Szántó Piroska  

Beszámoló a "mozgalmi munkámról"

Részlet Szántó Piroska Akt című könyvéből

2024.11.20.

- Hogy te nem olvastad A tőké-t? Sem A Bolsevik Párt történeté-t? És azóta sem, soha?

- Nem én. Nem érdekelt az engem. Aztán persze a szemináriumon tanultuk a Schönstein-füzeteket.

- A Kommunista Kiáltvány-t sem olvastad?

- Nem olvastam el. Az első mondaton elábrándoztam sokáig. "Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete." Nem is tudtam, hogy ez jó dolog-e vagy rossz, ez a kísértet.

- Úristen. Hát mit fogtál föl te az egészből? Miért dobtad oda a főiskolát, kockáztattad az életedet, a börtönt?

- Volt, amit megértettem, hibátlanul. Az angolokat.

- A géprombolást?

- Á, nem. A sövényrombolást. Hogy az urak elrekesztették a legelőket, és a parasztok lerombolták a sövényeket, dorongokkal és fütykösökkel.

*

Pedig mégiscsak az elmélettel kezdődött az egész. A könyvtár sarkába bújva próbáltam kétségbeesetten lekaparni egy festékfoltot az egyetlen szoknyámról, s nem vettem észre, hogy két fiú is ott beszélget. De hangosan, indulatosan, hát felfigyeltem rájuk. Csak egyes szavakat vettem ki: munkásnyúzók, huszonnyolc fillér órabér, értéktöbblet, a javak egyenlőtlen elosztása - különösen az utóbbiról tudtam éppen eleget. Láttam - vidéken, ahol felnőttem - savanyú dinnyén, paprikán és kenyéren vagy kis darabka szalonnán hajnaltól estig dolgozó részes aratókat, és láttam, hogy a kiscselédünk, Kevély Magda, aki ezerszer okosabb volt, mint a nagynéném, és kivételesen kedves, tehetséges szívbéli barátnőm volt, csak a tál maradékát kapja, s ha elfogy, hát nem jut neki, csak leves és kenyér - igaz, gyakran nekem se jutott más, ha már megebédelt a család, mire hazajöttem az iskolából. De hát én is másodrendű családtag voltam, s az iskola egy óráig tartott, Félegyházán pedig tizenkét órakor ebédelt mindenki. És már hallottam valamit, éppen csak harangozni ugyan a "szegedi settlement"-ről, Panni egy-két félévet a szegedi egyetemen is töltött, Radnótiékkal egy időben.

A javak egyenlőtlen elosztása? Kétségtelen. De hát Jézus is azt mondta a gazdag ifjúnak: oszd szét a vagyonodat, és kövess engem. Mert persze a zárdában, ahová tizennégy éves koromig jártam, egyfolytában közölték velünk, hogy a Bibliát nem kell olvasni egyedül, az olyan hatalmas, közönséges emberi ésszel fel nem fogható csoda, hogy magyarázat kell hozzá, már a magyarázat is csak egyházi személy közvetítésével fogható fel. Persze hogy éppen ezért otthon rendszeresen bújtam a Bibliát - szép régi kiadása az Ó- és Újtestamentumnak ott volt nagymama könyvei között. Nagynéném könyvtárában pedig nagyon sok könyv volt, a Nyugat kiadásai és a klasszikusok akkoriban elterjedt gyűjteményes kiadása. Amikor a Bűn és bűnhődés a kezembe került - nem szerettem -, egy véletlenül Félegyházára került fiatal pesti bankgyakornok felvilágosított, hogy a "mai" (1931) orosz irodalom bezzeg más, csak azt tilos olvasni, mert nem is kerül be az országba, ott forradalom volt, s minden az államé, a művészek fizetést kapnak, a föld mindenkié, nincs többé "lélek" az urak tulajdonában, ami voltaképpen egyszerűen rabszolgaság, ott most mindenki egyforma, s a paraszt is tanulhat. Zavaros, olvasmányokkal, romantikával és félig megértett, csak fél füllel meghallgatott értesülésekkel tömött kamaszfejem hátulsó rekeszében így egy helyre került Isten országa, ahol minden ember egyenlőnek születik és a Szovjetunió, ahol minden embernek egyenlő jogai vannak, mindenki "elvtárs", és nincs "kezit csókolom, nagyságos asszony", és nem kell "alázatos kérelemmel fordulok"-ot írni, ha tandíjmentességi kérvényt kell beadnom, mert az óriási összegű tandíjat és vizsgadíjat nem tudom megfizetni. Mondom, csak a hátulsó rekeszébe került az agyamnak, mert a többi zsúfolva volt napi anyagi gondjaimmal meg a családom és főleg a testvéreim utáni rettentő vágyakozással - olyan volt az otthonom, hogy nemcsak másodrendű családtagnak, de jogfosztottnak és eltemetettnek éreztem magamat - persze a feltámadás reményében. Még nem voltam tizennyolc éves. És ez a két fiú az Iparművészetin, úgy látszik, rólam beszélt, minden ember egyenlő jogáról, s ha jól értem, a feltétlenül bekövetkezendő feltámadásról. Hát természetesen nekik rontottam: én is ezt akarom, én is, én is.

- Ha részt akarsz venni a mozgalmunkban, először is... Először is válassz egy illegális nevet, érted? Nem használhatod a saját nevedet, ha valaki lebukik közülünk, és kiverik belőle a társai nevét, ne tudja a tiedet, van, akinek nem bírják az idegei, és "köp".

- De hiszen ti tudjátok a nevemet, még ha harmadévesek vagytok is, vannak közös óráink, mindnyájan ismerjük egymást.

- Nem érted. Ez a konspiráció. Most a mi sejtünkben volnál, és ha megbízunk benned, bekapcsolunk a munkába, és másokkal is lesz dolgod a diákmozgalomban.

Illegális név! Majd kibújtam a bőrömből. Igen, persze, összeesküvők, szabadkőművesek, akik jelekről ismerik fel egymást, ez igen, mennyi ilyenről olvastam, sok-sok könyvben, Jókaitól kezdve Victor Hugóig, és most én is segíthetek, s nem lesz többé éhes gyerek, mezítlábasok télen és megalázó, gyárak előtt sorba álló munkanélküliek, micsoda boldogság!

- Mit kell csinálnom?

- Itt egy csomag, röpcédulák vannak benne, dugd el biztos helyre, majd csak a jövő héten, csütörtökön add vissza nekem. És ne szólj róla senkinek, ha a rendőrség megtalálja nálad, lebuksz. Mert a teljes titoktartás már most is kötelező, és ezután is mindig, ha agyonütnek se mondd meg, kitől kaptad, és nem tudod, mi van bennük.

- De hát csakugyan nem tudom. Nem is nézhetem meg? Különben sem ez a baj. Nekem nincs biztos helyem. Albérletben lakom, együtt a testvéremmel, egy kellemetlen öreg néninél, aki mindig belenéz a szekrényünkbe, kikutat mindent, nemcsak kíváncsi, hanem kicsit dilis is szegény, az a rögeszméje, hogy meg akarják mérgezni.

- Hát menjetek egy rendesebb albérletbe. Van rengeteg Pesten.

- Nekünk nincs pénzünk. A jó albérlet drága, ez meg ki van fizetve elsejéig, a testvérem egyetemre jár, és óraadással keres ötven pengőt. Ez a szoba negyven pengő egy hónapra. A menzán eszünk, és senki sem segít bennünket. Én néha kapok éjszakai munkát, de jó albérletre nem telik, lehetetlen.

- Egy kommunistának minden nehéz helyzetet meg kell tudnia oldani. Ha ezt az egyszerű dolgot sem vállalod, nem tudunk használni.

Hát megoldottam. Mert valószínűleg valamennyi így-úgy kommunista szent vigyázott rám. Amúgy se igen takarította senki a József körúti ház folyosó végi közös vécéjét, s a víztartály vaksötétbe vesző tetejét aztán igazán nem.

- Csak ki akartunk próbálni - tépte fel az orrom előtt következő csütörtökön a sértetlenül átadott csomagot Varga. - Láthatod, csak újságpapír van benne. Odajöhetsz a könyvtárba minden csütörtökön a hosszú tízpercben, ott tartunk szemináriumot.

Csakugyan összebújunk négyen-öten a hosszú tízpercben a könyvtár legvilágosabb sarkában - a sötéteket ugyanis a szerelmespárok veszik igénybe -, és suttogva beszél az egyik fiú arról, amiről a félegyházi ifjú bankgyakornoktól hallottam, ötéves terv, új irodalom, új művészet. Értéktöbblet, munkaszalagrendszer, kizsákmányolás, munkásosztály, alépítmény, felépítmény, uralkodó osztályok, szindikátusok, sztrájk. A "sejt" összehívását feleslegesen ugyan, de Bandi szervezi, halkan fütyüli az Internacionálé első néhány taktusát, igen kevéssé konspiratív módon.

- Ugyan miért engeded - kérdezem Pinyót, a negyedévest -, hiszen ezt mindenki ismeri?

- Hagyd csak - neveti Pinyó -, olyan hamisan fütyüli, hogy képtelenség eldönteni, melyik sláger ez, te Bandi, tudod, mit? Ha már fütyülöd a nagy bátorságoddal, folytasd a "Szomorú vasárnap"-pal, jó? Mert az lesz belőle úgyis, és lebuktatsz vele minket.

*

Nekem azért a "mozgalom" gyakorlati része sokkal jobban tetszik. Tömött aktatáskával megyek az angyalföldi gyárak elé sötétedéskor, és szórom a röpcédulákat, majd nagyot sikítok: jaj, viszi a szél a jegyzeteimet! S szaladok, ahogy csak bírok, egypár lap geometriajegyzettel a kezemben, és eltűnök, vagy felugrom egy villamosra (csak egy megállóra, mert jegyet aztán nem tudok váltani), zsebre gyűröm a fejemre kötött kendőt - én nem voltam sehol, azt se tudom, mi az a röpcédula, nálam nem volt semmi, csak a jegyzeteim. Rajzolok is persze a röpcsikre, sarlót, kalapácsot, "munkást" és "tőkést", éhező sokgyerekes terhes asszonyt, à la Käthe Kollwitz - stencillel sokszorosítják, ki tudja, kik, ki tudja, hol. Még nem találták fel a sprayt, hát harmadmagammal indulok az Aréna úti aluljáró felé, egyikünk elöl, másikunk hátul figyeli, nem jön-e a rendőr, addig a harmadik lázas sietséggel mázolja fel a tilos szövegeket: Munkát, kenyeret! Vesszen a lovas tengerész! Éljen a Szovjetunió, éljen május elseje! Osztály nélküli társadalmat! Szüntessétek meg a gyermekmunkát! Szabadság!

A "koltúra". Magyarul: kollektív túra. A Banánszigeten (újságosbódét körülfogó hajdani járdasziget a Kis- és Nagykörút kereszteződésénél, a Nyugati pályaudvarnál) gyülekezünk, s kis csoportokra szakadva tartunk a budai hegyek felé. Valamelyik nagy tisztáson vagy menedékháznál összefolyik a sok kis ér, egyetlen patakká szélesedik, sokan vagyunk, s a legtöbbünk fiatal. Énekelünk. Aztán következik a "kolkaja". Mindenki kirakja középre, ami ennivalót hozott. Nem kell szégyellni, ha valaki csak zsíros kenyeret tudott hozni, azt sem, ha semmit sem hozhatott, akinek bicskája van, oszt, mindenből mindenkinek egyformán. Ha falatokat, hát falatokat a kollektív kajából. Egy-két ember elmegy a menedékházba a kulacsokkal vízért. Egymás nevét sem tudjuk, aki akarja, az illegális nevét mondja meg a szomszédjának vagy annak, akivel épp szóba áll. Van, akinek szabályos turistafelszerelése, viharkabátja s bakancsa van, nekem ugyan egyik sincs, és az a szőke, gömbölyű lány, aki mellettem szalonnázik, megbök:

- Nézd azt a disznót, esküszöm, műfolt van a nadrágján, tuti, hogy rendőrspicli.

