emlékezet

Varga Zsuzsa   24.hu 2024. 04. 05

Nemzetközi siker az újra felfedezett magyar holokausztregény

2024.04.08.

"Ha valaki megírja valaha, ami ott történik, eszelősnek fogják tartani"

Varga Jennifer / 24.hu és ALEXANDER BRUNER ARCHÍVUMA

Debreczeni József költő, író és újságíró 1950-ben, Jugoszláviában megjelent naplóregénye az egyik első kelet-európai holokauszt-visszaemlékezés, a könyv mégis évtizedekig homályban maradt a hidegháború politikai feszültségei miatt. Így korábban nemcsak a szélesebb nagyközönséghez, de Magyarországra sem jutott el a Hideg krematórium című regény. Idén januárban viszont, 80 évvel azután, hogy a költő-újságírót Auschwitzba hurcolták, tizenhárom nyelven is megjelent, és végre itthon is kiadták. A könyv hányattatott sorsáról és az író életéről Debreczeni József unokaöccsével, Alexander Brunerrel beszélgettünk.

Azt hiszem, valahol Kelet-Európában, a virágos erdőszélen, a vasúti töltés mentén ment végbe a csodálatos metamorfózis. Ott lettek állatokká a leólmozott pokolvonat emberei. Úgy, mint a többiek mind; a százezrek, akiket tizenöt országból ontott a téboly halálgyárak és gázcsarnokok felé. Ebben a pillanatban állítottak bennünket először négykézlábra

– írja az Auschwitzba vezető útról Debreczeni József a Hideg Krematórium című naplóregényében. A könyv a holokauszt egyik, talán a legelső irodalmi tanúságtétele Kelet-Európában, mégis most olvashatja először a nemzetközi közönség, sőt, Magyarországon is idén januárban jelent meg először a Jelenkor kiadó gondozásában. Bár magyarul íródott, 1950-ben Jugoszláviában adta ki egy állami ügynökség, Debreczeni és családja ugyanis már az első világháború után itt telepedett le. A könyv rövid ideig még kötelező olvasmány is volt Jugoszláviában a magyar nyelvű iskolákban, Magyarországra viszont már nem juthatott el.

Hogy miért idén januárban jelent meg először Magyarországon, annak egyszerű oka van: a Tito és Sztálin közötti 1948-as szakítás

– meséli Alexander Bruner, Debreczeni József unokaöccse, a hagyatékának kezelője. "Amikor Jugoszlávia távolodni kezdett Moszkvától, lényegében minden kulturális kapcsolata megszűnt a szovjet blokk országaival, különösen Magyarországgal és Rákosival, aki gyűlölte a jugoszláv szocialista kísérletet. Így aztán sohasem adták ki a könyvet Magyarországon, bár biztos vagyok benne, hogy voltak példányok, amik eljutottak az országba. Hiába békült ki az 1950-es években Jugoszlávia Sztálinnal, a Hideg krematórium nem tudott teret nyerni Kelet-Európában, mert Debreczeni ebben a holokausztot elsősorban nem az emberiség, hanem kifejezetten a zsidóság tragédiájának tekintette, ez pedig gyakorlatilag a teljes szovjet blokkban tabutémának számított."

A kommunizmus bukásáig, ha az ember elment a mai Lengyelország területén álló Auschwitzi Állami Múzeumba, nem találkozott a zsidó szóval. Annak ellenére, hogy az 1,1 millió emberből, akit Auschwitzban meggyilkoltak, egymillió zsidó volt. Ez volt a keleti blokk antiszemitizmusa: nem akarták kiemelni a zsidó szenvedés sajátosságait.

