Valachi Anna:

Szépen kimondatni a rettenetet
Virág Teréz múltvallató szeretet-terápiája

2020.01.29.

 

 

„Mártírok unokája vagyok, megégetett nagyszüleim, nagynénéim emléke ma már benne van mindennapi életemben. Emese álmának megfejtésében, önmagam múltjának vállalásában.”

(Virág Teréz: Emlékezés egy szederfára – 1994)

 

 

Aki csak egyszer is találkozott dr. Virág Terézzel (1930-2000), a holokauszt másod- és harmadgenerációs hatását kutató pszichológusnővel, megbűvölten emlékezik harmóniát, derűt és leplezetlen kíváncsiságot sugárzó lényére, mert szinte anyagszerűen áradt belőle a megnyugtató szeretet és a segíteni akarás. Totális nyíltsággal fordult oda a másik emberhez, és zseniális intuitív képességével pontosan ráérzett a pszichés konfliktusok, testi tünetek, a kibeszélhetetlennek vélt lelki traumák kiváltó okára. Szeretet-terápiája révén a legmélyebben rejtőző egyéni-családi titkok is föltárultak és kimondhatóvá váltak. Ősi, transzcendens tudással, érzékenységgel gyógyított – visszaadva a szenvedőknek az életöröm képességét, a tragédiákon és a halálon való felülkerekedés győzelmének semmi máshoz nem hasonlítható élményét.

Váratlan halála kollektív traumaként érte mindazokat, akik ismerték és tisztelték. A gyászmunka még ma sem ért véget: bizonyítják az emlékét idéző, hagyományokat folytató konferenciák, szakmai rendezvények, publikációk és alkotások. Legutóbb Mátis Lilla rendező állított emléket Virág Teréznek „Mély kútba tekinték” című emlékfilmjében, melyet ez év januárjában a 35. Magyar Filmszemlén, majd március 1-én a Duna Televízióban is bemutattak.

A mozi életben tartó varázslata révén Virág Teréz ezentúl azok számára is bensőséges ismerőssé válhat, akik sohasem találkoztak vele életében. És ez mindnyájunk számára megnyugtató tudat. Non omnis moriar.

*

Sajátos sorstörténet bontakozik ki Virág Teréz kamera előtt elmondott – illetve a filmben unokái által felolvasott – írásos önvallomásaiból, amelyekben emlékezetének saját maga számára is talányos, öntörvényű működését rekonstruálta.

Emlékezés egy szederfára című, megindító memoárjában a tudattalanná tett tragikus élmények búvópatakszerű természetéről számolt be. Családja bevagonírozott és Auschwitzban füstté vált áldozatairól – nagyszüleiről, apja iker-testvéreiről és unokaöccséről – ugyanis, mint bevallotta, fiatal korában átmenetileg elfeledkezett. „Sorsuk távol került tőlem. Lassan, majd 40 évi <lelki érzéstelenítés> után kezdett meggyilkolásuk fájni. Magamtól kérdezem: akartam-e felejteni? Nem, az emlék felejtődött. 40 év után vajon akartam-e emlékezni? Nem, az emlék felidéződött” – írta 1994-ben, önanalízissel fölérő emlékezésében.

Egy másik vallomásában a koncentrációs táborból visszatért édesanyja emlékeihez való különös, ambivalens viszonyát elevenítette föl: „Anyám szeretett volna beszélni szenvedéseiről, de nem hallgattam meg: <Elmúlt, örüljünk, hogy együtt vagyunk> – mondtam. Aztán 1981 januárjában ott álltam sírgödre felett – és csak halála után figyeltem fel arra, hogyan őrződik meg a múlt, a vészkorszak szörnyűsége még a harmadik generációban is.”

Ez a furcsa menekülés a fájdalmas emlékek és a sors elől, a gyermek Virág Teréz háborúbeli viszontagságainak tükrében válik utólag megérthetővé.

*

A szüleiért minden áldozatra kész kislánynak a negyvenes évek elején át kellett élnie szeretve tisztelt, önérzetes apja sorozatos megaláztatását, rettegését a munkaszolgálattól, betegségét – és 1943 nyarán a halálát, mely azért következett be, mert a MABI orvosa kétségbe vonta a zsidó tisztviselő szívpanaszait, és szimulánsnak minősítette.

(Apja elvesztése előtt, 1941-ben Teleki Pál koporsója volt az első vizuális halál-szimbólum, amely a tizenegy éves Virág Teréz kíváncsiságát fölcsigázta. Emlékezése szerint vele egykorú unokatestvérével többször is elhaladt a Parlamentben fölállított miniszterelnöki ravatal előtt – akkor látta először belülről az Ország Házát –, de fogalma sem lehetett még a valódi, megélt gyászról. Az igazi és a jelképes megrendülés közti döntő különbséget édesapja elvesztése tudatosította benne.)

A félárva Teri – és húga: Vera – kiszolgáltatottságát édesanyjuk elhurcolása tetőzte be. „1944. november 9-én láttam anyámat hátizsákkal a vállán eltűnni a szemem elől, ahogy a menetet végighajtották a Kresz Géza utcán. 37 évesen ez volt első külföldi útja – de az is lehet, hogy ekkor hagyta el először szülővárosát, Budapestet” – írta egyik visszaemlékezésében.

A tizennégy éves kislányból ez a megrázó élmény egy csapásra korabölcs, gondoskodó anyát varázsolt, aki a bizonytalanba – vagy a nagyon is bizonyosnak látszó végbe – induló édesanyját jó tanácsokkal, meleg takaróval és szíve forró szeretetével vértezte föl, hogy életadója, a józan ész diktálta kilátásokkal szembeszegülve, csak azért is épségben térhessen vissza a pokoli utazásról.