Rábámulok a fiúra, szép, barna fiú, nyitott fekete ing, szürke térdnadrág van rajta, s a térdnadrágon két szabályos négyszögű barna posztófolt. Látszanak a fércelés öltései is. Sehogy se illik a finom, kockás sportharisnyájához. Fura.

- Először vagyok itt - mondom tétován a szőke lánynak -, hogy hívjalak?

- Silának - nevet a lány -, szóval először? Paraszt vagy? Olyan piros a képed. És téged?

- Arator - mondom, mire Sila földhöz vág bicskát, kenyeret, szalonnát, és fetreng a nevetéstől.

- Ó, te bolond, te. Szóval diák vagy, méghozzá bölcsész, azok ilyen hülyék. Lefordítottad a nevedet, majom. Legyél te csak Szénás, hiszen úgy áll a hajad, mint a szénásszekér.

Röhögünk, én kicsit szégyellem magamat, de nagyon szeretem Silát, úgy érzem, mintha mindig is a barátnőm lett volna, mint Éva, Edit s Ila. S Ila?

A fene. Most visszaadom a kölcsönt.

- Van két cigim. Akarod az egyiket, Ilonka?

Sila elismerően hátba vág, egy gallyacskát dug a tűzbe, rágyújtunk boldogan, a friss barátság örömével, mikor hozzánk lép egy gyíkfejű, vékony, szörnyen szemüveges idősebb lány, kontyos.

- Egy becsületes kommunista nem dohányzik. Ha dohányzott is, leszokik róla, ugyanis ezáltal megfogható.

- Ki kommunista itt? - érdeklődik Sila, de a gyíkfejű nem szűnik. Most meg leül, mintha colstokot hajtanának össze, tépkedi a füvet, és teljes tűzzel prédikációba fog. Nemsokára már jó páran állnak körülöttünk, és figyelik. Sila nyugalmasan szívja a cigarettáját, én is elszívtam már, s most, hogy betetőzzem a szabadságot, boldogságot, luxust, előszedem a szájrúzsomat - ami egyszerre volt halálos bűn és kicsapásra méltó szörnyűség a gimnáziumban is és a zárdában is Félegyházán, s kicsavarom, hogy kifessem a számat.

- Még ez is! - üvölt fel a gyíkfejű, de Sila megfogja a kezemet, kilépünk a csoportból, és egy közeli árnyékfolt felé tartunk, mikor egy idősebb, piros nyakkendős, kopaszra nyírt fejű férfi megállít, kedves, széles arca s majdnem négyszögletű pofacsonttal záródó feje csupa atyai elnézés. MTE-jelvényt visel.

- Ez csakugyan nem ide való dolog, elvtársnő. Nem telik mindenkinek rúzsra.

Kezem fejével letörlöm a festéket, két piros csík marad rajta. Mondjam azt, hogy nekem sem telik? Hogy fél éjszaka másoltam divatrajzokat, hogy villamospénzem és kajám legyen a koltúrára, és hogy ez az olcsó, vékony szájrúzs nekem az iskolai és az otthoni nyomás alól a felszabadulást jelenti? Igaza van, nem ide való, butaság volt. Mi a fenéért lógok én ki mindig a sorból? Nem ezen múlik, legyek csak nagy festő, nagy forradalmár, elsősorban persze a festészetben, természetesen. És ha azon múlik, hogy ehhez meg kell tanulni mindenféle politikát meg gazdaságtant, sajnos, hát megtanulom, üsse kő. És a cigaretta?

- Ebben nem bírok objektív lenni - mondja a szaki -, pipás ember vagyok magam is.

- A nemes Nyihahák sem dohányoztak, de még szájrúzst sem használtak - szorítja meg a karomat Sila, én meglepődve fordulnék hozzá, de egy bakugró csoport elsodor egymástól, s egyáltalán az egész kerek tisztáson kitör a tornázás, meg sem áll alkonyatig. A hűvösvölgyi végállomásnál az emberpatakok már folyammá olvadva töltik meg az újra meg újra üresen megjelenő villamost, ez is újdonság nekem, Pesten még sosem utaztam a végállomásig.

Silával fél év múlva találkozom a Oberhé (főkapitányság) folyosóján. Detektív kíséri, ahogy engem is, s meglehetősen megrongált a külseje, ahogy - gondolom - az enyém is. Nem szólhatunk egymáshoz, de ő különb ember nálam, mert a szájához emeli a mutatóujját, ajakfestő mozdulattal, még itt is tud marháskodni. Aztán a Kétszázasban megtudom, hogy Sila a Kirgiz menyasszonya. Hát igen.

A Kétszázasban már nem bántják az embert, azt már a Markó előszobájának tekintik, mert innen vagy kiengedik az embert, vagy átviszik a Markóba. Úgy látszik, a vallatást, legalábbis a mi csoportunknál, a földszinti őrizetesből intézték el. Időről időre megjelent egy detektív az ajtóban, elordította valamelyikünk nevét, s vitte magával fel az emeletre, kihallgatásra. Felfelé még csak ment az ember egyedül, de vissza már legtöbbször a hekus húzta és lökte be az ajtón. Ott láttam először a Kirgizt, és iszonyúan örültem, hogy Silának ilyen remek "kamelója" (szerető, szerelmes) van. Kirgiz két méter hosszú; kis, sötét feje csakugyan kirgizes, már ami látszik belőle, mert félig agyonverve bukik be az ajtón, de vigyorog, mielőtt összeesik. Rajk Lászlónak hívják. Vagyunk vagy tizenketten, két egymásba nyíló földszintes lyukban a főkapitányság "őrizetesében", négy rendőr vigyáz ránk, hogy ne beszéljünk egymással. Én senkit sem ismerek, csak Beck Andrást, vadonatúj kapcsolatomat a Képzőművészeti Főiskolán, ahová ősszel átkerültem az Iparművészetiről. A "kapcsolat"-ból szerelem lett persze, elannyira, hogy mikor András lebukott, zsebében hordta az én indexemet: megkértem, hogy írassa alá. S még nem adta vissza. Különben, mint később kiderült, indexen bukott le az egész diákmozgalom - egy bölcsész (nemhiába mondta Sila, hogy hülyék a bölcsészek), amikor röpcédulákat szórt, elszórta egyúttal saját indexét is. Az a furcsa, hogy a többiek ismerik egymást, de, persze, mért volna furcsa, ők mind pestiek, nagyjából egykorúak, egyetemisták, s a legtöbbjük nemcsak polgári, hanem még jobb családból is való, Weiss Mila apja például tábornok, találkozhattak társaságban is.

- Minek ezeknek a lányoknak a kommunizmus - elmélkedik egy kesehajú hekus -, egyik szebb, mint a másik, ez a Weiss Emília, a Schillinger Ilonka, a Szántó Piroska - és szórakozottan elnyomja a karomon a cigarettáját. De nem ezt utálom a legjobban, hanem azt a másikat, a tejfelesszájút, aki, miközben a társa üt, nem rendszeresen egy helyre, hanem összevissza, kézzel-lábbal, gumibottal, ahogy eszébe jut, ez pedig az éppen szabad felületeket, a mellemet, a fenekemet s egyéb helyeket elmélyült arccal, ábrándosan simogatja, fogdossa. De csinálhat, amit akar, én csakugyan nem tudok semmit, szerencsére. Mikor értem jöttek a hekusok, sikerült megennem a zsebemben lévő cédulát, amire András felírta nagy okosan a legközelebbi találkozóm helyét és annak a nyomdának a címét, ahová menjek el stencilt rajzolni - azt úgyis tudják, hogy Andrással járok, egyedül ez a cím lett volna veszélyes, az megsemmisült, kész, és sikerült nem köpnöm.

A Kétszázasban már kezdődik a felemelő romantika, amit a magamfajta olvasó csak a börtönben vár el: egy igen-igen lapos fejű, rosszképű férfi lódul be egy vödörrel és egy pakkal: melyiktek politikai? Senki sem felel, csak egy öreg néni, akit eddig kábultságunkban észre sem vettünk, mondja:

- Mind a három kislány az, és láthatod, hogy nem a diákvonalon, de én is az vagyok, a Goliból - (Goldberger Szövőgyár). Az ember lecsapja a vödör tejet, a kenyeret és a kolbászt.

- Itt a vées. - (A Vörös Segély küld ennivalót a lebukottaknak, ha éppen beengedik nekik.)

- Ne fogadjátok el - suttogja Sila, de a néni rászól:

- Te meg ne ugrálj, kislányom. Ha én mondom, hogy vées, akkor vées - egyetek. Rátok fér attól a csajka levestől, amit majd este kaptok. Én negyedszer vagyok itt, ez a házimelós, a küldönc.

Rengetegen vagyunk a rabomobilban (rabszállító autó), sikerül egymáshoz szorulnunk Andrással.

- Attila borzasztó állapotban van - súgja András -, de Kulcsár majd valahogy kihúzza. Nem tépték a hajadat?

Csak azt nem tudom, miért nem mondták meg nekem, hogy milyen megtévesztő módszerekkel dolgozik a rendőrség. Jó, azt egy pólyásbaba sem hiszi el, hogy "a fiúd bevallotta, hogy szovjet pénzt kaptatok", de hogy aláírt vallomást mutatnak, és kifigyelt tényeket mondanak, hogy elhiggyem a többi hazugságot, arra a kutya sem figyelmeztetett. Csak annyit tudtam az unalomig ismételve, hogy ha agyonvernek, sem tudsz semmit. Nem vertek agyon, de nem tudtam semmit.

Hát ez a Markó. Hat lépés hosszú, négy lépés széles, szürke fal, kellemetlen színű szürke fém az ajtó, a közepén egy átlyuggatott kör alakú lemez, mint egy teaszűrő, kívülről be lehet lesni rajta. Mint kiderül, "kukucs"-nak hívják. Priccs, szalmapárna, pokróc, asztal, hokedli, kübli. A padló fekete valamiből van, mintha friss aszfalt volna, de nem az. Magánzárka, mert két és fél hónapja múltam el tizennyolc éves, tizennyolcon alul tilos. Nem baj, fene tudja, melyik jobb. Bárcsak tudnék fütyülni, mint Garamvölgyi Aladár Az új földesúr-ban. És micsoda könnyelműség volt, hogy nem tanultam meg morzézni. Pedig az egyes betűk fedőszavait még tudom. A gimnáziumban sokat nevettünk rajtuk: akácméznyalás, békababa, céklarépa, fakutyákon. Pedig kopognak, de azt hiszem, csak úgy vaktában, a fém fűtőtesten (nem működik persze), pedig Victor Hugóéknál a falon szokás. És sokkal több anyagom és eszközöm van, mint az igazi hős foglyoknak. Amíg "előzetes" az ember, ítélet előtt - kaphat papírt, ceruzát, minden héten egy könyvet, és minden hónapban írhat egy levelet. Kapni viszont kaphat akármennyit, hetenként egyszer osztják ki. És hogy miből küld nekem Panni "önkoszt"-ot, az a legnagyobb rejtély, de mindennap jön az ételhordó, zabálok, soha ennyit nem ettem odakint: leves, hús, főzelék, tészta. Séta is van mindennap, körben az udvaron, fél óra, külön persze a lányok és külön a fiúk, beszélni nem szabad. A heti könyvet egy kövér és kedves foglárnő hozza be, egyszer egy Dickens második kötetét, egyszer meg egy Bicsérdi elvtárs Gyümölcs és kenyér című, igen primitíven igen erős meggyőződést hirdető művét, amibe jól a közepe táján egy ívnyi Marx van belekötve. Vées? Nem mondhatom, hogy légszomjasan olvasom, de elolvasom, majd általános megdöbbenésre kérek egy Bibliát, amit nem kapok meg. A megdöbbenés általánosságát egy céduláról tudom meg, amit a "vizező" (vizet hozó és küblit ürítő) házimunkás hajít elém.