"Nyugaton is politikai ok akadályozta meg a kiadást, csak másféle. Édesapám jugoszláv diplomata volt Washingtonban az 1950-es években, és nagyon keményen próbált amerikai kiadókat szerezni a könyvnek. Mindenhol visszautasították. A hidegháború és a mccarthyzmus miatt az emberek féltek: senki sem akart kapcsolatba kerülni egy olyan könyvvel, amelyben a szovjetek a táborok felszabadítójaként szerepelnek – az utolsó jelenetben konkrétan az Internacionálét, a kommunista himnuszt éneklik a hideg krematórium felszabadított foglyai. A nagybátyám ráadásul használt bizonyos kifejezéseket, amelyeknek egyfajta politikai konnotációja volt, például a zsidókat a táborok proletariátusának nevezte. Az amerikai (köztük zsidó) kiadók tehát nem akartak foglalkozni a könyvvel. Ekkoriban zajlottak a Rosenberg-perek, minden félelmetes volt, amit szovjetbarátként lehetett értelmezni. Így a könyv egészen idén januárig a magyarul és szerbül beszélők apró világában lappangott. Mikor nyugdíjba vonultam, a fő projektemnek tekintettem, hogy a világ elé tárjam a könyvet. Csak azt sajnálom, hogy a nagybátyám és édesapám már nem láthatják, milyen történelmi és irodalmi elismerést kapott."

Alexander Bruner archívuma Debreczeni József és unokaöccse, Alexander Bruner.

A nemzetközi fogadtatás valóban nagyon pozitív. A londoni Times kritikusa egyenesen Primo Levi munkáihoz hasonlította Debreczeni írását, a New York Times szerint annyira jó a könyv, hogy meghaladja a holokauszt-irodalom elismert példáinak kategóriáját, Jonathan Safran Foer, a Rém hangosan és irtó közel című regény írója kötelező olvasmánnyá tenné, Karl Ove Knausgard szerint pedig a regény "rendkívül erőteljes és mélységesen humánus beszámoló a táborok borzalmairól".

"Ha valaki megírja valaha, ami ott történik, eszelősnek fogják tartani"

Debreczeni József Budapesten született 1905-ben Brunner József néven (a Debreczeni tulajdonképpen írói név, ami felmenői debreceni gyökereire utal). Az első világháború után a Tanácsköztársaságot követő antiszemita támadások elől családjával Jugoszláviába menekült. Alexander Bruner szerint nagybátyja története sok tekintetben tükrözte a magyar zsidóság hullámvölgyeit: Debreczeni újságíróként a szabadkai Naplónál helyezkedett el, a 30-as években azonban rövid időre javult a budapesti zsidóság helyzete, és az akkor már elismert írót felkérték, hogy térjen vissza Magyarországra, és legyen az Ünnep című lap munkatársa. 1932 és 1938 között tehát itt dolgozott, míg a zsidóellenes törvények miatt el nem bocsátották. Ekkor visszatért Jugoszláviába, hamarosan azonban munkaszolgálatra kötelezték, 1944-ben pedig Bácstopolyán bevagonírozták, és Auschwitzba deportálták.

Itt, a marhavagonban töltött második napon kezdődik a naplóregény, ami félelmetes részletességgel számol be az elkövetkezendő, a gross-roseni láger különböző altáboraiban töltött tizennégy hónapról. Debreczeni a felfoghatatlan kegyetlenségek közepette is vérbeli újságíró marad: megfigyel, számon tart, felmér, megjegyez. S mindenek előtt tudósít "Auschwitzországról". A keserves utazásokról – előbb a "fővárosba", Auschwitzba, majd ide-oda a különböző altáborok között –, a lágerek szokásairól, a felröppenő fronthírekről és a reményteli szervezkedésekről, majd a mindent átható apátiáról. Számon tartja az egyre csökkenő ételadagokat éppúgy, mint a sorban odavesző egykori ismerősöket, vagy a rabok közötti dohánykereskedelemben aktuálisan forgalomban lévő cigarettafajtákat. Beszámol a hihetetlen gyorsasággal növekvő táborkomplexumokról, a lágerek feketepiacáról, az aranyfogakkal panamázó orvosokról és a rabok között szinte véletlenszerűen kialakuló hierarchiáról. Rácsodálkozik, hogy minden alkalommal, amikor azt hitte, már nem lehet rosszabb a helyzete, mégis pokolibb körülmények közé került. Az utolsó állomás a hideg krematórium.

A felszabadulás a dörnhaui lágerkórházban érte. Ezt nevezték hideg krematóriumnak, mikor ugyanis Debreczeni idekerült, Németország már a vereség küszöbén állt, a rabokat nem merték többé lelőni, agyonverni vagy elgázosítani. Ehelyett emberek ezreit zsúfolták a rosszul felszerelt kórházakba, hogy ott a hideg, a higiénia teljes hiányában gyorsan terjedő fertőzések és az éhség végezzen velük. 

