezték Karlrobert Kreiten 27 éves düsseldorfi zongoraművészt, akit a népbíróság az ellenséggel való összejátszás és defetizmus vádjával halálra ítélt. Kreiten a legaljasabb uszításokkal és rágalmakkal próbálta megingatni egyik honfitársnőnk hűségét és hitét, és olyan felfogásról tett tanúbizonyságot, ami kizárja őt a német népközösségből."

De ki volt ez a bizonyos hűséges és hithű honfitársnő?

Nem más, mint Kreiten édesanyjának az egyik iskolatársa.

Ellen Ott-Monecke-nek hívták. Amikor ének szakon együtt tanultak a konzervatóriumban, ő is Berlinben élt. Néhány napra felajánlotta Karlrobert Kreitennek lakása egyik szobáját, mert tudta – talán éppen az édesanyjától –, hogy a művész a következő hangversenyére készül, amelyet 1943. március 23-ra tűztek ki a berlini Beethoven-teremben. A húgával és a nagyanyjával azonban éppen új lakásba költözik a napokban, így nem lenne lehetősége a gyakorlásra.

Kreiten tudta, hogy a közönség sokra tartja őt, hiszen generációja legtehetségesebb zongoraművészének számított Németországban.

A 27 éves Kreiten számára magától értetődött, hogy elfogadják és támogatják. 1916-ban született Bonnban egy később Düsseldorfba áttelepült zongoraművész, docens és zeneszerző apától és egy koncerténekesnő anyától. Nagyon szeretetteljes és zeneértő légkörben nőtt fel. Mindenkinél jobban szerette az unokáját a francia gyökerű, de Spanyolországban született nagymama, aki korán megözvegyült, és sokoldalú műveltséggel, széles érdeklődési körrel bírt. Felügyelte az iskolaelőkészítős gyermek zongora- és hegedűoktatását, francia nyelvre, az egyszeregyre és a német ábécére tanította. Később, amikor az unokája már híres zongoraművészként Berlinben élt, ő vezette Kreiten és színinövendék húga háztartását, ő intézte szakmai levelezését.

Hermann-Paul-Maximilian-Abendroth

Karlrobert Kreiten már 11 éves korában felhívta magára a figyelmet, amikor a düsseldorfi koncertcsarnok császártermében Mozart A-dur zongoraversenyét játszotta. A hangversenyt a rádió is közvetítette. 13 éves korában a kölni Zeneakadémia növendéke volt, 16 évesen megnyert Bécsben egy versenyt, melyen ezer zongorista mérte össze a tudását, és ugyanebben az évben Berlinben is elnyerte a Mendelssohn-nagydíjat. Alkalma nyílt arra is, hogy Hermann Abendroth vezényletével játsszon.

Claudio Arrau

 

 

Két év bécsi tanulás után Claudio Arraunál fejezte be tanulmányait.

 

 

Hedwig Rosenthal-Kannert

Bécsi tanárnőjét, Hedwig Rosenthal-Kannert a harmincas évek végén meghívták az Amerikai Egyesült Államokba, és azt tanácsolta tanítványának, hogy kövesse ő is a példáját. De Kreiten nem hallgatott tanárnőjére, mert mielőtt a másik kontinensre merészkedne, először Európában akar fejlődni, hírnevet szerezni. Ennek érdekében Furtwängler tanácsára Berlinbe költözött a húgával. Nagymamájuk követte őket, és – ahogyan megölt fiáról Kreiten apja később az "Akit szeretnek az istenek..." című könyvében megírta – a művész "pénzügyminisztere" lett.

Wilhelm Furtwängler

1943 márciusára tervezték, hogy egy nagyobb lakásba költöznek.

Édesanyja barátnőjének csendes zeneszobája biztos oázist ígért a számára a csalárdságok és kétszínűségek káoszában. (És ismét egy anyai és zeneszerető asszony az, aki Karlrobert Kreitennek menedéket nyújtott.)

Ellen Ott-Monecke-nél Scarlatti és Mozart szonátáit, Chopin 6 etűdjét gyakorolta, (az opusz 10-ből a 12.,8. és 2.-at, az opusz 25.-ből a 7., 6. és 10.-et.), valamint Liszt: Spanyol rapszódiáját, Beethoven F-moll szonátáját, op.57. és az Appassionátát. A gyakorlás szüneteiben elbeszélgetett Ellen Ott-Monecke-kell. (Vajon teát is főzött neki az asszony?)