"Megőrültél? Meg akarsz térni? Azt hiszed, ezzel hamarabb szabadulsz?"

S én válaszolok, mikor harmadnap ugyanaz a vizező házimunkás jön.

"Hülyék! Az jó vastag és olvasmányos!" S ezzel el is ül a botrány. Ezt a foglárnő jelentette? Kinek? Honnan tudták meg a "bűntársaim"?

Az ablak magasan van, csak akkor látni ki, ha felállok a fűtőtestre, ami szigorúan tilos. Gondolom, majd hajnalban állok fel, de mindig elalszom, ugyanis éjszaka folyton felgyújtják a villanyt, és benéznek, este nem ég a villany, ha besötétedik, hát sötét lesz, de éjjel belesnek a teaszűrőn, és beordítanak, hogy a pokrócot ne húzzam a fejemre. Sajnos úgy szoktam pedig.

Egyszer berepült egy szitakötő, hogy a fenébe került ide? Elég soká marad, órám nincs, nem tudom, meddig. Csudaszép volt. Közben kitavaszodott, ami azért látszott a kis darab égen. Néha a hold is.

- Szabadul - nyit be egy áprilisi napon a fegyőr, s lekísér az irodába egy barátságos tisztviselő elé.

- Kiengedjük, szabadlábon védekezhet, májusban lesz a tárgyalásuk. A tárgyaláson köteles megjelenni, különben elővezetik.

- Hazamehetek? - nagyot lélegzek, régen nem beszéltem emberrel, nem láttam füvet, fát, utcát. - És csak én? A többieket nem engedik ki?

- Erre természetesen nem felelek - mondja a hekus (ha az?) -, de még hat férfi is kimegy, akiket bizonyítékok hiányában engedünk ki. De nem megy még haza, előbb a toloncházba viszik, majd onnan.

Nem tudom, van-e rá törvény, rendelet vagy mifene, hogy az ember csak a toloncházon át szabadulhat. Oda azok kerülnek, mint később megtudom, akiknek nincs lakásuk és rendes foglalkozásuk, csavargásért, engedély nélküli koldulásért, hivatalosan nem ellenőrzött prostitúcióért s egyéb kihágásokért. De a politikaiakat mind elküldik a toloncházba, hadd lássák, micsoda söpredék a nép alja, akiket ők föl akarnak emelni - mondják az "államhatalom elnyomó szervei", nekem például egy kedves rendőr, aki pont olyan, mintha Goldmann György mintázta volna.

Később kép lesz a toloncházból: egy szürke-fekete fal, előtte rengeteg rongyos nő áll, leülni nem szabad, majd a zárkában. Egy vénséges vén, sovány néni hajol hozzám.

- Miért hozták be, kedves? Utcáról?

- Kommunistaságért.

- Azt hittem, kurva, kedvesem, mert olyan fiatal. Én kúdulásér vagyok itt, a fiatalabbja meg kurvaságért. Ezeket szokták behozni az egeresbe.

- Ez az egeres?

- Nem kell attul félni, aranyom. Nem bánt az egér, jó állat az, csak büdös. Nem igaz ám, hogy a szoknya alá mén.

Dehogy félek én az egértől. Attól félek, hogy elbőgöm magam, micsoda édes néni, és milyen iszonyúan sovány. Nem koldulhat össze sokat.

Késő este terelnek a zárkába, óriási üres terem, ketten-ketten fogunk meg egy csupasz sodronyt, se pokróc, se semmi, hideg van, de ketten fekszünk egy sodronyon, s a társam átfogja a nyakamat, bújjunk össze, úgy nem fázunk annyira. Sötét van. Én fektünkben bemutatkozom, a vékony barna lány hálásan fogadja az udvarias gesztust.

- Az én szüzességemet elvette egy lovas rendőr - kezdi, s engem az Isten őriz, hogy ki ne pukkanjon belőlem a nevetés, pedig nem nevetnivaló, igazán, tragikus belenyugvással mondja, amit a suttogása még fájdalmasabbá tesz.

- Az asszonyom meg nagy katolikus nagysága, elzavart, hát kimentem az utcára palit fogni, hogy legyen pénzem elcsináltatni a gyereket, ott egy asszony a házban megcsinálta volna tíz pengőért, de, hogy annyit paliztam, míg összejött a pénz, hát elment magátul is. Nem váltottam ki a bárcát, gondoltam, visszamegyek majd cselédnek, csak kiruházkodok. Hát behoztak az erkölcsrendészetre. De nagyon szemtelenek voltak velem, még a nagyapámat is elkérdezték, hogy ki volt, mi volt, hát öngyilkos lettem. Lenyeltem két zihertűt, a kisebbiket kinyitva, egy pár hajszorítót meg egy pléhvilla nyelit. Már lent van az egész a belembe, mutatta a röntgen, hát most kását meg krumplit kapok extra. Nyáron leszek huszonkét éves.

- Hogy hívnak? - kérdezem a lányt, akiről most már mindent tudok. Mért akarom tudni a nevét is?

- Bagó Júlia nevezetem - mondja, és nem hiszek a fülemnek, hiszen ezt Móricznál éppen így olvastam: "Kánya Ágnes nevezetem" - igen, a Hét krajcár című kötetének egyik novellájában.

- Szatmári vagy? - kérdezem feleslegesen.

- Az. És a kisasszony?

Osztálykülönbség, úristen. Miből érzi? Mért nem tegez vissza?

- Félegyházi. És ne kisasszonyozz, Juli. Megmondtam, hogy Piroskának hívnak.

Hajnalban ordítás: ágyakat(!) kivinni, fürdő! Hát Cézanne nem ilyet festett - Fürdőző nők. Minden ruhát le kell vetni, fertőtlenítik.

- Tetves vagy? - kérdi egy foglárnő, mielőtt egyenként beenged bennünket a fürdőbe.

- Nem hiszem - mondom megdöbbenve, mire ő: - Lapos sincs?

- Az mi?

- Hülye vagy? - mordul rám, s rövid, kellemetlen mozdulattal hozzám nyúl, aztán belódít: - Mehetsz.

Nem, csakugyan nem Cézanne festette. A vizet kívülről nyitják meg, a forró tus alatt tolongva, lökdösődve ugrálnak a nők, csattog a talpuk, kevés a hely is, a tus is. Kicsit félre próbálok húzódni, mégiscsak kisasszony lehetek én, kényes. Egy magas, pókhasú lány kézen fog.

- Maga még szűz. Maga még nem ismert férfit.

Hát ezt kívülről is lehet látni? Honnan tudja, de nem merem megkérdezni, csak bólintok, a lány meg odavezet egy szélső tushoz.

- Ne féljen. Fertőtlenítve vagyok, meg a vízbe is fertőtlenítő van keverve. No, ne lökdösődjetek, lányok, engedjétek ide a kislányt. Hát a fertőtlenítő ez az elviselhetetlen szag itt? De azt hiszem, más is hozzájárul. Nem sokat fürödhettek, szegények, legföljebb ibolyaparfümöt használnak, mert ez is keveredik a szörnyű oroszlánszagba, s talán még ez a legrosszabb. Sorban állunk az orvosi szobában a fertőtlenítőből visszakerült forró, száraz és több helyen kiégett ruhában. Az egyik orvos ír, a másik vizsgál, mind a kettő fiatal, rémes, fel kell feküdni egy valamire, teljesen kitárulkozva, hát szabad így vizsgálni? Vagy így kell a nőgyógyásznál? Elég durván közlik a teendőket:

- Bugyit le, pinákat szabadon hagyni.

Rémülten látom, hogy némelyik nőhöz valami késfélével nyúl, az ilyen nő vonaglik és visít.

- Most váladékot vesz - súgja a pókhasú lány, aki védőszentemmé avatta magát -, ne féljen, magát nem fogja bántani!

De ebben, sajnos, téved. Mikor sorra kerülök, és elég ügyetlenül felfekszem (na, mit vacakol annyit, fiam, gyerünk!), az orvos hirtelen felemeli a fejét, a vállamnál fogva felhúz, az arcomba bámul, aztán átszól a másiknak:

- Ide nézz, ez a kék inges szűz!

És most hangosan, csúnyán, ordítva elbőgöm magam, de azért hallom, hogy a jelenlévők nagy nyelvi leleménnyel mindennek elmondják az orvost. (Mocskos disznó, vén trehány fasz, szűz lány kéne, ugye, de a szegény kurvát becsapja, nem adja meg a pézit, a franc egye le a lapos tökit, a nehézség gyüjjön rá a nászéjszakáján, rohadjon le az a szikkadt pöcse szárastul stb.) Csudálatosképpen senki sem hallgattatja el a gyalázkodó kórust, az orvos lehajtott fejjel hallgat, vizsgál tovább. Nekem pedig kb. hatvan anyám és nővérem született. Szégyen, hogy mennyire becéznek és hogy vigyáznak rám. Alám rakják a fájdalmas rongyaikat, hogy ne a puszta kövön üljek - felfázik ez a kislány -, hát ők? Ők nem fáznak fel? Kérdezgetnek, simogatják a hajamat - ne törődjön azzal a rohadt strici orvossal, lássa, még ő is elszégyellte magát - igazán nem hiányzik már más, csak az egyszarvú, aki az ölembe hajtja a fejét. Ezt persze nem mondom nekik, de mondanom kell mást. A zárka zsong, mindenki beszélget, sokan énekelnek ("Zöld ablakos kicsi ház", "Szomorú vasárnap" s hasonló természetű érzelmes dalokat), aztán besötétedik, túl vagyunk a déli csajka levesen s az esti marék tarhonyán, az őr meg beordít: - Csönd abban a zárkában, mert kiviszek egypárat, s majd meglátjátok! - Egy darabig csönd is van, csak halkan beszélgetnek, aztán az egyik nő megszólal: meséljen valaki.

- Mennyi iskolája van? - kérdezi Paula, alacsony, púpos kis aszalt szilva, aki egész nap a hosszú, igazán szép barna haját fésülte, s rakta különböző frizurákba - vagy még most is iskolába jár?

- Egyetemista! - mondja büszkén Ica, a pókhasú védőszentem.

Nem javítom ki, igazán mindegy, egyedem-begyedem, főiskola, egyetem - de Paula úgy dönt, hogy akkor meséljek én, bizonyosan tudok mesélni. Jaj, mit meséljek nekik? Elmesélem a Faust-ot.

Már az elején teljesen elcsöndesül a terem. Hatvan asszony csöndben. Közelebb húzódnak hozzám, Bagó Júlia még az orvosi vizsgálat alatt eltűnt, most Ica az ágytársam, mellettem ül a sodronyon, és majd a számba dugja a fejét, úgy figyel. De a többiek is. Amikor odaérek, hogy az ördög hoppon marad, mert a mennyei seregek elviszik előle Margit lelkét, keresztet vetnek.