ALEXANDER BRUNER ARCHÍVUMA Mirko Bruner fotója Debreczeni Józsefről.

Debreczeni egy darabig még számon tartja, hányszor fordult elő, hogy mellette halt meg valaki a priccsen – ami azt is jelenti, hogy a hűlő holttesthez préselve töltötte az éjszakát – egy idő után azonban, mint mondja, mindent meg lehet szokni. Az ügyeskedők ülő helyzetbe tornásszák éjjel elhunyt társaikat, s a kenyérosztásnál a halottak kezét is odanyújtják. "Fejemre húzom a halott tetvektől nyüzsgő pokrócát, órák hosszat így maradok. A sötétségben keresem a világosságot, lehunyt pilláim mögött az elvesztett valóságot építem. Égek a hideg krematóriumban" – írja a lágerkórházban töltött időszak elejéről Debreczeni.

Az 1945-ös szabadulás után Debreczeni fizikai felépülése hónapokig tartott, ekkorra ugyanis a hosszú éhezés és a különböző betegségek miatt már lábra állni sem tudott. Legalább egy év volt maga a könyv megírása is, az 1950-es kiadás viszont még így is példátlanul korai, ezzel az egyik első visszaemlékezés az övé. A könyv népszerűsítéséért a háború után ő maga nem sokat tehetett, erőfeszítései inkább arra irányultak, hogy a világ megtudja és elhiggye a holokauszt történéseit.

Azok a kémények ott éjjel-nappal okádják a szennyes füstöt. (…) Nagyüzem. Ha valaki megírja valaha, ami ott történik, eszelősnek fogják tartani, vagy perverz hazudozónak

– mondja a regényben egy francia rab a birkenaui krematóriumvárosról.

Debreczeni feleségét Auschwitzban meggyilkolták, sohasem házasodott újra, s nem születtek gyerekei – tudjuk meg Alexander Brunertől. "Józsi édesapja, Fabian Bruner írt egy levelet, ami most a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumban található. Ez volt az utolsó levele. Április 30-án keltezte. Józsit napokkal azelőtt deportálták. A nagyapám levelében azt írja, »remélem, egy nap valaki majd elmondja a világnak, ami itt történt«. Szerintem a nagybátyám ezt tette. Elkeserítette, hogy azt látta, a háború után a bűnösöket nem állítják majd bíróság elé. Néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve, ebben végül igaza lett: a nürnbergi pereken kívül a holokauszt elkövetőinek túlnyomó többsége Európa-szerte komolyabb következmények nélkül megúszta."

ALEXANDER BRUNER ARCHÍVUMA A bal oldali fotón Mirko Bruner, László Bruner és Debreczeni József gyerekkorukban. Jobb oldalon Debreczeni József fiatalkori portréja.

"Egy nyomorúságos világ nyomorúságos istenei"

A regényben mégsem a szadista náci tisztek és SS-legények kapják a főszerepet, a németek alig tűnnek fel a könyv lapjain: a rendfenntartás a táborokban a rabokra maradt. A legfőbb kegyetlenkedések elkövetői a közülük kiemelkedő "lágerarisztokrácia" tagjai voltak: a botoskápók, írnokok, blokkparancsnokok, akik a végeláthatatlan éhezésben egy kis plusz kenyérért vagy csipetnyi hatalomért cserébe vállalkoztak sorstársaik fegyelmezésére. Egy "nyomorúságos világ nyomorúságos istenei" ők, akik a többieket kíméletlenül eltaposva küzdenek saját életben maradásukért.

És hadd mondjam el mindjárt, amit akkor még nem tudtam, de később, tizennégy hónapon keresztül annyi dermedt, soha fel nem ocsúdó csodálkozással bámultam meg. A nácik módszeres leleménnyel teremtették meg a haláltáboraikban a páriák szövevényes hierarchiáját. Maguk a németek a dróton belül többnyire láthatatlanok maradtak. Az élelmiszer-elosztást, a fegyelmezést, a közvetlen munkafelügyeletet, az elsőfokú terrort, szóval a végrehajtó hatalmat valóságban a deportáltak közül találomra kiemelt hajcsárokra bízták. Tagadhatatlan, a rendszerben mélységes pszichológia rejlett. Kiagyalói ismerték a lélek ösztönrétegeit – írja Debreczeni.