Mátis Lilla filmjében Virág Teréz leánya és szakmai örökségének folytatója, a pszichológussá lett dr. Bárdos Katalin olvassa föl azt az anyai gyöngédségről tanúskodó levelet, amelyet a tizennégy éves lány akkor vetett sebtében papírra, amikor mamájukat elhurcolták a gettóból. A húgával magára maradt Teri 1944 novemberében ezt az életben tartó üzenetet küldte édesanyjuk után:

„Édes jó Anyukám! A jó Isten úgy akarta, hogy mi egymástól egy kis időre elszakadjunk Ez az  idő, ami oly hamar eltellik, csak próba. Próbára tesz minket a jó Isten, hogy elég hit és bizalom van-e bennünk. Ez lesz az utolsó próba. Ha ezt is megálljuk, boldogok leszünk. Kérem a jó Istent én minden nap, segítsen meg Téged, Verát és engem, segítse meg a mi rokonainkat, ismerőseinket. Kár mondanom, úgy is tudom, Te is ezért imádkozol. Ez a zsák, amit Évikével küldök, hálózsák. Éjjel ebbe bújj bele, erre tedd a másik két plédet. Nekünk a Verával van elég. A fehérek, a rózsaszín, és a sezlontakaró.

Anyukám! A takaró azért is meleg lesz, mert gyermeki szívem öntöm belé. Búcsúzom Tőled drága jó Anyám, vezéreljen Téged mindenütt a jóságos Isten, aki nem hagyja el az özvegyet és az árváit. Föntről, a mennyországból vigyáz ránk a mi drága jó Apánk. Harmadik útitársad a mi imánk. Az Isten áldjon meg, drága jó Anyám.”

Végül még ezt is a levélre írta: Vigyázva tépd fel a tűvel!

Bárdos Katalin az édesanyja emlékét idéző „In memoriam Virág Teréz” című KÚT-konferencián, 2001-ben így kommentálta e megindító – és valóban mágikus erejűnek bizonyult – üzenetet: „Leveléből kiérződik, hogy ezt egy olyan gyermek írta, akit a háború korán felnőtté tett. Olyan felnőtté, akire súlyos felelősség hárult, aki gondoskodott anyjáról és testvéréről – bár az sem volt nála sokkal fiatalabb –, és aki az egész családjáért aggódott. Anyám tehát gyermekfejjel, anyja nélkül élte végig a pesti gettó minden szenvedését és borzalmát. És fontos dolgokban egyedül kellett döntenie. Amikor édesanyját deportálták, vele akart menni. Ezt azonban nagyanyám nem engedte. Ekkor felrohant a lakásba, és anyjának egy takarót küldött le, melynek egyik sarkába varrta az idézett levelet.”

Ez a meglepően koraérett, ősanyai gesztus volt Virág Teréz első varázslata, mellyel – a lehető legreménytelenebbnek látszó helyzeten fölülkerekedve – hazabűvölte édesanyját „az alvilágból”: a koncentrációs táborból. Mint később kiderült, levele titkos erőforrást jelentett a lágerba hurcolt asszonyok számára: a barakkban minden este felolvasták anyjának szóló üzenetét, mint egy égbe szálló imát – mely ezúttal, csodák csodájára, meghallgattatott. (Nagy kérdés, ha Teri nem írja meg ezt a levelet, kibírja-e a mama és a többi túlélő barakkbeli társnő – a hazahúzó-vonzó szeretet lelki elixíre nélkül – a rendkívüli megpróbáltatásokat.)

Ám édesanyjuk deportálásával korántsem volt vége a magukra maradt gyerekek háborús szenvedéseinek. „1944. november 15-én egy esős délelőttön a Dunánál, az alsó rakparton álltam” – elevenítette föl a már felnőtt Virág Teréz emlékezésében a vészterhes időket. – „Nem úszó dinnyehéjakat, hanem a folyóba lőtt emberek tetemeit vitte a víz. Emlékszem a parton sorakozó levetett lábbelikre. Aztán valaki, egy egyenruhás férfi azt kiabálta, hogy ezek a gyerekek még elférnek a gettóban. Talán Gidófalvy Lajosnak, talán Wallenberg mentőakciójának köszönhetem, hogy húgommal és a többi gyerekkel együtt életben maradtam.”

A csoda most vele-velük történt meg, mintegy igazolva, hogy kiállták „a jó Isten próbatételét”. Ez adott erőt a mennyei gondviselés hitébe kapaszkodó gyermeki lélek számára a további hányattatások elviselésére. Mert a viszontagságok a Dunába lövés előli szerencsés megmenekülés után is folytatódtak.

„Aztán a Klauzál téri csarnok bejárata: nem volt ugyan kiírva, de lelkem mélyén tudtam, hogy <Ki itt belépsz…>. Körülöttem csupa gyerek volt, kettesével kellett belépnünk a csarnokba. Kétoldalt két nagy faláda, abba kellett bedobni az aranytárgyakat, pénzt, értékeket. Anyám az övünkbe varrta be utolsó papír százpengőit. Húgom könyörgött, dobjuk be az öveket. Nem engedtem. Így maradt meg az a pénz, amiből aztán néhány tojást tudtam venni a Garai téri piacon, 37 kilósan a lágerből hazatérő anyámnak. A gettóbeli ház, ahol végül <otthont> találtunk, csupa szoba-konyhás lakásból állt. Egy szobában tízen voltunk összezsúfolva. Nekünk, a két szülő nélküli gyereknek már csak a földön jutott hely. Később <leköltöztünk> a pincébe. Itt már fekvőhelyre sem telt. Az egymás mögött elhelyezett padokon szorosan egymás mellett ült mindenki. Éjszaka hol a húgom dőlt az ölembe, hol én az övébe. Így aludtunk. A ház 16 találatot kapott; se villany, se víz nem volt, csak a hullák egyre növekvő halmaza a pince egyik sarkában… Éhezés, fázás, rettegés…”

Aztán amikor 1945 januárjában „az első orosz katona kinyitotta a pinceajtót, beáradt a napfény.” Az újabb égi visszaigazolás megsokszorozott erővel töltötte el a gyereklányokat. „Néhány nap múlva – Budán még németek voltak – útra keltem húgommal. Elegem volt a gettóból, szabadulni akartam onnan. Nekivágtunk az Újpestre vezető útnak. Fejünk felett óriási tüzes golyók röpültek. Nem tudom, honnan tudtam, hogy apám nagybátyja, Hajdú András illegális kommunista volt és reméltem, hogy mint <árja>, életben van. Hozzá igyekeztem. Sikerült megtalálnom. Az ő segítségével kerültünk Debrecenbe” – majd onnan Gáborjánba, ahol a főváros éhező gyermekeit segítő akció keretében a vidéki családok önzetlenül befogadták és táplálták az árvákat, felekezetre való tekintet nélkül.