Hat napig tartanak bent, ez a szokás, mondják. Egyszer még sétára is kiengednek, látom egy percre a velem szabaduló fiúkat, Kovácsot, Darvast, József Attilát, Attila még oda is szól nekem, nem értem tisztán, csak annyit, hogy: szabadulunk... a testvéredet... Nyilván hírt adnak rólam Panninak. Mikor hazaérek a Kertész utcába, Panni még nincs otthon, de várt, mert kenyér, szalonna s egy üvegben két szál tulipán van az asztalon. Kicsit szédült vagyok, nézem, szagolom, aztán a számba gyűröm a tulipánt, rágom a rózsaszín-fehér szirmokat, mint az eszelős, ősz óta nem láttam virágot.

Rendőri felügyelet maradt az ügyből. "Ref." Bármikor előszedhetik azt a kartotékot. De csudálatosképpen semmi sem történik velem a májusi tárgyalásig, ott meg bizonyítékok hiányában felmentenek. A per neve: Széll Jenő és társai. A tárgyalásra alig tudok figyelni, mert Attila mellett ülök, ő a harminckettedik vádlott, én a harmincegyedik. És Attila hihetetlenül ideges, egy perc nyugtom sincs tőle. Ideges, és nagyon fél. Eleinte dühösen próbálom megmagyarázni neki, hogy énnekem sincs okom félni, szabadlábon védekezés már jóformán felmentés, hát ővele sem történhetik más. De rágja az ujját, bökdös, belém fogódzik, suttog, már rá is szól a bíró. Ugyan, ne hülyéskedj, próbálom csillapítani, mindenki tudja, hogy te vagy a legnagyobb költő, de ezeknek a marháknak ez azt jelenti, hogy bolond, nem felelős, költő, ugye, kutya bajod se lesz, nem vesznek komolyan egy költőt.

András tíz hónapot kap, nyolcat a gyűjtőben tölt le. Minden beszélőjén meglátogatom, várom a kapuban, mikor kiszabadul, pedig a bentről írt levelei tele vannak szörnyű, méltatlan gyanúsításokkal, s mikor kijön, ezek még méltatlanabbak és durvábbak lesznek, pedig ha valaki, hát ő tudhatja, hogy nem csaltam meg. Elválunk, és én pokolba kívánom Freudot, az analízist s mindazt, ami jó ürügyet ad Andrásnak arra, hogy meggyőzze magát, az, hogy nincs és nem lett köztünk semmi "komoly" dolog, annak kizárólag én vagyok az oka.

A "mozgalmi munkának" vége, "fekete" lettem, bajt hozhatok a barátaimra, de még így is, bár áttételesen, bajt hozok egyikükre, szegény Spiró Lászlóra. Teljesen ártatlan haverság, csak annyi, hogy időnként megjelenik nálunk, még a menzáról ismerem.

A kiszabadulásom után rövidesen megtalálom a helyemet az éppen alakuló Szocialista Képzőművész Csoportban, az 1934-es kiállításra már beküldök egy végtelen rossz képet, s ahogy lassan el-elfelejtődik a feketeségem, egyre jobban örülök, hogy olyan a munkám, amihez jobban értek, mint a politikához. Persze ez sem olyan biztos. Masereel az ideál, meg Georg Gross, meg Käthe Kollwitz. Akit ugyan mindig szerettem, de most éppen az érdekel nagyon, ahogy a pesti falak között csak azért is fa a fa, még ha a töve körül egy rácsos karika választja is el az aszfalttól, amit telehánynak cigarettacsutkával. Szépen alakulgat a Szocialista Képzőművészek Csoportja, ott, ha nem is egészen otthonosan még, de kezdem jól érezni magamat. Hát még Vaszary magániskolájában, ahová jóságosan és teljesen ingyen fölvesz.

Éppen ezért őszintén elbámulok, mikor egyszer csak megint két hekus jön értem, és bevisznek egy ártatlannak látszó épületbe az Akadémia utca elején, igaz, közel az Oberhéhez. Első emelet, két egymásba nyíló, teljesen irodaszerű szoba, polcok, kartotékok, íróasztalok és két erősen nem hekus jellegű férfi. Középkorú mind a kettő, nyugodt és jó modorú, ami időnként percekre szörnyű durvaságba csap át, de ez érezhetően merő technika - hátha megijesztenek vele. Iszonyú, mert nem tudom, hol vagyok, és főleg nem tudom, hogy mit akarnak. Este van, mikor behoznak, s másnap délutánig egyfolytában kérdeznek. A rendőrség, a Markó félig sem volt ilyen ijesztő, mint ez a két csöndes úr. Különösen akkor, mikor kérdezés közben hirtelen feláll az egyik, percekig kibámul az ablakon, nem szól semmit, aztán visszalép, és folytatja. Kikkel érintkezem, miről szoktunk beszélgetni? A Csoport nem érdekli őket, csak a magánéletem és a barátaim. Felelek mindenre, csak éppen jéggé fagy a gerincem, a kezem, a lábam. Egy ujjal sem nyúlnak hozzám, csak lassan, nyugodtan kérdezgetnek, s nem látszik rajtuk a világon semmi. Másnap délután bújik ki a szög a zsákból. Milyen katonai titkokat mesélt el nekem Spiró László, amiket én szovjetbarát barátaimnak adtam tovább. (Közben többször is adnak kávét, ennivalót nem, ők sem esznek, hacsak az alatt a rövid idő alatt nem, amíg egyikük vagy másikuk kimegy a szobából.) Fordul velem egyet a világ, most már tudom, hol vagyok, a "Def"-en (katonapolitikai osztály), ahol köztudomás szerint nem sokat kukoricáznak az emberrel, s a legenyhébb ítélet fél év. Az egyiknek puhább a szeme, nem két kavics, mint a társáé. Teljes kétségbeesésemben az arcába kiáltom.

- Hogy bizonyítsak be valamit, ami nincs? Esküszöm, nem mondott semmit! Mindenről beszéltünk, csak a katonaságról nem, azt mondta, hogy gondolni sem szeret rá, alig várja, hogy leteljen, s elvehesse a kedvesét! Segítsen hát! Gondolja, hogy a maga lánya vagyok, és az kerül ilyen helyzetbe!

- No azért a lányom nem lehetne még - mordul rám, de valami elpattanhatott benne, mert a levegő hirtelen megváltozik.

- Milyen csapattestnél szolgál? - kérdi még, de már hanyagabbul.

- Nem tudom, de Pesthez közel, mert haza tud jönni egy napra is.

- Na jó, visszaküldjük a civilekhez, a rendőrségre, csináljanak magával, amit akarnak.

De nem csinálnak semmit. Morogva vesz át egy rendőr, s leültet a folyosón egy padra - majd reggel megmondja a felügyelő úr, hogy hová kerül -, s én már alszom is, csak arra ébredek fel, mikor takarót borít rám valaki. Vaksötét van, nem látom az arcát.

- Szabó István nyomozó vagyok, ne féljen. Nincs vád maga ellen, reggel hazaeresztik, a katonák nem találtak semmit, mi sem. Szántó Annával, a testvérével együtt jártam egy évig Szegeden az egyetemre. Üdvözlöm Pannit.

Eddig valahogy sohasem féltem igazán. Ettől kezdve már igen. Még meg kellett jelennem - mint tanú - a Spiró tárgyalásán. Úrinőnek álcáztam magamat, kölcsönkértem Besnyő Magda barátnőm kis pézsmabundáját, kalapot vettem fel, és kifestettem az arcomat - felháborodottan és nagyon nyugodtan ismételtem meg, hogy Spiró semmi katonai titkot nem közölt velem, ő természetesen ugyanazt mondta. De nyolc hónap meghosszabbított szolgálati időre ítélték, mert, mint a bíró kifejtette, biztos tudomása volt arról, hogy kommunista perben szerepeltem, s mégis érintkezett velem. Jézus isten, hát ilyen veszélyes vagyok én? Szegény hazám.

*

És most fogom magam és férjhez megyek Géhez, aki textiles és fényképez és feleségül akar venni, nem úgy, mint a mozgalmi fiúk, akik közlik velem, hogy ők kielégítetlenek, és sürgősen aludjak velük, mert zavarja a munkájukat, ha nem teszem meg nekik ezt a szívességet. S ha nem, hát "hülye, intuitív, tulok lány" vagyok. (Tuloknak hívták a mozgalomban az intellektueleket.) Egyik kedves kollégám mondja ezt, amit a furcsa fogalmazás miatt sohasem felejtek el, s nyilván ő sem, mert élete végéig halálos ellenségem marad meglepő kitartással. Gével nem volna semmi baj, mindössze a mozgalmi munkámtól tilt el, s azt, hogy festő vagyok, múló ifjonti hülyeségnek tekinti. Sok pénze van, de a testvéreimet nem segíthetem (Panni gyakorlóéves tanár, Gyurinak nincs munkája), a festőkollégáimmal való barátságot egyszerű kurvaságnak nézi - viszont házasságunk két esztendeje alatt van műtermem, ennivalóm, és annyi festéket vehetek, amennyit akarok. Akartam én jó felesége lenni Gének, de nem ment, nem. Estélyre hívnak meg a gazdag rokonaink, akik eddig nyugodt lélekkel elnézték, hogy nyomorgunk Pannival, s most, hogy egy textil-nagykereskedőhöz mentem férjhez, megkönnyebbülten látják, hogy jó útra tértem, közébük. Csak állok a fényesen kivilágított, egymásba nyíló négy szoba közepén, türkizkék estélyi ruhában, mint egy Molnár Ferenc-darab mellékszereplője, és megkérdezik tőlem, hogy festegetek-e még. De ugyanilyen hülyén ülök Gé barátai között egy Oktogon téri kávéházban, fotósok, ördögöt fotósok, művészetkedvelő polgári sznobok között, ők sem igaziak. Két évig bírom az úriasszonyságot, közben az életemben először tapasztalt gondtalan és jó élettől még növök is egy centit, amit ugyancsak rossz néven vesz Gé - most egyforma magasak lettünk. Egy szörnyű összeveszés után (Gé azt állítja, hogy elloptam tőle száz pengőt - nem loptam el), otthagyok csapot-papot, és hónom alá csapva azt a képet, amit Vajdától kaptam karácsonyra, megyek vissza a szabad farkasok közé, és elér a szerelem is, olyan elemi erővel, amiről sejtelmem sem volt eddig, én azt hittem, szerelemből mentem férjhez Géhez. Jóska író és kommunista, gyönyörűnek lát, és hisz a tehetségemben, vele aztán ég-föld összeszakad, égzengés és harsonák, majd újra belép az életembe a mozgalom romantikája giccsel határos módon és formában is. Jóska irtózatosan féltékeny - mit csinálsz holnap délután, hánytól hányig, miért nem érsz rá, mi dolgod lehet? Üvöltve veszekedünk, nem mondom meg, mi közöd hozzá, szabad ember vagyok! Nem, nem jöhetsz velem, lehetetlen, megőrültél, azt hiszed, találkozom valakivel?

És másnap egy Magdolna utcai kultúrestre készülődve éppen befejezem a díszlet festésének az utolsó részét, mikor egy háttérben álló alak hirtelen előlép, és megfogja a kulissza másik sarkát. Segíthetek? Jóska az.