Ha néhányan közülük élvezettel kegyetlenkedtek is, azért a lágerarisztokrácia tagjai is rettegésben éltek: egyik percről a másikra a hierarchia alján találhatták magukat. Az egyik tábor kegyetlen ura, az esti appelek vérbefulladó korbácsolásait végző blokkparancsnok, Max egy alkalommal hosszan kiabálja az elszállításra kerülők sorszámait, amikor egyszer csak megdöbbenve találkozik a listán saját számával – másnap már ő is a többiekkel menetel.

Debreczeni arról a nehezen felfogható abszurditásról is részletesen ír, hogy a táborokban rabszolgamunkát teljesítő rabok tulajdonképpen az őket halálra ítélő német állam gazdaságát támogatták, a hadigépezet fenntartását segítették a munkájukkal. Gondosan megjegyzi azokat a cégeket, amelyek könyörtelen munkára fogták a rabokat, nem törődve azzal, ha naponta tucatnyian haltak ki a munkások soraiból. Az egykori Kelet-indiai Társaságot legalább érdekelte az ültetvényeken robotoló rabszolgák sorsa, jegyzi meg keserűen, ezeknek a nagy tiszteletben álló német vállalkozóknak a legcsekélyebb anyagi kárt sem jelenti, ha egy rab holtan esik össze. Arrébb rakják, hogy a többiek folytathassák a munkát. Debreczeni a fürstensteini lágerben azokhoz a rabokhoz csatlakozik, akik életveszélyes körülmények között alagutat ásnak: Hitler titkos, földalatti főhadiszállása készül itt.

"A napló egyrészt személyes beszámoló volt a történtekről, másrészt viszont történelmi nyilatkozat" – mondja Alexander Bruner. Megnevezi például azokat a vállalatokat, amelyek rabszolgamunkásként alkalmazták őt. Az egyik ilyen cég, a Sänger + Lanninger még ma is üzemel, hasonló munkát végez, és a honlapjukon hirdetik, hogy mennyire nagyra értékelik alkalmazottaikat, illetve a vállalat egyik fő célkitűzése, hogy a munkatársak jólétét biztosítsák. De nem csak róluk van szó."

Gyakorlatilag az összes, világszerte használt német termék múltjában van hasonló folt, csak az emberek ritkán gondolnak erre. A Mercedes Benz, a Volkswagen, az Audi, a Siemens, a Deutsche Bank kivétel nélkül mind rabszolgamunkát használtak a II. világháborúban. És a legtöbb ilyen cég soha nem ismerte el a felelősségét. Soha nem fizettek jelentős kártérítést. Pontosan ez volt az, amitől a nagybátyám annyira tartott. Hogy a háború után az emberek folytatni akarják majd az életüket, el akarják felejteni a történteket, és nem törődnek majd azzal, mi történt a zsidókkal. Nagyjából igaza is lett.

Elfelejtik, vagy ami még rosszabb, normalizálják

Alexander Bruner hároméves kora körül találkozott először a nagybátyjával. Debreczeni fiaként tekintett rá: sakkozni tanította és együtt hallgatták a futballközvetítéseket a rádióban. A legjobban azt szerette, ha Puskás Ferenc játszott. Később már komolyabb dolgokról beszélgettek, és előkerült maga a könyv is. Bruner szerint nagybátyjának és a naplóregénynek fontos szerepe volt abban, hogy milyen felnőtté vált. A család évtizedeken keresztül gondosan vigyázott a könyvre, alkalmanként szertartásosan elővették, s leporolták. Bruner mindig is valóra akarta váltani édesapja törekvéseit, és kiadni a könyvet. Most végre volt rá ideje.