Terit – mint visszaemlékezésében írta – 1945. május elseje előtt különös nyugtalanság kerítette hatalmába. „Úgy éreztem, haza kell mennem Pestre, mert anyánk, ha hazatér, nem talál meg bennünket. Vonattetőkön utazva, április utolsó napjaiban érkeztem Pestre, ahol egy anyai nagynéném fogadott be társbérleti szobájába. A Bethlen téren (…) volt az amerikai Joint irodája. Minden nap elmentem oda, a széles bejárat falain sorakoztak a nevek, ki tért haza a deportálásból, ki kit keres. Egy napon ott volt anyám neve. Első találkozásunkra nem emlékszem; amit emlékezetem őriz, az csonttá soványodott testének látványa. Nem volt kopasz, ez Ravensbrückben nem volt divat, de testéről eltűnt minden, ami nem csont vagy bőr volt. Mellei helyén két üres bőrdarab lógott, ülni nem tudott, mert eltűnt ülőpárnáit ez a kevés súly is súlyosan terhelte” – idézte föl évtizedekkel később az annyira várt, megrendítő viszontlátást, majd immár újra közös életük folytatását: „Bár a bombázások megkímélték a Petneházy utcai házat, régi otthonunkba soha többé nem térhettünk vissza. Egy Erdélyből áttelepült családnak utalták ki azután, hogy nekünk el kellett hagynunk. Mindenki – hatóság és szomszédok – biztosak voltak abban, hogy mindhárman elpusztultunk. Így volt tervezve… (Kiemelés: V. A.) A VI. kerületi elöljáróság egy négyszobás lakás egyetlen szobáját utalta ki számunkra. Három idegen családdal osztoztunk egy konyhán, egy WC-n, egy fürdőszobán.”

De mégis együtt voltak: az éltető varázslat sikerült, a veszély elmúlt – hát csoda, hogy a tragikus élettapasztalatok után az életörömre szomjazó bakfis végre felejteni akart?

*

A háborút követő években – ki akarván kitörölni emlékezetükből a fasizmus rémtetteit – azok is hallgattak, akik megjárták a földi poklot, s azok is, akik hagyták megtörténni a huszadik század szégyenét. A hírmondó és a kérdező szerepére egyaránt kevesen vállalkoztak, mert a lélek kínkerülő törekvése elnémította a panaszkodókat, de a kíváncsiskodókat is.

Az elhallgatott, „szőnyeg alá söpört” tények azonban ideges tünetek, rémálmok, szorongások formájában tovább éltek – s nemcsak azokban, akik túlélték a vészkorszakot, hanem a leszármazottakban is, holott a szülők és nagyszülők rendszerint nem beszéltek a titkolt családi legendákról a gyerekek-unokák előtt. A rejtélyes transzgenerációs trauma-továbbadási mechanizmus működésére elsőként Virág Teréz figyelt föl, akinek nemcsak gyermekkora, hanem pályája is rendhagyóan alakult.

Dr. Mészáros Judit pszichoanalitikus az „In memoriam Virág Teréz” című emlékkonferencián az újrakezdésre való képességet tartotta kolléganője egyik legfontosabb személyiségjegyének: „Teri eredetileg nem pszichológus volt, hanem közgazdaságtant tanított… Kellett valami tudattalan erő, ami hajtotta a pszichológia, az emberi lélek megértésének irányába.”

Pillantsunk tehát vissza, hogyan alakult Virág Teréz magánélete attól fogva, hogy véget ért a háború, és ő túlélő szerettei körében lelkesen a jövőre készülődött. (Mivel kerek évben, 1930-ban született, nem nehéz kiszámítani, hány éves volt éppen azokban az években, amelyeknek eseményeiről önéletírásaiban számot adott.)

„1949-ben léptem be először az egyetem épületébe és 1953-ig, amikor friss diplomával a kezemben kiléptem a kapuján, sok csalódáson kellett keresztülmennem. 1952-ben született meg első gyermekem, Kati, majd 1957-ben fiam, Endre. (…) 1978 és 1984 között négy ízben állhattam a szülőszobák előtt, ahol unokáim, Zsófi, Dávid, Orsolya és Gergő a világra jöttek.

Teleki parlamenti ravatala után sok évvel, 1956-ban a Kerepesi úti temetőben mentem abban a végeláthatatlan sorban, mely Rajk László és társai felravatalozott koporsója elé vezetett, majd 1989-ben, a tömegben a Hősök terén, Nagy Imre és társai ravatalánál hallgattam 1956 mártírjairól a megemlékezést. 1990-ben a Parlament előtt sok ezer emberrel együtt örülhettem a Magyar Köztársaság kikiáltásának, és nem sokkal később megélhettem, hogy egy választófülkében sok párt közül arra adhattam a szavazatomat, amelyikben megbíztam.”

*

A kollektív és a magántörténelem találkozási pontjaitól függetlenül – pontosabban azokkal párhuzamosan – Virág Teréz is igazi hivatására talált. A felnőtteknek kiszolgáltatott gyermeki lélek iránti mély empátia és segíteni akarás vezette, amikor – Ferenczi Sándor traumatana, Róheim Géza anya-tükör felfogása, Bálint Alice archaikus és kulturális anyaszeretet-fogalma, Hermann Imre ösztönelmélete, Mérei Ferenc utalás-technikája, valamint a rejtőzködő gyermeki lelket rajzaik, firkálásaik alapján megközelítő Winnicott szellemi hatására – az angyalföldi Faludi utcai gyermekpszichológiai rendelőben gyerekek százait szabadította meg titkos félelmeiktől.