A "mozgalmi munkám" leegyszerűsödik, végre olyasmit csinálok, amihez értek, és olyan környezetben, ahol tökéletesen otthon érzem magam. Mert most minden egyszerre történik, történni kezdenek a dolgok. Settenkedett, majd közelről csapkodott körülöttünk a háború, lélegzet-visszafojtva vártuk a bizonyosat, s reszkettünk a fiúkért, akiket hol behívtak, hol leszereltek. Most, 1940. szeptember elsején a németek elfoglalják Párizst, és Fekete Béla kirohan Párizsba, hazacipelni a kapálódzó Barta Évát, legjobb barátnőmet, hárman együtt megalapítjuk a Műhelyt. Mert végigsöpör az országon az anyaghiány, kenyér, cipő, ruha vacak vagy megfizethetetlen, de világ csudájára gomb sincs, s Éva kerámiagomb készítéséből élt odakint. Nosza, gyerünk, csináljunk gombot agyagból. Éva formázza, én festem, Fekete Béla ravasz sokszorosító-szerszámokat talál ki, s Biliszk úr, az ügynök, percek alatt nagyüzemmé növeli a pici szuterénünket a Henger utcában. Nagyszerű munkaalkalom egy csomó szegény képzőművésznek, itt aztán nem baj, ha egyik-másik tag épp most szabadul, vagy "ref"-es, és - persze a Szoc. Képzőcsoport tagjaiból telik ki a műhely munkássága. Kicsit megdöbbenek, mikor kiderül, hogy Éva és Béla "főnökség", s mi a munkások (nem sorolom fel a neveinket, már őrzi azt a történelem), de belátom, hogy csak Béla tud szervezni, az ördög törődik vele, milyen elgondolás alapján osztja szét a pénzt, és hát végül is Éva találja ki a formákat, és mi is igazán nagyon sokat keresünk. De ami ennél fontosabb, hirtelen van kultúrcentrumunk - erre is, sőt erre igazán jó a Műhely. Innen irányítható például a Magántisztviselőktől kapott helyiségben a munkásrajziskola, ahol Sugár Bandi és Berda Ernő alakrajzot tanít, én anatómiát, Fekete Béla, Csömöri József (Jóska), Nagyfalussy Jenő művészettörténetet és (marxista!) filozófiát. A könyvismertetéseket és tárlatvezetéseket is ők csinálják.

Mennyire boldogok az emberek, akik ide járnak! Porosan, meszesen, olajosan jönnek egyenesen a munkahelyükről, és taknyos lány létemre van merszem tanítani őket arra a kevésre, amit tudok. És elhangzik egy kérdés, egy öreg formázó (vasas) szájából, amitől majdnem sírva fakadok. - Minden ember éppen ilyen? - kérdezi Varga szaki, miközben felrajzolom a csontvázat a táblára, előbb elölről, aztán oldalnézetben. Csákváry, egy kőműves odaröhenti:

- Ilyen, papa! Ha nem hiszed, tapogasd ki az asszonyon, de akár magadon is, komám. Lehet, nincs sok zsír rajtad!

Roxy éppen jön hospitálni, teljes tűzzel dobja be az osztályharcot:

- Nem minden ember ilyen! A te gerinced hajlott, a munkavezetődé nem ennyire hajlott, a gyárigazgatóé csöppet se hajlott! És a kezed csontjai is bütykösek, és megvastagodtak, de egy miniszteré az nem!

- És egy orvosé, zenészé vagy varrónőé sem - próbálom észre téríteni Roxyt -, azoknál más elváltozást okoz az állandó munkájuk, a kezük finom marad.

- Az más! Értelmiségi, az más! Nem azokra kell figyelni!

És most megszólal Nolipa, aki, úgy látszik, egész idő alatt jelen volt, ő meg én már eddig is sokat veszekedtünk.

- Ezért nem helyes, elvtársak, az aktrajzolás. Vagy legalábbis az akt mellé oda kell festeni ruhában is az illetőt. Mert az osztályhelyzetét a ruházata mutatja világosan.

- De hát az anatómia, az a szerkezet! Arra épül az egész! Maga a mozgás, a mozgás jellege, a test felépítése!

- Kezdjed az alépítménynél, Öcsi, jobb lesz - dörren rám Nolipa -, én nem tűröm el az előadók holdvilágnyalását!

Ez kedves kiszólása volt Nolipának, a párttitkáromnak. Egyetlenegy gondolat került bele a koponyájába, az ki is töltötte teljesen, s másra nem maradt hely benne. És közben az egyik legbátrabb ember volt, akit valaha is ismertem, mint később kiderült.

És mégsem ér véget a tanári pályám, mert a "gyerekeim" (tizenhét éves nyomdászinas és ötvennyolc éves vasas is volt köztük) szeretnek, és élvezik, amikor felállítom a modellt egy-egy furcsa pózba, és felrajzolom és felrajzoltatom velük azt a mozdulatot a csontvázra átvetítve. Gondolom, ez az "iskola" volt a szakkör őse. Csak itt nem kell fizetni tandíjat, összeadjuk a pénzt az anyagra, s ha kevés, valamelyikünk beáll modellnek. És ez persze engedély nélküli iskola, kétségtelenül nemkívánatos elméleti órákkal dúsítva, ami szigorúan tilos, s bármikor lecsaphat ránk a rendőrség.

A Műhely társasága - mert ide mindenki bejár, aki hozzánk tartozik - elképesztően tarka. Dési Huber István próbál jó útra téríteni minket, szigorúan követelve a sötét színeket és a munkástémákat, Vértes György árulózza le Csömörit, Bélát, egyáltalán mindenkit, aki nem tökmerev, Kun Miklós ingatja a fejét, mint ló a zabostarisznyában, Rilkét szaval, Vas István jelenik meg mellette, s kételkedik szomorúan mindenben, még a kinyilatkoztatott igazságot sem szívesen ismerve el. Léleklátó bécsi menekült - az anschluss óta igen megszaporodtak - tart előadást nekünk, és Hekepek Erzsébet - Heki, a pékinas is dolgozik a Műhelyben, frissen szabadulva a "Def"-en töltött egy hónapos fogságából, amiből nyilvánvaló a tökéletes ártatlansága - én könnyebben megúsztam, de akkor nem volt persze háború. Mindenki bejár a Műhelybe, akinek így-úgy köze van a mozgalomhoz, vagy csak szimpatizáns, vagy csak utálja a németeket.

De mindenre jó a Műhely. Behoz egy nő egy vörös hajú, feltűnően szép tizenöt éves kisfiút azzal, hogy nevelhetetlen, tanulni sem szeret, folyton csak farigcsál és gyurmázik nagy ló létére, vegye fel Éva inasnak. A kisfiú két hétig ki sem nyitja a száját, és fel sem veti a munkájáról a szemét, azután lassanként megszólal, sőt kezd néha fütyülni is, kiderül, hogy abszolút hallása van és tehetséges szobrász, a háború után a főiskolára kerül, Munkácsy-díjas szobrász lesz Bíró Ivánkából. A Műhelyben állandóan szól a zene, főleg Bach, Bartók és Mozart, és a Műhely munkásainak a népdalkórusa, de nem elhanyagolható tényező Tóbiásnak, a dakszlinak a velünk együtt érző vonyítása, ugatása sem - nagyszerűen mulatunk. És ide jön be két lány, Binét Ágnes és Aszódi Éva azzal a társadalomrengető, veszélyes ötlettel, hogy a kisgyerekeknek nagy költészetet kellene olvasni a sok-sok idióta gügyögés helyett. És ezt illusztráljam én. Halálos izgalom kap el - végtelen odaadással fogok neki és csinálok négy, mélyen átérzett, de elég primitív technikájú rajzot - festő vagyok, és a kemény rajz nem igazán olyan terület, ahol biztonsággal mozgok - végül is ezért hagytam ott az Iparművészetit. De ez pártmunka, hiszen vérlázító dolog nagy költők verseit kisgyerekek kezébe adni, s mivel jól belém verték a ne tudj semmit, ne kérdezz semmit elvét, ma sem tudom, hogy csinálta a két lány a kiadást de hát ők gazdag lányok voltak; igen, volt ilyen vonala is a mozgalomnak.

Szóval "kultúrvonal". Kiállítást rendezünk a Magántisztviselőknél 1941 őszén, nem tudom, ki intézi a propagandát, de a kiállítás látogatottsága elképesztő, és nekem - egyénileg - életmentőnek bizonyul, hogy ott ismerkedem meg Bassziszt Márton lámpaernyő-készítő kisiparossal.

Mert közben a magánéletem csúnyán összegubancolódik; a Műhely szoros közössége nem szereti Vas Istvánt, s követelik, hogy döntsek végre - természetesen Csömöri mellett, és tegyem ki Vas István szűrét. Mintha az olyan egyszerű lenne! Kapva kapok hát Bassziszt hívásán, és beállok az ő műhelyébe: lámpaernyő-festőnek.

Életemben először dolgozom mint igazi munkás, egy igazi műhelyben. Megtudom, mit jelent télen fél nyolcra a Budafoki úton lenni és fél hatig dolgozni, fél óra ebédidővel. Ez családi és baloldali műhely, ahol én a legmagasabb órabért kapom, és ahol szeretnek. A főnök, Bassziszt elvtárs néha negyedóráig is áll a hátam mögött - szeretem nézni, ahogy dolgozik, mondja, és büszke rá, hogy mióta az elvtársnő fest nála, nincs két egyforma ernyője. Nincs hát, mert engem szórakoztat, ha az egyikre őszi tájképet festek reálisan, a másikon üvegfestményszerű a megoldás vagy iniciálés, a gyerekszobába való ernyőn medvék kergetőznek, vagy kiskacsák fürdenek, vagy csak tarka pöttyök ugrálnak. Megtanulom, hogy szappanba mártott ecsettel az olajos papírra is lehet festeni, de azt is megtanulom, hogy milyen a havas Budafoki útról becsapódó szél illata, amikor Bandika, a kifutó tízóraiért megy, s micsoda fellélegzés, amikor megérkezik a parizerekkel, szalonnákkal és zsemlékkel, és Márton főnök elkiáltja: "Tízórai, fájront!" Pici ez a műhely, egyetlen helyiség, alatta pince, itt Márton főnök húga és sógora dolgozik. Bandika, a kifutó is rokon, aki Józsának, a kisegítő, ugyancsak rokon kislánynak udvarol. És erre ők is feljönnek a pincéből, s a nagy szabóasztalon mindenkinek odaadja Bandika a zsíros papírjait, s a nép bicskára kap. Én szombaton délben kapom a heti bért, "mint az igazi munkások" nevet Márton főnök, és hozzáteszi: - Csak maga nem viszi a kocsmába, mint, sajnos, a szervezetlenek nagy többsége, még sok felvilágosító munkánk lesz majd, ha... - Nem fejezi be a mondatot, mindnyájan tudjuk, majd ha vége lesz a háborúnak, győz a Szovjetunió.