Varga Jennifer / 24.hu

De nemcsak a családi háttér miatt volt fontos számára a projekt. "Már gyerekként is tudtam a könyveiről, de kezdetben csak homályosan értettem, hogy Debreczeni József valójában maga Józsi nagybátyám. Az évtizedek múlásával aztán egyre sürgetőbbé vált a könyv kiadásának projektje: ahogy eltűnt a holokauszt túlélőinek egy generációja, úgy nőtt a történtek megkérdőjelezőinek és tagadóinak száma, sokan normalizálni kezdték a holokausztot. Úgy kezdtek beszélni róla, mint az embertársainkkal szemben elkövetett kegyetlenkedés, az embertelenség egyik példája, ez a narratíva azonban elmossa a holokauszt egyedülálló természetét: azt, hogy itt egy iparosodott állam minden erőforrást bevetett, hogy egy teljes népet elpusztítson. Természetesen az egész világon meg akarták valósítani ezt a tervet, a náciknak voltak listáik például az Egyesült Államokban és Kanadában működő zsinagógák tagjairól is, készültek arra a napra, amikor majd elfoglalják Észak-Amerikát. Ez persze nem valósult meg, Európában viszont gyakorlatilag sikeresen kiirtottak egy népet. Azt láttam tehát, hogy az emberek kezdik elfelejteni a holokausztot, és rengeteg a félreértelmezés.

Csak egy példa: az amerikai fiatalok negyede nem biztos abban, hogy a holokauszt megtörtént, és egyetlen náci tábort sem tudnak megnevezni.

Most, október 7-e után egy új jelenség is feltűnt: a holokauszt kisajátítása. Sok tüntetőnél látni táblákat, amelyeken gázai holokausztot emlegetnek. Ez a legmagasabb szinteken kezdődött: Mahmúd Abbász, a palesztin elnök egy alkalommal a német kancellár előtt fogalmazott úgy, hogy a palesztinok ötven holokausztot szenvedtek el. A kancellár némán hallgatta végig.

Izrael létezése különböző indokokkal magyarázható. Az egyik, hogy ez a zsidó nép történelmi hazája, ahonnan háromezer éven keresztül kitaszították őket. A másik kifejezetten a holokauszt egyedülálló természetéhez köthető. Eszerint azért történhetett meg a holokauszt, mert a zsidó népnek nem volt biztonságos menedéke. Palesztina is el volt zárva előlük: a családom egy része hiába vásárolt korábban Palesztinában földet, az arab lázadások idején a britek leállították a zsidó bevándorlást, így ők is itt ragadtak, mint több millió másik ember. Izrael delegitimizálására is többféle stratégia létezik. Az egyik természetesen annak tagadása, hogy bármilyen kapcsolat lenne a mai zsidók és az ókori zsidók között. A másik, hogy bagatellizálni próbálják a holokausztot, és azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy az igazi áldozatok nem a zsidók voltak."

Nagyon fontosak ma az olyan könyvek, mint a nagybátyámé.

A holokausztról mára nehéz újat mondani – Debreczeni naplóregénye majd’ 70 éves késéssel nem is az új információk miatt különleges, habár a tábori élet néhány aspektusának tűpontos bemutatása önmagában is egyedülálló. Irodalmi alkotások, túlélők beszámolói, összegyűjtött szóbeli visszaemlékezések, dokumentumfilmek és videók tucatjai tanúskodnak mára a történtekről. A Hideg krematórium amiatt különleges alkotás, ahogyan ír. "Józsi egy nagyon ügyes újságíró volt, szinte fotografikus memóriával" – fogalmaz az unokaöccse.

Édesanyám is túlélte Auschwitzot, az ő hihetetlen története objektíven szemlélve izgalmasabb is, mint a nagybátyámé. A különbség az, hogy anyám nem volt író. Józsi olyan volt, mint egy antropológus, aki megfigyelte az apró részleteket, de látta mögöttük a nagy történetet is. Újságírói szemlélettel ír, de mindenekelőtt költő volt. A költészet és a történetmesélés szimbiózisa az, ami nagyon közelivé teszi ezt a regényt. A könyvet olvasva úgy érzi az ember, mintha ott lenne a szereplőkkel, érezné, amit ők átélnek. Ettől igazán egyedi.

Varga Jennifer / 24.hu

 

FEL