Kis betegei gyógyításának menetét esettanulmányokban dolgozta föl és publikálta: úgy érezte, azzal tud hozzájárulni a klinikus gyermekpszichológus munkájához, ha kitárja terápiás szobája ajtaját, amennyire csak lehet.

Kezdettől fogva nagy jelentőséget tulajdonított a kimondott szavaknak és a megjelenített szimbólumoknak – terápiái során rendre ezek nyomvonalán talált el páciensei láthatatlan traumájához, a neurózis magjához. Gyermekanalitikusként kiválóan hasznosította utánozhatatlan beleérző képességét, mert egyenrangú partnerként kezelte a gondjaira bízott „problémás” fiúcskákat, kislányokat, és a metakommunikáció szintjén jelentkező szorongásokat szavakká formálva, segített elűzni a fóbiás gyerekek képzeletvilágát benépesítő démonokat.

Lefegyverző nyíltsággal osztotta meg „műhelytitkait” másokkal. Örökbe fogadott… című, gyermekanalitikus tanulmányait tartalmazó kötete előszavában 1996-ban kis pácienseinek is köszönetet mondott: „Ezekben, mint cseppben a tenger, benne van azoknak a gyermekeknek a bölcsessége, (…) akinek hálás vagyok azért, hogy megadatott nekem bepillantani lelkük legmélyébe, egy olyan világba, melynek gyermekkoromban én is állampolgára voltam, és amit az ő segítségük nélkül elfelejtettem volna.”

Kötete különös címét is egy adoptált kisfiúnak köszönhette, akiről esettanulmányt írt. „Egyik alkalommal azt kérdezte, mondjam meg végre, mi ő valójában: örök befogadott, vagy örökbe fogadott? Első pillanatban nem fogtam fel a két szó közti különbséget. Hogy időt nyerjek, kértem, írja le a szavakat, és amikor leírva láttam azokat, megkérdeztem, ő melyik szeretne lenni, és mi a különbség a kettő között? Máté egyértelműen arra vágyott, hogy örökbe fogadott legyen, mert az <holtomiglan-holtodiglan> örülhet az együvé tartozásnak, míg az örök befogadott mindig csak befogadott marad, akit bármikor kitehetnek, bármikor <felmondhatják> a befogadást.”

A tízéves cigány kislány, Emese szörnyű tűzhalál-álma hallatán döbbent rá arra, hogy a holokauszt túlélőinek elhallgatott múltja tudattalanul tovább él a leszármazottak félelmeiben, fantáziáiban. Így talált rá legfontosabb kutatási témájára. 1982-ben adta közre a szemét fölnyitó eset analízisét.

„Emese sorozatos stasus asthmaticusok után került pszichoterápiába. Már gyógyulófélben volt, mikor egy álma során kiderült a titka: cigány. Ő sem beszélhetett származásáról. Most egy álmát idézem, amiről azon a napon beszélt, amikor anyja bejelentette nekem újabb házasságét és azt, hogy terhes.

<Egyszer rosszat álmodtam a kórházban. Éjjel volt, későn tudtam elaludni és féltem. Anyával együtt lágerbe vittek, és jött Hitler és azt parancsolta a katonáknak, hogy vessenek a tűzre. Akkor először anyut dobták be a tűzbe és aztán engemet. Mikor az anyukámat bevetették a tűzbe, hirtelen felébredtem – akkor még engem nem öltek meg, mert hallottam anyukám sikítását, és befulladtam és kaptam két sprayt.> Kérdésemre, hogy mit tud Hitlerről, a következőket mondta: <A lágerbe Hitler vitte el a zsidókat.> A nagymama mesélte, mikor Emese látott egy filmet és utána megkérdezte, hogy igaz-e, ami a filmben volt? A nagymama azt mondta, igaz. <Az embereket a Duna szélére állították, lenyírták a hajukat. Mama azt is mondja, hogy még rohadtabb dolgokat is csináltak. Csillagot tettek ide nekik a szívükre.>”

Az önnön sorsára való katartikus ráismerés pillanata után Virág Teréz pontosan megértette a hallottakat és felismerte jövőbeli feladatát: „Emese már félreérthetetlenül jelezte, hogy a múltban más személyek által átélt félelmek megjelennek a gyermek életében.” És megtalálta szülei tragédiájának – benne és húgában is – maradandó lelki traumát okozó szorongás-maradványait. Ettől fogva nem lehetett kétséges számára: az elődök sorsa mindenképpen nyomot hagy az utódok lelki életében, akár akarják, akár nem.

*

„1982. november 9-én tartottam első előadásomat a holocaust magyarországi túlélőivel folytatott pszichoterápiáim során szerzett tapasztalataimról” – írta Emlékezés egy szederfára című, 1996-ban megjelent tanulmánykötete előszavában. – „Csak utólag, húgommal beszélgetve idéztük fel, hogy 1944-ben ugyanezen a napon vitték el anyánkat, hogy végigszenvedje a bécsi országutat, majd a ravensbrücki koncentrációs tábort.” (A különös dátumbeli egybeesések, párhuzamok később is szerepet kapnak Virág Teréz és övéi életében.)