Azért persze tartom a szoros kapcsolatot a kerámiaműhellyel, mert buzgón szervezzük a március tizenötödiki tüntetést a Petőfi-szobor előtt. Milyen sokan vagyunk! Csepel, Pesterzsébet, Angyalföld, egyetemisták, diákok. A Duna-part is feketéllik az emberektől, a szobor előtt kórus szavalja a Talpra magyar-t, német- és háborúellenes jelszavak szakítják meg a Himnusz-t, kis Petőfi-jelvényt nyom a kezembe valaki, de rengeteg ember hajtókáján már ott van a nemzetiszínű szalaggal együtt. Sokan a villanypóznákra kapaszkodtak fel, Miklós, Rédner Márta férje a mögöttem lévőre mászik fel, s invitáló mozdulattal nyújtja le a kezét nekem, de már nincs időm, az Eskü tér és a Duna-part felől lovas rendőrök rohannak közénk, s a kardlapot se sajnálják. A tömeg megkavarodik, én is futni kezdek, nemigen úsznám meg szárazon, ha most elkapnának, s a Wurm utcában beugrom egy kapu alá. Abban a pillanatban hátulról megragad valaki, teljes erőmből próbálom kitépni magamat, kiáltani nem merek, csak védekezem, rúgok, ütök, de a "támadó" sokkal erősebb nálam, azonkívül befogja a számat, csak suttogja: - Hallgass, segíteni akarok, én is ott voltam, gyere. - Voltaképpen csak akkor hiszem el, hogy nem hekus, mikor az első emeleti melléklépcső sarkában megállunk, cigarettát dug a számba, ő is rágyújt.

- Én vagyok itt a vice - mondja, nevetünk mind a ketten. Jól megnézem, úgy viceházmester ez, mint én.

Azért is a Petőfi-szobor felé kerülök haza, szeretném látni, mi maradt a csatatéren. De csak a rendőrök állnak, elég sokan, komolyan, mint a faszentek, a szobor körül és a Duna-parton, a téren pedig nyeles seprűkre szedik az utcaseprők lócitromokkal vegyesen a röpcédulák maradványait, és stílusosan szemerkél is valami darával kevert esőféle, mint Petőfiéknél. Sajnos nem érdemeljük meg az összevetést, még egy árva Táncsicsot sem szabadítottunk ki, pedig akadna egy-kettő ez idő tájt is.

Közben azért erősen készülünk mi is valami komolyabb haditettre. Kiállítást rendez a Csoport a Szocdem Párt Magdolna utcai helyiségében. Engem küldenek Szakasitshoz, hogy adja kölcsön a "Szabadság és a Nép" című freskópályázatra beérkező művek és a Csoport képeinek a kiállítására. Rövid, de intenzív veszekedés után meg is adja Szakasits, tiszta szívből ordítozunk egymásra, máig tisztelem és csudálom érte, hogy nem hajította ki azt az orcátlan taknyost, aki voltam. A kiállítás enyhén szólva népfrontos, az égvilágon mindenki küld be vagy freskóvázlatot, vagy képet, van, aki szívből, van, aki csak azért, nehogy kimaradjon valahogy, ha fordulni talál a szél. Magunk ragasztjuk a vendégfalakat, pucoljuk az ablakokat, keretezzük a képeket. Fekete Nagy Béla teljes mérnöki zsenijét beleadja a belső tér tökéletes kihasználásába, emellett a békeangyal feladata is neki jut, mert természetesen tüstént összeveszünk egymással: a prolet-kultos szárny nem óhajt együtt szerepelni az "absztrakt"-okkal - atyaúristen, absztrakt! -, nevetőgörcsöt kapna egy mai absztrakt ezektől a bárányszelíd, szürrealistának is csak némi jóakarattal nevezhető, mindössze a "maiság" fuvallatától megérintett képektől.

Mégis, a kiállítás szép lesz, és valahogy egységbe is fogják a freskótervek - én mindenesetre életem legrosszabb képét festem meg freskóterv gyanánt - hiába, a meghatározott téma nem nekem való, nem is lesz az soha.

A megnyitóbeszédet maga Szakasits mondja, és annyian vannak a megnyitón, hogy a folyosón egy gombostű sem fér el. A rendőrség harmadnapra bezárja, a nyilas sajtó üvöltve vért és elfajzott művészetet hörög, az én Kofahajó című képem miatt még parlamenti interpelláció is elhangzik, a fene se tudja, miért idegesíti Rajniss urat négy, kosarára boruló, egymás hegyén-hátán alvó asszony; festeni még alig tudok, az igaz, de a kompozícióhoz már értek, csak attól félek, hogy nem a művészeti szempont az, amit kifogásolnak és felháborítónak tekintenek. Lehetséges, hogy fáradtak a megoldott kendős alvó parasztasszonyok, és nem tündökölve ölelik a kévét, vagy egészségtől kicsattanó arccal szedik a markot? Ejnye, ejnye. Nem tudom, hogy a kiállítás, a tüntetés vagy a háború okozta elkeseredés s a frontról jövő katonák destruktív beszámolói okozzák-e, de a rendőrség kezd kissé aktívan viselkedni.

Márton főnök fejvakarva áll meg mögöttem, s lehív a pincébe: anyagot hoztunk, nézze meg.

- El kell küldenem - mondja -, nem is hiszi, mennyire sajnálom. De csapkod körülöttünk a mennykő, nem akarom, hogy baja legyen, most a diákvonal a biztonságosabb. Menjen vissza a kerámiába. Nem pártutasítás, de higgyen nekem.

Mint évek múlva kiderül, valószínűleg az életemet köszönhetem Bassziszt elvtársnak, aki az egész lámpaernyőműhelyből egyedül marad életben a nagy soroksári lebukás börtöneiből egyenesen a német haláltáborba hurcolt foglyok közül. De a Csoportból is elviszik Sugár Bandit és Goldmann Györgyöt és Juhász Palit, egy ugyancsak Bandika nevű ifit, ezek sem kerülnek haza. Behívják Csömörit is. De még van annyi ideje, hogy velem együtt végigrohanja a Csoport tagjait, "leadni a drótot". Mert Nolipa pesterzsébeti lakásán vannak elrejtve a Csoport legfontosabb dokumentumai, fotók, jegyzőkönyvek. A dokumentáció kevésbé fontos anyagát egy szálig én veszem magamhoz - ne maradjon egy név se, egyetlen iskolanapló se. De Csömöri kiszedi a kezemből: nekem úgyis mindegy, holnapután bevonulok, s a Műhelybe rohantunkban a Margit híd korlátjánál áthajol, fél kezével átölel engem, a másikkal kinyitja a ballonja szárnyát, s a Dunába szórja az egészet. Hm, hm, egy hülye szerelmespár elejt ölelkezés közben egy papírcsomót, Csömöri még a fejéhez is kap, de csak egy nő neveti el magát a járókelők közül: annyi baj legyen, fő a szerelem, ugye? Hülyén büszkék vagyunk, hogy sikerült megsemmisítenünk a bizonyítékokat, mintha ugyan le lehetne tagadni bármit is, majd ha elszabadul a pokol. Tény azonban, hogy az épp szabályosan katonaköteleseket behívják ugyan, de a Csoport minden tagját nem szedik össze.

Béla szokatlanul komolyan ül fel az asztalra az égetőkemence mellé.

- Mindennel leállni, megértettétek? Különösen annak, aki fekete. Nagybaczoni Nagy Vilmos segíteni akar, nem kell rontani a hangulatot, úgyis rühellik, hogy emberséges a pasas. Én tiszta vagyok, mint Tóbiás pokróca, ha kell valamit csinálni majd szólok. Egyébként a vées mehet, a csomagok is a katonáknak. Te meg, Heki, ne izgulj, a Ló és társai el lesznek látva. (Ló - rendes neve nem tudatik, Heki fiúja, a Csillag-börtönbe került Soroksár után. Mielőtt külföldre vinnék őket, Heki női ruhában kiszökteti harmadmagával, s idehaza bújtatja a háború végéig.)

De most még teljes a reménytelen sötétség körülöttünk. Odakint a Szovjetunióban vérzik a II. magyar hadsereg, Jóska kint van büntetőszázadban, s egyetlen csomag sem éri el, amit küldök neki. Juhász Pali is ott van, Bán Béla is, jaj, Donáth Gyurka is. A doni áttörés után két hét szabadságra hazakerülő Korniss elképzelhetetlen szörnyűségeket mesél, már amikorra megjön a szava, mert egy hétig csak alszik, sír és káromkodik. A hazakerülők beszélnek. A németek puskatussal verik le a kocsijukra felkapaszkodó magyar katonák kezét, minden járművet és készletet elvesznek tőlük, a mi katonáink a nyári felszerelésük rongyaiban vánszorognak gyalog a hóban a harmincfokos hidegben - mi lehet a munkaszolgálatosokkal, ha a katonákkal is így bánnak. A katonák csak káromkodnak vagy köpnek a rádió németdicsőítő vagy arcvonal-kiegyenlítő híreitől, terjed a németellenesség a városban, mint a préritűz, hiszen majdnem mindenkinek van valakije a fronton.

Csakugyan leáll a külső mozgalmi munka, csak a Békepárt, a Népfront meg a véletlenül itthon maradt emberek járnak be a Műhelybe, s a nagy hasú égetőkemence mögé húzódnak, tárgyalnak, s mentik, bújtatják, akiket lehet, ellenálló orvosok fektetik kórházba s rejtik az embereket. A Műhelyben állandóan szól az angol s orosz rádió, Béla jegyez és informál, Sztálingrád után már könnyebb a levegő. De a kinti, munkaszolgálatos alakulatban vagy büntetőtáborban lévő emberekről nemigen hallani. Végre 1943 szeptemberében hírt kapok Jóskáról, Miskolcon van, karanténban, október tizenhatodikán lehet először meglátogatni, sokízületi gyulladással került haza. Még nincs antibiotikum a világon, Mária Béla (író, orvos, jó barát, elvtárs) azt állítja, a jugoszlávoknál van ilyesmi, címet is ad, ahová fordulhatok, ha át tudok jutni, megpróbálok Szegednél átjutni a határon, de nem sikerül. Miskolc az első olyan állomás, ahol a "harctéri beteg"-eket fogadják, a város valamennyi iskolája hadikórházzá alakul, én leköltözöm, s beállok ápolónőnek, hogy Jóska mellett lehessek. Nem kell sem igazolás, se semmi, elvégzek egy másfél hetes elsősegély-tanfolyamot, mindenkit ujjongva fogad a kórház, aki hajlandó megfogni egy ágytálat, vagy akár ideiglenesen is, de bekötni egy sebet. Ha eddig nem tudtam volna, mi a háború, most megtudom. Karját, lábát, fél szemét, fél állkapcsát vesztett fiatal férfiak tömegét ömleszti ki a kórházvonat, de valamennyi szédült a boldogságtól, hogy hazakerült, s hogy ágyba fektetik, és megpróbálják összefoltozni. De sok a kifoltozhatatlan is, a halálos beteg, vígan cigarettázik a tüdőbajos, van, aki éjjel-nappal eszik, az étel csak átfut rajta, hetekbe kerül, míg emészteni tud rendesen, ha ugyan tud majd valaha. És nincs kötszer se, kinin se, morfium se, semmi, tépést csinálunk, mint 1848-ban. De persze nem vagyok alkalmazott a kórházban, csak "segítek", hát bőven van időm megcsinálni az új "pártmunkámat". Négy mesét illusztrálok, ismeretlen szerző művét (később kiderül, hogy Ságvári Endre írta őket), természetesen illegálisan adja ki, aki kiadja, én csak átadom Fekete Bélának, ő továbbítja. És újra kiadja Binét és Aszódi a Versek könyvé-t, most már nyolc rajzzal, azt is Miskolcon csinálom meg, a kórház után. Dr. Kelemen Ilona kommunista - vagy szimpatizáns? ebben az időben már összefolynak ezek a dolgok - odavesz magához lakni, és segít ellátnom Jóskát, akiről lassan kiderül, hogy menthetetlenül megviselte a szívét a sokízületi gyulladás - endocarditis lenta, közli velem Mária Béla, és sürget, hogy jöjjek föl Pestre, halálos, segíteni nem tudok, a németek bejöttek, bizonyos, hogy lebukom Miskolcon, ha makacsul ott akarok maradni végig, semmi értelme. Ellenállok, amíg bírok, de végül is Fekete Béla értem jött, pártutasítás, mondja, máig sem tudom, nem hazudta-e csak, hogy elcipeljen és megmentsen, a párt igazán nem szokott ilyen gondoskodó lenni. Lásd "mit higgyünk el a rendőrségnek" - első lebukásom szép emlékei, hiszen eszükbe se jutott kioktatni a védekezésre. Igaz, arra sem gondolhattak, hogy akadjon olyan vidéki liba, aki úgy képzeli, hogy a rendőrség a rend őre, paraszti tapasztalatai csak a csendőrséget gyűlöltették meg vele.