A fiúnak sejtelme sem volt arról, hogy Ellen Ott-Monecke meggyőződéses náci, ezért nem titkolta előtte, mi a véleménye a nemzeti szocializmusról, Hitlerről és a háború állásáról.

Többek között arról is beszélt, hogy Hitler beteg, és a német nép egy ilyen őrültnek van kiszolgáltatva!... Két-három hónapba se telik, és kitör a forradalom, és akkor Hitlernek, Göringnek, Goebbelsnek és Fricknek a fejét veszik. A háború szerinte gyakorlatilag elveszett, ami Németország és a német kultúra bukásához vezet.

Érzékelte-e egyáltalán a veszélyt, vagy magától értetődőnek gondolta, hogy ismerősei körében nyíltan beszélhet? A számára meglepő kijelentéseket Ellen Ott-Monecke szörnyülködve elmesélte egyik szomszédasszonyának. Ez a nő, egy bizonyos Annamarie Y nevű miniszteri tanácsosné, iskolaigazgató szintén hívő nemzeti szocialista volt, és párthű fanatizmusában még a testvérét is megfigyeltette. Annemarie Y nagyon felháborodott a hallottakon, és megvitatta az esetet egy harmadik asszonnyal, Tiny Z-vel is, akivel a nőszövetségben együtt dolgozott, és aki ismerte a Kreiten családot, mert szintén Düsseldorfból származott.

Ez a két nő azután – ahogyan későbbi vallomásában elmondta – sarokba szorította Ellen Ott-Monecket, s így hármasban nyújtották be feljelentésüket a Birodalmi Zenei Kamarának 1943. márciusában, vagyis egy héttel a tervezett koncert előtt.

De nem történt semmi. A Birodalmi Zenei Kamara nem továbbította a feljelentést az illetékeseknek.

Karlrobert Kreiten nap mint nap gyanútlanul gyakorolt.

1943. március 23-án rendben lezajlott a koncert. A közönség elragadtatottan ünnepelte a zongoraművészt. Furcsa módon azonban másnap csupán egyetlen újság tudósított róla. Ez volt Kreiten utolsó nyilvános fellépése, leszámítva egy berlini festőnél néhány nappal későbbi magánkoncertjét.

A három nő hiába várt a letartóztatásra.

Amikor 1943. áprilisának végén, hat héttel a feljelentésüket követően azt olvasták az újságban, hogy Karlrobert Kreitent egy május 2-án tartandó firenzei koncertre szerződtették, elvesztették a türelmüket. Világossá vált számukra, hogy a Birodalmi Zenei Kamaránál elfektették a beadványukat. Másodszorra is feljelentették. Ezt az Ellen Ott-Monecke által kezdeményezett és Annamarie Y által megfogalmazott feljelentést Tiny Z továbbította korábbi munkahelyére, a propagandaminisztériumba, ahonnan aztán a Gestapóhoz került.

Karlrobert Kreiten ezalatt meglátogatta a szüleit Düsseldorfban, túrázott a barátnőjével a hegyekben, és várta, hogy megérkezzen az Olaszországba szóló vízum.

Már nem kapta meg.

Nem gyanakodott, mert a többi német is csak kivételes esetekben hagyhatta el az országot, és kortársait egytől egyig behívták katonának.

Már a firenzei meghívás előtt, 1943. májusában is szerepelt a tervekben egy belföldi koncertkörút, amelynek első állomása Heidelberg. Tehát időben odautazott. De amikor május 3-án a közönség a teltházas koncertre, az egyetemi nagyterem bejáratához megérkezett, egy táblával kellett szembesülnie az ajtón: "A Kreiten-koncert elmarad."

Reggel nyolckor a heidelbergi szállodájában a Gestapo letartóztatta Kreitent.

Két hét múlva a Gestapo berlini börtönébe szállították, és szembesítették feljelentőjével. Vajon mit érezhetett az az asszony, amikor barátnője fiának meggyötört arcába nézett?

Kreiten hitt ügye szerencsés kimenetelében, minden nap fáradhatatlanul gyakorolta szonátáit az asztalon. A bíróság vizsgálati fogságba helyezte, de ő összeszedte a bátorságát, és rendíthetetlenül gyakorolt. Miközben éhezett, bizakodó leveleket írt, és bizakodva tervezte nyaralását a barátnőjével. Engedélyt kapott, hogy találkozhasson a hozzátartozóval, a nagymamájának még tanácsokat is adott, hogyan erősödhet meg: egyen reggelire zabpelyhet!

1943. szeptember 3-án halálra ítélték.

 

 

Toronyi Attila fordítása