Fontosnak tartotta 1996-ban megjelent kötete kapcsán megjegyezni: „Bár a beteg családok nem azért keresnek fel bennünket, hogy esetleírás legyen belőlük, azért döntöttem a tanulmányok megjelentetése mellett, mert azt remélem, olyan megközelítést tudok bemutatni, mely továbblépést jelent a klasszikus analitikus gyermekterápia módszereihez képest. Alkalmazott módszerem a gyermekcentrikus családterápia. Szemléletem lényege, hogy a gyermek problémáit nem lehet szüleitől és a társadalmi körülménytől függetlenül megérteni. A neurotikus tünetek mögött meg kell keresnünk a társadalom felől érkező hatásokat. Meggyőződésem, hogy korunkban a terápiába kerülő gyermekek szorongásai, félelmei nem az ősjelenetből erednek, hanem sokkal inkább a körülöttük dúló háború rémségei, a nukleáris fenyegetettség, vagy a szülők, nagyszülők – gyakran eltitkolt – rettenetes múltja tükröződik azokban. Bővülő terápiás tapasztalataim során mind jobban betekintést nyertem abba a sajátos utalásrendszerbe, mely a traumát hordozza és generációkon keresztül továbbadja.”

„Ars” vagy „doctus poetica” is lehetne ez a néhány mondat, melyben terápiás újításainak lényegét megfogalmazta. A művész és a tudós már csak azért is együtt említendő vele kapcsolatban, mert – amint Kende B. Hanna jellemezte senkihez nem hasonlítható módszerét – „Virág Teréz sámáni funkciót vállalt; a magyar pszichoanalitikusok között talán ő volt az egyetlen sámáni hivatású gyógyító. A sámán abban különbözik azoktól, akiket a hagyományos társadalmakban varázslóknak, gyógyítóknak, orvosságos embereknek, a modern lélekgyógyászatban pszichoanalitikusoknak neveznek, hogy míg az utóbbiak sajátos és változatos technikák, gyógymódok, értelmező rendszerek, áttételek vagy személyes karizmájuk segítségével űzik ki az ártalmakat a beteg lelkéből, és így szabadítják meg a hozzájuk fordulókat a betegségektől, addig a sámánok saját testükbe fogadják be azokat.”

Virág Teréz maga is „konténerhez” hasonlította a páciensére hangolódó, vele érzelmileg azonosuló terapeuta minden érzékszervével nyitott, befogadó attitűdjét. Szinte önmagán diagnosztizálta a beteg testi-lelki tüneteit, s intuíciója sugallatára találta meg a baj okát – amelyet már csak meg kell nevezni, hogy nyomtalanul elenyésszen.

*

Legendás szóasszociációs, szimbólumfejtő képessége és hatalmas humán műveltsége föltételezték egymást. Élet és irodalom, köznapi tapasztalás és művészi alkotások között nem érzett válaszfalat – sőt, gyakran az egymásra vonatkoztatott, megélt, látott, hallott és olvasott élmények vezették nyomra, amikor az elfojtott, tudattalanná tett traumák után kutatott. Fónagy Iván kísérletei alapján például tudta, hogy a mimika is „hallható”, mert az elfelejtett láger- és gettóélettel kapcsolatos szavak fájdalmas vagy titkolt hanghordozásából következtetni lehet az eltitkolt tartalomra.

Olykor művészetpszichológusként ítélte meg hétköznapi eseteit. „Terápiám során egyre jobban meggyőződtem arról, hogy az identitas partium nem csak a fúgára, de az összekapcsolódó emberi sorsokra is jellemző. Az egyre kibontakozó motívumokban jól hallhatóvá vált az elhallgatott múlt” – állította. – „A túlélő családok számára a gáz, a vagon, a tábor, a drótkerítés, a szappan, az evés, a kórház szavak elszakadtak eredeti jelentésüktől, és a gyerek számára e szavak által közvetített emocionális feszültség hőfoka jelzi egy elhallgatott múlt emlékeit, melyekkel az iskola, a tömegkommunikációs eszközök hírei, a nagyszülők történetei összekeverednek, és a gyermek a <pszichés realitás> talaján vonódik be a szülők, nagyszülők által átélt félelmetes múltba.”

A firka-játék technikája révén – amelyet Winnicott-tól tanult – saját kreativitását is belevihette izgalmas nyomozó-gyógyító munkájába. „Ez egy olyan játék – idézte a Mestert –, aminek nincsenek szabályai, de játék közben kifejlődik valami. A fejlődés, a kibontakozás jellemzi.” Virág Teréz kommentárja – mely pontosan kifejezi az evidenciákat továbbgondoló szellemiségét – így hangzik: „Szinte szóról szóra így fejezi ki Leonard Bernstein a szimfonikus zene lényegét: megjelenik egy téma, és a téma az ismétlések során fejlődik, kibontakozik, mindig új elemekkel gazdagodik. Ezt látjuk majd Winnicott rajzai során. Megjelennek olyan elemek, amelyek nem fejlődnek tovább, ezeknek nincs jelentőségük a tudattalan anyag szempontjából. A fejlődéshez az energiát éppen a tudattalan anyag felszínre bukkanása adja, tehát itt kell keresni a konfliktust…. Winnicott rajzai egy csodálatos filmhez hasonlítanak, egy olyan filmhez, amelyben – bár minden megtörténhet, de – minden felvillanó kép csak attól lesz hiteles, hogy mi történik előtte, és mi fog utána következni. A terápiás konzultáció során minden apró jel fontossá válik, ha beilleszthető a gyermek élettörténetébe, és közelít neurotikus zavarának megértéséhez.” (Winnicott módszere és gyakorlata – A terápiás konzultáció. 1996)

Írók, művészek, olvasmányaiból megismert szereplők viselkedését is szívesen analizálta. Tudatos és tudattalan gondolkodás a tiszaeszlári perben. Eötvös Károly igazsága címmel tartott előadást például 1985. novemberében a Magyar Pszichológiai Társaságban – megrajzolva a hamis vád gyermek-koronatanújának, Scharf Móricnak a védőügyvéd beszámolója alapján kikövetkeztetett pszicho-portréját. Bartók Cantata profana című alkotásának pszichoanalitikus elemzésére, Anna Karenina személyiségének családterápiás megközelítésére, Petőfi Sándor, Pap Károly, Leonardo da Vinci művészetének, sőt a Biblia történeteinek pszichoanalitikus értelmezésére vállalkozva pedig valósággal új világot tárt fel az irodalmárok, muzsikusok, pszichológusok előtt.