A németek megszállta Pestről Tauber Blanka elvtársam tanácsára ügyesen elbújok, mégpedig a világ legmulatságosabb, legszebb és legszegényebb falujába, soha illegalitásban élő kommunista olyan boldog nem volt, mint én Bajóton. Végtelen mulatságomra a falu buzgón agitál engem:

- Gyün a sok varnyú, majd ki lesztek hánnyal, ganajok, ha begyünnek az oroszok - ezt a Szentkeresztre vonuló kispapok után morogják, sajnos, kétségkívül ateisták, megszokták a francia és belga bányákban az ateizmust, a nagy munkanélküliség idején a fél falu, mai szóval vendégmunkás volt Nyugaton.

- Átvezetjük éjjel a hegyeken, elvtársnő - közli egy bányász, aki véletlenül meglátta a hegyről, hogy csendőrök jönnek be hozzánk, de csak merő kedvességből hozták el a Nagy Etelnek címzett levelet a postáról, nem értem jöttek.

- Gyer mán, Ágnyis, vigyünk ki a nyergesi útra egy kis ennyivalót, erre hajtják a zsidókat a nímetek, annék egy kis tejet valamék asszonynak, amik gyerekkel van. Gyüjjön maga is, Etánk.

Ők visznek ennivalót! Hiszen nekik sincs. Sohasem láttam ilyen szegény parasztokat az Alföldön. Kásaleves, cibereleves, darás tészta, krumpli, bab, potyókaszilva, kukoricával és zabbal kevert kenyér még jó, ha van. A tej ritkaság, valóságos csemege, nagyon kevésüknek van jószága. Leginkább még kecske akad, az ellegel a füvön, a hegyoldalban, kevés a takarmány.

Panni értem jön október tizenharmadikán, az oroszok átjöttek a Kárpátokon, jönnek háromfelől, legyünk csak együtt Pesten, nehogy elszakadjunk egymástól. Óriási stratégiai érzékkel minden eshetőségre számítva már három hónapja bejelentett Korniss Irén néven Gyuri bátyám egyik szaktársánál, nagyon jól tette. Ugyanis Pista megtudta Kálnokytól, hogy Vas Istvánné Nagy Etel, a volt felesége még most is, öt évvel a halála után a feketelistán szerepel, méghozzá a leánynevén, és én - szerencsére tudtomon kívül - majdnem olyan veszélyben voltam Bajóton, mintha a saját nevemet használtam volna. Épp jókor érkezett, október tizenötödikén, Horthy kilépési kísérlete után elönti Budapestet a nyilas hullám - hullám? a szenny és mocsok áradata. Ezt már leírtam a Bálám szamará-ban, nem tudom megismételni, de nem is kell. Az ötödik kerületi zsidótlanítási körzetvezetőnél lakom (Aczél György lakását, az egyetlenét, aki befogadott a baráti körömből, ez az úr igényelte ki), Pista jó helyen van Ottlikéknál, bátyámat, Gyurit valahol a Dunántúlon hurcolja a hadigépezet, Kornisst is, Jóska már nem él. A Műhelybe be-benézek, míg december hetedikén zárva nem találom, ők is elbújtak. Csak a nyilasok szaporodnak.

- Egy politikai párt, amely bútor- és ékszerrablással foglalkozik - mondja elismerően Kun Miklós, s azzal, hogy véletlenül összeakadok vele az utcán, már meg is van a kapcsolatom az "ellenállással". Most aztán beáll a legmagasabb lángra csavart romantika. Hát lehet elbújni egy körülzárt városban, ahol senki sem tudja, hogy ki kicsoda? Ősnemesi családból származó csillagász barátunkat egy nyilas járőr elfogja, s a fizikai igazoltatásánál kiderül, hogy a szülei egészségügyi szempontból még csecsemőkorában eltüntették az árjákat a zsidóktól megkülönböztető apró bőrdarabkát - viszik is mindjárt a Duna-partra agyonlőni. A mafla csillagász azonban megbotlik egy felperdült villamossínben, tápászkodtában megkerül egy lámpaoszlopot, s kilép a sorból. Én röpcédulákkal teli batyuval ballagok a Lajos utcán, s egy német autó invitál fel barátságosan, s el is visz - a nagynénémhez ugye, aki Óbudán lakik. De visszafelé gyalogoltomban egy szépen dekorált magyar főhadnagy áll meg mellettem a kiskocsijával, szélesen vigyorogva. Valahonnan ismerős, a fene egye meg, nem tudom hová tenni, eszemben sincs megkérdezni a nevét, nem mondja meg persze, viszont látom, hogy ő is ismer engem. Csak búcsúzáskor, mikor csokoládét dug a számba, szólal meg:

- Nézd, itt egy kis anyag, tudod, ugye, mit kell vele csinálni?

- Hát... gondolom - mondom habozva -, de hát ehhez kettő ember kellene, lehet? - Robbanószer, "tri kettő".

- Persze, a zsinór háromperces. Holnap délután nézd meg az újpesti hídnál a telefonfülkét, a Kovácsok második oldalán lesz a társad meg a találkozóhelye, érted?

- Igen, de honnan tudom, hogy milyen vonat? Hátha magyarok.

- Csak sínek, ne okoskodj. És tehervonat anyaggal. Van vasutasunk épp elég, ők tudják, mire jó, használják is szépen, és értesítik a vezetőt.

Persze gyalog megyek ki Újpestre, meg is találom a Kovácsok második oldalán a címet. A Ferencvárosi pályaudvarra megyünk, a társam zömök, bajuszos, idősebb ember, csak bólint mikor meglát, s a vállamra ver barátságosan:

- Nem akadt jobb, csak te? - kérdezi, de nem vár feleletet. Igaza van, félek nagyon. Főleg a szagtól. Sűrű füst és olajszag, fojtó. S embert sem szeretnék ölni.

- Ne félj - mondja a bajuszos -, akárhogy is, de nem engedjük kivinni a főműhely gépeit. Csak ilyen kerülő úton megy a dolog. Tegnap is megcsináltuk a tizenkettő harmincassal. Összepakolták ezek a disznó svábok, csak látnád, milyen rendesen, ládákba, tömítőanyaggal, és minden ládára ráírták, mi van benne - leshetik, hogy megkapják. - És mintha bűvész lenne, előhúz egy krampácskalapácsot - ő mondja, hogy az, én még nem láttam ilyet.

- Én majd beverem oda, ahol két sín összeér, s te húzod a zsinórt, s meggyújtod, van gyufád? Aztán rohanj. Én meg ordítok, hogy mit keresel itt, futok utánad én is, mintha meg akarnálak fogni. De nem találkozunk, eredj szépen haza. S ha hivatalos ember megállít, mondjad, hogy valami disznó idecsalt, bántani akart, megijedtél, s nem nézted, hová futsz. Mert ide nem jöhet idegen. Megértettél mindent? Nincs időnk itt vacakolni.

- Meg, de ne haragudjon, hát miért nem éjszaka csináljuk?

- Nem a te eszedhez való az, lányom. Hát a svábok éjszaka pakolnak, s az éjszakai műszak hajnalban adja le a drótot nekünk. Holnapután gyere újra, s ha nincs drót, minden másodnap, míg a "cukor" el nem fogy. Vigyázz, nem én leszek veled legközelebb, hanem egy kék sapkás fiatal muki. De most már tudod, gyerünk.

Micsoda absztrakt vidék. Semmi sincs itt az égvilágon, csak összevissza futó sínek és a keserű, fojtó szag, valahol messze a ködben egy lapos, hangárszerű, ablaktalan épület, s mögöttünk egy szép rendesen felrakott óriási máglya, talpfákból.

Még egyszer sikerült megcsinálni a "kék sapkás mukival". Harmadik alkalomra nem került sor, a címet rejtő telefonfülke helyén összegörbült fémroncsokkal teli hatalmas lyuk ásított. Sajnálkozva szórtam a Rákos-patakba a "cukor" harmadik, negyedik adagját.

Most már teljes a körülzárt Budapesten az ostromállapot. Az időnként megjelenő Aczél György súgja meg, hogy két francia hadifoglyot is rejt az ötödik emeleti Lurie-né lakása, beszélünk is velük, de csak a Kiska (Kisegítő Karhatalmi Szolgálat) tud csinálni egyet-mást. Autót szereznek, embereket rejtenek, és például nem ismer fel engem az a fiú, akivel negyedik éve lakunk egy házban, és persze mindent tud rólam, azt is, hogy eltűntem, és június óta nincs hír rólam. Bejön a Kiska-csoport, mindenkit igazoltatnak, a fiú komolyan olvassa félhangon, morogva: Korniss Irén iparművész, erdélyi menekült - sajnálkozva csóválja a fejét, a szeme se rebben. Éjszakánként autók rohannak, fegyverek dörrennek, házigazdám társa és gyilkoscimborája átlőtt kabátban ugrik be: "Rám lőtt egy disznó." Gúlákban áll Szömörce testvér előszobájában (vagy inkább az Aczéléban) a kézigránát, pisztoly, lőszer, de persze én nem használom. Azért egy pisztolyt zsebre dugok, ha mégis elkapnának, legföljebb magamat lövöm agyon, unom én ezt a sok gyilkolódzást, egy asszony ne öljön, nem illik az. Mikor végre elesik a Pannónia utca, s Szömörce testvér elmenekül, segítek is neki, át nem öltöztethetem ugyan, arra nincs idő, de fedezem a visszavonulását, míg átkecmereg a hátsó kerítésen a Duna felé. Kapok is érte a fejemre később, hiába védekezem azzal, hogy én nem szolgáltatok ki senkit az ellenségének, akármilyen disznó és gyilkos is, szeretem az ilyesmit a sors ítélőkezére bízni.

És most itt vannak az oroszok. A belépő három katona közül az egyik lány, hozzám fordul, miután a kitárt karomba esve összecsókoltuk egymást.

- Patyifon - mondja, és mutatja is a kezével a lemez forgását, és dúdol hozzá. Ó, istenem, micsoda hadsereg - gondolom -, hihetetlen! Jön be az "ellenség", s első kívánsága az, hogy zenét hallgasson, hiszen köztudomású, hogy milyen zenekedvelő nép.

- Gyere, szívem - fogom meg a lány kezét, s odavezetem Aczél pompás, legmodernebb gramofonjához, amin eddig a nyilasok csak a Gyöngyhalászt és egyéb divatos slágereket játszottak, s felnyitom az ágyamat, ahová Aczél csodálatos lemezgyűjteményét dugtam el előlük, népzene, preklasszikusok, Bach, Chopin, Mozart, teljes operák, minden, körülbelül kétszáz darab, s intek a lánynak, hogy válassza ki, mit tegyünk fel. A lány odapillant, aztán szép rendesen lecsukja a készüléket, hóna alá csapja, a tűtartó külön dobozt zsebre vágja, s kisétál az ajtón, kedvesen mosolyogva int vissza. Tátott szájjal bámulok utána. Elég kövér kislány, az első katonalány, akit életemben láttam. Kitűnő, puha csizma, könnyű, vastag kabát (pufajka) s katonasapka, alatta látszik, hogy a haja vastag koszorúba fonva keretezi a fejét. Utánalépek, valami önmagamat nyugtatni akaró zavaros érzéssel, hogy biztosan csak itt a kapualjban vagy az utcán akar játszani, a társaival együtt, és ott a lemez is, de mire a kapuhoz érek, már nyoma sincs, s egy dzsip éppen elpöfög.