*

Amikor 1990-ben a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület keretében megszervezte a magyar holokauszt-túlélők első, KÚT-beszélgető csoportját, a választott névben rejlő jelentésrétegeket így magyarázta el: „Utal a Thomas Mann-i <múlt mélységes mély kútjára> és felfogható úgy, mint a Közös Út Találkozó vagy a héber Kedosim U Tehorim – szentek és tiszták – kifejezések kezdőbetűiből alkotott betűszó. Az utóbbi, a Kedosim U Tehorim, imáinkban a 6 millió mártír megszólítása.”

A mártírok hozzátartozóinak lelki nyugalmáért és a feledés ellen egyszerre küzdött – szép szóval, leleményes kíváncsisággal: „Ki emlékezhet 600 ezer meggyilkolt magyarra? Van-e 6 millió európai rokon, barát, szomszéd, aki emlékezetében őrizhetné arcuk vonását, hangjuk dallamát, vagy fiókjaikban, polcaikon megmaradt tárgyaikat, képmásaikat, megsárgult leveleiket? Bensőm legmélyéről jött, hogy fel kell támasztanom a meggyilkoltaknak legalább az emlékét.

Váratlanul szegődött hozzám Sipos András filmrendező. Segítségével – filmjeink segítségével – ma már mindannyian emlékezni fogunk a soha nem látott 20 éves Sakk Bélára, akivel megásatták 20 centiméter mély sírhelyét. Magunk előtt látjuk, ahogy előbb két fáradt térdére ereszkedik, majd arccal beledől a földbe, szelíden felkínálva tarkóját a puska csövének. Emlékezni fogunk rá, mert barátja, Szilárd Gyula emlékeztet elveszett, meggyilkolt barátjára. Emlékezni fogunk Gyula félelmére: tavasszal egy osztrák paraszt kiszántja majd barátja tetemét a földből…”

A KÚT-beszélgetőcsoport első három összejöveteléről készült dokumentumfilmen (Kút – 1990) kívül Sipos András rendező több alkalommal is megörökítette Virág Teréz kreativitásra és emlékezésre serkentő, traumatudatosító terápiás módszerét. (Lőrinc – 1990, Szandra – 1990, Röppentyű – 1992). Tulajdonképpen neki köszönhető, hogy Mátis Lilla filmjében – a kollégák, tanítványok és családtagtagok szóbeli emlékidézése mellett – meg is mutatható, hogyan értett szót a KÚT-alapító pszichológus a gyerekekkel és szüleikkel családközpontú terápiái során.

1992. április 29-én Virág Teréz – nomen est omen – a Teréz körúton nyitotta meg a KÚT-szakrendelőt, hogy a társadalmi traumatizációt elszenvedettek, elsősorban a holokauszt-túlélők, feldolgozzák mindazt, amin keresztülmentek. Tisztában volt azzal, hogy a háborút követő, negyven évig tartó diktatórikus rendszer megnehezítette az elfelejtett múlt tudatosítását; sok zsidó család szembekerült saját identitásával, eltitkolta származását, nem beszélt szenvedéseiről, ezért nem sikerült sokáig feloldani a generációk közötti kommunikációs zárlatot. „Magyarországi túlélőknél minden esetben a zsidó múlt kényszeres elfojtását találtam. Több olyan betegem volt, aki a <zsidó> szót a legcsúnyább szónak tartotta, melyet nem tudtak félelem, sokszor undor nélkül kiejteni, lehetőleg kerülték kimondását. A szégyen hozzátapadt a szóhoz. A szégyellt szó mögött minden esetben a szégyellt szülői sors húzódott meg. A zsidó külső hiánya, mint felszabadulás a félelmetes stigmától, büszkeséget váltott ki. Az analízisek során a szégyenhelyzetek szorongássá alakultak át. A szorongás utat nyitott a gyógyulás felé. Csak az együttérző terápiás attitűd segíti mind a gyász, mind a szégyen feldolgozását” – vallotta meg, s egyúttal alkalmazta tapasztalatait.

„Ha fölteszem magamnak és mindannyiunknak azt a kérdést, hogy mi a kivezető út a generációkon keresztül működő traumaátadásból, a válasz végtelenül egyszerű. Úgy kell beszélni a múlt szenvedéseiről, mint ami már lezárult, és hogy közben átéljük a jelen örömét és felvillantsuk a jövő ígéretét. Negyven évig nem voltak szavaink a fájdalmas múlt kifejezésére. Több mint fél századdal a vészkorszak után arra kell szavakat találnunk, hogy kifejezzük a túlélés örömét. Ennek hiányában nem tudunk gyermekeinknek és unokáinknak pozitív jövőképet adni. A KÚT Rendelőben arra törekszünk, hogy a hozzánk fordulók képessé váljanak az élet örömeit megtalálni, átélni, és pozitív érzelmeiket szavakban is kifejezni” – írta a túlélő családoknál a transzgenerációs traumák metakommunikatív átadásának folyamatát vizsgálva, a Rorschach-teszt jegyzőkönyveinek válaszait elemező utolsó tanulmánya summájaként.

Bárdos Katalin, Virág Teréz leánya szakpszichológus-pszichoterapeutaként folytatja édesanyja hivatását a KÚT Rendelőben – mely jelenleg az V. kerületi Veres Pálné u. 26. alatt működik –, és immár ő a KÚT Alapítvány igazgatója.

 

*

Ahogy teltek az évek, a lefegyverzően nyitott és derűs, a másik emberbe mindig erőt öntő asszonyon nem látszott az idő múlása. „Minden porcikájában nő volt” – állították róla elismerően kolléganői. Valóban: csinosan öltözött, gondosan ápolta testét-lelkét-szellemét, akárcsak könyvekkel, festményekkel, művészeti tárgyakkal saját képére formált lakótelepi otthonát, amelyben ritka harmóniában élt férjével és lelki támaszával, Kardos Péterrel, aki mindvégig csöndes elragadtatással gyönyörködött felesége bámulatos sokoldalúságában.

Teréz a hatodik iksz után sem panaszkodott az időskorral járó változások miatt, ellenkezőleg: inkább az érett kor előnyeit ecsetelte. Hatvannégy éves korában így kezdte Holocaust és az időskor című előadását: „Nem titkolt szándékom, hogy mindannyiunknak kedvet csináljak az öregkorhoz. Ennek az életkornak az esélye, ha a korcsoportra jellemző pszichés krízist, a kétségbeesést elkerüljük vagy legyőzzük, a teljesség átélése. A korcsoport erénye a bölcsesség. A kapcsolatkör kitágul, kilép a család és az intézmények keretei közül és <az emberiséghez, az én fajtámhoz> való tartozás élményévé tágul.

A mai <öregek> megérték, hogy a népirtás nem sikerült, túléltük az Endlösungot. Előttünk vannak apává és anyává érett gyermekeink, unokáink, dédunokáink. Megértük annak az örömét, hogy megalakult Izrael állama. Egyaránt van tehát közös és személyes okunk a teljesség átélésére. Ehhez a <teljesség-élményhez> társul a halál gondolatával való kibékülés. Erikson szerint ez az a kor, amikor át kell élnünk annak az örömét, hogy <azok vagyunk, amit magunk után hagyunk>. És itt nem csak szellemi – és legkevésbé sem anyagi – javakra gondolunk. Magunk után hagyhatunk egy-egy elültetett fát, egy szépen gondozott kertet – és legfőképpen azt hagyhatjuk magunk után, amit a szakirodalom túlélési manővernek nevez.”

Utolsó napjainak krónikása, leánya, így rekonstruálta Virág Teréz váratlan eltávozásának stációit. „Nem sokkal 70. születésnapja ünneplésekor elmondta – talán, mert érzett valamit és fel akart minket a közeledő halálára készíteni, nem tudom –, hogy neki az életben annyi öröme volt, hogy a halált, ha meg kell halni, el tudja fogadni. Mint oly gyakran, akkor is olyan ragyogóan nézett ki, hogy ezt a <felkészítést> egyikünk se annak vette. Közben pedig – és a <puzzle-darabokból> álló rész-információk csak a halála után álltak össze egésszé – fáradni és fájni kezdett a teste. Fájt a mellkasa is, de ezt a fájdalmat egy korábbi bordatörésének tulajdonította, fájt a mozgás is, de amikor másokkal vagy velünk találkozott, mindig összeszedte magát.

Anyám, aki tizennégy éves korától az élet fontos dolgaiban egyedül döntött, aki elfogadta és olyan szépen próbálta másokkal is elfogadtatni a szép halál gondolatát, döntött. Mégpedig – és ezt bármilyen fájdalmas is kimondanom – érzésem szerint a halálról, haláláról döntött. Ez természetesen nem tudatos döntés volt, hiszen a halála napján is orvosnál volt, hogy mellkasi fájdalmának kiderüljön az oka.

Huszonhárom évvel a halálát megelőzően – súlyos immunbetegség miatt – egyszer már került halálközeli állapotba. Akkor együtt voltunk a Péterffy Sándor utcai kórházban. Anyu az <A> belosztályon, én a szülészeten. Akkor sikerült az életért folytatott harca. Mindig azt mondta, hogy amikor az első unokája megérkezett, akkor ő újjászületett. Most, mintha ehhez a harchoz már fáradt lett volna, vagy mintha megijedt volna attól, hogy nem tud a saját teste fölött uralkodni, és másokra utalttá válik. (Huszonkét éves volt, amikor én születtem, és éppen annyival élte túl saját <újjászületését>.)

Anyám <túlélési manővere> sokszorosan sikerült. Ő nemcsak egy-egy elültetett fát, egy szépen gondozott kertet, apává, anyává érett gyerekeit, unokáit <hagyta maga után>, hanem sokunkra hagyott egy jelentős gondolkodásmódot is. Azt, hogy a trauma eredetét mélyen kell keresnünk. Sokszor a társadalom az, amelyik az egyént megbetegíti. Ilyenkor az egyéni traumák mögött fel kell tárni azokat a társadalmi hatásokat – üldöztetést, diszkriminációt – , melyek az egyént megbetegítették. Ha nem ezt tesszük, a lélek nehezebben gyógyul, vagy tovább betegszik.

Azt gondolom, anyám <szépen> halt meg. Mintha megnyugodtan átaludt volna a halálba. Talán, mert érezte, hogy sokan leszünk olyanok, akik gondolatait továbbvisszük, sokan teremtjük meg a hidat a nem-lét és lét, a halál és az élet között.”

*

Virág Teréz önéletírásaiból testamentuma is kiolvasható: „Magyarságom és zsidóságom úgy ötvöződik bennem, mint apám és anyám. … Felnőttként, az átélt szörnyűséges múlt után, két, magyarul beszélő, magyar kultúrában nevelkedett gyermekemnek, négy unokámnak miért ne adtatnám át e kettős identitás minden gazdagságát, büszkeségét, terhét és gyászát? … Magyar költőket idézünk, magyarul álmodunk. De a Kaddis, a S’ma Jiszroél – még ha nem is tudjuk továbbmondani a cím és kezdő szavak után a szövegét, még ha nem is tudunk héberül beszélni, írni, olvasni – a Tízparancsolat, az égő csipkebokor, az Istennel kötött ősi szövetség sejtjeink legmélyén őrzi az ötezer év emlékeit..” (Emlékezés egy szederfára, 1994)

Gazdag életműve három tanulmánykötetben olvasható: az Örökbe fogadott… Gyermekanalitikus tanulmányok – Kardos Péter szerkesztésében, Engel Tevan István grafikáival 1996-ban, a négy unokának: Zsófinak, Dávidnak, Orsinak, Gergőnek ajánlott Emlékezés egy szederfára – László Klári szerkesztésében, Gerlóczy Sári rajzaival – ugyanabban az évben jelent meg az Animula kiadásában. Kötetben korábban nem közreadott tanulmányait „Mély kútba tekinték…” címmel már halála után, családja válogatta össze: ez a kötet tartalmazza műveinek teljes bibliográfiáját (mely Borgos Anna gyűjtőmunkája). A Virág Teréz-emlékkönyv „…aki nyomot hagyott” – In memoriam Virág Teréz címmel – Bárdos Katalin, Erős Ferenc és Kardos Péter szerkesztésében – 2003-ban jelent meg: ebben olvashatók a halála első évfordulóján tartott KÚT-konferencián elhangzott előadások, méltatások.