- Nem tudtam megmenteni a gramofonodat - mondom bűnbánóan a másnap megjelenő Aczélnak, de neki nyilvánvalóan már vannak tapasztalatai, mert jót nevet, csak legyint, s összecsókolódzunk az egybegyűlt ház őszinte bámulatára, eddig ugyanis azt hitték, no csak jöjjön meg a házigazda, majd elintézi ezt a két ribancot, akik egy követ fújtak a nyilasokkal. Jó, hogy át nem adtak az oroszoknak, igazán.

Mit csinál egy illegális kommunista, ha felszabadul? Kapja a leckéket és a pofonokat, úgy kell neki. Visszaköltözünk Pannival a Visegrádi utcai lakásunkba, s a belőtt ablakú, jéghideg szobából lemegyünk a pincébe egy fél zsák krumplival, se égen, se földön nincs egyebünk, lakásunk tökéletesen ki van fosztva. Kék Ferenc a második emeletről közli, hogy ő a párt megbízottja, a házbizalmi, s a krumplit el kell osztani, mert létfontosságú élelmiszer. El is osztja, de a cukrot, befőttet, csokoládét, ami a többieknek van, azt nem. De még ez sem elég nekünk, következik a kollektív kenyérsütés. Borzasztóan le vagyunk gyöngülve, de azért én is dagasztok egyszer kenyeret a közös lisztből, majd beleszakadok, de hát összesen négyen vagyunk a tizenhét lakó közül, akik tudunk kenyeret dagasztani. Amikor azonban kiderül az elosztásnál, hogy mennyi jár nekünk, Panninak meg nekem, belőle, felhagyunk a közös pinceélettel, s inkább visszaköltözünk a jégkamrába - január végén csak nem fagyunk már meg. Megyek, megkeresem a Pártot, úgyis illik, hogy jelentkezzek, s a Párt bizonyosan nem ilyen, mint ez az alantas legkisebb szerv - ha ugyan a fenséges Kék úr csakugyan az, s nem önmaga nevezte ki magát. Meglepetésemre egy olyan kolléganőbe ütközöm, aki mélyen lenézte a Csoportot, s noha pontosan tudta, hogy mióta "vagyok benne a mozgalomban", hiszen a testvére együtt bukott le velem, vadonatúj irhabundában libegve s szemmel láthatóan nem szédülve az éhségtől, mint én, azt kérdezi tőlem a bódítóan bablevesszagú folyosón:

- Hát te mit keresel itt?

Csakugyan, mit keresek én itt, ahol két katona őrzi a bejáratot, párnázott ülőgarnitúrákat cipelnek fölfelé a lépcsőn, és egyetlen ember sem olyan rongyos, mint én? Megfordulok, válaszra sem bírom érdemesíteni a hölgyet, s megyek a főiskolára, hátha ott megtalálom a többi rongyos festőt.

Ott még "igazi" minden. Dési Huber Stefike, aki jéghideg szobában, kendőkkel körülcsavarva, százfelé rángatva intézkedik, megölel, megcsókol, tüstént ad munkát (lakást keresek egy kollégámmal együtt a kibombázott képzőművészeknek), és elutasít a Jókai utca elején működő művészeti népkonyhára. Ott mindennap adnak egy bögre levest s hetenként egyszer két deci olajat és köleskását, babot, olykor lisztet vagy más hasonló finomságú élelmi cikket is - óriási dolog. Stefike ugyanis tudja, hogy a képzőművészek legtöbbje eddig sem lubickolt a jólétben, nemhogy tartalékjuk lett volna - a mi kamránkban például három, kukacoktól nyüzsgő bucit (háborús kenyérféle) találtunk, igaz, hogy a véletlenül betoppanó Peti Sándor, a színész, nyugodtan megette mind a hármat, de persze előbb az ablakpárkányról lerázta a kukacokat az udvarra. Aztán már február végén megalakulnak a kerületi pártszervezetek, ahová természetesen jelentkezem, s újra ér egy kis meglepetés, mert kérdőre vonnak, hogy mit dolgoztam, hol és kikkel, bizonyítsam be tanúkkal, és hogy kikkel voltam kapcsolatban. Hogy kik kérdezik? Újlipótvárosi nénik, bácsik, de még mindig nincs annyi eszem, hogy hagyjam a fenébe az egészet. Pistához nem fordulhatok ilyesmivel, nekiugrom Kun Miklósnak, aki fel sem kel a heverőről, míg én izgatottan elpanaszolom neki, hogy hogyan bánnak velem, aztán csak annyit mond: örülj neki. Miklós ilyen közönyös énvelem? Ezt sem hittem volna róla. De nem nyugszom bele, eszemben sincs, fulmináns beszédet vágok ki a konspiráció szabályairól, a diákperről, a Csoportról, az illegális iskoláról, röpcsikről, csak a "cukor" használatát hagyom ki, egyrészt úgysem hinnék el, másrészt már ennyi is túl sok a lecsüngő szájjal bámuló nénik-bácsiknak, akik időnként tapsban is kitörnek - nagyon nem szeretem őket. De hát az egyháznak sem a hívek az igazi képviselői - vigasztalom magamat. Még akkor is vigasztalom, mikor véletlenül találkozom Szabó Ivánnal, s megtudom, hogy megalakult a Képzőművészek Szövetsége, s engem nem hívott senki. - Kikből alakult meg? - kérdezem ártatlanul. - Hát belőlünk, a Szocialista Képzőművész Csoportból - mondja magától értetődően Iván -, persze, persze, hisz te is köztünk voltál, nem?

De igen. No jó.

Az Európai Iskola viszont mindenért kárpótol, mindent elsöpör, itt a Szabadság, itt van végre. Törődöm is én most már azzal, hogy ki mindenki vett részt hol, mikor, miben, fütyülök mindenre, verjék csak a mellüket, álljanak a fejükre, legyenek tanárok vagy vezető férfiúk, sőt nők, de még mennyire! És ez lesz a szerencsém, ez ment meg - hogy mitől? Azt el sem tudtam képzelni, s most már nem is akarom elképzelni, iszonyú. Ugyanis most, az Európai Iskola mámoros tobzódása, a művészeti életben való üvöltő lubickolás és boldogság és összetartás ideje alatt történik meg velem az, amit az első időkben olyan elbámulva nélkülöztem: tudják, hogy ki vagyok, mit csináltam, s "behívnak".

Gyeplős elvtárshoz a Központba. A lépcsőn piros szőnyeg fut, a kapuban katonák állnak, már az első idők bablevesszaga is elmúlt, hivatalszag van, párnázott ajtók, számozva, bent antik garnitúra, üveglapos íróasztal, egy elegáns lány kávét hoz - mióta nem ittam! Gyeplős elvtárs szivarra gyújt, engem hosszú szopókájú orosz cigarettával kínál.

Valahonnan ismerős az arca, engem mindenesetre ismer, s csakugyan tud rólam mindent, a diákpert, a "Def"-et, Bajótot, a Csoportot, az 1942-es kiállítást, s az is kiderül, hogy Nolipa hívta fel rám a figyelmet. Barátságos, még azt is megjegyzi, nevetve:

- Nolipa azt is mondta rólad, hogy te csak közkatona akartál lenni, igaz?

- Hát hiszen én festő vagyok - mondom -, és, tudod, azt hiszem, hogy tehetséges is.

- No persze. De most nem közkatona leszel, azt kaptunk épp eleget. Külügyi szolgálatra szántunk. Hát nem szeretnél Rómában vagy Párizsban dolgozni? Elvégzel egy diplomata-tanfolyamot, kapsz szép ruhákat, németül tudsz, azt mondod, kicsit franciául, majd megtanulsz rendesen, jó fejed van, és igazán csinos lennél, ha meghíznál egy kicsit - no? Mit szólsz hozzá? Elmondom nagyjából, mi lesz a feladatod.

Mondja. Én közben az enyhén szólva viseltes cipőmet nézem a szép szőnyegen. Hát csakugyan milyen jó volna megnézni, mit csináltak a külföldi festők, akiktől mi évek óta el voltunk zárva. És itthon nagyon nehéz. Mi nem nulláról, mínuszról indultunk, és Pista nem tudja elhatározni magát, megoldás volna, ha elmennék. Panniékat is segíthetném. Még nem laktam soha jól az ostrom óta. Talán még bundám is lenne télire.

És Gyeplős elvtárs csak mondja, mondja az egyre zsírosabban csillogó jövőt. De amit csinálnom kellene érte, azt nem mondja ki a világért sem. Csak azt részletezi, hogy ezzel ki mindenkinek a javát szolgálnám. A hazámét, a Pártét, a családomét, hogy ne lehessen háború többé, ne deportáljanak senkit, se svábot, se zsidót, a világ békéjéért, az ellenség megfékezéséért...

Hát nem. Ezt nem, semmiképpen. Nem tehetem. Én ilyet nem tehetek. Hülyének viszont tettethetem magamat.

- Á, buta vagyok én ehhez! Jaj, irtóra sajnálom, elhiheted! Itthon most kezdünk szabadon festeni, érted? Hát te nem tudod, hogy ez milyen nagy dolog az "entartete Kunst" után?

És most, ahogy meglágyul Gyeplős elvtárs arca, hirtelen fordul egyet velem a világ, eltűnik a pártközpont, a kávé, a dohányszag, a párnázott ajtók és a tapétás falak, és hirtelen egy hideg, kopott József utcai szobrászműteremben egy szemüveges építészhallgató tartja a szemináriumot, folyton lekapva és újra felrakva a szemüvegjét, az Úristen küldte ezt a kaleidoszkóp-szeletet éppen a megfelelő pillanatban.

- Emlékezhetsz, milyen buta voltam a te szemináriumodon is!

- Szóval nem vállalod? - Gyeplős elvtárs összerántott szemöldöke semmi jót nem ígér. De mindegy most már.

- Hol a szemüveged, már nincs rá szükséged? Lencséd van?

Gyeplős arcára csapja a két kezét, és - ezúttal először - hangosan, szívből nevetni - nem - röhögni kezd.

- Ablaküveg volt - tördeli röhögve -, álcázás! Rettentő nehezen szoktam meg. Látod, milyen jó a memóriád! Kár, meg óriási butaság tőled, hogy nem vállalod. Hülye vagy!

- Az lehet. De festő akarok lenni. Szabadság, szervusz, Szikora.

Hirtelen az akkori neve is eszembe jut, de persze az is álcázás volt, mint a szemüveg. És az egykori Szikora - most Gyeplős elvtárs - nem haragudott meg, amiért visszautasítottam a fejedelmi lehetőséget. Legalábbis nem állt bosszút érte. Csak éppen megszűntem létezni, s nemsokára az Európai Iskola is megszűnt. És én elértem, amire vágytam: közkatona lettem a Képzőművész Szövetség pártszervezetében. Tulajdonképpen még közkatona sem. Csak sokszorosító grafikus, festő létemre.

A többit már mindenki tudja. És megírták sokan, sokszor. Én is.