Lám, oly sok átélt és megvalósult csoda után Virág Teréz halál felett aratott varázslata is sikerült. Lényének sugárzása, eredeti gondolatai, felismerései, módszerei tovább hatnak most is, amikor vele már csak tanulmányaiban, filmvásznon, képernyőn vagy képzeletben lehet újra találkozni.

 

 

Virág Teréz pszichoterápiás gondolatai:

 

Önmagunk elé állított szigorúság nélkül nem merészkedhetnénk a tudattalan birodalmába. A megértő szeretet pedig segít abban, hogy nemcsak a hozzánk forduló betegekben, de harmad- és negyedíziglen, visszaforgatva az idő kerekét, a szülőkben és nagyszülőkben is megtaláljuk a szenvedő gyermeket.

Kimutatható, hogy a háborús fenyegetettség megzavarja a gyermekek személyiségfejlődését, felerősíti halálfélelmüket. A kiszolgáltatottság, az állandó életveszély lehetősége elhúzódó pszichotraumaként hat érzelmi életükre. … Nem nehéz elképzelnünk, hogyha békében álmaikban így félnek a gyerekek a háborútól, mit élnek át azok a gyerekek, akik valóságos, életet veszélyeztető háború közepette élnek…. A budapesti iskola, azáltal, hogy hangsúlyozta az anya-gyermek kapcsolatban az ember társadalmi mivoltát, elméleti alapot nyújtott annak a terápiának, mely a szeretet-kapcsolaton keresztül juttatja el a gyermeket szülei, elődei megértéséhez, hogy ezzel leállítsa a generációkon át – harmad- és negyedíziglen – ható ismétlési kényszert; hogy sem az áldozatok leszármazottai ne legyenek újra áldozatok, sem a gyilkosok fiai gyilkosok.

Az a szülő, aki terápiába hozza gyermekét, ezzel elismeri, hogy egyedül nem tudja kisegíteni gyermekét a bajból és ezzel ő indítja el az újrakezdés folyamatát az egész család számára. A terapeuta szakmai alázata nélkül nem jöhet létre az az ideális légkör, amely nélkül nincs gyógyulás.

Számomra minden gyermek története más és más. Küzdök az ellen, hogy valamiféle bevált rutin alapján közeledjek a hozzám kerülő gyermek tünetének megértéséhez. Amint azonban az idők folyamán egyre szaporodnak azok az esetek, melyekben sikerül a „rossz tárgyat” átalakítani „jó tárggyá”, megerősödik bennünk a képesség, hogy korábbi megfigyeléseink, szakmai felkészültségünk, a szabad asszociáció, az empátia segítségével találjunk egy olyan modellt, mely alkalmas arra, hogy átláthatóvá tegye a konkrét tünet előbb önmagunk, majd a gyermek számára és ezzel elinduljon a jóvátétel, az öngyógyítás folyamata.

Mind tudatosabban a háromgenerációs családmodellben gondolkodom és gyermekterápiáim gyermekcentrikus családterápiák, hiszen, ahol a gyerek sérült, ott a család is sérült. Talán azt érzik meg bennem a hozzám forduló szülők, hogy átérzem az egész család gondját.

Fokozatosan jutottam el a komplex – egyén-család-társadalom – szemlélethez. Mégis vállalom a sok évvel korábbi önmagamat is. Ez is én voltam.

Bálint Alice megközelítéséből azt is jobban megértjük, hogy nem az a jó, ideális anya, aki csecsemőjének, kisgyermekének állandóan rendelkezésére áll. A jó anya ösztönösen megérzi az elviselhető frusztráció fokát, és a kielégítés és a frusztráció arányát optimális szinten tartja. Ezzel tanítja meg gyermekét a realitáshoz való alkalmazkodásra.

A gyermekanalízis feladata, hogy visszahelyezze a gyermeket az életkorának megfelelő társas mezőbe. Szükséges, hogy a terapeuta személyén keresztül megszűrt titok a szülő felé szabad utat kapjon. Fel kell vállalnunk a katalizátor szerepét, hogy a gyógyítás érdekében csak „átmeneti személy” vagyunk a család életében. Közvetítő szerepünk mindenekelőtt abban áll, hogy segítjük megérteni a szülőknek, elsősorban az anyának, a gyermek utalásrendszerét.

A gyermekanalitikus tevékenységét is a duális gondolkodásnak kell áthatnia: nap mint nap találkozhatunk mind a gyermeki, mind a felnőtt fantáziák világával és kölcsönhatásával. Segítségünk nélkül a gyermek tovább vinné szülei szenvedését. Munkánk kettős koronája, ha anyját és gyermekét együtt juttatjuk el az „újrakezdéshez”.

A terápia során feltárultak a gyerektitkok. Amikor a gyermek elmondja titkát, kimenekül a magányosságból. A titkok kimondása az elismerése annak, hogy a gyermek elfogadta a pszichológust, megbízik benne, szövetségesekké váltak.

A gyerekek – szóval vagy játékkal – megjelenítették életük traumás eseményeit. Mire összegyűjtöttük a bajokat, meggyógyultak.